2010. július 1., csütörtök

Szita Szabolcs : A romák kirekesztése és deportálása A cigány holokauszt kutatásáról

A romák kirekesztése és deportálása
A cigány holokauszt kutatásáról
Szita Szabolcs


Az 1930-as években a cigányság kirekesztő megkülönböztetése fölerősödött. A közigazgatásban fölmerült a javaslat: a magyarországi „cigányügy” megoldását nem munkalehetőségek biztosításával, szociális gondozással, hanem – mint 1934-ben vitéz Endre László, a gödöllői járás főszolgabírája mondta – a társadalomtól való elkülönítéssel, munkatáborokkal, koncentrációs táborokkal kíséreljék meg.

Igaz, hogy csak javaslat maradt, de megjelent a Magyar Közigazgatás c. közlönyben Vassányi István szolgabíró javaslata: a törzskönyvezés mellett a cigányokat – hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül – eltávolíthatatlan vegyszerrel megjelöljék. „Pl. F. m. = Fejér vm. móri járás. A megjelölést nem feltűnő, de mégis könnyen hozzáférhető helyen, pl. a bal felsőkar belső, testfelőli oldalán kellene alkalmazni. […] A megjelölés a cigányra rögzítőleg fog hatni.”
Budapesten 1940. május 31-én alapították meg a Magyar Nemzetbiológiai Intézetet, melytől többek között a magyarság „fajtaelemeinek” genetikai elemzését, a nemzetet összetevő „fajelemek és népcsoportok biológiai értékéről” kataszter készítését, a cigányok és a magyarok kereszteződéséből született utódok „élettani sajátságainak” vizsgálatát várták. Augusztusban a csendőrség központi nyomozó parancsnokságán megindították egy országos cigánynyilvántartás készítését. Ujjlenyomattal kilenc hónap alatt 2475 cigányt regisztráltak. Több közigazgatási tisztviselő radikális „cigányszabályzatot” követelt, a veszélyes vagy beteg cigányok büntető munkatáborokba gyűjtését, gyermekeik menhelyeken történő felnevelését sürgette. Mások a cigány népesség gyors csökkentését, a sterilizálást ajánlották „megoldásul”.
Az 1941. évi népszámláláskor – Magyarország mai területét tekintve – anyanyelv szerint 18 640, nemzetiség alapján 27 033 cigány lakost írtak össze; részarányuk mindössze 0,2% volt.
Munkásszázadok, gettótervek
A Magyarországot 1944. március 19-én megszálló németek, Adolf Eichmann SS-Sondereinsatzkommandója számára a cigányok érdektelenek voltak. A cél a zsidók elleni hadjárat, fizikai és gazdasági megsemmisítésük volt. A német hatóságok feltehetően azért sem mutattak nagy érdeklődést a cigányok iránt, mert a cigányoktól nem volt mit elvenni.
Néhány megszállott, gyűlölettől fűtött vidéki magyar tisztségviselő ugyan a zsidókkal együtt a cigányoktól is „megszabadult” volna, emiatt több megyében cigány névjegyzékek készültek. De a cigányok elleni intézkedések végrehajtása egyelőre nem jött szóba.
1944 kora nyarán előfordult, hogy a magyar hatóságok a gettókba zsúfolt zsidókhoz cigányokat zártak, vagy a zsidóság elhurcolása után cigányokat telepítettek helyükre Kelet-Magyarország több településén. Az is előfordult, hogy csoportokban kényszermunkára vezényelték őket.
A cigányok munkaszolgálatra kötelezése a zsidó deportálások befejezése után, júliusban került napirendre. (Közben egyes magyarországi nemzetiségieket – szerbeket, románokat, ruszinokat – tömegesen behívtak munkaszolgálatra, esetenként a hadműveleti területre is kivittek.) A cigányokat a katonai kormányzat nem kezelte nemzetiségként, közülük az alkalmasakat „normál” katonai szolgálatra hívta be.
A vármegyék tisztviselői viszont saját hatáskörükben intézkedhettek. Az 1939:II. tc.-re, a honvédelmi törvényre hivatkozva honvédelmi munkajeggyel elhurcoltattak cigány családokat, elsősorban mezőgazdasági munkára, betakarításra. Kelet-Magyarország megyéiben, Szolnok megyében és Bács-Kiskunban ez gyakorlattá vált. Éppúgy, mint Nyugat- és Dél-Magyarországon: pl. Sárváron, Szekszárdon, Pécsváradon, Véménden. Zala megyében hatóságilag összegyűjtött cigányokat vittek Nagykanizsáról a Magyarországhoz visszacsatolt Csáktornya térségébe munkára. Közben tárcaközi tárgyalások folytak „a munkakerülők munkásszázadokba való beszervezéséről”, Szentkirályszabadján honvéd építőtábor felállításáról.
A Honvédelmi Minisztérium augusztus 24-én rendelte el a cigány munkásszázadok felállítását. A rendelet szerint „az összegyűjtésüket szeptember 20-ra kell befejezni. Kb. 50-60 munkásszázadra (10 000–12 000 fő) lehet számítani.”
A Belügyminisztériummal együttműködve az ország egész területén a kóbor cigányok és a letelepedett, de foglalkozás nélküli cigányok közül a 18–52 éves, tehát az 1892-től 1926-ig született „összes munkabíró cigány férfiakat” kívánták összegyűjteni. A cigány munkásszázadok létszámát 213 főre tervezték. (A hiányos adatok alapján néhány helyen meg is történt.)

