Sándor Avraham: Mítoszok

Mítoszok, hipotézisek és tények
A népek eredetével kapcsolatban

A Romák valódi eredete
A cigányságnak, ennek az összes európai államban megtalálható népnek az eredetével kapcsolatban az idők folyamán a legkülönbözőbb legendák születtek. Nevezték őket Gypsy-knek, Gitanos-nak, Cigánynak, holott valódi nevük Roma (legalábbis a legtöbb csoport esetén; kisebb részük helyes megnevezése a Szinti). Jelen dolgozatban nem célunk ezeknek a mítoszoknak a bemutatása, közülük csupán egyet ragadunk ki, azt, amelyik a legáltalánosabban terjedt el, és amelyik még ma is tartja magát: az állítólagos indoeurópai eredetet.
Tény, hogy a romák hosszú vándorlás után jutottak el Európába, és az is kétségtelen, hogy ennek kiindulópontja India volt, ez azonban nem jelenti azt, hogy eredeti szülőhazájuk is ez lett volna.
A cigányok állítólagos indoeurópai eredetének elmélete egyetlen tényre hagyatkozik, nevezetesen a roma nyelvre. Ez az elmélet azonban nem vesz figyelembe számos olyan kulturális jellemvonást, amely sokkal fontosabb, mint a nyelvi eredet. A cigányok ‒a roma nyelven kívül‒ semmilyen más módon nem kötődnek Indiához. Ha következetesen alkalmaznánk azt az elméletet, miszerint egy nép eredetét nyelvének eredete határozza meg, akkor az összes észak-afrikai népet arabnak kellene tekintenünk, az askenázim zsidókat germán csoportnak, a sephard zsidókat a spanyol nép egyik vallási kisebbségének, az amerikai négereket pedig, akik ma már azt sem tudják, hogy őseik milyen nyelven beszéltek, angoloknak kellene tekintenünk.
Összefoglalva tehát, a nyelv önmagában nem elegendő egy nép eredetének a megállapításához. A romák esetében márpedig azt látjuk, hogy az összes többi elem ‒sőt, magának a nyelvnek is bizonyos elemei!‒ az indiai eredet ellen szólnak. Egy nép tagjaiban a szellemi kultúra az, ami a leghosszabb időn át megmarad, ez pedig az illető nép lelkiségében, viselkedésében, közös tudatalattijában nyilvánul meg.
Dolgozatomban először a romák eredetmítoszát szeretném felvázolni, csak azután térek rá a konkrét tényekre és az azokból levonható következtetésekre.
Az idők folyamán sokan megpróbálták bebizonyítani a cigányok indiai eredetét, ezek a próbálkozások azonban mindig kudarcot vallottak, amikor a konkrét bizonyítékokra került volna sor. Ilyen próbálkozás volt Firdawsi munkája is, amelyet ma már senki sem vesz komolyan. Azok a népek, amelyek állítólag rokonságban álltak a cigányokkal (mint pl. a dom, luri, gaduliya lohar, lambadi, banjara stb. népek), valójában semmilyen közös eredetet nem mutatnak velük. Az egyetlen, ami közös bennük, a nomád életmód és az általuk űzött foglalkozások ‒ csakhogy ezek a foglalkozások minden nomád népre jellemzőek. Minden ilyen elmélet kudarcának okozója az, hogy eleve rossz feltevésből indul ki, figyelmen kívül hagyja a cigány nép szellemi kultúráját, amely teljesen más eredetű, mint az indiai.
Az utóbbi időben megjelent és a szakma körében nagy sikert aratott egy új elmélet, amely azonban ugyanúgy tévútra vezet, mint a korábbiak. Szerzője azt állítja, megtalálta a romák őshazáját az indiai Uttar Pradesh tartománybeli Kannaudzs vidékén. Az új elmélet, ha nem is állja meg a helyét, hiszen eleve hibás munkamódszerrel él, és tisztán nyelvészeti szempontból vizsgál valamit, ami annál sokkal összetettebb, legalább érvényteleníti a korábbi, szintén hibás elméleteket. A nyelvi alapú vizsgálódás nem elégséges egy nép eredetének a megállapításához, mert figyelmen kívül hagy olyan kulturális jellemzőket, amelyek sokkal relevánsabbak, és így értelemszerűen nem szolgál kellően meggyőző bizonyítékokkal sem.
Az alábbiakban idézek néhány szemelvényt az illető szerzőtől, de a roma szavaknak az általa használt pontatlan és nehezen követhető átírását megpróbálom egy pontosabb és könnyebben érthető átírással helyettesíteni. Pl. az „rr” betűkapcsolatnak a cigány nyelvben semmilyen fonéma nem felel meg. Az „r” torokhangot szerintem jobban visszaadja az „rh” írásmód, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a hangot nem mindegyik roma dialektus ejti (magát a „roma” nevet is írják időnként „rhoma” alakban). A „h” betűt hagyományosan bizonyos mássalhangzók ejtésekor hallható kiegészítő hang jelölésére használják, de ennek jelölésére szerintem fölösleges a különbőző ékezetek és kiegészítő jeleknek a bonyolult használata. Személy szerint én a szlovén ábécét találom a legalkalmasabbnak a roma szövegek átírására (kisebb módosításokkal), de mivel az interneten nem mindig jelennek meg az ékezetes karakterek, maradok az előbbi átírásnál.

A fent vázolt elmélet bemutatását szerzőnk egyik olyan kijelentésével kezdem, amellyel én is egyetértek:
"Közismert tény, hogy az Indiában élő népek közül egyik sem áll genetikai-rokoni kapcsolatban a romákkal. Ez igaz azokra a nomád népekre is, amelyeket egyébként szintén a „cigány” névvel illetnek. A névazonosság még a tizenkilencedik századból ered, a brit gyarmati rendőrség nevezte így az itteni nomádokat az Angliában élő cigányokkal való hasonlóságuk alapján. Nem véletlen, hogy a névvel együtt ugyanazokat a diszkriminatív szabályokat is alkalmazták rájuk, amit az angliai romákra. Később aztán a legtöbb európai kutató abból a téves feltevésből indult ki, hogy a nomád életmód a roma identitás egyik sarokköve, ezért kutatásaik alapjául a romák és az indiai nomád népekkel való összehasonlítás állt, anélkül azonban, hogy a rokonság bármilyen konkrét bizonyítékát fel tudták volna mutatni. Történt mindez azért, mert makacsul ragaszkodtak ahhoz a feltevéshez, hogy a romák nomád eredetűek".
Ez valóban így van, a kutatók eleve felállítottak magukban egy gondolkodási sémát, és erre alapozták a hipotéziseiket. A baj csak az, hogy szerzőnk sem kerüli el ezt a hibát. Abból, amit megállapít, magától adódik a kérdés: Miért nem él Indiában egyetlen olyan nép sem, amelyik rokona lenne a romáknak? Miért vándoroltak el Indiából a romák mind egy szálig, miért nem maradt nyoma az ott tartózkodásuknak, miért nem maradt fenn olyan rokon nép, amely tanúsítaná, hogy itt éltek valamikor? Erre csak egy válasz lehetséges: a romák nem indiaiak, nem erről a vidékről származnak, kultúrájuk teljes mértékben különbözik az indiaitól! A történelemben csak a vallási kisebbségek esetén látunk arra példát, hogy egy csoport teljes mértékben emigrál egy adott területről, ahol egyébként velük azonos etnikai közösség él. Ám a vallási kisebbség fogalma akkoriban csak olyan vallást jelenthetett, amelyet valahonnan máshonnan vett át az adott közösség, nem pedig belső fejlődés eredménye ‒ ez az indoeurópai térségen belül elképzelhetetlen lett volna. A szerzőnk által is tárgyalt állítólagos Horezmba való emigráció, mely során a cigányok kivonultak Indiából, minden alap nélkül való, és figyelmen kívül hagyja a romák sokkal ősibb vallását és hagyományait, amelyek nem is indiai, de nem is muzulmán eredetűek (Horezm akkoriban még nem volt mazdeista). Jelen dolgozatomban ezzel is foglalkozom a későbbiekben.
Mindezek ellenére szerzőnk a következő kijelentésével lerántja a leplet a számtalan mítosz egyikéről:
"Ami pedig a roma nyelv és bizonyos indiai nyelvek, elsősorban a pandzsábi és a radzsásztáni nyelvek közti hasonlóságokat illeti, nos az csak egyszerű trükk azon, a fent említett népekhez tartozó nacionalista körök részéről, amelyek így akarják mesterségesen felduzzasztani nemzetük lélekszámát".
Pontosan így van. Véletlenül volt alkalmam több Rajput/Jat csoporttal is beszélgetni, és mindig úgy tűnt, ők meg vannak győződve affelől, hogy a romák a Jat klánból származnak. Hogy ezt jó- vagy rosszhiszeműen tették-e, nem tudom, de az mindig feltűnt, hogy az ehhez hasonló kijelentéseket általában valamilyen nacionalista felhanggal tették, politikai céllal. Legfőbb állítólagos bizonyítékuk az, hogy arabul a cigányokat "Zott"-oknak nevezik, amióta csak megjelentek a Közel-Keleten, és ez a név hasonlít a Jathoz. Erről csak az a véleményem, hogy az arab történetírók beszámolói alig megbízhatóbbak ás pontosabbak, mint az Ezeregyéjszaka meséi.

Most, miután felvázoltuk a „Kannaudzsi elmélet” szerzőjének néhány fontos megállapítását, láásuk azokat az állításait, amelyek hibásak, és amelyek miatt az egész hipotézis nem állja meg a helyét:
"Szemben azzal, amit mások mondanak, az első, Európába érkező cigányok nagyon is tisztában voltak indiai eredetükkel. Ezt kétséget kizáróan igazolja számos korabeli, 15-16. századi dokumentum is. Az egyiptomi eredetet hangoztató mítosz csak később jelent meg. Világos, hogy ennek mi volt a célja: nagyobb presztízzsel bírt, s elősegítette a romáknak az európai népek közé való integrálódását. Az egyiptomi eredet hiedelme lassan elfogadottá vált és hitelesnek tűnt".
Mielőtt reagálnék erre az állításra, lássunk egy másikat, amelyben szerzőnk ellentmond saját magának:
"Az összes legenda közül az egyik legmakacsabb a romák egyiptomi eredetének a legendája, amelyet ők maguk találtak ki és kezdtek el terjeszteni valamikor a 16. században. [...] Mindkét dolog, Egyiptom presztízse, amely még a Bibliából ered, illetve azok a történetek, amelyek a hitük miatt kivégzett egyiptomi keresztényekről szóltak, hozzájárult ahhoz, hogy a romák inkább az egyiptomi származást hangoztassák, semmint az indiait, mert így valószínűleg könnyebben szereztek menleveleket és ajánló leveleket a hercegektől, a királyoktól, sőt, magától a pápától is".
(A szögletes zárójellel jelzett kihagyott részre később még visszatérünk)
Az első állítás pontatlan, mert a romákra vonatkozó dokumentumok közül vannak jóval korábbiak is, a 12. századból, amelyek szintén „egyiptomiaknak” nevezik őket. A cigányokat gyakran az alapján nevezték el, hogy egy adott országba melyik másik országból érkeztek. Nyugat-Európában például az első roma csoportokat „bohémeknek” (Bohémia Csehország régi neve) vagy magyaroknak nevezték ‒ ezek az elnevezések még ma is nagyon elterjedtek. Az arabok a „Zott” névvel illették a cigányokat, mert az Indus völgyében élő Jat néptől származtatták őket. Indiaiaknak azonban soha nem nevezték őket Európában. Lévén, hogy Európába Iránon és Örményországon keresztül érkeztek, át a Boszporuszon, elég valószínűtlen, hogy átjöttek volna Egyiptomon is ‒ nem, az egyiptomi származástudat nem az Európába való érkezés korából ered, hanem benne van a nép történelemtudatában, ősi, kollektív emlékezetében. Mire megérkeztek Európába, az indiai származáselmélet majdnem teljesen feledésbe merült. A cigányok, mielőtt bizánci területre érkeztek volna ‒ezt szerzőnk is elismeri‒, hosszabb időn át muzulmán területen éltek, az pedig elég közismert, hogy aki egyszer az iszlám vallással kapcsolatba kerül, nehezebben tér át a kereszténységre. Márpedig a romák, amikor bizánci területre érkeztek, már keresztények voltak.
Felvetődik egy érdekes kérdés: honnan ismerték a romák a Bibliát, miközben muzulmán területen éltek? Szerzőnk ezt nem tudja megmagyarázni, lévén, hogy a romák a legutóbbi időkig nem ismerték a Szentírást, hacsak nem hallomásból. Az egészen biztos, hogy Indiában, Perzsiában, az arab országokban ‒tehát azokon a területeken, amelyeken át vándoroltak, mielőtt Európába érkeztek volna, nem hallhattak a Bibliáról, sőt, valószínűleg még Bizáncban vagy Európa más részein sem, hiszen a Szentírás akkoriban az átlagember számára nem volt hozzáférhető‒ nem is a „vulgáris” nyelveken írták. Valószínűtlen, hogy a romák ismerték volna a Bibliát, hacsak nem azért, mert a bibliai történetek mélyen bevésődtek a nép kollektív emlékezetébe. Ez az emlékezet végigkísérte őket a hosszú indiai vándorlás során is, olyannyira, hogy közben semmit sem vettek át a hinduista, vagy bármilyen más, Indiában fellelhető kultúrából.
Manapság a legtöbb roma olvassa a Bibliát, és ilyenkor gyakran fel is kiáltanak meglepődve: „Hiszen az összes törvényünk és szabályunk meg van írva a Bibliában!” A zsidókon kívül egyetlen nép sem mondhatja ezt el magáról, sem az indiaiak, sem mások.
(Most következik a fenti idézetből kihagyott rész)
"Mindenesetre a bizánci birodalomban kezdettől fogva a cigány jövendőmondókat Aigyptissai-nak (egyiptomiaknak) nevezték, és az egyház mindenkinek megtiltotta, hogy jósoltassanak velük. Az Ezékiel 30:23 alapján a romákat nemcsak a Balkánon nevezték egyiptomiaknak, hanem Magyarországon is, ahol régebben néha „a fáraó népének” is nevezték őket. Ugyanez a helyzet Nyugat-Európában is, ahol az „egyiptomi” szó görög változatából származó nevekkel (Aigypt[an]oi, Gypsy, Gitano) illették a roma nép atlanti ágát".
Kell lennie valamilyen magyarázatnak arra vonatkozóan, hogy a Bizánci birodalomban miért nevezték őket egyiptomiaknak ‒ ezt a magyarázatot azonban szerzőnk nem adja meg. A romák úgy tekintenek saját magukra, mint akik valamikor a távoli múltban Egyiptomban éltek. Van egyébként még egy görög szó, amelyet szintén a romák megnevezésére használtak Bizáncban: "Athinganoi" ‒ ebből ered a cigány, tsigan, zingaro stb. név. A bizánciak a romákkal azonosították az Athinganoiokat. Valóban, az a kevés, amit erről a népcsoportról tudunk, számos tekintetben megegyezik azzal a leírással, ami a mai romákról adható. Nincs persze elegendő bizonyítékunk arra, hogy az Athinganoi-ok romák lettek volna, de arra sem, hogy ennek az ellenkezőjét állítsuk. Az egyetlen ok, ami miatt az Athinganoi-oknak a romákkal való azonosításának elmélete mégis megbukott, az, hogy ezt a népet már a 6. század elején említik, márpedig ekkor ‒legalábbis a megcsontosodott indiai-eredet hívei szerint‒ a romák nem lehettek még Anatóliában. Az Athinganoi nevet a rituális tisztálkodási törvényeik miatt kapta ez a nép, mert ezek a törvények tisztátalan dolognak tekintettek minden testi kontaktust ‒ és ez nagyon hasonlít a romák „gádzsók”-ra (nem-cigányokra) vonatkozó törvényeire. Az Athinganoiok foglalkoztak mágiával, jövendőmondással, kígyóbűvöléssel stb., vallásuk pedig a “reform-judaizmus” és a kereszténység (vagy esetleg a zoroastrizmus) egyfajta keveréke. A Shabat-ot és a Tóra más előírásait követték, hittek az Isten egységében, ugyanakkor a körülmetélés szokását már nem követték, viszont bemerítkeztek (ez egyébként nem kizárólag keresztény rítus, a tűzimádó vallások ismert aktusa is). Az Athinganoiokkal kapcsolatban a Zsidó Enciklopédia kijelenti, hogy „zsidóknak lehet őket tekinteni”.
Másik, szintén jelentős tény, hogy a romák a fáraókhoz kötik vándorlásuk okát, ami szintén csak a héber népre igaz. A romáknak Európába való érkezésével kapcsolatos feljegyzések mind arról szólnak, hogy magukat az egyiptomi fáraók rabszolgáinak vallották. Így tehát két eset lehetséges: ez vagy része volt a romák kollektív történeti tudatának, vagy pedig egyszerűen csak azért találták ki, hogy jobb színben tűnjenek fel az emberek előtt ‒ ez utóbbi viszont eléggé valószínűtlen, nem tűnik a legjobb identitásválasztásnak, hiszen éppen ez tette őket Európa leggyűlöltebb nemzetévé.
"Megfigyelvén, hogy ők egy korábbi egyiptomi kolóniának a Kisázsiába és a Balkánra vándorló leszármazottai, rájöttek, hogy még hasznuk is lehet abból, ha azt állítják, hogy egyiptomi keresztények, akiket a muszlimok azért üldöznek, és azért kényszerültek szüntelen vándorlásra, mert hitetlenek".
Ezt a „korrekciót” a romák utólag ejtették meg, miután rájöttek arra, hogy az egyiptomi szolgaság hangoztatása öngól, hiszen akkor zsidóknak titulálják őket. Ez a második, javított változat az, amit szerzőnk úgy tekint, mint „ennek a legendának a legkorábbi említése a 16. században”, holott ez valójában jóval régebbi eredetű. A romák soha nem állították magukról, hogy ők Indiából származnak, mindaddig, amíg néhány, nem-roma származású ember azt nem mondta nekik; ezek a bölcs emberek állítólag tanulmányozták a cigányokat, akikről „tudományosan bizonyított tény” immár, hogy indiaiak!
Szerzőnk azon meggyőződése, miszerint a cigányok őshazája Kannaudzs város környékén keresendő, puszta találgatáson alapul, néhány olyan gyenge érvre támaszkodva, amelyek semmit nem bizonyítanak, sőt, amelyeket más tények rögtön meg is cáfolnak. Ezeket a későbbiekben be is mutatom. Most olvassuk el inkább a következő hipotézist:
"...részlet Abu Nasr Al-'Utbi (961-1040) arab krónikás Kitab al-Yamini (A Yaminok könyve) című művéből, amely beszámol Ghazni Mahmud szultánnak Kannaudzs városa elleni támadásáról, amely ennek kifosztásával, lerombolásával és lakosainak Afganisztánba való deportálásával ért véget 1018 decemberében. Ám ezek a hiányos beszámolók, amelyek csak néhány, Északnyugat-Indiába való szórványos betörésről számolnak be, nem magyarázzák meg világosan, hogyan is történt ez a száműzetés. Leírják például azt a betörést, amely 1018-1019 telén történt, és amely során a támadók sokkal keletebbre jutottak el, mint korábban, túl Malthurán, el egészen a középkorban híres Kannaudzs városáig, 50 mérföldre észak-nyugatra Kanpurtól. A 11. század elején Kannaudzs (a Mahabharatában és a Ramayanában is említett korábbi Kanakubja) négy mérföld hosszúságban húzódott végig a Gangesz partján, és Észak-India jelentős kulturális és gazdasági központja volt. Nemcsak amiatt, hogy a legtanultabb brahmanok általában kannaudzsi eredetűek voltak (ez még ma is így van), hanem mert ez a város igen magas fokát érte el a civilizáció olyan fokmérőinek, amelyeket ma úgy neveznénk, hogy demokrácia, tolerancia, emberi jogok, pacifizmus, sőt, ökumenizmus. Mégis, 1018-1019 telén Ghazniból (ma Afganisztánban található) egy rablóhorda tört rá Kannaudzsra, a lakosságot foglyul ejtették, később pedig rabszolgaként eladták őket. Ez a támadás nem az első volt, amit a szultán India ellen intézett, de a korábbiak során csak Pándzsábig és Rádzsásztánig jutott el. Most azonban Kannaudzsot, ezt a több mint 50000 lakosú várost is feldúlta, és 1018. december 20-án a teljes lakosságot rabszíjra fűzte, szegényeket és gazdagokat, fehéreket és feketéket egyaránt, akik között számos előkelőség, művész és kézműves is volt. Al-'Utbi feljegyzései szerint egész családokat adtak el Ghazni és Kabul piacain. Később, folytatja ugyanez a krónika, Khorassan és Irak fejezte be a Ghazni által elkezdett művet.
De miért kellene nekünk mindebből arra következtetnünk, hogy a romák eredete összefügg ezzel a támadással?"
Szerzőnkről itt világosan bebizonyosodik, hogy a roma kulturális elemeket egyáltalán nem veszi figyelembe, egyetlen célja csupán, hogy valahol Indiában (más ország szóba sem jön nála!) megtalálja a cigányok őshazáját. Ezért aztán számos fontos részlet elkerüli a figyelmét. Lássunk ezek közül néhányat:
•Akkoriban Kannaudzsot a Pratihara dinasztia uralta, amely nem indoeurópai volt, hanem guddzsár, egészen pontosan kazár. Nyelvészeti kutatások szerint az indoeurópai "guddzsár" és "gudzsráti" kifejezések a „kazár” megnevezésből származnak ‒ bizonyos szabályos hangtani változásoknak megfelelően: az indoeurópai nyelvek, tekintettel arra, hogy belőlük hiányoznak a „kh” és a „z” fonémák, ezeket átíráskor g-vel és dzs-vel jelölik. Következésképpen, ha a romák Kannaudzs egykori lakosaitól származnának, akkor közeli rokonságban kellene állniuk a magyarokkal, a bolgárokkal, az askenazi zsidók egy kisebb csoportjával, a baskírokkal, a csuvasokkal és más, a Kaukázus és a Volga-medencében élő népekkel. Ha így lenne, akkor végül is a cigányokra alkalmazott „magyarok” elnevezés (amelyet a legtöbb nyugati országban még ma is használnak) nem is volna olyannyira helytelen, de legalábbis pontosabb volna, mint az „indiai” minősítés.
•Ha igaz lenne az, amit szerzőnk állít, vagyis hogy a cigányok egészen a 11. századig Indiában éltek, akkor valószínűleg felvették volna a brahmanizmust, amely annak a térségnek a legelterjedtebb vallása, de legalábbis számos kulturális elemet át kellett volna venniük ‒ különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy akkoriban nem akármilyen cím volt az, ha valaki kannaudzsi brahminnak tarthatta magát! Ezzel szemben azt látjuk, hogy a cigány kultúrában, szellemi életben nyoma sincs a brahmanizmusnak. Ellenkezőleg, semmi nem áll távolabb a "Romaimózs"-tól (roma szellemiségtől), mint a hinduizmus, jainizmus, szikhizmus, vagy bármilyen más, indiai eredetű „izmus”.
•A Ghazni szultán kétségkívül muzulmán vallású volt. Az általa deportált embereket Afganisztánban, Horezmban és Irán más területein telepítették le. Ez a helyzet egyáltalán nem tette volna lehetővé, hogy a cigányok mazdeista kulturális elemeket vegyenek át, márpedig ennek jelenléte nyilvánvaló a mai roma kultúrában. A tűzimádókat a muzulmánok majdnem teljesen kiirtották, természetes tehát, hogy egy amúgy is száműzetésben élő nép nem fog átvenni egy tiltott vallást, kockáztatva ezzel, hogy ő is hasonló sorsra jut. Mindebből tehát arra következtethetünk, hogy a romák iráni földön éltek, már jóval az iszlám megjelenése előtt, amikor még a tűzimádó vallás volt a domináns. A cigányok, mielőtt Indiába kerültek volna, Irán területén éltek, kultúrájuk pedig akkorára már teljes mértékben kialakult. Van egy másik nép, amelynek sorsa nagyon hasonlít a romákéra: a Szamáriai királyság izraelitái, akiket Médiába száműztek, és bár megtartották mózesi hagyományaikat, néhány elemet átvettek a Mági vallásból is. Az egyetlen dolog, amit nem tartottak meg, az a nyelvük ‒ ez a déli zsidókra is éppúgy igaz. Egészen 1948-ig, Izráel állam megalakulásáig a zsidók nem beszélték a héber nyelvet. Az identitást nem feltétlenül a nyelv határozza meg. Az indiai zsidók hindu nyelven beszélnek, mégis zsidóknak számítanak, nem indo-európaiaknak.

Most pedig, miután röviden rávilágítottunk a kannaudzsi eredet elméletének gyenge pontjaira, vizsgáljuk meg azt is, mi indokolja vajon szerzőnk álláspontját:
"A krónikában szereplő „fehérek és feketék” megjegyzés megmagyarázná azokat a bőrszínbeli eltéréseket, amelyek valóban megvannak a különböző cigány csoportok között - mert akkor ezek szerint az eredeti nép is már vegyes bőrszínű volt. Kannaudzsban valószínűleg sok rádzsputi is élt. Ez a nép nem tartozott az őslakokossághoz, de érdemeik miatt a Kshatrias címre emelték őket. Ez megmagyarázná azt, hogy kik lettek volna a fent említett „feketék”."
Ez egy tudóshoz nem méltó, naiv kijelentés. Ismert tény, hogy a romák, hosszú vándorlásuk során számos néppel keveredtek. Ugyanez a helyzet a zsidókkal is. Elég, ha egyszer ellátogat az ember Izráelbe, és máris láthatja, hogy a zsidók között vannak feketék, szőkék, magasak, alacsonyak stb. Egyesek az indiaiakra hasonlítanak, mások a kínaiakra vagy az európaiakra. A szerzőnk által idézett leírás semmi mást nem mond, mint hogy Kannaudzs lakossága nem volt homogén, nem egyetlen etnikumhoz tartozott. Ha a város valóban olyan kozmolita volt, amilyennek említik, akkor teljesen természetes, hogy éltek ott rádzsputok, gudzsrátik és számos más nép. De ez egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a cigányok Kannaudzsban éltek volna.
"Az, hogy a rabszolgának elhurcolt lakosság soraiban a legkülönbözőbb társadalmi pozíciójú embereket találjuk, köztük előkelő születésűeket is, megmagyarázza, hogy amikor Európába értek, hogyan tudtak a romák olyan könnyen fontos és befolyásos emberek (királyok, császárok, pápák) kegyeibe férkőzni. Épp amiatt, mert a romák között ott voltak Kannaudzs egykori előkelőségeinek a leszármazottai is. Louis Frédéric francia indológus is megerősíti azt, hogy Kannaudzs lakossága előkelőkből, művészekből, kézművesekből és katonákból állt.."
Ez tiszta spekuláció. A romák általában jól hangzó, előkelő címeket tulajdonítottak maguknak, hogy így előnyökre tegyenek szert, menlevélhhez jussanak stb. Ezt pl. száz évvel ezelőtt is gyakorolták, amikor Dél-Amerikába érkeztek, és olyan címeket vettek fel, mint pl. „Egyiptom hercege” stb. Egy idő után persze a hatóságok gyanakodni kezdtek, miután ennyi herceg meg más előkelőség érkezett az országba. Egy tényt szerzőnk mindenesetre figyelmen kívül hagy: korábban azt állította, hogy Kannaudzs híres brahmanista központ volt; akkor meg hogyan lehetséges az, hogya romák között nincs papi kaszt? Mi történt az állítólagos „cigány brahmanokkal”? Minden indoeurópai népnek megvan a maga papi kasztja, de ugyanígy a méd-perzsáknak (mágiknak), ill. a sémi népeknek, kivéve egynek: az északi izraelitáknak. Ezek, miután Júdát elhagyták, hátrahagyták a lévitákat is, és innentől kezdve nem volt a vallásért külön felelő törzsük. Előkelőségek, művészek, kereskedők, katonák, a legkülönbözőbb rendű-rangú emberek voltak az izraeliták között ‒ de papok nem voltak. És ami még nagyon érdekes, a zsidó előkelőségeket nagyra tartották a pogány királyok udvaraiban is, és mivelhogy sokan profétikus képességekkel rendelkeztek, voltak köztük, akik Perzsiában mágusokká, jövendőmondókká, varázslókká lettek. Ne felejtsük el, hogy a cigányok által leggyakrabban űzött mágia a tarokk, amely a zsidóknál tűnik fel először.
"Az eredeti, deportált lakosság társadalmi sokszínűsége lehet annak az oka, hogy a roma nyelv a kivonulás után is folyamatosan fennmaradt, immár közel ezer éve. Szociolingvisták rámutattak arra, hogy társadalmilag minél sokszínűbb egy emigrációban élő nemzet, annál jobban és hosszabb ideig őrzi meg eredeti nyelvét."
Ez az állítás semmit nem jelent a mi esetünkben, különben is nagyon kérdéses, hiszen számos ellenpélda is van rá: történelmileg hiteles tény, hogy a száműzetésben élő zsidó társadalom a legkülönbözőbb rétegekből állt, mégis viszonylag rövid idő alatt feladták saját nyelvüket, inkább azokat a nyelveket vették át, amelyekkel a vándorlás során találkoztak. A mizrachi zsidók például még mindig asszír-arámiai nyelven beszélnek, a sephardi zsidók ladino nyelven (ez egy középkori spanyol dialektus, amelyet a zsidók hat évszázaddal azután is őriznek, hogy száműzték őket Spanyországból). Az ashekenazi zsidók jiddisül beszélnek, a romák pedig romani nyelven ‒ mindkét nép azt a nyelvet, amelyet száműzetése során vett át.
De más példák is vannak olyan népekre, amelyek különböző társadalmi rétegekből álltak, és amelyek száműzetésbe, vagy legalábbis nagyobb arányú emigrációba kényszerültek, ezért rövid idő alatt feladták nyelvüket ‒ pl. az amerikai, brazíliai és karibi feketék, a második-harmadik generációs olaszok, arabok Amerikában, Argentínában, Uruguayban, Brazíliában stb. Más népek erősebben kötődnek a nyelvük iránt ‒ pl. örmények, romák, zsidók. A társadalmi összetétel és a nyelv megőrzése között nincs olyan egyértelmű megfelelés, mint ahogyan azt szerzőnk állítja.
"Annak a vidéknek a földrajzi egysége, ahonnan a romák ősei származnak, a roma nyelv indiai elemeinek feltűnő koherenciáját is jelzi, tekintettel arra, hogy a különböző roma dialektusok közti különbségek a nyelvnek nem az indiai komponensében jelentkeznek, hanem a szókészletnek abban a rétegében, amely már az európai itt tartózkodás során alakult ki."
Mindez nem jelenti azt, hogy a cigányok őshazája Indiában lett volna. Az igaz, hogy a romani nyelv eredetileg indo-európai környezetben alakult ki, de az indiai szókészlettel megegyező szavak közösek a többi olyan népével is, amelyek a szubkontinensen kívül, egészen pontosan Mezopotámiában éltek. A hurri nyelveket tartják a indiai nyelvek legvalószínűbb ősének ‒ elég megvizsgálni a régi mitanni feljegyzéseket, hogy lássuk: a szanszkrit nyelv is ebben a régióban alakult ki. A Közel-Kelet jelentős részén, így Izrael területén is a szanszkrittal rokon nyelveket beszéltek. A bibliai horik (hurrik) Negevben, jebúzban és avában éltek, két hurri törzs pedig Júdeában és Galileában. Az észak-izráelieket az asszírok „Halában és Háborban a Gózán folyó mellett és a Médek városaiban telepítette le” (2Királyok 17:6) ‒ pontosan ez a hurrik földje. Ninive eleste után a legtöbb hurri, a száműzött zsidók egy részével együtt kelet felé vándorolt és megalapította Horezmet, ahonnan továbbhaladva később gyarmatosították az Indus völgyét és a Felső-Gangesz vidékét. Érdekes, hogy bizonyos szavak a romani nyelvben óhéber és arámiai eredetűek, ezeket semmiképpen sem vehették át akkor, amikor a Közel-Keleten át vándorolva Európa felé tartottak, hanem még történelmük nagyon korai szakaszában, még az Indiába való érkezésük előtt. Külön érdekesség az egyik ige, amelynek a Kalderash-sal rokon cigány dialektusban, illetve a Kaló-Romanóban (spanyol-cigányban) két különböző jelentése van: „kinás” az elsőben azt jelenti, hogy „vásárolni”, és majdnem azonos az ugyanilyen jelentésű héber szóval, míg a második dialektusbeli „kinár" szó jelentése „lopni”, ez pedig a héber „gʹnav” szóval rokon (a g' és a k az óhéberben sokkal közelebb állt egymáshoz, mint a mai héberben). Szinte hihetetlen az, hogy ugyanabból az „indiai” nyelvből kialakult két ág megtartotta ugyanannak az igének két különböző jelentését, ráadásul azt sem tudjuk, hogy mikor érkezett meg az első roma a Közel-Keletre, és hogy találkozott-e arámiai zsidókkal. Másik releváns nyelvi kérdés a cigány nyelvben a hét napjainak a nevei: még akkor is, ha közülük négyet európai pogány nevekből vettek át, a másik három közvetlen kapcsolatban áll a zsidó kultúrával. A zsidók a hét napjainak a felsorolását a Shabat-tal, a hetedik nappal kezdték ‒ ez az egyetlen, amelyiknek saját neve van. Romani megfelelője a Sabatoné. Ami viszont ennél is érdekesebb, az másik két napnak az elnevezése: a „Tetrazhiné” jelentése „a negyedik nap”, nyilvánvalóan görög kölcsönzés eredménye (tetra - négy) ‒ ezt a napot csak a zsidók tartják a hét negyedik napjának. A másik a „Parashtuné”, a Shabat előtti nap, az, amikor a zsinagógában olvassák a „Parashat”-ot, a „Parashtuné” jelentése tehát „Parashat-nap” (a -né szuffixum jelentése: „nap”). Néhány további példa is van olyan romani-szavakra, amelyeknek a jelentése héber megfelelőjükkel azonos. Itt van például a romák saját magukra vonatkozó megnevezése (maga a roma név), amellyel az indiai eredet elméletének hívei sohasem foglalkoztak. Ez a megnevezés semmilyen szanszkrit feljegyzésben nem szerepel. Maga a szó „ember”-t jelent, és csupán egyetlen nyelvben van megfelelője: az óegyiptomi „rom” szó, melynek hasonló a jelentése. A Biblia szerint az észak-izraeli dialektus különbözött a Júdaitákétól, és sokkal inkább kötődtek az egyiptomi kultúrához, semmint a kánaánitához. Az izraeli vallás, miután elszakadt Judától, átvett bizonyos elemeket az egyiptomiból (pl. a tehén-imádatot). Nem lehetetlen tehát, hogy az „ember” jelentésű egyiptomi szót az észak-izraeliek is használták, a Hanigalbatba és az Arrapkába való száműzetés után is, sőt, később is. Másik érdekes romani szó a „manrho”, (jelentése: „kenyér”), amely kiejtve ugyanúgy hangzik, mint a héber „man-hu” ‒ ezt kiáltották a zsidók, amikor a pusztában megtalálták a mannát (2Mózes 16:15). Tekintettel azonban arra, hogy egy nép eredetét a nyelv eredetén keresztül nem lehet megállapítani, ezt a témát nem is boncolgatom tovább.
"Ez az érv teljes mértékben hitelteleníti azt az elméletet, miszerint a romák különböző dóm törzsek egyszerű keveredéséből (vagy valamilyen más csoportból) származnak. Érdemes megemlítenünk azt is, hogy már Sampson is feljegyezte: a romák „Perzsiába egységes, egy nyelvet beszélő csoportként érkeztek."
Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a „dóm-elmélet” volt tudós berkekben a hivatalos álláspont egészen a legutóbbi időkig, és mivelhogy megdőlt, kiderült, hogy számos más, hozzá kötődő, az indiai eredetet valló elmélet rossz nyomon jár, és semmi máshoz nem vezetett, mintvéget nem érő, egymásnak ellentmondó kutatásokhoz.
"Kannaudzsban valószínűleg nagyszámú Dhomba művész élt, mint ahogy egyébként minden civilizált városban akkoriban. Kannaudzs, mint Észak-India legjelentősebb szellemi-intellektuális központja, kétségkívül vonzó volt a művészek számára, akik között számos Dhomba is volt (lehet, hogy a mai Dhomb-ok őseiről van szó). Amikor a Kannaudzsi lakosság szétszóródott Horezmben és környékén, a Dhomba művészek valószínűleg átvették a helyi lakosság szellemi örökségét - sokkal inkább, mint az előkelőségek és a kézművesek. Ez megmagyarázná azt, hogy miért terjesztették ki a „Dhomba” megnevezést az összes Kannaudzsi idegen csoportra. Később alkalmazhatták ezt a megnevezést önmagukra is (szemben a sokkal általánosabb „indiai” jelentésű Sind[h]~, Perzsa, Hind~, jón Gr. Indh~ névvel - amiből talán a 'Sinto' név is származik, az ~nd~ -nek ~nt~-vé való paradoxális fejlődése ellenére, amit jelen esetben mégis valószínűsítenünk kell. Néhány roma nyelvjárásban, mint pl. a magyarországi, osztrák, szlovéniai, úgy tűnik, ténylegesen le is játszódott ez a hangtani fejlődés."
Mivel szerzőnk nem talál megnyugtató magyarázatot a „roma” elnevezés eredetére vonatkozóan, mindenféle spekulációkra, ürügyekre támaszkodik. Jellemző a szóhasználat is: „valószínűleg”, „talán”, „esetleg”, „úgy tűnik” stb. Az egész koncepció, amin ez az elmélet alapszik, összeomlik, mert nem tud választ adni azokra a kulturális és spirituális jellemvonásokra, amelyek minden roma emberben közösek, másrészt az olyan állítás, miszerint „lehetséges, hogy átvették a Dhom nevet önmaguk megnevezésére”, azt is elárulja, hogy az egész elmélet téves. Szerzőnk ellentmond önmagának, hiszen korábban azt állította, hogy „a Kannaudzsiak közül sokan előkelő származásúak voltak”, később pedig azt feltételezi, hogy ugyanezek az előkelőségek felvették egy náluk alacsonyabb kaszt, a Dhomba művészek megnevezését.
"Az, hogy a proto-roma lakosság városi környezetből származik, és hogy elsősorban előkelőségekből, művészekből és kézművesekből álltak, talán azt is megmagyarázza, miért van az, hogy nagyon kevés cigány ember dolgozik mind a mai napig a mezőgazdaságban. Noha „a föld azon a vidéken gazdag volt, a termés bőséges, az éghajlat pedig meleg”, ahogy Xuán Zàng kínai zarándok (cigányosan nevezték Hsüan Tsang-nak is) feljegyzi, „ mégis kevesen foglalkoztak mezőgazdasággal”. Valóban, már az ókorban is inkább csak virágokat termesztettek, azokat is elsősorban vallási céllal."
Noha ez az állítás nem bizonyító erejű, inkább azt a hipotézist erősíti meg, hogy a romák nem Indiából származnak. Ha alaposan összehasonlítjuk őket a zsidó néppel, akkor ugyanerre az eredményre jutunk, hiszen a zsidók is, noha a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből álltak, soha nem foglalkoztak mezőgazdasággal, mindig is városokban éltek (ez a mai diaszpórában is igaz). Ilyen tevékenységgel csak a legújabb időkben, Izráel államban kezdtek el foglalkozni, hiszen szükség volt rá a nemzet fejlődése érdekében. Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy a cigányok, amikor Indiába érkeztek, már nagyjából olyanok voltak, mint ma. Az észak-asszírok és a babiloni asszírok deportálták Izráel és Júdea népét, mint ahogyan a Bibliában is olvashatjuk: „És elhurcolta az egész Jeruzsálemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, úgy hogy a föld szegény népén kívül senki sem maradt ott. És elhurcolta Joákint is Babilóniába, és a király anyját, és a király feleségeit és udvariszolgáit, és az ország erős vitézeit fogságba hurcolta Jeruzsálemből Babilóniába. És az összes előkelő férfiakat, hétezeret, és a mesterembereket és a lakatosokat, ezeret, és az összes erős, harcra termett férfiakat fogva vitte Babilóniába Babilónia királya” (2Királyok 24:14-16) „A föld népének csak a szegényéből hagyott ott a vitézek hadnagya szőlőmíveseket és szántó-vető embereket” (2Királyok 25:12). Ugyanezt tette az Északi Királysággal Asszíria királya is 120 évvel korábban. Azok a földművesek, akiket helyükön hagytak, a mai szamáriaiak ősei. A legtöbb izraelita „elveszett” a szülőföld számára, nagy valószínűséggel India felé kezdtek el vándorolni.
"Úgy tűnik, a romák egy része a Gangesz vizén elmenekült a hadjárat elől, és Benares felé indult, ahonnan a bennszülött lakosság ellenséges magatartása miatt tovább kellett vándorolniuk a Ranchee vidéke felé. Ezek az emberek Sadri nyelven beszéltek, egy sajátos indiai nyelven, amelyet elsősorban a különböző törzsek között kommunikációra használtak. Érdemes megemlíteni, hogy a Sadri nyelv tűnik az összes indiai nyelv közül a legalkalmasabbnak arra, hogy a romani nyelven beszélőkkel szót értsenek."
Szerzőnk megint csak egy spekulatív elméletre hagyatkozik, amely a cigányok és egy indiai törzs közti rokonságot ismét csak valami látszólagos nyelvi azonosságokra építi, de nem veszi figyelembe a roma kultúrát, szellemiséget, törvényeket és hagyományokat, ráadásul történelmi bizonyítékokat sem tud felhozni. A nyelvi rokonság mindig nagyon relatív a népek származása tekintetében, és gyakran félrevezető is, hiszen olyan népek között is lezajlik nyelvcsere, amelyek nem állnak rokonságban egymással. Úgy tűnik, szerzőnk nem ismeri azokat a furcsa eseteket, mint például a következő: van Argentinában egy Santiago del Estero nevű régió, ahol még mindig beszélnek egy, a gyarmatosítás előtti időkből származó bennszülött nyelvet, a Kechuát, amely az inkák nyelve volt. A furcsa az, hogy azok nagy része, akik ezt a nyelvet ma beszélik, nem őslakosok, hanem szíriai-libanoni arabok, akik körülbelül egy évszázaddal ezelőtt telepedtek le itt. Ha valamilyen katasztrófa miatt megsemmisülnének a dél-amerikai arab bevádorlókról készült feljegyzések, akkor a 25. század tudósai valószínűleg arra a következtetésre jutnának, hogy ezek az arabok az egykori inka civilizáció utolsó, életben maradt leszármazottai. Amit viszont nem tudnának megmagyarázni, az az, hogy ezek az „inkák” miért ortodox vallásúak egy római katolikus országban, noha a két vallás és szokásrendszer sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a roma kultúra az indiaihoz.
Másik, hasonló példa magukkal a cigányokkal kapcsolatos: Északnyugat-Olaszországban a helyi piemonti nyelvjárást a nem roma származású lakosság már alig beszéli, legfeljebb csak néhány idős személy, a gyerekek már csak olaszul beszélnek. A nyelvjárás mégis fennmaradt, méghozzá a helybeli romáknak köszönhetően, akik azt saját cigány nyelvüknek tekintik. Egy, a fentihez hasonló helyzetben a jövőbeni tudósok valószínűleg arra a következtetésre jutnának, hogy Piemont őslakosai a cigányok...
"Továbbá, szokás a Sadrieknél, hogy bizonyos ceremóniák alkalmával egy kis vizet öntenek ki a földre, mielőtt innának, és közben azt mondják: „testvéreinkre, akiket a hegyeken túli hideg szél vitt” (ez a Rézműves Melindával való személyes beszélgetés alkalmával hangzott el). Talán Mohamed foglyai voltak ezek a „testvérek”, akiket említ. Tény, hogy a Sadriül beszélőkkel kapcsolatban még további kutatásokra van szükség."
Újabb, nem konkrét tényeken alapuló spekuláció. A deportálások akkoriban meglehetősen gyakoriak voltak, és azt állítani, hogy a fenti mondat a romákra vonatkozik, enyhén szólva elhamarkodott. Ami ebben a Sadri szokásban sokkal fontosabb, az az, hogy „a hegyek mögötti hideg szél” aligha utalhat egy nyugati irányú, a folyón túli deportálásra, sokkal inkább egy északi, a Himalája mögötti területre.
"A kannaudzsiak védőistennője Kali volt, aki a romák között ma is nagyon népszerű."
Ez elég furcsa kijelentés olyanvalakinek a szájából, aki a roma kultúrát kutatja, lévén, hogy a cigányok között nemhogy népszerű Kali indiai istennő, de még csak hírből sem ismerik. Nem tudom, nem egyszerűen azért szúrta-e be ezt a téves kijelentést szerzőnk, hogy az elméletét alátámassza, de én bízom a jóhiszeműségében. Családi emlékeim között semmi olyasmire nem emlékszem, amely azt bizonyítaná, hogy ez a hagyomány valaha is létezett volna, de ugyanígy nyilatkozott az a számos roma és szinti család is, akikkel én a világ legkülönbözőbb tájain találkoztam, Oroszországtól Spanyolországig, Svédországtól Olaszországig, az Egyesült Államoktól a Tűzföldig (Argentina déli csücskéig), akik között a legkülönbözőbb cigány csoportok voltak, a kalderasha/churarya/lovaryától a spanyol kaléig, az estraxharya/eftavagarya szintiktől a finn kaléig, a mácswayától a dél-amerikai khoraxhanéig. Bárki megkérdezheti a romáktól, ki volt Kali ‒azt fogják válaszolni, hogy egy fekete asszony, mert a „kali” a „fekete” jelentésű „kaló” szónak a női nemű párja‒ de ezt nem azért fogják mondani, mert tudnák, hogy a szóban forgó indiai bálvány is éppenséggel fekete. Ismerem a világon a legfontosabb cigány családok nagy részét, és javaslom szerzőnknek, látogassa meg az argentinai cigányokat, mert az ottani, kalderash-roma kultúra, bizonyos okok miatt, sokkal eredetibb formában maradt fenn, mint bárhol másutt.
Az egyes csoportoknál tapasztalható "Sara kali"-tisztelet (pl. Camargue-ban) római katolikus szertartási eredetű, nem hinduista. Majdnem minden katolikus országban (még Lengyelországban is) vannak „fekete szűzek”. Sara „kali”-t azért hívják így, mert fekete nő, akinek a neve, véletlenül-e vagy sem, a zsidó nép anyjának a nevével egyezik meg. Talán ez az oka annak, hogy Róma őt is a szentek sorába avatta.
"Sőt, Kanakubja városának korábbi neve, amelyet görög források Kanogyzának is említenek, „púpos, nyomorék szűzet” jelentett. Ennek a furcsa névnek az eredete Valmiki Ramadzsandzsának egyik bekezdésében keresendő: Kusmabha megalapította Mahodadzsa (Nagy Bőség) városát. Volt száz szép leánya és egy nap, amint azok éppen játszottak a palota kertjében, Vàdzsu, a szélisten beléjük szeretett, és szerette volna őket feleségül venni. De kikosarazták és ezért dühében mindegyiket púpossá változtatta, innen ered a város neve. Egy másik változat szerint Krishna egyik nyomorék hívének Kana Kubja volt a neve, és Krishna, hálából azért, mert a nyomorék olyan buzgón megkente az ő lábát, ép testet adott neki. Valójában a „púpos szűz” Durgának, a háború istennőjének, Kali másik alakváltozatának volt a címe. Ezt tehát azt jelenti, hogy párhuzamot lehet vonni kana kubja („púpos szűz”) -Durga- Kali között. Rajko Djuric rámutatott néhány hasonlóságra a roma kultúrában meglévő Bibia- vagy Kali Bibi-kultusz és a hindu Kali-mítosz között."
Ez megint csak tiszta spekuláció, amit semmi sem támaszt alá. Az ehhez hasonló történetek nagyon hasonlóak a Közel-Keleten (javaslom szerzőnknek, hogy olvassa el az Ezeregyéjszaka meséit, ha jobban akar dokumentálódni). Közismert tény, hogy a cigányok számos mesét átvettek arról a területről, ahol éppen tartózkodtak, és a saját fantáziájuk szerint alkalmazták azokat. Tény az is, hogy a legtöbb roma mesét zsidó mesének is tartják egyben, mindkettő azt állítja, hogy övé az eredeti változat. A cigány szóbeli kultúrában továbbá perzsa, örmény és arab mesék is megtalálhatók.
Nem értem, miért nem említi meg szerzőnk azt, hogy milyen népszerű Illés Próféta számos roma közösségen belül. Valószínűleg azért, mert képtelen volna ennek a tradíciónak az indiai eredetét megmagyarázni. Illés ugyanis az északi Izráeli Királyság Prófétája volt.
"Az az időszak, amit a romák Horezmben töltöttek (egy-két évszázad) megmagyarázza azt is, hogyan került be a romani nyelvbe olyan sok perzsa eredetű szótő (mintegy 70, a 900 hindu és a 220 görög szótő mellett), hiszen Horezm perzsa nyelvterülethez tartozott."
Csakhogy ugyanez a szabály vonatkozik az Indiában eltöltött időszakra is! Ahogy a számos perzsa szó nem bizonyítja a perzsa eredetet, a hindu szavak sem igazolják az indiai származást, csupán egy hosszú távú egymás mellett élést. Szerzőnk alábbi okfejtése pusztán nyelvészeti alapú, és habár érvényes igazságokat mond, nem igazolja a Kannaudzsi eredetet, amint azt az alábbiakban meg is figyelhetjük:
"Másik feltűnő dolog a roma és a kannaudzsi nyelvek három jellemzőjének a hasonlósága, mely alapján kijelenthetjük, hogy a cigány nyelv kizárólag, vagy legalábbis leginkább ezzel a nyelvvel rokonítható:
- az összes mai indoeurópai nyelv közül csak a bradzs (nevezik bradzs bhakhának is, mintegy 15 millióan beszélik Kannaudzstól nyugatra) és a romani különböztet meg két nemet a személyes névmás egyes szám harmadik személyű alakjában: jo vagy vo a bradzsban (az óbradzsban valószínűleg o) és ov, vov vagy jov a romaniban a hímnemű, illetve ja vagy va a bradzsban és oj, voj vagy joj a nőnemű változat, míg az összes többi indoeurópai nyelvben egyetlen alak szerepel, általában yé vagy vé mindkét nemre vonatkozóan. Ezek a névmások ma is hallhatóak Kannaudzs utcáin.
- az összes mai indoeurópai nyelv közül csak a Kannaudzs környéki dialektusokban, egyes bradzs és nepáli nyelvekben (Nepál csak hatvan mérföldre van Kannaudzstól) van a hímnemű főneveknek és mellékneveknek külön végződésük: ~o (vagy ~au = ~o). Ugyanez megfigyelhető a romaniban is, ahol szintén ~o a végződés: purano 'ősi, régi' (más indoeurópai nyelvekben purana, a romaniban purano), taruno 'fiatal' (a többi nyelvben taruna, a szintoban tarno, a romaniban terno). Az időközben lejátszódott magánhangzó-változások (pl. az ~a-nak ~o-vá válása) miatt egyébként a szabályok még bonyolultabbak, amelyek tisztázása még további kutatásokat igényel.
- végül, de nem utolsó sorban, az összes indoeurópai nyelv közül csak az Awadhiban (Kannaudzstól keletre mintegy 20 millióan beszélik) és a romaniban van hosszú alakváltozata a birtokos névutónak. Nemcsak az alakváltozatok megléte közös a két nyelvben, hanem maguk a névutók is azonosak: a rövid alak (~ka, ~ki ~ke) mellett, amelyek az összes indoeurópai nyelvben közösek, az Awadhiban van egy hosszú változat is: ~kar(a), ~keri, ~kere, pontosan úgy, mint ahogyan számos ősi romani nyelvjárásban is, mint például Macedóniában, Bulgáriában (~qoro, ~qiri és ~qere), Szlovákiában és Oroszországban (~qero, ~qeri, ~qere); a szinto nyelvjárásokban ez a forma lerövidült (~qro, ~qri, ~qre). Emellett egy nemrég, a helyszínen, Kannaudzs környéki falvakban végzett kutatás egy eddig fel nem tárt szókészlet jelenlétét is kimutatta, amely nagyon hasonlít a romani szókészlethez (tikni 'kicsil', daj 'anya' [közös a Hindi 'bába' szóval], ghoro 'kancsó', larika 'legény' [lásd Hindi larhka] stb...). Mindez alátámasztja Ian Hancock professzor állítását, miszerint 'a romanihoz legközelebb álló nyelv a nyugati hindi', ismertebb nevén bradzs nyelv, amellyel legtöbb jellemzője közös."
Mint ahogy az előbb is említettem, az érvelés érdekes, csakhogy nem bizonyít semmit, mégpedig a következő okok miatt:
•Mindaz, amit szerzőnk felsorolt, azt jelzi, hogy a romani nyelv grammatikailag összetettebb, mint a legtöbb ma beszélt indiai nyelv, ez pedig azt jelenti, hogy akkoriban, amikor a cigányok Indiában éltek, nagy valószínűséggel volt egy sokkal homogénebb alapnyelv, amely még nem differenciálódott. Az így kialakult nyelvek grammatikája általában egyszerűbb szokott lenni, mint az alapnyelvé. Ugyanez a helyzet például a latinnal, amelyet nagy területen beszéltek Nyugat-Európában, és amelyből később kialakult az olasz, spanyol, portugál, katalán, okszitán, román stb. nyelv, melyek mindegyikének egyszerűbb a nyelvtana, mint a latinnak.
•Következésképpen, mint az már elhangzott, az összes nyugat-indiai nyelv valaha egy közös nyelv volt, amelyikből a romani nyelv korai stádiumában vált ki. Ez jelentheti akár még a Hurri korszakot is, amikor a cigányok még nem is voltak Indiában (de ez csak feltételezés). Ami biztos, az az, hogy az egész nyugat-hindi nyelvcsalád, vagyis az Indus völgyében és a Radzsásztánban beszélt nyelvek közvetlen leszármazottai az úgynevezett kannaudzsi nyelvnek, és ez egyben azt is jelenti, hogy a romáknak nem feltétlenül volt kapcsolata magával Kannaudzsdzsal, hanem csak magával a nyelvterülettel, amely Kashmirtól Gudzsarátig, Sinfhtől Uttar Pradeshig terjedt.
•Az is bizonyos, hogy a fent említett területet, ahonnan a romák valószínűleg származnak, akkoriban nem indoeurópai népek lakták, hanem a szkíto-szarmaták, amelyek az Indus völgyében és Szakasztánban éltek, Kannaudzsot is beleértve (ezt akkoriban a gudzsráti dinasztia vezette). Ezekben a népekben volt valami közös: mindannyian nyugatról jöttek! Számtalan bizonyíték van arra, hogy az Indus völgyében élő népek szakák, nem pedig hindi eredetűek ‒ ennek tárgyalása azonban nem célja ennek a dolgozatnak.
• Az, hogy a kannaudzsi régióban mai napig megvannak ennek az ősi nyelvnek a nyomai, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyúttal ez volna az őshazája is, hiszen a nyelvtörténet számtalan hasonló példát ismer:
- a kelta nyelv például elterjedt szinte egész Európában, ma viszont csak a Brit szigetek egyes részein lelhető fel - pedig nem ez a régió volt a kelták őshazája.
- ma a latinhoz legközelebb álló nyelv nem az olasz, hanem a román, amelynek nyelvterülete messze helyezkedik el attól a területtől, ahol a latin nyelv született.
- valaha a mai Ukrajna területén magyarul és a vele rokon nyelveken beszéltek, közel négy évszázadon át (az Attila és Árpád uralkodása közti idóben), ma viszont Ukrajnában már nem beszélnek magyarul , csak Magyarországon, Erdélyben és néhány környező területen beszélik. (forditó megj). A mai Ukrajna területén még léteznek magyar közösségek, de csak azokon a részeken, amelyek valaha az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték, azaz Kárpátalján. Az Ukrajnában használatos hivatalos nyelv ellenben , érthetően az ukrán.)
- ugyanígy a törököt sem beszélték Kisázsiában a középkor végéig, ma pedig fordítva, az óhazában nem beszélik, Kisázsiában viszont igen.
- bizonyított tény, hogy a baszk (euskara) nyelv kaukázusi eredetű, amely Európa ellenkező végében van ahhoz képest, ahol ma a baszk nyelvet beszélik. Semmi nyoma nem maradt annak, hogyan vándoroltak át a baszkok Nyugat-Európába, nem tudunk semmit az átmeneti korszakról, és a Kaukázusban sem létezik olyan terület, ahol ezt a nyelvet beszélnék, legfeljebb néhány rokon nyelvet.
- az egyetlen nép, amely ma is el tudja olvasni a viking Sagákat azon a nyelven, amelyen írták őket, az izlandiak és a Faröer-szigetek lakói, míg a svédek, a norvégok és a dánok, ahol a Sagákat írták, alig értik meg azokat.
- az ósumér nyelvet csak a mai magyar nyelv segítségével lehetett megfejteni, ami szintén jelzi azt, mennyire könnyelműen járunk el akkor, ha egy nyelvet annak a területnek a többi nyelvével rokonítunk, ahol ma az illető nyelvet beszélik.
A felsoroltakon kívül még sok más példa is van, de talán elég lesz ennyi. Foglalkozzunk inkább azzal a kérdéssel, amelyet szerzőnk tűz ki maga elé:
"Ami a kivonulás kronológiáját illeti, az egybeesik Mahmud idejével, lévén, hogy az semmiképp sem történhetett korábban, mint a 10. század. A romani nyelv grammatikájának van két fontos jellemvonása, amelyek az első évezred végén alakulhattak ki. Ezek a következők:
a) a névutórendszer, szemben az ó- és középhindu flektálásával;
b) a semlegesnem eltűnése; a korábbi semlegesnemű főnevek átalakultak hím- vagy nőneműekké. Lévén, hogy ezeknek a főneveknek nagy része ugyanúgy alakult át hím-, illetve nőneművé, mint a hindu nyelvben (lásd Hancock 2001:10), azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez a jelenség akkor ment végbe, amikor a cigányok még Indiában éltek. A többi indiai nyelvtől való elszakadásuk így tehát csak ezután következett be."
Amit szerzőnk nem vesz figyelembe, az az, hogy már akkoriban sem volt egy egységes hindu nyelv, számos tekintetben különböztek egymástól a szkíto-szarmata és az hindi nyelvek. Továbbá:
a) a névutórendszer a szkíto-szarmata nyelvekben nagyon elterjedt;
b) az óind nyelv Indus völgyi változatában csak hím- és nőnem létezett; később a brahminoknak sikerült egész Indiát, vagy legalábbis annak nagy részét egyesíteniük, és ez egyet jelentett a nyelv egységesítésével is. Világos, hogy az egységes nyelv kialakításában mindkét nyelvcsoportnak része volt, de az is, hogy idővel a könnyebbik kerekedett felül, így aztán a semleges nem eltűnt az hindiból. Egyáltalán nem biztos, hogy a cigányok még Indiában voltak akkor, amikor a nyelvi egységesítés megtörtént.

A Kannaudzsi eredet elméletét valló szerzőnk dolgozata a továbbiakban már nem a romák származásával foglalkozik, hanem Kannaudzs történelmével, ami nem tartozik ehhez a témához, ezért most megpróbálom összefoglalni az ő hipotézisével kapcsolatos észrevételeimet, azután pedig felvázolom a téma más aspektusait, amelyek nem a nyelv, hanem a kultúra felől közelítik meg a kérdést, s mint ilyen, szerintem sokkal relevánsabbak. Rá akarok világítani, hogy a romák sem a múltban, sem pedig a jelenben semmilyen rokonságban nem álltak a hindu népekkel. Mindazt, amit a továbbiakban felvázolok, nem is lehet megmagyarázni a hindu-eredet elmélet felől nézve.

A cigány nép kulturájával és szellemi életével kapcsolatos tényezőket két fő kategóriába lehet sorolni:
1) A zsidókéval rokon hiedelmek, törvények, szabályok és gyakorlatok; ezek a roma közösségi életben kapnak nagyon fontos szerepet.
2) A tűzimádó-vallással kapcsolatos rituálék, vallási elemek; ezek főleg a nem-roma közösségekkel való kapcsolattartásban fontosak.

Mielőtt ezeket felvázolnám, szükségesnek tartanék egy rövid történeti ismertetőt, hogy az olvasó jobban megértse, hogyan és miért kerültek egy bizonyos időszakban a romák Indiába, és honnan tudjuk mégis azt, hogy nem onnan származnak. A cigányok „őstörténete” Mezopotámiában kezdődik, az Eufrátesz alsó folyásánál. „Ótörténetük” a Nílus alsó folyásánál és a mai Izrael területén.

A sémi népeknek a Közel-Keleten való terjeszkedésével párhuzamosan egy akkád népcsalád indult el a sumérok földjéről Kánaán, és később Egyiptom felé, ahol mind számuk, mind pedig jelentőségük megnőtt az idők folyamán. Olyannyira, hogy kiváltották az egyiptomi társadalom többi népének gyűlöletét, és rabszolgaságba taszították őket, mígnem aztán eljött a szabadulás ideje, elhagyták Egyiptomot, hogy a mai Izráel területén telepedjenek le. Ekkoriban tizenhárom törzsből álltak, amelyek közül az egyik foglalkozott a vallási ügyekkel, a másik tizenkettő pedig az egyszerű „nép”-et alkotta ‒ Izráel népét. Ezt a népet minden más nemzettől megkülönböztette az a sajátsága, hogy egyetlen Istenben hitt. Számtalan törvényt, szabályt, hittételt kellett betartaniuk a mindennapi társadalmi életben, és a többi néptől való éles elkülönülésük, a rituális tisztasággal és tisztátalansággal kapcsolatos törvényeik, illetve más sajátságaik egyénivé, minden más néptől különbözővé tette őket. Közös történelemtudatukban ott volt az, hogy száműzetésben éltek Egyiptomban, és hogyha nem tartják be mindazokat a törvényeket, amelyek szerint eddig is éltek, akkor ismét száműzetésre lesznek ítélve, de most már nemcsak Egyiptomban, hanem szerte a világban.
Mindazonáltal, miután elfoglalták a későbbi Izráel földjét, a vezető törzs és a többi törzs közti ellentétek egyre nyilvánvalóbbá lettek, mígnem aztán a királyság kettészakadt: az északi törzsek jobban kötődtek az egyiptomi kultúrához, és az elkülönülés jeleként az Egy Isten ábrázolására a tehénalakú egyiptomi bálványt választották (emellett más, kisebb isteneket is imádtak); a papi törzset elutasították, akik így a déli királysághoz, Júdeához csatlakoztak. Az északi törzsben a mágiával, jövendőmondással kapcsolatos tiltott praktikákat is űzték. Kr.e. 722-ben az asszírok leigázták a területet, és szinte a teljes lakosságot száműzték, csak a földműveseket hagyták a helyükön. A lakosság többi részét egy másik, az asszírok által korábban meghódított területen telepítették le: a régebbi Hanigalbat-Mitanni királyságban, ahol egy, a romanihoz nagyon közelálló nyelvet beszéltek, a két főisten pedig Indra és Varuna volt. Ez a terület nem Indiában volt, hanem Mezopotámia északi részén. Az itt élő népet a történelem hurri néven ismeri. Egy rövid kitérő keretében szeretném bemutatni ezt a népet, mielőtt a romák történetét tovább folytatnánk.

A hurrik - ősi hindu nép

A hindu nyelv létezéséről a legkorábbi nyom nem Indiából származik, hanem a Tigris-Eufrátesz-medencéjéből, kb. Kr.e. 1600-ból. Abban az időben a Mitanni birodalom volt itt, amely a Földközi-tenger partjától a Zagros-hegységig húzódott. Az Eufrátesz folyó feletti hatalom kiterjesztése miatt a hurrik szüntelen háborúskodásban álltak nyugaton a hettitákkal, délnyugaton pedig Egyiptommal. Mitanni nyelve a hurri volt. Korabeli dokumentumok világosan jelzik, hogy ez a nyelv hindu eredetű szavakat használt:
"ila-ni mi-it-ra as'-s'i-il ila-ni u-ru wa.na-as's'i-el (egy másik szövegben a.ru-na-as'.s'i-il) in.dar (másik szövegben: in-da.ra) ila-ni na-s'a-at-ti-ya-an-na" (cf. Winckler, Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft No. 35, 1907, p. 51, s. Boghazkoi-Studien VIII, Leipzig 1923, pp. 32 f., 54 f.)
A Rigveda P. egyik himnuszában (RV. 10.125.1) mind a négy főisten nevét megtaláljuk. Thieme bebizonyította, hogy a Mitanni istenek tulajdonképpen véda istenek, Varun.a és Mitra, illetve Indra és N-satyau – sokáig úgy tudták, nevük ebben a formában csak a védákban jelenik meg, most pedig, íme, kiderült: a hurri dokumentumokban is így maradtak fenn!
Mitanni és a hettiták közti egyezményben a mitanni király a következőkre esküszik: Mi-it-ra (a hindu Mitra), Aru-na (Varun.a), In-da-ra (Indra) és Na-sa-at-tiya (Nasatya vagy As'wins). Egy Mitanniból származó, Kikkuli nevű ember által hettita nyelven írt szöveg, amely a harci szekerekről és a lovak kiképzéséről szól, hindu számneveket használ annak megnevezésére, hogy hány kanyart tesz meg egy harci szekér a pályán: aika (hindu eka 'egy'), tera (tri 'három'), panza (panca 'öt'), satta (sapta 'hét') és na (nava 'kilenc').
Egy Nuziból származó hurri szöveg hindu szavakat használ a lovak színére, pl. babru (hindu babhru 'barna'), parita (palita 'szürke') és pinkara (pingala 'vöröses'). A mitanni hajtókat "marya"-nak hívták (a hindu-védában marya 'harcos, fiatalember'). Ezen kívül egy sor mitanni nemesember, arisztokrata neve egyértelműen hindu eredetű.
Ma már a legtöbb, a témával foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a Közel-Keleten az árja nyelv nyomai nem iráni, hanem indoeurópai eredetűek, és így ezek a nyelvek nem egy harmadik, önálló ágat képviselnek a nyelvcsaládon belül; téves továbbá az az elmélet is, amely ezeket a nyelveket proto-indoeurópainak tulajdonította. Ezt a témát magában foglalja M. Mayrhofernek a témáról szóló bibliográfiájának a címe is: Die Indo-Arier im Alten Vorderasien (Wiesbaden, 1966) – ma már ezt az elméletet tekinthetjük a legelfogadottabbnak. Azon a tényen alapszik, hogy ahol különbség mutatkozik az iráni és az indoeurópai nyelvek között, ott a közel-keleti írásos emlékek mindig az indo-európaival egyeznek meg.
A proto-indoeurópai nyelvnek két ágra, az indoeurópaira és az iránira való szétválása még azelőtt be kellett, hogy következzék, mielőtt ezek a nyelvek külön-külön kialakultak volna. A folyamat tehát nem úgy játszódott le, hogy előbb fizikailag váltak szét, vagyis az indoeurópaiak Indiában, az irániak pedig Iránban telepedtek le, a két nyelv pedig csak azután divergálódott a nyelvek természetes fejlődése során, hanem még az együttélés idején bekövetkezett a nyelvi szétválás. Ezt a következtetést csak akkor lehetne megcáfolni, ha sikerülne bebizonyítani, hogy a véda-hinduk, miután eredeti hazájukból Pándzsábba telepedtek át, visszamentek, majd egy második vándorút folyamán kerültek volna el a Közel-Keletre. Erre semmi bizonyíték nincs, de különben is, olyan bonyolultnak tűnik, hogy nyugodtan elfelejthetjük ezt a feltevést... Inkább arra következtethetünk mindabból, hogy a proto-indoeurópai korszakot időben jóval korábbra kell tennünk, mint ahogy eddig hittük, legkésőbb Kr.e. 2000-re.
Nézzünk meg néhány földrajzi elnevezést: Sarasvati a proto-indoeurópaiban egy iráni folyó neve, amit a népvándorlás után egy indiai folyóra kezdtek alkalmazni. Iráni neve, Haraxvaiti proto-indoeurópai kölcsönszó, h-/s- hangváltakozással, ami egyébként a Hind/Sindhu-ban is előfordul. Másik ilyen eset a Sarayu folyó neve, amely az iráni Haraiva-/Haro-yu-ból alakult ki, és később egy Észak-nyugat-indiai folyó megnevezésére használták, később pedig Kelet-Indiában a Gangesz egyik mellékfolyóját illették vele.
Régi sumér ékírásos emlékek (ta/ibira – „rézműves) alapján feltételezhető, hogy a hurrik ősidőktől kezdve jelen voltak a Közel-Keleten, amihez még egy másik meggyőző, hurri nyelvű forrást is hozzá lehet tenni (Otten 1984, Wilhelm 1988). Atal-s'en az egyik, egyébként ismeretlen S'atar-mat fiának állítja magát, akinek a neve szintén hurri eredetű. Atal-s'en törvényeiről nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy mikori eredetűek, de valószínűleg a Guti korszak végén keletkezett (kb. Kr.e. 2090-2048), vagy pedig az Ur III korszak első évtizedeiben (Kr.e. 2047-1940). Az Ur III korból származó feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a Tigris és az Eufrátesz völgyétől északra és nyugatra elterülő hegyes vidéket akkoriban hurri nyelven beszélő nép lakta, akik időközben a keleti Tigris birodalmat észak felé Diya-lán túlra is kiterjesztették. A S'ulgi háború eredményeképp (Kr.e. 2029-1982), nagyszámú hurri fogoly kerül sumér földre, ahol olcsó munkaerőként alkalmazták őket. Ezért találunk az Ur III korszakban Dél-Mezopotámiában olyan sok hurri nevű embert. Egyes nevek etimológiája valószínűleg vagy szinte bizonyosan indo-európai, pl. Artatama = véda r.ta-dha-man 'r.ta lakóhelyű', Tus'ratta (Tuis'eratta) = véda tves.a-ratha 'akinek a harci szekere nagyon megindul', Sattiwaza = óindoeurópai sa_ti-va_ja 'zsákmányszerző', véda va-ja-sa-ti 'zsákmányszerzés' (Mayrhofer 1974: 23-25). A hurri nyelvet Kr.e. a 14. században egészen a Közép-Szíriáig (Qatnáig, esetleg Qadeshig) elterülő részen beszélték – ennek oka valószínűleg a lakosság mozgásával magyarázható, amely Mitanni felemelkedése korában jelentős volt. Az istenek között, akiket Mitanni királyai még a Kr.e. 14. század végén is nagy tisztelettel öveznek, ott találjuk a Mitra-, Varun.a-, Indra- és Na-satya-ikreket, amelyeket egyébként a védákból, a legrégebbi hindu versekből ismerünk.

Az Indiába vezető hosszú út

Visszatérve a romák történetére, a fent leírt ország az a terület, ahol Kr.e. 722-ben találjuk őket. Ekkor kezdődött új nyelvüknek a kialakulása, illetve ekkor kezdték korábbi identitásukat elfelejteni. Abból csupán annyi maradt meg, hogy ők egy sajátos, minden más néptől (goyimtól ‒gójok‒, a későbbi gádzsóktól) különböző nép. Vannak bizonyos törvényeik, amelyekről sohasem fognak lemondani – pl. a purista szabályok, vagy az Egy Istenben való hit, abban, aki megígérte nekik és be is tartotta a szavát: ismét száműzetésre kényszerülnek, talán örökre... Többé már nem fogják őket „Izráel”-nek nevezni, egyszerűen csak embereknek (romáknak), ahogyan őseik egymást nevezték az egyiptomi száműzetéskor.

Az asszír uralom után a babilóniaiak a romák déli testvéreit is deportálták, de ezek megőrizték identitásukat, társadalmi struktúrájukat és a papi törzset, majd pedig 70 év múlva visszatértek Kánaán földjére, ahol továbbra is zsidóknak ismerték el őket. Viszonylag rövid idejű száműzetésük során sikerült az északi testvéreik egy részét is visszaszerezniük, de a nagyobbik rész továbbra is száműzetésben maradt.
Babilon hatalmát megtörte egy új, feltörekvő birodalom, a Méd-Perzsa állam, amelynek lakói bár nem sémik, szorosan kötődtek a hurri/mitanni néphez. Sajátos vallásuk volt, amely magába olvasztotta a tűzimádást és a mágiát is – papi kasztjukat Máginak nevezték. A száműzött nép, akiket azelőtt izraelitáknak, most pedig egyszerűen csak embereknek (romáknak) neveztek, igen tehetségesek voltak ilyen téren, és rájöttek, hogy ennek gyakorlása hasznos lesz számukra. Ezeket a vallási elemeket így tehát átvették, de inkább csak a többi nép, a gádzsók miatt művelték. A Perzsa Birodalom hatalmas volt, Sindhen túl, egész Szakasztánig húzódott. Csábítónak tűnt a lehetőség számukra, úgy látták, ez az ideális ország ahhoz, hogy új életet kezdjenek, és hogy elfelejtsék az asszíriai száműzetést.

Az utóbbi években egy Kulanu (jelentése Mindannyian) nevű nemzetközi zsidó szervezet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megtalálja az ősi Izrael elveszett törzseit. Ez a törekvés eredményesnek is bizonyult. Van egy része a világnak, ahol számos elveszett törzs nyomaira rábukkantak – ez a hely nem más, mint India. Ennek az országnak minden részében lehet találni az asszírok által száműzött izraeliták leszármazottait, Kashmirtól Keraláig, Assamtól Afganisztánig. Azonosításuk jelenleg is tart – ez azonban nem nyelvi alapon történik, hiszen ezeknek a törzseknek a nyelve a hindu, hanem kulturális és egyéb jellemzők segítségével. Mindezidáig egyiküknél sem tudtak olyan sok héber elemet kimutatni, mint a cigányoknál!
Ha jól megnézzük azt a helyet, ahol az elveszett izraeli törzsek közül az ismertebbek letelepedtek, akkor számos bizonyíték alapján azt látjuk, hogy nagy részük Indiában élt a perzsa és a macedón hatalom korában. Leginkább a szkíto-szarmata vidéket kedvelték, vagyis az Indus völgyét, Kashmirt, Radzsasztánt és a Gangesz felső folyásának vidékét. Ezek a törzsek természetesen nem képeztek egységes egészt, hiszen különböző csoportokban vándoroltak, különböző országrészekben telepedtek le, és így idővel új etnikai jellemvonásokra is szert tettek. A romák tehát azon izraeli törzsek egyikét alkották, akik addigra már elfeledték eredetüket. Abban különböznek mégis a többi törzstől, hogy ők később visszatértek nyugatra, Európába. A többiek keleten maradtak, elfeledve, és valószínűleg a legtöbb olyan jellemzőjüket elveszítve, amelyek alapján még azonosítani lehetne őket. Ezeket a romák viszonylag jól megőrizték.
A cigányok eredetét vizsgáló kutatók általában nem veszik figyelembe India korabeli etnikai sokszínűségét, és úgy tesznek, mintha a lakosság egyetnikumú, monolitikus jellegű indoeurópai nép lett volna. Ez azonban óriási tévedés. A szűkebb értelemben vett indoeurópai régió Uttar Pradeshtől délkeletre, Radzsasztán-Gudzsaráttól pedig keletre húzódott, míg a fent említett területeket, valamint az azoktól nyugatra elhelyezkedő tartományokat szkíto-szarmata, iráni, sőt görög népek lakták, továbbá az izraeli száműzöttek. Az India északnyugati részén, valamint az Irán területén élő népeket, törzseket vizsgálva azt látjuk, hogy majdnem mindegyikük (de az is lehet, hogy kivétel nélkül mindegyik) vallásában, hagyományaiban nyugati örökséget hordoz, bevándorlásuk okát tekintve pedig vagy a száműzött izraelitákkal együtt érkeztek, vagy pedig Nagy Sándor deportálásai révén kerültek ide. Egyes pastu klánok, illetve a kashmiri törzsek nagy része izraeli eredetűnek vallja magát, egyik-másik család egyenesen Saul királytól származtatja magát. A nurisztáni kalash-ok, akik sok szempontból emlékeztetnek a cigányokra, ugyanezt vallják. Az asszír-héber száműzöttek a szkíto-szarmata népek között toleranciát, megértést tapasztaltak, ezért ezt az országot sokkal szívesebben választották lakóhelyül, mint a sokkal türelmetlenebb indoeurópai népek otthonát. Ugyanez történt zsidó testvéreikkel is. Jellemző tény az is, hogy a legtöbb zsidó és roma évszázadokon át Európának a szkíto-szarmata népek által lakott részében, Kelet-Európában, különösen Magyarországon és Oroszországban élt. A romani nyelv jóformán el is tűnt volna, ha a cigányok nem ezekben az országokban laknak. Bizonyított tény, hogy a romani nyelvtan és az eredeti szókészlet jelentős része Közép- és Nyugat-Európában, az ottani gyakori üldöztetések és száműzetések miatt elveszett az idők folyamán. A cigányoknak ugyanúgy megtiltották kultúrájuk szabad gyakorlását, mint ahogyan a zsidóknak azt, hogy zsidóknak vallják magukat ‒ ne felejtsük el persze azt, mit jelentett volna a romáknak, ha Shoah/Porhajmósz alapján indoeurópaiaknak tartották volna őket. Mindkét nép esetében a Kelet-Európában eltöltött időszak meghatározó jellegű volt néhány területen – pl. öltözködés. A legtöbb mai ortodox askenázi zsidó által hordott jellegzetes öltöny és kalap például a késő-középkori és az azutáni lengyel és balti nemesek viselete volt. Ez az öltözet nem sokban különbözik a „legortodoxabb” cigány csoportok férfiainak viseletétől sem. Ezen kívül a cigány férfiak gyakran viselnek pofaszakállt, ami a zsidó pájesz egyfajta helyettesítőjének is felfogható.

Előfeltételek egy hipotézishez:

•A romák szellemi és kulturális jellemvonásai kizárólag az óhéber kultúrával mutatnak rokonságot;
•A cigány társadalomban a tűzimádó vallás elemeinek jelenléte azt mutatja, hogy viszonylag hosszabb időt töltöttek Perzsiában, de mindenképpen az iszlám uralom előtt, tehát az Indiába való érkezésük előtt is egyben;
•A nyelven kívül az egyetlen fennmaradt jele annak, hogy Indiában is éltek, az a szokásaikban megfigyelhető néhány korai szkíto-szarmata örökség. Ez azt is jelzi egyben, hogy Indiának egy nem indoeurópaiak által lakott részén telepedtek le. A fent említett elemek ebből a korszakból származnak és nem későbbről, mert a szkíto-szarmata kultúra nagyobb mérvű átvétele már a szláv és a magyar civilizáció révén történt, a Kelet-Európába való megérkezés után;
•Ami pedig a nyelvet illeti, nagyon valószínű, hogy a romák már az indiai szubkontinensre való megérkezésük előtt is egy hindu nyelvet beszéltek, a hurrit. Ezt a nyelvet vándorlásuk első évszázadai során vették át Mitanni földjén.
A tények
A romákkal kapcsolatban van néhány kétségtelen tény, amelyek segítenek feltárni valódi származásukat, rekonstruálni történelmüket. A továbbiakban szeretnék ezek közül néhányat bemutatni.

Hit

A romák hite a következőkkel jellemezhető:
•Szigorúan monoteista, az egyesek által feltételezett utópoliteizmus vagy panteizmus legkisebb jele nélkül.
•A személyes istenkép: Isten elérhető, érveléseknél hivatkoznak rá (jellegzetes héber felfogás); más monoteista vallásokban az Isten vagy megközelíthetetlen (Allah), vagy pedig csak részben megközelíthető (keresztény istenkép), ezért a vele való személyes kapcsolathoz szükség van valamilyen közvetítőre.
•Jellegzetes héber elem a szellemi világban való hit is, amely tiszta és tisztátalan szellemekből áll; ezek a jót és a rosszat jelképezik, amelyek harcolnak egymással. Ebben a héber koncepcióban kimutatható zarathusztrai hatás is, amely az asszír/babilóniai/perzsa száműzetés korából való. Hasonló módon alakult ki, mint a kabalisztikus judaizmus, hasonló környezetben, és nagyjából vele egyidőben.
•A halál végső átmenet a szellemi világba (ez is héber elem), a reinkarnációba vetett hit legkisebb jele nélkül.
•A halott ember tisztátalan, amíg lelke útban van a szellemi világ felé (újabb héber elem), sőt, az összes tárgy, ami kapcsolatos a halálával, illetve a gyász ideje alatt a rokonok is tisztátalannak minősülnek. Erről további részleteket a következő témakör, a „marimé” alatt találunk.
•A romák haláluk után a mennyországba kerülnek; egy gádzsó viszont csak akkor nyer megváltást, ha jól viselte magát a cigányokkal szemben – lásd a zsidók „tisztességes gójok” felfogását.

Ezeket az elveket minden roma magáénak vallja, függetlenül attól, hogy „hivatalosan” milyen vallást követ. Általában kiegészítő jellegűen, rítusok formájában van jelen abban a vallásban, amelyet átvettek, és amelyet általában nagyon látványosan, mély tisztelettel követnek (pl. az ortodox halotti tor szokása). Más, a természetfölötti világgal kapcsolatos kiegészítő elemek is kimutathatók, amelyek az óperzsa tűzimádó vallásból erednek. Egyes szokásokat mai napig is tartanak, pl. a házban éjjel-nappal, télen-nyáron ég a tűz. A konzervatívabb családoknál ez változatlan formában maradt fenn, másoknál a tüzet felváltja valamilyen jelképes „tűz” – pl. a televízió, amely állandóan be van kapcsolva, akkor is, amikor éppen senki sem nézi. Más szokásokat, mint pl. jövendőmondás, tenyérjóslás, tarokk stb., amelyeket még az óperzsa Mági vallásból és az alkímiából tanultak el, mára csak külsőségeiben tartották meg. Ezek spirituális hatalmában nem hisznek a cigányok, viszont űzik ezeket a praktikákat, mert így egy kis pénzt hűznak ki a gádzsók zsebéből.
Van okunk azt feltételezni, hogy a cigányok már az 1. századtól kezdve keresztények voltak – ez egybeesik az Indiába való érkezésük idejével, vagy az ott töltött időszak első részével. Ezzel magyarázható az, hogy nem vettek át hinduista elemeket. Úgy tűnik, amikor Európába megérkeztek, már nagyon is tisztában voltak a kereszténység lényegével, holott nem volt honnan ismerniük a Bibliát. Van valami misztikus a roma spirituális életben, nem véletlen talán, hogy az utóbbi évtizedekben olyan közel kerültek a neoprotestáns irányzatokhoz, amelyek közelebb állnak a judaizmushoz, mint a többi keresztény irányzat, szentek és képimádat nélkül. Ez a folyamat tovább tart, sokan egyenesen már a zsidó vallást követik. Nincs még egy nép a világon, amely ilyen rövid idő alatt ilyen nagy számban tért meg. És ami még érdekesebb ebben, hogy ez a folyamat nem a hittérítők munkája révén indult be, hanem spontán, önkéntes alapon (a gádzsók aligha vállalkoznának arra, hogy megtérítsék a cigányokat, akik szerintük csak az okkultizmusra és a boszorkányságra hajlanak). Teljesen valószínűtlenül bár, de a világ különböző tájain élő, egymással kapcsolatot nem tartó romák nagyjából egyidőben áttértek és elkezdték olvasni a Bibliát. A misszionárius munkát ők maguk végzik. Ennek megértéséhez tudni kell azt, hogy a roma szellemiségben van valami ősi szabályozottság, amely egységes a világ minden táján. Mára a legtöbb roma felhagyott az ősi tűzimádó vallási elemekkel, a Tóra által tiltott praktikákkal, mint pl. a halotti tor, jóslás stb.
Nem lehetetlen (de ez csak találgatás), hogy a romák első találkozása a keresztény hittel a bibliai mági vallással kapcsolatos, amely tisztelte a gyermek názáreti Yeshua. Nyilvánvaló, hogy a romák a tűzimádó vallás gyakorlásában nem mentek el addig, mint a Perzsák, ők hittek a Messiás eljövetelében. Ők, az északi Izraeli Királyság népe a zarathusztrai kultusz vonzáskörébe is belekerültek, várva népük megváltását. Történelmi feljegyzések szólnak arról, hogy az 1. században tömeges megtérések voltak Asszíriában, ahová az apostolok azért mentek, hogy megtérítsék Izráel házának „elveszett bárányait”. Néhány apostol útja során Indiáig is eljutott. A legmeglepőbb a dologban az, hogy a nemrég felfedezett indiai zsidó törzsek majdnem valamennyien keresztény vallásúak voltak, nem hinduisták vagy mások. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a roma szellemi gyakorlatból teljességgel hiányoznak a hinduista elemek.

A rituális tisztasági törvények a „marimé”

A roma „marimé”-koncepció a zsidó „kóser”-felfogás tökéletes ellentéte. Az előbbi a rituális tisztátalanságot, az utóbbi a rituális tisztaságot jelzi. Ha eltekintünk ettől a nézőpontbeli különbségtől, akkor azt látjuk, hogy a két dolog ugyanaz (olyan, mintha azt mondanánk, hogy a pohár félig üres, vagy félig tele van). Ami egy cigány számára marimé, az egy zsidó számára nem kóser, és különböző lépéseket tesznek azért, nehogy beszennyeződjenek az ilyen dolgok által, ha pedig elkerülhetetlen az azokkal való fizikai érintkezés, akkor bizonyos rituálékat kell követniük azért, hogy ismét megtisztuljanak. Ugyanúgy, ahogy a zsidóknál a kashrut, a romáknál a marimé-szabályok a társadalom alapvető értékrendjét képezik, amelyek szabályozzák a társadalmi és spirituális kapcsolatokat, viselkedésmódot, valamint a külvilággal (a gádzsókkal) való kapcsolattartást.
A romák mindent két csoportba sorolnak: vannak „vuzhó” (=kóser, tiszta) és „marimé” (tisztátalan) dolgok. Ez az osztályozás elsősorban az emberi testre vonatkozik, de használják tágabb értelemben is, szellemi dolgokra, a ház, a tábor tárgyaira, állatokra stb.
•Az emberi test: azok a szabályok, amelyek arra vonatkoznak, mi számít tisztátalannak az emberi testtel kapcsolatban, szó szerint egybeesnek a mózesi Tóra előírásaival (3Mózes 15. rész). Először is tisztátalannak minősülnek a nemi szervek, hiszen tisztátalan folyadékokat juttatnak ki a szervezetből a külvilágba, továbbá a test alsó része, mivelhogy a nemi szervek alatt helyezkednek el. A test felső része tiszta, elsősorban is a száj. A kéz átmeneti, hiszen az egyszerre képes tiszta és tisztátalan cselekedetekre, ezért ennek a rendszeres mosása különösen fontos. Ha pl. valakinek azután kell ennie, hogy felhúzta a cipőjét, vagy felkelt az ágyból (az ágy is tisztátalannak számít, mert érintkezik a test alsó részével), ilyenkor a kéz beszennyeződik, és meg kell mosni. A kezeket mindig külön szappannal kell mosni, és külön törölközővel megtörölni, ahhoz, hogy ismét tiszták legyenek. A test felső és alsó részére amúgy is mindig külön szappant és törölközőt kell használni, ezeket nem szabad egymás között felcserélni.
•Ruhák: ezeket is alaposan megkülönböztetik egymástól, hiszen külön edényben mossák őket. A tisztátalan dolgokat a marimé kádban, a tisztákat egy másikban, az abroszt és a konyharuhákat megint külön. A felsőtest ruháit, valamint a gyermekruhákat a vuzhó kádban mossák, az alsó test ruhadarabjait a marimé kádban. Menstruáció idején a nő összes ruhája tisztátalannak számít, és ilyenkor a többi tisztátalan dologgal mossák együtt. A romákon kívül egyetlen nép van, amelyik ezeket a mosási szabályokat betartja – a zsidók.
•A tábor: az utóbbi idők erőszakos urbanizációja előtt a cigányok inkább táborokban laktak, semmint házakban. A tábor a terület tisztaságának státusát élvezi, ezért a testi szükségleteket, a higiéniával kapcsolatos cselekvéseket a táboron kívül kell elvégezni. Ezt szintén egy zsidó törvény írja elő (lásd 5Mózes 23:12). A szemetet szintén csak a tábortól egy bizonyos távolságra szabad eldobni.
•Születés: a gyerek születése tisztátalan dolognak minősül, ezért annak, ha lehetséges, a táboron kívül lévő, de annak közvetlen szomszédságában álló sátorban kell megtörténnie. A gyerek születése után az anya negyven napig tisztátalannak számít, leginkább az első héten. Ez a szabály szintén egybecseng a mózesi Tórával (3Móz 12:2-4). Ezalatt az idő alatt az asszonynak nem szabad tiszta dolgokat megérintenie, sem semmilyen közösségi cselekvésben résztvennie (pl. főzés vagy a nyilvánosság előtt való megjelenés), különösen nem idősebbek jelenlétében. Vallásos szertartásokra sem szabad járnia ebben az időszakban. Számára külön edények, csuprok és étkészlet jár ilyenkor, melyeket a negyven nap eltelte után ellöknek. Ekkorra az asszony újra megtisztul. A negyven napig viselt ruháit, illetve az ágyat, amin aludt, elégetik, ugyanúgy a sátort is, amelyben ezalatt lakott. Ezek a szabályok a romákon és a zsidókon kívül minden más népnél ismeretlenek.
•Halál: a zsidó törvényekhez hasonlóan, valakinek a halála tisztátalanságot hoz mindenre és mindenkire, ami/aki a meghalt személlyel valamilyen kapcsolatban volt. A halottas házban lévő összes ételt el kell dobni, és az egész család tisztátalanná válik három napig. Erre az időszakra külön szabályok vonatkoznak, pl. mosakodni csak vízzel szabad, szappant nem szabad használni, azért, hogy az ember ne csináljon habot, tilos fésülködni és borotválkozni, továbbá sepregetni, gödröt ásni, írni, festeni, fényképezni stb. A tükröket erre az időre letakarják. A táborhelyet, ahol a haláleseet bekövetkezett, ott hagyják és új helyet keresnek maguknak, ha pedig házban történt, akkor eladják azt. Hitük szerint a meghalt lelke ezalatt a három nap alatt bolyong, mielőtt megtisztul és megtalálja végső nyughelyét. Ez a héber szentírásban ugyan nincs megírva, bizonyos zsidó misztikus hagyományból ered. Az a felfogás, miszerint a halott testtel való érintkezés tisztátalanságot okoz, semmilyen más ősi hagyományban nem található meg, csak az Ószövetségben (3Mózes 21:1). Ez azt is előírja, hogy a halottat el kell temetni, nem szabad elégetni.
•Tárgyak: lehetnek természet szerint tisztátalanok, azzá válhatnak a használat során vagy véletlenül is megfertőződhetnek. Minden, ami érintkezik a test alsó részével, tisztátalan, pl. cipő, szék stb., míg az asztal például tisztának minősül. Az ezzel kapcsolatos előírások Mózes III. könyvének 15. részében szerepelnek, de a Szentírás más részeiben is találunk ide vonatkozó részeket.
•Állatok: ezek is lehetnek tiszták és tisztátalanok. Hogy mi alapján történik az osztályozás, az különbözik a zsidókétól. Például a kutya és a macska tisztátalan, mert nyalja magát, a ló, a szamár, és általában minden állat, amire az ember ráül, szintén tisztátalan stb. A tisztátalan állatokat nem szabad megenni.
•Szellemek: a gonosz szellemek tisztátalanok – ez szintén zsidó eredetű felfogás.

Házassági szabályok

Az eljegyzés és az esküvő ugyanúgy zajlik le a romáknál, mint a régi zsidóknál. Mindkét fél szülei fontos szerepet játszanak a menyasszony hozományának az összeállításában, maga a szertartás pedig kizárólag a cigány közösségen belül zajlik le, a nem-roma intézmények teljes kizárásával. Abban az esetben, ha a lány a szülők beleegyezése nélkül szökik meg a vőlegényével, a közösség akkor is házasfeleknek tekinti őket, de a vőlegény családjának kátrérítést kell fizetnie a lány szüleinek, általában a hozomány árának a kétszeresét. Ezt a kártérítést "keparának" hívják, ugyanazt jelenti, mint a héber "kfar" kifejezés (5Mózes 22:28-29). A hozományt a fiú szülei fizetik a lány szüleinek (ez ősi, a Bibliában előírt szabály), ellentétben a hindu népekkel, ahol ez éppen fordítva történik.
Van egy sajátos szabály, amit be kell tartani ahhoz, hogy a házasságot megerősítsék: az első szexuális érintkezés után az egész közösség előtt be kell mutatni a szűzességet igazoló ruhadarabot. Ezt a szabályt szintén a Tóra írja elő (5Mózes 22:15-17). Természetesen megszöktetett lány esetén ez a szabály tárgytalan, és mint ilyen, nem is tartják be.

Társadalmi viszonyok

A zsidókhoz hasonlóan a romáknál is külön szabályok határozzák meg a közösségen belüli viselkedési szabályokat és a többi népcsoporttal való érintkezés feltételeit. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a roma/gádzsó viszonyokat ugyanazok, vagy majdnem ugyanazok a normák határozzák meg, mint a zsidó/goyim relációkat.
Mivelhogy a gádzsók nem ismerik a mariméval kapcsolatos szabályokat, ezért róluk azt feltételezik, hogy tisztátalanok, következésképpen egy roma soha nem száll meg egy gádzsó házában, és nem étkezik vele. Egyes romák még be sem lépnek az ilyen házba – ez a szokás a régi Izráelben is megvolt, az ortodox zsidók pedig még ma is tartják. Azt a gádzsót, akit a cigányok barátjuknak tekintenek, beengedik a házukba, amennyiben tiszteletben tartja a legfontosabb szabályokat, és nem sérti meg a romák érzékenységét. Az ilyen embernek egyfajta „bizalmi teszten” is át kell esnie. Ami a gádzsók intézményeit illeti – nos, azok „szabadvíznek” számítanak, ahol tisztátalan tevékenységeket is nyugodtan lehet végezni (tipikus példája ennek a kórház, ahol nem kell külön sátrat elhelyezni a gyerekszüléshez).
Az előzékenység, a tisztelet és a vendégszeretet kötelező a roma közösségen belül. Amikor két roma üdvözli egymást, akkor érdeklődniük kell egymás családtagjainak hogyléte felől, áldást kérve reájuk. Ez még akkor is így van, ha a két fél most találkozik először, és nem ismerik egymás családját. Bemutatkozáskor el kell mondani a szülők, nagyszülők stb, neveit, ki hány generációt tud név szerint felsorolni. A polgári névnek és a vezetéknévnek ebben a helyzetben nincs jelentősége. A cigányoknál a megnevezés ugyanúgy történik, mint a régi Izráelben: B fia A, C fia B fia A stb. Ez egyébként számos keleti népre igaz, de a romák névalakításának a módja a Bibliában leírtakhoz hasonlóan történik.
A peres ügyek elintézése a romáknál a vének tanácsának a feladata (lásd mózesi törvények). Ezt „krisz”-nek hívják, és tényleg úgy működik, mint a bíróság. A vének tanácsának az ítéletét el kell fogadni, aki ezt nem teszi, azt kizárják a közösségből. A dolgok általában nem olyan súlyosak, hogy ne lehetne azokat bírsággal elintézni, mint ahogy azt a Tóra is elrendeli (2Mózes 21:22, 22:9, 5Mózes 22:16-19).
Sok más, kevésbé jelentős szabály is érvényben van a közösségen belül, amelyek mind a régi Izrael szokásaira és törvényeire emlékeztetnek. Ezek sajnos ma már kiveszőfélben vannak (akárcsak a zsidó közösségen belül), az új generáció kezd lemondani róluk. A modern társadalom leszűkíti az egyén és az „exotikus” közösségek mozgásterét. Igaz, az utóbbi időben a roma kultúrát, életérzést kezdik újrafelfedezni, mint valami olyasmit, ami ősi pszichológiai örökséget ad át generációról generációra, öntudatlanul is bár, de mindig az igazi gyökerekhez visszatérve. A cigányok például semmi vonzalmat nem éreznek a hindu kultúra és zene iránt (a cigány nőknek egyébként általában magas hangjuk van, ellentétben az indiaiakkal; lehet, hogy ennek nincs jelentősége, de mi van, ha mégis?). A közel-keleti zenét annál jobban kedvelték mindig is. Kelet-Európában a legtöbb népdal-motívum zsidó vagy cigány eredetű. A „Klezmorim” együttesek zenéjét például a romák gyakran együtt szerezték a zsidókkal, de az európai jazzt is általában cigányok és zsidók játszották. A flamenco valószínű a spanyolországi zsidóktól ered, még mielőtt száműzték volna őket az országból. Később a Spanyolországban maradt romák fejlesztették tovább.
Ami pedig a kereskedelmi érzéket illeti, a romák nem állnak rosszul e téren, és megfigyelhető, ha üzleti partnerre van szükségük, akkor a zsidókat részesítik előnyben. Ha a gádzsók számára kell valamit elvégeznie egy romának, többnyire olyan munkát vállal, amivel a zsidók is foglalkoznak (ez talán a tisztasági rendszabályokkal áll összefüggésben, amelyek nem engednek meg bármiféle munkát). Végül, de nem utolsó sorban, a cigányok különbséget tesznek az egyszerű gádzsó és a zsidó között; az utóbbiakat nem tekintik teljesen idegeneknek, sajátos, átmeneti státusuk van, hiszen megtartják a tisztasági szabályokat, és ezért velük kapcsolatban nem merül fel a marimé gyanúja.

Következtetések:

Ennek a rövid dolgozatnak a célja az volt, hogy felvázolja egy új, az eddigieknél sokkal pontosabb és komolyabb kutatásnak a körvonalait a romák eredetével kapcsolatban, szakítva azzal a hagyománnyal, amely eddig csupán nyelvi alapon vizsgálta ezt a kérdést. A felsorolt tények nem zárják ki annak lehetőségét, hogy Kannaudzsban, vagy bárhol másutt Indiában laktak volna romák – noha legvalószínűbbnek e tekintetben az Indus völgye tűnik az indiai szubkontinensen belül. Célunk az volt, hogy megmutassuk, a romák nem tartoznak a hindu (és különösen nem az indoeurópai) népek közé, hanem sémi típusú, egészen pontosan héber eredetű nép. Az izraeli csoportok közül sok eljutott Indiába is, és – amennyiben szakítunk a nyelvcentrikus nézőponttal, hiszen ezek a népek ma már mind hindu nyelven beszélnek – akkor néhánynak a jelenléte, eredete még ma is kimutatható. Egy ilyen kutatásnak a kulturális jellemzőkre kell koncentrálnia. Ezek a jellemzők az Indiában élő izraeli származású törzsek esetében nehezebben mutathatók ki, a romáknál azonban viszonylag jól megőrződtek, olyannyira, hogy ők bizonyíthatóan izraeli eredetűek.

Sándor Avraham