Szita Szabolcs Cigányellenes politika a Horthy-korszakban

Szita Szabolcs

Cigányellenes politika a Horthy-korszakban

Fajnemesítéssel a keveredés ellen
Az 1930-as években a cigányokkal szembeni faji elõítéletek hangot kaptak a nyilvánosság elõtt is. A cigányügy megoldását azonban nem a munkalehetõség biztosításában, szociális gondozásban látták, hanem – mint 1934-ben Endre László, a gödöllõi járás fõszolgabírája – a társadalomtól való elkülönítésben, munkatáborban, koncentrációs táborban. Ezzel együtt megjelent a fajbiológiai érvelés is: Méhely Lajos professzor már 1927-ben sürgette a magasabb rendû, jobb emberfajta kitermeléséhez a hazai népcsoportok biológiai értékének megállapítását, magyar fajbiológiai intézet felállítását.

A Horthy-rendszer idején a cigány lakosság életviszonyait alig fél tucat miniszteri szintû jogszabály érintette. Scitovszky Béla belügyminiszter 257 000/ 1928. B. M. sz. körrendelete a korábbi rendeletekhez képest kevés újat hozott. Hetedik paragrafusa viszont a cigányok feletti ellenõrzésre a törvényhatóságok elõtt új lehetõséget nyitott. A vándorcigányok számontartása végett elrendelte, hogy meghatározott idõközönként, szükség esetén több megye területén egyszerre úgynevezett cigányrazziákat tartsanak.
1931-ben a cigányokra nézve hátrányos intézkedés volt a kereskedelmi miniszter 141 113/ 1931. Ker. Min. számú, a vándoripari engedélyek kiadását korlátozó rendelete, mert a vándoriparosok mozgását, s ezzel megélhetését nehezítette.
A 66 045/1938. B. M. sz. rendelet súlyosabb következményekkel járt: kimondta, hogy minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni, és a törvényesség látszatával elfedte a háborús években mind kiterjedtebb üldöztetést.
A cigányok erõteljes megrendszabályozásának elkötelezett híve volt Gesztelyi Nagy László, a Tisza-Duna közi mezõgazdasági kamara igazgatója. Nézeteit már 1928-ban publikálta. Dr. Vassányi István szolgabíró 1936-ban belügyi cigány kódex kiadását kérte. Közben a cigányokat nyilvántartották, évi csendõrségi razziákkal, éjszakai lakhelyi ellenõrzésekkel is regulázták. 1932 szeptemberében például Vas vármegyében a hatóságok 337 cigányról tudtak. „Ezen cigányok össze vannak írva, fényképes nyilvántartó lappal vannak ellátva, melynek egy példánya az illetékes csendõrségnél, egy példánya az elöljáróságnál és egy példánya az illetékes fõszolgabírói hivatalban õriztetik.”
Állampolgári jogokról esetükben aligha beszélhetünk. A helyi hatalom gyakorlói bármikor, bármilyen eszközzel lesújthattak rájuk. Vassányi a Magyar Közigazgatás címû közlönyben javaslatot tett többek között arra, hogy a törzskönyvezés mellett a cigányokat – hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül – eltávolíthatatlan vegyszerrel jelöljék meg. „A megjelölést nem feltûnõ, de mégis könnyen hozzáférhetõ helyen, például a bal felsõkar belsõ, test felõli oldalán kellene alkalmazni. (…) A megjelölés a cigányra rögzítõleg fog hatni.” Hat esztendõ múlva a szolgabíró ötlete némi eltéréssel sajnos valósággá vált.
A sokoróaljai járás fõszolgabírája 1939 elején a cigánykérdés rendezésében a minden foglalkozásra terjedõ teljes eltiltást, a vándoripari engedélyek, a mutatványos engedélyek bevonását csak részletkérdésnek tekintette.
„Kereken azt kell állítanom, hogy a modern külföldi államok az ilyen és ehhez hasonló élõsdi nemzetfajokat lassú kipusztulásra ítélték, és addig is, míg ezt közelebbrõl meg tudták oldani, a munkatáborba való gyûjtést és ott való dolgoztatásukat kötelezõnek mondották ki. Minden cigány családjával együtt internáló táborban tartandó mindaddig, míg a táborparancsnokság onnan elbocsátásukat nem hozza javaslatba az illetékes kormányhatóságoknak.”