Szeptemberben több lap közölte, hogy cigánygettókat állítanak fel a vármegyék és városok. Örömmel üdvözölték, hogy a háborús idők „meghozzák a cigánykérdés rendezését”. Fontos rendelkezésnek tartották, hogy „a cigánygettókat csak a hét egyetlen napján hagyhatják el lakóik”. A Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) lapja szerint a legnagyobb szigort Debrecen tanúsította. „Ott a cigányok csak ünnepnapokon mehetnek be a városba, s akkor is előbb jelentkezniük kell a rendőrségen. Aki a rendeletet megszegi, örökre kitiltják Debrecen területéről.”
Munkaszázadok
Szeptemberben már voltak olyan munkásszázadok, melyekben a cigány munkaszolgálatosok szakaszai néhány zsidóval együtt robotoltak. A cigány munkásszázadok felállítása azonban akadozott. Az Alföld legtöbb területéről azt jelentették, hogy „összegyűjthető” cigány nincs. Cegléden viszont 8 cigányt „leadtak” a helyi katonai állomásparancsnokságnak. Kassán „73 cigányszármazású egyén”, Gyöngyösön 40 jutott erre a sorsra. Többhelyütt a fogdákból, börtönökből is átadtak cigányokat a honvédségnek.
Somogy és Baranya megyében összeszedték a cigányokat, később a Dráva menti erődítéseknél, de a Muraközben is dolgoztak. Zala megyében a kiskomáromiakat Iharosberénybe, sáncmunkára vitték. Hódmezővásárhelyen 100 munkaképes cigányt vettek jegyzékbe és átadták őket munkaszolgálatra. Szeptember végén a celldömölki járásban 78 cigány jutott erre a sorsra. Zemplén megyében még a cigányzenészeket is begyűjtötték.
Cigány katonai munkásszázadot állítottak fel Véménden, Szekszárdon is. Közben cigány családokat továbbra is elvittek „munkaszolgálat” címen, erdei és erődítési munkákon (pl. körmendi járás), legtöbbször a földeken, a legteljesebb kiszolgáltatottságban dolgoztak.
A katonai munkaszolgálatból megszökött, elfogott cigányokat kivégezték. 1944 végén, 1945 elején ez történt a 13. gyalogos törzspótszázadnál, azonos sorsra jutott 8 cigány munkaszolgálatos, akiket Piliscsaba környékén, a téglagyárból történt szökésük után a csendőrök fogtak el. A m. kir. 3. honvéd hadsereg parancsnokságának tábori bírósága rögtönítélő bíróságként 1945 januárjában szökés bűntette miatt – többek között – 9 cigány munkaszolgálatost kivégeztetett.
A fennmaradt veszteséglisták cigány munkásszázadban meghaltak neveit is őrzik. Az 1039/1. cigány munkásszázadról annyi ismert, hogy a 39. bevonulási központ állította fel. A század október 10–12. között 58 halottat, eltűntet jelentett.
Deportálások
A cigányokat az ősszel újraindult deportálás is elérte. Az elsődleges források hiányában az összesítő adatok meghatározása nagyon nehéz. Esetenként még becslésre sem vállalkozhatunk. Az elhurcolt cigányok száma településenként is aprólékos kutatást igényel. Előzőleg a lakóhely elhagyásának tilalmát október 16-án a déli hadműveleti terület kormánybiztosa, valamint a m. kir. pécsi IV. csendőrkerület parancsnoksága is előírta. Kihirdették, hogy a cigányok állandó tartózkodási helyükön kötelesek maradni, a lakóhely változtatását, bármilyen utazást előzetes engedélyhez kötötték.
November 3-tól Baranya, Zala, Vas és Sopron vármegye több járásában elfogták, gyűjtőhelyre kísérték a cigányokat. Ez történt Salgótarjánban is. Kisebb-nagyobb csoportjaikat elhurcolták Újpestről, Csepelről, Pesterzsébetről, Kispestről, Rákospalotáról és Budafokról. A deportálás előtti gyűjtőhelyük az óbudai téglagyár volt. A Pest megyei, a borsodi és a szabolcsi cigányokat is újabb, a korábbinál súlyosabb üldöztetés érte.
