2012. november 22., csütörtök

1949. évi XX. törvény A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA 17. § A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik. Szociális gondoskodás


1949. évi XX. törvény
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA
17. § A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik.
Szociális gondoskodás

Az Alkotmány 70/E. §-a a szociális biztonsághoz való jogot garantálja. Az Általános
rendelkezésekben található, a szociális intézkedések biztosításának kötelezettségét megfogalmazó
17. § - mivel a 70/E. § a szociális gondoskodás tárgykörében konkrét alkotmányos
követelményeket is rögzít - különösebb értelmezést nem kapott. Jellemzőnek mondható az a
vélekedés, hogy az Alkotmány 17. §-a az állampolgárok védelmét és a róluk való gondoskodást
kötelezővé teszi ugyan, azonban a védelem és gondoskodás jogintézményeit és mértékét
részletesen nem tartalmazza. Az alkotmányi előírások megvalósítása - számos feltételtől függően -
változó és folyamatos törvényhozási, jogalkalmazási, önkormányzati és társadalmi feladat. [Lásd:
1588/B/1991. AB határozat, ABH 1994, 510., 511.]
A szociális biztonság tárgykörét az Alkotmány 70/E. §-ához kapcsolódva mutatjuk be. Itt csupán
annyit kívánunk megjegyezni, hogy az Alkotmány 70/E. §-ával összefüggésben az
Alkotmánybíróság kimondta: a szociális biztonság alkotmányos tétele szerinti védelem alapvetően
a megélhetési minimum garantálására terjed ki. [32/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 251.]
A határozat az Alkotmány 17. §-át nem érintette, de azt mondhatjuk, hogy e döntés tükrében a 17.
§-ban szereplő kiterjedt gondoskodás a megélhetési minimumhoz szükséges különböző
intézkedéseket, nem pedig a minőségileg kiterjedt gondoskodást jelenti. Mindez csak az
Alkotmányból kényszerítően folyó követelményeket érinti; a törvényhozás szabad abban - s ha így
cselekszik, az összhangban van az Alkotmánnyal -, hogy megteremtse a megélhetési minimumon
túlmutató szociális intézkedések minőségileg is kiterjedt rendszerét.
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki
egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás
megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet
védelmével valósítja meg.
A lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog
1. Más alkotmányokban: egészségvédelemhez, vagy egészségügyi ellátáshoz való jogként
szerepel. Az egészséghez való jog mai formájában való megfogalmazása történelmi
előzményeként a felvilágosult abszolutizmus államát lehet említeni, ahol a pusztító járványok
megelőzése jegyében a közegészségügy állami feladattá válásának folyamata elkezdődött. A
rászorultság esetén történő gondoskodás a rendi társadalom viszonyai között részben a földesúrra
hárult. Az ellátás másik forrása az egyházak karitatív tevékenysége volt. Az úrbéri viszonyok
megszűntével a rászorultakról való gondoskodás a társadalom nyakába szakadt. A kapitalizálódó
társadalomban, miközben a közegészségügy állami feladatai bővültek, a rohamosan szerveződő
biztosító társaságok az érintettek hozzájárulása alapján (is) egyre szélesebb körű egészségügyi
ellátás fedezetéről gondoskodtak.
Az alkotmányjog szempontjából jelentős kérdés az egészségügyi ellátás vonatkozásában az, hogy
ennek biztosítása a társadalom erkölcsi kötelessége-e, vagy az államé? Ha az államé: az
egészségügyi ellátásról szóló gondoskodás mennyire, milyen mértékben terjed túl a kötelezettség
erkölcsi jellegén, illetve válik az jogi természetűvé? A másik oldalról az a kérdés merül fel, hogy az
államnak a szóban forgó kötelezettsége megfogalmazható-e az állampolgárok alanyi jogaként?
Az alkotmányok többsége az említett kérdéseket annak alapján válaszolja meg, hogy az
egészségügyi ellátásban a megelőzés, azaz a társadalom egészének védelme teljes egészében
állami feladatnak számít, a gyógyítás fedezete ellenben - különböző arányokban és elvek mentén -
meg van osztva az érintett, illetve az állam között. (Garancsy Mihályné-Lőrincz Lajos- Trócsányi
László: Az egészségvédelemhez és anyagi ellátáshoz való jog. In: Az állampolgárok alapjogai és
kötelességei. Budapest, 1965. 328. o.) Az egészségügyi ellátás költségeinek megosztásában döntő
szerepet játszik a társadalombiztosítás, amelynek megszervezése állampolgári követeléssé válik.
A szocializmus viszonyai között az egészségügyi ellátás a társadalmi elosztás részeként működött.
Nemzetközi dokumentumok a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás követelményéből indulnak
ki, abból tehát, hogy mindenki a testi és lelki egészség elérhető legmagasabb szintjét élvezze
(GSZKE 12. cikk); vagy: a Szerződő Felek biztosítják, hogy mindenki, aki nem rendelkezik
megfelelő erőforrásokkal és aki nem képes ezeket az erőforrásokat megteremteni ... megfelelő
segítségnyújtásban legyen része és betegsége esetén az e helyzetnek megfelelő ellátást kapjon
(EUSZCH 13. cikk).
2. Az egészségügyi ellátáshoz való jogról számos jogszabály rendelkezik, a legátfogóbban az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.). A törvény - az Alkotmánytól
eltérően - az egészségügyi ellátásról szól. Az egészséghez való jog fogalmilag szélesebb, mint az
egészségügyi ellátáshoz való jog. Más oldalról az egészségügyi ellátáshoz való jog az
egészséghez való jognak csupán egyik részjogosítványa.
Az egészségügyi ellátáshoz való jog - a törvény szerint - lényegében négy elemet foglal magában,
úgymint:
Minden betegnek joga van sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos, vagy maradandó
egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és
szenvedéseinek csökkentéséhez (Eütv. 6. §).
Minden betegnek joga van - jogszabályban meghatározott keretek között - az egészségi állapota
által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés nélküli egészségügyi
ellátáshoz ...
A betegnek joga van az állapota által szakmailag indokolt egészségügyi szolgáltató és - ha a
jogszabály kivételt nem tesz - a választott orvos egyetértésével az ellátást végző orvos
megválasztásához ... (Eütv. 8. §).
Amennyiben a beteg az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapota
által indokolt szükséges ellátásban, joga van a legrövidebb időn belül a megfelelő intézetbe való
átirányításra, illetve várólistára való helyezésre (Eütv. 9. §).
A betegek jogai és kötelességei, ezen belül az egészségügyi ellátáshoz való jog nem foglalja
magában az orvoslás tárgyi feltételeivel kapcsolatban megfogalmazható jogokat. Enélkül (például
az egy szobában elhelyezhető betegek számának meghatározása nélkül) az egyes betegek
ellátásának színvonalában lényeges különbségek adódhatnak, továbbá a szorosan értelmezett
betegjogok - például a kapcsolattartás joga - érvényesülése viszonylagossá válhat.
Az egészségügyi ellátáshoz való jog leglényegesebb kérdése - ahogyan ez az előzőekből is kitűnik
- a szolgáltatás ingyenes vagy térítésköteles jellege. Más oldalról tehát, hogy az egészségügyi
ellátáshoz való jog az Alkotmány alapján alanyi jogként illet-e meg minden magyar állampolgárt,
vagy ehhez más, sajátos jogviszony létesítése is szükséges. S a kérdésre adható válasz: ma az
egészségügyi szolgáltatás igénybevétele térítésen alapul. A térítés vagy ellenszolgáltatás történhet
- s ez a jellemző - a társadalombiztosítás keretében; itt a munkaadó, illetve a munkavállaló
társadalombiztosítási járulék megfizetésére köteles. Munkaviszonyon kívül, rászorultság esetén az
egészségügyi szolgáltatás társadalombiztosítási ellenértékét a helyi önkormányzat fizeti meg.
Végül az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére szerződés is köthető, amelyben az anyagi
terhek megfizetését a rászoruló vállalja.
3. Az egészségügyi ellátáshoz való jog a társadalombiztosítás ernyője alatt érvényesül. Megítélése
ennek következtében a társadalombiztosítással összefüggő egyéb szociális jogok sorsát osztja. Az
Alkotmány idézett szövegéhez a továbbiakban csak azokat a magyarázatokat fűzzük, amelyek
speciálisan az egészségügyi ellátáshoz való joghoz köthetők. Más összefüggésekre az alkotmány
70/E. §-ának tárgyalása során hívjuk fel a figyelmet.
Az Alkotmánybíróság 54/1996. (XI. 30.) AB határozatában - egyébként a szociális jogok
megítélésében kifejtett általános elveknek az egészségügyi ellátáshoz való jogra való
kivetítéseként - mondja: az egészségügyi ellátási kötelezettségről és a területi finanszírozási
normatívákról szóló 1996. évi LXIII. törvény alkotmányossága, illetőleg alkotmányellenessége
egyedül az Alkotmány 70/D. §-ában foglaltak szerint nem bírálható el. Az Alkotmány 70/D. §-ában
foglalt lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog biztosítása olyan alkotmányos
állami feladatot jelent, amelyet az állam központi szervei és a helyi önkormányzati - továbbá egyéb
- szervek rendszere révén valósít meg. Ennek keretében az állam - egyebek között - egészségügyi
intézményhálózat működtetésére és az orvosi ellátás megszervezésére köteles.
A kötelező társadalombiztosítás körébe tartozó ellátási jogosultság viszont már valóságos alanyi
jog, amelynek alkotmányos alapja azonban nem az Alkotmány 70/D. §-a, hanem az Alkotmány
70/E. §-ában foglalt rendelkezés, illetőleg az alkotmányos tulajdonvédelem. (ABH 1996, 173., 186-
187.)
A legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog jogosultságként meghatározott
alkotmányi követelmény az államnak azt a kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság
teherbíróképességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi
környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges
életmódjához és életviteléhez. A legmagasabb szint viszonyítási alapja tehát a nemzetgazdaság
mindenkori teherbíró képessége, s nem az orvostudomány mindenkori fejlettsége. [56/1995. (IX.
15.) AB határozat, ABH 1995, 260.]
4. Az egészséghez való jog az egészségügyi ellátásnál szélesebb tartalmat hordoz. Az előbbibe az
egészséges környezethez való jog (e kérdéssel más helyen foglalkozunk), s az egészséges
életmód, a sport állami támogatása is beletartozik,
70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség,
rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a
megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények
rendszerével valósítja meg.
Szociális biztonság
I. A szociális jogokról általában
A szociális biztonsághoz való jog szociális jogok családjába tartozik, sőt annak egyik jellemző, ha
nem a legjellemzőbb megnyilvánulási formája. Ezért - bár a kérdést már az egészségügyi
ellátáshoz való jog tárgyalása során is érintettük - indokoltnak tűnik néhány megjegyzés erejéig
kitérni a szociális jogok általános kérdéskörére.
A szociális jogok - közkeletű és a keletkezésükre utaló meghatározás szerint - második generációs
jogoknak számítanak. Minőségileg különböznek az első generációs jogoktól: amíg ez utóbbiak
alapvetően az államhatalom korlátozására irányulnak az állampolgári szabadság és autonómia
biztosítása jegyében, addig az előbbiek - bár nem teljes egészében mentesek a korlátozási elemtől
(például a művelődéshez való jog keretébe tartozó tanszabadság esetében), annak az
aszimmetrikus viszonynak a kiküszöbölésére, vagy az ebből eredő hátrányok enyhítésére jöttek
létre, amely a magántulajdonra épülő polgári társadalom kialakulása során keletkezett a gyengébb,
a vagyonnal nem rendelkező fél oldalán, annak terhére. Megoldásnak alapvetően az állami
beavatkozás kínálkozott. Az államtól tehát a klasszikus alapjogokkal szemben, ahol az államtól
nem beavatkozást, passzivitást vártak el, itt éppen ellenkezőleg cselekvést, aktív magatartást
követeltek meg. Az állami aktivitás alapvetően két iránya alakult ki: beavatkozás azokba a
viszonyokba a gyengébb fél érdekében, amelyek egyébként, a beavatkozás nélkül a felek
egyenjogúságára épülő magánjogi viszonyoknak számítottak. (Az ilyen típusú beavatkozás mentén
jött létre a munkajog egész intézményi rendszere.) Az állami beavatkozás másik iránya bizonyos
anyagi eszközöknek a biztosításából állt, amelyekhez az állam a magántulajdon (további)
korlátozásával jutott. Az ilyen anyagi eszközök juttatásának jogcíme lehet a munkaviszony (például
a társadalombiztosítás útján), de lehet pusztán a szociális rászorultság is. A szociális jogokkal
kapcsolatos fejlemények része az alkotmányba foglalásuk. Így jöttek létre történetileg a
szociálisként vagy jólétiként meghatározott államok.
A szociális jogok keletkezésüktől kezdve megannyi elméleti vita középpontban állnak: például
felmerül a kérdés, hogy - hagyományos értelemben - jogoknak tekinthetők-e a szociális jogok.
Ezzel kapcsolatban csak utalunk arra, hogy a szociális jogokat nemzetközileg általában soft lawként
határozzák meg. Az is vitakérdés, hogy milyen elemek tartoznak a szociális jogok fogalma alá.
Nemzetközi dokumentumok lényegében a mi fogalmaink szerinti munkajog alapintézményeinek
egészét ide sorolják stb. Az említett és más elméleti kérdés elemzésére ezen a helyen
természetesen nem vállalkozhatunk. Az idézett alkotmányi rendelkezéseket - a fentebb tárgyalt
utalások szem előtt tartásával - a tételesjog, illetve az alkotmánybírósági határozatok alapján
tárgyaljuk.
II. A szociális biztonsághoz, illetve a társadalombiztosításhoz való jog; a társadalombiztosítás
vegyes rendszere
1. Az alkotmányozás történelmi logikája: a munkából származó jövedelmek nem biztosították az
egészség megőrzésének, a gyógyításnak, az orvoslásnak a költségeit; a munkából származó
jövedelmek akkumulálása nem biztosította az egyéni katasztrófák anyagi következményeinek az
elhárítását, de nem fedezték a munkaképesség normális, öregkori elvesztésével járó
egzisztenciális nehézségek elhárítását sem. A magánbiztosítás, ha volt egyáltalán, túl drágának
bizonyult. A szakszervezeti szférában szerveződő biztosítási formák - betegségi, baleseti, nyugdíj
stb. - a szociális katasztrófák következmények elhárítását szolgálták, de esetlegesek voltak és
szegényesek. Ilyen körülmények között a társadalombiztosítás, illetve annak társadalmi méretű
kiterjesztése, általánossá tétele - az állam valamilyen mértékű szerepvállalását feltételezve -
állampolgári követeléssé, illetve vívmánnyá -joggá - vált. A szocializmus viszonyai között a
folyamatot az tette befejezetté, hogy számottevő magántulajdon híján a személyekről való
gondoskodásnak - munkaképtelenség, betegség stb. esetén - ez volt szinte az egyetlen formája.
Az Alkotmány egyrészt a munka világában váratlanul, vagy az idő múlásával természetes módon
bekövetkező, vagy bekövetkezhető egyéni katasztrófák - öregség, betegség, rokkantság stb. -
esetére teremt szociális biztonságot a megélhetéshez szükséges ellátásra. Az idézett § (2)
bekezdésében ki is mondja: a Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás
útján valósítja meg. Amiből is az következik, hogy a társadalombiztosítás megszervezését,
fenntartását állami feladatnak tekinti. Ha úgy tetszik - bár ezt nem mondja ki, de az EUSZCH-val
összhangban - az Alkotmány a társadalombiztosításhoz való jogot alkotmányos jognak tekinti. A
szociális biztonságnak az említett eseteit tehát az Alkotmány alapvetően a társadalombiztosítás
rendszerével hozza összefüggésbe. Ezzel kapcsolatban azonban két korrekciót kell tennünk:
szemben a magánbiztosítással - a társadalombiztosítás természetéből következik az elégséges
szint biztosítása abban az esetben is, ha erre a befizetések nem nyújtanak fedezetet; másfelől
alkotmányos kérdéssé vált a társadalombiztosításból kimaradottak megsegítése, támogatása. Erre
az összefüggésre, vagy inkább erre a logikára utal az ESZCH már idézett 13. cikke, amely szerint a
szerződő felek biztosítják, hogy mindenki, aki nem rendelkezik megfelelő erőforrásokkal és aki nem
képes ezeket megteremteni [...] a társadalombiztosítás segítségével sem ... megfelelő
segítségnyújtásban legyen része és betegség esetén az e helyzetnek megfelelő ellátást kapjon. Az
új Alkotmány normaszövege is kapcsolatot teremt az ellátás és a társadalombiztosítás
megszervezése között, azonban a társadalombiztosítást nem jogként, hanem az érintettek
hozzájárulás fizetésére vonatkozó kötelezettségeként kezeli.
2. A szociális jogok, illetve a szociális biztonság forrásai között kiemelt szerepet játszanak a
nemzetközi dokumentumok. A Gazdasági, Szociális Kulturális Jogok Nemzetközi
Egyezségokmánynak az elfogadására 1966-ban még a két - kapitalista és szocialista - rendszer
szembenállásának közegében került sor. Ebben az egyezményben az államok arra vállalkoznak,
hogy a benne szereplő jogokat vagy azonnal, vagy folyamatosan valósítják meg. Az ugyancsak
átfogó szabályokat tartalmazó 1991-ben elfogadott regionális jellegű, az 1999. évi C. törvénnyel
becikkelyezett Európai Szociális Chartának más a filozófiája: I. része 19 pontban határozza meg,
hogy az egyezményben részes államoknak milyen szociális jogokat kell megvalósítaniuk. Ezek
olyan elvek, amelyekkel ellentétes intézkedéseket nem hozhatnak. A II. rész ellenben 19 olyan
cikket tartalmaz, amely meghatározza a részes államok feladatait a szerződés által biztosított jogok
megvalósítása érdekében. A 20. cikk értelmében a részes államok a II. rész 7 cikke közül legalább
5-öt kötelezőnek tekintenek magukra nézve. Magyarország több mint 5, de nem az összes II.
részben foglalt jog kötelező alkalmazását írja elő.
A II. rész kötelező alkalmazása az alábbi cikkekre terjed ki: a munkához való jog, a kollektív
alkuhoz való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a szervezetalakítási
jog, a kollektív alkuhoz való jog, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztáshoz
szükséges tájékozódáshoz való jog, az egészség védelméhez való jog, a szociális és
egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásból való részesülés joga, a család
joga a szociális, jogi és gazdasági védelemre.
Ami a felsorolásban nem szerepel: a tisztességes díjazáshoz való jog, a gyermekek és fiatalok
védelemhez való joga, a szakmai képzéshez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a
fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek joga a szakmai képzésre, a társadalmi
rehabilitációra, az anyák és gyermekek joga a szociális védelemre és segítségre.
3. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a szociális jogokkal, közöttük a
szociális biztonság kérdéseivel. Elvi jellegénél, általános érvényűségénél fogva közülük is
kiemelkedik a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII.
törvény alkotmányosságának felülvizsgálata nyomán hozott 43/1995 (VI. 30.) AB határozat (ABH
1995, 210.).
Az Alkotmány az állam (ön)meghatározásában a szociális jelzőt - sok más alkotmánytól eltérően -
nem alkalmazza, csupán preambulumában szól a parlamenti demokráciába és a szociális
piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítéséről. Ennek
kapcsán az Alkotmánybíróság működésének meglehetősen korai szakaszában arra a kérdésre
kereste a választ, hogy: az állam szociális meghatározottságának direkt kimondása híján a
szociális jogok csupán a jogállamiság általános fogalmán belül értelmezhetők-e, vagy pedig önálló
hivatkozási alapként: szociális jogállam vagy jogállam és szociális jogok. (Balogh Zsolt: Az
alkotmánybíróság jogállam-értelmezése. In: Alkotmánybíráskodás 115. o.)
Az Alkotmány preambulumában megfogalmazott szociális piacgazdaságba való [...] átmenet nem
jelenti a szociális jogállam elvének kimondását (772/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 519.) A
szociális biztonsághoz való jog nem jelent sem biztos jövedelmet, sem pedig azt, hogy az
állampolgárok egyszer már megszerzett jövedelme ne csökkenhetne.
Az Alkotmánybíróság elvi jelentőségű döntése, hogy a szociális biztonság követelményét a
társadalombiztosítás elvével köti össze. Az Alkotmány 70/E. §-a az államnak a szociális biztonság
tekintetében fennálló kötelezettségeit általános jelleggel nevesíti. Ennek tartalmi eleme a
működőképes társadalombiztosítási rendszer létrehozása [32/1991. (VI. 6.). AB határozat, ABH
1991, 146.]. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság többször megerősítette: az állam az
Alkotmány 70/E. §-ában foglalt kötelezettségének eleget tesz, ha a szociális ellátás biztosítására
megszervezi és működteti a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerét. Ezek
konkrét meghatározása azonban nem alkotmányossági kérdés, kivéve azt az esetet, ha a rendszer
nem alkalmas feladatainak teljesítésére.
A szociális jogok biztosításának egyik leglényegesebb eleme, hogy az állam meghatározott
szolgáltatást nyújt polgárai számára. Az állam erre részben úgy válik képessé, hogy - a másik
oldalon - anyagi javakat von el polgáraitól, azaz: a tulajdonhoz való jogot korlátozza. Az
Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában mondta ki, hogy a tulajdon szociális
kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik.
(ABH 1993, 373., 380.)
A szociális jogok körébe tartozó szolgáltatásokban a társadalmi szolidaritás elvét kifejező
tulajdonképpeni szociális elemek, valamint az érintettek anyagi hozzájárulására épülő biztosítási
elemek együtt és egyszerre vannak jelen. Ez teszi a társadalombiztosítást vegyes rendszerűvé.
III. Egyes szociális jogok megítélése a vásárolt jog, illetve a társadalmi szolidaritás elve alapján
1. A gyógyellátások, baleseti nyugellátások, továbbá egyes egyéb ellátások emeléséről szóló
jogszabályok 1992-ben a vonatkozó ellátások emelésének mértékét százalékosan is maximálták.
Az e jogszabályok alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványok arra hivatkoztak,
hogy a szóban forgó jogszabályok az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését sértik, továbbá, hogy a
nyugdíj munkával és a munkával töltött évek során kötelezően fizetett ellenszolgáltatásért szerzett
jog, amely alapvető állampolgári jognak minősül. Másfelől az indítvány szerint a támadott
rendelkezések a nyugdíjasok csoportját a társadalom más rétegeivel szemben hátrányosan
különböztetik meg. Eszerint alkotmányosan megengedhetetlen diszkriminációt valósít meg az a
tény, hogy a jogszabályok által érintett különböző ellátások emelésének százalékos mértékét a
sérelmezett rendelkezések a társadalom aktív dolgozóinak várható, illetőleg a ténylegesen elért
jövedelemnövekedéshez képest alacsonyabb százalékban határozták meg. A támadott
jogszabályok nivelláló megoldása tehát sérelmes a nyugdíjak közötti arány fenntartására vonatkozó
alkotmányos jogosultságra nézve, azaz a nyugdíjasok egymás közötti viszonylatában
megengedhetetlen megkülönböztetést eredményez - szólt az érvelés.
Az Alkotmánybíróság határozata [26/1993. (IV. 29.) AB határozat (ABH 1993, 196.)] leszögezte,
hogy az Alkotmány fentebb idézett rendelkezései szerint az állampolgároknak joguk van a szociális
biztonsághoz, öregség, betegség stb. esetén ellátásra jogosultak; az ellátáshoz való jogot az állam
a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével biztosítja. A
társadalombiztosítás azonban - jelentette ki az Alkotmánybíróság - csak részben működik a
vásárolt jog elve alapján, részben azonban szociális szempontok működtetik. A
társadalombiztosítás és ezen belül a nyugdíjbiztosítás olyan vegyes rendszerű biztosítás, (szokás
ezt a rendszert osztó, kiróvónak minősíteni (S. J.), amelynek tartalma nem kizárólag az
ellenszolgáltatásért szerzett jogosultság, amely tehát nem kizárólag piaci mechanizmusok alapján
működő újraelosztást valósít meg, hanem amelyen belül különféle szociális szempontok is
érvényesülnek. Másrészt a szociális biztonsághoz való jog tartalmi elemének számító ellátáshoz
való jogot az államnak működtetnie kell ott is, ahol a vásárolt jog elve, a biztosítási elem egyáltalán
nem, vagy csak alig játszik szerepet (özvegység, árvaság stb.), a társadalombiztosítás továbbá ott
sem válik kizárólag tisztán biztosítássá, ahol meghatározóbb annak a kötelezően fizetett
ellenszolgáltatáson alapuló követelés jellege.
2. A szociális biztonság keretei között külön kell szólnunk a munkanélküli segélyről, az Alkotmány
megfogalmazása szerint az önhibájukon kívül munkanélkülivé vált személyek ellátáshoz való
jogáról. Vannak olyan alkotmányos rendszerek, amelyekben a munkanélküli segély a munkához
való jog fogalmának része. Eszerint a munkához való jog alanyi jog abban az értelemben (is), hogy
az legalább munkanélküli segély formájában kikényszeríthető. A magyar Alkotmány nem ezt az utat
követi: az érintettnek a nem önhibájára visszavezethető munkanélküliség esetére szóló ellátásról,
illetve az erre az esetre szóló ellátáshoz való jogról nem a munkához való jog, hanem a szűkebb
értelemben vett szociális jogok keretében rendelkezik. Ezt az értelmezést erősíti meg az
Alkotmánybíróság: az Alkotmány rendelkezéseiből nem következik, hogy minden önhibáján kívül
munkanélkülinek e ténynél fogva alanyi joga lenne a munkanélküli járadékhoz, ez csupán a
szociális intézményrendszer keretében biztosított egyik ellátási forma, amely nem azonosítható az
Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében szereplő önhibán kívül bekövetkező munkanélküliség esetére
szóló, a megélhetéshez szükséges ellátáshoz való joggal. A munkanélküli járadékhoz való jog nem
minősül alapjognak, s mint ilyen nem tartozik az Alkotmány 8. § (1) bekezdésének hatálya alá.
Miután a munkanélküli járadékhoz való jog nem minősül alapjognak, így annak összegét, valamint
folyósításának időtartamát meghatározó jogalkotói döntés nem valósítja meg alapvető jog
korlátozását. (45/B/1997. AB határozat, ABH 2001, 896., 900.]
Az elmondottakhoz szorosan kapcsolódik egy korábbi határozat, amelyben az Alkotmánybíróság -
más indítvány vizsgálata során - kifejtette, hogy a szociális kihatású normák megalkotásakor a
jogalkotó igen nagy szabadsággal bír, s széles körben gyakorolhatja mérlegelési jogát a
tekintetben, hogy a számos tényező közül melyeket milyen súllyal vesz figyelembe. Döntéseinek
alapja, s egyben korlátja is az ország mindenkori teherbíró képessége. (698/B/1990. AB határozat,
ABH 1991, 716-717.)
IV. Szociális jogok túl a társadalombiztosítás, illetve a vásárolt jog határán: a rászorulókról való
gondoskodás
Az Alkotmánybíróság a szociális biztonsághoz való jog érvényesülését - ahogyan ezt említettük -
alapvetően a társadalombiztosítással hozza összefüggésbe. A társadalombiztosítás azonban nem
teljes mértékben működik a vásárolt jog elve alapján: a társadalmi szolidaritás is szerepet játszik
benne. Talán ezért van az, hogy nemzetközi dokumentumok, továbbá az egyes államok
alkotmányai oly nagy szerepet szánnak a társadalombiztosításnak a szociális jogok
érvényesítésében. Azt is lehetne mondani, hogy az államok a szociális jogokból származó terheket
a társadalombiztosításra tolják át, természetesen megfelelő állami hozzájárulással vagy legalábbis
állami garanciavállalással. A Tbtv. (3. §) ma hatályos szabálya szerint mintegy végső garanciaként
kimondja: az állam a társadalombiztosítási ellátások fedezetét akkor is biztosítja, ha a
társadalombiztosítás kiadásai a bevételeket meghaladják.
Vannak azonban olyan juttatások, amelyek csak távoli összefüggésben vannak a
társadalombiztosítással, s végül vannak olyanok, amelyek egyáltalán nincsenek kapcsolatban
azzal. Ez utóbbit sorolhatjuk talán - az Alkotmány 17. §-a alapján - a rászorulókról való
gondoskodásnak.
Az Alkotmány - bár nem pontosan, de különbséget tesz a társadalombiztosításhoz kapcsolódó -
öregség, betegség stb. alapján járó szociális biztonsághoz, illetve az ilyen esetekre szóló, a
megélhetéshez szükséges ellátás, illetve a rászorulókról való gondoskodás között [Alkotmány 17.
§]. Az öregség, betegség stb. esetére szóló ellátásbiztonságot ugyanis [Alkotmány 70/E. § (1)
bekezdés] az állam nemcsak a társadalombiztosítással, hanem a szociális intézmények
rendszerével is biztosítja. A társadalombiztosítás és a szociális intézmények rendszerének egymás
melletti említése ugyanis alkalmat adhat - esetleg - a két rendszer elkülönült értelmezéséhez. Az
Alkotmánybíróság azonban szinte egyáltalán nem tesz különbséget a két kategóriába tartozó
ellátási forma között: a testület az Alkotmány 17. §-áról szinte meg sem emlékezik olyan ellátási
formák alkotmányosságának vizsgálatakor sem, amelyek a társadalombiztosítással nincsenek
kapcsolatban.
V. Jogbiztonság és szociális biztonság
1. Az állam széleskörű jogosítványokkal rendelkezik a szociális ellátáson belüli változtatásokra és
átcsoportosításra. A változtatás joga azonban nem minden korlátozás nélkül illeti meg az államot.
Az elvonás folytán a szociális ellátás mértéke egészében nem csökkenhet a 70/E. § szerint
megkövetelhető minimális szint alá. Az egyes változások alkotmányossága pedig attól függ, hogy
nem ütköznek-e más alkotmányos elvekbe és jogokba, így nem ellentétesek-e a jogbiztonság
elvével, a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, illetve - ha biztosítási elemet is tartalmazó
szolgáltatásról van szó - a tulajdon védelmével.
2. Mindazon társadalombiztosítási szolgáltatások esetében [45/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH
1995, 210.], ahol a biztosítás szerepet játszik, a szolgáltatások csökkentésének vagy
megszüntetésének alkotmányossága a tulajdonvédelem szabályai szerint bírálandó el, hiszen az
Alkotmánybíróság a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi
alapját részesíti előnyben.
3. A társadalombiztosítás működőképességének fenntartása tehát indokolhat olyan megoldásokat,
amelyeknek a keretében a biztosítás fokozott terheit a törvényhozó a biztosított, a járulékfizetésre
kötelezett munkáltató, és a társadalombiztosítás között bizonyos körben megosztja. A járulékfizetés
és a társadalombiztosítás szolgáltatásainak pontos megfelelése - a társadalombiztosítás vegyes
rendszere folytán - ugyanis nem alkotmányos követelmény. [56/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH
1995, 260.].
Alkotmánybíróságnál kezdeményezhető:
Utólagos normakontroll
Az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll hatáskörében eljárva elsősorban a hatályos jogszabályok
(törvény, kormány- és miniszteri rendelet, önkormányzati rendelet, MNB elnökének rendelete) és az állami
irányítás egyéb jogi eszközeinek (határozat, utasítás, statisztikai közlemény, jogi iránymutatás) (a
továbbiakban együttesen: jogszabályok) alkotmányosságát vizsgálja. Az alkotmányellenesnek talált
jogszabályt az Alkotmánybíróság megsemmisíti. Az Alkotmánybíróságnak nincs lehetősége arra, hogy a
hatályos jogszabályba „beleírjon”, azaz azokat módosítsa vagy kiegészítse.
A megsemmisítésre irányuló határozott kérelem mellett az indítványban pontosan meg kell jelölni a
megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezést, továbbá az Alkotmány konkrét §-ának felhívásával utalni
kell arra, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés milyen alkotmányos jogot sért. Az indítványozónak
végezetül meg kell indokolnia, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés miért és mennyiben sérti az
Alkotmány hivatkozott §-át.
Hogyan lehet indítványt benyújtani?
Indítványt elsősorban postai úton lehet benyújtani a következő címen:
Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága
1535 Budapest, Pf. 773
Az indítványt az Alkotmánybíróságnak (és nem annak elnökének) kell címezni. Az indítványban minden
esetben fel kell tüntetni az indítványozó nevét és lakcímét (székhelyét).
Mi történik a beadvánnyal az Alkotmánybíróságon?
Az Alkotmánybíróság munkáját az Alkotmánybíróság Hivatala segíti. A Hivatalon belül működő főtitkárság
látja el az indítványok feldolgozásával kapcsolatos feladatokat. A beadványokat a kezelőiroda fogadja és
lajstromozza. Minden új ügy külön ügyszámot kap. A kezelőiroda minden új ügyet bemutat a főtitkárnak,
aki azokat kiadja az indítványelemzési és kutatási egységnek. Az indítványelemzők megvizsgálják, hogy a
beadvány megfelel-e az indítvánnyal szemben támasztott feltételeknek. Amennyiben szükséges, a főtitkár
hiánypótlásra hívja fel az indítványozót, illetve tájékoztatja arról, hogy az alkotmánybírósági eljárás
lefolytatására nincs lehetőség. A követelményeknek megfelelő indítványokat a főtitkár szignálásra
bemutatja az Alkotmánybíróság elnökének. A nyilvánvalóan alaptalan indítványokat az elnök végzéssel
elutasítja, a többi ügy esetében pedig kijelöli az ügy előadó alkotmánybíróját. A kiszignált és még
folyamatban lévő ügyek az Alkotmánybíróság honlapján kereshetőek. Az előadó alkotmánybíró
kijelöléséről és az érdemi eljárás megkezdéséről a főtitkár levélben tájékoztatja az indítványozót.
Az előadó alkotmánybíró döntése alapján sor kerülhet az ügyek elkülönítésére vagy egyesítésére. Az
előadó alkotmánybíró beszerezheti a jogalkotásban érintett szerv (pl. minisztérium) írásos véleményét. A
határozattervezetet az előadó alkotmánybíró készíti el tanácsadói segítségével. A tervezet a teljes ülés
vagy valamelyik háromtagú tanács elé kerül. A tanácskozások nem nyilvánosak. Gyakran előfordul, hogy
egy ügy többször is tárgyalásra kerül, mert a többi alkotmánybíró észrevételei alapján az előadó
alkotmánybíró új tervezetet készített. A teljes ülés napirendje az Alkotmánybíróság honlapján
megismerhető. Az ügyet befejező határozat (végzés) minden esetben alkotmánybírók által meghozott
testületi döntés. A döntés szótöbbséggel születik. A határozatot közzéteszik az intézmény honlapján és az
Alkotmánybíróság Határozatai című kiadványban, valamint közvetlenül megküldik az indítványozónak is.
Mikor várható döntés?
Az Alkotmánybíróság az ügyeket olyan sorrendben tárgyalja, ahogy azok a döntés-előkészítő
tevékenység eredményeként érdemi elbírálásra alkalmassá válnak.
Az előzetes normakontrollra irányuló indítványok [Alkotmány 26. § (5) bekezdés], az OVB határozataival
szembeni kifogások [a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény 130. § (3) bekezdés] és az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdés szerinti bírói kezdeményezések
[az Alkotmánybíróság teljes ülésének 3/1997. (XII. 2.) számú állásfoglalása] elbírálása soron kívüli
eljárásban történik.

A társas kapcsolatok szerepe a roma közösségek életében


A társas kapcsolatok szerepe a roma közösségek életében
Human Contact 2001 Bt
Tartalom
Bevezető .................................................................................................................................................. 4
Elméleti háttér......................................................................................................................................... 5
Társadalmi tőke és kapcsolati háló...................................................................................................... 5
Az úttörők............................................................................................................................................ 5
Társadalmi tőke, mint erőforrás.......................................................................................................... 6
Coleman tőkeelmélete ........................................................................................................................ 7
Az aktív tőke ........................................................................................................................................ 8
Társadalmi tőke és bizalom ................................................................................................................. 9
A bizalomhiány ára ............................................................................................................................ 10
A társadalmi tőke, mint fejlesztéspolitikai eszköz............................................................................. 12
Társadalmi tőke definíciói ..................................................................................................................... 13
Világbank, 1999 ................................................................................................................................. 13
OECD – Well‐being kutatás................................................................................................................ 13
Európai Bizottság, 2005..................................................................................................................... 13
A társadalmi tőke haszna/kára.............................................................................................................. 14
A társadalmi tőke típusai....................................................................................................................... 14
Összetartó társadalmi tőke ............................................................................................................... 14
Összekötő (bridging) társadalmi tőke ............................................................................................... 15
Összekapcsoló (linking) társadalmi tőke ........................................................................................... 15
A társadalmi tőke forrása ...................................................................................................................... 15
A társadalmi tőke mérése ..................................................................................................................... 16
Tárki Európai Társadalmi Jelentés, 2009............................................................................................... 16
Bizalom .............................................................................................................................................. 16
Kapcsolati tőke .................................................................................................................................. 17
Társadalmi normák............................................................................................................................ 17
Civil társadalmi aktivitás.................................................................................................................... 18
Az etnikai csoport, mint a társadalmi tőke forrása ............................................................................... 19
Releváns kutatások................................................................................................................................ 20
A kapcsolati tőke dimenziói etnikai metszetben............................................................................... 20
Társadalmi tőke erőforrásai .............................................................................................................. 20
Családi kapcsolatok ....................................................................................................................... 20
Társadalmi tőke dimenziói ................................................................................................................ 21
Kapcsolati tőke .............................................................................................................................. 21
Roma társadalom 2010 ..................................................................................................................... 23
Társadalmi tőke erőforrásai .............................................................................................................. 24
Családi kapcsolatok ....................................................................................................................... 24
Iskolázottság.................................................................................................................................. 24
Vallás ............................................................................................................................................. 24
Negatív erőforrás: a szegregáció................................................................................................... 25
Társadalmi tőke dimenziói ................................................................................................................ 25
Bizalom .......................................................................................................................................... 25
Kapcsolati tőke .............................................................................................................................. 28
Társadalmi normák........................................................................................................................ 29
Civil társadalmi aktivitás................................................................................................................ 29
Összegzés............................................................................................................................................... 31
Bibliográfia............................................................................................................................................. 32
Bevezető
A társadalmi élet, társas kapcsolatok elemzésében nem csak azok tartalma, hanem a kapcsolódások
módjainak elemzése is a kutatás sajátos tárgyát képezheti. Tanulmányunkban a hálózatelemzés és
társadalmi tőke szemléletmódját használva az egyén és közösség kapcsolatára fókuszálunk, arra
keressük a választ, a roma közösségek életében hogyan működnek a társas kapcsolatok, milyen
társadalmi tőkéket birtokolnak/birtokolhatnak az egyes egyének, ezek milyen jellegű erőforráskánt
jelennek meg életükben – azaz hogyan jellemezhető a roma közösségeken belül az egyéneket
körülvevő társadalmi háló.
A roma közösségek kutatása ritkán érinti az egyes személyek közötti kapcsolatháló elemzését. Az
egyéni és csoportszintű, közösséget kollektív egységként tekintő vizsgálatok nem fektetnek kellő
hangsúlyt az etnikai szolidaritásban, egyéneket összekapcsoló társadalmi tőkében rejlő erőforrásra –
amely kétélű fegyver: egyaránt lehet forrása a sikeres integrációnak éppúgy, mint az önkéntes
kirekesztődésnek, a romák felé irányuló szegregációnak.
A tanulmány a társadalmi tőke elméletekből kiindulva két nagymintás, reprezentatív kutatás
adatainak másodlagos elemzésével leíró jelleggel mutatja be a roma etnikus kapcsolati háló és
társadalmi tőke főbb jellegzetességeit. Hitünk szerint a roma közösségek integrációja az ebben rejlő
erőforrások megfelelő felhasználásával nagymértékben elősegíthető (hiszen a tőke birtoklása nem
statikus jellemző, hanem aktiválható lehetőség) – ennek részletes kidolgozása és bemutatása
azonban egy célzott kutatás feladata kell, hogy legyen.
Elméleti háttér
Társadalmi tőke és kapcsolati háló
A társadalmi tőke olyan kollektív jellemző, melyet kulturális mechanizmusok hoznak létre – bizalmon
és együttműködésen, átláthatóságon alapul. Képesség, amely a társadalomban, vagy annak egyes
részeiben élő bizalomból származik, „az egyéneket együttműködésre és közös célok elérésére
sarkalja” (Lengyel‐Szántó, 2006:17). Fukuyama szerint ahol a társadalmi tőke és bizalomszint magas,
ott versenyképes termelékenység valósul meg (Fukuyama, 2007:149), Ebben az értelemben tehát
közjószág is, amely a társadalom hatékonysági szintjét, a gazdasági termelékenységet egyaránt növeli
(Lengyel‐Szántó, 2006:17). Hiánya növeli a tranzakciós költségeket,’adókat’ generál, amelyeket
hiánya következtében előálló társadalmi jelenségek költségei jelentenek , túlzott jelenléte viszont
verseny‐és megújulási képességet korlátozó tényező
A társadalmi háló az egyének véges számú készletéből és a köztük fennálló kapcsolatokból áll
(Wasserman‐Faust, 1994). A kötések (tie) a cselekvők között létesítenek összeköttetést. Ezt az
összeköttetést láthatjuk „csöveknek” – ebben az esetben erőforrások; különböző tőkefajták
áramolhatnak keresztül rajtuk, vagy vélhetjük őket „tartógerendáknak” – ebben az értelemben a
kötések struktúrákat, rendszereket építenek fel, amelyek kijelölik az egyén pozícióit (Csizmadia
2008).
A társadalmi kapcsolatokat érintő kutatási modellek között/fölött nem kristályosodott ki
metaelmélet, egy általánosan érvényes vonatkoztatási rendszer, mindenki által elfogadott elméleti
paradigma. Angelusz Róbert és Tardos Róbert megfogalmazása szerint a hálózatelemzés átmetszi a
hagyományos teoretikus módszereket – abban egymásra épülő, egymással kapcsolatban álló
részelméletek dominálnak. A tőke‐és hálózatelméletek korai irodalmaiban erősen individualista
megközelítésekkel találkozhattunk, amelyekben a kutatások ez egyének, vagy a különböző társadalmi
csoportok kapcsolatrendszerének terjedelmét kívánták méri: sűrűségét, a kötések erejét, erőforrásértékét
– egohálózati modellt alkotva.
Az utóbbi években elmozdulás figyelhető meg a terjedelem helyett a mélység és komplexitás
feltárása felé. Coleman, Fukuyama, Granovetter, Putnam munkái a vizsgált aktorok közötti
kapcsolatok, relációk, függőségi viszonyok struktúráját, tartalmát, irányát, dinamikáját vizsgálják – a
szereplők közötti komplex hálózati kapcsolatrendszereket.
Az úttörők
Az elmélettörténet már az 1900‐as évek elején fellelte a társadalmi tőkével kapcsolatos első
kutatásokat. Hanifan a vidéki iskolaközösségi központok elemzése során használta először ezt az
elméletet/módszert, a mindennapi élethez kapcsolódó interkaciók, barátságok, kötődések leírására.
A társadalmi tőkét az emberek számára fontos mindennapi dolgokkal azonosította: jóakarattal,
barátsággal, kölcsönösséggel és kölcsönös odafigyeléssel. Az egymáshozközeliség, a szomszédsági
viszonyok kutatásában bukkan fel újra a társadalmi tőkével kapcsolatos vizsgálati keret az 1900‐as
évek közepén Jacobs (1961) kutatásaiban; az évszázad harmadik harmadában már erőforrásként
tekintenek rá. Loury (1987) szerint a társadalmi tőke az erőforrásoknak a családi kapcsolatokban és
közösségi/társadalmi szervezetben rejlő készletei, amely a szocializáció szempontjából is
meghatározó.
Társadalmi tőke, mint erőforrás
Bourdieu(1983) a társadalmi tőke egyes speciális típusait azonosította (a gazdaságin túl kulturális,
társadalmi és szimbolikus tőkét határozott meg), és felismerte, hogy az egyes tőkefajták egymásba
konvertálhatók. A társadalmi tőke azon jelenlegi és lehetséges erőforrások együttese, amelyek a
kapcsolatok olyan tartós hálójához kötődnek, amelyek kölcsönös ismertségen, elismerésen alapulnak,
és többé‐kevésbé intézményesítve vannak. Az intézményesítettség alapját a közös tulajdonságok,
tartós és hasznos kötések jelentik.
A társadalmi tőke Bourdieu művében olyan erőforrás, amely csoporthoz való tartozáson alapul,
amelyen keresztül tőke birtoklására válik képessé, és ezek összessége hitelképességet kölcsönöz a
birtoklójának. Az egyén által birtokolt társadalmi tőke nagysága egyrészt az egyén közvetlen
kapcsolathálójának kiterjedésétől függ, amelyet közvetlenül mozgósítani tud; másrészt a vele
kapcsolatban állók által birtokolt tőkefajták nagyságától (Bourdieu, 2006:140).
Bourdieu‐nél a társadalmi tőke főképp egyéni jellemző, amely képessé teszi az embereket
kölcsönösségen és viszonosságon alapuló társadalmi összeköttetések hatékony kiaknázására (Lengyel
–Szántó 17). Értelmezésében az egyének saját céljaik elérése érdekében halmozzák fel és mozgósítják
– ezért inkább magánjószágnak, mint közjószágnak tekinthető.
A birtoklás és mozgósíthatóság feltétele a csoporthoz tartozás. A csoport képes a társadalmi tőke
koncentrálására, az ebből eredő multiplikatív hatás kiaknázására, mindebből anyag és szimbolikus
profitok származtatására. A társadalmi tőke intézményesülési aktusok révén társadalmiasulhat. Az
intézményesülés folyamatában kvázi‐valóságos létezést nyer, létezése továbbra is az állandó
csereaktusokban rejlő folytonos kapcsolattartás függvénye, amely során a kölcsönös elismerés
megerősítésével termelődik újra és újra. A – bourdieu‐i kifejezéssel élve – intézményesítési rítusok
felelősek a csoporthatárok kijelöléséért és azok őrzéséért, amelyek meghatározzák a csoporton belüli
kötelezettségek rendszerét, a csoporthoz tartozás és csatlakozás kritériumait, legitim
csoportképviselet rendjét is. Az egyén társadalmi tőkéjének nagysága egyaránt függ a kapcsolatai
kiterjedtségétől, valamint azon személyek tőkéjétől, akikkel az egyén kapcsolatot tart.
Coleman tőkeelmélete
Coleman (1988) szerint társadalmi tőke akkor jön létre, amikor az emberek közötti viszonyok úgy
változnak meg, hogy elősegítik a cselekvést. Azon csoportok, amelyek megbízhatónak mutatkoznak
és megbíznak egymásban nagyobb teljesítmények elérésére képesek, többre képesek, mint egy
hasonló – de társadalmi tőkével, bizalommal kevésbé ellátott csoport.
Coleman megalapozta a társadalmi tőke, mint erőforrás vizsgálatát, és felrajzolta a társadalmi tőke
formáit, amelyekben megjeleni/létezik: a kötelezettségeket és elvárásokat, normákat és szankciókat,
valamint információs csatornákat értve ez alatt.
A kötelezettségek és elvárások két tényezőtől függnek: egyrészt a társadalmi környezet
megbízhatóságának szintjétől, másrészt a fennálló kötelezettségek tényleges mértékétől. Léteznek
olyan társadalmi struktúrák, amelyek elősegítik az egyéni érvényesülést, segítik az egyént életének
könnyebbé válásában. Dél‐kelet Ázsiában a baráti és szomszédsági csoportok hiteltársulásokat
hoznak létre – ezek a hitelszövetkezetek olyan társadalmi csoportoknak jelenthetnek gazdasági
erőforrást, amelyek a piacon egyébként nem jutnának hitelhez, pénzhez, támogatáshoz (migrált
etnikai közösségek esetében is gyakori) – egymást segítve a befizető tagok elősegíthetik vállalkozás
indítását, a későbbi életvitel‐munka megalapozását. Feltétele, hogy a csoport minden tagja bízzon
egymásban, és kötelezettségét akkor is teljesítse, ha a rotáció alapján az egyén már megkapta a neki
járó anyagi támogatást – és a többiek bízhatnak abban, hogy kötelezettségét folyamatosan teljesíteni
is fogja.
Coleman szerint a különböző társadalmi rendszerekben az egyének nagyszámú, bármikor beváltatlan
váltó felhalmozására képesek. Példaként a hierarchikusan strukturált nagycsaládi környezetet, erősen
rétegzett hagyományos falusi környezetet hozza fel. Ezekben a váltó tulajdonosa (patriarcha,
keresztapa, vagyonosabb falusi családok) bármikor kötelezettség teljesítésére kérheti a korábban
szívességet kapó egyéneket.
A társadalmi tőke fontos formái a normák, különösen az előíró normák a közösség életében. Ezek
elősegítik a kívánt viselkedésnormák rögzülését, szankcionálják az általánosan elfogadott normák
megsértését – védve és biztosítva a közösség elvárt céljait, mintegy rákényszerítve az egyént arra,
hogy önérdekét háttérbe tolva a közösség érdekében cselekedjen.
A társadalmi struktúrák bizonyos típusai jobban előmozdítják, elősegítik a társadalmi tőke
megerősödését. A zárt kapcsolatrendszerrel jellemezhető közösségek például ilyenek; mégpedig
azért, mert a szűk, sűrű és erős kapcsolatokkal jellemezhető közösségekben hatékonyabban
fenntarthatók a kívánt előíró normák, erősíti a megbízhatóságot – megsokszorozva ezzel a
kötelezettségek és elvárások mértékét. Hasonlóképpen a társadalmi tőke megőrzését teszik lehetővé
a „kisajátítható társadalmi szervezetek”, hatalmi viszonyok, ideológiák. Ezek működési
mechanizmusát Gluckman elemzését felhasználva mutatja be Coleman: a multiplex (többszörös)
viszonyok esetén az egyének több kontextusban is kapcsolatban állnak egymással (egyszerre
szomszéd, munkatárs, szülőtárs, stb), így lehetővé válik, hogy az egyik viszonyban létrejött erőforrás
más viszonyokban is felhasználható legyen.
A társadalmi tőke fontos jellemzőjeként kiemeli Coleman, hogy hatást gyakorol a következő
nemzedék emberi tőkéjének termelésére. A – ma már – szocializációnak hívott folyamat fontos
szereplői a család, a családon kívül kialakuló társadalmi tőke forrása és hordozói lehetnek az iskola, az
informális szülőket tartalmazó közösségek, a szülők közötti társadalmi kapcsolatok, a szülők és
közösségi intézmények viszonya.
Az aktív tőke
A társadalmi tőkével kapcsolatos fogalom‐és kutatási irányváltás Putnam munkásságában teljesedik
ki. Putnam könyvei széles körben ismertté és használttá teszik a társadalmi tőke koncepciót,
értelmezése túllép a szociológiai/módszertani kereteken és egyfajta társadalompolitikai vezérfonallá
válik – annak ellenére is, hogy ő maga sohasem definiálta egzakt módon az általa használt társadalmi
tőke fogalmát. Elmélete középpontjában az általános reciprocitás és kölcsönös bizalom szerepel. A
bizalom, normák, hálózatok a hatékony cselekvés lehetőségét hordozzák magukban, a társadalom
tagjainak sajátos összekapcsolódását eredményezve. Az amerikai 1992‐es etnikai megmozdulásokat
Putnam a társadalmi tőke eróziójának jeleként értékeli; ezt követően megszaporodnak azok az
értelmezések, amelyek a társadalmi tőkében a szegénység, kirekesztettség felszámolásának egyik
lehetséges alternatíváját látják.
Putnam első elemzése az olasz társadalmi tőkét érinti (1993), ezt követően több tanulmányban,
cikkben értekezik az amerikai társadalmi tőkéről (1995, 2000). Éles határt húz az emberhez köthető
emberi tőke (amely az egyedi sajátosságokra utal) és a társadalmi tőke közé: ez utóbbit közjószágnak
tekinti, kollektív ismérvként aposztrofálja: egyének közötti kapcsolatokat, társadalmi
kapcsolathálókat, civil szervezeteket, valamint a kölcsönösség, szolidaritás és bizalom normáit jelenti.
A társadalmi tőke kulturális jelenség is: jelentheti a kollektív cselekvésre való készséget, a
közintézményekbe vetett bizalmat, az egyén beágyazottságát mindezekbe.
Putnam szerint tehát nem csak az egyén, hanem a közösség számára is erőforrást jelenthet a
társadalmi tőke – amely lehet negatív erőforrás is: hátrányai között említi a korrupciót, társadalmi
kirekesztést is.
Hasonló szerkezetben vizsgálja Fukuyama is a társadalmi tőkét. Fukuyama Coleman‐adaptációjában a
társadalmi tőke legfőbb jellemzője a spontán társulási készség, az a képesség, „hogy csoportokban és
szervezetekben együtt tudunk dolgozni embertársainkkal közös célok elérése érdekében”. A társulás
képessége attól függ, hogy mennyire azonosak a közösségi értékek és normák, és hogy az egyén az
egyéni érdekeit menyire képesek a csoportérdek alá rendelni. Fukuyamánál a hangsúly tehát az
együttműködésen van, lényege, hogy a reciprocitáson, bizalmon, valláserkölcsön (mozgósított
informális és társadalmi normák együttesén) alapulva elősegíti a kooperációt.
Putnamnál és Fukuyamánál is a társadalmi tőke mozgósító, aktív szerepét láthatjuk viszont, eszközt,
amely közösségi haszonnal járó cselekvést eredményez.
Társadalmi tőke és bizalom
Fukuyama közösség‐orientált társadalmi tőke értelmezése már messze jár a Bourdieiu‐i
önérdekkövető tőkefelhasználásától. A társadalmi tőkét és bizalmat szinonimaként használva
Fukuyamánál olyan képességet jelent, amely a társadalomban, vagy annak egyes részeiben élő
bizalomból származik. A társadalmi tőkét kulturális mechanizmusok hozzák létre, a társadalmi tőke a
moralitáson, kölcsönösségen alapuló közösségek létrehozásának feltétele (Fukuyama, 2007:47). A
társadalmi tőke koncentrált jelenléte gazdasági felvirágzásához és általános jóléthez vezet
(Fukuyama, 2007:151), hiánya kimutathatóan növel bizonyos társadalmi összköltségeket. A
társadalmi tőke jelenlétének jótékony hatását annak hiányával igazolja: ha nincsen bizalom a
társadalom tagjai között, akkor költségesebb és hosszabb a bürokratikus eljárás, hiszen minden apró
részlet szabályozására ki kellene térni a dokumentumokban. Nem fordulhatna elő, hogy többet
teszünk partnerünkért, mint ami a szerződésben szabályozott félve a kihasználástól; nem fogadnánk
el konstruktív javaslatokat működésünkre vonatkozóan, mert trükknek tartanánk azokat (Fukuyama,
2007:218). A társadalmi tőke megrendülésének jelét látja az Egyesült Államok jelenkori jelenségei
mögött: a bizalomhiány árának, adójának tartja azt a tényt, hogy az USA többet költ rendőrségre
mint az ipari országok, és hogy teljes lakosságának „több mint 1%‐át rács mögött tartja” (Fukuyama,
2007:25).
A magas társadalmi tőkével rendelkező társadalmak innovatívak, mert rugalmas szervezeti formák
létrehozására képesek, gazdaságilag stabilabbak, mert az elérhető alternatívák között a közösségi
szempontok motiválják döntéseiket, nem pusztán a gazdasági racionalitás (erre példaként a Daimler‐
Benz és Mazda megmentését említi. A két gyár csődközeli helyzetbe került az 1970‐e olajválság
következtében. Segítséget a vállalatok azoktól a cégektől kaptak, amelyekkel rendszeres üzleti
kapcsolatban álltak – a közvetlen üzleti haszonszerzés helyett a régi partner megmentését tartották
fontosnak). A partnerség és bizalom volt a fő oka a cégek megmentésének – a példákkal azt a tételt
kívánja bizonyítani, hogy a bizalom (társadalmi tőke) szintje olyan kulturális tényező, amely
meghatározza egy nemzet jólétét és versenyképességét.
Ahol a bizalom és szolidaritás szintje magas, ott gazdaságilag hatékony csoportokat találhatunk. Ha
azonban a lojalitás a gazdasági racionalitás felé kerekedik, akkor egyszerűen „a kommunitárius
szolidaritás nepotizmushoz vagy haverpártoláshoz vezet” (Fukuyama, 2007:224).
A fenti kirívó esetektől eltekintve a bizalom és a társadalmi tőke az, amely eredményessé teszi a
közös munkát. Az iparosodás folyamatát, a tömegtermelés elterjedését a szabályok, szabályozott
munkaadói és munkavállalói kapcsolatok rendszere jellemzi, és Fukuyama feltette a kérdést, hogy
vajon miért nem tűnt el az informalitás hatalma, a személyek közötti bizalmi viszonyok rendszere
ebben a bürokratizált és szabályokkal jól körülhatárolt világban? Válasza szerint a szabályozások
lehetővé, a bizalom eredményessé teszi a közös munkavégzést. Ford és Taylor kötött rendszerű,
túlszabályozott munkaszervezési alapelveinek áttekintése után megállapítja, hogy a mainstream ipari
termelési modellek mellett fennmaradtak a bizalmon alapuló termelési modellek, így a karcsúsított
gyártás Japánból importált termelési modellje könnyedén teret nyert az amerikai
gyártástechnológiában – sőt, a fordista‐taylorista korszakot Fukuyama nem is az amerikai termelés
mélyen gyökerező jellegzetességének tekinti, hanem történelmi kisiklásnak.
Összegzése szerint a társadalmi tőke lehetővé teszi, hogy az emberek bízzanak egymásban és
szervezeteket hozzanak létre. Széleskörű bizalom és spontán társulási készség hiányában a szervezeti
innováció motorja vagy az állam – a maga közvetlen beavatkozásával, vagy a közvetlen külföldi
beruházás – önállóan vagy vegyesvállalatok létesítésével (Fukuyama, 2007:470). A társadalmi tőke /
spontán társulási készség egyike a GDP‐t meghatározó tényezőknek, hatása az ipari struktúra
kialakulásában ragadható meg (milyen méretű cégstruktúra jön létre, a vállalkozások egymással
hogyan kooperálnak, milyen szervezeti hálózatokat alkotnak). Az ipari struktúra jellege viszont
meghatározó abban, hogy az adott ország a globális gazdaság melyik szektorába tagolódik be
(Fukuyama, 2007:473).
A bizalomhiány ára
A társadalmi tőke hiányára/rossz felhasználására Putnamhoz hasonlóan Fukuyama is több helyen
felhívja figyelmet. Az anyagi tőkével éppúgy lehet építeni házakat, mint nukleáris fegyvereket; a
tudós szellemi tőkéjét egyaránt állíthatja az orvostudomány és a biológiai fegyverek gyártására is.
A társadalmi tőke ebből következően eszköze lehet a társadalmi fejlődésnek – de akár a társadalmi
kirekesztésnek is. etnikai konfliktusokat, törzsi háborúkat, korrupciót, bűnözést idézhet elő1.
A „rossz felhasználás” egyik példája az olasz maffia kialakulásában figyelhető meg. Diego Gambetta
(1988) olasz maffiáról írott tanulmányában világosan nyomon követhető a torzulás folyamata és
következménye. Megállapítása szerint az olasz társadalomban különböző történelmi okok miatt (pl.
az udvar tudatos bizalom‐megosztó, olasz egységet ellehetetlenítő politikája) olyan akaratlan és
spontán mechanizmusok gyökeresedtek meg, amelyek tartósan bebetonozzák az emberek közé a
bizalomhiányt egymás felé – és ezt kihasználva a maffia kihasználja és újra megerősítve a
bizalomhiányt több, mint száz éve képes fennmaradni és működni (a rövid erősen centralizált,
fasiszta rezsimet leszámítva).
Az olasz nemességet már az 1700‐1800‐as írások is kettős jellemként mutatják be (Paolo Mattia
Doria, Antonio Genovesi). Az olasz nemesség különös alkalmazkodási folyamat során Nápoly és
Szicília inkább alkalmazkodott az elnyomó hatalomhoz, mintsem fellázadt volna ellene, a
magánügyek mindig megelőzték a közügyeket az udvar körül egyedül hírnévre és jóllétre váró olasz
nemesek körében, egymás elleni játszmákban a bűn és gyilkolás természetes eszközzé vált a
győzelem elérése érdekében. A nemkívánatos olasz egység kialakulását mind a Bourbon, mind a
Habsburg udvar a bizalom folyamatos megosztásával érte el. Ez jó alapot adott a maffiának, amely a
19. században teljesedett ki – Franchetti okfejtése alapján két összefüggő okcsoport együttes
1 Orbán Annamária‐ Szántó Zoltán: Társadalmi tőke. http://erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et6‐4_tanulmany_1_4.pdf
jelenléte alapján. Egyrészt hiányzott az elfogultatlan és következetes igazságszolgáltatás; másrészt
lezáródtak a társadalomban a gazdasági mobilitási csatornák. Az első miatt folyamatos védekezésre
volt szükség, a második ok azt eredményezte, hogy előre jutni csak az egyívásúak legyőzésével
lehetett – nem a versenytársak felülmúlásának kultúrája gyökeresedett meg, hanem azok
becsapásának módozatai terjedtek el.
Gambetta szerint azokban a társadalmakban/azon társadalmi csoportokban, ahol erős patriarcha
vezető jelen volt a közösség életében, ahol teljesen lefolyódott a társadalmi és gazdasági mobilitás. A
bizalomhiány és korlátozott társadalmi mobilitás ott nem eredményezett maffia‐jellegű rendszerek
kialakulását, ahol vagy erős központi vezetés volt, vagy önellátó gazdálkodás. Ezeken a helyeken
széttöredezett társadalmi világot teremt és a nyomorúságos viszonyok folyamatos újratermelését
eredményezi.
Ahol megnyílt a lehetősége a társadalmi mobilitásnak, de egyébként társadalmi
tőkehiányos/bizalomhiányos társadalmi formáció alakul ki, ahol a kedvezmények nyújtása és ennek
rendszere felülírja a törvényt – ott az emberek csoportokba verődnek és ott keresnek oltalmat, akik a
közösségen belül tiszteletet vívtak ki maguknak.
A maffiózók a szicíliai társadalomban nem bűnözőknek látják magukat, hanem olyan egyéneknek,
akik képes egyénileg érvényesíteni azt az igazságszolgáltatást, amely feladatát a központi szervek
nem képesek ellátni. A maffia az odatartozást, befogadást, az üzletek feletti garanciavállalást jelenti –
ott, ahol nincsen bizalom a társadalom tagjai között beiktatnak egy harmadik személyt az üzletbe. A
harmadik fél (a vezető) mindkét érintett szereplőért garanciát vállal, garanciát vállal az üzlet
betartására, a fizetésre – különben a maffia szigora minden érdekeltre lesújt. Legitim tekintélyt
jelent, amely védelmet ad – a bizalomhiányos környezetben egyébként korlátlanul kiszolgáltatott és
védtelen egyénnek. Gambetta szerint a maffia sikeresen alkalmazza a Williamson által azonosított
négy együttműködési motivációt: a kapcsolatok fenntartásának oka a félelem a szankciótól,
kölcsönös gazdasági érdekek előmozdítása, együttműködés pozitív jellegének érzete, rokoni vagy
baráti kapcsolatok jelenléte az üzletfelek között.
Ennek a rendszernek a fenntartása (a bizalomhiány ára) itt is magas költségekkel jár: nő az erőszak,
megnő az egyes üzletekre vetített tranzakciós költségeket, a maffiózónak megéri fenntartani a
rendszert, mert a biztosítás az ő közvetlen hasznát jelenti. Ahogy Gambetta fogalmaz, az egyéni
racionalitások összegződéséből előálló rendszer fenntartása kollektív katasztrófa – mert magas a
gyilkosságok száma, drágább az üzletkötés, gyenge az ösztönzés az innovációra, humán tőke legjava
elvándorol, magas a csalások aránya, száma, gyenge az áruk és szolgáltatások minősége – mindez
szándékolatlan következménye a társadalmi tőke hiányának.
A társadalmi tőke, mint fejlesztéspolitikai eszköz
Mindezek után láthatóan nem véletlen, hogy a társadalmi tőke leíró jellegű megközelítését egyre
inkább felváltották az aktív, beavatkozási eszközként rátekintő értelmezések. A közpolitika felismerte,
felfedezte és újrakeretezte a fogalmat: központba azt a kérdést helyezve, hogyan segítheti elő a
fejlesztéspolitika a társadalmi tőke erősítésével a közös célok (fejlődés, együttműködés elősegítése,
szegénység, kirekesztődés felszámolása) elérését?
Hogyan lehet eszköze a társadalmi tőke a fejlődésnek? „A társadalmi tőke szegény országban a
fejlődés záloga, gazdag országban a gazdagodás negatív hatásainak ellenszere, jóléti gazdaságban az
állam egy lehetséges helyettesítője, piaci gazdaságban a tranzakciók hatékonyságát fokozó
intézmény, az USA‐ban a terrorizmus és a természeti katasztrófák okozta társadalmi sokkok elleni
védelem eszköze, poszt‐szocializmusban az újraépítendő civil társadalom alapköve” – mondja egy, a
társadalmi tőke fejlesztési lehetőségeit megvizsgáló tanulmány2.
A fentiek felismerése után dinamikusan nőtt a társadalmi tőkével foglalkozó kutatók, kutatások
száma – ismét újradefiniálva a társadalmi tőke fogalmát. Továbbra is jellemző az egységes definíció
hiánya, egymás mellett élő párhuzamos meghatározások, dimenziók azonosítása figyelhető meg a
klasszifikációkban.
2 www.tarki.hu/adatbank‐h/kutjel/pdf/a768.pdf
Társadalmi tőke definíciói
Világbank, 1999
A Világbank definíciója szerint a „a társadalmi tőke azokra az intézményekre, kapcsolatokra és
normákra utal, amelyek adott társadalom társas interakcióinak mennyiségét es minőséget alakítják”3.
Tágabb értelemben a csoportokon belüli és közötti kapcsolatokat is jelenti, ezen túl magában
foglalhatja a társadalmi, politikai környezetet – a kapcsolatokon túl tartalmazva a bizalmat,
hagyományokat, szokásokat is.
OECD – Well‐being kutatás
Az OECD well‐being kutatási projektjében foglalkozik a társadalmi tőke mérésével. Az OECD a
társadalmi tőke közjószág‐értelmezése mellett foglal állást (elkülönítve az emberi és anyagi tőkéktől),
nem egyénekhez, hanem az egyének közötti kapcsolatokhoz kötve azt4.
A társadalmi tőke fogalom‐jelentés‐ és értelmezésváltozásának jó összegzését adja Narayan
definíciója: „a társadalmi tőke a társadalmi viszonyokba/struktúrákba és a társadalom
intézményrendszerébe ágyazódva lehetővé teszik a társadalom tagjai számára egyéni és közösségi
céljaik elérését” (idézi Hobbs 2000:1)5.
Európai Bizottság, 2005
Az Európai Bizottság Foglalkoztatási, Szociális és Esélyegyenlőségi Bizottsága meghatározásában a
társadalmi tőke „egy közösség vagy társadalom kooperációs es kollektív cselekvési képessége”
(Europaeische Komission 2005, idézi Orbán‐Szántó).
3 www.worldbank.org/prem/poverty/scapital/whatsc.htm
4 http://www.oecd.org/dataoecd/2/47/2380584.pdf
5 Orbán Annamária‐ Szántó Zoltán: Társadalmi tőke. http://erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et6‐4_tanulmany_1_4.pdf
A társadalmi tőke haszna/kára
A Tárki kutatásában a társadalmi tőke fejlesztéspolitikai előnyeit/hátrányait vizsgálata, és adott
katalógust az azonosítható előnyeiről/hátrányairól. A főbb megállapításokat táblázatos formában
összegezzük:
Előny Hátrány
Általános gazdasági növekedés Zárt gazdasági közösségek, torz
információáramlás alakul ki (pl. kartellek)
Alacsonyabb bűnözés Túl erős kontroll a személyen, korlátozott
individualizmus
Fokozódó iskolai teljesítmény Iskolai innováció beszűkülése
Jobb lelki, egészségi állapot ‐
Hatékonyabb közigazgatás bezáródó, öncélú vagyonszerző közösségek
kialakulása
Magasabb színvonalú közszolgáltatások Korlátozott hozzáférés a magasabb szintű
szolgáltatásokhoz
Demokratikusabb politikai kultúra Ha csalódnak az emberek az
alapintézményekben, könnyen visszafordulhat az
irány, és erős antidemokratikus attitűdök
alakulhatnak ki (Weimar)
A társadalmi tőke típusai
A társadalmi tőke lehet összetartó, összekötő és összekapcsoló társadalmi tőke.
Összetartó társadalmi tőke
Az összetartó (bonding) társadalmi tőkét erős kötések jellemzik (családon, rokonságon belüli
kapcsolatokra, nemzetiségeken ‐ etnikai csoportokon belüli kapcsolatrendszerre jellemző leginkább).
A csoporton belül a kölcsönös segítséget, szolidaritást jelent – emiatt forrása lehet a kirekesztő,
másokat kizáró homogén csoport‐és közösségi tudat kialakulásának is, az általános másikkal
szembeni ellenséges magatartásnak is (Tóth, 2009)6.
Összekötő (bridging) társadalmi tőke
A különböző társadalmi csoportok közötti együttműködési képességet, kapcsolatteremtést kifejező
tőketípus. A kapcsolatok kevésbé erősek és sűrűk, mint az összetartó társadalmi tőke esetében –
ezért alkalmasabb a társadalmi csoportok, rétegek közötti kapcsolatteremtésre, integrációra.
Összekapcsoló (linking) társadalmi tőke
A társadalmi tőke aktív megjelenésének terepe – a társadalom különböző vertikumai közötti
kapcsolatok kiépítésére és fenntartására alkalmas tőkefajta. Tipikusan a kormányzat és civil
társadalom közötti hierarchikus egységek összekapcsolására alkalmas, ezek együttműködését
elősegítő áttételt jelent.
A társadalmi tőke forrása
A Világbank már idézett kutatásában a társadalmi tőke nyolc forrását különbözteti meg, ezek:
􀂾 Család
􀂾 Közösség
􀂾 Etnikai csoport
􀂾 Civil társadalom
􀂾 Vállalkozások
6 phd.lib.uni‐corvinus.hu/367/1/toth_aniko.pdf
􀂾 Közszféra
􀂾 Nemi szerepek
􀂾 Oktatás
Tanulmányunk szempontjából legfontosabb forrásterületek a család és az etnikai csoport. A család a
társadalmi szocializáció színtere. A gyermek ebben a tanulja meg, hogy mennyire bízhat a családon
kívüli kapcsolatokban, a társadalomban általában.
Az etnikai csoport rendkívül hasznos erőforrás lehet‐ például a rokoni kapcsolatok szorosabbra
fűzésével, gazdasági erőforrás biztosításával. Elemzésünk szempontjából az etnikai csoport, mint a
társadalmi tőke egyik forrása, ezért ezzel külön, részletesen foglalkozunk.
A társadalmi tőke mérése
A társadalmi tőkét többféleképpen mérhetjük. Legelterjedtebb dimenziói a következők:
‐ Általánosított bizalom
‐ Politikai intézményekbe, civil társadalomba vetett bizalom
‐ Személyes kapcsolatok kiterjedtsége, mélysége,
‐ Kapcsolati tőke szerkezete, benne áramló minőségek azonosítása és mérése (pl.
segítségkérés)
‐ Társadalmi normák
Tárki Európai Társadalmi Jelentés, 2009
A társadalmi tőke mérésének legfrissebb adatait a Tárki 2009‐es kutatási eredményei alapján
ismertetjük7. A kutatás adatsorai az Európai Unió tagállamainak átlagához viszonyított értékeket
mutatnak be, illetve elkülönített almintán vizsgálták az újonnan csatlakozott/volt Szovjetunió
tagállamaira jellemző adatokat.
7 http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_gici_sik.pdf
Bizalom
􀂾 általánosított bizalom mértéke a skandináv országokban a legnagyobb, a kelet‐közép‐európai
és a dél‐európai országokban pedig a legkisebb
􀂾 a (politikai) intézmények iránti bizalom kisebb eltérésekkel, de többé‐kevésbé azonos
mintázatot mutat mind a nyugat‐ mind a kelet‐közép európai országok esetében,
Magyarországon a keleti tömbtől eltérő módon a politikai intézményekbe vetett bizalom
szintje az átlagosnál (az EU15 átlagánál is) magasabb.
􀂾 A partikuláris bizalom (amely a családban, szomszédokban, ismerősökben való bizalom
szintjét méri) mértéke Finnországban és Svédországban a legmagasabb, Hollandiában,
Szlovéniában és Lengyelországban a legalacsonyabb
􀂾 Magyarország az inkább bizalomhiányos országok között, az utolsó harmadban helyezkedik el
mindhárom bizalomtípust illetően. „Az általánosított bizalom szintje az EU25 országainak
átlaga (30%) alatt, de az újonnan csatlakozott országok átlaga (15%) felett van (25%). Ha a
bizalom szintje alapján három csoportba soroljuk az európai országokat (3 ábra), akkor
Magyarország az alacsony bizalomszintű (Lengyelországtól Magyarországig terjedő) csoport
tetején található” – áll a következtetések között.
􀂾 A Európai Unióhoz csatlakozott új tagállamok megkérdezettjeinek több mint kétharmada
(68%) szerint a korrupció széleskörű. A magyarországi közvélemény ennél valamivel
kisebbnek látja a korrupció elterjedtségét (64%).
Kapcsolati tőke
A Tárki a kapcsolati tőke mérésekor a barátokkal és szomszédokkal való találkozás gyakoriságát méri.
􀂾 A barátokkal való találkozás gyakorisága egész Európában magas
􀂾 A szomszédokkal való kapcsolattartás Hollandiában a legmagasabb, és a mediterrán, valamint
közép‐európai országokban alacsony. Ennek okát a kutatók azzal magyarázták, hogy a
szomszédokkal való kapcsolattartást megelőzi a család.
􀂾 Magyarország a barátokkal való kapcsolattartásban 24 helyen szerepel a 27 országból, a
szomszédokkal való kapcsolattartás és a segítőkészség feleakkora hajlandóságot mutat, mint
a legkevésbé szomszédsági kapcsolatokat igénylő és legkevésbé segítőkész országok értékei
alapján.
􀂾 A barátokkal gyakran találkozók aránya átlagos, de a barátokkal ritkán vagy sosem találkozók
aránya magas. A munkatársakkal való munkahelyen kívüli barátság elterjedtsége és a
szomszédokkal való társasági kapcsolatok szintje nagyon alacsony. A bizalmas társalgás nem
jellemző a kapcsolatokban.
􀂾 A vizsgált tizenhárom ország megkérdezettjeinek valamivel több mint ötöde véli úgy, lenne
olyan barátja vagy rokona, akitől kb. egy havi jövedelemnek megfelelő összeget tudna
kölcsönkapni. Magyarországon ez az érték jóval magasabb (31%), s ebben csak Szlovénia
(34%) előzi meg.
􀂾 A többség (71%) bízik személyes ismerőseikben, s ebben Magyarország sem tér el az
átlagostól (74%). Az összes megkérdezett közel harmada (30%) általában nem bízik az
emberekben (az adott ország lakosaiban). Magyarország esetében a bizalmatlanok aránya
sokkal alacsonyabb (19%).
Társadalmi normák
A társadalmi normák között a segítőkészséget, mint az altruista magatartás kifejeződését kutatták le
az összehasonlító európai vizsgálatban.
􀂾 A segítőkészsége mértéke eltérő, de jellege hasonló az európai országokban: családon belül
magas az értéke, családon kívül leginkább a betegek és fogyatékkal élők felé irányul.
􀂾 Az előzőeknél valamivel kevesebben segítenék az időseket (63%), a szomszédjuknak még
kevesebben nyújtanának segítséget (53%) a bevándorlókat pedig csak igen kis hányad
támogatná (26%).
􀂾 A segítségnyújtás mértéke is alacsony, a kapott segítség az EU átlagnál közel 30%‐al
alacsonyabb, a nyújtott segítség az átlag kevesebb, mint fele!
Civil társadalmi aktivitás
A negyedik vizsgált dimenzió a civil társadalmi aktivitás, amelyben a civil szervezete aktív tagságának
számát vetették össze a megfigyelt EU tagállamokban.
􀂾 A civil társadalmi aktivitás a skandináv országokban a legmagasabb, Bulgáriában és
Magyarországon a legalacsonyabb.
􀂾 A civil társadalom terjedelme igen alacsony. Amíg a huszonhét vizsgált európai országban
átlagosan a megkérdezettek 55%‐a nem tagja semmilyen civil szervezetnek, addig
Magyarországon ez az érték 79%!
A tanulmány összegző megállapítása a társadalmi tőke vonatkozásában: „Összességében a
magyarországi társadalmi tőke az Európai Unió országaival való összehasonlításban olykor
alacsonynak tűnik (általánosított bizalom, civil társadalmi aktivitás, barátság (különösen annak
intimebb, illetve segítségnyújtásban megnyilvánuló formái)), olykor átlagos vagy annál valamivel
magasabb (politikai intézményekbe vetett bizalom, munkatársi barátság).”
Az etnikai csoport, mint a társadalmi tőke forrása
A társadalmi tőkével kapcsolatos első elemzések Magyarországon a nyolcvanas években jelentek
meg; a társadalomtudósok úttörőek voltak a network‐kutatások adatptálásában is – ugyanakkor a
kapcsolathálók etnikai alapú elemzése, a társadalmi tőke, mint erőforrás – vagy esetenként mint
korlát – kutatása viszonylag későn került az érdeklődés homlokterébe. Michael Stewart Daltestvérek
című könyve (1994) messze megelőzte az etnikai alapú társadalmi tőke kutatás széles körű
elterjedését.
A kapcsolathálók meghatározóak lehetnek az egyéni életút alakulásában. Az egohálózatok elmélete
szerint a kapcsolatok mintázata és minősége befolyásolja az egyén helyzetét, magatartását,
társadalmi mobilitását és tanulmányi eredményét. Granovetter szerint „a kapcsolatok erejét a
beléjük fektetett idő, érzelem, intimitás határozza meg. A gyenge kötések nagy társadalmi távolságok
áthidalására képesek és a mobilitás szempontjából meghatározók. A szoros baráti vagy családi zárt
kapcsolatok, az erős kötések nem alkalmasak külső információk kanalizálására. Ezért a kevés gyenge
kötéssel rendelkező egyének helyzete hátrányos, mert kimaradnak az információkból, hisz körülzárja
őket a szoros kapcsolatok gyűrűje. Így az elszigeteltség hátrányos helyzetben tarthatja őket, ha
társadalmi helyzetükön szeretnének változtatni. A szoros zárt kapcsolatok nem segítik az egyén
mobilitását”8.
Az etnikai ’tőke’, mint erőforrás megítélése két toposz köré szerveződik. A kutatók egy része
mobilizálható társadalmi és gazdasági erőforrásként tekint rá (Borjas, 1992, Stewart 1994, Fleck –
Virág 2000, Sik 1992, Baumgartner – Kovács – Vári 2002; Kovács 2004); más esetekben az etnikai
tőke, mint erőforrás kirekesztő jellegét (veszélyét) hangsúlyozzák – hiszen az erős etnikai kötés
magában hordozza a kirekesztődés, önkéntes szegregálódás veszélyeit is. Az erős családi kötések, a
homogén etnikai közeg nem teszi lehetővé a heterogén etnikai kapcsolatok kialakítását a többségi,
nem roma társadalommal.
Tanulmányunk további részében összehasonlító adatok alapján megnézzük, hogyan jellemezhető
Magyarországon az etnicitás, mint társadalmi tőke, erőforrás. Magyarországon nem zajlott még olyan
kutatás, amely kifejezetten a roma közösségek esetében mérte volna a társadalmi tőkét, a
8 epa.oszk.hu/01500/.../educatio_EPA01551_2011‐02‐Kutkozben1.pd...
kapcsolatháló erejét – így a különböző vizsgálatokból válogattuk össze a társadalmi tőke és
kapcsolatháló jellegére vonatkozó kutatási eredményeket. Az első, résztvevői megfigyelésen alapuló
kutatás Michael Stewarté volt, aki a gyöngyösi roma közösségben eltöltött tapasztalatai alapján a
Daltestvérek című könyvében összegezte tapasztalatait.
Releváns kutatások
A kapcsolati tőke dimenziói etnikai metszetben
A 2004‐ben megvalósult reprezentatív kutatás előnye, hogy a társadalmi tőke interperszonális
viszonyait vizsgáló dimenziókat etnikai metszetben, roma almintán is lekérdezték – összehasonlítható
adatsorokat adva a többségi és kisebbségi társadalomban rejlő különbségek feltárásához9. A kutatás
hólabda módszerrel végzett kvalitatív adatfelvétel volt, elsőként a becsült roma népesség arányában
statisztikai kistérségekben választották ki azokat a településeket, amelyekben Omnibusz‐kérdezés is
folyt. A második lépésben a statisztikai kistérségekben 3 kezdőponttal régiónként 42 fős hólabdamintavételt
valósítottak meg.
Társadalmi tőke erőforrásai
Családi kapcsolatok
A roma közösség az erős (családi) kötések szempontjából a többségi társadalomnál
előnyösebb helyzetben van. A romák 4%‐a él egyedül (a teljes társadalomban ez az arány
14%); többségük házasságban/élettársával (a teljes társadalomban mindössze 50%).
􀂾 A családméretben is vannak különbségek a roma és teljes társadalom között. A roma
családokban átlagosan két fővel több a családi létszám, mint a teljes népességben (roma
családok körében 5,1 fő volt az együtt élők aránya 2004‐ben).
􀂾 Kapcsolata a roma megkérdezettek 78%‐nak volt, míg a teljes felnőtt népesség 61%‐nak.
􀂾 A roma népesség családi beágyazottsága fokozottabb, nagyobb az elő rokonok száma és
aránya a roma almintában.
9 nyilvanos.otka‐palyazat.hu/index.php?menuid=930
􀂾 A bizalmas kapcsolatok mintázata hasonló a roma és nem roma almintában; eltérés a teljes
népességhez képest, hogy míg ebben a magasabb iskolai végzettség több bizalmas
kapcsolatot eredményez, addig a romák körében ilyen összefüggés nem tapasztalható.
Társadalmi tőke dimenziói
Kapcsolati tőke
􀂾 A tanulmány megállapítása szerint a romák valódi kapcsolati nagytőkések ‐ főleg a teljes
népességhez viszonyítva. A teljes népességen belül a megkérdezettek harmadának nincs
barátja – a romák körében ez a szám alacsonyabb, 14%.
􀂾 A barátok számában is van eltérés ‐ a teljes népességben átlagosan négy barátról számolnak
be, a romák átlagosan 35 barátról!
􀂾 Figyelemre méltó adat, hogy a romákon belül kevesebben vannak azok, akiknek van nem
roma barátja – vagyis a baráti kapcsolataik etnikailag inkább zártak. Az etnikailag homogén
baráti körű romák viszont kevesebb barátról számoltak be, mint a homogén, csak roma baráti
körrel rendelkezők.
􀂾 Az iskolai végzettség és homogén/heterogén baráti kör között szingifikáns összefüggés van:
azok körében, akik általános iskolai végzettséggel rendelkeznek inkább jellemző a homogén
etnikai baráti kapcsolat. A középfokú végzettségűek rendelkeznek inkább nem roma
barátokkal.
􀂾 A szomszédsági kapcsolatok a romák körében gyakoribbak és kiterjedtebbek, amely azonban
eredhet abból is, hogy alacsonyabb iskolai végzettségűek és kevésbé részei a
munkaerőpiacnak – ezért egyéb a kapcsolatrendszerek eleve nem adottak a megkérdezett
roma válaszadók számára.
􀂾 A roma népesség tagjai tágabb és szélesebb ismeretségi körrel rendelkezik, mint a teljes
népesség, vannak foglalkozási csoportok, ahol azonban szűkebb az ismeretségi körük
(értelmiségiek, ügyvédek, mérnökök körében).
􀂾 A lakókörnyezet az alapösszefüggéseket nem módosítja. A homogén roma szomszédságban
élőkhöz képest az etnikailag heterogén szomszédságban lakóknak jelentősen több nem roma
barátja van.
􀂾 A homogén roma lakókörnyezetben élők átlagosan több bizalmas kapcsolatot neveztek meg,
viszont gyenge kötéseik száma kevesebb, mint az etnikailag heterogén szomszédságban
lakóké.
A kutatók a kapcsolatháló jellegzetességei alapján klaszteranalízist végeztek, négy kategóriát
kialakítva: szociábilis, erős család, csak barát, kapcsolat‐deprivált kategóriákkal. A teljes népességen
belül és a romák között is a legnagyobb a leginkább erős, élő családi kapcsolatokkal jellemezhető
csoport (romák körében 36%, teljes népességen belül 42%). „Csak barát”‐tal rendelkezőnek azt a
csoportot nevezték, amelyre a baráti kapcsolatok megléte és a tágabb családi kapcsolatok hiánya
jellemző: a teljes felnőtt népesség 24, a roma népesség 27% sorolható ide. A roma népességben
kétszer nagyobb a kiterjedt rokoni és nem rokoni kapcsolatokkal rendelkező, kifejezetten
szociábilisnak nevezett csoport. A kapcsolati szempontból kifejezetten hátrányos helyzetű csoport
mindkét vizsgált népességben jelentős szegmenst képvisel: a teljes lakosságban minden negyedik, a
roma népességben minden ötödik válaszadó.
A kutatás empirikusan mutatta be a vizsgálatba bevont roma válaszadók kapcsolathálójának
terjedelmét, esetenként mélységeibe is bepillantást engedett ‐ de nem szolgált információkkal (nem
is volt célja) az etnikai csoport társadalmi tőkéjének erőforrás/hátrány jellegéről.
Roma társadalom 2010
2010‐ben a Marketing Centrum átfogó, reprezentatív kvalitatív kutatásban vizsgálta a magyarországi
romák életkörülményeit és véleményét. A tanulmány megállapítja, hogy a magyar romák
életkörülményei, helyzete kedvezőbb, mint a legújabban csatlakozott EU tagállamokéban élő cigány
kisebbségé, de kedvezőtlenebb, mint a Visegrádi Négyek országainak többségéé.
A kutatás érint társadalmi tőkére mutató mérőszámokat is, ezeket ismertetjük az alábbiakban.
A települési szintű interjúkból látható, hogy a cigány önkormányzati vezetők a roma társadalom
problémáinak katalogizálásában a társadalmi tőke hiányára visszavezethető feszültségeket is
megjelöltek. A rossz társadalmi közhangulat, a roma és nem roma lakosság feszült viszonya, a
diszkrimináció, szegregáció, a többségi társadalom elfogadásának hiánya minden tizedik vezető
számára a legsúlyosabb problémaként jelenik meg. A vezetők érzékelik a problémákat a roma
társadalmon belül is. A válaszadók 6 százaléka tartja súlyos problémának a romák életvitelét,
értékrendszerét, és a gyerekek neveltetését; 4% a roma társadalom széthúzását is megemlítette a
legsúlyosabb problémák körében.
A megkérdezettek a települések 70 százalékában barátságosnak vagy feszültségmentesnek ítélte a
roma és nem roma lakosság közti viszony, minden negyedik településen feszült a légkör, két
településen ellenségesnek ítélték a viszonyt (a 125‐ből).
A romák és nem romák viszonya nagyban függ a település nagyságától. A kisebb települések felé
haladva a kapcsolat egyre pozitívabb – amely a sűrűbb és intenzívebb többségi és kisebbségi
társadalom közötti kapcsolati hálóra, összekötő társadalmi tőkére utal.
A társadalmi tőke pozitív, integratív funkciójának hatását láthatjuk a településnagyság szerinti
adatsorokban. A megyei jogú városok esetében a vezetők fele feszültnek vagy ellenségesnek ítélte a
többségi‐kisebbségi viszonyt, a kisvárosok esetén minden harmadik, a kistelepülések esetén viszont
csak minden hatodik. A kistelepülések több mint a felében kifejezetten barátságosnak ítélték a
viszonyt. Az ötezer lakos alatti kistelepüléseken – ahol a közösség tagjai ismerik egymást és többnyire
személyes kapcsolatban is állnak egymással – a romák és nem romák viszonya többnyire
konfliktusoktól mentes, mi több: barátságos.
A konfliktusokról szóló beszámolók hasonló mintázatot követnek. A konfliktusok kialakulásának
leggyakoribb indoka a Magyar Gárda, Jobbik megjelenése ‐ amely a bizalom megrendülésére, a
kölcsönös elfogadás és megértés normáinak felborulására vezethető vissza.
Társadalmi tőke erőforrásai
Családi kapcsolatok
􀂾 A romák számára vonatkozó becslések nagyon becsült aránya a magyar társadalomban
750.000‐1,300.000 millió fő közé tehető
􀂾 A 16 év feletti roma lakosság közel fele házas (49%).
􀂾 A házasságok stabilak, a megkérdezettek 45%‐a házastársával él, összességében 78%‐a
házastárssal vagy élettárssal él, 7%‐uk egyedülálló
􀂾 A tipikus roma háztartás szülőkből és gyerekeikből áll (48%). A háztartások negyedében nincs
gyermek (23%). A roma családok 10%‐ban található gyermekét egyedül nevelő szülő, 11% a
háromgenerációs családok aránya.
􀂾 A háztartások mérete átlagosan 4,2 fő; leggyakoribb a három‐négygyermekes modell, a roma
családok 30%‐ban egy vagy két gyermek van, 22%‐ban öt vagy ötnél több a gyermek.
Iskolázottság
􀂾 A 16‐64 éves roma lakosság 17 százaléka 8 általánosnál alacsonyabb iskolai végzettséggel
rendelkezik; 53%‐uk 8 osztályt végzett.
􀂾 A megkérdezettek 26 százaléka szerzett szakképzettséget/szakképesítést.
􀂾 Az érettségizettek aránya viszont mindössze 2%, a diplomásoké 1%.
Az iskolázottság javult az előző generációkhoz képest – ámbár még mindig nagyon alacsony az
esélye/valószínűsége a magasabb iskolai végzettség megszerzésének. A társadalmi tőke
újratermelődésében azonban előny az, hogy a gyermekek iskolai környezetben (is) szocializálódnak,
elősegítve a heterogén kapcsolatok kialakulását.
Vallás
􀂾 A 16 – 64 éves romák 59 százaléka tartozik (saját vélekedése szerint) valamelyik egyházhoz,
gyülekezethez. Ez az arány magasabb, mint a teljes társadalomra jellemző arány.
􀂾 Ennek oka lehet az, hogy a romák jelentős része olyan kistelepüléseken él, ahol kevésbé
szekularizálódott a társadalom mint a nagyobb városokban.
􀂾 A hitéleti aktivitása nem tér el jelentősen a többségtől, valamilyen gyakorisággal a romák
kétharmada szokott szertartásokra járni, mindössze 11% rendszeres templomjáró.
A vallás egyik forrása lehet a társadalmi tőkének – hiszen kölcsönös garanciavállalást, segítségnyújtási
keretet, egyén feletti közvetett kontrollt jelenthet.
Negatív erőforrás: a szegregáció
􀂾 A kutatás fontos megállapítása, hogy a magyarországi romák jelentős része területileg
elkülönülve, telepszerű körülmények között él Magyarországon. Az etnikai zártságot mutatja,
hogy a felkeresett háztartások 30%‐ban a válaszadó közvetlen környezetében csak romák /
cigányok élnek‖. A roma háztartások további 32%‐ra jellemző, hogy a közvetlen
környezetükben élők többsége roma. A nem roma környezetben elő háztartások arány 7%.
􀂾 Kisvárosokban és a kistelepüléseken különösen jellemző a területi szegregáció/elkülönülés.
Társadalmi tőke dimenziói
Bizalom
􀂾 A romák és a helyi intézmények valamint hivatalt viselő személyek kapcsolata inkább jónak,
mint rossznak mondható. A válaszok ‐100‐tól +100‐ig terjedő mérlegindexre vetítve egyetlen
intézmény sem kapott negatív átlagot. A legmagasabb pontot az egészségügyi dolgozók
kapták, őket követik a helyi önkormányzatok. Kevésbé jó a megítélése a rendőrségnek és a
polgárőrségnek.
􀂾 A 16‐64 éves romák 99 százaléka érdemi válaszokat az általánosított bizalmat mérő
kérdésekre.
􀂾 Megfigyelhető az etnikai zártság: a romák nagyobb valószínűséggel bíznak a roma
emberekben, mint a nem romákban
􀂾 Az intézményrendszer legtöbb tagja felé is inkább a bizalmatlanság, mint bizalom jellemző –
amely gátolja a társadalmi integrációt.
􀂾 Negatív a helyi roma szervezetek bizalom‐indexe, a háziorvosok és a helyi iskolák mérlege
pozitív.
Mennyire bízik Ön általában az emberekben? És mennyire bízik …
N=1.936, % egyáltalán
nem
teljesen mérleg
a roma
emberekben?
10 13 21 26 16 9 5 -10
általában az
emberekben?
10 12 25 28 16 6 3 -14
a nem roma
emberekben?
10 14 26 26 15 6 3 -15
Forrás: Zárótanulmány.
􀂾 A 16‐64 éves romák 60 százaléka körében nincs különbség a között, hogy mennyire bíznak
általában az emberekben és mennyire bíznak a roma emberekben.
􀂾 23% jobban bízik a roma emberekben, mint általában az emberekben, 17% inkább az
emberekben bízik.
􀂾 Az alacsony iskolai végzettség, a zárt kapcsolati háló a korábbi kutatásoknak megfelelő
összefüggéseket mutat: az alacsony iskolai végzettség etnikai zártságot, a külső csoporttal
szembeni bizalmatlanságot eredményez: a 8 osztályt vagy kevesebbet végzett romák körében
‐10 pont a különbség átlaga (azaz ők hajlamosabbak jobban bízni a romákban, mint általában
az emberekben). A szakképzettség javítja a bizalmi indexet: középfokú végzettségűek
esetében a romák átlaga +4 pont, a magasabban iskolázottabbaké pedig +17 pont. A
tendencia tehát az, hogy a magasabb végzettséget szerző romák hajlamosak kevésbé bízni a
saját etnikai csoportjuk tagjaiban.
􀂾 A válaszadó romák 59 százaléka nem tett különbséget a roma emberek és a nem roma
emberek között. 24 százalékuk viszont jobban bízik a roma emberekben, mint a nem
romákban, 17 százalékuk pedig pont fordítva. A különbségek átlaga +6 pont (a romák javára).
A különbség átlagára itt is az iskolázottság hat a legerősebben. A 8 osztályt vagy kevesebbet
végzettek átlaga ismét csak +10 pont, a szakképzetteké viszont ‐4 pont, az ennél is
tanultabbaké pedig ‐17 pont.
És mennyire bízik Ön a következő intézményekben, illetve szervezetekben?
N=1.936, % Egyáltalán
nem
Teljesen Mérleg
saját családi
vagy körzeti
orvosában
4 5 11 18 16 20 27 34
itteni helyi
iskolák
6 8 18 24 16 14 13 11
saját
munkaadójába
n
4 4 9 58 9 7 9 7
itteni, helyi
roma
szervezetek
14 11 20 23 16 8 8 -9
bíróságok 12 14 22 23 13 8 8 -10
munkaügyi
központok
11 15 22 24 13 7 8 -11
helyi
(kerületi)
települési
önkormányzat
12 15 22 22 15 8 7 -12
rendőrség 15 16 20 20 13 10 7 -14
országos roma
szervezetek
14 13 22 23 15 7 6 -16
kormány 17 19 24 21 10 6 4 -26
országgyűlés 16 21 24 19 10 6 4 -27
politikai
pártok
22 23 23 19 7 3 3 -37
Az egyes bizalom‐válaszok három egymással korreláló faktorba rendezhetőek.
A kutatók az első faktorba politikai intézmények iránti bizalmat – bizalmatlanságot rendelték, a
másodikba az emberek iránti bizalmat, a harmadikba pedig a helyi intézmények iránti bizalmat.
Megállapították, hogy a három faktor viszonylag szorosan korrelál egymással azt jelenti, hogy
mindhárom faktorra erősen hat az általános bizalom – bizalmatlanság attitűd.
􀂾 „A politikai intézmények felé irányuló bizalom: a skála átlaga ‐22 pontnak adódott. A skála
értéke a válaszadók 62 százaléka körében egyértelműen negatív, és ebből 3% körében a
minimális ‐100 pontos értéken áll a mutató. A válaszadók 17 százaléka körében nulla körüli
értéken állt meg a skála, és ez leginkább ambivalenciát, illetve véleménynélküliséget jelez.
Végül a mutató értéke a megkérdezettek 21 százaléka körében egyértelműen pozitív, de csak
a válaszadók 1 százaléka körében állt be a mutató a maximális +100 pontra.
􀂾 Az „emberek‖ iránti bizalmat mérő skála átlaga is negatív: ‐13 pont. A skála értéke a
válaszadók 53 százaléka körében egyértelműen negatív, és ebből 7% körében ‐100 pont. A
válaszadók 18 százaléka körében nulla körüli értékre állt be a mutató, 29 százalékuk körében
viszont egyértelműen pozitív a skálaérték. Ugyanakkor mindössze a romák 2 százaléka bízik
maradéktalanul az „emberekben‖.
􀂾 A helyi intézmények iránti bizalmat mérő skála átlaga átbillent a pozitív tartományba: +5
pont. A skála értéke a válaszadók 36 százaléka körében negatív, ötödük körében nulla körüli,
44 százalékuk körében viszont egyértelműen pozitív. Ebből azonban csak 1% körében +100
pont, és ugyanennyi válaszadó körében ‐100 pont a skálaérték”.
􀂾 Korreláció található a politikai és helyi intézmények iránti bizalmat mérő skálák között
(r=0,73). Mindkettő korrelál az emberek iránti bizalom‐skálával is, de lazábban (r=0,47 illetve
r=0,44 szinteken).
􀂾 A politikai intézményekkel szembeni bizalmatlanság vidéken jellemzőbb, mint a fővárosban: a
budapesti átlag ‐9 pont, míg a vidéki ‐24 pont.
􀂾 Nemi különbségek is felfedezhetőek: a roma nők valamivel jobban hajlanak bízni a helyi
intézményekben, mint a férfiak.
A bizalom – bizalmatlanság attitűdre az iskolázottság hat a leginkább. A legalább köziskolát végzett
cigányok körében mindhárom mutató átlaga lényegesen magasabb, mint a kevésbé iskolázott romák
körében.
A fiatalabb korosztályok (16‐29 éves romák) egy kicsit bizalmatlanabbak, mint az idősebbek.
Figyelemre méltó a tanulmány ezen pontjának összegzése:
„A végül a roma emberek – nem roma emberek iránti bizalom különbsége r=‐0,17 szinten – tehát
szignifikánsan negatívan, de nem túl szorosan – korrelál a helyi intézmények iránti bizalommal. Ez
praktikusan azt jelenti, hogy a helyi intézményeknek (pl. az önkormányzatnak) nehezebb szót érteni a
magukba forduló, a nem romák iránt bizalmatlan romákkal, tehát extra erőfeszítéseket kellene
tenniük a legképzetlenebb és egyben leginkább bizalmatlan romák bizalmának megnyeréséért, ha
céljuk a leginkább leszakadt romák felzárkózásának segítése”.
Kapcsolati tőke
􀂾 A magyarországi roma gyermekek 16%‐a homogén környezetben tanul, 62%‐uk jár
többségében többségi gyermekeket tartalmazó osztályba
􀂾 A magyarországi romák többsége magyar cigány (romungro) ennek ellenére sokan, a
válaszadók 30%‐a nyilatkozott úgy, hogy otthonában a cigány nyelvet használja.
􀂾 A válaszadók több, mint 98%‐a dolgozna együtt többségi társadalom tagjával, vagy élne
közvetlen szomszédságában.
􀂾 Alacsonyabb mértékben, de a romák 94%‐a támogatná a vegyes házasságot – akár fiú, akár
leánygyermekéről lenne szó.
􀂾 Társas kapcsolatok: a megkérdezettek fele (53%) nem szokott szórakozni, vendéglátóhelyekre
járni.
􀂾 A roma nőkhöz képest a roma férfiaknak több olyan barátjuk van, akikkel többé‐kevésbé
rendszeresen találkoznak és/vagy tartják a kapcsolatot.
􀂾 A kutatók szerint a rokonszenvi választáson alapuló baráti kapcsolatokban tehát nagyon is
erősen hatnak a szegregációs tényezők.
Társadalmi normák
A már hivatkozott, és módszertani vezérfonalként használt Tárki kutatás társadalmi normák körében
a segítőkészséget (segítségnyújtást és segítségadást) vizsgálta. Miután az elemzett kutatás sem a
társadalmi tőke mérésére készült, eredmények tekintetében korlátozottan elemezhető a segítség
elfogadására vonatkozó adatsor ‐ leginkább azért, mert pusztán az állami intézményektől való
segítség elfogadását kutatták.
􀂾 A roma háztartások 76%‐a nem vette igénybe sem a családsegítő szolgálat, sem a
gyermekvédelmi szolgálat segítségét a kutatást megelőző 12 hónapban.
􀂾 A roma családok 52 százaléka nem kért – és így nem is kapott – semmilyen támogatást a
kérdőíven szereplő 9 lehetőség közül, a kérelmező családok 12 százalékának elutasították egy
vagy több kérelmét.
􀂾 A vidéken élő roma családok sokkal nagyobb valószínűséggel kértek és kaptak szociális
étkeztetési támogatást, mint a budapestiek. Hasonló a helyzet a védőnői szolgáltatásnál és a
közgyógyellátásnál is.
􀂾 Támogató szolgáltatást a kisebb vidéki városokban élő romák kértek a legnagyobb
valószínűséggel, de e körben is csak 9% kért, és ebből mindössze 5% kapott.
􀂾 Adósság kezelési szolgáltatásban viszont a nagyvárosokban élő roma családok részesültek az
átlagosnál nagyobb valószínűséggel: Budapesten 7%, a megyeszékhelyeken, megyei jogú
városokban pedig 8%, míg a kisebb városokban és a kistelepüléseken csak 3%.
Civil társadalmi aktivitás
􀂾 A 16‐64 éves romák 59 százaléka nem vett részt semmilyen kulturális, sport vagy politikai
programban az elmúlt 12 hónapban.
􀂾 19 százalékuk csak egy féle programon vet részt a kérdőíven szereplő hat lehetőség közül, 13
százalékuk viszont kétféle programon is, 9 százalékuk pedig három vagy többfélén is.
􀂾 A férfiak 16 százalékával szemben a nők körében csak 6% volt legalább egy sporteseményen
az elmúlt év során, és a férfiak 19 százalékával szemben a nők körében csak 14% volt
politikai, választási rendezvényen.
􀂾 A roma családok 85 százalékában senki semmilyen közéleti tevékenységben sem vett részt az
elmúlt egy évben (a kérdőíven szereplő lehetőségek közül). A háztartások 8 százalékában egy
féle tevékenységben való részvételről számoltak be, 4 százalékuknál kétféléről, 3
százalékuknál pedig három vagy több féléről is. Azaz van néhány roma család, ahol nagyon
aktívak a közéletben, de a döntő többség teljesen passzív.
􀂾 Életkor szerint itt nem jelentősek a különbségek de természetesen az iskolázott romák
számoltak be a legnagyobb valószínűséggel valamilyen közéleti aktivitásról. Ezen túlmenően
az is megállapítható, hogy a megyeszékhelyeken, megyei jogú városokban élők és a Közép‐
Dunántúlon élő romák aktívabbak, mint a máshol élők.
Összegzés
Tanulmányunkban a már meglevő kutatásokban feltett kérdések alapján összegeztük a roma
társadalomban rejlő etnikai tőke, kapcsolati háló jellegzetességeit. Megállapítások, következtetések
levonására ezek az adatok korlátozottan alkalmasak, hiszen nem kifejezetten a tőke mérésére
kialakított kérdéssorokban mérték őket. Ez alól kivételt képez a Marketing Centrum 2011‐es kutatása,
amelynek Bizalom kérdésblokkja kifejezetten a társadalmi tőke indikátorait is méri – messzemenő
következtetéseket azonban még önmagában ebből nem lehet levonni. Szükség lenne további, célzott
kutatásokra ezen a területen.
Hipotézisünk szerint a társadalmi tőke fejlesztése hatékony beavatkozási, közpolitikai eszköz. A
magyarországi kutatások sokat (többet) foglalkoznak az egyedi, individuális, racionális viselkedéssel
(megélhetési módozatokkal, egyéni identitás alakulásával); valamint a csoportszintű etnikai
stratégiákkal, lehetőségekkel (kisebbségi önkormányzatok, kollektív identitás stb). A magyarországi
roma kutatási kánonnak nem szerves része a ’tie’, a kapcsolatok elemzése, az etnikai tőke, mint
erőforrás szerepe – akkor is, amikor a modern szociológiai paradigmák már nagyobb hangsúlyt
fektetnek a mikro‐makroszintek összekapcsolására, határterületeik elemzésére, és túllépnek a
hagyományos mikro és makroszintű elemzések keretein.
Ugyanakkor társadalmi tőkével kapcsolatos állításokat majd minden szerző megfogalmaz. Barany a
kelet‐európai cigányságról írott könyvében azt írja, hogy „a romák között alacsony az etnikai
szolidaritás, bár a csoport kohéziója és ugyanazon alcsoportba tartozók egymás iránti bizalma igen
erős lehet”. Stewart a Daltestvérekben arról ír, hogy a felhalmozás kultúráját tulajdonképpen a
csoport normarendszere nem engedi – ez egy másik megnyilvánulása a társadalmi tőkének. A
kutatások szerint a romák köztudomásúan családcentrikusak – a többségi társadalom a családot a
megélhetés forrásának, eszközének tartja.
A bemutatott adatok elemzése alapján nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy az etnikai alapú
társadalmi tőke a magyarországi romák körében milyen erőforrás – milyen előnyei, hátrányai vannak.
Azt viszont kijelenthetjük, hogy erős erőforrásmotorok hajtják a tőkeképződést. A tőke
felhasználásnak irányát pedig tudatos tervezéssel, nüansznyi változások elősegítésével elősegíthetné
egy összehangolt, erre a célra irányuló fejlesztéspolitikai csomag.
Bibliográfia
Albert, Fruzsina – Dávid, Beáta (2006): A kapcsolati tőke dimenziói etnikus metszetben. In: Kolosi
Tamás‐Tóth István György‐Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2006.
Barany, Zoltan (2003): A kelet‐európai cigányság. Athenaeum Kiadó, Budapest.
Bognár Adrienn: Bowling Alone. www.publikon.hu/application/essay/511_1.pdf
Bourdieu, P. (1998): Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Tőkefajták: A társadalmi és
kulturális erőforrások szociológiája (Szerk.: Lengyel Gy. – Szántó Z.). Aula Kiadó, Budapest. 155–176.
Coleman, J. S. (1998): Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Tőkefajták: A társadalmi és
kulturális erőforrások szociológiája (Szerk.: Lengyel Gy. – Szántó Z.). Aula Kiadó, Budapest. 11–43.
Elekes Györgyi (2011): Roma integráció és iskolai mobilitás. Educatio, 20. Évf. 2. Szám
Fukuyama, Francis (2007): Bzialom. Európa Kiadó, Budapest.
Füzér Katalin ‐ Gerő Márton ‐Sik Endre Zongor Gábor (2005): A társadalmi tőke növelésének
lehetőségei fejlesztéspolitikai eszközökkel. www.tartki.hu
Giczi Johanna ‐Sik Endre (2009): Bizalom, társadalmi tőke, intézményi kötődés. Tárki Európai
Társadalom Jelentés 2009. www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_gici_sik.pdf
Kis Krisztián (2006): A társadalmi tőke mint a társadalomban fellelhető nem anyagi erőforrás.
http://www.pafi.hu/_Kozossegi_Adattar/PAROLAAR.NSF/e865e1dacf38e2818525663b007896c5/439
a0f7263c1f0fcc1257133002eaba8?OpenDocument
Messing Vera – Molnár Emília: Válaszok a pénztelensége: cigány és nem cigány családok megélhetési
stratégiái. Esély, 2011/1
Némedi Dénes (2008): Modern szociológiai paradigmák. Napvilág Kiadó, Budapest.
OECD (1999): Social Capital : The Challenge of international measurement.
Orbán Annamária – Szántó Zoltán. Társadalmi tőke. rdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/.../et6‐
4_tanulmany
Stewart, Michael (1994) Daltestvérek. T‐Twins Kiadó, Budapest.
i Orbán Annamária‐ Szántó Zoltán: Társadalmi tőke. http://erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et6‐4_tanulmany_1_4.pdf