Gesztelyi Nagy 1940-ben a cigányokat nyíltan gyalázta, ellenük a nemzetiszocialista eszközök igénybevételétõl sem tartózkodott (volna). Az ilyen – mondja Gesztelyi –, emberi érzést nélkülözõ, állatiasságig lealacsonyodva élõ, minden, még a legnagyobb és legelvetemültebb bûntettek végrehajtására is képes, tunya, dologtalan, buja, életkörülményeihez konokul ragaszkodó számottevõ népréteg egyéni átalakításához, átformálásához kímélet nélkül olyan szigorú eszközökhöz kell fordulni, amely a szív szavára nem hallgat, és a legradikálisabb eszközöktõl sem riad vissza. Megoldásaiban helyet kapott a cigányok munkatábori internálása, szaporodásuk megakadályozása, valamint külön cigánytörvény is.
Az év augusztusától a csendõrség központi nyomozó parancsokságán megindították az országos cigánynyilvántartást. Ujjlenyomat vételével kilenc hónap alatt 2475 cigányt regisztráltak. A közigazgatás egyes tisztviselõi a hazai jogszabályok radikális cigányszabályzattal történõ kiegészítését, a veszélyes vagy beteg cigányok büntetõ munkatáborokba gyûjtését, gyermekeik menhelyeken történõ felnevelését sürgették.
Mások a cigányok sterilizálását ajánlották gyógyszerül. Szentkirályi Zsigmond az 1942-ben Kassán kiadott A cigány kérdés címû munkájában hasonlóan közelítette meg a problémát. A kitelepítésre a háború végéig gondolni sem lehetett, a cigányok internálása azonban lehetségesnek tûnt. Esztergomban a cigányok csak a zárt cigánytelepen tartózkodhattak, onnan szabályszerûen csak munkavégzésre mozdulhattak ki.
Késõbb további kezdeményezések születtek, újabb korlátozásokat vezettek be. A fajegészség, a fajvédelem és a fajnemesítés érdekében Szabó Zoltán professzor az egyik, 1939-es nyári egyetemi elõadásában azt tartotta volna szükségesnek, hogy az európai rasszoktól idegen, de mégis az országban élõ zsidóságot és cigányságot teljesen akadályozzák meg a magyar fajjal való keresztezõdésben. Emellett azonban az elõnyös népességi csoportok szaporodását pedig különbözõ módszerekkel segíteni kívánta.
Budapesten 1940. május 31-én megalapították a Magyar Nemzetbiológiai Intézetet, amelytõl többek között a magyarság fajtaelemeinek genetikai elemzését, a nemzetet összetevõ fajelemek és népcsoportok biológiai értékérõl kataszter készítését, a cigányok és a magyarok keresztezõdésébõl született utódok élettani sajátságainak vizsgálatát várták.
Orsós Ferenc szakértõ professzor, felsõházi tag 1941-ben a magyar faj védelme érdekében a vegyes házasságok törvényi kiküszöbölését javasolta a magyar parlamentben. Mondanivalója a józan észen felülkerekedõ rasszizmust jeleníti meg. A német cigányvizsgálatokat állította példának, tudományos tanulságaikra hivatkozott. „Megállapíttatott, hogy amíg a cigányok egymás között házasodnak, elviselhetõk egy társadalmon belül, mert csak apró kis bûncselekmények fordulnak elõ, mint a csirketolvajlás, csalás stb. De mihelyt keverednek az ivadékok, a legantiszociálisabb, a legsúlyosabb bûnözök ezek körébõl kerülnek ki. (…) A cigány fajnak más fajokkal való keveredése tehát nem nemesíti a cigányfajt, hanem ezt az alacsonyabb rendûnek számító fajt is tönkreteszi. A németek a cigányházasságot éppúgy tiltják, mint a zsidóházasságot. Ausztriában internálótáborokkal gondoskodnak arról, hogy a falukat végigjáró cigánylegények többet ne gondoskodhassanak e faj fenntartásáról. Tudjuk, hogy nálunk a felsõosztályokra a zsidókeveredés jelent veszélyt, de kevesen tudják, hogy a legalacsonyabb osztályokra a cigánykeveredés is nagy veszélyt jelent. Én nagyon kívánnám, hogy a házassági törvény kiterjesztessék a cigányokra is. Mindez könnyek nélkül nem fog sikerülni.”
Orsós Ferencnek az utóbbi kívánsága nem teljesült. De az általa is odaadással növelt fajgyûlölet termése beérett, honfitársaink százezreinek elhurcolásához és halálához vezetett.
A Magyarországot 1944. március 19-én megszálló németeknek a cigányok érdektelenek voltak. A zsidók elleni hadjárat, az Endlösung (végsõ megoldás) elõkészítését az Eichmann-kommandó végezte, 150-200 fõs személyi állománya erre a feladatra összpontosított. Több német szervezet az ország kirablásával foglalkozott. A cigányoktól nem volt mit elvenni, tehát ebbõl a szempontból sem jöttek számításba.
Néhány megszállott, gyûlölettõl fûtött vidéki magyar tisztségviselõ ugyan a zsidókkal együtt a cigányoktól is megszabadult volna, több megyében cigány névjegyzékek is készültek. A zsidók deportálása azonban nagyságrendekkel fontosabb, német birodalmi érdek volt, így a végrehajtás nem jött szóba.
1944 kora nyarán elõfordult, hogy a gettókba zsúfolt zsidók mellé, vagy elszállításuk után az õ helyükre Kelet-Magyarország több településén (például Újfehértón) cigányokat is zártak. Csoportosan kényszermunkára vezényelték õket, napi bántalmazásuk általános volt.
Karsai László kutatásai szerint a cigányok munkaszolgálatra kötelezése a zsidó deportálások befejezése után, 1944 júliusában került napirendre. (Közben egyes magyarországi nemzetiségieket – szerbeket, románokat, ruszinokat – tömegesen hívtak be munkaszolgálatra, esetenként a hadmûveleti területre is kivittek.) A cigányokat a katonai kormányzat nem kezelte nemzetiségként, közülük az alkalmasakat normál katonai szolgálatra hívta be. Maguk a cigányok egyébként önérzetesen beszéltek a múltról, hogy már az elsõ világháborúban együtt harcoltak a magyarokkal.
A vármegyék egyes tisztviselõi viszont saját hatáskörükben önkényesen, saját szakállukra intézkedtek, és az 1939. évi II. törvénycikkre, a honvédelmi törvényre hivatkozva, bárminemû központi intézkedés, rendelet vagy utasítás nélkül, honvédelmi munkajeggyel cigány családokat hurcoltattak el elsõsorban mezõgazdasági munkára, betakarításra. Ez megtörtént Kelet-Magyarország megyéiben, Szolnok megyében és Bács-Kiskunban éppúgy, mint Nyugat- és Dél-Magyarországon: például Sárváron, Szekszárdon, Pécsváradon, Véménden. Zala megyében például hatóságilag összegyûjtötték a cigányokat, és elvitték a nagykanizsai kávégyárból az 1941-ben visszacsatolt Csáktornya térségébe munkára, ahol aztán egy légitámadás következtében többen meghaltak.
Közben tárcaközi tárgyalások folytak a munkakerülõk munkásszázadokba való beszervezésérõl, Szentkirályszabadján honvéd építõtábor felállításáról. Ezt a tábort szeptemberben kétezer fõvel kívánták beindítani repülõtér-építési munkákra, majd ötezres létszámra akarták felfejleszteni.
A Honvédelmi Minisztérium augusztus 24-én elrendelte a cigány munkásszázadok felállítását. A rendelet szerint az összegyûjtésüket szeptember 20-ra kellett befejezni. Körülbelül 50-60 munkásszázadra (10 000-12 000 fõ) lehetett számítani. Az ország egész területén a kóbor cigányok és a letelepedett, de foglalkozás nélküli cigányok közül a 18-52 éves, tehát az 1892-tõl 1926-ig született összes munkabíró cigány férfit össze kívánták gyûjteni. A cigány munkásszázadokat egyenként 213 fõsre tervezték. Ezenfelül egy zsidó orvost és egy zsidó mérnököt akartak beosztani hozzájuk.
A rendelet szerint a munkásszázadokba behívott cigányoknak saját polgári ruhájukban, a tervezett megkülönböztetõ jelvény viselésével kellett a napi parancs szerint dolgozniuk.
Ami különös, a rendelet alkotói nem írták elõ, ki tekinthetõ cigánynak. Ki, miért esik a rendelet hatálya alá? Az alsó fokú rendõri, csendõri közegekre bízták ennek eldöntését. Azt is, ki a kóbor, és ki a letelepedett, de nem dolgozó cigány.
1944 szeptemberében több lap közölte, hogy cigánygettókat állítanak fel a vármegyék és városok. Örömmel üdvözölték, hogy a háborús idõk meghozzák a cigánykérdés rendezését, és egyes megyékben már kitelepítették a cigányokat a városok és falvak szélére. Fontos rendelkezésnek tartották, hogy a cigánygettókat csak a hét egyetlen napján hagyhatják el lakóik. A fajvédõknek ez a buzgalma alapvetõen fölösleges volt. A cigányok többsége mindenkor elkülönítetten, a cigánysoron, cigánytelepen lakott. A legtöbb településen nagy szegénységben, napszámból, gyûjtögetésbõl, helyenként kézmûvesiparból, kupeckedésbõl éltek. A faluszélen, erdõszélen, az ártéren vagy még attól is távolabb készült putrisor gyakorlatilag gettónak számított.
1944 õszén a cigány munkásszázadokról kibocsátott rendelet végrehajtása akadozott. Az Alföld legtöbb területérõl azt jelentették, összegyûjthetõ cigány nincs. Cegléden viszont nyolc cigányt mégiscsak leadtak a helyi katonai állomásparancsnokságnak, Kassán 73, Gyöngyösön pedig 40 cigány származású egyén jutott erre a sorsra. Több helyütt a fogdákból, a börtönökbõl is átadtak cigányokat a honvédségnek. Somogy és Baranya megyében összeszedték a cigányokat, akik késõbb a Dráva menti erõdítéseknél, de a Muraközben is dolgoztak. Zala megyében is karhatalmi fellépésre került sor. Hódmezõvásárhelyen száz munkaképes cigányt vettek jegyzékbe, és átadták õket munkaszolgálatra.
Szeptember végén a celldömölki járásban 78 cigány jutott erre a sorsra. Zemplén megyében még a cigányzenészeket is begyûjtötték. Katonai cigány munkásszázadot állítottak fel Véménden, Szekszárdon, és még néhány más helyen. A hadisegélyt családjaik legtöbbször megkapták, de az ellenkezõjérõl is van adat.
Közben cigány családokat vittek el munkaszolgálat címen, gyakorlatilag ingyenmunkásnak, a nagybirtokokon hiányzó munkaerõ pótlására. Dolgoztak erdei és erõdítési munkákon is (például a körmendi járásban), de legtöbbször mégis a földeken voltak, a lehetõ legteljesebb kiszolgáltatottságban.
A katonai munkaszolgálatból sikertelenül szökött, elfogott cigányok sorsa a kivégzés volt. Ez lett a sorsa annak a nyolc cigány munkaszolgálatosnak is, akiket Piliscsaba környékén, egy téglagyárból történt szökésük után a csendõrök vettek õrizetbe.
A Hadtörténelmi Intézet könyvtára a veszteséglisták között cigány munkásszázadban meghaltak neveit is õrzi. A 1039/1. cigány munkásszázadról annyi ismert, hogy a 39. bevonulási központ állította fel. A század 1944. október 10-12-e között ötvennyolc halottat jelentett. Közöttük 21 Kolompár nevû, Kistelekrõl, Horgosról és Kiskunmajsáról származó cigány férfi volt. Történetük – ahogyan maguké a munkásszázadoké is – egészében feltáratlan. A háborús cigány munkaszolgálat históriája hiányzik a hazai szakkönyvekbõl, ahogy a köztudatból is.

Részlet Szita Szabolcs történész szerkesztésében a Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939–1945) tanintézeti feldolgozásához címmel a Holocaust Dokumentációs Központ gondozásában a közeljövõben megjelenõ kiadványából.