A cigánytelepi razziákon összegyűjtött dunántúli cigányokat a deportáláshoz a komáromi Csillagerődbe hurcolták. (Ide szállították százával a politikai foglyokat, az elfogott zsidókat, internált magyarokat és szerbeket, rendőrileg összegyűjtött, az állam rendjére veszélyesnek tartott, „nemkívánatos elemeket”.) Azokról, akik a komáromi erődrendszerben raboskodtak, csak szórványos adatok maradtak ránk.
A munkára alkalmatlan cigány nőket, gyermekeket a deportálás lezárultával, december 28-a táján részben Dunaszerdahely, Galánta irányába útnak indították. Másokat – bármilyen igazolás, ellátás nélkül – szabadon engedtek.
A Komáromból kiszállított romák november 14–20. között érkeztek Dachauba. A volt koncentrációs táborban működő archívumban neveik meghatározóan a 128 500– 129 500 közötti fogolyszámok tartományában találhatók. A dachaui SS-lágerrendszer 20 075 magyar foglyából 1126 volt magyar cigány. (A cigányok együttes létszáma 1340-et tett ki.) A Bogdán, Balogh, Kalányos, Kolompár, Lakatos, Rigó, Sztojka nevek ismétlődően feltűnnek, de a hiányos akták miatt sok magyar cigány sorsa homályba veszett. Egyes adatok szerint Dachauban közülük meghalt 161. Más lágerba áthelyeztek 818-at, felszabadult 144. A buchenwaldi táborrendszerben összesen 11 593 magyar fogolyról maradt adat. Közülük 1944 novemberében magyar cigányként regisztráltak 153-at. 18-an még decemberben meghaltak.
Elhurcolt magyar cigányok neveit találtuk meg a mauthauseni koncentrációs tábor fennmaradt fogolylistáin, Bergen-Belsenben és Ravensbrückben (az utóbbiban álorvosi kísérleteket is folytattak a roma nőkön) és több német munkatábor dokumentációjában. A burgenlandi magyar cigányok tragédiája a Sopronhoz közeli lackenbachi táborhoz kötődik, a helyi temetőben emlékművük van. A fekete kövek a cigány csecsemőkre is emlékeztetnek, akiket az SS mérgezett tejjel ölt meg.
Szabadjára engedett gyűlölet
A nyilaskeresztes uralom idején Magyarországon súlyos cigányellenes atrocitások, vérengzések történtek. Alapvetően a szabadjára engedett gyűlöletből, a féktelen öldöklési vágyból eredtek. Esetileg mondvacsinált ürüggyel, kitalált okból indított, azonnali „megtorlások” voltak. Egyelőre csak szórványos adatokat ismerünk azokról, de néhány tényt alább felsorolunk.
Szalontai és kötegyáni lakosokat, gyerekeket, terhes asszonyt, férfiakat, összesen 20 oláhcigányt lőttek halomra a csendőrök október 6-án a Békés és Gyula közt található Dobozon. A Tolna megyei Völgység egyik kisközségében, Lengyelben november 30-án ugyancsak cigányok estek áldozatul. 14-en haltak meg, emléküket újabban kopjafa őrzi. Debrecentől keletre, a bihari Pocsaj községben ugyancsak cigányellenes merénylet történt.
1945 januárjában a 2800 lakosú Veszprém megyei nagyközségben, Lajoskomáromban cigány nagycsaládokat gyilkoltak le. Sírjaik máig jelöletlenek. 1945. január végén, február elején Székesfehérvárról Várpalotára hurcoltak száz-százötven cigányt. A nyilaskeresztes fegyveresek a határban puskatűzzel kioltották életüket. Ugyanebben az időben Szolgaegyháza községben ismeretlen katonai alakulat fegyvereseitől 28 cigány osztozott ebben a szomorú sorsban. A Zala megyei Lentiben is öltek meg cigányokat. Többeket valószínűleg a közeledő front is józanságra intett. A muraszombati járásból a főszolgabíró március 22-én jelentette, hogy „munkakerülő és csavargásból élő cigány járásom területén nincs, így szükségtelen […] a cigányok összegyűjtése és kitelepítése”. Ez a magatartás Nyugat-Magyarország több járásában előfordult.
A magyar cigány áldozatok számáról eltérő adatokkal találkozunk. Aprólékos, összetett kutatási feladat, hogy a nagy eltérésű, ötezer és ötvenezer közötti, inkább becsült veszteségadatokat a további tudományos kutatás szűkebb határok közé vonja.

A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 61-64.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése