2012. június 24., vasárnap

Osztolykán Béla: Átyin Jóskának nincs aki megfizessen


Fekete Sas Kiadó Budapest, 1997

A könyv megjelenését támogatták:

a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya

a Művelődési és Közoktatási Minisztériumon keresztül a Phralipe Cigány Művészeti Alapítvány

a Magyar Könyv Alapítvány

A Nemzeti Kulturális Alap


Fekete Sas Könyvkiadó Bt.

Felelős kiadó: Fazakas István

Felelős szerkesztő Székely Sz. Magdolna

Készült a Pergamen-Text Bt. Nyomdaüzemében

Kiadványszám 36

ISBN 963 8254 26 2


© Osztojkán Béla, 1997


Egy kornak, egy korszaknak a dokumentumait regénnyé, vagy regényes történetté alakítani, úgy vélem, nem szerencsés. Mert - a szándékkal ellentétben - az akkor vagy egyik lesz: azaz kordokumentum, vagy pedig - megintcsak a szándékkal ellentétben -, valami más: mondjuk: regény, amelynek annyi köze van a kordokumentumhoz, amennyi köze van a kordokumentumnak a regényhez s fordítva. Azaz: semmi.
Az író akkor jön leginkább zavarba, ha könyvében szereplő valamennyi „hőse" személyes ismerőse is egyúttal, ha az események helyszínei valódiak.
A jelzett korszak gyilkos durvaságait, embertelen történeteit sok tekintetben ma már történelemként nézzük. De olyan történelemként, amely történelem napjainkban is gyötri, nyomasztja, nyomorítja a „hősök" mindennapjait.
Az írónak sokat kellett töprengenie azon, a történetet miképpen „emelje át" abba a szférába, amely minden irrealitásával együtt olyan valósággá válhat, mint amilyen irreálisan valóságos volt az a korszak, amelyből az írásmű szelete vétetett.
E könyv első bekezdését 1977 decemberének első napjaiban vetettem papírra. Utolsó bekezdésének végére pedig 1997. április 23-án tettem pontot. Közel húsz esztendővel, csaknem egy emberöltővel később. Akik a kezdeti időszakban beleolvashattak, azok a „nagy cigány regény" embrionális állapotáról beszéltek. Mint örök hazudozó, magam már akkor tagadtam ezeket az állításokat. Azt vallottam, ez a regény - ha elkészül egyáltalán - nem lesz több, és nem is lehet más, mint a magyar prózairodalom egyik darabja. Ezzel a hittel kezdtem, és ezzel a hittel végeztem. Hogy mi sikeredett, nem érdekel.
Mert a nép, amelyhez tartozom, és amely néphez elvághatatlan hűség köt, félezer éve él ezen a vidéken, éspedig félezer éve tartó megvonhatatlan közös történelemben másokkal. Mi az „övékkel", ők meg a „miénkkel". Mi értelme lenne akkor hát e tekintetben a különbségtételnek?
Végezetül: ami e regény-történetből kimaradt, azt szentségtörő módon most van szándékom ideidézni:
"Bizonyságot teszek pedig, a ki e könyv prófétálásnak beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és azokból, amik e könyvben megírattak."
Osztojkán Béla

A ki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is;

és a ki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és a

ki igaz, legyen igaz ezután is; és a ki szent,

szenteltessék meg ezután is.

/János jelenések - Károli G./


Abban az időben, amikor először hallotta, hogy jövőre vége lesz a világnak, senki sem gondolta komolyan, hogy a cigánysori tóba zuhanó, valóságos földrengést előidéző csillagdarab - amelynek becsapódását a fiú nevelőanyján, Harangos Esztin kívül senki nem látta, és amely ezerkilencszázötvenöt június másodikán szakította át a légteret - egy évvel később csakugyan akkora felfordulást fog teremteni a telepen, amekkorát emberi szem nem látott még. Abban az esztendőben, amikor kis rokona füle hallatára Harangos Eszti a csillaghullást megelőzően először jövendölte meg a gonosz eljövetelét, nemcsak hogy azt a majdan bekövetkező, végítélettel is felérő, ámde - véleménye szerint - „közönséges mesterkedések eredményeképpen" reájuk zúduló csapásnak a megjóslását nem hitték el ennek a különc, istentelenül vénséges cigány asszonynak, hanem még annak a bizonyos éjszakának a folyamán a csillagos égről lepottyanó, izzó vastömegről szóló kora reggeli híradását is eleve kétkedve fogadták, pedig baljóslatú jövendölésének már azon a hajnalon voltak szemmel látható, kézzel fogható bizonyítékai: azon az éjszakán ugyanis a cigánysori tó közvetlen közelében lévő házak, a csillaghullást követő szörnyűséges pillanatokban összeomlottak egy szálig. A kárvallottak természetesen - szerencsére senki nem sérült meg - először úgy nyilatkoztak, hogy abból, amit ez a boszorkányos öregasszony állít, bizony, nem igaz egyetlen szó sem! Mert az éjszaka, ez a forró és unalmas, bágyasztóan hosszú nyári éjszaka csendben és nyugodalmasan telt el fölöttük most is. Hogy reggelre mégis romokban hevertek a házak, arra egy foltos ábrázatú nőszemély - aki persze nem volt érintett az éjszakai balesetben, hiszen az ő háza már nem a tó partjára épült -, bizonyos Vaszari Piroska sietett az eseményekre nézve meglehetősen rosszindulatú magyarázatot adni, azt mégpedig, hogy a házomlásokat - mondhat akárki akármit - nem idézhette elő más, csakis a tóból előmerészkedő és a putrik falába bemasírozó vízipatkányok serege. De hát ennek így is kellett lenni - vallotta a telep lakói előtt mély meggyőződéssel ez a mindenbe beleavatkozó, mániákusan kötekedő cigány asszony -, így is van ez rendjén - tette csípőre a kezét kevélyen -, mert azok - kezdte ringatni magát, mint valami kitanult dáma -, akik eddig képtelenek voltak megérteni, hogy most már a cigányoknak is mozdulniuk kell ezzel a szaros világgal valamerre, most majd legalább, hál' istennek, feljebb költöznek a nyomorúságból. Most majd legalább kigázolnak a piszokból, a pocsolyából, amiben addig olyan jól érezték magukat.
A szerencsétlenül járt háztulajdonosoknak ekkor, erre a már szemtelenségig sértő, igazságtalanul elzagyvált asszonyi támadásra váratlanul megeredt a nyelvük. Egy férfi, akit történetesen Patkány Gézának hívtak, és maga is kárvallottja volt a balszerencsés éjszakának, Vaszari Piroskával ellentétben azt állította, hogy most már csak azért sem a patkányok túrták fel és döntötték romba a vízparti házakat, hanem igenis, minden úgy volt, az éjszaka folyamán minden úgy történt, amint azt Harangos Eszti baljóslata mondta: csillag esett a tóba. Üstökös csapódott be, és ez rázkódtatta meg a földet, ettől omoltak össze a vízparti házak; ettől szakadt le az ég.
Egy másik férfi, a sebhelyes arcú Lingura Pali - nehogy végül mégis igaza legyen a rosszmájú Vaszari Piroskának -Patkány Gézához csatlakozva még történetet is kerített a különös éjszakához: meséje szerint - annak ellenére, hogy neki, aki általában végig szokta aludni az éjszakát, csakugyan nagy nyugalomban és mély álomban - az elmúlt éjszaka folyamán valahogy sehogy sem jött álom a szemére. Úgy éjfél körül lehetett éppen, amikor egyszer csak kezdte érezni, hogy cseng, majd zúg, egyre csak zúg a füle kegyetlenül. S mivel nem tudta mire vélni ezt a számára igencsak nyugtalanító jelenséget, fogta magát és sebesen kiszaladt a ház elé. Igen ám - hordozta ekkor körbe a tekintetét a romok körül összeverődött cigánysoriakon -, hiába lépett ki az éjszakába és hiába nézett erre is, meg arra is, mindent olyannak látott, mint máskor: békességesnek és nyugodalmasnak. Ám a füléből a zúgás csak nem akart kiállni. Sőt. Mikorra visszament a házba, már annyira benne volt ez az elviselhetetlen muzsika, mintha a közelben egyszerre ezer hegedűt nyúztak volna. Mikor aztán visszafeküdt - mert hát, ugye, mit is tehetett volna egyebet -, hatalmas, eget-földet hasító csattanás hallatszott odakintről, majd csak azt látta, hogy borul kifelé a fal, hullik lefelé a tető, végül, hogy csupa szalma-és vályogtörmelék lesz körülötte és e szörnyűségre éppen felébredő, visítozó családja körül minden.
Harmadiknak Pacel Juliska igyekezett megcáfolni Vaszari Piroska patkányokról szóló rágalmait. Ez a lecsúszott muzsikusné azzal kezdte a mondókáját, hogy noha ő jó megfigyelő volt világ életében, most bizony nem merne megesküdni semmire! Hogy igazából mi az isten lehetett az, ami az éjszaka belepottyant a tóba, és okozta itt ezt a szörnyűséges földindulást, azt csak a sárga irigység tudná megmondani. De az biztos -tette hozzá sopánkodva -, annak a borzalmas eseménynek a pillanatában őbenne az fordult meg egyből, hogy hát már megint itt vannak az oroszok és szórják lefelé a bombát. Mert akár lehet hinni, akár nem - folytatta ez a megözvegyült cim-balmosné -, ő is hallotta a zúgást, neki is ugyanúgy betuhadt először a füle, mint Lingura Palinak, de aztán süvítést hallott, meg fület repesztő fütyülést, végül azon kapta magát, hogy már, bizony, őrajta is rajta van a ház, hogy darabokban rajta minden, mintha éppen bomba vetette volna szét az egész cigánysort.
- No - lépett ekkor a középpontba Bábi Jóska, a vajda, aki eddig a fülét hegyezve hallgatta az éjszakai tragédiáról szóló vitát -, no - emelte fel a hangját ellentmondást nem tűrően -, ebből most már elég legyen! Vaszari!... Állj elő!... - Nevének hallatára ekkor Vaszari Piroska fontoskodva a tömeg közepére fúrta magát. Csípőre tette a kezét, így nézett a vajdára. Bábi Jóska ezt kérdezte tőle: Mit hallottál? Mit tudsz?...
-Én semmit! - riadt meg a kérdéstől a foltos arcú asszony. - Hát az én házam arrafelé van, a dombon. Hát mit tudom én, mi volt itt az éjszaka?
-Akkor meg mit beszélsz itt patkányokról! Honnan veszed állandóan a sületlenségeidet?
Vaszari Piroska erre kihúzta magát. Sziszegve válaszolta a vajdának:
-Nem sületlenség! Én mindig igazat mondok. Attól, hogy nem láttam, mi folyt itt az éjjel, még lehet igazam. Patkányok voltak, mi lehetett más? De úgy kell! Most majd...
-Csitt! - A vajda felemelte a kezét. - Egy szót se többet! Állj odébb! - Bábi Jóska ezután a kárvallott Patkány Gézának tette fel a kérdést, ám a Vaszari Piroskát ki nem állható, vízparti háztulajdonos ezúttal is csak azt mondta, amit az imént: „Minden úgy volt, minden úgy esett, ahogy Harangos Eszti mondta". Vagyis: a házak omolását a magas égből alázúduló csillag okozta földrengés idézte elő. - Láttad? - Tette fel neki újból a kérdést a vajda, amire Patkány Géza ezt felelte:
-Nem! Dehogy láttam, Isten őrizz!
Patkány Géza semmitmondó beszámolója után most Lingura Pali következett. Ez a sebhelyes arcú, általában igazat mondó, szelíd szavú cigány ember, a vajda határozott kérdésére, hogy mit látott, először elgondolkodott. Rövid ideig tartó töprengés után végül ezeket mondta:
-Amit az imént mondtam, Jóska, az szóról szóra igaz. Te tudod a legjobban, én sohasem mondok mást, csakis a színtiszta igazságot. Hogy az előbb mégsem mondtam el mindent, az csak azért volt, mert ebben a zűrzavarban elfelejtettem mondani.
-Mit? - Bábi Jóska izgatottan megragadta a sebhelyes arcú ember karját.
-Azt - kezdte Lingura Pali -, hogy amikor úgy éjfél körül zúgni kezdett a fülem, és amikor kiszaladtam a házam elé, láttam, hogy valami mozog az égen. Valami, ami mozog és világít. Hogy csúszik lefelé az égről. - E szavaknál elköhintette magát. Körbehordozta a tekintetét a tömegen, azután így folytatta: Halljátok, ha hiszitek, ha nem, először azt hittem, repülőgép. De hát - ismét elköhintette magát -, úgy látszik, nem az volt.
-Akkor mi? - Bábi Jóska beletúrt a hajába. Láthatóan fogytán volt a türelme.
-Hát... - Lingura Pali széttárta a karját - ... csillag. Az lehetett, mi más?
-Juliska szerint bomba volt - fordult ekkor Bábi Jóska a megözvegyült Pacel Juliskához. - Mit szólsz ehhez, Juliska?
-Én nem mondtam, hogy bomba volt - rázta meg a fejét riadtan az asszony. - Én csak azt mondtam, olyan volt, mintha bomba lett volna.
-De hát lehetett az is - kiáltott ki a tömegből egy idősebb férfi. - Ha egy gép nem úgy repül - tette hozzá tudálékosan -, ahogy azt előírták neki, az bizony, könnyen elhagyhatja a szárnya alá szíjazott bombát. Volt már ilyen a történelemben, nem egy, nem kettő! Habár - vakarta meg a fejét - bomba, a jóistenit, nem lehetett! Attól mind feljöttek volna a halak. A marjáját, mi volt ez akkor?
- Nincs itt most már mit tenni, emberek - avatkozott bele ekkor váratlanul Kanta Bözsi férje, az örökké hallgatag, és örökké borostás arcú Kanta Feri, aki családjával együtt szintén kárvallottja volt az elmúlt éjszaka rejtélyes eseményének. -Akármi volt - dünnyögte beletörődve -, bomba, csillag, a házainknak most már így is fuccs, meg úgy is fuccs. A sorsunk, úgy látszik, megpecsételődött.
Kanta Feri szavaira váratlanul elcsendesedett a tömeg. Egyesek a vajdára emelték tekintetüket; várták, mond-e még valamit, mivel azonban Bábi Jóskának a hallgatag ember után nem volt több mondanivalója, ki-ki megindult a dolga után.
Miközben a kárvallottak a romok felé igyekeztek, hogy mentsék, ami számukra még menthető, a telep magasabban fekvő részéből idecsődült cigánysoriak a saját, épségben maradt házaik felé vették útjukat. Hazaérve aztán néhányan mindjárt nekiestek a vályogfalaknak; jó alaposan körbetapogatták, nézték, nincs-e rajta repedés, nézték a tetőt, fürkészték a sárgerendát, a szemöldökfát, s miután meggyőződtek, hogy az éjszakai szerencsétlenség őket ezúttal elkerülte, napirendre tértek a dolog fölött hamar.
Bábi Jóskát azonban nem hagyta nyugton a kíváncsiság.
Hazafelé menet - megkerülvén a dróthálóval körülkerített halastavat - nem állhatta meg, hogy föl ne keresse Harangos Eszti házát. A százesztendős öregasszony persze, először hallani sem akart arról, hogy csevegést folytasson a vajdával. Azt mondta, az éjszakai balesetről ő már mindent elmondott, amit el lehetett mondani. Nincs arról már mit beszélni! Meg aztán -  vonta meg sértődötten a vállát -, az ő szavát már úgysem hiszi el neki ezen az istenverte cigány soron senki.
-  Hagyjál nekem békét, te fiú - mondta a több, mint ötvenesztendős vajdának, amikor az belépve a patikatisztaságú házba, afelől kezdte faggatni, mit látott az éjjel, és hogy körülbelül hány óra lehetett akkor? - Nem érdekel engemet itt már semmi
-  folytatta kesergő búskomorsággal Harangos Eszti -, hiszen, ami történik, az úgysem énáltalam történik. Mi közöm hozzá?
Máskülönben meg - tette hozzá magyarázatképpen - minek bizonygassam én az igazságomat állandóan? Nincs nekem dolgom ezen a világon egyéb, minthogy jó előre megmondjak néktek minden olyan titkot, amit magatoktól nem tudnátok meg soha. Hagyjál hát engemet békén, szép fiam, és búcsúzz el tőlem, amíg lehet. Néhány óra múlva ugyanis, sajnos, meghalok.
-  Nagyon jól meglennénk mi a maga titkai nélkül is, öreganyám - replikázott emelt hangon a vajda. - Meglennénk mi, bizonyisten, ha azok a titkok, valahányszor azt maga kigondolja, egyszer is be nem teljesülnének. Árulja el, mit művel itt mostanában?
E szavakra az öregasszony, mint akit kígyó csípett meg, villámgyorsan ott termett a vajda előtt. Viaszsárga arca, miközben beszélt, egyszer hamuszürkére váltott, egyszer meg mészfehérre. Sziszegve mondta a vajdának:
-  Ide figyelj, szép fiam, te zsandárok által kitalált vajdakórság, mondok én tenéked valamit. Messzire, nagyon messzire kerüld el ezután a házamat. Megértetted? Megértetted, amit mondtam? Három vagy négy óráig élek még. Nem tovább. Megtisztelsz addig? Bábi Jóska átlépvén a küszöböt, kihátrált a házból az udvarra. Egy pillanatig megszégyenítve, megsemmisülten ácsorgott a vénasszony háza előtt. Majd amikor magához tért, halkan, de határozott hangon ezt mondta a vérig sértett öregasszonynak:
-  Lenne csak húsz vagy harminc évvel fiatalabb, nyanya! Úgy elnáspángolnám, hogy még holta után is megemlegetné, törné ki a nyavalya a csökönyös fajtáját. Jó - emelte fel a kezét -, megértettem, amit mondott. Eltakarodok, de az Úristen ne adja, hogy valaha is a segítségemre szoruljon. Mert én a maga számára úgy meghaltam ettől a perctől kezdve, mint a pinty!
Az öregasszony keresztet vetett a távozó vajda után.
-  Ámen - mondta közben, majd idegesen, zaklatottan befordult a házba és ingerülten keltegetni kezdte kis neveltjét, Mojnát, aki még javában hortyogott; összekucorodva aludt a maréknyi szalmán, amelyet naponta összeszedett utána az öregasszony, aztán estére ugyanoda szórt le neki, valahányszor nyugovóra tértek. - Kelj fel, te kisfiú, csapjon bele ebbe a házba is a villám. Ébredj, mert gyanúsítanak!
A fiú a szemeit dörzsölve kérdezte:
-Mit csináltál már megint?
-Összedőlt a cigánysor! Hajszálra bevált az estiből minden szavam. Kelj fel, eriggy ki, nézd meg, mi volt itt az éjjel.
Mire a kisfiú kikászálódott a vackából, addigra az öregasszony már kint állt a ház előtt. Összefont karokkal állt, és nézett a tó túlsó partja felé, ahol az éjszaka folyamán összeomlott viskók romjai között, akár a hangyák, még mindig nyüzsögtek az értékeiket mentő háztulajdonosok. Mojna csak legyintett:
-  Patkányok voltak - mondta ásítozva. - Hamarosan, egy-két hónap múlva settenkedni kezd az ősz. Odaköltözött előle valamennyi a vízparti házak közé. Fészket csináltak, feltúrták a falakat.
Harangos Eszti összecsapta a kezét.
-Te kisfiú! Miket zagyválsz itt össze! Mojna csodálkozva nézett az öregasszonyra:
-Miért? Mi más lehetett?
-  Semmi! - csattant ki az öregasszony. Befordult a házba, kisvártatva egy üres vizeskannával tért vissza, s miután oda nyújtotta a nagyokat csodálkozó gyereknek, így folytatta: Nem volt itt, hallod, semmi. Semmi az égvilágon. Csak annyi volt, hogy amíg aludtatok, leszakadt az ég. Pontosan úgy, ahogy tegnap este megjósoltam. Az a sánta ördög, az a zsandárok szolgálója meg azt hiszi, én vagyok itt az oka minden bajnak. Na, takarodj! Eriggy, hozz vizet a kútról. Egyik lábad ott legyen, a másik meg itt!
Mojna a csillagüstökös tóba zuhanásának idején tízéves lehetett. Amióta az eszét tudta, az öregasszonynál lakott mindig. Vizet, fát és homokot hordott ezért a nadályárus asszonynak. Fát ahonnan tudott, vizet a vásártéri kútból, homokot pedig a közeli temetőből. Egy kicsit föl kellett túrnia a sírok között a földet, ott aztán arasznyi mélység után gyönyörű narancssárga homokra bukkanhatott.
Nyár volt, elviselhetetlen forróság. Az öregasszony ilyenkor szalmalángon főzött, de fát mindennap hozatott a fiúval. Építtetett valamelyik ügyes kezű cigánnyal pár fillérért egy kis fészert, és abba pakolta el télre. Nem akadt nála pedánsabb asszony a cigánysoron. Mojna homokjával naponta teleszórta a szobát, a maradékkal pedig az udvart hintette tele.
Esténként a csillagokat nézve a ház előtt, az alacsony földtornácon ültek, arccal napnyugat felé. Az öregasszony a pipáját szívta, s ha netán kialudt véletlenül, vagy ha sokáig elfelejtette megszívni, Mojnát rögtön elszalasztottá valamerre, valamelyik „lenti" szomszédhoz parázsért, pedig ezerráncú szoknyájának egyik rejtett zsebében mindig ott lapult a gyufa.
A szerencsétlenség bekövetkezésének estéjén is arra vártak, hogy előbújjon az esthajnalcsillag. Harangos Eszti egyszer azt mondta erre a különös, nagyon fényes égitestre, hogy az az ő csillaguk. Benne lakik a Jóisten. S ha már a csillag az övék, övék benne az Isten is. Egyszer mégis le fog szakadni. Ahol becsapódik, ott kő kövön nem marad. Ezt hívják egyszer majd világvégének.
Mojna megpróbálta elképzelni a világvégét; Harangos Eszti balsejtelmeket ébresztő jóslata nyomán szüntelenül azon töprengett, miképpen fog ez az istentelenül nagy, ám az ő számára mégis szép és rejtélyes világ darabokra hullni, veresen lángba borulni. Próbálta elképzelni nem egyszer; csukott szemmel próbálta maga elé idézni a felforrósodott cigánysori halastavat, amely majd úgy forr és úgy bugyborékol, akár egy hatalmas, főtt hallal teli üst. Mivel azonban mindig más motoszkált a fejében, ezúttal is csak ezt mondta:
-  Nem hiszek neked - rázta meg a fejét az öregasszony nagy csodálkozására a szerencsétlenséget megelőző órákban, még az esthajnalcsillag feljövetele előtt. - Mert amíg a saját csillagunkat látjuk, nem eshet bajunk. Amíg olyan szép szürkéskék az ég, mint a ruhád, a csillag minden este feljön. Jön benne az Isten is, akit ott senki nem háborgathat. Hogy lehet vége mindennek, amikor az Isten sem akarja úgy? Hidd el, én most nem hiszek neked. Hiába jósolsz, hiába mondod a legrosszabbakat, ha össze is dől a cigánysoron ma éjjel minden ház, akkor sem hiszem el egyetlen szavadat sem, mert most nincs igazad.
Az öregasszony kivette a szájából a pipát. Köpött, azután eltűnődött. Egy kis időre Mojna is elcsendesedett. Ám később izgatottan kezdett mutogatni az ég felé: az esthajnalcsillag pirosan, vibráló fénnyel jelent meg a szemük előtt. Az öregasszony ekkor hirtelen a gyerekhez fordult. Tenyerével rácsapott a fejére; ahogy beszélt, foghíjas szájában odakoccant a pipa csutorája.
-  Mit osztozol annyit, te! Adj hálát a magasságos Minden
hatónak, hogy van hol lehajtanod a fejed. Jövőre úgyis vége lesz a világnak, hiába kapálózol. - Rutinos mozdulatokkal megigazította a fején a keszkenőt, azután szokatlan jólelkűséggel még hozzátette:
-Azért te csak ne félj. Ha én meghalok, ha én felköltözök a Mennybe, vagy a Pokolba, még nem tudom, hová juttat a végzet, az én házamban ellehetsz azután is. Nem kell félned, mert az angyalok csakis a bűnösöket állítják majd ítélőszék elé.
-Az árvák nem bűnösök? - tette fel Harangos Esztinek váratlanul a fiú a kérdést, amire persze az öregasszony válaszolt. Pipájából jókat, nagyokat szippantott, s közben morogva kezdte fürkészni az eget ő is, ahová az esthajnalcsillaggal együtt már más csillagok is kiültek.
Harangos Esztinek, akárcsak Vaszari Piroskának, egy dombon volt a háza. Ő lakott a cigánysor legmagasabban fekvő pontján. Nála magasabban már csak a halottak laktak; a közeli temető apró sírhalmai alatt aludta örök álmát valamennyi ismerőse, akiknek az idők folyamán sikerült egy kicsivel feljebb költözniük e temetői szintnél is alacsonyabban fekvő, ősrégi cigánytelepről. Lejjebb, Harangos Eszti háza alatt szétszórtan - ahogyan ő nevezte őket - „jöttment" cigányok laktak. A vajda, Bábi Jóska kőlábas házának kivételével nyomorúságos putrija: sárból, vályogból, vesszőforgácsból összegyúrt házikója volt valamennyiüknek. Noha cigány volt maga Harangos Eszti is, és valamilyen módon kitalálta, hogy Mojna, ez az apátlan-anyátlan kisfiú az ő rokona, óvta, féltette a „lenti" cigányokkal való találkozástól.
- Ne menj közéjük, lelkem, szent gyermekem - mondta gyakran a fiúnak -, ne menj közéjük, mert elkorcsosítanak. A mi fajtánk jó fajta. De azok ott lent, Isten bocsássa meg nekem, hogy ezeket mondom róluk, olyanok, hogy nem is tudom, milyenek. Nyüzsög bennük a tetű. Gyilkolják és pusztítják egymást. Alávalóbbak, hidd el, az acsarkodó kutyáknál is.
Ha azonban kitudódott, hogy a fiú mégis lent járt a soron, nem szólt neki többet: meztelenre vetkőztette, s miután alaposan átvizsgálta a gönceit, a hajában kezdett kotorászni.
Gazdagon, a cigánysoriakhoz képest mondhatni fejedelmi módon éltek. Harangos Eszti messzi földeken át, sok-sok kilométert megtéve, kijárt egy tóhoz. Ebben a tóban tavasztól őszig annyi volt a nadály, mint az elvadult tavakban a hínár. A kifogott nadályokért a magyaroktól lisztet, zsírt, krumplit, szalonnát kapott cserébe, vagy pénzt - mikor mit. Egyszer magával vitte a fiút is. Mojnának alkalma nyílt megfigyelni Harangos Eszti különös halászatát; láthatta, milyen varázslatos módon tereli egybe ezeket a gyógyító piócákat: belegázolt a tóba, hogy bokáját ellepte a víz, azután csípőre tette a kezét, s egyik lábával zavargászni kezdte a vizet. Közben torkaszakadtából följegyezhetetlen dallamokat énekelt. A piócák pedig, mintha csak erre vártak volna, az énekelgető cigány asszony köré sereglettek, s amelyiknek sikerült elérni izgő-mozgó lábát, vérszomjas igyekezettel csimpaszkodott bele. Olyannyira sűrűn gyülekeztek rá, hogy amikor Harangos Eszti kilépett a partra, csupa fekete volt tőlük mind a két lába szára. Aztán nagy sietve előszedett egy erre a célra tartogatott bádogedényt, ruhája alá kapta és belepisilt. Csak ezzel a sós, meleg lével tudta leszedni a lábaihoz tapadt rusnyaságokat. Száz, kétszáz piócát is összehalászgatott egy ilyen hívogató piócatánccal. Csaknem két hónapra elegendő ennivalót s pénzt kapott értük.
Imádkozni Pátyodra, a szomszéd falu határába járt. Férje, akit Gombkötőnek hívtak, amíg élt, azzal foglalkozott, hogy kökényágakból seprűket kötött. De mert lopta a hozzávalókat mindig, egy ködös, nyirkos reggelen rajtakapta és agyonverte érte az uraság kerülője. Fején a végzetes botütéssel valahogy elvánszorgott a pléhkeresztig, ott aztán hátravágódott és rugdalózni kezdett, mint akinek elöntötte az agyát a vér. Nem látta ezután többet senki.
Nem tudni, melyik év, melyik hónap hányadik napján történt, hogy Gombkötőt elvitte az ördög, annyi bizonyos, Harangos Eszti minden hónapnak a huszadik napján, jókor reggel kizarándokolt a pátyodi pléhkereszthez, hogy fényes nappal, egy csomó gyertya mellett kiimádkozhassa magát. Gondolnivaló, hogy e sűrű gazzal benőtt pléhkeresztnél nemcsak a bádogistent hívta ilyenkor beszélgetésre, hanem bizonyosan becses halottját is, aki őszerinte ezen a szent helyen - a pléhkeresztnél -adta ki tolvaj, ám voltaképpen ártalmatlan lelkét. Estefelé aztán, amikor Harangos Eszti innen végre hazavetődött, olyannyira furcsán viselkedett mindannyiszor, hogy Mojna valósággal félt tőle: az öregasszony járt-kelt, körözött odahaza a szoba közepén; ördöngösen dünnyögött, aztán pedig semmihez sem hasonlítható hangos, irtóztató dorombolásba kezdett. Időnként belenézett és felvonyított a kéménylyukba, a kémény meg visszavonyított neki duplán, s miután ily módon odahaza is jól kibeszélgette magát, két ujjával kifújt az orrából egy csomó taknyot, lecsapta a tűzhely elé a földre, toporzékolva háromszor rátaposott, végül köpködve, könyörtelen indulattal ezt mondta a félelemtől vacogó kisfiú felé fordulva:
-  Phi, phi! Szentkereszt veszítsd el!
Mojna a vénasszony lelkében ilyenkor lezajló szörnyű háborúságok láttán a fejére húzta a takarót. Az ijedtségtől úgy vert a szíve, mint egy meghajszolt csirkének. Életében akkortájt döbbent rá először, melyik oldalán dobog ez a furcsa kis műszer.
Faggatni vagy zsarolni sohasem lehetett ezt az ördöngös öregasszonyt. Mojna is csak a véletlen szerencséjének köszönheti, hogy egyszer mégis sikerült megtudnia Harangos Eszti szokatlan ördögűzéseinek okát. E ritka és megismételhetetlen zsarolásra alkalmat teremtő história a tónál történt éppen: Harangos Eszti a lábaira kapaszkodó piócákkal kilépett a partra. Döbbenten tapasztalta, hogy nem tud a szokott módon azonnal pisilni. Hiába tartja a szoknyája alá a pléhedényt, nem jön neki onnan semmi. Kétségbeesetten pislogott hát a fiúra, végül kérlelni kezdte, hogy vegye elő a sajátját és pisiljen neki oda hamar.
-  Nem én! - mondta dacosan, hátat fordítva Mojna. - Hadd szívja a véredet az a sok nadály! Szép ruhát, jó cipőt, ringlispílre pénzt - ígért fűt-fát a fiúnak, ha megszabadítja a temérdek rusnyaságtól.
-  Kérlek - görbítette le a száját az öregasszony -, ments meg, mert két percen belül kifehéredek.
-Jól van - mondta Mojna. - Megszabadítalak, ha ráadásul elmondod azt is, miért vonyítasz mindig a kéménylyukba.
-Elmondom - egyezett bele Harangos Eszti.
-Bizonyisten?
-Bizonyisten!
Hazafelé menet aztán csakugyan elmesélte: néhány hónappal később, miután Gombkötő a pléhkeresztnél kiterült, a kerülő is megkapta a magáét. Mégpedig istenesen! Dél volt - kezdte az elbeszélést Harangos Eszti. - Angyalosban éppen tizenkettőt harangoztak akkor. A pátyodi vasútállomás felé vezető földút végében, az árnyékos fasor alatt, a magas fűben ült a kerülő. A tarisznyáját bontogatta. Készült, hogy elfogyassza az aznapra magával hozott ebédet. De akkor váratlan dolog történt! - Harangos Eszti itt megcsóválta a fejét, azután pedig keresztet vetett, végül legyintett. Olyasmi esett azon a szent napon, hála legyen az Istennek, aminek hát meg kellett esnie: a fasorból nagy hirtelen előugrott egy róka, egy vénséges, csatakos, nyálkás szőrű fenevad, és azonmód megharapta a nyomorultat. S mert az állat veszett volt - bólogatott Harangos Eszti -, hát megveszett tőle a kerülő is. Napokig jött-ment még a határban, végezte, amit végeznie kellett, de aztán elkapta őt is valami iszonyatos félelem: kergetőzni kezdett magában a mezőn; járt körbe-körbe, mint a bolondóra, kínjában aztán lefeküdt a földre, végül hörögve és vergődve hosszú haldoklásba kezdett. Mire lement a nap, kinyúlt ő is, mint egy béka. A kampósbot - folytatta Harangos Eszti -, amivel Gombkötőt agyonverte, sokáig ott hevert mellette, de később fekete-piros színű kígyóvá változott, azután sebesen becsúszott a bokrokba. A mezőőr különben rossz ember volt - újságolta a vénasszony. - Ezért halála után, mint minden halandó, aki bűnt követett el ezen a földön, egyenesen a pokolba került ő is. Gombkötő, akinek a túlvilági szellemével Harangos Eszti állandó kapcsolatot tartott, mindezt megerősítette, mondván, ahol ő van, vagyis a Mennyországban, mindezideig egy fia kerülővel sem találkozott.
-Azok - motyogta az öregasszony mellett trappolva a fiú -, nem oda kerülnek.
-Nem bizony! - erősítette meg a vénasszony is. - És ennek - folytatta bölcs nyugalommal - így is kell lennie mindig. Hadd bűnhődjenek az ilyen gálád teremtmények mind.
Csakhogy Harangos Esztinek ez mind kevés volt. Titokban úgy vélekedett, hátha nem is pokol az a pokol! A túlvilágra költözők között hátha akadnak olyanok is, olyan arcátlan szemtelenek, akik még ott is képesek arra vetemedni, hogy kesztyűs kézzel való bánásmódot igényeljenek maguknak osztályrészül. Bizalmatlansága odáig fajult, hogy cseppet sem akart megelégedni azzal: férje gyilkosa egy nagyon is gyanúsan működő túlvilág büntetéseit szenvedje. Mert a Pokol összes bosszúja, a Purgatóriumbeli összes kínszenvedés, Belzebub minden büntető sanyargatása, a Gyehenna valamennyi kéken sistergő lángja sem elég az ura haláláért, ingyen kioltott életéért. Ezért a kerülő ördögországi szenvedéseit azzal kívánta megtetézni, hogy olykor-olykor visszaidézte szellemét a földre, és a maga módján ő állt rajta bosszút. Rendíthetetlenül hitte, hogy tudománya van, hogyan kell halottakat, elhalt gonosztevők lelkét visszacitálni. Ha például valamelyik elhunyt emberrel nem volt jóban idefönt a földön - a mennyországiak nem számítottak, hiszen azokkal sohasem volt összetűzése -, és mondjuk bosszút akart állni rajtuk elmúlt gonoszságaikéit, nem kellett különösebben furfangoskodnia, csak előbb jó mérgesen köröznie kellett a szoba közepén, végül bele kellett vonyítania párszor a kéménylyukba, és a kiszemelt ártalmas lélek máris jelen volt. A kerülőnek különösen rossz, vagyis különösen ártalmas lehetett még a lelke is, mert - amint Harangos Eszti útközben a fiúnak elpanaszolta -, a másvilágról még holtában sem lehetett egykönnyen, vagy akárhogy megidézni. Mert ennek az embernek a lelke például örökké takony képében jelent meg neki, ha hívta, éspedig nem akárhol, hanem mindig az ő saját orrában. Hogy mennyire fertelmes szagú és ízű volt ez a takony, azt Harangos Eszti nagyon tudta! Ámbár - szintén őszerinte -, ez mindig éppen így a legérdekesebb, mert a takonnyal lehet a legkönnyebben elbánni: csak meg kell fogni két ujjal az embernek a saját orrát, fújni kell rajta egy nagyot, végül le kell csapni a földre, hogy azonnal rá lehessen taposni. A varázsigét - folytatta mély meggyőződéssel - persze nem szabad elfelejteni, mert akkor nem ér az egész semmit!
-Akkor neked nagy hatalmad van, ha ördögökkel is el tudsz bánni - mondta neki Mojna nagy csodálattal.
-Van is! - felelte nyomban az öregasszony. - Én minden ördögöt megtáncoltatok, ha akarok.
-Átyin Jóskát nem tudnád megtáncoltatni? - simult váratlanul az öregasszonyhoz Mojna. - Mert Átyin Jóska is ördög. Mindig kerget és felakaszt a gerendára- Bolond! - Az öregasszony elnevette magát. - Élőkön nincs hatalmam.
-Bárcsak lenne! - sóhajtott a fiú, aztán fejét leszegve szótlanul megindult a poros úton az öregasszony után. Menet közben azon töprengett, miért nincs neki is varázsereje? És miért nem hal már meg Átyin Jóska, hogy megidézhetné ártalmas szellemét. De nem ám takony képében! Hanem, ahogy van: valóságos testi mivoltában. Na, tudomisten, igencsak megkeserülné! Odahaza ezt mondta Harangos Esztinek: - Taníts meg a boszorkánykodásra!
Az öregasszony a földre tette a nadályos üveget. Fejét megcsóválva megoldotta az álla alatt a fejkötőjét.
-Kicsi vagy te még ehhez, pulyám - mondta. - Meg aztán a boszorkánykodást nem lehet ám csak úgy eltanulni. - Legyintett, megsimogatta Mojna fejét, aztán így folytatta: - Kell hozzá jó látóképesség. Ha én belenézek a tűzbe, és ha azt akarom, hogy a lángokban hegyeket lássak, csak oda kell gondolnom. De ha nem tudom odagondolni, hiába nézek a tűzbe. És hiába nézek akárhová, semmit sem láthatok jó látóképesség nélkül.
-Innen tudod a világvégét is? - kérdezte a fiú, és szemei kikerekedtek.
-Innen is, máshonnan is - vonta meg a vállát az öregasszony.
-Honnan? - kérdezősködött tovább a fiú. Izgatottan várta, hogy az öregasszony kiadjon magából még valami általa sohasem hallott titkot.
Harangos Eszti ekkor ostorként pattintott a fejkendővel. Ingerülten válaszolt:
-  Na, most már aztán jobb lesz, ha bedugod a szádat!
-   Én csak azt akarom tőled megtudni, hogyan lehetne Átyin Jóskát megtáncoltatni?
-Majd megtudod - legyintett Harangos Eszti.
-Mikor?
-Ha felnőttél.
-Az akkor már késő lesz - pityeredett el a fiú. - Átyin Jóska addigra totyakos öregember lesz. Most kéne megtáncoltatni, hogy soha többé ne akarjon leereszteni a kútba. Meg azért is, hogy a gerendára se akarjon többé felakasztani. Ha én nem tanulhatom el tőled a boszorkánykodást, nem tennéd meg mégis, hogy helyettem megtáncoltasd? Hogy jól elbánj vele?
-Aki neked olyan nagyon ellenséged - mondta ismét az öregasszony -, az még az élők sorában van. Élőkön pedig, bizonyisten, nincs hatalmam.
-De ha már nem él, akkor úgysem fog bántani.
-Hát majd bosszút állunk rajta, ha meghalt. Szólj, és akkor megtáncoltatom.
Mojna aznap hallgatagon, reménytelenül nézett maga elé. Átyin Jóska most árt neki. Ha már nem lesz az élők sorában -gondolta újra -, többé gondja sem lesz vele. Amíg az öregasszony a piócáiról gondoskodva friss vizet töltött a hatalmas befőttesüvegbe, ő magához vette a zsákot, és leszegett fővel indult a temetőbe homokért.
Harangos Eszti egy ideig szokatlanul bús tekintettel bámult a távolodó fiú után. Amikor aztán Mojna a hóna alatt szorongatott zsákkal eltűnt a cigány sor zölden burjánzó apró dombjai között, ő visszament a házba, és a nadállyal teli befőttes üvegét vigyázva betolta az ágya alá. Később magához vett valamit, majd belakatolta az ajtót s elindult a Mojnával ellenkező irányba, a keitek alatt Átyin Jóska portája felé.
Átyin Jóskát az istállóban találta. Talicskára erősített dézsába merte a hidlás alól a trágyalevet. Az öregasszony sokáig nem szólt; haragos pillantásokkal nézte a parasztfiú gyakorlott, erőteljes mozdulatait. Átyin Jóska kis idő múltával fölegyenesedett. Maga mellé tette a vödröt, aztán elköhintette magát. Hirtelenszőke, kék szemű, óriás termetű legény volt Átyin Jóska. Egy ideig várakozó pillantásokkal viszonozta az alkalmatlankodó cigány asszony utálkozó nézését, de aztán később azt kérdezte tőle:
-Mi az? Mi kéne?
-Hoztam neked valamit - kezdte elcsukló hangon Harangos Eszti. - Egy időmérő órát hoztam néked, Átyin Jóska. Jól jársz, ha megveszed.
Átyin Jóska cigarettát vett elő:
-Órát? - Felnevetett. - Minek az nékem, te! Hát van itt óra, jóasszony, nem is egy! A karomon is, meg a házban is.
-Ilyen órád nincs - rázta meg a fejét a vénasszony. - Ez az óra éveket mér. Akire én ráhagyom, annak addig jár, ameddig ember azt el nem tudja képzelni. Száz évre állítom át néked most ezt az órát. Száz évig méri majd az életedet, ha kijössz, és fizetsz érte száz forintot.
Átyin Jóska kétkedve megcsóválta a fejét.
-Vénségedre megy el néked is az eszed, hallod. Honnan lenne ilyen órád?
-Gyere ki - intett a fejével Harangos Eszti. - Gyere ki a szabadba, itt kint a világosságon, a nap alatt majd elmondom.
-Nem megyek én sehová! - Átyin Jóska türelmetlenül hátat fordított a vénasszonynak, azután így folytatta: - Ekkora bolondságot, hogy egy óra száz évig járjon, csakis egy magadfajta vénasszony eszelhet ki. Eredj, hallod, a dolgodra, nem érek rá veled foglalkozni.
-Gondold meg, Átyin Jóska - szólt újra Harangos Eszti. - Ilyen szerencséd nem lesz még egyszer. Száz forintodba kerül, nem többe. - A kendőt, amivel le volt takarva a csodaszerkezet, hirtelen összegyűlte. Bal kezével felmutatta a parasztfiúnak az órát, azután ezt kérdezte: - Elhiszed most már?
-Higgyen neked az ördög! - Közelebb ment az öregasszonyhoz. Fél pillantással megnézte az órát, végül ezt kérdezte: - Honnan szerezted? - Ámuldozva a szerkezet után nyúlt, nézte, forgatta, majd a szemöldökét összevonva így szólt: - Cifra jószág, nem mondom. Ki hagyta rád? Kitől loptad?
-Cifra bizony, jól mondod - húzta ki magát az öregasszony. - De nem loptam - folytatta elkomorodva. - Törjön le mind a két karom tőből, ha loptam valaha is életemben. Máskülöben meg, jó fiú, ha hitetlenkedsz, csak a butaságodnak csinálsz cégért. - Hirtelen hátralépett, szamárfület mutatott a ház gazdájának, azután így folytatta: - Gyere ki ebből a ganéból. Gyere ki ebből a trágyaléből. A nap fényénél elmondok néked mindent. - Az udvaron megálltak, Harangos Eszti imára kulcsolta a kezét, végül, mint aki hosszú litániába akar kezdeni, énekelve ezeket mondta Átyin Jóskának:
-  Száz éve állították be nékem ezt az órát. Akkor még angyalok jártak a földön. Azóta is jár, de eljárt az idő énfelettem is. Mennem kell. Számomra most már csak pár napra való szempillantás van még az életből. Neked pedig, jól hallgass ide, ezerszeres a szerencséd, mert én téged szemeltelek ki, hogy tovább őrizd ezt a szent ritkaságot. Aki a tetején ezt a kecskefejet százszor elforgatja, annak száz évig működik. Örvendezz hát, Átyin Jóska, mert általam száz évig fogsz élni.
A csodaóra halkan, egyenletesen ketyegett. A kecskének hosszú, bozontos ezüst szakálla volt, szemeiben pedig kék üvegkristályok fénylettek; csillogott bennük a napfény.
-Szép óra - ismerte el Átyin Jóska újra.
-Forgasd hát el azt a kecskefejet! - biztatta Harangos Eszti. - Forgasd el százszor, de vigyázz, ha egyszer is elvéted, ha telhetetlenségedben eggyel is többet tekersz rajta, vége az életednek!
Harangos Eszti az óráért kapott százforintost belegöbölte a keszkenője sarkába. Végigmérte Átyin Jóskát, aztán szó nélkül hátat fordított neki.
Átyin Jóska elmerülten, hosszú percekig nézte a szép, ezüstdíszítésű órát. Fel sem tűnt neki, hogy a háta mögött az öregasszony gyűlölködő pillantással keresztet vet rá.

2.


A vénasszony a szerencsétlenség estéjén a világért le nem vette volna a szemét az esthajnalcsillagról. Szentül meg volt győződve, hogy ha az nem is, valamelyik mindenképpen földnek ütközik az éjjel. Töprengve markolászta a még mindig meleg cseréppipát, és közben nem nagyon ügyelt arra, hogy a tornácon mellette kuporgó, türelmetlen fiú, akinek a karját-lábát már csípték a cigánysori nádas felől rajokban érkező szúnyogok, miképpen nyivákol; kínjában miképpen csapkod maga körül össze-vissza. Kilenc óra tájban aztán a temető felől csengőszó közeledett. Hajlott hátú, magas öregember jelent meg hamarosan Harangos Eszti háza előtt. Az öregember hosszú, rezesvégű kampósbottal tapogatózott a sötétben. Fején kucsmát, kéken villódzó csúcsos süveget viselt. Amikor tőlük néhány méterre megállt, nyugton maradt a mellette loholó puli is, a csengő is, amely a kutya nyakán csilingelt. Az öregember így szólt:
-  Készülsz, Harangos Eszti?
Harangos Eszti remegő kézzel vette ki szájából a pipát. Dühösen a földre köpött, aztán szokatlanul rekedt hangon, mély szomorúsággal így válaszolt:
-  Eredj, veszítsen el a szentkereszt! Hát ki akar tevéled menni? Megyek én, ha kell, magamtól is, fűrészeljenek darabokra az ördögök. Tudom én az időt, jobban mindenkinél.
Az öregember a kampósbotját feleletképpen belevágta a földbe. Megfordult, megrázta magát, aztán tompa kacagással, bozontos kutyájával együtt nekilódult. Halkuló csengőszó jelezte távolodásukat.
Mojna, aki az öregasszony keserű szavain kívül mást nem hallott, később félelemmel bújt Harangos Esztihez. Belekapaszkodva kérdezte tőle:
-Magadban beszéltél? Ki volt itt?
-Ő! - mondta indulatosan Harangos Eszti. - A kerülő! Nem láttam már, van legalább három hete. Most meg jön, ha kell, ha nem, dűljön rá a feszület! Ott megy, látod?
-Nem - súgta Mojna.
-Káromkodj! - szólította fel az öregasszony a fiút. -Szidd, és rögtön megmutatja magát. Villan kettőt-hármat, azután a következő pillanatban előtűnik. Büdösséget érzel majd, mint amikor ökör-jószág patáját égetik a kaftános emberek az Ecsedi-lápon.
-Mit mondjak? - kérdezte suttogva Mojna.
-Emlegess szentet, vagy keresztet.
-Verjen meg Keresztelő Szentjános! - kiáltotta bele a sötétbe a fiú.
-Nem úgy, te mafla! - csapott a fiú fejére az öregasszony. - Mondd azt, hogy szentkereszt, veszítsd el!
Dühödt haraggal, szinte magából kikelve kiáltott bele Mojna az éjszakába ismét. Abban a pillanatban - amennyire az öregasszony lidérceket előcsalogató fantaziálgatasa nyomán átragadhatott őrá is a szokásos látomásos hevület - az ő szemei előtt is megjelent valami. Két korong alakú vörös foltot pillantott meg hirtelen a cigánysor végében, a dögtér mellett elvezető úton. Fájdalmas kutyavonyítás hallatszott, aztán pillanatokon belül semmivé lett minden.
Amint a kerülő szelleme túlvilági kutyájával együtt a szemük láttára hirtelen szertefoszlott, Harangos Eszti a tornácon mellette kuporgó fiúnak ezt mondta:
- Gyere, lefektetlek. Betakarlak, és mondok valamit. Örülni fogsz neki. - Bementek a házba, Harangos Eszti meggyújtotta a lámpát. Kupakot tett rá és felsrófolta, hogy nagyobb világosság legyen a szobában. Mojnának tiszta ágyneműt terített; föllazította a földön a szalmát és ráágyazott. Takarónak egy mintás ágyterítőt vett elő, végül, miután a fekhelyhez vezette a fiút, szelíden így szólt hozzá: - Átyin Jóska meg fog halni - mondta. - Egy szombati napon - folytatta, előbb suttogva, később egyre hangosabban - déli tizenkét órakor ütni fog az utolsó órája. Most csodálkozol? Az úton hazafelé, amikor nadályért voltunk, nevetve mondtam, élőkön nincs hatalmam. Hát most elárulom neked, mégis van. Ha akarom, száz évig él, akit szeretek. De akit halálba kívánok, annak elég, ha átállítok egy órát. Ez a valaki addig él, ameddig ez az óra jár. Először úgy volt, hogy neked hagyom ezt az órát. Akartam, hogy száz évig élj. De Átyin Jóskától nem lenne nyugtod. Legyen inkább övé ez az óra. De nem száz évig, csak néhány kurta hónapocskáig. Mert jobb lesz neked rövidebb ideig élni félelem nélkül, mint sokáig félelemben. Bajod, ha Átyin Jóska meghal, már csak az élettel lesz. A nyárral, a téllel, az ősszel, amikor kifogyott a kamra, és csak sokára lesz megint tele, amikor úgy érzed, hogy örökül varázserőt kaptál, de varázsolnod nem lehet, mert a csodatevés számodra öröktől fogva megtiltatott azzal, hogy tűrnöd kell a fagyot, a szelet, a tikkasztó hőséget, ahogyan tűrte apád, aki édesanyád vérét itta, mert övét megitták mások; bajod csak akkor lesz, amikor felnőtt korodra nem akad feleség, ki pótolná elfolyt véredet, amikor pedig kiülsz a ház elé, a tornácra, hogy csillagot keress magadnak, jaj lesz már neked, mert aki benne lakik, nem valódi, csak azt képzeled, amíg el nem fogyott szemedből a láng. Csak a titkaimra figyelj. Egyszerűek, mint a pillantások. Tudom, mikor és mit kell tenni a tűzre. Tudom, mire jó, ha ég, és tudom, mi alszik el vele, ha elalszik örökre. Hamuval nem orvosolható a bűn. Míg másokat pokolra, lángra küldenek, önmaga fejére hamut hint minden förtelem. Ne higgy ezeknek, gyermekem. Világra sírt hatalomnak könnyes szemmel nem lehetsz gazdája. Ismerd meg a fákat. Tanulj tőlük hajthatatlanságot. És ha gyökered eredzik, meg ne kérdezd, kié itt mind e föld. Volt egy lány, menyecske korára vadrózsabokrok közé bújt, hogy megszülje fiát. Három angyal jött az égből, deres ágakból olyan tüzet raktak, hogy megolvadt mindenhol a jeges tájék. Szép, nagy fiú serkent a bokorbéli gyermekből. Mikor menyecskeanyja mondta, odébb kell menniük, a fiú körültekintett a tájon, és kezével intett: „Itt maradunk. Mienk itt minden. A föld, az ég, a fák és a vizek." Emlékszem, márciusra lezúdultak a havasok. Áprilisra elsodort minden magtárat a víz. Ordított a Szamos torka, s mint a tajtékozó ember szája, hatalmas habokat hozott a víz. Ott álltunk a parton, kendőkbe burkölt csecsemők sírását sziszegték a füzesek. Odébb a leomló malom tégláit magukba nyelték a kavargó örvények. Zokogott a zsidó molnár, gajdolásából csak az jutott el hozzánk: „De nagy az Isten hatalma, de nagy az Isten hatalma!" Májusra aztán kinyílt kezünkben a fűrész. Gyerekek sütkéreztek a parton, és fiaink fiatal akácfákat hasogattak. Estére összeállt a közös ágy, és Grózinger, aki összekaparta a füstös búzát, kenyeret sütött nekünk. Senki nem halt meg közülünk. Toborzók, ferde szemű ördögök jöttek értünk. Felpántlikázott szekerek, robogó teherautók repültek velünk a magas városok felé. Elzavartuk a rabokat, ruháikból kitakarítottuk, kilúgoztuk a nyomorúságot, hogy tisztán vehessük magunkra. így álltunk derékig a sárban, becsíkozott katonazubbonyokba öltözve ittuk magunkba az iszapot, hogy ránk magasodjon az ég, fundamentuma az örök halhatatlanságnak. Szavakkal persze nincs kimondva minden. Tettekre meg, kisfiam, tanítani kell. Mert kutyával jön teérted is a halál. Csengőjét örökké hallani. Vigyázz, füledet ne sértse még ez a mocskos gyötrelem. Szemed se lássa rezesvégű kampósbotját, ne lássa arcának süveges koponyáját, tompa kacagása se jusson el hozzád. Hanem hát, pulyám... - Harangos Eszti elhallgatott, fél szemmel a plafonra sandított, azután így folytatta: - ... én most készülök. Ezt a kerülőt, aki az én drága jó uramat egy kicsinyke kis ölre való gallyért egykor főbe verte, már hetek óta várom. Üzent, hogy jön. Hív, hát most már mennem kell. Akarom, nem akarom, kettőnk közül most neki van nagyobb hatalma. Mert bizony, gyermekem, jól hallgasd meg, amit mondok. Ilyen nagy az Isten hatalmas igazsága. A büntetést én is kivettem mindenható szent kezéből, hogy semmivé lett uramért, meg a te hétszeresen is vért kiáltó sanyargatásodért, meg Átyin Jóska majdani megbüntetéséért hamarosan bűnhődnöm kell nékem is. Körkörös hurokra kerített kötelem így hát készen áll, erős kicsi házam gerendája is, félni sem félek, holnap délben szép ruhámban meghalok - százéves öregasszonyt kötélen lógni ez a világ úgysem látott még.
A dróthálóval körülkerített cigánysori halastó partján, a kitaposott keskeny gyalogösvényen igyekezett Mojna a vásártéri kút felé. Nem mert szájalni ezen a csakugyan világvégi hangulatot árasztó hajnali órán a keserűségtől magából teljesen kivetkőzött vénasszonnyal. Hogy a vizeskannát, amelyben tegnap este, éppen szürkületkor hozott utoljára vizet, miért nyomta a kezébe, sehogy sem értette meg. Hová tette belőle a vizet? Az éjszaka folyamán megitta volna? De hiszen nem iszik! Különcködő, boszorkányos természete mellett arról volt híres a cigánysoron leginkább, hogy soha senki nem látta vizet inni. Vért pisil tőle - állította nemegyszer, olyan meggyőzően, hogy aki hallotta, kirázta a hideg.
A rusnya nadályait viszont hétszer is megitatja egy nap. Tizenkét befőttesüveg sorakozik az ágya alatt, s mindaddig, amíg portékára nem cseréli, három óránként frissíti rajtuk a vizet. Csakhogy - Mojna maga elé hajította az üres vizeskannát, dühösen, a méregtől pukkadozva kezdte rugdosni egyre csak előre -, tegnapra eladta az üvegből valamennyit. Végigkántálta velük a környező falvakat. Sírt, óbégatott; kínálta rusnya állatait versben, dalban, s nem mozdult volna addig a világért sem, amíg kaput nem nyitottak neki.
A tűzifagyűjtésre, a homokcipelésre és az örökös vízhordásra kárhoztatott, más kenyerén nevelődő apátlan-anyátlan gyerek - bár úgy általában, leszámítva a folytonos rettegést az őt üldöző Átyin Jóska miatt, jó sorsot mondhatott magáénak Harangos Eszti házában -, nemegyszer döntött úgy, hogy véget vet nevelőanyja zsarnokoskodásának. A telepiekhez hasonlóan a vízparton takaros házat épít ő is, s onnantól kezdve csak akkor megy a kútra, csak akkor settenkedik a folyóparti füzesekhez tűzrevaló fáért, amikor a tikkadtságtól szomjan akar halni, vagy ha már nem lehet bírni a hideget, amikor az kutyakemény acsarkodással, télvíz idején rátör. Elhatározta, homokot egyáltalán nem hoz! Kerülni fogja még azt a tájat is, ahol egyáltalán megterem ez a számára sok keserűséget okozó, sónál is nehezebb sárga undokság.
Ezen a napon is, ezen a vidámnak cseppet sem mondható kora hajnalon nagy hirtelen arra szánta el magát, hogy most már csakugyan önállósulni fog. A keskeny gyalogösvényen maga előtt rugdosott bádogkannát ezért sorsára hagyva, felszabadult lélekkel, futva elkanyarodott a romjaiban füstölgő, az éjszakai szerencsétlenség után csaknem romhalmazzá lett cigánytelep felé.
Önállósodási tervét azonban a szerencsétlenség színhelyén - látva a katasztrófa sújtotta családok keserves kínlódásait az üszkös romhalmazok fölött -, amilyen hirtelen támadt ötlettel kieszelte, ugyanolyan hirtelen támadt ötlettel el is vetette, azzal az eltökélt szándékkal persze, hogy életének ezt az igen-igen fontos és megmásíthatatlan fordulatát végül is egy későbbi időpontban föltétlenül végrehajtja. így most csak, mint afféle egyszemélyes mentőosztag, akinek már egyéb dolga sincs ezen a világon, nekigyürkőzve tüstént hozzáfogott ő is a nagy mentési munkához: házról-házra járva, edényeket, ágyneműket, szerszámokat kotort elő, s mentett ki a romok alól. Síró, sivalkodó, halálra rémült pucér gyerekeket öltöztetett, csitítgatott - hordta, cipelte, vonszolta őket biztonságos helyre, s míg káromkodó, átkozódó szüleik továbbra is mentették, menekítették hitvány értékeiket, ő próbálta ezeket az anyátlanokat egybeterelni; próbált beléjük nem csekély színészi képességgel lelket verni. Mulatságos énekekkel, mókás mozdulatokkal próbálta a szerencsétlenségről elterelni a figyelmüket, próbálta őket nevettetni, szórakoztatni, aminek hamarosan az lett a vége, hogy a közelben a dühtől tajtékozó, toporzékoló Patkány Géza egyszer csak eszét vesztve, egy jókora szarufával odarohant hozzá és hatalmasat sózott a derekára.
- Tenéked itt, hogy a Jóisten rakja abba a bagolyképű öreganyádba a micsodáját, még mulatni való kedved van?... Hordd el magad innen, míg bele nem taposlak a földbe!
Mojna nem szólt, nem válaszolt a kétségbeeséstől szinte megháborodó vízparti cigánynak. A kezében lévő „karmesteri" pálcát faképpel kétfelé roppantotta, majd némán, hátat fordítva elindult hazafelé, Harangos Eszti dombon fekvő, ezen a nyomorúságos reggelen most valahogy vidító látványt nyújtó, a reggeli napfényben derűsen pompázó, patikatisztaságú házának irányába.
Életre szóló élményt, korán érkező ifjúságának meglehetősen rövid idejére sok keserűséget okozó, árvaságának, vagy ha úgy tetszik, önállóságának igazi, megmásíthatatlan eljövetelét kapta meg Mojna ezen a reggelen.
Amint a házhoz érkezett, tegnap esti búcsújában tett ígéretét beváltva, a nyitott ajtón betóduló és keletről felemelkedő nap sugarának fényében ott látta lógni Harangos Esztit a gerendán. Öltözéke olyan volt, mint egy menyasszonyé; díszes és pompázatos. Az alja leért egészen a földig, csipkéi, fodrai, mint valami rendezetlenül széjjelszórt hófehér rózsafejek hevertek körülötte a sárga homokon. A földön még - amint azt Mojna hirtelen előtörő könnyeinek szivárványán át látta -, a leomló és terjedelmes menyasszonyi ruha mellett egy kékesfehéren villogó süveg és egy roppant göcsörtös formájú, rezesvégű kampósbot is hevert.
Ezerkilencszázötvenöt június harmadika volt.
Tíz nappal később, miután a cigánysor apraja-nagyja részvételével, a szigorú egyházi szokással ellentétben, rendes körülmények között eltemették az öngyilkossá lett Harangos Esztit, Bábi Jóska, ez a háború utolsó napjaiban egy szovjet parancsnok által kinevezett, és azóta „hivatalában" felejtődött cigány vajda sem maradt tétlen. Kötelességszerűen gondolkodni kezdett az árván maradt, semmiféle rokonságot maga mögött nem tudó kisfiú, Mojna sorsa fölött:
-Mi lesz veled, te szegény árva? - kérdezte hát tőle tíz nappal később, a körülkerített cigánysori halastó szelíden hullámzó vizétől nemrég éppen az ő vezérlete alatt leválasztott, pocsolyás gödrök egyikének partján, halászgatás közben -, mi lesz veled, te szegény senkifia, törted-e már rajta a fejedet?
-Törtem - válaszolta a fiú, és anékül, hogy az idős emberre nézett volna, dacosan megvonta a vállát: - Akármi!
Bábi Jóska jó viszonyban volt Átyin Jóskával. Szombatonként friss halat fogott neki tapogatóval a cigánysori tavakból. Cserében megkapta érte a parasztudvarban elhullott dögöket. Mojna nem szerette, nem szívelte ezért a vajdát: aki a parasztfiúval ennyire egy húron pendül - gondolta gyakran -, az neki ugyanolyan kutyaházi ellensége, mint a másik. Mit törődik akkor, mi lesz ővele?
Végső kétségbeesésében persze, Harangos Eszti hirtelen halála után mégis fölkereste a vajdát.
Hatalmas és erős ember volt Bábi Jóska. Ép, sűrű fehér fogai voltak. A cigányok ügyes-bajos dolgaikkal hozzá mentek; hozzá fordultak azonnal. Bábi Jóskának volt ereje, és volt néha esze is; botjával és öklével meg tudta védeni a gyengét. Eszével pedig rendet csinált; veszekedős-vitás ügyeket nem tűrt a soron. Békített, ha lehetett, ha pedig ez nem ment, odasózott!
Amikor Mojna megjelent nála, gazdag emberre emlékeztető, hatalmas kőlábas háza előtt hevert, árnyékban, egy fa alatt. Fejét Kamilla nevű feleségének ölében nyugtatta. A fiatalasszony simogatta az ősz ember fejét, néha nagyokat ásított mellé, s mert a vajda noszogatta közben, időnként álmatagon kitépett neki a sűrű bozótból egy-egy hajszálat.
- Azt akarod - dünnyögte a feleségének Bábi Jóska -, azt akarod, hogy időnap előtt megvénüljek? Azt akarod, hogy a cigányok lássák rajtam ezeket a fehérségeket? így sincs már előttük elég tekintélyem. Elvitte a kutya, meg a macska. Cibáljad onnan kifele, lelkem! Fiatalítsd meg a te uradat, meglásd, jó lesz neked is.
Kamilla cibálta. És éjszakánként tényleg jó volt neki: hálás volt az ősz hajszálaknak, mert szerelmi boldogságában mindig az jutott eszébe, de jó, hogy ősz az ura. Meg lehet fiatalítani!
Amikor Mojna megjelent az udvaron, Kamilla felrázta a vajdát.
-Mi kell? - dörmögte csukott szemmel Bábi Jóska. A fiú zavartan felelt:
-Azért jöttem, mert beszélni akarok veled.
-Most? - Bábi Jóska föltápászkodott. - Nem lehet később?
-Nem - rázta meg a fejét a fiú. - Már régóta akarok. - A vajda beszalasztotta Kamillát a házba, hogy hozzon a vendégnek egy darab húst, de a fiú idegenkedve félrehúzódott: - Csak beszélni akarok - mondta.
A vajda fölkelt, derekán összerántotta a nadrágszíjat, aztán leült egy farönkre, Mojnával szemben. A fiú Átyin Jóskáról kezdett beszélni; panaszolta, hogy ez az ember úton-útfelén veri. Ha a mezőn kapja el, akkor keres egy gödröt, ami tele van csalánnal. Belelöki, utána hangosan kacag. Amikor Mojna ki akar innen mászni, Átyin Jóska visszalöki. Fenyegeti, ha a csalánbozótban nem marad nyugton, kiheréli.
Máskor kötelet köt rá; a derekára erősíti szorosan, a fiú jajveszékel, ő meg kuncogva leereszti a kútba. Amikor utánakiált, visszhangzik tőle a kút belseje: ha mukkanni mer, hát leereszti egészen.
De volt már úgy is - panaszolta tovább a fiú -, hogy a ruhájánál fogva akasztotta fel a gerendára. A boltba menet vagy jövet, amikor nagy néha a járdán, a háza előtt halad el, fülénél fogva ráncigálta be a saját udvarába. Az istálló gerendájáról aztán le sem vette addig, amíg a fiú el nem ájult.
-Mit követtél el? - kérdezte hirtelen a vajda, s közben sötét szemöldökét, úgy rántotta fel, mint valami vallatóbíró.
-Semmit - válaszolta a fiú. - Bizonyisten, soha semmit nem követtem el.
-  Loptál tőle?
-Nem.
-  De loptál - állapította meg Bábi Jóska. Egy ideig hallgattak, aztán a vajda nagyot sóhajtva ezt kérdezte a megszeppent fiútól: - Mit vársz tőlem?
Mojna sokáig nem szólt. Nyelt, fuldokolt, könnyeit azonban nem tudta elrejteni.
-  Te szép és erős ember vagy - mondta a vajdának végül.
- Verd meg nékem Átyin Jóskát. Ijeszd meg egy kicsit, hogy ne bántson már többet.
-De ha loptál - emelte fel Bábi Jóska a kezét -, akkor jól teszi!
-Nem loptam - válaszolta könnyes szemmel újra a fiú. -Még sose loptam, csak tüzelni való fát a Szamos-partról. De azt az ottani kerülő sem bánta.
A vajda hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
-  Akkor miért bánt? - A fiúra emelte a tekintetét; komor, sötét pillantásokat vetett rá. - Átyin Jóska jó ember - folytatta bólogatva. - Lovaskocsival trágyát hordok a földjére tavasszal, ősszel. Enni, inni ád. Pénz is jön tőle. Tudod, micsoda pénz máma száz forint? - Egy ideig hallgatott, sokáig nézte az előtte gubbasztó fiút, végül, hogy a gyerek megnyugodjon, ezt mondta neki: - Elmegyek hozzá, és kikérdezem. Ha igaz, amit mondtál, bajom legyen, ha össze nem zúzom a máját. De ha hazudtál, kisfiam, én nem a kútba, Szuhányi kriptájába csuklak a penészes koporsók közé.
Egy óra múlva személyesen kereste meg Mojnát: - Loptál! - dörgött rá részegen. - Átyin Jóska maga mondta, letörted a köszmétefáját. Azt is mondta, hogy kergetett, de elesett, és kificamította miattad a bokáját. Megfogadta, ha elkap, kitekeri a nyakadat.
-Nem igaz! - kiáltott Mojna. - Átyin Jóska hazudik. Sohasem loptam. Csak rám fogja, mert így esik jól a lelkének. Te meg, mint valami korcsolyázó kisasszony, hiszel neki.
-Buta! - kezdte Bábi Jóska este, a falu kocsmájának az ajtajában, a harmadik beszélgetésük alkalmával. - Buta! - ordította a fiúnak most is részegen -, mit képzelsz te a kis tökfejedben? Ha én összezúzom Átyin Jóskának a bordáját, ki ád nekem ínséges időben munkát? Mert, ha nem tudnád, a mi szép kis halastavunk bekerítése óta nincs itt már semmiféle igazság, és nincs itt már semmiféle béke. Nincs bizony! Elvitte az ördög, neki adta, odalökte a kutyáknak. Eredj, jó kis fiú. Nem tudsz mást, csak uszítani. Összecsíp a csinár? Csípjen! Feküdj utána a porba, attól majd elmúlik. Kapjál frászt a kútban, annyi baj legyen! Átyin Jóskával én akkor sem húzok ujjat!
„Nem húzok ujjat!" - emlékezett vissza az iszapos gödör partján a fiú, Bábi Jóska múltkori kifakadására. Oldalvást pillantva sokáig nézte a cigány vajdát, aki e pillanatban úgy meredt maga elé, mint valami korhadozó fatörzs. Haragudott erre a magát tehetetlennek mutató vénemberre. Bábi Jóska egy ideig még a békalencsés vízre meredt, de aztán gondolt egyet, s miután nadrágjának a szárát felgyűrte, belegázolt az iszapos vízbe. Mellette hal csapott fel hirtelen, ő lustán rávetette magát, a tapogatója azonban üres maradt. Mojna kárörvendezve elnevette magát.
- Én azért - kezdte hajladozva Bábi Jóska -, én azért azt mondom néked - kiáltotta odébb, a parton horgászó fiúnak -, jobb lenne, ha magunk intéznénk el a sorsodat. Mert a lelenc, hallod, az mégiscsak lelenc! -Tapogatóját újra lerakta, Mojna a „lelenc" szóra felkapta a fejét. Amikor később eltűnt a nádasban, Bábi Jóska a nyakát nyújtogatva kiáltott utána: - Ha jönnek rádfele, mint valamikor csipás korodban, már nem lesz, aki elbújtasson a hatóságok elől! Nagyanyád elment, nem töri itt már a cigányokat érted a nyavalya, de nem ám!
Később, amint a nádas túlsó felében újra feltűnt a szeme előtt a fiú, nagyot sóhajtva ezt mondta maga elé: - Hogy fut, szegény árva! Illan, siklik, bújik a védtelen, akár a sikló. - Néhány perc múlva kitocsogott a partra. Leült a tapogatója mellé, és magáról megfeledkezve, keservesen sírni kezdett.
- Miért sírsz, vajda? - kérdezte megrémülve önmagától. Belemarkolt a nedves parti fűbe, dühösen tépdesni kezdte a gyenge paprikafű leveleit, majd hirtelen, az előbbi rémületnél is jobban kétségbeesve, ezt mondta magának: - Azért sírok, mert nyomorult vagyok! Mert nem védhetek meg egy másik nyomorultat!
Tudta, nagyon is tudta, hogy igazat beszél a gyerek. Ismerte Átyin Jóska portáját, és jól ismerte a kertjét is: almafán kívül nincs benne más. Tényleg az esik jól a lelkének, ha kínozhatja a gyereket. Ez a fiú meg úgy fél tőle, mint a tűztől. Ha meglátja szegény árva, reszketni kezd, mint a nyárfalevél. Szépen, okosan kellene ezzel a parasztfiúval beszélni - gondolta s az előtte elterülő pocsolyás vizet bámulta. - Meg kellene Átyin Jóskának mondani, ideje lenne már, ha békén hagyná végre ezt a kis cigány fiút. A más kárára elkövetett apró tolvajlásokért ne ő vonja minduntalan felelősségre. A nagyanyja, vagy a fene tudja már, kije, mije volt ennek a fiúnak az az ördöngös vénasszony, jobban tette volna, ha vár még egy kicsit azzal a sürgős meghalással. Nevelte volna fel emberkoráig legalább. Egyedül, kilenc-tíz éves kölyök, mit kezdhet magával? Mire viszi? A varjak ellepik a diófákat. Csőrébe vesz egy diót mindegyik. Messze repülnek vele, és ahol boglyát, vagy kies helyen kazlat látnak, ott elrejtik maguknak ínségesebb napokra. Az árva pedig lesben áll: amikor a madarak továbbrepülnek, ő a zsákmányt kikaparja. Széttúrja, szétborogatja miattuk a boglyát. Csakhát a boglya is a másé! Jön az útkaparó, felpofozza. Jön a gazda, aki lekaszálta, aki csomóba rakta a szénát.
Pirkadatkor átmászik a kerítéseken. Napfölkeltekor pedig, amikor keresik a tyúkólban a tojásokat, csak hűlt helyüket lelik. Nem róka, nem menyét, nem is görény viszi el. A tolvajt rajtakapni nem lehet: surran, mint hajnalban a hold, fut, mint délután az árnyék. Ha mégis csapdába kerül, harap, rúgkapál. Sziszeg és szitkozódik. A jobb szívűek elengedik, mások megverik; kézzel, vesszővel, ököllel. Lábbal rúgják, csépelik, vagy ráeresztik a kutyát.
Petiiknek például vérebe volt. Azzal büszkélkedett állandóan, hogy nincs emberfia, aki meg tudná közelíteni az udvarát. Kevélykedett, dagadó kebellel híresztelte faluszerte, hogy a kutya csak húst eszik, mégpedig frisset, véreset.
Mojna odaállt egyszer a vágóhíd elé. Sokáig ólálkodott a szekerek körül, végül, amikor a mészárosok elfordították a fejüket, ő odasettenkedett az egyikhez, fölemelte a saroglyán a gyékényt, és a késével lenyesett a friss húsból egy jókora darabot. Teletűzdelte utána gombostűvel, és este, szürkület után odavetette a vérebnek. Petiik döbbenten látta másnap a vergődő kutyát, akinek vérzett, habzott a szája. „Megmérgezték!" - sziszegte, amikor fölfedezte a kert végében tusakodó állatot. Arra persze álmában sem gondolt, hogy éppen az árván maradt kis cigány fiú volt a tettes, és hogy a kutyája nem méregtől vergődik. Az egészben azt találta legfurcsábbnak, hogy az eset után nem hiányzott az udvarából semmi. Eltekintve a tyúkólból eltűnt néhány tojástól, ami nem is volt igazi tojás, csak csali a tyúkoknak, hogy tojjanak. Csak később vette észre, hogy a kertben is történtek egynémely dolgok. Például, hogy különös lábnyomok összetaposták a salátát, meg hogy letördelték a szilvafaágakat.
Bábi Jóska nemegyszer látta a Szamos menti töltésoldalban a fiút. Milyen különös teremtés! - gondolta róla nemegyszer. - Gyümölcsöt nem szed: ágastul viszi el, azután elbújik valahová, és nyugodtabb helyen szedi le magának.
Az az egypár, apró sóval, vagy finom homokkal megtöltött, csalinak szánt hamis tojás, aztán meg az ágak - legyintett a tóparton a vajda -, még hagyján! De azidőtájt Bábi Jóska a Petiikkel történt esetet követően azt várta, hogy ez a kis töpörödött, izgága parasztember, a kutyája miatt érzett szörnyű nagy dühében fenekestül fogja felforgatni a kertje végében húzódó cigánysort: vasvillát ragad, és jaj a soron mindenkinek! Csakhogy Petiik aznap nem jelentkezett. Éjjel aztán ugattak a cigánysori kutyák, valakik dörömböltek a vajda házának ajtaján. Bábi Jóska hallgatózott, de fülének idegenek voltak a hangok. Ajtót nyitott hát, akkor látta, fegyveresek, államvédelmisek állnak az ajtóban, kívül a küszöb előtt. Zöldek voltak-e, vagy kékek - a vajda ezt nem tudhatta meg soha. Emlékezetében az maradt meg csupán, hogy az egyiknek gipszben volt a keze, a másik meg, aki számonkérő hangon üvöltözött, pisztolyával hadonászott a saját orra előtt:
-Ki ölte meg a kutyát?! - A fegyver csöve, amint a katona elkiáltotta magát, fenyegetően a plafonra szegeződött. Bábi Jóska az éjszakai látogatók közül csak akkor vélte felismerni az egyiket, a pisztolyost: Petiik nagyobbik lányához járt, alkalmanként ott csapta a szelet; legyeskedett körülötte, amikor csak lehetett. Hogy részegek voltak, Bábi Jóskának csak akkor tűnt fel, amikor már beengedte őket.
-Ki ölte meg a kutyát?! - kiabálta újra a pisztolyos. Hirtelen mozdulatától, amint elsőként benyomult a cigány vajda házába, a tűzhely mellett felborult a stelázsi. A takarosan helyükön sorakozó edények csörömpölve, éktelen lármát csapva gurultak szét. A fegyveres fenyegetőzött, ha Bábi Jóska azonnal nem adja elő a tettest, szétlövi a házat!
-Nyugodjanak meg, elvtársak - mondta nekik szelíden, higgadtan a házigazda. - Nyugodjanak meg, kérem. így nem lehet beszélni.
A látogatók persze nem nyugodtak meg, és talán beszélni sem akartak a vajdával, csak tudni, ki ölte meg a kutyát?
A gipszelt kezű ekkor, mivel választ nem kapott, váratlanul odalépett az ágyhoz, és lerántotta Kamilláról a takarót. Az asszony sikoltozni kezdett, amire a pisztolyos belelőtt a plafonba. A légnyomás azonnal eloltotta a lámpát. Csend lett. Bábi Jóska megpróbálta kihasználni a sötétséget. Remegve, hirtelen támadt idegességében megragadta a keze ügyébe kerülő kisbaltát. Szándéka azonban kudarcba fulladt hamar: a gipszelt kezű katona felől elemlámpa fénye vetődött az arcába. A vajda még látta a bekötött kezűnél a bokszért, később azonban sötétség lett megint: hűvös, penészillatú sötétség.
Egy koporsóban feküdt. A kripta szita formájú ablakán beszűrődő napsugarak jókora helyen megvilágították a sírbolt belsejét. Amikor Bábi Jóska kinyitotta a szemét, és tudatosodott agyában, hol van, kis híján meghasadt a szíve. Mozdulni akart, pucolni, menekülni szeretett volna ebből a számára teljesen valószínűtlen helyzetből, ám a fájdalom miatt, amit a csontjaiban érzett, nem bírt változtatni a helyzetén. Hátát nyomta valami. Erezte, csontokon fekszik. A penészillat, amit szagolnia kellett, most mintha egyszerre átváltozott volna: förtelmes hullabűz kezdett kavarogni az orra fölött. Feje mellett néhány centiméterre egy másik fej hevert. Arcán érezte az idegen hajfürtök és a koponyacsontok iszonyatos hidegét.
A kastélybeliek nehéz érckoporsókba temetkeztek, rövid szárú kereszt formájú sírboltba.
A kriptát eredetileg kilenc személy számára építették, mégpedig úgy, hogy fülkénként - a kereszt felső szárainak mindegyikében egy-egy fülke volt kiképezve, alsó szárában pedig a lejárati lépcsőt helyezték el egykor - három-három személy alhatta örök álmát.
Bábi Jóska a kereszt csúcsbeli fülkéjében, a bal szélső koporsóban feküdt. Tőle balra illetve jobbra, a többi fülkében is koporsók voltak. A jobb szárnyban, a csúcsbelihez hasonlóan három, a bal szárnybeliben pedig csak kettő. Itt a harmadik hely üres volt.
Egy ideig a temetőőr gondozta a kápolnát. De negyvennyolcban, amikor ismeretlen tettesek feltörték a kripta ajtaját, majd fölfeszegették a koporsók födeleit is, hogy az előkelő hullákról lelopják a drága ékszereket, Császár, a vén temetőőr abbahagyta a további őrködést. Már nem volt többé mire vigyáznia. A kápolna ajtaja azóta nyitva áll, fújja a szél, bever rajta az eső.
Ki ne pillantott volna be akár egyszer is ezen a most már örökre nyitva maradt ajtón - kezdte a régmúlt idők fölötti töprengéseit Bábi Jóska a sikertelen halfogási kísérlet után a bűzös, pocsolyás, elhaló vizű gödröcske partján -, ki ne akarta volna látni egyszer legalább - életükben e híresen, hírhedten élő uraságok túlvilági állapotát, örök tehetetlenségét? A cigányok, de a magyarok is egyforma kíváncsisággal dugták be a fejüket a széljárta ajtón. Többen a kripta belsejéig is lemerészkedtek. Évekkel ezelőtt, egy nyári délelőtt ő maga, Bábi Jóska is megnézte az urak és méltóságos asszonyok komor nyoszolyáit. Csak találgatta: középen fekszik az „öreg", az egykori nagytekintélyű főszolgabíró, mellette a felesége, a „régi" méltóságos asszony, akit még ő maga is ismert. Ugyanott - gondolta -, bal szélen pedig az „új" méltósága fekszik, akit szintén volt szerencséje ismerni, hál' istennek, harminckilencben ideköltözött maga is. A bal és a jobb szárnybeli fülkékben pedig Bábi Jóska szerint „nagyon régiek" szunyókálhattak, hiszen azokról semmit nem tudott. Találgatni sem volt értelme, kik voltak, milyenek lehettek. Az üresen maradt hely viszont neki is feltűnt; eszébe jutott Árpád méltóságos úr, a háború folyamán apja után rögtön hivatalba lépő új főszolgabíró, akit Szatmárnémeti veretesekor Pátyod alatt, menekülés közben kapott el egy bomba. Neki már nem rendezhettek urasági temetést - milyen is az élet!
Arra, hogy az „új" méltóságos asszony „nyoszolyájába" ő valaha is belefekhet, álmában sem mert volna gondolni. Ám amikor egymaga, azon a nyári délelőttön ott ácsorgott a koporsók előtt, fantáziálása közben bizony eszébe jutott: voltaképpen fölséges dolog lenne melléje feküdni - gondolta akkor -, hiszen ezek itt nem olyanok, mint a közönséges halottak. Az uraságokat balzsamozzák. Sokáig, talán az idők végezetén túl is olyanok, mintha élnének.
Jól emlékezett a régi időkre; húsz vagy huszonöt éves lehetett, nem volt több a méltóságos asszony sem. Tilos volt neki azt mondani, hogy „naccsága" vagy „naccsosasszony". Ha valakinek így állt rá a szája, az többet nem kapott az uradalomban munkát. Volt egy ember, aki vizsgáztatta a napszámosokat. Ha ki tudták mondani ez előtt az aranygombos vizsgáztató előtt, hogy „méltóságos asszony", tehát szépen, finoman, urasán, akkor dolgozhattak. Ám, ha akadt olyan szerencsétlen pária, aki nem tudott megfelelni ennek a nagyon egyszerű, de szeszélyes elvárásnak, akkor azt ez a derék és finom lelkű libériás inas elzavarta, és zavarta mindaddig, amíg meg nem tanulta szépen kimondani a fejedelmi asszony őt megillető titulusát.
A cigányok szerint „gyönyörű" neve volt ennek a kastélyt és annak birtokait uraló méltóságos asszonynak. Izabellának hívták. De a Bábi Jóska-féléknek nem volt szabad fennhangon kimondani ezt a nevet. Tabu volt, valamilyen büntetés járt ezért is, mégpedig akkor, amikor az elkövető a legkevésbé számított rá.
Napközben - reggel kilenctől délután négyig - hófehér, selyemfényes lovaglónadrágban járt. Fekete bokszcsizma volt a lábán, felső testén pedig szürke, vagy fekete zsakett feszült. Hatalmas szőke kontyát úgy hordta, mint egy koronát. Tömpe, vaskos korbácsa nem maradhatott el tőle. Mondják, még ebédezéskor sem vált meg ettől az utálatos jószágtól: ott hevert előtte az asztalon, a fényes evőeszközök mellett. A rossz nyelvek szerint, de volt, aki meg is esküdött rá, azért hordta magával, azért volt számára annyira kedves, mert hasonlított a hímvesszőre.
Hétvégeken - pénteken és szombaton - kiárusítást tartott. A napszámosok csak a kastélyból vásárolhattak; bérüket a terasz előtti asztalsoroknál kellett élelemre, vagy egyéb szükségleti cikkre visszaváltani. Az urasági terasz előtt mindent lehetett kapni: húst, zsírt, lisztet, tejet, túrót, sajtot, vásznat, petróleumot, bőr- és vasárut, fűszereket egyaránt. A zsidónál való vásárlást tiltotta. Aki mégis ott költötte el a bérét, azt örökre eltiltotta az uradalmi munkától.
Parancsára hatalmas ónkádat állítottak fel péntek reggel a kastély terasza előtt. Ő maga ezután kiült egy fehér kerti székbe, a fő helyre, és onnan irányította a vásárt. A kádat félig töltette fertőtlenítő vízzel, és a beszedett pénzt mindenkinek oda kellett beleszámolni. Papírpénzt - ha egyáltalán rendelkezett valaki ezzel a ritkasággal - nem fogadott el. Az uradalmi munkáért pedig mindig csak fémpénzt fizetett. Mondják: általában nyolcvan-száz idénynapszámos dolgozott a birtokon. Ebből mintegy negyven napszámos cigány ember volt. A kádat kizárólag az ő számukra állíttatta fel.
Azon a nyári délelőttön, amikor Bábi Jóska egymagában ácsorgott a főszolgabíróné érckoporsója előtt, fennhangon is megpróbálta kimondani a nevét, de elszégyellte magát. Micsoda tekintély, micsoda érckemény szigorúság áradt még akkor is ebből a zöldesfehér koporsóból! Emlékezete szerint akkor köpött is egyet - mert azt akkor már szabad volt -, de aztán hirtelen hátat fordított és elhagyta a kriptát.
Jóval később, úgy negyvenkilenc őszén, a kivilágítás előtti napon, amikor Mindenszentek alkalmából egyébként is szokás fölkeresni a temetőket, Bábi Jóska néhány cigány férfi társaságában ismét lelátogatott a sírboltba: a pap felfogadta őket, hogy kegyeletből takarítsák ki a Szuhányi család sírboltját.
Bábi Jóska káromkodva, és - vágyakozásaival ellentétben - sokáig szégyenkezve gondolt vissza arra a napra. Bandula Sándor, Lingura Pali, Kingló Jóska és ő maga vállalkozott a munkára. Kitakarítottak szépen. Az összeborogatott koporsókat visszaemelték a helyükre, a kiszóródott csontokat és maradványokat pedig lapáttal dobálták vissza. Végül, amikor felsöpörtek, elhelyezték másnap estére a paptól kapott kegyeleti gyertyákat is - a lépcsőre, a koporsókra és ahová csak lehetett, raktak mindenhová - Lingura révedezve azt kezdte a többieknek magyarázni, hogy ő látta valaha Izabella méltóságát pucéron fürödni a Szamosban. Azt állította, hogy ellentétben a hajával, nem szőke, nem is vörös, hanem koromfekete volt a méltóságos fiatalasszony ágyékszőre. És hogy állítását a többiek is elhiggyék, hajlandóságot mutatott, hogy ezt rögtön be is bizonyítsa. A jelenlévők eleinte húzódoztak a szörnyű gondolattól. Nagy hangon szidták Lingurát, gyalázatosnak nevezték, meg kurvapecérnek, és hogy le fog rothadni a keze, ha hozzá mer nyúlni a halotthoz. Bandula Sanyi persze, készséges volt: örömmel és izgatottan tartotta oda az egyetlen, valamelyest még sértetlen koporsóhoz a gyertyát. Lingura ekkor könyékig gyűrte a kabátujját. Hosszas bíbelődés után végül oldalra billentette a koporsó födelét, azután csupasz kézzel belenyúlt.
A koporsóban régen nem az feküdt már, akit Bábi Jóska ismert. A gyertya fényében jól látta az összezsugorodott testet; töppedt hajfonatok közül szürkésfeketére aszott fej meredt rá. A szemek helyén két sötét lyuk feketéllett. Állkapcsai elváltak egymástól, az egykori szép ajkak helyén már nem volt semmi, mintha soha nem is lettek volna. Csak sűrű, apró fogai fehérlettek - orra sem volt már. A test azonban, ez a fiatalon, egy titokzatos betegség által a halálba, majd a visszavonhatatlan pusztulásba induló egykori szép alak, valahogy még egészben volt. A balzsam, meg talán a súlyos, fémszálas díszítésű bársonyruha összefogta. Érintésre azonban szétfoszlott, elporladt ez is rögtön, mint az elégetett rongy.
Szótlanul ballagtak hazafelé aznap. Szégyellték magukat. Senki nem kérdezte Lingurától, megtalálta-e, amit keresett, és igaz volt-e, amit a méltóságos asszonyról állított? Linguran kívül csak Bandulának nem voltak kétségei: látta, mit emelt ki Lingura a koporsóból. A maroknyi szőrcsomó mellett ruhafoszlányok, kénsárga piszok és porladozó csontdarabkák voltak a markában.
- Mi maradt azóta mindebből - emlékezett vissza a gödör szélén magába roskadva Bábi Jóska. - Mi maradt belőle -jutott eszébe akkor, a koporsóban is, amikor ájulásából magához tért. A test porló részei semmivé lettek. Levegővé vált az egykori, lila színű bársonyruha is. Csak a csontok, csak az összeaszott, összekeveredett csontmaradványok hevertek széles háta alatt. Mellette meg a haj, az egykori aranyos színű korona az összeaszalódott koponyával, alig félarasznyira verejtékező arcától.
- Zöldek voltak-e, vagy kékek? Bábi Jóska - pedig eleget töprengett ezen - nem tudta eldönteni, kik cipelték a kriptába éjnek évadján, s kik lökték bele félig agyonverve a főszolga-bíróné rég feltört és rég kifosztott koporsójába. A csetepaté alatt ideges volt és zavarodott - nem nagyon tudott odafigyelni ilyesmire. A Petiik idősebbik lányához egyébként civilben oda-odajáró pisztolyos is eltűnt az eset után. A másikat meg, annyi jövő-menő uniformisos alak közül hogyan is ismerhette volna fel? De hát - vonta meg a vállát a tó partján Bábi Jóska -, ez most már mindegy! Mint ahogy mindegy az is, kik lövik mostanában állandóan halomra a minduntalan elszaporodó cigánysori kutyákat. Nem vadőr, nem a községháza emberei jönnek, hanem az Államvédelmi Hatóság fegyveresei. Kék vagy zöld parolisok, rendőrök vagy határőrök, errefelé mindegy. Fiatalemberek, kamaszarcú katonák, akik - tíz-tizenegy esztendővel a pusztító háború után - életükben először lőhetnek, teríthetnek le élőt. A kutya fekszik, süti a nap, alszik. A katona arcához emeli a puskát, vadonatúj matt-csövű karabélyt, céloz, aztán durr! Csak a lábai nyúlnak ki a kutyának, talán sóhajt egy utolsót. A cigányok riadtan nézik a golyóütötte sebet, a sebből buggyanó vért. A nap közben forrón tüzel, két nappal később bűzlő dögtérré változik az egész cigánysor.
Bábi Jóska megtanulta, hogyan kell rendet tenni a cigánysoron. A községházán kapott hozzá utasítást eleget. - Te vagy a vajda, olyan hatalmad van, mint egy tanácselnöknek. Tarts rendet. Okosítani kell az embereidet, hogy ne lopjanak, hogy szeressék egymást, és hogy a népi demokráciában már nincs miért fölfalniuk egymást.
- Hát, méltóságos asszony, azért ez nem így van! - szuszogta akkor a koporsóban a vajda, a háta alatt heverő csontoknak. - Ma már, a demokráciában, ebben a népi franckarikában, igaz, nincs fertőtlenítővizes kád, de hadd mondjam meg, nincs bele pénz sem. Akkor, azidőtájban, ha kiléptem reggel a házam elé, valahonnan felkelt a nap mindig. Máma Petrik kertje alól magasodik a cigánysorra. A diófák itt akkora lombot növesztettek, hogy csak kilenc-tíz óra tájban tud lehatolni tőlük a fény. Igaz, délután ez a remegő, veres lébe mártott kondérfedő nem akar lebukni hamar. Megreked a vasúton túli tanyák kéményénél, és a legelésző birkák - Uramisten, ki hallott már ilyet! - mostanában farkasoknak adják errefelé a pásztort, és úgy hírlik, kútba, vérbe fojtanak minden vezérlőszamarat. Hazafelé menet engedelmességet csakis az eléjük pottyanó csillagoknak adnak.
Megrakott ökörfogatok ballagnak át esténként a cigánysoron is. A gyerkőcök, akik este még nem alusznak, csimpaszkodva kezdenek lógni a saroglyákon, kezdenek lógni a szabadon maradt vendégfákon, hogy följelentsék magukat az ostoros embernek - „Akadnak hátuuul!..."
Mindez, méltóságos asszony, csak egy darabka abból, ami történik errefelé mostanában - suttogta a koporsóban Bábi Jóska. - Bakk Anti, ez az izgága, ámde valahogy mégis igazságos természetű magyar ember az osztozkodás idején hiába dörögte nagy hangon: „Földet a cigányoknak!" Napszámosai voltunk mi mindannyian ennek a földnek, tagadni sem lehet. Délben, emlékezhet rá a méltóságos asszony, föl-fölkaptuk a fejünket. Messziről figyeltük és láttuk villogni a fényes lovaglónadrág selymét. Fekete paripa táncolta körbe a méltóságos asszonnyal az ebédes kocsit. Hát, méltóságos asszony, meg kell mondani, nem voltak rosszak azok az ebédek! A pléhcsaj-kák, a világháborús katonaedények ugyan tartják a meleget cudarul, és sorban álltunk az ételért, mintha rabok, mintha szolgaságra ítélt szerencsétlen kárhozottak lettünk volna, de azért jó volt! A munkacsapat vezetője jelentést tett a méltóságos asszonynak, jelentette, hogy nem vesztünk el, hogy az ebédezés elől nem szökött meg senki, végül a tűző nap alatt ittuk a forró levest, habzsoltuk a babot, a túróstésztát vagy a jóisten tudja, mit, egyszóval ettünk, éltünk, robotoltunk. „Árnyéktól óvni kell a cigányt! Ha evés után oda lefekszik -szokta fennhangon mondogatni minden ebédosztás előtt a méltóságos asszony -, vérebekkel sem lehet felverni!"
Mitagadás, előfordult ilyen! De azért nem tagadhatja, legények voltunk a gáton! Hétvégeken volt mit beleszámolni a fertőtlenítős kádba. A Földosztó Bizottság előtt pedig, méltóságos asszony, le a kalappal! Az ördög azért nem vitte el ezt a bagázst, mert valószínűleg ő volt benne a főkolompos. Az uradalmi kaszákat, ekéket és mindenféle hasznos és haszontalan szerszámokat a nagy dulakodás után, múltával a háborúnak, széthordták a héják, kicibálták egymás karmaiból a tollúkat hullajtott madarak. „A cigányok nem értenek hozzá! - válaszolták Bakk Antinak. Kikacagták, szamárfület mutattak neki. - Megvoltak nélküle, meglesznek ezután is!"
-Nem így van ez, méltóságos asszony - sziszegte a vajda, a háta alatt porladozó csontoknak. - A feszületet sem ismerte régen az ember, máma mégis csókolja!
-Te vagy a vajda - emlékezett vissza a tóparton a tapogatója mellett Bábi Jóska a tanácselnök egykori szavaira -, olyan hatalmad van a soron - mondta neki csúfondárosan ötvenegy nyarán -, mint nekem a faluban.
-Na! Szép és cifra hatalmaskodás ez, mondhatom! Ennivaló, munka és az emberek számára megbecsülés kell ide. Ha van kenyér - köpött annyi év után a bekerített tó felé a vajda -, ha van emberség, van rend is! Magától.
-Bábi! - Jutott hirtelen eszébe a tanácselnök fenyegető kérdése, akinek, amint azt ő egyszer magában meg is fogalmazta, szörnyűséges krokodil természetével már azidőtájt sem tudott egyetérteni -, te visszakívánod a múltat? Éppen te sírsz érte, te ágrólszakadt?
-Sír érte, meg kívánja azt vissza a penészes nyavalya! - válaszolta akkor a falu minden emberi lélek fölött császárkodó vezetőjének Bábi Jóska. - De én valahogy - folytatta szemébe nézve mély meggyőződéssel - nem tudok azonnal más bőrbe bújni. Valahogy - tette hozzá később e históriát a koporsóban is átgondolva -, nekem nincs ilyesmihez elég tehetségem. Mert igazából csak a kígyó, csak a pocsék csúszómászó tudja levetni egyik napról a másikra a bőrét. Az ember ebből csak úgy bújhat ki, egykomám, ha a kínzókamrába való betes-sékelés után megnyúzzák... A barátságos, a nagyon is emberbaráti magaviseletért pedig - mormolta maga elé a békalencsés cigánysori tó partján a vajda - köszönetet mondok én a kék vagy zöld katona-fiataluraknak! Az Úristen - suttogta a gödör szélén keserves emlékének a végére érve - ne adja, hogy valaha is a keze ügyébe kerüljön közülük egy. Saját pisztolyukkal fogja megétetni, telezabáltatni őket. Mint igen finom falatokat gyömöszöli majd beléjük. Apró darabokban nyeleti le vélük, mint hogy életük végéig, annak is a legutolsó percéig megemlegessék azt a kriptához vezető, gyilkossággal felérő ocsmány éjszakát.

3.


Zöld postaautó húzott el a cigánysor előtti kövesúton. Dél volt, Bábi Jóska feje fölött olyan erősen tűzött a nap, hogy ájuldozott tőle. Vesszőből font tapogatója is kiszáradt közben; forró békalencse és halszagú iszap bűze áradt a gödör felől. Bábi Jóska fölkelt, gondolataiban ezúttal is Átyin Jóska és a kis cigány fiú, Mojna tűrhetetlen viszonyát latolgatva indult haza.
Kamilla a fa alatt ült, varrt. A katonák nem tudták megerőszakolni. Akkor éjjel összekötözték ugyan; a tűzhely vaslábához bilincselték, de amikorra a temetőből visszaérkeztek hozzá, félelmében vagy szándékosan, a katonák nem tudták eldönteni, tanakodni sem akartak efölött, összecsinálta magát. Arcára alvadt vércsíkokkal, sajgó fejfájással érkezett haza másnap az urasági kriptából Bábi Jóska is.
-Megkeresem ezt a fiút - mondta odahaza Kamillának, miután a tapogatóját letette a tornác elé. Félmeztelen volt; felesége elharapta a cérnát, feltápászkodott a fa alól, azután odalépett hozzá, ráadta az inget.
-Miféle fiút? - kérdezte ásítozva. Idős férje nyaka körül kezdett babrálni, amikor aztán megigazította a frissen foltozott ing gallérját, csendesen így folytatta: - Nem vagy éhes?
-Nem - válaszolta Bábi Jóska. - Végére akarok járni ennek az istenverte átoknak, mert ez a kisfiú még olyan háborúságot szabadít ránk, hogy abba beledöglünk mindannyian. Amióta rájöttem erre, tele van tőle a lelkem mindenféle keserűséggel.
-Nem eszel előbb? - kérdezte megint az asszony, majd egy újabbat, egy még nagyobbat ásítva várakozóan a vajdára emelte rézbarna tekintetét. Bábi Jóskának ettől az ismétlődő asszonyi együgyűségtől villámlani kezdett a szeme. Mielőtt azonban Kamilla újra feltette volna a bárgyú kérdést, hirtelen hátat fordított neki, aztán pedig nagyot sóhajtva magára hagyta az asszonyt.
Kamilla, bár akadt volna számára tennivaló a ház körül bőven, a fa alá telepedett megint, ahol aztán magába feledkezve addig nézte, addig bámulta az eget eltakaró terebélyes fa lombját, amíg nyitva maradó szemmel el nem szenderedett.
Bábi Jóska legelőször Harangos Eszti elárvult házához ment. Az ajtó itt is tárva volt, akár a pókháló lepte Szuhányi kápolnán. Szemközt a gerendán még ott lógott az öngyilkos vénasszony kötele, alatta meg a homokos házföldön egy felborított lúgos fazék. Látni való volt, hogy az öregasszony halála óta nem aludt, nem is tartózkodott a házban senki.
A vajda letörölte a homlokáról az izzadtságot, még egyszer a kötélre pillantott, káromkodott egyet, aztán megfordult és elindult. Észre sem vette, hogy régi, ezer bosszúságot okozó szokása úrrá lesz rajta megint, hogy sántán, bicegve jár újra, mint hajdan, sok-sok esztendővel ezelőtt.
Ezen a vidéken emberemlékezet óta úgy nevezte a népszáj a cigánysort, hogy „Halom". Ezen a vidéken, ahol kétnapi járóföldre sem találni nemhogy egy árva halmot, de még egy tenyérnyi buckát sem, azt mondja errefelé, erre a sírok fenekénél is mélyebben fekvő faluszéli településre mindenki, hogy „Halom".
Az avatatlan azt hihetné, egykor soron következő tréfáját űzte itt a történelem, hogy az Erdőháttól az Ecsedi-lápig a vidéken élő népek fennhéjázó kedvükben eszelték ki a cigányok lakóhelyére ezt a nyilvánvalóan értelmetlennek tetsző elnevezést; hihetné bárki, hogy ez a föld alatti pokol, ez a dögszagú sár- és pocsolyatenger egykor csak azért teremtődött a világra, hogy a kívül lakóknak eggyel több okuk legyen a mocskolódásra, hogy eggyel több ürügy teremtődjék e fránya népség iránt keletkezett, és ki tudja, még meddig tartó, ki tudja, még hány emberöltőig is elhúzódható, nyomorító ellenszenvük fönntartására; hihetné bárki, mindenki, aki messziről, a világnak egy másik szegletéből érkezik e tájra, ám e tájon, e rejtelmeket termő, e rejtelmeket elnyelő gyom- és ingoványszagú vidéken sohasem voltak a dolgok ilyen egyszerűek.
Egy aggastyán, egy ismeretlen, vénséges öregember érkezett ezerkilencszázötvennégy március közepe táján a faluba. A cigánysor felé tartott, s noha tudta a járást, nem tudni, szórakozottságból-e, avagy csupán kíváncsiságból, hogy kap-e rá választ, hétszer kért a kapuk előtt ácsorgó, időtlen külsejének riasztó látványától megdermedő, fekete ruhás parasztasszonyoktól útbaigazítást: hol laknak a cigányok?
- Arra! - mutatták neki a temető felé vezető utat. - A Halomban!
Az utca, amin trappos bakancsában haladt, egy híres versíró nevét viselte, de úgy tetszik, feleslegesen, hiszen a posta is csak úgy ismerte a cigánysorhoz vezető utat, hogy „Halom utca".
Az aggastyán, amikor felét megtette ennek az útnak, egy kúthoz érve hatalmasat lélegzett. Miután pedig jót ivott a markába csorgatott friss artézi vízből, nyugodt lélekkel leült a járda szélére egy kőre, és csendes mosolygással a térdére téve a dozniját, cigarettát sodort. Fújta, valósággal okádta magából cigarettázás közben a füstöt, s közben morgott, magában beszélve értelmetlen szavakat mormogott, mintha imádkozott volna, halkan, csendesen, de valamilyen idegen nyelven.
Nem először tűnt fel ezen a világvégi településen. Ezerkilencszázötvenhárom szeptemberében is megjelent a faluban, az ezerkilencszázötven tavaszán történt cigánysori tó behalasítását követően is, és felkereste a faluszéli cigányokat a nagy ötvenhármas toborzások idején. De nem mulasztotta el azt az alkalmat sem, amikor ezerkilenszázötvennégy májusában államosították a behalasított tavat. Jelen volt minden alkalommal, amikor valami fontos, sorsfordító esemény történt a cigánysoron. Megjelenése emlékezetes maradt, emlékezetes különösen Harangos Eszti számára, akiről, bár azt tartották, hogy kalendáriumot hordoz a fejében, a Jóisten a megmondhatója, miért, de egyetlen megjelenésének alkalmával sem ismerte fel ő sem, hiszen ez a mindig ismeretlenségből érkező idegen öregember minduntalan más és más alakban, és mindig más és más ábrázattal toppant be a cigánysorra, amiképpen először, másodszor és minden alkalommal, valahányszor megjelent a telep népe között.
Amikor dorombolását abbahagyta, kisvártatva egy testes, tatárszemű asszonyság érkezett a kúthoz. Ám amikor megpillantotta a járdán üldögélő öregembert, hirtelen keresztet hintve feléje, rémülten, csörömpölő vödreivel együtt bemenekült egy kapu mögé.
Beszélgető cigány férfiak vonultak el később a kút mellett. Az öregember végigmérte őket; egy ideig merev tekintettel bámult utánuk, néhány perc elteltével azonban felcihelődött, és elindult a cigánysor felé.
Hogy honnan érkezett, soha nem tudta meg senki. Később is, amikor már gyakrabban mutatkozott a telepen, csak annyit volt hajlandó elárulni magáról, hogy ő bizony nem akárki fia, mert azonkívül, hogy huszonkét külországi nyelvet ismer, még harminc különféle erdei és mezei madárnak, illetve szükség szerint ugyanennyi háziállatnak a nyelvén is képes megszólalni, és hogy reggelenként, mielőtt még magához szippantaná a nap a harmatot, lassú lebegéssel, ám fél óránál sohasem hosszabb ideig, repülni is szokott.
Véget nem érő történeteiben idegen országokról tartott kimerítő értekezéseket. Olyan földrészekre kalauzolta el a telep lakóit, ahol örök életűek az emberek, s ahol olyan fényesek az éjszakák, mint máshol a világos nappalok.
Hosszan, vontatottan beszélt mindig. Néha még a fejét is hátravetette, hogy vonyítva, vagy éppenséggel fütyülve adja elő lebilincselő, csodálatosabbnál csodálatosabb történeteit, de még így sem akadt egyetlen szava sem, amivel elterelte vagy elhalványította volna e csodatörténések után sóvárgó hallgatók figyelmét.
Valahányszor megjelent a soron, jelenléte lázas izgalomba hozott mindenkit. Távozásai pedig - amelyeket kivétel nélkül egyetlen szempillantás alatt hajtott végre, vagyis eltűnt, csakúgy, mint a kámfor - betegségeket vagy szörnyű nagy galibákat okoztak, amelyek gyakran fölértek egy-egy kisebb istencsapásával.
Azon a napon is, amikor negyedik alkalommal baktatott, trappolt át a falun - a cigányok eltoborzásának idejét tekintve, tehát csaknem fél esztendővel később, azaz: ezerkilencszázötvennégy kora tavaszán -, amikor tehát negyedszerre érkezett a „Halomnak" nevezett cigány sori gödörhöz, hosszú hónapokra elegendő emléket, csodálatra és egyben irigykedésre is jócskán okot adó emlékezni valót hagyott maga után a cigánysoriak számára, amely azonban - noha sokáig szívósan őrződött a fejekben - az idő működő rostáján, na és persze a megszámlálhatatlanul sok, érdekesebbnél érdekesebb cigánysori történések miatt mégis úgy kipergett a telepiek emlékezetéből, mintha soha meg sem történt volna. Nem így a néhány hónappal később, nyár közepére öngyilkossá lett Harangos Esztiéből, aki halála utolsó pillanatáig őrizte annak a „szép és csodálatos" napnak az emlékét.
Őrizhette is, hiszen azóta sem esett meg a telepen, hogy valaki csak úgy, minden nehézség nélkül, egy teljesen ismeretlen ember unszolására, felejthetetlen élményt szerezve magának, egyetlen varázsütésre elkezdjen maga is repülni.
Azon a napon tehát, amikor az ismeretlenségből érkező öregember negyedik alkalommal bukkant fel a telepen, buzdító szavaira olyan repülési láz tört ki a cigánysori tó partján, amitől még ez a világvégéről idevándorló és sokat látott-tapasztalt öregember is erősen megilletődött. Tűrte is egy ideig a nyugalmukból kizökkentett telepiek szűnni nem akaró rohamát; a válláról hirtelenjében leakasztott és maga körül ezerszer megforgatott tarisznyájával próbálta egy ideig távol tartani a tülekedő, kíváncsiskodó sokaságot, ám amikor a türelme végleg elfogyott, és a követelőző zsivajgás sem akart alábbhagyni, hirtelen haragra gerjedve jó hangosan elkiáltotta magát:
- Kutyák szaladnak az égen!
Ettől a váratlan, nem mindennapi kiszólástól valamennyi repülni kívánkozó cigánysori ember, kicsi gyerektől meglett emberig, nagy hirtelen megtorpant. Az öregember hangjától ráadásul, amely úgy robbant bele a tóparti lármába, akárha ágyút sütöttek volna el, egyszerre megmerevedett mindenki. Az öregember ekkor szelídebbre fogta a hangját. Feddő pillantások után ezeket mondta az egybecsődült cigánysoriaknak:
-Nem szégyellitek magatokat, hogy ennyire nem tud veletek szót érteni az ember? - A kunyhók téli fogságában kifehéredett, sápadt arcokra meredt egy ideig. Miután pedig visszaakasztotta a vállára a tarisznyáját, barátságos hangra váltva, mondandóját így folytatta: - Olyan lármával vagytok, hogy a saját hangomat sem hallom! Hát micsoda dolog ez? Na, húzódjatok csak egy kicsit odébb!... - Valamennyi élni, mozogni tudó cigánysori ember; asszony, férfi, gyerek, de még a vackaikból kikecmergő öregek is, akik ennek az ismeretlen aggastyánnak a hírére a tó partjára sereglettek azon a napon, engedelmesen szót fogadtak, zsörtölődés nélkül hátrébb húzódtak. Hang nélkül, roppant érdeklődéssel kezdték figyelni az idegen ember hozzájuk intézett szavait:
-Emberek! - kezdte végül némi töprengés után az aggastyán. - Az imént azt találtam néktek mondani, hogy nincs ezen a földkerekségen emberfia, akit én játszi könnyedséggel ne tudnék megtanítani repülni. Erre ti csecsszopótól a sír felé tántorgó öregig mind egy szálig ide seregletek, és tiszteletre méltó türelmetlenséggel azt követelitek tőlem, hogy bolond fejjel, hamarjában kikotyogott titkomat most rajtatok itt azonnal beváltsam. Nagy hibát követnék el, ha nem vallanám be néktek az igazságot, hogy igenis vannak emberek, akikkel, bizony, hiába próbálkozom reggeltől estig, estétől reggelig, egyetlen centire sem képesek elszakadni az anyaföldtől. Ezekre az emberekre szokták azt mondani, hogy tunyák, mint a teknősbékák, hogy földbeásottak, mint minden szerencsétlen vakond, hogy szikrányi képesség nincs bennük arra, hogy fogékonyságot mutassanak valami iránt, amiről azt szoktuk mondani, hogy új. - E szavaknál az aggastyán két lépéssel közelebb lépett a cigánysor egybecsődült népéhez. Meleg simogatásokkal végighúzogatta a kezét Harangos Eszti ezerráncú szoknyájába kapaszkodó kisfiú, az akkor mindössze nyolc vagy kilenc esztendős Mojna fején, azután halkan, akadozó beszéddel még ezeket mondta a szavaira egyre inkább odafigyelő cigánysoriaknak: - Barátaim! Okom volna rá, hogy azt feltételezzem, ti magatok is azok közé a mihaszna, semmirekellő népségek közé tartoztok, akik képtelenek megérteni az idők szavát. Feltételezhetném, de nem feltételezem! Ragaszkodásotok, hogy megtanuljátok tőlem a repülés magasztos tudományát, oly mértékben megrendített e különleges órában, hogy én már inkább nem is szónokolnék itt tovább, hanem egyenesen rátérnék a dolog leglényegesebb részére. A felelősség későbbi megállapításának a kérdése miatt azonban, magyarán, hogy kit illessen később szemrehányás, kit nem, újfent föl kell tennem nektek a nagyon is fontos kérdést: saját magatok jószántából akartok-e részesülni a repülés mindent felülmúló gyönyörűségében, avagy kényszerít erre titeket valaki? Meg kell tőletek továbbá kérdeznem azt is, hogy képesnek tartjátok-e magatokat arra, hogy megértsétek az új, a modern idők szavát, annyira legalább, mint a világ más tájain azok a népek, akik ezrével, százezrével repülnek immár megszámlálhatatlanul hosszú évek, hónapok óta. Erre a két igen fontos kérdésre kérek tőletek két igen rövid választ: igen vagy nem?
A tömegből ekkor, e fennkölten hangzó és csúfolódásnak tetsző szónokiságra a Nina fia, a férfiúvá érés folyamatának kamaszkori szintjén megrekedő Szent Pityu lépett elő nagy peckesen. Kialakulni már sehogysem akaró hangja úgy szólt, mint valami repedezett vasfazék, amikor megkongatják. Mulatságos fellépése mosolyra derítette magát az idegen öregembert is.
-Nem kell nekünk annyit povedálni, bátyám! Csakugyan! Minek annyit magyarázni, amikor úgysem értjük? - A cigányok felé fordult, széttárta a karját, mint aki éppen felrepülni készül, de aztán fülig érő szájjal, tele vidámsággal ezt kérdezte a jót derülő cigánysoriaktól: - Hát nincs igazam, emberek?
-Igazad van, Pityukám, de még mennyire, hogy igazad van - kiáltott ki a tömegből, igencsak sértődött hangon, a hórihorgas Hugyos Erzsi, aki vékony, szikár alakjával legalább olyan feltűnő és megmosolyogni való volt, mint az örökös kamaszságra kárhoztatott, rikácsoló hangú Szent Pityu. - Igazad van, mert hogy képesek vagyunk-e modernül repülni vagy sem, hát azt bizony előbb ki kellene rajtunk próbálni! - Sápadt, hosszúkás arcát enyhe pír öntötte el, amikor átfurakodván a gyülekezeten, odaállt az idegen elé: - Próbálja ki kegyelmed! - szólította meg az öregembert. - Próbálja ki, és csak azután ócsároljon itt minket! Mert hallja, ahogy én itt most végighallgattam a maga szenteskedő prédikációját, egyfolytában azon járt az eszem, hogy csúfolódik velünk. Hogy teknősbékák vagyunk, meg miegyebek.
-Az ám - bólintott lelkesen Szent Pityu. - Föld alatti vakondnak nevezett minket. Mintha bizony, állandóan a földet túrnánk és valamennyien vakok lennénk, mint régenében a szalmavárosiak által világtalannak nyilvánított Lázár, akinek Jézus urunk sietett kinyitni a szemét.
-Nem, nem - emelte fel a kezét az aggastyán. - Egyetlen pillanatra sem bocsátanám meg magamnak, ha rosszakat gondolnék felőletek. - Szent Pityuhoz fordult, azután pedig a hosszúkás arcú Hugyos Erzsihez. Mondókáját nekik címezve így folytatta beszédét: - Maguknak, barátaim, dicséretesen élénk a fantáziájuk. Meg kell azonban mondanom, hogy az emlékezőtehetségük meglehetősen gyengécske. Alig két perccel ezelőtt mondtam, hogy sorolhatnám magukat mindenféle mihaszna népséghez, hogy feltételezhetnék magukról rosszakat vagy még rosszabbakat, ám ez nekem az iménti beszédem során eszembe sem jutott. Sőt! Változatlanul meg vagyok rendülve, amiért ilyen szenvedélyes érdeklődést tanúsítanak a repülés nehéz, de embert formáló megpróbáltatásai iránt.
Hugyos Erzsi, amint az idegen ember elhallgatott, mészfehérré változó arccal lépett a helyére vissza. Az arcára telepedő iménti pír az öregember szelíd replikája után úgy eltűnt az arcáról, mint a pillanat. Szent Pityu ezzel szemben vörös lett, akár a főtt rák. Homlokán verejtékcseppek kezdtek gyülekezni. Mikorra pedig az aggastyán végleg befejezte magyarázatnak szánt mondandóját, ő, Szent Pityu, az örök kamaszságra kárhoztatott, de már cseppet sem fiatal ember, akit eddigi élete folyamán először tiszteltek meg azzal, hogy nem tegeztek le, érezte, ettől a nagy tisztességtől pörögni kezd vele a világ. Kiszikkadt szájjal, dadogva válaszolt hát az idegen öregembernek:
-Bátyám!... Én... én nem szóltam magának semmit. Vegye úgy, hogy nem szóltam! Ha elmagyarázza nekünk, hogyan kell repülni, én leszek itt az első ember, aki beszegődik magához repülőinasnak.
-No, ez már derék beszéd! - bólintott elégedetten az öregember. - Csakhogy - felemelte a kezét ismét, a tömeg felé fordult, azután így folytatta: - Az a bizonyos tanóra, amelynek során elsajátíthatjátok a repülés csodálatos fortélyait, holnapnál előbb, sajnos, nem következhet be.
Szavaira ekkor vihar zúgott át a tömegen. Szent Pityu elképedve, elcsukló hangon kérdezte: -Miért!? Az aggastyán a kamaszhangú férfi vállára tette a kezét.
-  Hogy hívják magát, fiam? Hogyan is szólította az imént az a szép, magas fiatalasszony?
Szent Pityu az égimeszelő Hugyos Erzsi felé pillantott. Egy ideig nézte, bűvölte a csapatból magasan kiemelkedő sovány, sápadt arcú fiatalasszonyt. Mikor azonban Hugyos Erzsi elkapta róla a tekintetét, Szent Pityu az öregember felé fordult.
Behúzott nyakkal, mintha attól kellene tartania, hogy valaki nyakon legyinti, így válaszolt:
-Hát... azt mondta rám, Pityukám!
-Na! - Az aggastyán Szent Pityu vállára csapott. - Pityukám! Pityu fiam! Holnap reggel maga lesz az első, aki próbára teheti a képességeit. De jobban teszi, ha addig nem kérdez semmit. Rögtön azután, hogy kivilágosodik, de mielőtt még föl nem szárítja a nap a harmatot, azzal a szép, magas fiatalasszonnyal elsőként emelkedhet a levegőbe. Beleegyezik?
-Bele - húzta be a nyakát ismét Szent Pityu. Az öregember ezután Hugyos Erzsihez intézte a kérdést:
-Hát maga, szép fiatalasszony, beleegyezik, hogy elsőként repülhessen ezzel a fiatalemberrel?
Hugyos Erzsi sápadt arcát ismét elöntötte a pirosság. Ingerülten válaszolt az öregembernek:
-  Repüljön vele a rák! Hát mit képzel maga, mi vagyok én? - Zavartan lesütötte a szemét. A szégyentől, hogy az öreg ember a szépsége miatt annyira felmagasztalja, és hogy a cigánysoriak előtt együtt merte emlegetni a kappanhangú Szent Pityuval, érezte, süllyedni kezd alatta a föld.
Egy másik fiatalasszony, az élénk, légiesen könnyű, vékonyka termetű Kanta Bözsi furakodott ekkor Hugyos Erzsi közelébe. Mielőtt megszólította volna, a könyökével jól oldalba lökte:
- Ugyan, Erzsi, miért húzod össze magad? Vállald el, ne szerénykezz! Ilyen szerencséd, hogy felszállhatsz az égbe, nem lesz az életedben még egyszer.
Az egybecsődült cigánysoriak közt erre kitört a nevetés. Biztatni kezdték a szokatlanul magasra nőtt, sápatag fiatalasszonyt innen is, onnan is, végül, amikor már ez a gólyalábakon járó fiatal cigány nő már nem bírta, hogy mindenünnen csak lökdösik, odakiáltotta az öregembernek:
-  Jól van, papó! Beleegyezek! Hát látja, hogy addig nem hagynak békén!...
Az öregember a fiatalasszony kétségbeesett hangjára halkan elnevette magát. A szakállát morzsolgatva, ám ezúttal tegeződve, válaszolta az izgalomtól összezavarodott Hugyos Erzsinek:
-  Szép is vagy, meg bátor is vagy, szép húgom! Derekasan viselted magad. Hanem hát... - az aggastyán ekkor újra felemelte a kezét. Szavait a továbbiakban a tömeg felé intézve, így folytatta a mondatot: - ...most mindenki menjen haza! Menjetek, és végezzétek a dolgotokat! De holnap reggel, mielőtt még a kertek alól előbújna a nap, itt legyetek, mert aki elmulasztja az időt, az máris lemondhat mindenről. Menjetek hát, és éjjel, elalvás előtt gondoljatok valamennyien a közelgő reggelre!
A szétszéledő cigánysoriak lassan indultak a telep irányába. Szent Pityu, aki nagyon furcsának találta, hogy az öregember nem akar velük tartani, ezt kérdezte tőle:
-  Hát maga?... Maga, bátyám, hová megy? Miért nem jön velünk? Jöjjön, nálunk szűkös a hely, de azért elalhat. A feleségem mostanában igen csendes asszony. Évek óta ki sem nyitja a száját, nem szól az mostanában senkihez sem.
- Nem, nem! - rázta meg a fejét válaszképpen az aggastyán. - Mivel repülni úgyis csak korán reggel lehet, nekem előtte még tennivalóim vannak. Elő kell készítenem egy-két dolgot. Na, Isten áldja, fiam! El ne aludjon, mert, mint mondtam, pirkadatkor maga repül elsőnek, meg az a fiatalasszony.
Szent Pityu szédelegve fordított hátat az öregembernek. Az örömtől, hogy holnap reggel elsőnek emelkedhet a levegőbe, hogy szárnyra kaphat, és az eget hasítva, isten tudja, tán még a templom tornyánál is magasabbra szédítheti a szerencse, úgy megrészegedett, hogy amikor a cigánysoron beérte a többieket, megfeledkezve az illendőségről, derékon kapta a százéves Harangos Esztit, és teljes örömmámorba esve forogni kezdett vele, mint a ringlispíl. Ám később, amikor a néhány másodpercig tartó, szédítő forgás után letette a földre, és a vénasszony, mint valami megtépázott öreg gólyamadár rángatózva, elnyúlt a földön, kétségbeesve kezdte tördelni a kezét:
- Éledjen fel!... Az Isten áldja meg magát, Eszti néném, mitcsinál?... Meg ne haljon!... Hallja! Mi lesz akkor énvelem?...
Az öregasszony felemelte a fejét. Vérző orral, recsegő hangon, akadozó beszéddel kezdte szidalmazni a kappanhangú férfit:
- Hogy a fekete nyű essen beléd, hát nincs jobb dolgod? Nem találsz magadhoz valót a soron? Hát miért nem a saját asszonyodat vagy azt az égimeszelő Hugyos Erzsit táncoltatod, pukkadj meg!
Szent Pityu szégyenkezve lehajtotta a fejét.
-Jól van, Eszti néném, teremtsen képen! Én mostanában egy kicsit csakugyan meg vagyok húzatva. -A távolodó, a házaik között szétszéledő cigánysoriak felé nézett. Amikor megpillantotta az egyik ház ajtaján éppen belépő Hugyos Erzsit, keservesen felsóhajtott.
-Nahiszen!... - Harangos Eszti megcsóválta a fejét. Feltápászkodott a földről, azután belekapaszkodva Szent Pityuba ezt mondta a bánatos képű embernek: - Nem gondoltam volna, hallod, hogy ennyire esz a fene érte. De ha már így van, ne búsulj! Ne lógasd az orrod! Én majd eligazítom a sorsotokat, összehozlak vele, amikor csak akarod. Mert szegény feleségeddel, az örök némaságba burkolódzó Piszkárival már úgyse mégy sokra.
Szent Pityu ismét pironkodva hajtotta le a fejét. Egy ideig hallgatott; keservesen, hosszan nézett maga elé, de aztán később ezt mondta a hazafelé induló vénasszonynak:
-Nem rajtam múlik ez, Eszti néném. Adtam volna én már magunkat összefele. De hát, hogy az a lány meg én - bocsássa meg nékem szegény otthonülő, nem tudom én miféle feleségem - igazából hányadán is állunk, azt most már csak az égzengés tudja.
-Miért, te! - Az öregasszony széttárta a karját. - Hát micsoda férfi beszél tebelőled? Hogy mondhatsz ilyet?
-Nem én mondom, hanem... az az égimeszelő. Merthogy én férfi vagyok - fordította el szemérmesen a fejét Szent Pityu az öregasszonyról -, az olyan biztos, Eszti néném, mint ahogy itt állok maga előtt.
Az öregasszony megcsóválta a fejét.
-  Na, gyere csak, gyere! - karon fogta a nagyokat sóhajtozó Szent Pityut, aztán csalogatni kezdte: - Gyere, odahaza nálam én majd kiokosítalak.
Mivel azonban a Nina fia, Szent Pityu ezen a napon már nem nagyon akart tovább okosodni, mert nagyon is jól tudta, mi vár rá azon a napon is, ha beteszi a lábát a vénasszony portájára, szabadkozva válaszolta:
-Eszti néném, az Isten áldja meg magát, hányszor akar még ezen a héten fát vágatni vélem?
-Miért, te fiú? - Az öregasszony elengedte Szent Pityu karját: - Hát hányszor vágtál már?
Szent Pityu összekulcsolta a kezét, úgy válaszolt:
-Hajói számolom, éppen hatszor! Volt olyan nap, amikor valamilyen ürüggyel kétszer is becsalogatott a fészerébe.
-Ugyan, fiam! Hát mit számít az, hányszor teljesíted egy magamfajta öregasszony szeszélyeit? - Harangos Eszti kézen fogta Szent Pityut. Akár egy rossz kölyköt, akinek esze ágában sincs szót fogadni, vonszolni kezdte maga után. Menetközben ezeket mondta neki: - Most, fiam, vágsz hetedszer is! Kezedbe adom a kisbaltámat, aprítasz nekem egy ölre valót, azután mehetsz magadnak, amerre látsz. Ha megteszed, amire kérlek, nem bánod meg. - Néhány pillanatra elhallgatott, de aztán így folytatta: - Amiatt a lány miatt meg ne fájjon a fejed! Holnap reggelre, amikor repülnötök kell, ebből a riadozó vadgilicéből én olyan turbékoló házigalambot varázsolok neked, amilyet még nem látott a világ.
Az öregasszony házánál Szent Pityu ezt kérdezte Harangos Esztitől:
-  Eszti néném, miért mondja ennek a darunak, hogy vadgilice? Hogy akar maga nekem ebből a daruból házigalambot csinálni?
Az öregasszony zavartan nézett Szent Pityura. Szent Pityu a fejét vakarta; úgy érezte, Harangos Eszti a tekintetével rögtön felnyársalja.
-  Fekete rosseb - csapta össze végül a kezét Harangos Eszti -, hát nem mindegy az neked, hogy daru, vagy vadgilice? Ha én egyszer azt mondom, angyalt csinálok az ördögből is, akkor neked mi a fene közöd van ahhoz, minek nevezem azt a libát? - A ház mellett felállított takaros kis fészerhez vezette Szent Pityut. Betuszkolta a temérdek tüzelni való rőzse közé, s miután a kezébe nyomta a férfi által már jól ismert, borotvaéles kisbaltát, még ezeket mondta neki: - Amíg fel nem aprítod itt ezt a kisebbik csomót, ki ne merd tenni innen a lábad! Ja, és még valamit nagyon jól véssél az eszedbe! Hugyos Erzsit nagyon kell akarnod, különben hiába mesterkedek. Az asszonyok nagyon nem szeretik a csalafinta férfikat. A pipogya, lélekben ide-oda hirintázó gazlelkeket meg pláne! Úgyhogy jól vigyázz!
Szent Pityu tehetetlen belenyugvással tűrte, hogy az öregasszony rázárja a fészer ajtaját. Miután lehuppant a földre, és ólmos lassúsággal kopácsolni kezdett egy félig már agyonfarigcsált, kicsiny farönkön, hirtelen úgy érezte, számára e pillanatban véget ért az élet. Észrevétlenül hagyta abba a kopácsolást is, és mindaddig, amíg be nem sötétedett, a szeme pilláját sem volt hajlandó rezdíteni többé. Csak ült, magába roskadva meredt a nagy halom akácfagallyra, és hogy e különösnek mondható, számára először megmagyarázhatatlannak tetsző bénult állapot igazából nem a saját akaratából következett be, azt csak akkor vette észre, amikor jó sokára teljes bizonyossággal meg nem állapította, nincs egyedül az öregasszony fészerében. Kínjában mozdulni akart, hogy felaprítsa végre Harangos Eszti télre elraktározott tűzifáját, ám a felfedezéstől, hogy nincs egyedül, és hogy nem mozdulhat, hogy mozdulatlansága a szélütöttek mozdulatlanságához hasonlatos, úgy megrémült, hogy kicsordultak a könnyei.
Vele szemben, a fészer tetőszerkezetének egyik gerendájáról két „felöltöztetett" koponya lógott lefelé a már felaprított nagy halom farakás fölött. Cukorspárgán függött mind a kettő. Az egyik egy kékesfehér, püspöki fejfedőhöz hasonló csúcsos süvegfélét „viselt", a másik ezzel szemben egy közönségesnek tetsző, ám igen nagy karimájú, sötétzöld kalapot.
Az iszonyatot keltő látványtól egy látszólag nem odavaló történet jutott eszébe ekkor Szent Pityunak arról a cigányról, aki évekkel ezelőtt úgy bénult meg éjnek évadján a temető kellős közepén, s falták fel kis híján a sötétből előmasírozó menyasszonyhangyák, amiképpen lebénult és változott só-oszloppá Szodoma felperzselt határában egykor Lót fegyelmezetlen felesége. Igaz, ő más miatt, úgy hírlik, a kíváncsiskodása miatt lakolt. S mivel tragikusabb körülmények között érte a csapás, a hangyák sem akarták elemészteni.
Jó sokáig, két-három percig is készült; próbálta tornáztatni merev nyakizmait Szent Pityu, hogy végre most már egy valóságosat, egy igazit nyeljen, hogy legyűrhesse a szájában a félelemtől felgyülemlett nyálat, de a dermedtség, amely terjesen úrrá lett testének minden porcikáján, nem hagyta mozdulni szemernyit sem. „No, fiam - kezdte korholni gondolatban önmagát -, ilyen a te szerencséd! Örömöt, vígságot, vidító vidámvásárokat álmodsz magadnak hitvány életedben szüntelenül. Ehelyett mi van? Halál, pusztulás, szaros keserűség és félelem életed folyamatában lépten-nyomon. Hát hogy a nyavalyában fogsz te holnap reggel repülni? A bénultságtól se a kezed, se a lábad! Nem hogy repülni nem fogsz a kelő napnál magasabbra, de örülsz majd, ha estére egyáltalán kijutsz ennek az istenverte boszorkánynak a fészeréből." - Az öregasszonyra, az őt idecsalogató Harangos Esztire gondolt most hirtelen. Olyan harag és gyűlölet keletkezett benne a vénasszony iránt egyszerre, hogy legszívesebben felpattant volna, hogy a saját kezével tekerje ki a nyakát, mivel azonban e pillanatban csak arra volt módja, hogy csupán gondolatban éljen fenyegető szándékával, az öregasszony iránt érzett haragját ezért eképpen összegezte: „Megállj, nagyanyám! Ezért a csúfságért, amit most velem űztél, még számolunk! Úgy elkapom azt a kóró derekadat és akkorát perdülök véled, ha kijutok innen, hogy ezer darabra hullanak szét azok a rozoga csontjaid!"
E gondolatnál, mert addigra zsibbadni kezdett a lába, mintha ezernyi hangya lepte volna el egyszerre, a temetőbeli cigány jutott eszébe ismét. A história, ami ezzel a szerencsétlenül járt emberrel esett meg alig pár esztendővel ezelőtt, és ami miatt Szent Pityut oly gyakran fogta el a méla keserűség, de nem egyszer a szívettépő sírás is, valóságtartalmát tekintve már önmagában véve különös, nem mindennapi eseménnyel indult. Május volt, május másodika, a távolból felhangzó tompa vonatfütty tanúsága szerint este fél tizenegy. Koncsek Joka várandós felesége álmában egyszercsak hirtelen ezt mondta a mellette fekvő, csendesen szunyókáló embernek:
- Kelj fel, angyalszárnyakat látok a falon. Úgy hiszem, órán belül szülni fogok. Rakj tüzet! Odakint esik a hó, ebben a hidegben, beláthatod, nem hozhatom világra a gyermekedet.
E zavarosnak tetsző asszonyi beszédtől Koncsek Jokának egycsapásra kibillent helyéről az esze. Hirtelen - merthogy olyan valószerűtlennek találta felesége minden szavát - inge- rülten összecsapta a kezét. Ám amikor kidörzsölte szeméből az álmot, és kelletlenül körbehordozta tekintetét a szoba frissen meszelt falán, borzadállyal állapította meg, az álmában parancsokat osztogató asszony, bizony, igazat mondott: a hófehérre meszelt szoba egyik szegletében, közel a plafonhoz, hatalmas, kifeszített, égszínkék szárnyakat pillantott meg hirtelen. „Atyaúristen! - csapta össze ismét a kezét -, mi rosszat tettem én?" Mikor pedig lelépett az ágyról, és az ablakhoz sietett kitekintett a szabadba, s megpillantotta az udvaron elterülő, tompa fényű hótakarót, eszelősen elkezdte magát pofozni: - Bolond! Térj magadhoz! Ennyi valótlanság egyszerre még a mesében sincs. Hát miféle éjszaka ez, hogy odakint belepi a nyíló orgonát a hó? Hogy ahol eddig legfeljebb mocskos denevérszárnyakat láttál, ott most igazi, valóságos, tündöklő angyalszárny mutatja magát?... - Szédelegve az ágyhoz botorkált, felesége csukott szemmel, lassú lélegzéssel aludt a tiszta vánkoson. Szép arcú, szénfekete hajú, nagyon fiatal, mondhatni túlontúl fiatal asszony volt Koncsek Joka felesége. Első gyermekét várta, s noha jócskán volt még hozzá ideje, mostanra mégis akkora hasat eresztett az istenadta, mintha a pendelye alá valami könnyű, ám rettentő nagyra kerekített tömlőt rejtett volna valaki. Ifjú kora ellenére pedig állapotának erre az idejére mindkét szája szögletébe parányi pókháló finom rajzolatát szőtte az idő. Nem is csoda hát, ha Koncsek Joka e nem mindennapi jelenség láttán olykor azt gondolta magában az asszonyról, ennek hátborzongatóan különössé formálódott ábrázatáról, hogy néha bizony úgy fest, észrevétlenül úgy sejlik bele a pillanatonként változó világba, mintha valami ezeréves, ámde puha gyolcsokból előderengő, finom penészhártyával bevont, ódon alabástromarc.
- Mit bámulsz - kérdezte azon a minden szerencsétlenséget felülmúló éjszakán csendes indulattal a megzavarodott embertől ez a most már csak fájdalmas legendákban élő nőalak -, mit fixírozol - kérdezte a szédelgő Koncsek Jokától -, tán nem ismersz? Rakj tüzet, és légy büszke, mert hamarosan fiad lesz! Barvalónak hívják majd, akit irigyelni fog e kerek világon mindenki.
Koncsek Joka becsukta a szemét. Ájuldozva fordult ki a konyhába, ám amikor az asztalhoz lépett, és kezébe vette a bádogpoharat, döbbenten tapasztalta, hogy a vödörben, amiből szomjúságát akarta oltani, mint a leghidegebb téli éjszakákon odakint a tavakban, belefagyott a víz. S mivel odahaza egyetlen pisla lángra való tűzifa nem akadt, amivel felolvaszthatta volna, vagy felfűthette volna a szülő asszony és az időnap előtt születni készülő gyermek számára a valóban alaposan kihűlt házat, úgy döntött, tüstént fűtenivaló után néz. Ám odakint május volt. Hiába vitte magával beretvaéles kisbaltáját, hiába cammogott, tiporta maga alá a frissen esett, Isten tudja ilyenkor honnan jövő havat - a világban lombot, virágot eresztettek a fák. Egy sem akadt a közeli temető dúsan zöldellő hólepte fasoraiban olyan, amiről Koncsek Joka azt gondolhatta volna, jó lesz, alkalmas lesz arra, hogy odahaza tüzet gerjesszen belőle. S akkor Koncsek Joka kitárta karját. Az ég felé nézett, ahonnan továbbra is sűrű, könnyű pelyhekben hullott a hó. „Isten kezdte végül zaklatottan, elcsukló hangon -, hát miért szórakozol énvelem? Vénné, időtlen öregasszonnyá tetted fiatal feleségemet. Hatodik hónapjára akkora hasat kerekítettél neki, hogy olyan, mint egy felszentelt boroshordó. Ezután kvártélyba angyalt küldesz hozzánk, s közben jéggé dermeszted az ivóvizet. Idekint zimankót teremtesz, akkorát, kínomban már azt sem tudom, élő vagyok-e vagy holt. Ki ád nékem választ? Perceken belül most honnan teremtsek én tűzre való gerjesztőt? - Megköszörülte a torkát, azután pedig, mint aki végleg elveszítette türelmét, a havazó égbolt felé irányítva a hangját, eszelősen belebődült az éjszakába: - Isten! Megbolondulok!..."
S mintha akkor ez így is történt volna. Hogy Istennel való rövid pereskedése után végül mit cselekedett a behavazott, magányos sírhalmok között, arról bizony a későbbiekre nézve nem sok tudomása maradt. Zavarodott állapotából végül vajúdó felesége térítette magához odahaza:
- Szerencsétlen, szerencsétlen! Én itt életet készülök szülni, te pedig kirabolod a temetőbeli holtakat. Hét faluban, hét vármegyében arról voltál híres mindig, hogy soha senkiét el nem vitted. Most meg, fogod magad, és ripsz-ropsz fejfát lopsz! Kidöntöd, kicsavarod a földből tövestől. Hát mit gondolsz, hagyom, hogy miközben angyal van a házban, temiattad, ezért a semmi kis fáért bűnbe essünk valamennyien? Azt gondolod, megengedem, hogy tüzet rakj belőle, hogy a tűzből utána a felizzó szikrákkal együtt ördögök pattanjanak elő? - E szavaknál ekkor, mint valami nagybeteg, erőlködve fölemelte a vankosról a fejét. Koncsek Jokának, aki lélegzetvisszafojtva hallgatta felesége minden szavát, úgy tűnt föl ebben a pillanatban, mintha az asszony alabástrom arca most ezerfelé repedt volna szét. Rekedten, csöndes szavakkal folytatta iménti mondandóját: - Csodálkoznom kell rajtad, mennyire ügyefogyott lettél mostanára. Mit állsz úgy, mint akit megbabonáztak? Na, kapd csak fel azt a nyavalyás keresztet, és vidd csak vissza oda, ahonnan azt elcsórtad! Vedd fel a nagykabátodat is, mert még megfázol. Az jó hosszú, nem ér benne a hideg. Tél van! Hiába állítottál tegnap nekem virágzó jézusszívből májusfát, a tél az tél, május másodikán is.
Koncsek Joka lehajtotta a fejét. Átnyalábolta a temetőből a konyhán át idáig cipelt keresztfát, és szó nélkül kivonszolta a tűzhely elé. Igazi meglepetésben volt része: a tűzhelyben lobogó lánggal, szikrákat pattogtatva égett a tűz. Egy óriási mosófazékban víz sustorgott a vason. A konyha egyik szegletében pedig valószerűtlenül fiatal, sápadt, de igen szép arcú, angyalszárnyakat viselő cigány lány térdelt a földön, s ügyes, jól begyakorlott mozdulatokkal, kis aranybaltával finomra gyalult, félig fehér zománcozatú deszkát hasogatott. Mielőtt Koncsek Joka kinyithatta volna a száját, hogy meglepetésének és kifogásainak hangot adjon, az angyalszárnyú leány fölegyenesedett, kezeit csípőre tette és magyarázatképpen ezt mondta neki: - Csak azt teszem, amit ilyenkor tennem kell. Sereg munka vár még rám az éjszaka folyamán, így hát siess. Mikorra visszaérsz, addigra, ne félj, elrendezek mindent. A kredencet pedig, amit felhasogattam, ne sajnáld.
Pedig sajnálta. Finom, nagyon előkelő és nagyon régi bútordarab volt, méghozzá patikába illő urasági származék. Szatmárnémetiből a hátán, darabokban cipelte hazáig. Végig a Szamos parton lopakodott vele éjnek évadján; hol a román, hol pedig a magyar határőrök elől kellett bujdokolnia oda- és visszafelé jövet egyaránt. Értékes fűszereket, edényt és vagy másfél vég gyolcsot adott cserébe érte a háború borzalmaitól lerongyolódott két kisasszonyfélének, akik, noha jócskán túl lehettek már a hatvanon, olyan egyenes derékkal, olyan peckesen jártak-keltek mégis a bombázások ideje alatt félig megroggyant legalább kilenc szobás kastélyféléjükben, mintha egyenesági leszármazottai lettek volna a hajdani erdélyi fejedelmeknek. „Vigyed, jó ember - mondta neki az egyik. - Vigyed, különben még ezt is magukkal viszik a románok." „Az oroszok" - köhintette el magát a másik. „Az mindegy - legyintett a matróna. Fiatalabb volt a másiknál; Koncsek Joka legalábbis ezt gondolta a „kisasszony" fehér harisnyája láttán. - Oroszok, románok, mit számít az most már. A mi patrónánk, Égi Szent Anyánk, végleg elhagyott minket. Ez most már egészen bizonyos."
Amikor Koncsek Joka megemelte a fehér mázas konyhabútor két darabból álló egyik darabját, amely valószínűtlenül pehelykönnyű tehernek bizonyult, és indult vele kifelé a házból, az idősebbik kisasszony a konyha egyik szegletébe húzódva, kezeit imára kulcsolva elképesztő keserűséggel, cérnavékony hangon énekelni kezdett: „Boldog Asszony Anyánk, Égi Szent Patrónánk, nagy ínségünkben, így szólít meg hazánk..."
De nem úszta meg e keserves énekhangot másodjára sem. Amikor a kredenc alsó részének darabjáért újra visszaszökött a háború végére másodjára is a „túloldalon" rekedt városba, megintcsak el kellett viselnie mindkét vénkisasszony szívszaggató énekhangját. E számára teljességgel ismeretlen hazafias zsolozsma a kredenc második darabjának „távozása" láttán csendült fel újra, amelynek hallatára Koncsek Joka térdei úgy megroggyantak, mint akire nagy hirtelen mázsás terhet raktak: „...Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg, szegény magyarokról."
A Szamos-parton hazafelé vezető éjszakai úton - amiképpen jó néhány esztendővel később a fejfa visszacipelésekor a temetőben is, a kredenc felhasogatása láttán - átköltve persze -, nem egyszer buggyant ki, az ő száján is a vénkisasszonyoktól hallott dallam szövegfoszlánya. A Szamos-parton így: „Boldog Asszony Mamám, Égi Szent Matrónám, szegény keservemben így szólok én hozzád, kicsiny házamról, szép palotámról, ne feledkezzél meg, szegény feleségemről." A temetőben azonban, miután teljesítette felesége szigorú parancsolatát, ezt kezdte el danolászni a májusi, havas éjszakában: „Boldogtalan Mamám, Felséges Istenem, nagy-nagy keservemben, fejembe mit vettem, kicsiny házamról, szép fiacskámról, mért feledkeztem meg, szegény feleségemről..."
Mikor azonban betette a lábát az éjszakai temetőbe, hirtelen megfeledkezve iménti zsolozsmázgatásáról, iszonyú káromkodásba kezdett: „A jószagú Úristenit neki - kezdte minden átmenet nélkül -, hát ki tehet itt mindenről? Hát miért nekem kell itt keseregni unos-untalan? Ki a jó nyavalya tehet arról, hogy májusban leesik a hó, meg ki a Szűz Mária tehet arról, hogy erre az én asszonyomra is éppen most jön rá a szülés. -Beleköpött a hóba, azután sziszegve így folytatta: „Még ilyet! Hat hónapra pulyát hozni a világra, amikor az ember forró nyár közepére igyekezett betervezni magának. Na! - nekilódult egészen, észre sem vette, hogy vállán a temetőbeli keresztfával akkorákat lépdel, mintha nem is lépdelne, hanem inkább repülne - Mától új életet kezdek! Mától, bizonyisten, úgy rendezem be az életemet, hogy engem többet soha semmiféle meglepetés ne érjen. Tudni fogom én holnaptól, mi a rossebtől pókhálósodik be ennek az asszonynak a szája. Tudni fogom én, mit keres a házamban angyal... Jó Isten, kinek a lánya lehet ez, melyik cigány fruska növesztett magának hirtelen szárnyat és hogy merte felhasogatni a bolond vénkisasszonyoktól kincsekért megszerzett, drága szép mázas kredencemet, amiért, a jó ég tudja, miféle puskagolyó lehetett, kis híján a határon hagytam a fogamat. Na, nem baj. Nincs semmi baj. Holnaptól kezdve más lesz minden. Tenni fogok én mindenről. Gondom lesz rá, hogy holnap, jókor reggel, mihelyst felkel a nap, letörjem valakinek a derekát."
- Amikor a megcsonkított sírhalomhoz érkezett, és a méregtől prüszkölve, nagy erővel belevágta a havas földbe a korábban nem kis erővel, ám öntudatlan állapotában kicibált keresztfát, még ezt mondta: Fogom én tudni, bizony, csak most még azt nem, hogy kinek...
Hogy ezután valójában mi is történt vele azon a bizonyos, májusi havas temetőbeli éjszakán, arról csak mendemondák, méghozzá színesebbnél színesebb történetek, mostanra valóságos legendákká kerekedő történetek születtek a cigánysor népe között. Egyesek azt regélték, hogy várandós felesége időnap előtti vajúdása miatt keletkezett örömében, a temérdek, magába öntött denaturált szesztől vált csaknem halálosan részeggé, mégpedig annyira, hogy szeme világának elvesztése mellett örökre lebénult tőle minden porcikája.
Mások fantáziája élénkebb volt. Való igaz - állították mások -, hogy a sárga földig leitta magát, de nehogy azt gondolja már bárki is, hogy mindezt örömében tette, hanem ellenkezőleg: az ijedtségtől, mert ugyan ki merne másképpen éjnek évadján, egymagában bebotorkálni a temetőbe fejfát lopni?
Harangos Esztinek más volt a véleménye. Ez terjedt el leginkább a soron. Franckarikát - mondta a vénasszony egy esti tanácskozás alkalmával. - Ne higgyetek senkinek semmit, csak nekem. Jokát én jól ismerem. Ti is tudjátok, meg én is tudom, ez az ember még ünnepek alkalmával sem képes lehörpinteni nem hogy liternyi mennyiségű pálinkát, de még egy nyeletet sem. Azt mondom én, hogy megfogta a halott. Megfogta és félelmében úgy összeszorult a szíve az árvának, hogy az onnantól kezdve nem engedett ki magából egyetlen szemernyi vért sem. Ha pedig ez megesik - márpedig megesett, tagadhatatlanul -, honnan kapott volna abban a tetthelyben annak a szerencsétlennek az agya vért, ami nélkül, hát ugye, ti is jól tudjátok, nagyon nagy zavarodások keletkezhetnek a fejben. Keletkezhetnek példának okáért olyanok, hogy vér híján elkezdenek sorvadozni az agyvelőnek azok a tudományai, amitől az embernek mozdulni, izegni-mozogni kezdenek mondjuk a kezei, a lábai, a fülei, meg a miegyebei.
-Meg hát a micsodája is, példának okáért - kotyogott bele valaki.
-Az is! - hagyta helyben Harangos Eszti. - Az agynak az a tudománya, hogy ezeket az akármiket mozgatni tudja, ahhoz vér kell, méghozzá a legszebb, a legpirosabb vér. Ha ez megáll, ha ez nem futkos az ereiben, megáll az ember is. Na, hát ez történt szegény Jokával a temetőben, amikor a keresztet visszatette a helyére és a halott elkapta a kabátja csücskét. Megfogta szegénynek, az meg, a boldogtalan, ijedtségében lebénult rögtön. Szétpukkant neki a szíve.
-Jó, jó - avatkozott bele Pacel Juliska Harangos Eszti tudományoskodó előadásába -, de hát ez az ember valamiféle hangyákról is óbégat. Azt mondja, „menyasszonyhangyák" mászkálnak a testén. Azt mondja folyton-folyvást, hogy már alig van valami belőle, mert hogy azok lassacskán leesznek róla minden falat húst.
-Szamárság! - emelte fel a kezét Harangos Eszti. - Megháborodott a szerencsétlen. Zsibbadtságot érez, amiről azt hiszi, hangyák. Menyasszonyhangyák különben sincsenek. Csak fehér hasat viselő állapotos hangyák vannak, amik úgy néznek ki, mintha menyasszonyi ruhát viselnének.
Pacel Juliska ezen elgondolkodott. Szerette volna odavinni a tudálékoskodó vénasszonynak, hogy nem nagyon érti, amiről beszél. Mert ha léteznek állapotos hangyák, akkor miért ne lehetnének menyasszonyhangyák is. Egyszer - ha már állapotosak -, előtte csak menyasszonyok voltak egytől egyig mind. Harangos Eszti azonban kitalálta Pacel Juliska gondolatait:
-  Nincs igazad, akármi jár is a fejedben, Juliskám. Miért kell ahhoz menyasszonynak lenni, hogy valaki terhes legyen? Mert figyelj csak ide szép testvérem, te olyat még nem hallottál, hogy valakit csak úgy megszáll a Szentlélek? Mert bizony én már hallottam ilyet. Nem egyet, nem kettőt. Nem akarlak megsérteni, de vajon a fiadat, aki ember korára elszállt mellőled, mint az árgyélus madár, mert hogy hét vármegyére szóló pikulás lett belőle, honnan szerezted magadnak?
Pacel Juliska elpirult. Szégyenkezve lehajtotta a fejét, ujjaival sokáig kapirgálta a földet s csak azután szólt:
-  Hát nem a Szentlélektől.
Pacel Juliska, erőt véve magán, úgy határozott, hogy még aznap este fölkeresi Koncsek Joka házát, amelyet a temetőbeli baleset óta elkerült mindenki a soron. Elhatározta, hogy tiszteletét teszi a szerencsétlenül járt házaspárnál.
Félve, szorongva zörgetett be a házba. Fiatal, szép arcú lány nyitott neki ajtót. Koncsek Joka sógornője, a szája szögletében a terhességének utolsó napjaiban pókhálót növesztő Koncsek Joka feleségének édestestvére engedte be a kései látogatót.
-  Gyere - mondta Pacel Juliskának. - Mitől reszket a kezed? Kérsz egy pohár vizet? - Az asztalhoz lépve egy fehér mázas kancsóból vizet töltött, majd odaállt vele a vendég elé -: Friss! Nemrég hoztam a vásártéri kútból.
Nem inni jöttem - válaszolta Pacel Juliska. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, vannak-e menyasszonyhangyák.
Vannak - bólintott a leány. - De előbb igyál, mert nagyon reszket a kezed.
Pacel Juliska a vizespohár után nyúlt. Inni azonban már nem volt mersze, hiszen mindenki tudta, hogy a vásártéri kút, amióta beleölte magát valami idegenből jött marhakereskedő, tele van apró vízipondróval.
-Nem inni jöttem - mondta újra a leánynak. - Azt mondják, angyal is van a házatokban.
-Van az is - felelte suttogva a lány. - Mit kérsz? Süteményt adhatok?
-Nem kell semmi. Sem sütemény, sem víz. Hol vannak azok a hangyák? Hol van az angyal?
A leány finom mosolyra húzta a száját. Széttárta a karját, azután ezt mondta:
-  Az angyal itt van. Itt áll előtted teljes életnagyságában. - Csupasz karját, mint valami szárnyat, meglibegtette, majd így folytatta: - A hangyák meg ott vannak bent a nagy szobában. Látni akarod?
Pacel Juliskát e pillanatban borzadály fogta el. A leány csupasz karja láttán, amelyen a finom rajzolatú pihéken kívül mást nem látott, világossá vált előtte, hogy bolondok házába tévedt. Riadtan az ajtóhoz hátrált, majd e szavak után kilépett a házból:
-  Semmi baj, Margitkám. Köszönöm a szíves vendéglátást. Ha majd lesz egy kis időm, eljövök hozzátok máskor is. Eljövök újra, de ha addig is szükségetek lenne valamire, akármire, csak üzenj bátran, mert tudod, én veletek érzek, meg hát úgy, Joka sógorod sem idegen nekem. Na! Pá szivem. Csókoltatom Éva testvéredet, meg a kisfiút...
Rosseb azt a ragyás arcát! - kezdte szidalmazni Pacel Juliskát Szent Pityu Harangos Eszti fészerében. - Mért nem ment egy kicsit beljebb, mért nem nézte meg szegény Jokát. Felemelhette volna rajta a takarót és bizony, láthatta volna rajta azokat a futkározó mifenéket. Meg kellett volna annak idején győződnie róla, hogy hát mi is a tiszta igazság? Mert hogy azoknak a hangyáknak létezniük kell, az egészen bizonyos.
Mozdulni próbált; szerette volna megtapogatni zsibbadt végtagjait, szeretett volna bele egy kis vért masszírozni, de kísérlete ezúttal is kudarcba fulladt. - Megbénultam - motyogta magában. - Kezd alaposan sötétedni is, azután pedig jönnek a hangyák és úgy felfalnak reggelre, hogy nem marad belőlem semmi, csak a csont. Mi lesz énvelem, Szentséges Szűzmáriám, hát hogy fogok én most már jókor reggel a levegőbe emelkedni a harmatos nappal együtt? - Hugyos Erzsire gondolt, vajon az a hosszúlábú gólyamadár mit csinálhat most? Jót alszik magának biztosan. Alszik, mint akinek se bú, se kár. Engemet meg itt esz a penész, és ez a vénséges boszorkány is, aki beterelt ebbe az istenverte fáskamrába, most bezzeg, rám se hederít. Bezár, hogy kamu, vágjak neki fát, aztán meg elém teremti itt ezeket a koponyákat, hogy kapjak tőle én is szívhasadást, meg hogy bénuljak bele a saját félelmembe, mintha bizony, más sorsot nem érdemelne meg az élettől a személyem.
Mikor e gondolatsor végére ért, hirtelen észrevette, hogy a fészerben eltöltött csaknem félnapig tartó bezártsága alatt mozdulatlanságra kárhoztatott szempillái egyszercsak megrezdülnek. Próbálkozása, hogy tudja-e mozgatni a szemgolyóit, úgy tetszett neki, hogy sikeres. A felfedezéstől, hogy nem bénult meg végleg, olyan melegség áradt szét a testén, amilyet életében még sohasem érzett. Először a vállait próbálta meg-megmozgatni. Azután pedig megpróbált bólogatni is. Legvégül aztán, amikor ráébredt, hogy a szempillája, a válla és a feje után sikerült megemelni a kezeit is, örömében elsírta magát.
-  A kurvaistenit! A hétszentségit! - kurjantotta el magát hirtelen. - Hé! Vénasszony! Merre vagy? - Sebesen a balta után nyúlt, irtózatos erővel belevágta az előtte sötétlő agyongyötört, agyonfarigcsált farönkbe, majd megpróbált talpraállni. Ekkor váratlan dolog történt: a fészer tetőszerkezetéről egy dróton lefelé lógó gyékény kosár pottyant le hirtelen. Szent Pityu erre sebesen gyufát kotort elő a zsebéből. Amikor a fény felvillant, és megpillantotta a kosár tartalmát, akkorát visított, mint egy gyereklány, akit jó alaposan pofon csaptak.
Kisvártatva odakintről erős lámpafény vetődött az arcába. Harangos Eszti alakja tűnt fel előtte hirtelen, kezében petróleumlámpát tartva, s Szent Pityu láttán meglepő szelídséggel így szólt:
-Szent Isten! Hát te még itt vagy? Drága szép fiam, én meg már azt hittem, megszöktél. Felvágtad a fát?
-Vágta azt fel az a büdös patájú sátán, aki a világra szalasztotta magát. Hát mi a jószagú Úristennek zárta rám ezt a ketrecajtót? Meg mik ezek itt, mondja meg nekem, hát honnan a jó francból teremtette ide őket? Mert hogy tegnap még nem volt itt, az biztos.
-Erre a kosárra gondolsz, szép fiam? - Harangos Eszti egy szegre akasztotta a lámpát.
-Arra! - ordított jó nagyot Szent Pityu. - Meg ezekre a halálfejekre. Mondja, honnan a francból van magának egy kosárra való kígyója? Mit csinál vele? Boszorkánykodik tényleg?
-Na, gyere csak. - Harangos Eszti karon ragadta a fiatalembert. - Vannak kígyóim is, egy egész családra való, meg vannak itt koponyák is. De nehogy azt hidd, szép fiam, hogy mindezek a te ijesztgetésedre kerültek ide. Itt volt ez már tegnap is, meg tegnapelőtt is. Itt van ez már majdnem egy esztendeje. Ha nem lenne annyi eszed, mint amennyi éppen hogy van egy vaddisznónak, emlékezhetnél rá, honnan, mikor került ide ez a kígyócsalád kosarastul, mindenestül. Na, gyere csak, gyere. Mutatok neked valamit.
-Hagyjon nekem békét, maga halálfejes vénasszony. Kis híján rám hozta a rosszat. Most meg azt kívánja, hogy még a házába is bemenjek. El akar engem pusztítani, vagy mi a bánatos Istent akar még tőlem?
Mielőtt beléptek volna a házba, Harangos Eszti megfogta Szent Pityu karját:
-  ígértem neked valamit, fiam. Nyugodj le, mert ha így kerülsz elébe, még elriasztod.
Szent Pityu összecsapta a kezét:
-Mit akar már velem csinálni megint? Mibe akar behúzni újra?
-Fogd be a szádat, te! Hát akiért esz a penész, az már két órája vár rád. Ha így óbégatsz, még meghallja.
Szent Pityu nekidőlt a falnak:
-Idehozta azt a darut?
-Ide én - köhintette el magát a vénasszony. - Megbeszéltük, nem?
-De hát nekem feleségem van. Gyerekem, meg feleségem.
-Mafla! - csapta mellbe Harangos Eszti. - Ezt eddig nem tudtad? Mit gondolsz, ez a daru nem tudja?
-Tudja, tudja... - törölte le a homlokáról a verejtéket Szent Pityu. - Tudja ezt mindenki. Tudja még az a magasságos Úristen is, csak éppen a feleségem nem.
-Piszkárit most jobb, ha kipakolod a fejedből. Hagyd most őt egy kicsit békén, mert ő most azt sem tudja, hogy a világon vagy. Egyszer, persze, majd magához tér. Meggyógyul, de az még odébb van.
-Megver az Isten - kezdte a siránkozást Szent Pityu. -Nem becsületes dolog megcsalni egy beteg asszonyt.
-Ebben igazad van - tárta szét a karját Harangos Eszti. -Mindig is jó ember voltál, ezért is szeretlek, szép fiam. De gondold meg, a te feleséged már nem feleség. Évek óta nincs is magánál. Csak női, női, akkora már, mint egy dunyha. Nincs neki se keze, se lába. Szólni sem szól, azt sem tudja, hogy egyáltalán a világon vagy.
-És ha mégis? És ha tud mindenről mindent?
-Az akkor a te kereszted. Felnőtt ember vagy, viselned kell minden tettednek a terhét.
-  Csakhogy én már nem nagyon akarok viselni semmiféle terhet - válaszolta Szent Pityu. - Pláne meg keresztet nem. Mondja, Eszti néném - Szent Pityu közelebb hajolt az öregasszonyhoz. - Kereszt nélkül nem lehet? Maga azt ígérte nékem, hogy ezeket az én kis inci-finci ügyeimet varázslással intézi el.
Harangos Eszti ismét mellbe csapta Szent Pityut:
-Te! Semmirekellő! Neked az ilyesmi inci-finci ügy? Nem elég nagy bűn az a te számodra, hogy feleség mellett szemet vetsz más asszonyra, mégpedig úgy, hogy teherviselés nélkül szeretnéd megúszni azt?
-De Eszti mama - Szent Pityu felemelte a hangját -, az Istenke áldja meg magát, én már nem akarok viselni semmiféle terhet. Nemrég, itt a fészerben, kis híján meghasadt nékem is a szívem. Miféle terhet bírnék én még ezek után elviselni?
E pillanatban kinyílt Harangos Eszti házának ajtaja. Hugyos Erzsi állt az ajtóban, tetőtől talpig fehér ruhát viselt, óriási, tenyeresen elterpeszkedő lábán ugyancsak fehér szandál világított.
-Meddig kell még nekem setétben lennem - szólalt meg méltatlankodva. - Nem szép, hogy kiviszi a lámpát, a vendéget meg setétben hagyja.
-Ne haragudj, lelkem - válaszolta szelíden Harangos Eszti -, engedelmeddel, egy kis megbeszélnivalóm volt itt ezzel az emberrel. De már megyünk is befelé. Rendben van itt már minden.
-Nincs itt rendben semmi, Eszti mama. Mindent hallottam idebentről. - Rápillantott Szent Pityura, majd így folytatta:
-Aki Istenveréstől fél, az ne akarjon magának más asszonyt. Sajnálom - mondta ki a szót olyan hangsúllyal, olyan hanglejtéssel, mint valami úrinő -, sajnálom, hogy feltartóztattam magukat. A bátortalan férfiakról pedig - pillantott ismét Szent Pityura - az a véleményem, hogy előbb tanuljon meg bátor lenni. Senki nem kérte, hogy szemet vessen rám. Senki nem kérte, hogy elhagyja beteg feleségét. Most pedig elmegyek. Holnap reggel, amikor megjelenik a soron az a szent ember, aki repíteni fog minket, ott ez a fiú - Szent Pityu vállára tette a kezét -, bemutathassa nekem a bátorságát. Ez lesz a próba. Ha akkor képes lesz felrepülni velem, a mostani szemtelen gyávaságáért én megbocsátok neki. Kinyitom feléje a szívemet és megbocsátok. De ha nem lesz képes madár módjára repdesni, elemelkedni a földtől, legalább két és fél centire, amiképpen azt nekünk az a messziről jött öregember meghagyta, akkor nem bocsátok meg. - E szavak után átlépte Harangos Eszti házának küszöbét, s mielőtt hófehér ruhájában belesétált volna a cigánysori sötét estébe, elmenőben még ezt mondta: -A szerelem érzéseivel, a kutya úristenit, ha már kipréseli magából az ember, nem lehet vacakolni.
Szent Pityu eltüsszentette magát.
-Mit karattyol itt össze-vissza ez a nőszemély, Eszti néném? Hát honnan veszi magának a merészséget ez a kotló, hogy próbára tegyen engem? Hát kicsoda itt ez a gém-daru?
-Királykisasszony - válaszolta komolyan Harangos Eszti. - Úgy cselekedett pontosan és nagyon helyesen, mint egy királykisasszony. El akarja nyeretni a kezét. Ha kívánalmainak megfelelsz, a keze a tiéd. Ha nem, sohasem nyered el.
-De maga azt ígérte nekem, hogy ne aggodalmaskodjak, mert mikorra elérkezik az ideje, elrendez körülöttünk mindent. Azt mondta, turbékoló galambot varázsol nekem ebből a vadgilicéből.
-Ezt, fiam, én meg is tettem. Idehoztam, turbékolt is, várt is reád egy egész fél napot, de hát most mondd meg, én tehetek arról, hogy a feleséged fölemlegetése után meggondolta magát?
-Mit számít az, mit emlegettem én fel, ha magának képessége van ahhoz, hogy feledtetni tudjon egy ilyen kis csekélységet?
-Ez neked csekélység, te lator! Hát van neked ahhoz fogalmad, milyen kacifántos az asszonyi lélek? Hát azt hiszed, akiben egy kis tisztesség van, az képes játszi könnyedséggel elvenni mások emberét?
-Jaj, Eszti néném, ne beszéljen már nekem itt összevissza - túrt bele a hajába Szent Pityu, s közben észre sem vette, hogy leült a vénasszony háza elé, a fal mellett húzódó apró tornácra. - Úgy tesz, mintha nem tudná, miben szenvedek, lassan már két éve. Mihez kezdjek én azzal a feldagadt asszonnyal? Hoztam néki a vásárból egy fonott karosszéket, amibe úgy beledagadt röpke három nap alatt, hogy kis fűrésszel kellett leszedni róla. Ha leül az ágyra, leszakad alatta. Közben meg olyan büdös, hogy nem bírok meglenni a házban két percet sem. A csepp fiamat úgy kell kicsalogatni, ha látni akarom.
-A te szerzeményed - rántotta fel a vállát a vénasszony, odakuporogva a kappanhangú férfi mellé. - Te legénykedtél utána Békevárosban.
-Én - mondta keserűen Szent Pityu. - Spanyolöves csőnadrágot vettem magamnak, meg meggyszínű, szivacstalpú cipőt. Jampiskodtam utána, mint valami elérhetetlen csinibabáért. De hát - lehajtotta a fejét -, akkor még tényleg az volt. Egy ólmos végű gumibottal kis híján agyonütött érte egy kétméteres dömperes. Ha akkor nem ugrok félre, most alulról szagolhatnám az ibolyát. Arról az emberről beszélek, aki az építkezéskor a mi brigádunknak hordta a betont, amikor a „J"-épületet raktuk. Emlékszik rá? A szerencsétlennek kiakadt a dömperéből a karmantyú. Rázúdult az összes kulimász. Mikorra kiszedtük alóla, már nem volt ember.
-Most már nincs mit tenni - vette elő a pipáját Harangos Eszti. - A próbát állnod kell. Fel kell szállnod reggel az égbe. Mutasd meg ennek a templomtoronynak, hogy ember vagy a talpadon. Emelkedj fel, és ha lehet, emelkedj nála is magasabbra.
Szent Pityu belemarkolt Harangos Eszti karjába. Reszkető hangon kérdezte az öregasszonytól:
-  Eszti néném, maga nem szokott komolytalan dolgokba belefogni. Tessék nekem megmondani, létezhet-e, hogy az ember képes legyen elemelkedni a földtől? Létezhet-e vajon, hogy akár csak két centit is fel bírjon szállni?
Harangos Eszti meggyújtotta a pipáját. Beleszippantott néhányat, azután a tornácról felemelkedve, odaállt Szent Pityu elé. Szökdécselve elkezdett ugrálni a tornácon kuporgó férfi előtt.
-   Látod? Figyeled, mit csinálok? Elhagyom-e a földet, igen, vagy sem?
-Nincs ezzel semmi baj. Felugrani én is fel tudok. De maradjon úgy. Maradjon egy kicsit a levegőben, mutassa meg, hogyan kell ott maradni. Mutassa meg, hogy mit kell csinálni az embernek, hogy le ne pottyanjon.
-Sokat akarsz - kuporodott vissza a tornácra Harangos Eszti. - A próbát nem nekem kell állni, hanem neked.
-De hát, micsoda dolog ez, hogy nekem próbát kell állnom egy asszonyért? Az egyikhez nem férek hozzá, mert akkora, mint egy domboldal, a másik meg olyan magas, mint egy jegenyefa. Az egyikhez hiába szólok, úgy tesz, mintha bedugult volna a füle. A másik meg fehér ruhában henceg, és próba elé állít, mint egy mesebeli királykisasszony. Hát miféle igazság ez?
-Nincs igazság - szögezte le Harangos Eszti. - Az egyikről nem tehetsz, mert szegény Piszkárit ellepte valami kór. A másikról meg te tehetsz, mert jobban jártál volna, ha a sopánkodás helyett befogod a szádat. Délután én megmondtam neked, hogy összehozlak vele, ha törik, ha szakad. De van egy pillanat, amikortól már az én tudományom is semmivé lesz. Erzsinek is vannak érzései. Hogyne szégyellné el magát, amikor a feleségedről meg a fiacskádról beszélsz, méghozzá a füle hallatára?
-   Nem tudhattam, hogy magánál van. Nem tudhattam, hogy ennyire érzékeny a dologra. Különben is, beláthatná, mennyire ártatlan vagyok. Az ember nem élhet így. - Hirtelen oldalba lökte az öregasszonyt: - Mondja, Eszti mama, magaszerint mi lehet az én feleségemmel?
Harangos Eszti felnézett az égre. Egy apró, igen fényes csillagon akadt meg a szeme. Sokáig nézte, végül ezt mondta:
-Gőte van a hasában. Ihatott valahol valami vadvízből. Véletlenül lenyelt egy gőtét, ami elkezdett benne szaporodni. Hét, egyszerre ébredő, velem majdnem egykorú öregasszonynak kellene hajnalok hajnalán álmában meglepni, hogy kihajtsa belőle.
-Maga meg tudná ezt csinálni?
-Te fiú! - Harangos Eszti a cseréppipájával fejbekólintotta Szent Pityut. - Hát hány asszony vagyok én? Hát nem megmondtam, hogy hét, hozzám hasonló korú vénasszonynak kéne közbeavatkozni azért, hogy az a békevárosi csinibaba újra asszonyi formát kapjon?
-Nem elég, hogy rám zárja a ketrecének az ajtaját, nem elég, hogy kígyók meg halálfejek közé zár - méltatlankodott Szent Pityu -, hanem itt még ütöget is. - A kobakjához nyúlt, vakargatni kezdte a feje búbján keletkezett jókora duzzanatot, majd pukkadozva ezt mondta Harangos Esztinek:
-Kinek jutott eszébe, hogy ezen az istenverte cigánysoron magán kívül nincs több százéves satrafa!
-Azt mondtad, satrafa? - Harangos Eszti ismét szájába vette a pipa csutoráját.
-Azt! - mérgelődött Szent Pityu.
-Rendben van - emelte fel a kezét Harangos Eszti. -Rendben van, hamarosan gondom lesz rá, hogy itt teremtődjön még hat, egyszerre ébredő „satrafa". Csakhogy onnantól kezdve jaj lesz neked, mert attól a perctől nincs ám többé égimeszelő. Meg nincs gólyamadár és nincs franckarika sem. Olyan hűséges embernek kell attól a pillanattól kezdve lenned, mint egy házőrző kutyának, vagy mint egy vadhattyúnak a saját párjához. Most pedig pucc haza! Aludj, pihend ki magad. Mert azért a hajnali repülést sem lenne illő kihagynod az életedből, mivelhogy arra is fogadalmat tettél. Na, eriggy! Jojca-kát!
Jojcakát! - morogta maga elé Szent Pityu hazafelé menet. -Jojcakát, jojcakát! El fogok pusztulni én is, mint szegény Koncsek Joka. Hiába növesztett a sógornője angyalszárnyakat magának, hiába vette gondozásba a bepókhálósodott szájú asszonytestvérét, legendáikkal együtt egyik nap csak elvitte őket az ördög. Egyiket délelőtt, a másikat meg még aznap este. Most aztán két pulya lakik a házban, a tizenvalahány esztendős angyal, meg a már jócskán karonülő fiú. Barvaló! Micsoda furcsa keresztnév ez egy gyerek számára! - sóhajtott fel Szent Pityu. - Nincs a házban egy falat kenyér sem, a csemetét meg Barvalónak, azaz: gazdagnak, jómódúnak kell hívni. Ámbátor - Szent Pityu megrántotta a vállát - még lehet az. Lehet abból még akármi is. Lehet abból még nagy karimájú kalapos, toll- vagy fösvény bőrkereskedő is. Tömve lesz a bukszája és csak úgy osztogatja majd a parancsokat, hogy gyere ide, meg eriggy oda.
A kora tavaszi, zöldellő-sarjadozó cigánysori dombok közt baktatva, a házakból kiszűrődő világosság láttán kezdett magához térni. Csodálkozva tapasztalta, hogy az apró házak ablakainak mindegyikéből élénk fény szűrődik ki, s mikorra hazaért, teljesen világossá vált előtte, hogy ébren van az egész cigánysor. Meglepetésére elképesztő fényességet látott saját házának ablakából is kiszűrődni, ugyanolyat, mintha odabent éppen karácsony szent estéjére készülődnének. - Nofene! - hajolt egészen közel az ablakhoz. - Mi a csudát csinálnak ezek ott bent?...
Amit csináltak, az valóban csoda volt: a domboldalhoz hasonlatosan kiterebélyesedő Piszkárit pillantotta meg az ablakon keresztül elsőnek. Az asszony a szoba közepén ült. Szent Pityu fénylő arccal figyelte az apró fiúcska és a még apróbb két kislány anyjuk körüli dongását. Futkároztak a domboldal körül, karjukat kitárva, repdesve futkostak körbe-körbe. A látványtól kicsordultak a könnyei.
- Édes Istenem - sóhajtotta az ablak alatt -, repülnek. Készülnek a holnapi repülésre. Drága szép Istenem, segítsd meg ezt az asszonyt. Segítsd hozzá a gyógyuláshoz, nekem meg bocsáss meg a csalfaságomért.
Nekidőlt a falnak, s miközben lassan leereszkedett a nedves, hűvös földre, érezte, végtelen megnyugvás költözik a szívébe. Mielőtt a fáradtságtól végleg elernyedt volna, még ezeket mondta magának: - Eszti mama, benned van minden bizalmam...
Na, de ez még semmi! - folytatta gondolatait Szent Pityu. -Becsületességeméit, családi aggodalmaskodásaimért még meg is keserít. Acsarkodik, hogy gyáva vagyok. Hogy csak akkor bocsát meg nekem, ha fel tudok vele repülni, legalább két és fél centire! - Hirtelen méregbe gurult. Megpróbált feltápászkodni, de mert a fáradtságtól mozdulni is csak alig bírt, csupán ennyit motyogott az orra alá: - Repüljön fel veled, babám, a búbánat! Na, énvelem te ugyan nem repülsz reggel - folytatta. - Elég leszek én tehernek egyedül is. Még hogy megbocsát! Na, te nekem csak ne bocsáss meg. Nincs nekem veled szemben semmi bűnöm. Úgyhogy, bocsáss meg inkább annak a gólyalábú, tenyerestalpas apádnak.
Egy ideig még motyogott valamit magában, talán hálálkodott, talán a maga módján összevissza imádkozott; vagy éppen káromkodott a nap „borzalmainak" megélése miatt, mígnem csakugyan elnyomta az álom.
Ő legalább aludt pár órát. A fáradtságtól, az aznap átélt sorozatos megrendülések terheitől kólintotta-e fejbe az álom, mindegy. Nem aludt el azonban aznap éjjel a cigánysor népe; a legkisebbtől a legöregebbig valamennyien végigkuksolták az éjszakát. Tóbiás Gyula, a nagy mesemondó vén Kupak is fején kalappal, rendes ünnepi ruhába öltözve várta, hogy kivilágosodjon. Bábi Jóska, aki élete folyamán megélt egypár furcsaságot, nem akart hinni a fülének, amikor hírét vette, hogy az „igazmondó" nagy öreg is ugyanolyan lázas izgalommal készülődik a kora reggeli nagy eseményre, mint bárki más a cigánysoron.
Kamilla, miután háromszor is megmosta, miután háromszor is megszárította és háromszor is gyönyörűre fésülte félméteres, istentelenül dús haját, nekiállt lepedőket vasalni. Csodálkozva kérdezte a vajdától, amikor az elhagyni készült a házat.
-Éjszaka akarsz tán nekimenni a nagyvilágnak? Mi bajod van neked, te!
-Ki mondta, hogy a nagyvilágnak akarok menni? És miért lenne nekem ettől bajom? Meghibbantál?
-Nincs nekem semmi bajom, csak nem árt, ha egy asszony tudja, hová megy az ura éjnek évadján - vonta meg a vállát Kamilla.
-Szeretnék beszélni az öreggel, mert igen rossz érzéseim vannak.
-Ahhoz pedig most hiába mész. Leitta magát megint. Úgy hallottam a nagycigánysori asszonyoktól, hogy részeg az istenadta, akár egy vásári tehénhajcsár.
-  Én meg mást hallottam - hárította el Bábi Jóska Kamilla fecsegéseit.
Mielőtt Bábi Jóska kilépett volna a házból, Kamilla riadozva szólt utána:
-Te tényleg el akarsz menni? Itt akarsz éjszakára hagyni?
-Na, most már elég legyen! - mordult az asszonyra Bábi Jóska. Kinyitotta az ajtót, de a felesége ismét utána szólt:
-  Nem eszel előbb? Nem akarsz inkább enni valamit?
Bábi Jóska szédelegve, eléggé zavarodott állapotban vágott neki a hűvös, késő éjszakai útnak. - Sikerült megbolondulni ennek a cigánysornak megint - gondolta magában. Az apró házak között bandukolva elképedve látta a kivilágított ablakokat, amelyek mögül máskor alig pislákoló fényeket lehet látni csupán. - Ébren vannak - motyogta maga elé. - Várja mindenki a reggelt. Atyaisten, mi lesz itt holnap!
Tóbiás Gyula házához érve némi töprengés után levette a kalapját. Egy ideig még hezitált, bezörgessen-e, de aztán elhatározta magát.
-  Szabad! - hallatszott odabentről. - Tessék nyugodtan befáradni - kiáltotta el magát odabent Tóbiás Gyula. - Itt az ajtó mindig nyitva áll!...
Bábi Jóska jól sejtette: az öregember ezúttal nem volt részeg. Színjózanul ült egy karosszékben; sötét zakóban, fehér ingben, fején fekete kalappal várta a reggelt. Bábi Jóska igen elcsodálkozott, amikor az öregember nyakában a fehér inghez valami fekete masnyifélét látott.
-   Muzsikálni készül, öreg?... - Bábi Jóska alig mert belépni a házba.
-Gyere csak, gyere! - kiáltott rá Tóbiás Gyula. - Tán félsz átlépni a küszöbömet?
-Nem félek én, papó. Egyvalamitől félek, hogy magát is elbolondította az az idegen ember.
-Engemet fiam - simogatta meg hófehér, tengernyi szakállát Tóbiás Gyula -, már senki sem tud elbolondítani ezen a világon. Annyi bolondságot éltem már meg életem nagy folyamatában, hogy igazándiból teljesen mindegy, mi igaz, mi nem.
-   Szóval maga is hiszi, hogy az ember felemelkedhet?
Tóbiás Gyula elnevette magát:
-Hogy én mit hiszek, annak a világon semmi köze ahhoz, ami megtörténhet.
-Megtörténhet? - Bábi Jóska nagyot sóhajtva leereszkedett egy lócára. - Szóval, maga szerint megtörténhet, hogy egy ember csak úgy, minden különösebb nehézség nélkül felrepüljön az égbe?
-Semmi nem történhet meg magától. Ez az első, amit jó, ha tudsz. A másik pedig, amit akár egy életre meg is jegyezhetsz, minden megtörténhetik ezen a világon. Megtörténhet olyan is, ami egyszer már megtörtént. De megtörténhet olyan is, ami még sohasem történt meg. De hogy valami megtörténhet, azt már csak azután tudjuk meg, ha már megtörtént. Addig pedig...
Bábi Jóska a térdére csapott:
-  De hát akkor ezek szerint maga is hisz annak a kóbor vénembernek, papó!
-Hiszek — bólogatott Tóbiás Gyula. - Hiszem, hogy holnap jókor reggel megjelenik a cigánysori tó partján. Hiszem, hogy odagyülekezik köré mindenki, és szavára azt fogja csinálni mindenki, amit mondani fog.
-Azt fogja mondani, hogy na, tessék, bolond cigányok, repüljetek?
-Nem azt fogja mondani, hogy bolondok, hanem azt, hogy repüljetek - helyesbítette Tóbiás Gyula a vajdát.
-A cigányok erre meg elkezdenek majd repülni. - Bábi Jóska megcsóválta a fejét.
-Na, ez az, amit én nem mondtam - emelte fel a kezét az öregember. - Én csak azt mondtam, hogy szavára ugrani fog mindenki.
-Maga is?... Tóbiás Gyula elkacagta magát.
-Ki tudja azt, fiam? Lehet, hogy nem ugrani, hanem repülni fogok.
-Tanácsért jöttem magához, nem pedig, hogy viccelődjön velem.
-Nincs nekem viccelődni való kedvem, öcsém. Te kint voltál a fronton, igaz?
-Igaz - bólintott a vajda. - De hogy jön ez ide?
-Látszólag sehogy. De... - Tóbiás Gyula a földről felemelt egy hosszúnyakú fehér üveget, s kínálta a vajdát, hogy igyon. Miután Bábi Jóska is és ő is jó alaposan meghúzták az üveget, a vénember így folytatta: - Volt ott egy nagyhatalmú ember, aki csizmája alá gyűrte csaknem a fél világot. Úgy ünnepelték, úgy harsogtak érte az emberek széltében-hosszában a világ minden táján, hogy az ember azt hitte róla minduntalan, hogy ő maga az Isten, aki sose fog meghalni. Azt hitték róla, hogy vele ilyesmi sohasem történhet meg. No, fiam! Mi van most? Ez az ember máma halott. Elszállt, elillant, elalélt, mintha soha nem is lett volna a világon. De - meghúzta a fehérnyakú üveget ismét -, nem ez ebben a lényeg. Nem ő az egyetlen nagyhatalmú istennyila az emberi nem történetében, aki képes egyetlen szempillantás alatt is szétpukkanni, hanem az, ami utána történik. Mi történt ezután az ember után? Hitted volna odakint a fronton, magyar, vagy mifene katona létedre, akinek a katonáival odakint te magad is halálosan szemben álltál, hogy később idehaza, amikor meghallod a halálának hírét, egyetlen füttyentésre milliókkal együtt megdermedsz te is; megállsz ott, ahol éppen esz a fene, hogy mukkanni sem mersz, mert a hír annyira hirtelen jött és annyira hihetetlenül. Előtte el sem tudtad képzelni...
-De én el tudtam képzelni - szögezte le Bábi Jóska.
-Mit? Azt, hogy egyetlen harangkondulásra megállsz az utcán, és moccani sem mersz majd?
Bábi Jóska lehajtotta a fejét.
-Nem azért jöttem, hogy szemrehányást tegyen, hanem, hogy tanácsot adjon. Mindenki megállt aznap az utcán. Hajói tudom, még maga is.
-Meg bizony! - válaszolta Tóbiás Gyula. - Hát hogyne álltam volna meg, amikor még a Nap is megállt a fejem fölött? Megállt az emberek csuklóján az óra, elhallgattak a keitek alatt a kutyák, a disznóm nem sírt, nem kért enni aznap az ólban, sőt - megint ivott egy kortyot — azon is elgondolkodhatnál, vajon mi történt a tyúkokkal? Mi lett a falu összes szárnyasállatával, csibéivel, kotlósaival, kakasaival? Mi lett, pontban déli tizenkét órakor?
Bábi Jóska felemelkedett a lócáról. Csendesen ezt mondta a díszbe öltözött öregembernek:
-Tartok tőle, papó, hogy én itt ma este nem kapok magától semmiféle választ.
-Hát dehogynem! Hát nem megmondtam neked, hogy a világon minden megtörténhet? Hát nem elmondtam neked, hogy bármi, bármikor megtörténhet?
-De az Istenit, én nem a bölcseleteire vagyok kíváncsi, hanem arra, képes-e az ember elemelkedni a földtől? Képes-e halandó ember repülni, igen, vagy nem?
-Leváltalak - csuklott egy nagyot Tóbiás Gyula. - Én vagyok a soron a legöregebb férfiember, úgyhogy, ha akarom, leválthatlak. Kicsit még gondolkodom, azután pedig leváltalak. Mert olyan férfi, aki ötven esztendős korára, megjárván még a világháborút is, ilyen kérdést nem tehet fel. Ha pedig mégis felteszi, az nekünk nem lehet köztiszteletben álló elöljárónk. Hát persze, hogy nem repülhet ember, hát persze, hogy nem szállhat fel a levegőbe ugyanúgy, mint egy madár, de ez még, Jóska, Bábi, nem jelenti azt, hogy nem történhet meg.
Mert megtörténhet. Attól, hogy én nem hiszek a csodákban, azok attól még megeshetnek. Mint ahogy nem írhatom más számlájára a Sztálin halálának napján megtörtént dolgokat sem. Csakis annak tudhatom be ezeket az eseteket, hogy bizony, megeshettek ilyesmik. Megeshet például, hogy egyetlen füttyentésre állnak meg az emberek az utcán. Egyetlen füttyentésre az órák valamennyi halandó csuklóján, de még a villamosok is, meg a vonatok is Pesten, ami nem tagadható, merthogy, ugye, ezt még az újságok is megírták. A tyúkokra meg jobb, ha nem gondolunk. Hétezer tyúk szédült el egyetlen perc alatt az egész faluban. Két perc alatt meg ki is múlt mind a hétezer. Mi ez hát, ha nem valami csoda, méghozzá a rosszabbik, a szerencsétlenebbik fajtából, persze. És tudod-e, mikor volt mindez a furcsaság?... Na ugye! Tizenkettedike van máma, ezerkilencszázötvennégy március tizenkettedike. Egy évvel és hét nappal ezelőtt, vagyis éppen ötvenhárom március ötödikén történt ez a nagyon furcsa eset. Felbukfencezik a világ másik végén egy nagy ember, és a disznómnak máris elmegy az étvágya. Elpusztulnak a tyúkok, az emberek meg, mintha meggárgyultak volna, megdermednek, éspedig ott, ahol éppen éri őket a déli harangszó.
-Az emberek parancsra, félelmükben tették, amit tettek. Az órákat is szándékosan állították meg.
-Hát a disznóm? A disznóm miért nem visítozott a moslékja után?
-Azt énszerintem csak maga meg a disznója tudja.
- Hát a tyúkok? Tán a tyúkok is parancsra pusztultak el? Te-szerinted félelmében hullottak el mind egy szálig? Jóska, Jóska. Eriggy haza! Hajtsd oda a fejedet a feleséged vállára és aludj reggelig. Aztán készülj te is, mert a csoda veled is megeshet.
Bábi Jóska leverten kullogott el az öreg Tóbiás Gyula házából. A díszbe öltözött vénember választékoskodó és tudálékoskodó beszéde ezen az estén még jobban megzavarta a fejét: meglepte Tóbiás Gyula fölényeskedő, magabiztos föllépése. ,J^eváltalak!" -jutott eszébe az öreg megfellebezhetetlennek tetsző, kíméletlenül hangzó kijelentése. - Na és! - rántotta fel a vállát hazafelé menet. - Válts le, papó! A megbízatást ugyan nem tőled kaptam, de ha élni akarsz a legöregebb férfiember jogával, csak élj. Vidd hírül, add mindenki tudtára, hogy én, Bábi Jóska, világháborút járt cigánysori elöljáró, alkalmatlan vagyok a tisztségem betöltésére. Még ilyet! - nekilódult a cigánysori domboknak, hatalmas léptei alatt dübögött a kitaposott gyalogút. - Mi a kórságnak kellene nekem elhinni, amit egy messziről idekutyagoló ismeretlen öregember mond? Hát ki hallott már ilyet, hogy egy ember, csak úgy, mintha madár lenne, repdesni kezdjen? Hány öregnek, hány ősöreg matuzsálemnek kell feltűnnie még ezen az istenverte cigánysoron, hogy ez a népség még bolondabb legyen? Hirtelen eszébe jutott egy másik öregember Békevárosból, valami ácsféle, magányos, ám igen energikus, jövő-menő, ősarcú szaki, akiről Harangos Eszti egy rövid ideig azt hitte, egykor eltűnt férje, ferdeszemű Gombkötő Jacsek támadt fel hirtelen haló poraiból, és keveredett valamiképpen ács képében az épülőfélben lévő városba. Később derült ki róla persze, hogy nem azonos Harangos Eszti egykor eltűnt férjével. Csakhogy
-Bábi Jóska egy pillanatra megtorpant - az az öregember, meg ez a mostani itt, meg a korábbi hónapokban, években a cigánysorra ugyancsak be-betoppanó vénember között, mintha lenne valami hátborzongató hasonlóság. Mintha ugyanaz az ember jelenne meg időről időre, de mindig más és más céllal, mindig más és más ábrázattal. - Bábi Jóska hirtelen megborzadt. - Ilyen a világon nincs. Ez aztán már nem lehet igaz!
-Megrázta a fejét. Ilyen a világon nem eshet meg minduntalan. Hát már hogy a fenébe történhetne meg, hogy az évekkel ezelőtt, a cigánysor népe szeme láttára eltemetett Gombkötő Jacsek folyton-folyvást felbukkanjon valahol? - Szent Pityu apró háza előtt elhaladva, váratlanul arra lett figyelmes, hogy a kivilágított ablak alatt, a falnak nekidőlve szunyókál valaki. Csak amikor közelebb ment, akkor vette észre, hogy a szunyókáló ember nem más, mint maga a kivert kutya életét élő házigazda. - Elátkozták ezt is! - morogta a vajda. - Ennek az embernek olyan az élete, hogy se kint, se bent! Ha bemegy, a felesége kitúrja, kipréseli a saját házából. Ha máshol hajtja le a fejét, megszólják érte. Ha pedig kint hál a háza előtt, előbb-utóbb elviszi a tüdőbaj. Reggel persze, vagy napközben - Bábi Jóska önkéntelenül elmosolyodott -, olyan, mint valami fürge mókusállat. Mint akinek se bú, se kár. Nem zavarja azt a világon semmi. Jön-megy; jár házról házra, körbevéteti magát az apróbb, visítozó gyerekekkel és énekel nekik, meg jampizik. - Különös ember vagy te, öcsém! - sóhajtott fel Bábi Jóska, aztán levetette magáról könnyű zakóját és ráterítette az alvó férfira. - Aludj. Repülj csak, repülj. Álmodban legalább. Mert ott tán még sikerülhet...
Odahaza, amikor belépett a házba, Kamilla még javában vasalt. Szép volt, tiszta és jószagú. Miután férje ruhástól leheveredett az ágyra, még megkérdezte tőle:
-Alszol?
-Alszom. - válaszolta a vajda.
-Aludj. - mondta Kamilla, majd még hozzátette: Nem eszel előbb? Nem kérsz előtte valamit?
Válasz helyett Bábi Jóska hörögve a fal felé fordult. Mielőtt becsukta a szemét és mély álomba zuhant volna, még ezt gondolta magában: - Vagy én bolondultam meg mára egészen, vagy körülöttem bolondult meg mindenki. De akárhogy is van - nyögött még egy utolsót -, így is borzadály, meg úgy is borzadály az én életem is. Úgyhogy mindegy. Most már minden mindegy.
Hogy Bábi Jóska Szent Pityura ráterített kabátja milyen jó szolgálatot tett, arra az éjszakát a szabad ég alatt töltő Szent Pityu csak akkor jött rá, amikor valamiképpen magához térve, pirkadatkor csaknem öntudatlan állapotban elindult a vízparti gyülekezőhely irányába. - Kabátom is lett a éjjel - gondolta fölkecmeregve a hűvös, nedves földről. - Ez jó jel - dünnyögte maga elé, majd így folytatta: - Ráadásul nem is olyan vacak. Milyen jó kis meleg bélése van! - mondta most már egészen világos, tiszta beszéddel, miközben teljesen belebújt Bábi Jóska kabátjába, amelyről első pillantásra bárki láthatta, hogy valódi tulajdonosa legalább kétszer akkora, mint ő maga, Szent Pityu. - És... - e szónál hirtelen megtorpant. - Milyen ismerős!... Jó Isten! - hirtelen széttárta a puha tapintású kabát szárnyait -, de hiszen ez az öreg Bábié! Hogy került ez énhozzám? Uramisten - sóhajtott egy jókorát -, hát nincs nékem elég bajom? A végén még azt hiszik, hogy loptam. Rám fogják, hogy a nincstelenségem mellett még tolvaj is vagyok. Na, franckarika! - Összehúzta magán az idegen kabátot, majd vacogva ezt mondta: Mégsem jó jel ez! Ráadásul nem is áll rajtam olyan jól. Kikacagnak az emberek, ha meglátnak benne.
Hirtelen elkezdett futni, a kora reggeli szürkületben az arcába csapódó hideg széltől kezdett magához térni. Mikor Bábi Jóska házához ért, teljesen kivilágosodott az agya. Döbbenten tapasztalta, hogy a vajda házának ajtaján lakat van, a cigánysori házak ablakai pedig, amelyek az est folyamán a kivilágítás miatt kivétel nélkül úgy kiragyogtak, úgy kifényesedtek, mint valami parádésan földíszített sok kis karácsonyfa, most vakon, fénytelenül meredtek bele a hűvös hajnali szürkületbe mind. - Ez nem létezik - rázta meg a fejét Szent Pityu. - Elaludtak volna? Elfelejtették volna, hogy csudák csudájára mi készülődik itt hamarosan?... És hova lett ez a vajda? Hová a jóistenbe lett innen mindenki? - Kibújt Bábi Jóska kabátjából, s miután felakasztotta a vajda házának falából kilógó szögre, tanácstalanul maga elé meredt. Kisvártatva hangot, hosszan kántáló monoton, malom zúgásához hasonlatos hangot vélt hallani a távolból. - Elkéstem! - jelentette ki döbbenten, kétségbeesett rémülettel. - Amíg én itt huzakodok meg téblábolok saját magam körül, ezalatt a temetői magas partról, nekiszaladva a tónak, felszáll mindenki az égbe. Istenem - emelte tekintetét a világosodó égre -, miért büntetsz?
Futásnak eredt, mikorra a tegnapi helyszínre ért, úgy tetszett neki, ha csak néhány szempillantásnyi időt késik, valóban lemarad a nagy esemény pillanatairól. A behalasított tó magas partján erre az időre rajta kívül már mindenki volt. Odaérkezésének pillanatában az idegenből érkezett vénséges öregember beszélt éppen:
- Kár itt most feleslegesen vitatkozni énvelem, kedves barátaim - szólt rekedtes mély hangon. - Amit mondtam, megmondtam! Három feltétel szükségeltetik ahhoz, hogy nagyszerű mutatványotok ma valóra váljon. Pro primo: fel kell kelnie a napnak, éspedig ott, ahol a túlparton az a terebélyes, de most még csak rügyeket viselő diófa áll. Pro szekundo: ennek a napnak fel kell szippantania a földről azt a finom harmatot, ami az éjszaka folyamán észrevétlenül leereszkedett. Pro tercio: a mutatványhoz kétszer hetvenhét felnőtt ember, másfélszer harminchárom gyerek és kilenc öreg jelenléte szükséges. Ha ezek közül a feltételek közül akárcsak egy is hiányzik, hiába állok én a fejem tetejére, meg hiába fekszem én le félkönyékre erre a harmatos fűre, meg hiába füttyögetek én tizenkét különböző madár nyelvén számotokra igazságéit, a mutatvány nem fog sikerülni akkor sem, ha az egyik fene megeszi a másikat.
-De hát akkor, maga tegnap jó alaposan becsapott minket - hallatszott ki az irdatlanul nagy tömeg közepe tájáról a hófehérbe öltözött Hugyos Erzsi méltatlankodó kiáltozása. - Tegnap egyetlen szóval nem említette kegyelmed, mi mindennek kell megfelelnünk. Annyit mondott mindössze, hogy elég, ha felszippantja a nap a harmatot.
-Való igaz, szép húgom - dörmögte az öregember -, való igaz, hogy ezt mondtam néktek. De hát - már engedjétek meg nekem, hogy így fejezzem ki magam -, ki a kórság gondolta tegnap rólatok, hogy ma reggelre idesereglik nekem az egész cigánysor? Ki tud közületek rendesen számolni?
-Én - hallatszott a tömegből Harangos Eszti hangja. Csendesen, rezignáltán folytatta: - Pont annyian vagyunk, amennyit mondott. Sem többen, sem kevesebben.
-Az nem lehet - rázta meg a fejét hitetlenkedve az idegen öregember. - Van kétszer hetvenhét felnőtt, azaz: százötvennégy meglett ember?
-Van - mondta határozottan Harangos Eszti. - Meg lehet számolni.
-Van kilenc öreg is, férfi, nő vegyesen?
-Az is van — mondta büszke gőggel a száz esztendős öregasszony. - Rajtunk, akárhogyan csűri meg csavarja is a számokat, nem fog ki.
-Na és... - az öregember kajánkodva, bozontos szemöldökét furcsán meg-megrángatva rákacsintott Harangos Esztire: ... másfélszer harminchárom gyerek csak nincsen tán?
-Tudok számolni - válaszolta mogorván, szobor ábrázattal Harangos Eszti. - Ha én egyszer azt mondom magának, hogy az is van, akkor nekem elhiheti.
A tömegből ekkor váratlanul előfurakodott Bábi Jóska. Odafordult Harangos Esztihez és ezt mondta neki:
-Nyanya! Magának most két dologban kivételesen igaza van. A telepen csakugyan százötvennégy felnőtt ember él. Magával együtt kilencre tehető az öregek száma is. De gondolkodjon: a másfélszer harminchárom gyerek az már sehogy sem pászol!
-Miért nem pászol? Van néked arról egyáltalán tudomásod, hány ember sorsát bízták rád a háború után a kutyafejű tatárok?
-Ne beszéljen mindig mellé, hanem gondolkodjon inkább. Mert ha elkezd komolyan számolni, akkor magának sem jöhet ki negyvenkilenc és fél gyerek. Mert gyerekekről ilyen számot emberfiának kiadni sehol a világon nem szabad. Ötven gyerek van a soron, ha tetszik magának, ha nem. Úgyhogy - a cigányok felé fordult és elkiáltotta magát: - mire vártok még? Zofort, indíts hazafele mindenkinek. Ez az ember itt...
-Állj meg Jóska, ki ne mondd!... - Patkány Géza hirtelen odapattant a vajdához. Tenyerét rátapasztotta Bábi Jóska szájára. - Esztinek, ha úgy akarjuk, igaza lehet.
-Mi az, hogy igaza lehet? Ez az ember csaló. Békevárosban is mindig ott ólálkodott körülöttünk. Hol a munkahelyeinken tűnt fel, hol pedig a szállásainkon. Akármikor előállt, baj lett belőle mindig.
-Nagyon igazságtalan vagy - húzódott félre Patkány Géza. - Békevárosra úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Arra, hogy ott volt ez az ember is, én bizony nem emlékszem.
-  Hogy te mire emlékszel, az most nem számít. Negyvenkilenc és fél gyerek nincs! Aki hazudozmányaihoz ilyen lehetetlen feltételeket támaszt, arról máris tudni lehet, hogy szélhámos.
Az idegen öregember egy ideig szótlanul hallgatta a két férfi vitáját, majd csendesen így szólt:
-  Kedves testvéreim. Ne háborúzzatok. Nem akarom én magamat rátok erőltetni. Nem erőszak a... hogy is mondják errefelé a szólásmondást?...
-... a disznótor! - avatkozott bele hirtelen Szent Pityu, aki roppant módon örült annak, hogy nem késte le a kitűzött időpontot. -Azt mondják errefelé, bátyám, szólásmondásképpen a nemakarásnak is nyögés a végét, hogy nem erőszak a disznótor.
-Na, ezt aztán jól megmondtad - köpött a földre Bábi Jóska.
-Semmi baj - szólalt meg ismét egyre rekedtebb hangon az idegen öregember. - Értek én a szóból, még akkor is, ha annak nincs semmi értelme. A nemakarásnak meg, máskülönben, tényleg nyögés a vége - fordult Bábi Jóskához. - Mondja, jó ember - tette fel a kérdést a vajdának -, miért akar maga ártani a saját embereinek? Miért akarja megfosztani őket olyasmitől, amit itt még soha senki nem próbálhatott ki?
-Mert akinek a számításában hiba van, annak ugyanúgy nem lehet igaz egyetlen szava sem, mint ahogy nem igaz a vásártéri hintásoké sem.
-A körhintásokra gondol?
-Azokra. Meg magára - mondta Bábi Jóska. A vitát Harangos Eszti szakította félbe:
-  Senkit nem lehet kisemmizni abból a nagy csudából, ami az életében bekövetkezhet - szögezte le határozottan. - Aki repülni akar, az repüljön. Aki pedig a sárban akar tapickolni egy teljes emberi életen át, az tapickoljon abban. Az úrnak pedig - mutatott rá az idegen öregemberre -, nincs hiba a számításában szemernyi sem. Pontosan annyian vagyunk, amennyit feltételként kiszabott nekünk. - Hirtelen felemelte a kezét, majd elkiáltotta magát: - Piszkán! Állj elő!
A tömegből ekkor Szent Pityu legnagyobb meglepetésére előgurult saját, hegyoldalnyi felesége egy pólyába göngyölt csecsemővel. Két kicsi lány és egy fiúcska trappolt utána. Amikor az asszony átfúrta magát a tömegen és odaért az idegen öregember elé, nagyot fújtatva, csaknem félévnyi hallgatás után kinyitva végre a száját, mindössze ennyit szólott:
-No!
-  No! - kontrázta meg Harangos Eszti is. - íme a bizonyságtétel arra, hogy igazat mondtam. Annuskám aranyom - szólította meg a gömbölyű asszonyt a rendes nevén Harangos Eszti- bizonyíts!
Piszkán különös asszony volt. Talán a legkülönösebb a telep népe között. Békevárosban Szent Pityu valóban úgy ismerte meg, valóban úgy lelt rá az építkezések színhelyén a szokásos reggeli falézolásoknál, mint valami igazi, hamisítatlan és roppant divatos „csinibabára". Tengernyi férfit szerezhetett volna még férjül az ország minden tájáról odatoborzott munkás férfiak közül a maga számára, ő mindennek ellenére -amiképpen azt akkoriban Harangos Eszti meg is fogalmazta -, mégis a „leghitványabb" férfit választotta ki eltartó urának. Piszkári ugyanis nem volt egyedül. Negyedmagával került a kamaszhangú, hiszékeny férfihez, két gyereklánnyal és a fiúcskával. Hogy Piszkári nem volt egyedül, arról Szent Pityu csak akkor értesült, amikor már összeköltözött a nővel. Nem volt mit tennie, de az igazsághoz akkoriban hozzátartozott az is, hogy Szent Pityu nem is igen akart tenni semmit, hiszen a „csinibaba" a három világra hozott gyermek mellett is a legszembetűnőbb, a legszemrevalóbb teremtése volt az épülő városnak. „Igaz és őszinte neved van - mondta akkor Szent Pityunak. - Azért állok össze veled, mert tényleg olyan vagy, mint egy szent. Nem iszol, nem dorbézolsz, szereted az embereket, meg a gyerekeket. Nekem három van. Neked hány?..."
-kérdezte Szent Pityutól, miután már összeköltöztek. „Mi hány?..." - Szent Pityu a kérdéstől összerezzent. „Hát gyerek. Vagy ahogy arra tifelétek mondják, pulya." „Nekem egy sincs
-válaszolta hirtelen elkeseredve Szent Pityu. - De neked miért van? És miért pont három?" „Mert csak ennyit csináltak -vonta meg a vállát az asszony. - Ötven óta vagyok a városban, ötvenháromra hármat is csináltak". „Csináltak - Szent Pityu eltátotta a száját. - Kik?" ,,Hát ez is, az is, meg amaz is - válaszolta Piszkári. - Te fogod majd csinálni a negyediket."
Szent Pityu sokáig lógó orral járt-kelt a város népe között. Piszkári három „hozott", három különböző apától „keletkezett" kis gyermekét úgy szégyellte az emberek előtt, mintha az lett volna a világ legszennyesebb szégyellnivalója. Olyan eseménynek minősítette életének ezt a hirtelen történő kiterebélyesedését, amellyel emberfia meg nem birkózhat. Összeköl-tözésüket követően ezért, miután kiderült, hogy Piszkári „becsapta" őt azzal, hogy nem beszélt az idegen „porontyokról", úgy döntött, nem megy haza az új lakásába. A nappali munkavégzés után éjszakai munkára jelentkezett a munkavezetőnél, akinek ezt az elhatározását azzal magyarázta, hogy igen erős „dolgozhatnékja" támadt, amit a világon senki meg nem akadályozhat. Harmadnapra azonban, valószínűleg a kimerültség miatt, földhöz csapta a lapátot és ingerülten ezt mondta a munkavezetőnek: „Elszállt a dolgozhatnékom! Most hazamegyek, alszom egy kicsit, és reggel megint jelentkezem, de már rendes időben." Piszkárinak odahaza ugyanakkor mást mondott: „Néha muszáj többlet műszakot vállalni, ha már az embernek családja keletkezett. A csöppségek, feleségem, tudod, nem sínylődhetnek..."
Emberfeletti munkájának, amelyet időről időre meg kellett ismételnie, végül az lett az eredménye, hogy nagyon gyorsan kénytelen volt megbékélni azzal a tudattal: immáron végérvényesen családos apa lett, mi több, Piszkárival történt összeköltözésüket követően hamarosan azt is meg kellett tudnia, hogy apasága visszavonhatatlan, merthogy az asszony hasában csalhatatlanul ott izeg-mozog a negyedik is...
Azon a napon, amikor Harangos Eszti felszólítására Piszkári gyerekeivel együtt kigurult a tömegből, és az idegen öregember elé állva ezt mondta, hogy „No!", a tömeg felzúdulása mellett Szent Pityut azon nyomban elfogta a szédület. Belekapaszkodott Bábi Jóska karjába és csak ennyit mondott:
-  Jóska bátyám, elájulok. A feleségem megszólalt.
E szavak elhangzása után Piszkári rávetette tekintetét Szent Pityura, majd, miután a bepólyált csecsemőt letette az idegen öregember lábai elé, a száján kibuggyanó egyetlen szót megismételte újra:
-  No! - mondta, majd kiegyenesedvén, szétterpesztett lábakkal, összefont karokkal úgy cövekéit le az idegen öregember előtt, mint valami elmozdíthatatlan teherautó.
Az öregember habozás nélkül térdelt a pólya mellé. Lassú mozdulatokkal bogozta ki az eléje tett rongycsomót, majd megszemlélte a tartalmát és fölegyenesedett:
-  Ez egy gyerek - mondta teljesen elváltozott hangon. - Most már csak azt kell eldönteni, kedves testvéreim, hogy milyen gyerek?
Harangos Eszti méregbe gurult:
-  Mit kell ezen eldönteni? Láthatja!... Igaza van, ez itt tényleg egy gyerek, de aki persze, nem egész gyerek. A kívánsága, hogy másfélszer harminchárom gyerek kell ehhez a mi nagy mostani mutatványunkhoz, amire egész éjszaka készültünk, az bizony, láthatja, teljesült. Ezen a cigánysoron ebben a pillanatban pontosan harminckilenc gyerek van és egy fél. Danikának hívják, akinek a kis micsodájáig nem teremtett az Isten sem jobb lábat, sem bal lábat. Más minden egyebe megvan. így hát kérdezem: maga szerint ez a gyerek itt egész gyerek, vagy fél gyerek?
-Amit én ebben a pólyában látok, annak a világon nincs semmi jelentősége - jelentette ki most már emberi beszédhez netn is hasonló hangon az idegen Öregember. - Hogy fél gyerek-e, avagy egész gyerek-e, azt maguknak kell eldönteni. De mindenekelőtt a szülőknek kell nyilatkozniuk. Ki az apa?
-Én - szólalt meg csendesen Szent Pityu.
-Mit nyilatkozik? Fél gyerek itt ez a... hogy is mondjam... ez a nagyon szép kisfiú, vagy egész gyerek?
Az öregember által feltett kérdés után Szent Pityu egy rövid ideig habozott, később nagyon elbizonytalanodva odalépett a mozdíthatatlannak tetsző Piszkárihoz. Közel hajolt hozzá és csendesen, remegő hangon ezt kérdezte:
-  Mit nyilatkozunk?
Piszkán nagyon határozottan így feleh:
-No!
-Hallhatta - Szent Pityu széttárta a kárját; -Azt mondta, no!
-Hallottam - mondta a vénember. - De mit mond maga?
-Hát... - Szent Pityu ismét széttárta a karját -... én is csak azt mondhatom, hogy no!
-Kár. - Az idegen öregember leguggolt, gondosan betakargatta a lábatlan gyereket, majd, miután fölegyenesedett, így folytatta. - A válaszuknak ilyeténképpen, tisztelt barátaim, nincs semmi értelme. Hiába van meg bennem a jóindulat, és magamban hiába fogtam fel a beszédük értelmét is, elfogadható válasznak ezt így akkor sem tekinthetem.
-Na, figyeljen csak ide kegyelmed - Hugyos Erzsi odalépett az ősz öregember elé. Öklét az idegen orra alá emelte, azután így folytatta: - Maga csakugyan lóvá tett bennünket. Tegnap egyetlen szóval sem említett semmiféle feltételt. Tegnap mindössze annyit mondott, hogy csak a harmatnak kell elillanni, és mi máris repülhetünk. Nekem például eszem ágában sem volt repkedni. De addig-addig győzködött itt, hogy végül kénytelen voltam belemenni. Ma reggelre aztán támaszt nekünk olyan feltételeket, amit csak hajszál híján vagyunk képesek teljesíteni. De az istenit magának, amiért kötözködik velünk, az most már, láthatta, teljesítve van. Teljesítve van a lehetetlen, vagy nincs teljesítve? Félgyerek ez a gyerek itt, vagy nem félgyerek?
-Magácskának mi a véleménye?
-Magácskámnak az a véleménye, hogy Danika félgyerek. És magának?    
-Nekem is az, hogy a maguk Danikája félgyerek. Csakhogy ennek a kérdésnek az eldöntése olyan súlyos döntés elé állítja az embert, hogy azt a szülőkön kívül nem döntheti el a világon senki.
-A szülők már eldöntötték - avatkozott bele Harangos Eszti.
-Mivel döntötték el - lépett közbe Bábi Jóska. - Azzal, hogy „no"?
-Azzal! - mondta Harangos Eszti. - Piszkári szájából a „no" felér egy igennel.
-Maga szerint! - kiáltotta el magát a vajda. - Csakhogy az ilyesmibe én nem egyezem bele. Mert félember nincs. Sehol a világon nem mondják a csonka emberekre, hogy félember. Egész ember van, és punktum! Danikának hiányozhat akármilye, ő itt akkor is egész ember. Amit pedig az anyja mondott, meg amit az apja is megismételt, az az én felfogásom szerint semmiképpen nem jelenti azt, hogy igen. Különben is, én jó előre megmondtam itt mindenkinek, hogy ez a vénember egy nagy csavargó. Tekereg. Jön-megy a világban, megkeresi a cigányokat mindenütt, és ígér nekik kutyafülét meg fűt-fát. Maguk pedig, szegény szerencsétlenek elhisznek mindent.
-  Hagyd abba a vergődést, Jóska - szólalt meg ekkor váratlanul a díszbe öltözött Tóbiás Gyula. - Mert ha igazad van, ha nincs, most már úgyis mindegy. Elkéstünk. Amíg itt vitáztatok, a nap felkelt. Magához szippantotta a harmatot is. De meg ha jobban körülnézel, észreveheted, hogy eltűnt az emberünk is.
Eltűnt, elillant, elpárolgott észrevétlenül, mint a harmat.
Amikor a vízpartra sereglő cigánysoriak Tóbiás Gyula bejelentésére magukhoz tértek, amikor észrevették, hogy az idegen öregember eltűnt, csakugyanúgy, mint a kámfor, valaki jó hangosan elnevette magát. A hangos hahotára a tömeg egy része zúgolódni kezdett, mások követték a kacagást abbahagyni sehogy sem tudó Kingló Jóskát. Bandula Sándor a hasára téve a kezét, pukkadozva mondta:
-  Megérdemeljük! Megérdemeljük, bizony Isten mondom néktek, hogy megérdemeljük. Addig huzakodtunk, addig okoskodtunk, amíg az a vénséges Öregember meg nem unta.
Ha mondjuk, igaz lehetett volna az a nagyon nagy valószínűtlenség, hogy itt ma mindenki felrepülhetett volna, a lehetőség akkor is kútba esett volna, hiszen látható mirólunk, hogy még kis dolgokban sem tudunk rendesen megegyezni. Bolonddá tett minket. Igaza van Bábinak. Vásártéri bohóc volt ez az öregember. Mi meg elhittük neki, hogy felrepíthet mindőnket, mint valami semmi papírsárkányt.
-Nem volt vásártéri bohóc - kiáltott oda Bandula Sándornak Harangos Eszti. - Csak lejárt az ideje. Küldönc volt, Isten Őfelségétől iderendelt futár. Mi vagyunk a hibásak, el-olyasmiről kezdtük győzködni, ami számunkra nyilvánvalóan igaz volt. Repülnünk kellett volna csapatostól inkább, nem pedig vitázni vele. Ha Isten Őfelsége azt rendelte, hogy fel kell emelkednünk, és mi tudjuk is magunkról az igazságot, nem kellett volna vele civakodni. Látjátok, ezt teszi a bizonytalanság, így jár mindenki, akiből hiányzik a hit.
-Mit kellett volna csinálnunk? - kiáltott vissza hahotázva Kingló Jóska. - Szaladtunk volna neki a tónak és repkednünk kellett volna fölötte, mint a fecskéknek?
-Igen - válaszolta Harangos Eszti. - Azt kellett volna tennünk.
-Na, gyerünk - kiáltotta el magát Bábi Jóska. - Csúfot űztek belőlünk, úgyhogy megérdemeljük a sorsunkat. Szégyellhetjük miatta magunkat egy egész életen át.
-Menjünk - próbált belekapaszkodni a domboldal nagyságú asszonyba Szent Pityu is. - Mától új életet kezdünk. A kisfiamnak, Danikának pedig, ha majd egy kicsit nagyobbacska lesz, lábakat faragok puha nyárfából. A tiednek meg, vagyis hát mindkettőnkének, pillangó mintás kereplőt reperálok, hogyha éppen úgy tetszik neki, hát tudjon vele játszani.
Piszkán e szavak hallatára magához ölelte a rongyba burkolt pólyát, benne a hat hónapra született csecsemőt, azután dübögő léptekkel elindult Szent Pityuval és a beléje kapaszkodó másik három gyerekkel együtt hazafelé. Szent Pityu kérdésére, hogy beleegyezik-e, hogy mától új életet kezdjenek, csak ennyit mondott:
-No!
-No! Hogy a fene essen a nyelvedbe - morogta utána Harangos Eszti. - Ez az oka mindennek - mondta még, azután kézen fogta a mellette loholó kisfiút, Mojnát, és megindult hazafelé ő is.
Fél perc sem telt bele, elpárolgott a gyülekezőhelyről mindenki. A tömeg egyik fele dúlt-fúlt a méregtől, a másik fele pedig végigkacagta a hazafelé vezető utat. Kisvártatva Hugyos Erzsi ért mellé. Az öregasszony olyan gyorsan lépkedett, hogy a mégoly hosszú lábú Hugyos Erzsinek is nehezére esett lépést tartania vele. A fiatalasszony sápítozva mondta:
-Eszti mama, csoda történt! Maga nem a földön jár. Maga nem is jár, hanem repül. - Összecsapta a kezét, azután így folytatta: Sikerült! Nézzen a lába elé. Jézus! Maga nem a földön jár, hanem a levegőben... Jó Isten!...
-Na és? Mit sipítozol? Hát nem megmondtam, hogy lehetséges? Hát azt hiszed, én nem tudom, mit csinálok? Ez, lányom, nekem nem kerül semmibe sem. Ez csak nektek, hitetleneknek okoz fejtörést. De így is lesz ez mindig, míg világ a világ. A hitetlen meg a hamis emberek járnak úgy, mint ti. Igénytelenek vagytok, ez a legnagyobb baj. Énhozzám leszállt az Isten, mert nem kételkedtem benne egy percig sem. De ti?... Ti még azt sem hiszitek el, hogy a világon vagytok. No! - Elkiáltotta magát. - Te kisfiú! - szólította meg a mellette szaladó gyereket. - Jössz hát, vagy itt hagyjalak?...
Mojna elengedte Harangos Eszti kezét. Fulladozva lerogyott a földre. Amikor Hugyos Erzsi leguggolt melléje, ezt mondta a fiatalasszonynak:
-Boszorkány. Ha te tudnád, mi mindent csinál még éjszakánként!...
-Csitt! - fogta be a száját a fiúnak a fiatalasszony. Ki ne merd mondani! Amit mi most láttunk, azt úgysem fogja nekünk elhinni senki. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha mindörökre befogjuk a szánkat. Megértettél?
-Meg. - mondta Mojna. - Maradjon ez a mi titkunk.
Az maradt. Hogy Harangos Eszti felemelkedett a földről, az soha senki előtt nem került többé szóba. Egy valami azonban történt még a soron. A csúfos kudarctól, hogy ennyire lóvá tették őket, három napig nem mozdult ki a házából senki. Két hétig pedig a telep egyik fele a telep másik felével, a szégyentől-e, avagy a sikertelenség okozta harag miatt, nem állt szóba egyik a másikkal.

4.


A faluban egy időben, az ezerkilencszázötvennégy tavaszát megelőző csúfos repülési kudarc esete előtti időszakban nagy volt a sürgés-forgás. A cigánysori tó partján üldögélő, immáron hatodik alkalommal, azaz: ezerkilencszázötvenöt július tizedike körül megjelenő, a fúrott kutat jócskán maga mögött hagyó, a „Halom"-utcán teljesen végig bandukoló ismeretlen öregember erről is tudott valamit: annak idején messziről jött emberek vezényszóra átforgattak mindent; át- és megszerveztek minden át- és megszervezni valót. A cigányoknak mindebből csak annyi jutott, hogy éjjelente - de nappal is - egyre sűrűbben jelentek meg náluk a rendőrök. Éjjel kutyával és lámpával, nappal pedig lóháton, vagy biciklisen pásztázták át meg át a telepet. Bábi Jóska, akit negyvenhat elején behívtak az elöljáróságra, - „Legyél vajda" - mondták neki az orosz beszéd után magyarul is, - később irigykedve figyelte a falunak ezt a forrongó gyarapodását. Elhatározta, csinál ő is valamit, mégpedig nagyot!
Sokáig töprengett; firtatta, számolgatta, latolgatta lehetőségeiket, végül a cigánysori emberek nagy szegénysége láttán, ötven tavaszán gyűlésre a háza elé csődített mindenkit:
— Cigányok! - kiabálta. -Az istenit! - Fölemelte mind a két kezét, szónokolt, s közben lobogott a haja. - A kutyaúristenit! Ide álljatok, szakadjon le az ég! Ide, vagy a csóróságtól felfordultok, megkrepáltok mindannyian, mint a sánta zsidó lova! -Tátott szájjal hallgatták a vajdát. Keveset tudó, de sokat bíró, nyílt és indulatos szívű emberek voltak. Bábi Jóska hadonászásait hamar megértették: - Odanézzetek - mutatott a vajda a tóra -, tudjátok mi ez? Buták! Egy halastó!
A cigányok egymásra néztek. Tudták a tóról, hogy tó, de hogy hal is van benne, azt nem. Nem tudta azt a legöregebb sem. Hugyos Erzsi, aki akkoriban kezdte elveszíteni a szabadszájúságát, gúnyosan elhúzta a száját. Csípőre tett kézzel lépett a vajdához:
-Hát aztán miből gondolod, egyem meg a lelkedet, hogy ez a tó halas?
-Nem az - felelte Bábi Jóska -, de az lesz! Amikor akarod!
-Hiszen - Hugyos Erzsi megvonta a vállát -, akarom én, hogyne akarnám! Csak az a kérdés, miből? Mert ha odaállsz a partra, belelógatod a micsodádat és attól lesznek benne halak, akkor holnap halászhatunk, én nem bánom!
-Fogd be a szádat, boszorkányinas! Buta vagy, mint a béka segge! Azt képzeled, az égbe beszélek? Mi vagyok én?
A fiatalasszony elpirult:
-Jó, jó - motyogta maga elé -, de hát nincs abban a tóban semmi.
-Lesz! - jelentette ki határozottan Bábi Jóska. - Ki kell menni a Zergére, ott annyi a hal, nincs annyi a tengerben. - Bábi Jóska itt egy megfelelő mozdulattal lerajzolta a tengert. -Meg kell húzni hálóval a tavat, hordóba, szekérre kell tenni, esztendő múlva annyi lesz a hal, nem bújuk kihalászni.
Másnap, mint egy kaptár, felbolydult a cigánysor. Aprajanagyja munkához látott: pucolták, tisztították a tavat. A sekélyesebb részeket kimélyítették; partra vonszolták a kimert, kikotort iszapot, nagyjából kiirtották a szövevényes hinárt, a felesleges nádat, a mocsaras területet pedig keskeny töltésekkel lekapcsolták. Ezzel egy időben Bábi Jóska és néhány markos ember kiszekerezett a Szamoson túli árterülethez. Másnap be volt vetve a tó.
- Szép és derék munka volt - jegyezte meg felsóhajtva a tó partján üldögélő öregember, s közben egyre csak a tavat nézte, amelynek azóta híre kelt szerte a környéken: egy év múlva, ötvenegy májusában Bábi Jóska vezérlete alatt megtartották az első halászatot. A parton fölpántlikázott szekerek álltak, rajtuk vízzel telt hordók. A szamosi gátőrtől megvásárolt, majd följavított csónakokban Bandula Sándor, Kingló Jóska és a Nina fia, Szent Pityu fogták a köteleket. A negyedik húzásra megteltek a hordók. Az aprókat visszadobálták, a szépeket, a sütnivalókat pedig a szekerek elfuvarozták a szélrózsa minden irányába. Üres hordókkal, pénzzel tele erszénnyel tértek vissza az újdonsült árusok.
Az öregember eldobta a csikket. Tarisznyájából dobozokat kotort elő. Szép dobozok voltak; nézegette, s közben motyogott magában. A tó túlsó partján a keskeny töltésen fegyveres halőr bukkant fel, de két perccel később kerékpárra ült, és elkerekezett. A halas szekerek kirajzása és sikeres visszatérése után jó élet köszöntött a cigányokra. Ezerkilencszázötvennégy májusában aztán kijöttek a községházáról. Fontoskodva fölmérték a tavat, szemügyre vették a környéket, aztán közölték Bábi Jóskával, hogy a terület tavastul, mindenestül köztulajdonba van véve. A beültetett halakért kárpótlást ígértek, a szövetkezet pénztárában fel lehet venni. Osszák szét, vagy csináljanak vele, amit akarnak. - Szép és derék munka volt ez is! -mormolta a kilométerkövön ücsörgő idegen öregember. Szakállát fölborzolta a szél, haja meg az égnek állt. Fölkelt. A magas kövesútról lassan leereszkedett a tóig. Megkóstolta a vizet, aztán a szép, kék feliratozású dobozok tartalmát motyogva beleszórta a vízbe. Ugyanezt, amíg a tarisznyája ki nem ürült, megismételte háromszor. Utána imádkozni kezdett, de felénél abbahagyta.
Távolról, egy csenevész fűzfavessző bokor mögül Mojna, a cigánysor körül néha felbukkanó kisfiú figyelte mozdulatait.
-Szervusz - köszöntötte az öregember, amikor észrevette. Mojna előmerészkedett, később letelepedett mellé, majd fölvette a földről az egyik kiürített dobozt:
-Mit csináltál - kérdezte csodálkozva -, enni adtál a halaknak?
-Adtam nekik egy keveset - dünnyögte félvállról az öregember.
-Étetik! - Legyintett a fiú. - Nem kell azoknak. Látod azt a csónakot? A magyarok minden reggel megétetik őket. Jár a vizén egy ember, és lapáttal szétszórja nekik az ennivalót. Olyan sok apró darabosokat, mintha polyva lenne.
Az öregember a tarisznyájából előszedett egy fekete rongyot, utána meg egy kulacsfélét. A víz egy részét ráloccsintotta a fiú kezére, végül a ronggyal szárazra törölte:
-Többet ne nyúlj a vízbe - mondta. - Mérges. Meghalsz tőle. - Kapargálni kezdte később a nedves földet; ujjával, körmével mélyítette ki a lyukat, végül belegyömöszölte a dobozokat. -Miért temetted el? - Mojna csípőre tette a kezét.
-Mert az is mérges. Aki hozzányúl, baja lesz.
-Azért mostad meg a kezemet?
-Azért.
-A tiédet miért nem mosod meg?
-Nekem nem árt.
-És a halaknak?
-Délre nem lesz egy sem.
-Hűha! - Mojna megvakarta a fejét. - Ki mondta, hogy elpusztítsd őket?
-A Jóisten!
Mojna fészkelődni kezdett. Egészen közel ült az öregemberhez. Fölöttük, az országhatár irányából piszkoszöld katonai repülőgép húzott el, nem sokkal később még egy siklott át, de ennek a hangját már nem hallották.
-Mondjad még - kérte az öregembert a fiú. - Mit mondott?
-Kicsoda?
-Hát a Jóisten.
A vénember felemelte rücskös, fekete kezét. Pofon csapta a fiút:
-Nesze! - mondta fogait csattogtatva. - Hogy mersz vallatni? Ülj odébb! Azonnal!
-Dik ez az ember!... - A fiú fölkelt, futásra készen szidni kezdte a vénembert. - Mit verekszel, törjön el a kezed! Hát ki vagy te?...
-Jól van, ne csörömpölj - váltott szelídebb hangra az öregember. - Gyere, beszélgessünk.
-Egy túrót! Egy görcsöt neked! - mondta egy pillanattal később a fiú... Megrázta a fejét: - Hazudsz! Azért hízelegsz, hogy odacsalj. Hogy utána meg jól elpüfölj!
Az öregember fölkelt; négykézláb állva küszködte fel magát, mint a vénséges cigány asszonyok, közben nyögött, ropogtak a csontjai:
-  Gyere, hadd kapaszkodjak beléd.
Mojna egy ideig tétován nézte az idegent, végül odalépett hozzá. Bebújt a hóna alá, próbálta átnyalábolni a derekát.
-Nem versz meg? - kérdezte tőle.
-Ne félj - szuszogta egy perccel később az öregember. -Nem bántalak. - A hosszú vándorlást most, a pihenő után kezdte csontjaiban érezni. - Vezess körbe - szuszogta megint. - Hadd lássam ezt a tavat jobban. -
Menetközben csendesen, rekedt hangon beszélt. Szavára mintha mázsás malomkövek mozdultak volna; hihetetlenül lassan dorombolni kezdett: - Nem tudhatom, te gyermek, mit értesz abból, amit mondok. De mint ezeréves diófa tudom: a szónak csak akkor van értelme, ha ugyanúgy, mint a mag, csírát, csírát és életerős bokrot ereszt az ég felé, amikor elhintik a földbe. Ha legelőt szemelsz ki magadnak, amiben örök idők óta csak rongyosfű, vadkása, jószív és fúvóka terem, ha ráfújsz, elszáll, mint a pihe, és leszel bolond, hogy tiszta búzát vess ebbe a megöröködött földbe, még bolondabb leszel. Orvosság kell előbb a földnek. Égesd ki belőle az időnek ezt a terméketlen gyötrelmét, mert vakablakba hiába teszel lámpát, belülről úgysem látja senki. Ha az örökös botorkálás kifárasztott már, és megérzed valahol ezt a házat, mondj átkot, hogy felgyúljon az ég, hogy megpirosodjanak a tavak, hogy vért sírjanak mindenhol a szemek, hogy leomoljon a templomokat kilobogózó kalmárok homloka, a vásárfiát verejtékért kínálók nyugodalma, mint ama kényeskedő ország tűzfalai, aki országos fényességével próbálta elvakítani őket, az angyalszárnyakon érkező gyermekeket - mondj átkot, amiért oly rútul becsaptak téged. Mint a diófa, aki gyümölcsöt nem terem, de tudja az évszakok viharait, e hatalmas nyárban azt mondom, azt mondom neked, emelkedj fel, és ha van bűnöd, ne háborogj: a természet kasszája bírja ezt is; gazdagabb, mint a legöregebb zsidó. A föld leggyönyörűbb fái között ne maradjál világ csúfjára legutolsó tuskó. Nézd meg ezt a tavat. Ötszáz esztendeje formálták belőle az első házat. Kérdem: hol a tiéd? Nemde éppúgy látod-é a napot, nemde éppúgy fényesül néked is, nemde éppúgy borul el a szíved, miképpen borul el a juharfáknak, és lesz mocskos kis húscafat, amit tudor szemüvegén lesve, tenyerén néz mindenhol a bolond boncnok? Mint a tenger, mint a föld, mint az ég, és minden, ami közötte van, olyan, mint ez a tó: konyhája minden jónak. Nagyszakállú bölcsek, álmatlan varázsolok hajolnak fölébe; csillogó boszorkánygömbként simogatják, csalogatnak belőle hétrétű titkot, s mikorra kifiatalodik a nagyöreg éjszaka, tudják belőle, ami van, ami nyomorít, ami idéz koromfekete haláltáncot, amire sorra befizetnek a bomlott idegrendszerek. De tudják azt is, aminek lennie kellene, és ami lesz is talán; a sisakok alatti szabadságot, az igazit, az elhallgatott szabadítót, aki pozdorjává zúzza majd e bolondító vasfödőt, mert nem élhetsz úgy e parton, mint a feketefonatú Lázár, akinek gyalukéssel nyitották ki mind a két szemét. A vadvizeken túl felnyilallanak a földek. Fejükön apró kosarakkal tipegnek, jönnek-mennek az asszonyok. Búzafürt-hajuk aranyidők útjait mondják; mesélik, regélik, hogy pipacsszemükből örökre kikaszálták a búzakék eget, hogy rózsavízvérű aratók hajlongásából már csak papírsárkányt eregető seregek dobogása kél, s hiába ásítanak a magasra festett hombárok búzaszemeket, álmukból kiszalad a kés, ölelni rögöket, pirosra égetett hegyeket. Mert itt vannak a temetők. Fejfáik alatt odaszögezett halhatatlanok alusszák az igazak álmát: rászolgált a gyalázatra, aki életben marad - én mondom, vízben még nem fúlt meg a hal, szemén még nem ívelt át mozdulatlan szivárvány, s mikor megtervezett koporsóján, büdös gubájában a halállal alkudoz, fiatal tűzhányók vérét ontja, s akkor a prédikátorok, ó, a cukorszívűek, felszállnak ilyenkor. Koszorút dadognak, s könnyeik, akár szombaton a harmat, földre hullanak - kihajtanak másnap, mint ama rettenetes virágvasárnapon a jóslat...
- Az öregember e hosszúra nyúlt beszéde végén szeretettel szorította meg a fiú vállát. Fáradtan fújtatott közben; éppen körbejárták a tavat. Mojnának eszébe jutott: Bábi Jóska ezen a helyen kérdezte meg tőle, mi lesz, ha mégis árvaházba akarják vinni?... - Üljünk le - szólt újra egy percnyi hallgatás után az öregember. Csontjai ropogtak, csak úgy tudott leereszkedni, ha belekapaszkodott a fiúba. Amikor letelepedett, tekintetét a tóra szegezte; a túlsó parton, a tó lekapcsolt, tiltott részében egy cigány asszonyt látott. Vödröt és zsákot cipelt, sietve, kacsázva közelített a parthoz. Később meszet pakolt a vödörbe, i   aztán egy vékony bottal kavargatni kezdte.
-  Most pedig - szólt újra az öregember - fusd körbe a cigánysort. Add hírül mindenkinek, a túlsó parton annak az asszonynak is, hogy a nagy víz meg van mérgezve. Sem inni, sem mosakodni nem szabad belőle. Előbb azért - folytatta -, segíts egy gödröt ásni. Nem nagyot, csak amibe egy ember belefér.
- Kezével elkezdte kapargatni a puha földet, a fiú csinálta utána.
-Minek ez a gödör? - kérdezte később Mojna.
-Dicséretes, hogy mindent előre akarsz tudni - felelte az öregember. - De ha a kérdezősködés helyett egész életedben inkább nyitva tartod a füledet meg az eszedet, az dicséretesebb lesz.
A fiú nem válaszolt. A öregembert különben sem értette  már. Nem értette, miért eteti meg méreggel a halakat, nem értette azt sem, amiről az imént oly hosszasan beszélt. Prédikált, mint egy pap, aki mindenféle imádságokba belekezd, amikor temet. Kántált, aztán meg kezdett mindent elölről. Olyan volt, mintha az egésznek tulajdonképpen nem is lett volna semmi értelme - az ember mégis hallgatja, legalább olyan érdeklődéssel, legalább olyan figyelemmel, mintha éppen arról adna hírt, merre lehet ingyen kenyérre lelni? Mojna leginkább azokra a papi beszédekre emlékezett, amelyeket Samu tisztelendő mindenféle értelmetlen, kacskaringós kiprédikált szavakkal cifrázott tele, és amelyektől az emberek azonnal elkezdtek nem csak nagyon-nagyon figyelni, de sírni, jajveszékelni is. És érdekes, ilyenkor ő maga, Mojna is el-elpityeredett. Például Harangos Eszti temetésén. Ott állt mellette, a nyitott sír szélénél egy cigány asszony, aki egyszer csak odasúgva ezt mondta egy másiknak:
-  Egyem meg a szívét, be szépen beszél ez a pap!
Samu tiszteletes ezután a reverendája alá nyúlt, előkotort onnan egy locsolót, és ami benne volt, ráhintette a leeresztett koporsóra. Tőle sem kérdezte meg senki, mit, miért mondott, vagy csinált. Szép volt, ennyivel meg is lehetett elégedni.
Keskeny, nem túl mély gödröt ástak. Az öregember ezután kijelentette, ő most belefekszik. A fiút pedig kérte: kaparja rá a földet. Amikor már csak a feje látszott ki, Mojna rászólt:
-Nem baj, ha nem látsz a föld miatt?
-Ne törődj te azzal! - szuszogta a vénember. - Temess be jól, ne maradjon ki belőlem semmi.
-Kész - mondta a fiú. - Most már semmid sem látszik. A föld alatt vagy egészen. - Egy kicsit várt, aztán így folytatta: - Most mit csináljak? - Az eltemetett öregember nem válaszolt. - Mit csináljak? - kérdezte ismét a fiú, de a frissen hantolt sírból most sem kapott választ. Rövid töprengés után Mojna ásni, kapargatni kezdte a földet újra. Arasznyi mélység után döbbenten látta, a vénember nincs sehol: eltűnt, elnyelte a föld! A fiú erre kiáltozni kezdett. Torkaszakadtából hívogatta a tó partján meszet oltó cigány asszonyt, akiben csak most ismerte föl régi szép barátnőjét, Csengőt, akivel már jó ideje nem volt beszélő viszonyban.
A fiatalasszony izgatottan, kipirult arccal futott a haját tépdeső fiúhoz. Mezítláb volt, lába fején apró mészcseppek fehérlettek. Áttetsző, ujjatlan réküje félig szabadon hagyta melleit.
-  Megbolondultál? - toppantott a fiúra. - Miért kiabálsz? - Mojna a gödörre mutatott. Szólni nem bírt, csak hebegett. Mikor pedig a fiatalasszony az álla alá nyúlt, és belenézett az arcába, kétoldalt a fiú szája szögletében apró habcsomók jelentek meg. Csengő ekkor letérdelt hozzá, majd fejcsóválva mondta: — Te gyerek, te gyerek, már megint boszorkánykodsz!...
Mojna egy ideig még kapargatta a földet, végül sírva, csukladozó hangon ennyit mondott:
-  Eltemettem. Örökre eltemettem. Az elébb kapartam rá a földet, most meg nincs sehol.
Az asszony szánakozva nézett az elárvult, lesoványodott arcú gyerekre. Aggodalmasan kérdezte tőle:
-Janikám, lelkem, nem vagy beteg?
-Nem - válaszolta a fiú. - Ide temettem egy öregembert, aki a Jóistentől jött. De lehet, hogy ő maga volt a Jóisten. Előbb megmérgezte a vizet, utána elkezdett kántálni. Úgy mondott mindent, mint Samu. Aztán kérte, temessem el.
Csengő újra megcsóválta a fejét. Ruhája alját fölemelte és törölgetni kezdte Mojna habzó száját, patakzó könnyeit. A kövesúton postaautó jelezte a delet. Nem sokkal később hallani lehetett Angyalos felől a lélekölő harangszót is. Csengő a tóra pillantott, néhány döglött hal lebegett a víz színén.
-Összevissza beszélsz, jó kisfiú! Egy szavadat sem hiszem. Megháborodtál, amióta az a vénséges nagyanyád meghalt. Miféle öregemberekkel cimborázol már megint?
-Ez most igaz. Te is ismered; járt már errefelé. Ő akarta az embereket repülni tanítani. Itt volt, magam temettem el. A halak pedig csakugyan felfordulnak mind. Nézz csak a vízre.
Csengő a vizesgödörre pillantott. A friss, homokos talajon hatalmas lábnyomot, jókora, recés talpú bakancs nyomát fedezte fel hirtelen. Odébb, közvetlenül a sűrű nádas szélében, mintha valaki ott nyert volna magának egérutat, újabb nyomot pillantott meg. Ezután a tó felé fordította tekintetét. A döglött halakat csapatostól hozta az enyhe hullámzás. Hamarosan a víz mélyéből kisebb-nagyobb, tehetetlenül libegő halak bukkantak fel. Orral jöttek fölfelé, végül oldalukra billenve ráfeküdtek a víz tetejére. Csengő döbbent arckifejezéssel, reszketve szorította a mellére a kezét.
-Te szentséges Jóisten! - kiáltotta el magát. - Ennek a kisfiúnak csakugyan igaza van! - Felpattant, gyorsan szedve a lábait a vajda háza felé szaladt. Mikorra Bábi Jóskával együtt visszatért, Mojna már nem volt sehol - nyomtalanul eltűnt a partról. A vízen eközben százával bukkantak elő a megmérgezett halak. Bábi Jóska elfehéredett az ijedtségtől:
-Kitaposom a beleit! - sziszegte később. - Megölöm ezt az istentelen kölyköt. Megölöm, az Úristen verjen meg, ha nem!
-  Ne pattogjál, vén szarházi - robbant rá Csengő hirtelen.
- Mi a francokat háborogsz, hát nem ő volt!
-Akkor ki?
-Valami öregember. Az a kisfiú azt mondta, az Isten küldte. De az is lehet, hogy maga az Isten jelent meg kóbor öregember képében. Azt is mondta még, hogy ugyanaz az ember volt, aki egyszer repülni tanította a népet. Úgy beszélt hozzá, mint egy pap. Utána meg eltemettette magát ebbe a gödörbe, de amikor az a kisfiú elfordította róla egy kicsit a szemét, sunyin eliszkolt.
-A fiatalasszony a sírra mutatott. Bábi Jóska toporzékolt.
-Mondd ezt annak, aki elhiszi!
-Felemelte a kezét, homlokán a félelem verejtéke gyöngyözött. Napokon át űzte, hajszolta a fiú nyomait, de nem sikerült rábukkannia. - Te magasságos Isten - sóhajtott fel később, beletúrva bozontos üstökébe -, mit mondok a csoportelnöknek? - A fiatalasszonyhoz fordult. - Ránk gyújtják a cigánysort. Mi lesz most, jó asszony?...
-Mi lenne? - Csengő a vajda félelme láttán valamennyire lehiggadt. Felrántotta a vállát, majd így válaszolt neki: - Te vagy velük jóban. - Kisvártatva így folytatta: - Máskülönben pedig, ha tényleg az Isten volt, akkor meg annak így kellett lenni. Nem tehetsz ellene semmit.
Bábi Jóska megcsóválta a fejét:
-  Remélem, elmondod ezt majd a szövetkezet elnökének is.
Csengő kuncogva így válaszolt: -Miért ne?
Másnap futótűzként terjedt a hír. A Nina fia, Szent Pityu száguldozott a házak között. Szirénázva kiabálta:
-  Viszik a vajdát! Vasat vertek kezére, lábára!
Két szuronyos fogta közre Bábi Jóskát. Mögöttük lépdelt nagy peckesen a szövetkezeti csoportelnök is; szentségelt, közben rugdosta az előtte bicegő embert. Hugyos Erzsi, aki a halastó államosítása után tapogatójával halászgatni újra a Zer-gére kényszerült, és aki világéletében - mint a soron a legtöbb cigány -, hadilábon állt a hatóságokkal, most, hogy a Szamos felől vezető földúton a kövesútra ért, és megpillantotta a megbilincselt cigány vajdát, rikácsolva kezdte szidni a viharkabátos elnököt, hogy hát miért teszi magát egy öregemberhez, nem sül le a rücskös pofája?...
-  Ne bántsd azt az embert, verjen meg az Isten! Engem rugdoss, kikaparom a szemed!
Az alacsonyabbik, szőke, nagyfejű rendőr' a veszekedő fiatalasszony hangjára megtorpant. Kerek holdvilágképe volt, szemöldöke helyén szőrös, vörös hernyók vonaglottak.
-  Mit óbégatsz - rivallt az asszonyra. - Kotródj, a keserves úristenedet, vagy letöröm a derekadat!...
Hugyos Erzsi csípőre tette a kezét. A rendőr gorombáskodásától ingerültebb lett:
-  Mi kell, tökfejű? Hát ki szólt tehozzád? Töröld meg inkább az orrod, mert csepeg!
A rendőr odalépett az asszonyhoz, gondolkodás nélkül belevágott az arcába. A cigánysor felől ekkorra borzas, maszatos arcú gyerekhad trappolt a kövesúthoz. Nem sokkal ezután Kamilla, a vajda felesége is megjelent; lóhalálában futott a csoportosulás felé. Arca mészfehér volt, hangja pedig remegett, az idegességtől kicserepesedett a szája is. Amikor meglátta az ura kezén a láncot, az úttesten talált lótrágyával kezdte hajigálni a fegyveres rendőröket.
-  Kutyák! - sikoltotta eszét vesztve. - Eresszétek el az uramat!...
Kamilla hadonászása láttán a gyerekek is fölbátorodtak. Köveket kaptak fel; hamarosan olyan csetepaté keletkezett, hogy zengett tőle a faluvége. A csoportelnök, mint akinek nincs köze a dologhoz, közönyösséget színlelve elhúzódott a viadal színhelyétől. Amikor pedig észrevette, hogy csapatokba verődött cigány férfiak botokkal fölfegyverkezve futnak a kövesút felé, halálra vált arccal kereket oldott. A szőke rendőr, akit Hugyos Erzsi tökfejfínek nevezett, a közeledő férfihad láttán sebesen csőre töltötte a fegyverét.
-  Vissza! - ordította. - Vissza, vagy kilyuggatom a bőrötöket!
A férfiak megtorpantak, ám a megvadult asszonyok és a sikongó gyerekek nem ijedtek meg a fenyegetőzéstől. A rendőr erre beledurrantott a levegőbe. A vajda mindeközben lehúzódott az út szélére. Harapdálta a száját; tehetetlenül figyelte a dulakodást. Kamilla hozzárohant.
-  Pusztulj innen! - parancsolta az asszonynak. Hugyos
Erzsi ekkor felemelte a kezét. A gyerekek erre abbahagyták a
hajigálást. - Takarodjatok! - rivallt rájuk is a vajda. - Mit háborúztok? Hát nem tudjátok, hogy nekem nem eshet bajom? -A gyerekek az imént még hadakozó Hugyos Erzsivel együtt értetlenül bámulták a rájuk ripakodó vajdát. - Nem értitek? -kiabálta Bábi Jóska ismét. - Takarodjatok, mert elharapom a torkotokat!
A csatázok letették, eldobálták a köveket. Megszeppenve kezdtek ballagni a cigánysor felé. Hugyos Erzsi megkötötte az álla alatt a keszkenőjét, hirtelen a földre köpött, aztán morogva, a vállát rángatva megindult maga is a gyerekek után.
- Eredj te is - mondta Kamillának Bábi Jóska. - Nemsokára megjövök. Ne féljetek, estére itthon leszek. - Zavartan igazgatni kezdte a csuklójára szorult láncot, majd odafordult a rendőrhöz: - Mondtam, hogy ne legénykedj ezzel a szaros bilinccsel. - Fejével a távozó cigányok felé intett. - Ezek nem félnek a puskától. Ha megvadulnak, a véredet veszik.
A falu közepén, a tanácsházával szemben lévő egykori csendőrlaktanyába kísérték a vajdát. Noha elmúlt ötven esztendős, mint fogoly még sohasem járt az épületben. A sors valahogy mindig kíméletes volt hozzá. A cigányok miatt nem kellett őt folyton idecitálni, mert azután, hogy vajda lett, azután, hogy „kinevezték" e magas tisztségre, az ő szavára, a jobb élet reményében készek voltak az új rend diktálta viselkedésre, amihez persze, a legjobb példát ő maga, Bábi Jóska adta. Ezzel szemben Mojna, ez a lehetetlen kóbor kis cigány fiú, mintha soha semmi nem történt volna a háború óta ezen a világon, továbbra is öl, rabol, fosztogat; méregként csöppen a pohárba, amelytől - akinek ezt a poharat ki kell ürítenie, hát előbb-utóbb belepusztul. Rettegést hoz a cigányokra. Amióta elhagyta Harangos Eszti házát, nincs ettől a kisfiútól nyugalom sem éjjel, sem nappal. Egy évvel ezelőtt persze, a tó államosítása utáni napokban, a cigányokon is úrrá lett a nyugtalanság. Csöndes lázadásféle volt ez, a kisemmizettek tehetetlen összenézése, de ő, Bábi Jóska hamar lefegyverezte őket. Szótlanok, komorak voltak, amikor a házában felkeresték őt. Egymás után jöttek, mint a másodpercek. Bábi Jóska-megvárta, hogy besétáljon a házba mindenki, és csak ezután tette fel a kérdést:
-  Mi kell nektek? Miért jöttetek, mit akartok?
Bandula Sándor előbb megcsavarta a cigarettáját; mintha odahaza lett volna, sokáig bíbelődött vele. Végül így szólt:
-  Milyen vajda vagy te? Szabad-e nékünk tudni?
A cigányok fészkelődni kezdtek. Izgatottan várták Bábi Jóska válaszát. Valaki, mintha neki kellene válaszolni, megköszörülte a torkát.
-Hát jó - kezdte Bábi Jóska a térdére csapva. - Én kimondom, amit gondolok. Tudom, miért jöttetek. Nézzetek a tükörbe, és sírjatok velem együtt. Olyanok vagyunk, mint a kódis ördögök. Csakhogy az ördögöknek több eszük van. Nem mennek vak Lázár módjára a falnak. Hát mit képzelünk mi, szarjankók! Mit akarunk mi, egerek az elefánttól? Eltapos bennünket, mint a férget! Ágáljunk csak! Kakaskodjunk csakazértis! Megtudjuk, hol lakik a magyarok istene!
-Nem kell példálóznod, vajda. Tudjuk, milyen az elefánt, és láttunk már egeret is. Tudjuk, hol lakik a magyarok istene! Csakhogy, aki kishitűen egérnek hiszi magát az ökör mellett, mert amaz elefántbőrbe bújt, hát megérdemli, hogy eltapossák. Igaz-e, hogy szántszándékkal adtad el a tavat, hogy megegyeztél a csoportelnökkel?
-Gálád hazugság! - A vajda remegő kézzel kapta fel az ágy mellől a baltát. Odaállt Bandula elé, fenyegetően kérdezte: - Ki mondja ezt?
-Nem mondja ezt, testvér, senki - felelte Bandula. Letörölte a homlokáról a verejtéket, azután lesütötte a szemét. - Csak én gondoltam így, mert itt mostanában valami igen nagy furcsaság történt. De azért hiszek neked. Ha mondod, hogy nem vagy a dologban, elhiszem. De akkor össze kell szedni itt magát mindenkinek, mert holnap, holnapután olyan haddelhadd lesz, hogy abba beledöglünk mindannyian.
A vajda Bandula panaszos hangjától valamennyire lecsillapodott. Földre dobta a baltát és széttárta a karját:
-  Álljon elő, aki okosabb nálam. Találja ki, mi legyen. Magamban meghánytam-vetettem mindent. Széllel szemben én nem tudok pisálni.
Éjfélig tanakodtak. Szent Pityu a kihűlt tűzhely lábánál ült; törökülésben billegette magát. Körülötte elnyomott cigaretta-csikkekkel volt fölékesítve a csupasz föld. Mint aki most találja fel, hogy a nappalra éj, az éjre nappal jön, hirtelen elkiáltotta magát:
-  Hát ne adjuk ki a kezünkből, az istenit! Én fogtam bele azt a tengernyi halat! Jóska bátyám - odafordult a vajdához -, hát nem én meg maga pakoltuk tele a hordókat a Zergén? Erzsi - Hugyos Erzsi felrántotta a vállát, nem figyelt többé a habókos fiúra -, nem te magad meg az asszonyok pucolták ki azt a szaros tavat a rengeteg kulimásztól? Hol az igazság? Miért engedjük, hogy kivegyék a szánkból a kenyeret? Kingló Jóska ingerülten folytatta:
-Vagyunk elegen, rakja beléjük az Isten a micsodáját! Miért hagyjuk, hogy csúfot űzzenek belőlünk? Zavarjuk el az őröket, és álljunk a tó mellé mi magunk. Ki kell törni a nyakát mindenkinek, aki be meri tenni a lábát a sorra!
-Nagyon szép, amit beszéltek, testvérek - vette át a szót Bandula Sándor. - De hadd figyelmeztesselek benneteket valamire, mégpedig arra, hogy máma már nincs igazság a földön. Meghalt Mátyás, hát oda az igazság is. Ezért én azt mondom néktek, ne erről az oldalról fogjuk meg az ördögöt, mert az annyi, mintha nem fogtunk volna semmit. Mást kell kitalálni, mégpedig olyat, ami elkerüli az igazságot jó messzire.
-Mire gondolsz, Sanyi bátyám? - nyújtotta ki a nyakát Szent Pityu.
-Arra - válaszolta Bandula, ügyet sem vetve Szent Pityura -, hogy az igazságtalansággal szemben most is igazságtalanságot kell tanúsítani.
Szent Pityu elégedetten bólogatott. Úgy tűnt, a tanakodók közül egyedül ő érti, mire gondolt Bandula. Máris felrémlett előtte a nagy igazságtalansággal szembeni nagy igazságtalanság; a rettentő és szörnyű nagy dulakodásokat előidéző csataterek színtere. Szólni akart, hogy „látomását" a társaság előtt gyorsan megfogalmazza, ám Bábi Jóska nyersen leintette.
A rendőrök az egykori csendőrlaktanya hátsó épülete felé terelték Bábi Jóskát. Amikor az udvar végében, egy kis épület bejárata előtt megálltak, az egyik rendőr öklével megzörgette az ajtót. A vajda néhány perccel később egy sötét cellában találta magát. Szó nélkül zárták rá az ajtót - a fogdaőrökön kívül két napig feléje sem néztek.
Keskeny, sír alakú cellába zárták. A vadonatúj fapriccs alatt kátrányszagú, fedővel letakart vasfazék feketéllett - Bábi Jóska csak akkor jött rá, mire szolgál, amikor felemelte róla a tetőt: erős húgyszag csapta meg az orrát. A cella bejáratára valamikor vastag tölgyfa ajtót szereltek. Most nevekkel és soksok vonással volt telekarcolva. Szemmagasságban jókora lyuk tátongott.
A vajda igyekezett megtartani a türelmét. Nem volt könnyű dolga. Szabadságának hirtelen elvesztése úgy hatott rá, mintha durván, váratlanul torkon ragadták volna. E tagadhatatlan és fullasztó igazságtalanság miatt ugyan forrt benne a harag, de csillapítgatta magát:
- Nyughass, vajda, nyughass! Nem akarnak ezek itt neked semmi rosszat. Biztosan csak tudni akarják a tiszta igazságot. Miért is ne? Elvégre nagy kincs volt abban a tóban. Az államnak sem mindegy. Meg hát, ki adjon számot a cigánysoron történt eseményekről, ha nem én? Jól van, semmi baj! Gyertek, úgyis csak azt mondhatom, ami igaz. - Odasántikált a priccshez. Amikor ráült és arcát a tenyerébe temette, eszébe jutott a kriptában töltött dicstelen éjszaka. Hirtelen elviselhetetlen hullabűzt érzett az orrában, de hosszas szimatolgatás után rájött, hogy csak a priccs alól kiáramló csípős, szédítő klozett-szagot érzi. A kriptabeli eset más volt - gondolta hirtelen. A maga idejében ő sem volt különb. Ukrajnában, Krivoj Rog alatt, Nyikopolban például a bikaerős Hadady-fiúval meghágták volna a kecskét is, ha asszonyaikkal együtt el nem rejtik előlük a parasztok. Ezekre pedig - dünnyögte maga elé, elfelejtve korábban tett bosszúfogadalmát -, ha ezekre a tejfelesszájú sorkatonákra nem fogja akkor éjjel a baltát, biztosan megúszta volna simán. Persze, ilyen az ember! Védi, ami az övé. Az az ukrán is, amíg a torkának nem szegezték a puskacsövet, foggal-körömmel védte a maga asszonyát. Kivitték hát erre jó hátra valamiféle fészerhez, és csak akkor csöndesedett el, amikor odakötözték a szekér egyik kerekéhez. Bábi Jóska, most, emlékeiből felocsúdva néhány percig a priccs előtt, a téglás padlózaton nyugvó lábát nézte:
Hát - vicsorított maga elé -, én persze megkaptam a járandóságomat. Vert már akkor is az Isten! - Később eloldották a parasztot. Kábult volt, a dühtől verejtékezett, azt lehetett hinni, megháborodott. - Csillapodj, pajtikám. Nyughass öregem -próbálta vigasztalni a feleségééit aggódó ukránt -, Hadadynak nem állt fel, én meg megsajnáltam a szerencsétlent. Olyan volt szegény asszonynak a szeme, hallod, mint az árva birkának. -A paraszt nem értette az idegen katona szavát. Látszólag lecsillapodott mégis. A földet nézte és közben csendesen szipogott. Ám amikor az idegenek a kapuhoz értek, mielőtt kifordultak volna a portáról, szekercét ragadott és eszeveszett dühvel utánuk hajította. Bábi Jóska azóta biceg; télen és tavasszal szenved a lábába belenyilalló hasogatástól, a muzsik pedig, az az élhetetlen földigiliszta az életével lakolt: Hadady Pista a Kárpátokon túl senkitől nem sajnálta a puskagolyót. - Háború volt! - sóhajtotta maga elé a vajda. Veszett farkasokká váltak akkor tán még az angyalok is! Ki tehet róla? Nem ő meg nem Hadady Pista csinálta azt a nagy világégést. Ki tudta akkor megmondani, mennyire bűn a bűn? Hirtelen elkomorodott. Úgy látszik, nem kell világégés, hogy az ember galádságokat kövessen el nap nap után. Kamillára gondolt. Szerette volna tudni, csináltak-e véle valamit a határőrség emberei, de lelkének békéje miatt jobbnak vélte, ha most nem forszírozza. Mindenesetre, esett, ahogy esett, nagy szamárság volt, az biztos! Megjegyezte az arcukat, és ha addig él is, egyszer kérdőre vonja őket!
Fölkelt. Az ajtóhoz bicegett, odakint egy asztalt látott, s mögötte az őrt. Bábi Jóska, amikor jobban megnézte, akkor látta, már nem az az őr ül az asztalnál, aki rázárta az ajtót. Váltás volt - gondolta, és örült, hogy az új őrt ismeri. A szomszéd községből jöttek; a felesége jegyzőkönyvvezető volt a gyámügyi hatóságnál. Halat vásárolni lejártak a tóhoz ők is. Akkor - két évvel ezelőtt - tegeződtek. Az őr csupasz képű fiatal suhanc volt, termete azonban hasonlított az útszéli eperfákhoz. Bábi Jóska megkocogtatta az ajtót:
-  Karikás!
Az őr az ajtóhoz lépett:
-  Mi kell? - Hangja olyan volt, mintha azt mondta volna:
„Kuss!" - Mit akarsz? - Távolabbról lesett be a lyukon, mintha attól kellene tartania, hogy belülről kidöfik a szemét. Hátrább parancsolta a foglyot, aztán ezt mondta: - Állj a falhoz! A vajda a falig sántikált, ott megfordult. Az őr újra beszólt: - Mi bajod?
-Nyisd ki az ajtót, Péter!
-Elment az eszed? - Az őr öklével rávert az ajtóra. - Azt hiszed, templomban vagy?
-Miért zártatok be?
Kulcsok zörögtek, egy pillanattal később kitárult az ajtó:
-Miért kiabálsz? - Az őr belépett a cellába. - Ettől a perctől kezdve nem tegeződünk - mondta. - Ismered a rangokat?
-Ismerem - mormolta a vajda.
-Akkor mostantól a rangomon kell szólítanod. Szabály! Katonás szabály! Megértetted?
A vajda hátratette a kezét. Érezte, helyzeténél fogva nem tehet másként. Dadogva mondta:
-Megértettem, őrvezető elvtárs.
-Nem elvtárs, az Istenit! Neked én nem vagyok elvtársad! Neked mostantól kezdve úr vagyok. Őrvezető úr! Világos?
Bábi Jóska lehajtotta a fejét. Egy pillanattal később így szólt:
-Ahogy akarja, őrvezető úr.
-Azt is kell még mondanod... - a rendőr a zárkaajtóra, egy odaragasztott cédulára bökött: - ... tudsz olvasni?
-Egy kicsit - felelte a vajda.
-Akkor unalmadban olvasd el. Rá van írva, aki ide bekerül, az le van tartóztatva. A letartóztatott pedig köteles, ha nyílik a cella ajtaja, hátralépni a falig. Addig nem szól, amíg nem kérdezik. De ha kérdezik, akkor köteles tisztességtudóan válaszolni, vagy jelenteni. Ha például kinyitom rád az ajtót, azt kell mondanod: „Őrvezető úr, Bábi Jóska letartóztatott cigány vajda tisztelettel jelentem, a cellának a létszáma egy fő!" Azt a szót, hogy „úr", meg hogy „tisztelettel", el ne felejtsd. Világos?
-Világos - bólintott ismét a vajda.
-Akkor ismételd el gyorsan, amit mondtam. Jelentkezz! -A vajda nekitámaszkodott a falnak. Egy ideig szótlanul állt, végül leült a priccsre.
-Miért nem jelentkezel? - Az őrvezető az ajtóra csapott.
-Mit jelentsek: nem látod, hogy egyedül vagyok, szamár!
-Rendben van - vicsorított vissza az őr. - De ha elöljáró érkezik, és nem azt csinálod, amit mondtam, megkeserülöd!
-Te jószagú Úristen - nyögött fel hangosan a vajda, amikor a fogdaőr becsapta rá az ajtót. - Hová kerültem én? Ki mérgezhette meg azt az istenverte tavat? - Kingló Jóska ingerült szavai jutottak eszébe, amelyet a tó köztulajdonba vételekor mondott, amely szerint ki kell törni mindenkinek a nyakát, aki meg akarja közelíteni a tavat. - Kitömi? - suttogta a fogdában maga elé Bábi Jóska. - Miért? Igaz - felsóhajtott, bicegve róni kezdte a cella hosszát. Azon a hajnalon, amikor elvették tőlük a halasgödröt, világosan értésükre adták, hogy a terület nem az övék, és kuss a cigánysoron mindenkinek. Ugyanezt mondta másnap, de finomabban a falusi párttitkár is. Elismerte persze, hogy ők, a cigányok ültették tele, hogy ők hoztak bele mindenféle nyüzsgő állatot, hogy hajnalban ők láboltak a Szamoson túli pocsolyás vizekbe, és gyűjtötték össze hálóból, tapogatóból az apró, fickándozó halakat; ők tisztították ki és vetették be az újjászületett vizesgödröt, akár a parasztok a szántás után a földet, és remélték, majd ők látják hasznát is.
-Csakhogy a világ most nem olyan egyszerű! - summázta röviden a párttitkár.
Először a csoportelnök lepte meg Bábi Jóskát. Hajnal volt, odakint ugattak a kutyák. Amikor álmából fölébredvén ajtót nyitott, az elnök mögött az Államvédelmi Hatóság embereit látta. Úgy álltak a küszöb előtt, mintha ők képviselték volna az egész világot: az elnököt, az államhatalmat; ők puffantották le a cigánysori kutyákat, akiknek életben maradt testvéreik odakint ugattak, és akiket holnap, vagy holnapután ugyancsak ők fognak ledurrantani; de ők képviselték a földeket, a házakat, a parasztok portáin a kazlakat is, amelyekbe - Isten tudja, mikor és kicsodák - fegyvereket rejtettek el, bűnjeleit a hatalom ellen irányuló felforgátásnak, amelyeknek ők, csakis ők, az uralkodásnak eme újabbkori zsandárai lehetnek számonkérői, megtorlói, mindenesei; jöttek, kísérték a falusi földművesszövetkezeti csoport elnökét.
-Beszélni akarok veled - mondta köszönés helyett Bábi Jóskának az elnök. A vajda mutatta, lépjenek be. - A tó ügyében jöttem - folytatta a vendég. - Ügyesek vagytok - mondta elismerően. - Ki gondolta volna, hogy a Halomban hal terem?
- Terem mindenhol - emlékezett vissza a vajda, akkori saját feleletére. - Segít mindenkit az Isten - folytatta balsejtelemmel. Viszont tegezte az elnököt. Koránál és vajdai rangjánál fogva úgy gondolta, erre föl is van hatalmazva. Alázatosan beszélt vele mégis, mert jól tudta róla, hogy a zsebében, vagy a derékszíján egy tokban, amiképpen kísérőinek, fegyver lapul neki is. Zavartan kereste a helyet, ahová leültethette volna őket.
A csoportelnök azonban nem akart leülni. Esőkabátot viselt, bőrcsizmában járt, és a parasztokhoz hasonlóan csizmanadrágot hordott ő is. Ha szólt, kalapját előbb háteatolta, aztán pedig összefonta mellén a karját. Úgy tett, mint aki mindennel egyetért; bólogatott állandóan, szavai azonban mindennek az ellenkezőjét tartalmazták. A vajdával való rövid vitatkozás után kijelentette, a cigánysori tavat holnaptól tekintsék a cigányok is a termelőszövetkezet tulajdonának. Hozzáfűzte még, hogy ő, mint a csoport elnöke, a döntésnél javasolta, hogy vegyék be a közösbe azokat a cigányokat is, akik élen járva vettek részt a tó behalasításában. Csakhogy - magyarázta a vajdának -, ezt a tervét a vezetőség „viharosan" ellenezte. Megszavazta viszont, hogy a résztvevők eddigi munkájuk elismeréseképpen egyösszegű kártérítést kapjanak. Apellálni nem lehet - fejezte be végül. - Ezt a döntést tudomásul kell venni mindenkinek.
Bábi Jóska sápadtan, megsemmisülten hallgatta az elnök szavait. Amikor a cigányok sok-sok emberöltővel ezelőtt idetelepedtek, igazából gazdátlan volt a terület. Csupán az Isten, és ennek földi hatósága, az egyház tartotta számon jó ideig, hiszen körös-körül, amíg a szem ellát, papi birtok volt minden négyzetcentiméter. Amikor pedig a háború után, kezében földmérő szerszámmal megjelent a vidéken a Demokrácia, hogy elzavarjon urat, papot, kereskedőt, gondoskodott arról is, hogy a paptagjával együtt köztulajdonnak jegyezzék azt a csöppnyi „szigetet" is, amelyet a nem cigányok századokon át -alábecsülve a területet - egyszerűen csak „Halomnak" neveztek, maguk a cigányok pedig országuknak-hazájuknak, születésüknek és haláluknak, de sok esetben mondhatták haláluk utáni temetkezéseik színterének is - tulajdonjog nélkül. Hogy a cigányok - kérdezte a vita végén a vajda a távozó vendégtől - miből fognak élni, arra az elnök csak ennyit felelt:
-  Ebben a társadalomban már senki nem halhat éhen. A néphatalom gondoskodott, és gondoskodni fog ezután is mindenkiről. Lesz munka a cigányoknak is.
Bábi Jóska másnap - titkolva a felesége, Kamilla előtt is - a párttitkárhóz ment. Nem panaszkodni, jelenteni jött - mondta a hatalmi embernek. Régebben, a háború kitörése -jóval Szovjet-Oroszország megtámadása előtt, az aratási szezon beálltával, miután bevégezték az elsőként megkezdett uradalmi gabonák betakarítását, cséplését, s vonultak utána a kisebb paraszti gazdaságokba, Tóth gépésznél sok keserves napot dolgoztak le együtt. Bábi Jóska fönt állt az „etetőnél", a dobon, ő volt a cséplőgép kapitánya. Óvári Laci pedig, a háború utáni párttitkár, az egykori gépészsegéd, akkor csak harmadrangú volt.
-  Szard össze magad - mondta neki a vajda rövid vitatkozás után, éppúgy, ugyanolyan méreggel, mint egykor, ha valamiért nem működött rendesen a cséplőgép. - Hát hogy kormányzói te itt?
A titkár fölkelt. Csizmanadrágot és csizmát viselt ő is. Odalépett a vajda elé:
-Először is - kezdte csendesen, okító, magyarázó hangon -, nem én kormányzók. Másodszor, csitulj, mert hivatalos helyiségben vagy. Harmadszor, csak nyugodt emberrel vagyok hajlandó beszélni. Tessék, ülj le.
-Nem ülök - hárította el türelmét vesztve a vajda. - Ne tegyél nekem úgy, mintha semmiről nem tudnál. Halastó kell nektek? Miért nem csináltok magatoknak?
-Tudtommal a csoport törvényesen vette el tőletek a tavat.
-Ki beszél itt törvényről? Mi közünk a ti törvényetekhez? Hatvan család szájából vettétek ki a kenyeret! Hát, ha ez törvény, akkor jobb, ha elviszi az ördög!
-Jogtalanul fogtátok be a tavat. Nem a tiétek volt - mondta ismét a titkár. - És ha akarod tudni - folytatta -, a cigánysor sem a tiétek. A csoporté arrafelé az egész terület.
-Hogyhogy? - A vajda megtántorodott. - A cigánysor is?
-Az is. - A titkár körbesétálta a vajdát, majd amikor odaállt elé ismét, így folytatta: De azért ne nyugtalankodjatok -mondta. - Senki nem fog ott titeket háborgatni. A szövetkezetnek csak a tó kell. Fejleszteni fogják. A fejlesztés pedig népérdek. Mindannyiunk ügye. Azt tanácsolom, nyugodjatok bele. Képzeljétek azt, hogy a tó behalasítása számotokra csak annyi volt, mintha egyik napról a másikra önkényesen fölszántották volna a termelőszövetkezet földjeit.
A vajda sokáig nem szólt, maga elé meredve harapdálta a szája szélét, később azonban ezt mondta:
-Van nektek elég koporsótok?
-Koporsó? Minek az?
-Hát bilincsetek van-e?
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Szerezzetek, ha nincs elég - mondta fenyegető hangon a vajda - koporsókat is, meg bilincseket is. Mert nem tudni, mi lesz. Ha a cigányok nem akarnak maguktól éhen pusztulni, rabolni, gyújtogatni fognak. De akkor kérjétek az Istent!...
-Ravasz ember vagy te, Bábi Jóska - állította meg másnap a párttitkár a sánta cigány vajdát, amint az a tanácsháza előtt köszönés nélkül akart elbicegni mellette -, hadd kérdezzek a tegnapi kérdésed után valamit én is. Miért nem maradtatok ötvenháromban az építkezéseken? Alighogy ősszel, drága pénzen odafuvaroztak benneteket, néhány hónappal később itthon lelt majd mindőtöket a fene. Válaszolj nekem őszintén, miért nem maradtatok a városban? Miért nem maradtatok ott mindannyian a fészkes fenében?
-Ha majd lesz hozzá kedvem - válaszolta a hatalmi embernek ingerülten a vajda -, elmesélem neked. Addig pedig törd rajta a fejedet, nagyokos!
Odahaza nyugtalanul tett-vett; céltalanul lődörgött az udvaron, a közelébe settenkedő kutya hízelgéseit rúgásokkal viszonozta. Később bement a házba, végigfeküdt az ágyon. Másnap reggelig a felesége, Kamilla sem szólhatott hozzá.
Az őr felkapcsolta rá a villanyt. Az ajtó fölötti mélyedésből, az aprószemű drótháló mögül éles fény vetődött a cellába. Néhány perccel később csörömpölve tárult ki az ajtó.
-Takarodó - szólt be álmosan az őrvezető. Belökött két matadorszagú pokrócot, és közölte: egy perc múlva leoltja a villanyt. Amikor bezárta az ajtót, Bábi Jóska utánaszólt:
-Karikás! - Az őr nem ült azonnal az asztalhoz. Megállt a cella zárt ajtaja előtt és hallgatózott. A vajda újra kiszólt: Hallasz, hé?! Miért nem válaszolsz, vigyen el a bagázsiddal együtt az ördög! A dohányomat add be legalább!
A sötétben - képzeletben nagyokat szippantva az elkobzott füstölnivalóból - eszébe jutottak azok az esték, amelyeken át nagy figyelemmel hallgatta a börtönviselt cigányok élménybeszámolóit. Mindig is íratlan törvény volt összegyűlni a vajda háza előtt. Nem változott ez az oroszok bejövetele után sem. Valahányszor kiszabadult egy ember, Bábi Jóska magához rendelt mindenkit:
-  Hallgassátok, és alkalomadtán hasznosítsátok ennek az embernek a tanácsait! - mondta, majd székek helyett a földre parancsolta az odagyülekező férfiakat és asszonyokat.
Égetett szesz kortyolgatása közben Magyarország börtöneiről sok hasznos ismereteket szerezhetett ilyenkor az is, aki Isten kegyelméből addig elkerülte e fegyintézetek szigorú életrendjét. - Hát magam most hogyan hasznosítsam azokat a jó-tanácsokat? - jutott eszébe a cigányokhoz intézett egykori mondása. - Vajon mit kezdhetek itt olyan tapasztalásokkal, amiket más szenvedett meg?
A kémlelőnyíláson bevetődő fénysugár jókora helyen megvilágította a falat. Bábi Jóska a hirtelen kirajzolódó látvány előtt iszonyodva csukta be a szemét: koponyát, egy csontig lepusztított emberfej ábráját látta a mészforradásos falon. A front, a távoli Oroszország egykori keserves emléke jutott most eszébe. Gondolni próbált századparancsnokára, vitéz Ludányi Károly századosra, akikről azokban az időkben sokáig azt hitte, nem fogja a golyó.
Katonáiba - emlékezett vissza a vajda - ez a különös ember sokszor úgy vert lelket, hogy ő maga fittyet hányva a süvítő golyóknak, vakmerően odaállt eléjük: sétapálcával a kezében leginkább akkor kezdett le-föl sétafikálni a lövészárok fölött, amikor legádázabbul lőtték őket az oroszok.
-Csodálom Önt, méltóságos úr - mondta gyakran, szinte szolgai alázattal a kadét, amikor vizet hozott neki az esti lábmosáshoz. - Fenemód elkápráztat az Ön bátorsága.
-Ezt én Önnek a leghatározottabban megtiltom - felelte mindannyiszor Ludányi. - A katona bátorságát, édes fiam, nem csodálni, követni kell!
Az utolsó ilyen kifakadása június kilencedikén este fél tízkor volt. Másnap délután, két óra előtt néhány perccel, szokásos vigéckedése közben érte a halál. Tüdőlövést kapott: oldalról, közvetlenül a hóna alatt fúródott bele a golyó. Egy óra múlva belehalt. Végső kívánsága az volt, ne temessék el addig, amíg a század minden emberét le nem kaszabolta a halál. Ő akar utolsónak belesüppedni ebbe az átkozott muszka földbe. Kívánságát - suttogta fuldokolva - bármennyire esztelen, tekintsék parancsnak!
Az új századparancsnok Bábi Jóska közlegényt parancsolta Ludányi teteméhez:
-  Te felelsz érte - mondta a nála jóval idősebb katonának.
- Amíg rajtad kívül mind egy szálig el nem fogy a század, a méltóságos báró úr nem kerülhet földbe. Világos?
-Világos! - kapta össze magát Bábi Jóska, majd komoran így folytatta: - Őrizni fogom, mint őrizték valaha Krisztus Urunk koporsóját.
-Am a század - noha zúdult rá a golyó és a sűrű aknaeső éjjel-nappal, - valahogy nem akart elfogyni. Odafentről tűzött a nap is, és perzselt alulról is a felzaklatott, felbőszített orosz föld, és Bábi Jóska hiába rejtegette hűvösebbnél hűvösebb helyre parancsnokuk tetemét, a hulla bomlani, visszavonhatatlanul foszladozni kezdett. A végén nem maradt belőle egyéb, csak a bűzös katonamundér, és benne a piszkosfehérré színeződő csontok. Ezeket pedig, hogy széjjel ne szóródjanak, Bábi Jóska az eltorzult koponyával együtt egy lópokrócba gyűjtötte össze.
-Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem - állt ezután az új századparancsnok elé -, Ludányi százados úr őméltóságából már csak földi maradványokat őrzök. Jelentem alázatosan, belegöngyöltem egy vadonatúj pokrócba.
-Hát ha csak ennyi eszed van - válaszolta ingerülten a visszavonulást irányító, kimerült főhadnagy -, akkor Ludányi százados úr földi maradványaira is úgy kell vigyáznod, te marha, mint a két szemed világára. Megértetted?
-Alázatosan jelentem, megértettem!
Mint valami batyut, amelyben országos érték rejtőzik, úgy cipelte hátán az egykori parancsnokot. Lemaradva a maguk után nagy port kavaró, észak felé igyekvő fáradt katonaoszloptól, egyszer csak idegesen földre lökte a terhét. Cigarettára gyújtott, végül eltérve más irányba, elszántan, káromkodva hazagyalogolt Magyarországra.
-Jönnek utánam, és itt vannak velem, még álmaimban is ezek a csontok - dünnyögött összegömbölyödve a cellában, a bolhaporos takaró alatt. Borzongása elmúlt, közönyösen gondolt az emlékképekben sűrűn felbukkanó, dögtérré változtatott ukrajnai mezőkre, ahol rothadó embereken: német, orosz, magyar és olasz temetetlen katonahullákon - tábori csendőrök elől menekülve gázolt, osont hazáig. Csodálkozott magán, hogy nem érez az elesettek iránt sajnálatot.
-Úgy kell nekik - gondolta haragosan, amikor végleg nyugat felé lódult -, miért ölik egymást.
A legiszonyúbb, és számára mind a mai napig legrejtélyesebb emlékeinek egyike azonban nemrégről, ötvenháromból származik. Ennyi koponyát egy halomban a háború idején sem látott. Békevárosra, a szögesdróttal körülkerített, állványerdejétől alig látszó újkeletű településre gondolt, amelyet az egykori gépészsegéd indulattal és találóan „fészkes fenének" nevezett, és amely fenyvesekkel borított hegyek közt, valahol északon, a Sajó völgyében terül el. Bábi Jóska - noha örök ellenszenvvel viseltetett az egykori gépész iránt - most dörmögve adott igazat neki:
-Fején találtad a szöget, komám! Jól tudtad te, hová, merre transzportáltatsz bennünket, világárvákat, boruljon miattunk fekete gyászba az életed! - Lerúgta magáról a fojtogató, matadorszagú pokrócot, dühösen beleköpött a cella sötétjébe, majd felült. A fogdaőr megzörgette az ajtót:
-Miért nem alszol, öreg?
-Muszáj?
-  Muszáj! A francokat hozom rád, ha nem férsz a bőrödbe! Miért kiabálsz?
Visszadőlt a priccsre, gondolatban tovább hadakozott; próbált ellenkezni most is, akárcsak ötvenhárom őszén, amikor a községi párttitkárral együtt két detektív és egy messziről jött, művelt beszédű munkástoborzó jelent meg a soron.
-  Sehová nem megyünk - próbált hadakozni velük. - Itt maradunk. Itt a helyünk. Munkánk is van, szegényesen, de eltart bennünket a saját halastavunk. Érzem, tudom, hamarosan kincsesbánya lesz mindőnk számára.
A toborzó - mikádószerű, rövid, repedezett bőrkabátot viselt - csöndesítgetni kezdte a vajdát:
-  Ne ellenkezzen, szakikám! Ne legyen önmagának és az embereinek is mindenáron ellensége! Mert amit az állam el akar venni, azt előbb-utóbb el is veszi. Azt mostanában nem is fogja visszaadni. Az is meglehet, hogy köztulajdonban marad mindörökre. A városban, az építkezésen ugyanakkor szükség van minden munkáskézre. Ruha, élelem, jó lakás, jó fizetés jár annak, aki feliratkozik nálam. Nem kerül pénzbe az utazás sem. Mindenki jöhet, családostól, mindenestől.
A cigánysor mellett, a poros kövesúton felponyvázott teherautók sorakoztak. Bábi Jóska balsejtelemmel mutatott oda:
-Mikor akarják elvenni a tavat? És azok az autók ránk várnak? A detektíveket kísérőknek szegődtették?
-A detektívek, ha útnak indulunk, másfelé mennek - válaszolta a bőrkabátos. - Ha minden jól megy, ha az embereket nem lázítja fel, pár óra alatt odaérünk.
Éjszaka indultak útnak. A délután folyamán a toborzó asztalt állíttatott fel a vajda háza előtt. Egyenként szólította magához a jelentkezőket; hatalmas aktatáskából vadonatúj munkakönyveket szedett elő, és gratulációkkal kísérve, névreszólóan nyújtotta át a helyszínen frissen kiállított, kemény fedelű okmányt, amely jóelő-re háromszáz forint fizetési előleggel volt kibélelve. - Két heti fizetés - mondta mindenkinek külön-külön. Szakmunkásoknak sem jár több. Ha valamelyikőjük eldorbézolja, magára vessen!
-   Aki saját házát elhagyja, hogy máséra fenekedjen - dünnyögte csöndesen Bábi Jóska mellett Harangos Eszti, amikor a teherautók nagy robajjal elhagyták a falut -, abból örökkön-örökké földönfutó válik, ugyanúgy, mint abból a kótyagos Jákobból, aki háromszor hétszáz esztendeig szolgáskodott azért a büdös, magtalan kurváért. De verte is az Isten szegény világárvát, meg verte az egész tőle szakadt nemzetségét. Nincsen azóta szegény zsidóságnak nyugodalma sem égen, sem földön. Jót cselekedtél, te ember, hogy beállítottál minket is, és beállítottad magadat is a sátán szolgálatába? Muszáj nékünk, mint a bolygó madaraknak, jönni-menni? Örök pucérságban mindig úton lenni?
Bábi Jóska Harangos Esztihez fordult. Imára kulcsolta a kezét, azután halkan, mosollyal az arcán, fohászkodni kezdett:
-  Ments meg, Uram, engemet az elhervadt boszorkányoktól! Ments meg, Uram, engemet a hitetlen ördögszoknyáktól! Mentsél meg engemet, Uram, de máris!
Harangos Eszti válaszképpen megcsóválta a fejét. Később csöndesen mondta:
-  Nem félsz az Istentől, te pogány! Hát engemet nevezel pokolbélinek, sánta ördög!
Bábi Jóska komolyra fordította a szót:
-Ne nyugtalankodjon már, öreganyám. Kénytelen voltam én meggondolni mindent. És remélem, nem is cselekedtem olyan rosszat. Nyugodjon meg, és higgyen nekem.
-De nyugtalankodok! - emelte fel a hangját a vénasszony.
-Komonista bányába visznek minket, a kiszabadult rabok helyébe. Ott nyúlunk ki a setét föld alatt!
-  Ki mondta ezt magának?
Harangos Eszti felrántotta a vállát:
-Hát senki. De az biztos, arrafelé bányák vannak. Nem egy, nem kettő.
-Ez igaz - bólintott a vajda. - De mi házakat fogunk építeni. Ásunk. Fundamentumokat! Téglát meg maltert hordunk utána az emeletekre, ugyanúgy, mint más rendes ember.
A beszélgetésbe beleszólt Szent Pityu is. Átküzdve magát az összezsúfolódott tömegen, a vénasszony mellé préselődött.
-Eszti néném - kezdte sopánkodva -, az Istenke áldja meg magát, hadd kérdezzek már valamit.
-Kérdezz, fiam - egyezett bele a vénasszony. Kedvelte Szent Pityut, azt mondta rá, egy kicsit félkegyelmű, de jószívű, mint a tátikamadár, aki képes csipogni mások helyett is, reggeltől estig. - Fütyülj, Pityukám - mondta neki -, halljam, mit akarsz?
-Hát én csak annyit — folytatta a fiú -, mit fog maga csinálni Békevárosban? Nadályt árul majd ott is?
Harangos Eszti felhúzta a vállát:
-  A nadály, fiam, nadály Pesten is, Budán is!
-  Igen, igen - bólogatott Szent Pityu -, de a magyarok Békevárosban nem betegek.
Az öregasszony elfordította Szent Pityuról a tekintetét. Elgondolkodott: izgalomtól kipirult arccal, futtában érkezett haza aznap. A felsorakozott teherautók látványa, a cigánysor lakóinak lázas nyüzsgölődése, az útra készülődő, pakolászó asszonyok vidám ricsajozása úgy kihozta a sodrából, hogy amikor odahaza maga is pakolászni kezdett, és megpillantotta arcát Szent Antal képének üveglapjában, elszégyellte magát:
-Vén kenyereskosár - köpte le saját tükörképét -, minek örülsz annyira? Minden porcikádat átjárta már a szú, zörögsz, mint a kóró. Fickándozol mégis, mint egy bokorba vonszolt, taknyos orrú szüzecske. - Leroskadt egy sámlira, összekulcsolta a kezét, hogy ne reszkessen annyira, s közben halkan, akár egy kopott szőrű macska, dorombolni kezdett. Fiatal cigány asszony, Csengő lépett a házba. Izgatott és útrakész volt ő is.
-Maga mit gubbaszt itt, lelkem, szent öreganyám - guggolt oda a vénasszonyhoz -, miért nem készülődik?
-Majd ha fagy! - csattant fel hirtelen Harangos Eszti. -Azt hiszed, bolond vagyok én is? - Kirúgta maga alól a sámlit, sebesen tenni-venni kezdett, s közben dudorászott, hogy leplezze izgalmát. - Vajon - fordult egy pillanatra a fiatalasszonyhoz -, mit kezdhet ilyenkor már, abban a nagy idegenségben, egy ilyen magamfajta semmi vénasszony? Hát ki tudja, milyen világ van arra?
-Ne bolondozzon már - legyintett Csengő. - Hát milyen világ lenne? Mitől fél, hogy megkefélik? Csak nem akar egymaga itt maradni? Egy teremtett lélek sincs már a soron. Mindenki az autóknál van. Tán őrizni akarja a más halastavát, meg a kunyhókat?
-Őrizni akarom, igen! - Harangos Eszti e kijelentéstől hirtelen elsápadt. Arca elsárgult, mint a viasz. - Valakinek maradni kell - suttogta végül. - Azzal a kisfiúval, Mojnával is kell törődni valakinek.
-Az a kisfiú, öreganyám, már réges-rég ott ül az autóban - válaszolta Csengő. - Barátkozik a sofőrökkel.
Az autóknál a toborzó állt eléjük. Harangos Eszti a földre tette a batyuját, szólni akart, de a bőrkabátos megelőzte:
-Maga hová megy? Maga itt marad!
-Nem! - lépett közbe Csengő. - Mi baja magának ezzel a szegény vénasszonnyal?
-Semmi - tárta szét a karját a toborzó -, csak az, hogy vén!
-Hát aztán? - Csengő arca kivörösödött. - Aki vén, dögöljön meg? Nyúljon csak a táskájába hamar, és adjon neki is egyet azokból a címeres könyvekből.
-Nem tehetem - próbált ellenkezni a toborzó. - Idős embereket nem tud foglalkoztatni a vállalat.
Csengő csípőre tette a kezét:
-Hát nem maga mondta, hogy jöhet mindenki, családostól, mindenestől?
-Családtagként jöhet mindenki. De könyvet nem adhatok.
-Ne bolygassuk a kedélyeket - szólt erélyesen a párttitkár.
- Akad a városban munka mindenkinek!
Harangos Eszti a köténye zsebébe csúztatta a bordószínű okmányt. Szó nélkül, elégedetten kapaszkodott fel végül a zsúfolt teherautó ponyvája alá.
-   Ne félj, Pityukám - suttogta később, gondolataiból felocsúdva a teherautón a már szunyókáló, bóbiskoló Szent Pityunak -akármilyen híres város az a Békeváros, nyavalyás emberek ott is lesznek. Mert ha ezzel itt ni - zsebére, a munkakönyvre csúsztatta a kezét -, szépszerével nem boldogulok, hát fogom tudni, mihez kezdjek!
Bábi Jóska a szunyókálásból, a vénasszony bizakodó kijelentésére felnyitotta a szemét:
-  Jól van, nyanya - motyogta ásítozva -, látom, nagynehezen megbékül maga is. Vélem együtt mit is tehetett volna? Meg aztán, ki tudja, talán megyünk valamire abban a városban?...
A vénasszony nem válaszolt a vajda megjegyzésére. Karját keresztbe fonta soványra aszott mellén, aztán a lóca vastámlájának dőlve maga is becsukta a szemét:
-  Jó ember ez a vajda - dicsérte később félhangosan. - De meg fog halni, szegény. Vagy ha nem, baj éri, mégpedig nagyon nagy baj! Csúnya vége lesz; megalázzák majd, sarokba állítják, mint egy gyereket. Tudom, érzem én!...
Kívülről felkapcsolták a villanyt. A kémlelőnyíláson át kukucskáló szempár meredt a cellába. Később csörömpölve nyílt az ajtó. A fogdaőr mögül idegen, civil ruhás ember lépte át a küszöböt. Körülnézett, majd megtapogatta a fogoly Bábi Jóska fekhelyét.
-Miért nem alszik? - kérdezte. - Kemény az ágy? Pedig érezheti, puhafából van. - Az idegen tömött, vörös bajuszt viselt. Arckifejezése merev nyugalmat árasztott. Egy ideig úgy tett, mint aki töri valamin a fejét, aztán hirtelen így szólt: - Keljen fel! Jöjjön utánam! - Kint így folytatta: - Forduljon a fal felé! Ki mérgezte meg a tavat?
-Nem tudom - válaszolta csendesen a vajda.
-Nem tudja? Hogyhogy nem tudja? Magának tudnia kell mindent. Ki mérgezte meg a tavat?
-A Jóisten - válaszolta a vajda.
-A cellában később sötétség fogadta. Amikor az ajtó becsapódott mögötte, csak a réseken szűrődött be utána némi fény. Nedvességet, hideg víztócsát érzett a talpa alatt. Megtapogatta a priccset is, érezte, a pokróc és a feje alá gyűrt ujjatlan kabátja is csurom víz. - Kiöntötték a kutyák - dünnyögte. - Úgy bánnak velem, mint a patkánnyal!
Megvetést érzett rabtartói iránt a gusztustalan módszer miatt, hiszen - motyogta maga elé -, így tesznek ezek mindenkivel, akit becsuknak. Legutóbb, február közepe táján, Átyin Jóska mesélte éppen: véle is így bántak el, miközben kihallgatták. Kihívták a cellából, nekifordították arccal a falnak, majd vallatni kezdték:
-Kitől kapta a fegyvereket?
-Nem tudok én, kérem, semmiféle fegyverekről!
-Miért hazudik? Ki tette a hombárba?
-Honnan tudnám?
-Honnan?
-Igen, honnan?
Mikorra visszaterelték, úszott a cella kövezetén a víz. Másnap persze, nyomban pirkadat után szabadon engedték. Azt mondták, provokátorokat, külföldről érkező diverzánsokat kaptak el az éjjel, akik töredelmesen bevallottak mindent. Hogy az egész persze, csak arcátlan, ijeszgetésnek szánt koholmány volt, azt maga Bábi Jóska is tudta. De hogy a fegyvereket mégis ki rejtette a parasztfiú begyűjtők által hátrahagyott félzsáknyi gabonájába, az Bábi Jóska előtt is, a gazdalegény előtt is örök rejtély maradt.
-  Ha most itt lennél - motyogta maga elé Bábi Jóska -, ha most itt a közelemben lennél - mondta gondolatban az egykori gépészsegédnek, a községi párttitkárnak válaszul, a tanácsháza előtt feltett kérdésére - hát én lassacskán elmagyaráznám néked, miért nem maradtunk két évvel ezelőtt abban ati híres, kitalált városotokban. - Megindult, róni kezdte a sötét cella hosszát, talpa alatt tocsogott a víz, aztán pedig, mint ha csak megfeledkezett volna magáról, mintha az egykori gépészsegéd most ott ülne a cellában, a nedves priccsen, halkan, szelíden, indulatok nélkül ezt mondta neki: Örültél, essen beléd a féreg! Tapsoltál örömödben, hogy megszabadultál tőlünk, pocsék Júdás!
Abbahagyta a járkálást, behúzódott a cella egyik szegletébe, itt valamennyire száraz volt a kövezet. A teherautók -próbált tovább emlékezni a vajda -, ismeretlen, hol sima, hol zötyögős utakon, éjfél körül érkeztek meg Békevárosba. Szürke, többemeletes épület előtt állt meg mind a három. Kiszuperált, kazánná átalakított gőzmozdony állt nem messze a bejárattól; ontotta, okádta magából a füstöt. A épület a földszinti ablakon át e furcsa gépezet kígyózó csöveivel volt összekötve. Cingár, középkorú férfi tekergetett a tűztér fölött egy sárgaréz kereket, s közben, amúgy félvállról az érkező szállítmány felé pillantott.
-Szabadság! - hallatszott később a kazán felől. A tűztér kékes-sárgán izzó parazsa egy bóbiskoló rabruhás férfi ülő alakját világította meg. Amikor a toborzó odalépett hozzá, sebesen felpattant, és alázatos meghajlással kezet nyújtott neki:
-Szabadság! - sziszegte a fogai közül. - A tűznél elálmosodik az ember - mondta mentegetőzve. - Messziről jöttek? Hány embert hozott? - A toborzó félrevonta. Mozdulataiból látszott, utasításokat ad neki. - Értem - bólintott a rab. - Nem lesz hiba. Menni fog minden, mint a karikacsapás!
-Miután újra kezet fogtak, a toborzó, mint akit a föld nyelt el, eltűnt a kazán mögött.
-Senki se mozduljon - kiáltotta később a rab a teherautók felé. - Amíg más parancsot nem kapnak, maradjon mindenki a helyén!
Bábi Jóska előbújt a ponyva mögül, egy ideig mereven nézte a furcsa öltözetű embert, végül így szólt:
-  Ne szórakozzon velünk, kérem! Mit gondol, meddig lehet egy helyben ülni?
A rab elnevette magát. Hátat fordított, váltott néhány szót fűtővel, majd valamiért lehajolt. Bábi Jóska jól láthatta a becsíkozott katonazubbony hátrészén a terjedelmes „R" betűt.
-Magát hogy hívják? - fordult később a rabruhás hirtelen a vajdához. Bábi Jóska megmondta a nevét. - Szóval, maga a vajda? - Elköhintette magát. - Szálljon le! - Hangja kemény volt és parancsoló. - Jöjjön utánam! - A bejárat mögött néhány lépcsőfokot kellett menniük lefelé. Balra kanyarodván, a folyosó végén egy raktárszerű helyiségbe értek. Megszámlálhatatlanul sok könyv, egymásra stócolt gyűrött szalmazsákok, priccsek, lócák, csajkák és temérdek festetlen kecskelábú asztal magasodott a boltíves plafonig. - Ma éjjel itt alusznak -mondta a rab. - Holnap pedig foglalhatnak maguknak lakást. A szomszéd épület még teljesen üres. - Egy frissen gyalult, vaspántos faláda volt az ajtó mögé odakészítve. A rab a vajda vállára tette a kezét: - Emeljük meg ezt a ládát - mondta neki. - Ki kell innen vinni a kazánhoz. De ügyesen ám, mert érték van benne!
-Miféle érték az, amit nem őriznek? - Bábi Jóska nem várta meg a rab válaszát. Szétterpesztette a lábát, és lehajolt. Erős nagy kezei voltak. Szusszanás nélkül ragadta meg a láda fogantyúját. De amikor megemelték és megindultak vele, a vajda elvesztette egyensúlyát. Ő maga térdre, a megbillent láda pedig a földre zuhant.
-A szentségit — robbant ki dühödt, vörös arccal a rabruhás -, mi a szüzmáriát anyátlankodik! - A láda másik felét ekkor elengedte maga is; amik benne voltak, mint valami jól megtermett ping-pong labdák, pattogva gurultak szét a kövezeten. A vajda elfehéredve nézte a láda szétguruló tartalmát. A meglepetéstől mozdulni sem bírt. - Mi van magával? - A rabruhás a vajdához lépett. Megragadta a karját, így próbálta magához téríteni. - Rosszul van? El ne ájuljon itt, hallja!
-  Nem tehetek róla - vonta meg a vállát a vajda. - Nem bírtam megmozdulni. Rossz az egyik lábam.
-Anyámasszony katonája - dorgálta később szelíden a rab -, miért nem szólt azonnal? Szedjük össze innen ezeket, még bejön valaki.
A vajda letérdelt. A rabruhással együtt kezdte visszarakosgatni a láda tartalmát: mintegy harminc-negyven darab, csupa egyforma koponyát.
-Csak nem a háborúból maradtak itt ezek? - kérdezte, s közben megállás nélkül pakolta visszafelé a láda rettenetes tartalmát.
-De - válaszolta a rab. - Eltalálta. - Szólni akart még, de hirtelen elhallgatott. Bábi Jóska megérezte, a rab nem mond igazat: a ládában lévő koponyák teljesen frissek voltak. Mostani állapotában a legrégibb sem lehetett egy-két évesnél több. A homlokrészre szinte kalligrafikusán odarajzolt írásjelek sem éppen a háborút sejttették. Bábi Jóska kitalálta, a koponyákra rabszolgák írtak egykor.
-Muszáj nekem ezt csinálni? - kérdezte, és a rabruhásra nézett.
-Behívom egy emberét - válaszolta a rab. Rátette a ládára a tetőt. - Kipenderítjük a kazánig, maga pedig szép csendesen eltüzeli.
-Én? - A vajda megtántorodott.
-Maga! - mondta kurtán a rab. - Egy óra múlva vizit lesz. Jön az építésvezető, látni akarja magukat. Szeretném, ha addigra húznák a lóbőrt. A szalmazsákok mögött pokrócok is vannak. Lepedő, miegyéb nem kell. Reggelig kibírják nélküle.
-Tudja mit - Bábi Jóska kifehéredett arccal hátrált el a ládáról -, tüzelje el maga, az istenit!
-Ne feleseljen! - emelte fel a hangját a rab. - Nincs időm vitatkozni! Azt teszi, amit mondtam. Mire befejezi, hálótermet varázsolok maguknak ebből a kócerájból. Na nyomás! - Bizalmasan rácsapott a vajda hátára, majd ezt mondta: Egyébként Gyuri vagyok. Pecc Gyuri. Ha akarja tudni, szolgáltam az amerikai hadseregben is. Ismerni fogjuk egymást, ebben bízhat.
A kazán tűzterének lángja, amint a fűtő rádobott egy lapát szenet, lobot vetett. A fekete széncsomóból előbukkanó füstös fénynél Bábi Jóska jól láthatta a cingár emberke komor ábrázatát. Amikor pedig leemelte a ládatetőt és tűzre vetette az első koponyát, a fűtő hátat fordított neki. A szénrakáshoz ment, végül, mint aki iszonyúan elfáradt, leült. Bábi Jóska ekkor vette észre, hogy az emberke is rabruhát visel. Nadrágja legalábbis csíkos volt, akár a másiknak. Dühös volt erre a magát amerikainak nevező emberre. Mi az, hogy „ismerni fogjuk egymást?" Magabiztos kijelentése úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Elbánok én magukkal, ebben bízhat! Sorsotokat nekem rendelték; hatalmamban vagytok, élni fogok vele!"
Kezében egy koponyával Bábi Jóska odalépett a fűtőhöz:
-  Ne haragudjon, hogy megszólítom - mondta az emberkének -, megmondaná nékem, ki ez az alak?
A fűtő felemelte a fejét. Arca kicsi volt, mint egy madárnak. Cérnavékony hangon kérdezte vissza:
-Miféle alak?
-Hát aki odabent van. - A vajda a teherautók felé, a bejárat irányába intett. - Az a csíkosruhás.
-Nem mutatkozott be maguknak?
-A nevét mondta, de én bizony elfelejtettem.
A fűtő fölkelt, a kazán mögé lépett. Felágaskodván meghúzott egy fogantyút; sistergő fehér gőzcsík szabadult ki a füstöt okádó kémény mögül. A vajda várt egy ideig, de választ nem kapott a fűtőtől.
Noha kívül pirkadt már, a cellában még éjszaka volt. Bábi Jóska a falat tapogatva megpróbálta megközelíteni a priccset. Hirtelen kigyulladt a villany.
-  Nem kell füstölnivaló, öreg? - Bábi Jóska nekidőlt a falnak, nem akart válaszolni a kukucskáló őrnek. Egy perccel később nyílt az ajtó. Új fogdaőr lépett a cellába. Száraz pokrócokat tett a priccsre, ezekre pedig néhány szál cigarettát lökött, és egy skatulyában gyufát. - Vasárnap van - mondta az ajtóból.
- Feküdj le, aludj. Ma már nemigen hallgatnak ki. Hazamentek. A reggeli zsíroskenyér nyolckor, ebéd az állami gazdaság konyhájáról délután egykor, vacsora pedig este hétkor lesz. A füstöt itt a lyukon fújd ki. A csikket meg nyeld le, vagy csinálj vele, amit akarsz. A zárkában nem maradhat. - Mielőtt becsukta volna az ajtót, még ezt mondta: - Nekem semmi közöm az ügyedhez, öreg. Mégis megkérdezem, ki mérgezte meg azt a szaros tavat?
Bábi Jóska meggyújtotta a cigarettát. Orrán, száján okádta a füstöt, közben ezt mondta:
-Jobb, ha becsukod azt az ajtót! Birkának nézel te is?
-Nem vagyok a vallatod - válaszolta a fogdaőr. - Tényleg csak a kíváncsiság miatt kérdeztem.
Bábi Jóska megpróbált magának valami más helyzetet elképzelni, de csukott szemhéja alatt csupán sötétséget, szédítő mélységet látott. Rabságának mivolta azonban később ismét a múltat, Békeváros emlékképeit idézte föl benne.
-  Magas Isten - sóhajtotta dermedten -, hét vagy nyolc esztendővel a háború után, ennek az országnak honnan, mi a francból születik olyan városa, ahol emberek életével lehet garázdálkodni? Mit csináltak velük? Megfojtották őket? Szíven szúrták, vagy sortűz elé állították valamennyit? Le is fejezhették szerencsétleneket - sóhajtotta. - Korbáccsal, bikacsökkel, de vaságy összefont sodronyával is lehet halálosakat ütni... Persze - mormolta magának később -, elhalhattak a saját kezük által is. Hiszen erről - éppen odautazásuk alatt egy cigánysori ember elbeszéléséből, de a városban később személyes tapasztalásaiból maga is meggyőződhetett -, rabok, elítéltek, munkára fogott, a törvény által odavezényelt fegyencek és ártatlan internáltak lakták előttük a várost. Könnyen lehetséges, hogy többen nem bírták elviselni a rájuk kényszerített rabságot. Szabadulni akartak belőle, de mivel a szabaduláshoz nem nyílt számukra más lehetőség, inkább öngyilkosok lettek. De szökhettek is! A szökött fogolynak, ha felszólításra nem áll meg, golyó jár. A fegyveres őrnek mindegy, hová lő. Amióta világ a világ, íratlan törvény mindenütt a földön, a rabságba vetett emberek életével nem, csak a bőrükkel kötelesek a rabtartók a külvilágnak elszámolni. A zendülők is belehalhatnak a szerencsétlen lázadásaikba: aki nem adja fel, balsorsa bizony könnyen halálba kergetheti.
Kanalas Péter amnesztiával szabadult. A teherautón lelkesen mesélte a vajdának: szép hely, jó hely Békeváros! Okoskodott; nagy igyekvéssel tudósította a börtönt még sohasem látott öregembert arról, hogy bizony maradt volna ő az amnesztiások példájára a fegyőröktől megtisztított városban boldogan, de hát az asszony, ugye, meg a gyerekek... most viszont - magyarázta -, annál boldogabb: oda tart az egész cigánysor! Ott nemrég a rabok is pulykát ettek ám, meg sült kacsát. Rákosi Mátyás jól bánt velük. Nagy Imre pedig, aki később kikiáltotta az amnesztiát, egyenesen asszonyt is rendelt nekik. Látogatáskor leterítették a pokrócokat a fűre, ehettek, ihattak, utána ki-ki ölelhette a maga szíve asszonyát. Már akinek volt szíve asszonya, aki hajlandó volt elzarándokolni a szögesdróttal körülkerített városba. Persze, dolgozni kellett! De kellett ám! Kellett a szén. Kellett a gázgyár, a vegyiművek, a lakóépületek. Az utcák, az óvodák, kellett az egész város. Ám aki nem dolgozott, az nem ehetett itt sem!
Egy kaposvári ember, valami kereskedőféle például azt mondta, ő bizony nem hordja tovább a téglát. Azt hazudta, fáj a feje.
-Hány éve van? - kérdezte tőle a tábororvos.
-Nyolc! - válaszolta a fegyenc.
-Hát - az orvos megcsóválta a fejét—, ennyitől bizony, fájna nekem is!
Másnap úgy szedték össze szegény kereskedőt; a harmadikról zuhant a fatelep szöges deszkái közé. Leszédült. Öngyilkos lett. A parancsnokság jelentése szerint levetette magát.
Egy másik - ez tunyogmatolcsi volt, és a háború előtt kántor vagy törvényszéki bíró Fehérgyarmaton, Kanalas Péter már nem emlékezett erre -, éhen halt. Fellázadt, hogy neki elege van a bányából. Ő ott fullad. Herbolyán nincs levegő! Erre magánzárkába tették, hátha meggondolja magát. De nem gondolta meg. Úri gyomrának - mesélte Kanalas - nem esett jól a magánzárkásoknak délben járó marharépaleves, ezért kilencednapra szép csendesen lezárta a szemét.
Minden elhalt embernek, akit anya szült - gondolta a fogát összeszorítva a vajda -, jár a temetés. Jár a fegyintézetekben, munkatáborokban elhaltaknak is. A tisztesség kívánja így. Ám a teherautón Kanalasnak más volt a véleménye:
-  Ide figyelj! Hát aki meghal - kérdezte válasz helyett a vajdától -, annak nem mindegy, mi lesz a sorsa? Hát érdekel az már téged, ha megkrepálsz? A dolog ugyanis úgy áll - magyarázta a vajdának -, hogy a „börtönrendszer" szabálya ki mondja, meghalással egyetlen börtönbüntetés sem szakítható félbe. Kijelölt, külön kiparcellázott rabtemetőbe kell eltemetni az éldegélők sorából elpályázó rabokat, elítélteket, és szabadon csakis az bocsátható, aki már a rá kirótt büntetést az utolsó napig kiállta. - Exhumálni kell - mondta Bábi Jóskának Kanalas. - A családnak addig nincs szavazati joga!
Bábi Jóska a börtönviselt Kanalas Péternek a teherautón elhangzott szavait ismételgetve, reszkető kézzel helyezte vissza a ládába a soron következő koponyát. Odalépett végül a fűtőhöz, és megkérdezte:
-  Van a városban temető?
A fűtő nem válaszolt azonnal.
-Van - mondta aztán. - A hegyoldalban.
-A rabokat hová temették? A fűtő elfordította a fejét:
-  Hagyjon nekem békét! - mondta ingerülten. - Nincs kedvem beszélgetni! - Később visszafordult: - Nem temettek el senkit. Akik nem bírták tovább, a ládába kerültek egy szálig. Lefőzték róluk a húst!
A vajda visszabicegett a kazán elejéhez. Sokáig nézte a tűzön hamvadó csontokat, aztán megundorodva önmagától is, a földre köpött.
-  Mit művel maga! - A háta mögött a rabruhás állt. - Mi a csodát szöszmötöl? Az emberei már mind ágyban vannak, maga meg itt szarakodik! Mi az ördögnek nem tüzelte már el ezeket a mifenéket? - A vajda némi gondolkodás után hátralépett.
A rabruhás parancsoló, követelőző magatartása olyannyira felbőszítette, hogy már nem bírta türtőztetni magát: bevárta, hogy a hadonászó ember egészen közel lépjen hozzá, kezét csak ezután emelte ütésre. A rab vérző szemhéjjal, szédelegve tápászkodott fel a szénrakástól. Hörögve, panaszosan mondta:
- Megütöttél!... A keserves istenit! Hát nem érted, hogy el kell tüzelni! A tábor feloszlott, itt hagytak mindent. Nem maradhat szem előtt semmi!
Nekidőlt a mozdonykeréknek, tenyerével törölgetni kezdte arcáról a vért, majd csendesen mondta: - Életfogytos voltam. Előtte meg halálra ítéltek. Mindent megteszek a szabadságomért. Végrehajtok minden parancsot, amit kapok. - Cigarettát vett elő, rágyújtott. - És ha akarod tudni, nagyokos - keserűen legyintett -, visszaüthetnék. Nem vagyok erős, de tudom, hogyan kell egy embert egyetlen ökölcsapással kinyiffantam. De nem teszem. Elegem van a raboskodásból. Elképzelhetetlenül jó dolog szabadnak lenni. Aki még nem volt rács mögött, nem értheti igazán.
-Miért ítélték el? - A vajda közelebb lépett a rabhoz. A rab újra legyintett:
-Amerikai katona voltam, mondtam már. De a felfordulás vége felé, Belgiumban átszöktem a németekhez. Innen meg nagynehezen haza. Negyvenhétben aztán úgy ítéltek el, mint tolvajt, rablót, fosztogatót. Mit csodálkozik?... - Sietve a ládához ment, borzalmas látványt nyújtó tartalmát sebesen dobálni kezdte a fel-fellobbanó tűzre. - Menjen és nyugodtan feküdjön le - mondta végül. - Reggel korán kelnek. Azt hiszem, mégsem lesz vizit.
A hálóteremmé átalakított raktárban a vajda felesége, Kamilla kivételével már mindenki aludt. A pincehelyiség túlsó végében persze, még nyugtalanul forgolódott valaki. Harangos Eszti lehet - gondolta a vajda, amikor visszatért a kazántói -, ördöngös öregasszonyok sohasem alusznak, vagy ha mégis, forognak közben szegények, mint a ringlispíl. Kamilla is nyugtalan volt:
-Félek - súgta Bábi Jóskának, amint a vajda melléje dőlt. Bábi Jóska hanyatt feküdt; ruhástól nyújtózott végig a szalmazsákkal fölmagasított deszkapriccsen.
-Mitől félsz? - kérdezte megérintve az asszony kezét. Valójában nem figyelt Kamilla félelemmel teli megjegyzésére. - Mitől félsz, lelkem - kérdezte motyogva - mi bánt? - Kamilla a sarokba mutatott. Bábi Jóska felült, egy ideig hitetlenkedve nézte a falnak támasztott barna akasztófát, végül visszafeküdt: - Ne félj - nyugtatta végül a fiatalasszonyt. - Sohasem használták.
-Akkor minek van itt?
-Ki tudja? - Morogva elfordult az asszonytól. - Aludj! Elmúlt három óra.
-Ő maga persze, bármennyire szerette volna, nem bírta lehunyni a szemét. Oldalvást fekve, a sarokban felejtett akasztófát nézte. Később felült. Kamilla már aludt mellette; láthatóan nyugodt volt, szemhéja alatt nem ugráltak a szemgolyók, mint máskor, ha nyugtalan álmai voltak. Az akasztófa látványa ugyan felkavarta; a fáról lelógó madzag miatt félelem költözött belé, de az ő szavai, mint mindig, megnyugtatták most is. -Aludj, lelkem suttogta neki -, nem kell félned, amíg engem látsz! - Fölkelt. Zaj nélkül közelítette meg a sarkot; olthatatlan kíváncsisága nem hagyta békén: látni akarta közelről, sőt tudni akarta, miképpen működik, miképpen teremt -, idéz elő halált ez a sötét faszerkezet. Amint az akasztófához guggolt, valaki megfogta, megérintette a karját. - Mi kell neked! - förmedt hátra ingerülten. - Miért nem alszol?
-Jóska bátyám, nyalom a száját - Szent Pityu görcsösen markolta meg a vajda karját -, áldja meg magát az Isten, nem tudok aludni ettől a micsodától!
-Micsodától?! - Látva a vajda ingerültségét, Szent Pityu elfordította a fejét. E pillanatban sem félelem, sem nyugtalanság nem látszott rajta. Hallgatott.
-Tudod mi ez? - Bábi Jóska az akasztófára mutatott. Beszédhangjukra a közeli priccsen megmozdult valaki. Utána sorban, ágyról ágyra ébredezni kezdett mindenki.
-Szóval, nem alusztok?... - A vajda fölemelkedett az akasztófa mellől. Csípőre tette a kezét, nagyot sóhajtott, azután így szólt: Gyertek ide! - parancsolta az álmatlan embereknek. - Keljetek fel! Jöjjön ide hozzám azonnal mindenki!
Néhány asszony és a gyerekek kivételével valamennyien felcihelődtek. Körbeállták a vajdát, és várták, lestek a szavait. Pillanatnyi töprengése közben Bábi Jóska a körülötte állók közt felfedezte Kanalas Péter sejtelmesen mindentudó ábrázatát is. Lehetséges, hogy amíg ő maga kint a kazánnál osztozkodott, vitatkozott a csíkosruhással, az emberei ezalatt Kanalastól már mindent megtudtak Békevárosról? Lehetséges, hogy ez a cigány, a maga kikupálódott tudálékosságával, már jó előre kikotyogott mindenkinek mindent? Amikor Kanalasra pillantott és ráébredt, hogy az embereknek perceken belül magyarázatot kell adnia, az jutott eszébe, hogy mentségül megpróbálja ráfogni erre a „micsodára". „Emberek, ne féljetek, mert ez a fa izé itt nem más, csak egy nagyon ártalmatlan játék-kugliállvány, aminek a lelógó madzagján valamikor egy nehéz vasgolyóbis függött." Kanalasra nézett újra. Emez összefont karokkal állt a többiek háta mögött. Rágta a bajuszát, fényes, fekete szeme közben csillogott.
-Holnap reggel nagyon korán kelünk! - hirdette ki végül Bábi Jóska. - Feküdjetek le, és ne nyugtalankodjatok. Olyanok vagytok kialvatlanul, mint a birkák. Ezután Kanalashoz lépett: - Veled meg sürgősen beszélni akarok - mondta a mandulaszemű embernek. - Mondanivalóm van a számodra! - Néhány percig vitatkoztak; Bábi Jóska visszafogott ingerültséggel figyelmeztette Kanalas Pétert, hogy jobban teszi, ha ezután békén hagyja az embereket, és nem háborgatja többé a lelki nyugalmukat. Lesz bajuk holnap, meg holnapután elég!
-Ha már neked volt szerencséd - mondta gúnyosan Kanalasnak befejezésül -, hogy kitapasztalhattad, milyen város volt előttünk ez a híres Békeváros, hát örülj neki. De a szádat, ide figyelj, tartsad! Mert ha jobb híján nem tudsz másoknak békét, meg nyugalmat adni, én azt mondom neked, nincs jogod felelőtlenül elvenni tőlük azt, ami még megvan. Sipirc a szemem elől!

5.


Tíz óra után néhány perccel belépett hozzá a fogdaőr. Letette a zsíroskenyeres pléhtányért a priccsre, majd ezt mondta:
-  Aludtál, öreg. Nem volt szívem felkelteni.
-Istentől való jó szíved van - dünnyögte Bábi Jóska, azután felült.
-Vidd innen ezt a tányért - mondta eltolva maga mellől. -Majd eszem, hajó kedvem lesz. Szeretnék megmosdani.
-Nem lehet. - Az őr megállt az ajtónál. Rövid habozás után kijelentette: Amíg a kihallgató tiszt meg nem érkezik, nem léphetsz ki a cellából.
-Miféle kihallgató tiszt?
-Nem közönséges halandó - emelte fel a kezét az őr. -Ügyész! Politikus! Gyarmatról jön. Mert ha loptál volna -folytatta -, vagy ha mondjuk belekeveredtél volna valami kis verekedésbe, akkor ahhoz elég lenne az itteni mi nyomozónk is. De amiért idehoztak, hallod, az nagy bűn! Politikai!
-Na, ide figyelj! — Bábi Jóska fölkelt, haragosan megragadta a cella ajtaját. - Nekem nincs semmiféle bűnöm! Megértetted? Ártatlan vagyok, mint a ma született bárány!
Az őr legyintett:
- Nekem ezt hiába mondod. Itt kell csücsülnöm az ajtód előtt, ha akarom, ha nem. Parancs. Voltál katona, hát tudod, mi az.
Amint a fogdaőr befejezte a mondókáját, kívülről valaki nagy erővel belökte az ajtót. A tegnap éjszakai civilruhás rontott a cellába; az ökölcsapás, amit a vajda állcsúcsára mért, pontos volt, mintha órákon át gyakorolta volna.
-Falhoz! - Üvöltötte az ütéstől megtántorodó vajdának. -Hol a gyerek, akivel megmérgezted a tavat? Hová bújtattátok?
-Miféle gyerek? - Bábi Jóska a falnak támaszkodott, beleköpött a tenyerébe: véres, sűrű nyála között megpillantotta kitört fogának egy darabját. - Nem tudom, miféle gyerekről beszél.
A civilruhás némi töprengés után egyik lábát föltette a priccsre. Zsebéből cigarettatárcát vett elő, majd miután kivett belőle magának egyet, barátságot színlelve megkínálta a vajdát is:
- Gyújtson rá!
Amikor később jó erősen becsapta maga után a vasalt tölgyfaajtót - egy pillanatra felvillant közben a fogdaőr szánakozó tekintete -, Bábi Jóska dühében rágni, harapdálni kezdte a cigarettát. Ökölbe szorított kézzel ereszkedett utána a priccsre, káromkodni akart, de aztán csak felsóhajtott. Zsebéből előszedte a fogdaőrtől kapott gyufát, meggyújtotta a félig elrágott cigarettacsonkot, végül lehiggadva hanyatt dőlt.
A békevárosi pincehelyiségben Kamilla szétvetett lábakkal aludt mellette. Fiatal, meleg testű nő volt. Jólelkű, és az ura számára szolgálatkész mindig; buja meleg szoba, amelyben a vajda fölmelegedhetett mindig. Ha gond vagy baj gyötörte, bízvást fordulhatott Kamillához bármikor - testi, lelki bajának helyreigazítása végett. Ám most, a rabruhással való huzakodása után, bármennyire kívánta is az asszonyt, le kellett mondania erről, mert néhány fekhellyel odébb Kanalas Péter még mindig nem aludt: hanyatt fekve, nagy parázzsal szívta maga készítette cigarettáját. Egy ideig még hallotta a nagy slukkokkal cigarettázó Kanalas cuppogásait, de aztán - busa ősz fejét Kamilla vállához hajtva - hamarosan elaludt. Később, talán tíz perc elmúltával fölébredt. Lassú, puha nagy léptekkel - mint- ha levegőben járna, vagy álmodna - hangtalanul odasurrant a fenyegető akasztófához. Gondolkodás nélkül nyalábolta át, majd szinte futva, a tolvaj riadt félelmével, sebesen elhagyta a helyiséget. A kazán forró tűzterétől aztán addig el sem mozdult, amíg a csonttá száradt faanyag lángra nem lobbant.
-  Egy kukkot sem! - lépett ezután a szénrakás mögött ácsorgó fűtőhöz. - Ha kérdezik - mondta neki bizalmasan -, semmit nem látott!
Visszamenvén a homályos pincehelyiségbe, felesége mellé dőlve újra elaludt. - Mi történik itt - kérdezte később, de most már csakugyan álmában, néhány perccel azután, hogy lehajtotta a fejét -, mi ez a zsibvásár? - A takaró alatt megfogta Kamilla kezét. Az asszony szorítását most erőtlennek érezte, válaszát pedig - amelyből nem értett egy szót sem - gyorsnak és izgatottnak találta. Testének a vastag vászonruhán is átütő hidegétől és kellemetlen izzadtságszagától azonban megijedt: Baj van! - szögezte le riadtan, és mielőtt felült volna, engedte, hogy lezárt szemhéja a mély üregekből egyszer csak felpattanjon.
-Csak csendesen! - hallotta ekkor a terem túlsó végéből: Kingló Jóska szálegyenesen, anyaszült meztelenül állt a hálóterem közepén. Mögötte, ugyancsak meztelenül Bandula Sándor, Lingura Pali, Hugyos Erzsi és Harangos Eszti állt. Útra készek voltak valahányan. Szent Pityut már „beöltözve" látta a sor elejére kerülni; karján lepedőket tartott a többiek számára. Akkurátusan, lassan mozogva járta végig a sort. Amikor a lepedőkét kiosztotta, beállt maga is a sor végére.
-Készek vagytok? - Kingló Jóska fojtott, mély hangon szólt. - Indulhatunk?
-  Várjatok! - állította meg a sort valaki -, biztos, hogy ezt a pocsék munkát nekünk kell elvégezni?
Bandula magára terítette a lepedőt.
-  Biztos! - fordult az álmélkodó vajda felé. - Ki tudná ezt rajtunk kívül véghez vinni? A halottakat el kell temetni. Másképpen nincs élet!
A kijáratnál, amikor a sor odaért, Kingló Jóska felemelte a kezét:
-Eszti néném, csavarja maga köré rendesen azt a lepedőt! Takarja el a rücskös lábát, ne hozzon ránk szégyent. Senki sem kíváncsi útközben a nadályos lábaira.
-Édes fiam - Harangos Eszti pironkodva megigazította magán a lepedőt -, ha ez az én rücskös, nadályos lábam nem lenne, tudod-e, mennyit érne a világ?
-Tudom - válaszolta Kingló Jóska. - De azért egész nyugodtan eldughatja.
-Verjen meg engemet az Isten, ha tudom, mi folyik itt! - tépelődött álmában Bábi Jóska. Megpróbált lelépni az ágyról, lábai azonban nem engedelmeskedtek. Úgy érezte, két kemény fadarab van a helyükön. A kíváncsiskodása miatt sóbálvánnyá változott lápi ember jutott hirtelen eszébe: - Uramteremtőm! -sóhajtott fel aggodalmasan -, hát mit nem szabad nékem tudni, hogy miatta büntetés, bénulás a részem? - Mozdulni akart újra, de tagjai nem engedelmeskedtek most sem. - Várjatok! - kiáltotta ekkor a távozó emberek után. - Vissza! Hová indultok?...
A vajda álombeli kiabálására Kamilla zsörtölődve emelte fel a fejét:
-Feküdj már le, hallod! - mondta türelmét vesztve. — Mindjárt itt a reggel, de te még le sem hunytad a szemed. Olyan vagy, mint egy holdkóros.
-Igaz - Bábi Jóska visszafeküdt a vánkosra. Félálomban mondta: - Tényleg holdkóros vagyok! Tavaly télen is megesett vélem, hogy úgy hoztam el a temetőből egy öt méteres rucafát, hogy nem tudtam róla. - Mezítláb, ingben-gatyában, kezében baltával indult éjnek évadján a hólepte temető-kertbe. Reggel aztán nem győzött csodálkozni, vajon honnan került a házba, a szoba közepére a takarosan felhasogatott, gyantás tűzifa? - Nem nagyon tudom én már, mit cselekszem - dörmögte Kamillához bújva. - Vénülök, naprólnapra. Buta voltam, és buta leszek, mint az igásló.
-Megdöbbent, amikor kis idő múlva újra beszélgetésen kapta magát: - Mondd meg nékem, lelkem - ölelte magához az alvó asszonyt -, mondd meg nékem, ha tudod, hová ment az imént az a sok cigány?
Kamilla egy ideig nem válaszolt; két pók futkározott a plafon repedései körül. Az egyik polc sebesen üldözte a másikat. Álmában Bábi Jóska azt hitte, Kamilla ezeket fürkészi. Később, hogy az asszony csak nem válaszolt, a vajda név szerint kezdte sorolni a lepedőben távozó cigányokat: Kingló Jóska... Lingura... Bandula Sándor... a Nina fia...
-  Ó! - Kamilla hirtelen elnevette magát. - Hát nem tudod, hová mentek?
Bábi Jóska ámuldozva engedte el az asszony kezét.
-  Nem. Hová?
-Hát a búzába!
-Milyen búzába? Kamilla újra nevetett:
-Tallózni mentek, te! Ha odaérnek, leterítik a lepedőket a tábla közepére. Bokrokba, bokrétába szedik az elhullajtott kalászokat, kiverik, kidörzsölik a szemeket, utána kipakolják, kirostálják belőle a rengeteg polyvát, majd a búzának a tisztáját sorban elviszik a terménykereskedőnek. Kell a csirkéknek meg a malacoknak. Egy forint húszat adnak kilójáért. Eredj te is - Kamilla megsimogatta Bábi Jóska kezét, azután hízelegve így folytatta: - Úgy sincs pénzünk. Jó lesz kettőnknek, egy kis édes pálinkára.
-Pálinkára!... - Bábi Jóska ingerülten fordított hátat az alvó asszonynak. - Mindig csak a pálinkán jár az eszed!
-Hát akkor eredj kártyázni! - Kamilla elengedte Bábi Jóska kezét. - Majd iszunk, ha nyertél.
-Ugyan, kitől? Azt hiszed, ezeknek a szerencsétlen flótásoknak van pénzük?
-Hát már hogyne lenne! - Kamilla belecsípett a vajda karjába. - Három hete egyebet sem csinálnak, csak tallóznak. Folyton-folyvást! Éjjel, nappal.
-Na - Bábi Jóska feltápászkodott -, hát, ha a dolog így áll, akkor megyek! Te meg addig, lelkem — mondta, megsimogatva az asszony kezét— vigyázz a házra. Hajövök, hozok neked Árkositól cukorkát! - E furcsa álomrészlet után könnyedén, elfelejtve a lábába beálló zsibbadást, szinte repülve emelkedett fel Kamilla mellől. - Milyen könnyű vagyok - gondolta, és visszatekintett az asszony mellé, az üresen maradt szalmazsákra. - Még most is tudok repülni, pedig hányszor eltörték már a lábamat!
Ügyetlen, nagy darab, bamba katonának ismerték fronttársai.
-  Nehéz felfogású vagy, édes fiam - korholta állandóan a százados. - Egyszer még a szemem láttára fogsz a levegőbe repülni. Megtanulhattad volna már, hogy a gránát nem kisasszony kezéből való hímes tojás. Ha kibiztosítottad, ne bámuld, mint a csodát. Hajítsd el, különben repülsz vele együtt.
Máskor dicsérte: - Igazad van, fiam. Az élet a háborúban lutri. A gyáva katona itt csak veszíthet. Mert hidd el: ezek a koszos oroszok, akik pedig fölöttébb tudnak bánni az aknavetőkkel, egy emberre sohasem céloznak. Jól teszed hát, ha a becsapódások elől nem cikázol összevissza.
A századparancsnok azonban - akárcsak azon a végzetes napon, amikor őt is eltalálta az ellenség golyója -, mintha tévedett volna; Bábi Jóska ugyanis egyszer csak azt tapasztalta, hogy az oroszok igenis céloznak. Nem csak mozgó, élő emberre, de még az apró, mozdulatlan bokrocskákra is: aknáiknak csak a fülsüketítő sivítását hallja az ember - vagy azt sem -, aztán csak repül, száll, szálldos... éppúgy, mintha álmodna. Testének súlyát ilyenkor könnyűnek érzi; pihekönnyű lesz, akár a hattyúszárnyakon repdeső angyal.
A fronton, annál a váratlan detonációnál csak a lába törött el: combját csontig szaggatta szét a robbanás. Estében pedig a könyökéről vált le a porc.
-Vajon - töprengett most, szálltában, Bábi Jóska -, ha földet érek, hol fogok megsérülni?
-Eresszetek!... - A füstölgő kazán mellett pillantotta meg a villanyoszlophoz kötözött rabparancsnokot. Körülötte a lepedőbe öltözött cigányok álltak. Feszülten, hallgatagon várták, mikor csendesedik el végre az ártalmatlanná tett egykori amerikai katona.
Bábi Jóska megpróbált földre szállni.
-Mit művelnek itt ezek? - morogta magában. - Na, várjatok, dögösek! Adok én nektek! - Ám, amikor szálltában a kazánnal egy szintre ért, érezte, nem tud lejjebb ereszkedni: a forró, fekete vasszerkezet delejező erővel, szívó vasmágnesként húzza magához, aztán pedig - csatt! Mintha messziről, nagy erővel hajították volna, azt érezte, hogy tapadós tésztaként csapódik a mozdony füstöt okádó kéményéhez. - No lám - gondolta félig örömmel, félig keserűen -, milyen keveset ér az ember, ha szárnyai vannak.
-Ember - hallatszott ekkor lentről Kingló Jóskának a rabruháshoz intézett kemény, parancsoló szava -, abbahagyod a malacvisítást, vagy a szügyedbe hajítsam a kést?
-Testvéreim - szólt ekkor nagyot sóhajtva a rabruhás -, esztelenség, amire készültök. Bajba sodorhatjátok magatokat és örök bajba kevertek engemet is. Menjetek szépen vissza a helyetekre, és ne ártsátok bele magatokat olyasmibe, ami nem tartozik rátok. Nincs nektek közötök e szerencsétlenül járt rabok koponyáihoz.
Kingló Jóska ekkor Szent Pityura nézett. A fiú lelökte magáról a lepedőt, meztelenül odaügetett a csíkosruháshoz, bokszoló állásba helyezkedett, majd így szólt:
-  Csendben maradsz, vagy adjak a pókhasadnak?
A rabruhás megszeppenve válaszolt:
-  Jól van, fiúk, rendben van, nagyon is rendben van minden! Bennem van igazságos érzés. Ha eddig nem jöttetek rá, most láthatjátok. Nem avatkozom hát a dolgotokba. De ha bajlesz, magatokra vessetek!
Amikor a mondókáját befejezte, szemeit becsukta. Majd a júdeai hegyek tetején egykor fölfeszített Jézus Krisztushoz hasonlóan, fejét oldalra billentette, mint aki elalélt, vagy mint aki meghalt.
-Gyalázatos! - Bábi Jóska összegyűjtötte a szájában a nyálát. Próbálta célbavenni a rabruhást, hogy leköpje, ám látva félelemtől rettegő, szénporos ábrázatát, hirtelen megsajnálta.
-Ó, ó! - csóválta meg a fejét. - Szerencsétlen vagy édes pajtikám. Miért bántsalak én is? A cigányok fölött viszont jogos hatalma van - gondolta. Őket kérdőre vonhatja, sőt, ha akarja, parancsot is adhat nekik! Aludjanak! Mert reggel - ha keltegetik őket az asszonyok, a kialvatlanság miatt nem fog felébredni egy sem! Pedig ide munkára jöttek! Ha reggel szól a kakas - nincs mentség! -, itt fel kell ébredni mindenkinek! Kiáltani akart; szeretett volna jó hangosan odasüvölteni nekik, ám a hang, amelyet csak nagy nehezen tudott kipréselni a torkán, a végén értelmetlen hörgésbe fulladt Hirtelen a fűtő cingár alakját pillantotta meg. Óriási, nála háromszor nagyobb, szív formájú szeneslapát volt nála. Határozott léptekkel vonult a lepedőbe öltözött cigányok elé. Ingerültsége meglepte a vajdát
-Mit akarnak itt maguk? - kérdezte, és a lapátot fenyegetően belevágta a földbe.
-El akarjuk temetni a halottakat. Minden rabot el kell temetni, akit nem temettek el - válaszolta megszeppenve Kingló Jóska. Arcán verítékcseppek gyöngyöztek, nagy, csontos alakja kiemelkedett a többiek közül. Ennek ellenére Bábi Jóska úgy látta, Kingló Jóska fél.
-  Vesszek meg, ha láttam ilyet - dünnyögte magában a vajda. - Mi lett tevéled, Kingló komám? Hová lett a híres bátorságod? Az ember azt hinné, sárkányokat ozsonnázol, és lám, most traselsz! Betojtál, pedig, aki véled szemben áll, tán még egy légynek sem tudna ártani!
Egy ideig kuncogva figyelte őket; csodára várt, hátha a csoportból kiválik valaki és jól odamondogat a fűtőnek, ám a csoda nem következett be. Helyette bátortalanul Bandula lépett elő:
-Hagyjuk az egészet a francba - mondta ingerültséget színlelve. - Tényleg nincs nekünk közünk ezekhez az élhetetlen halottakhoz! Akik őket kinyiffantották, kinyiffanthatnak minket is. Ne tegyünk hát úgy, mintha hatalmunk lenne. Mert bizony mondom néktek, nincs nekünk hatalmunk annyi sem, amennyivel elfújhatnánk egy árva gyertyának a lángját.
-Vigyen el akkor az ördög! - morogta a kazán tetején a bajuszát rágva Bábi Jóska. - Eszed van, testvér, annyi, mint egy papnak. De bátorságod csakugyan nincs. A pocsék piaci légynek is több mersze van; néha ennek is több megbecsülést kell adni. - Kingló Jóskára nézett, emez kérdően Harangos Esztihez fordult:
-Nekem ne színeskedj! - fordult el tőle az öregasszony. -Ti vagyok a férfiak, hát mit tudom én, mit kell ilyenkor tenni? Bolond öregasszony vagyok én már, akinek se teste, se lelke nem kívánja ezt a várost. Nézd meg, milyen füstös a koromtól az orrom. Hertyeg a tüdőm is, amióta itt vagyunk. Hát azt hiszed, jót tesz a penészes csontjaimnak, ha ezekért a mihaszna halottakért én most ráadásul tűzbe megyek? - A kazán tűz-teréhez lépett. Beleköpött a lángokba. - Ezeknek a lelkét már nem mentheted meg úgysem. A csontjaikat pedig hadd egye a gyehenna! Gyere, Erzsi - hirtelen karon ragadta a másik asszonyt -, pucoljunk innen, amíg jó dolgunk van!
-  Rafinált öregasszony! - motyogta magának a vajda. - Lám, ha nem akar valamit, le tud beszélni róla másokat is. Vén boszorkány?... — tátogta a mozdony kéménye mellől. - Nem te mondtad mindig, hogy a lelkeket meg kell menteni?... Igaz - legyintett -, mondtad te, öreganyám, azt is, hogy a lelkeknek nincs szükségük arra, hogy megmentsék őket!
Azokat nem kell megmenteni, mert örök életűek. Jönnek-mennek a világban, hordjuk magunkban őket, ugyanúgy, mint a szívdobbanást.
Kingló Jóska lehajtott fejjel állt a kazán előtt. A többiek -Szent Pityu kivételével -, Bandula, Lingura, Hugyos Erzsi szó nélkül követték Harangos Eszti példáját.
-Menjünk mi is, Józsikám - mondta a Ringlónak a fiú. - Úgy látszik, a gyávaságunk nagyobb, mint a tűztől való félelmünk.
-Nem gyávaság ez, Pityukám. - Kingló Jóska belekapaszkodott a fiúba. - A birkák bódultságát nem szabad összetéveszteni a gyávasággal. Ilyenek vagyunk. És ha ebből a mifenéből hamarosan nem térünk magunkhoz, hát én nem tudom, mi lesz. Érzem, elpusztulunk valamennyien.
- Pusztulunk az eszed tokját! - replikázott gondolatban Bábi Jóska. - Na, várj csak, dögevő! Adok a pofádnak csak tudjak innen lekászálódni. - Próbálta elengedni a mozdony kéménye mellett elhúzódó vaskorlátot, ám a keze, mintha odafagyott volna, nem engedelmeskedett. - Jóisten, aki vagy a szépséges mennyországban - fohászkodott magában -, hát mi lett énvelem?... - Kiáltani akart újra, de a kazán kéményén kitóduló füsttől hirtelen köhögési roham kapta el. - Megfulladok!... - gondolta kétségbeesetten. Arca eltorzult, csakúgy, mintha fuldokolna valóban. Az erős, fojtogató fekete szénfüst mellett érezni vélte a tűztérben elégetett koponyacsontok fertelmes bűzét is. A halálfélelem, amely ezután teljes erővel tört rá, végül is megnyitotta a torkát: mint aki mélységes szakadékba zuhan, álmában hirtelen felordított. Kora délután két csajkával belépett hozzá a fogdaőr.
-Nemsokára leváltanak - mondta. - Amíg eszel, nyitva hagyom az ajtót. Szellőzz egy kicsit. - A csajkákat letette a priccsre, majd kiegyenesedve így szólt:
-Ha árnyékszékre kellene menned, használd a priccs alól a fazekat.
-Megéritek a pénzeteket - dünnyögte a vajda bosszúsan, és felállt a priccsről. - Akit itt magad előtt látsz - folytatta ingerülten -, jócskán elmúlt ötvenesztendős. Megélt jó pár furcsaságot, de még nem csinált oda, ahol ennie kellett. - Szégyenkezve gondolt a fedővel letakart fazékra. - Amíg nem muszáj - mondta a fogdaőrnek -, nem eszek a saját piszkom mellett. Jobb lesz, ha most kiviszed innen ezt az ennivalót. - Hátat fordított a rendőrnek, befejezésül ezt mondta neki: - Öntsd ki, vagy add a kutyáknak.
-Bezzeg, ha most Óvári Laci lenne az ő helyében - jutott eszébe a párttitkár -, neki nemigen okozna gondot a priccs alatti fazék: a cséplőgépnél annak idején - a földbirtokos Szuhányi-tól eredt el a környéken a szokás -, néhányuknak a jó szó mellé ebéd is járt délben a gazdáktól. Amíg a többiek szanaszét, a kazlak körül a hűvösre kuporodva költötték el hazulról hozott ebédjüket, ők - Tóth úr, a gépész, a segédje, Óvári Laci, s végül Bábi Jóska, mint a cséplőgép kapitánya, rendszerint terített asztalnál, pohár jó bor mellett, verandán, vagy jószagú tiszta szobában, fehér vagy virágos tányérokból ebédeltek. Ilyenkor kivétel nélkül megesett, hogy a segéd a leves kanalazgatása közben, egy-egy pillanatra megállván a hörböléssel, böfögni kezdett. Mikor pedig a kosztolódásnak vége lett, nikotinos fogait kezdte piszkálni, és soha, egyetlen alkalommal sem mulasztotta el, hogy elégedetten ne szellentsen. Mit szellentett! - durrogtatott, mintha töltött puskát ropogtattak volna. Mindez rendjén is van - gondolta Bábi Jóska -, de hát - bocsássa meg a világ! -, asztalnál?! Tóth úr süket volt, meg talán baj lehetett az orrával is, mert nem nagyon ügyelt a segéd malackodásaira. Ám Bábi Jóska gyakran szóvá tette:
-Hallod-e, Óvári, nálatok, magyaroknál így szokás, vagy csak te vagy ilyen disznó?
Óvári bazsalygott az orra alatt. Szólni nem szólt, talán csak egyszer, amikor is legyintve ezt mondta a vajdának:
-  Buta vagy te, Bábi Jóska! Buta cigány, mi más?
Legutóbb is, amikor a tó ügyében néhány nappal a kisajátítás után az irodájában volt kénytelen fölkeresni, bizony akkor sem viselkedett véle úriember módjára. Amikor azt mondta a vajdának, hogy: .Jogtalanul fogtátok be a tavat", eltorzult arccal tett feléje néhány lépést, de úgy, hogy közben a jobb kezével hátranyúlva az ülepe körül kezdett matatni. „Nem a tiétek volt - folytatta elváltozott arccal. - És ha akarod tudni, a cigánysor sem a tiétek!"
Bábi Jóska az emlékektől fölpaprikázva ingerülten pattant fel a priccsről:
-  Tetves kutyaházi! - dörmögte, s kezei önkéntelenül ökölbe szorultak. - Meggyújtod a fejünk fölött a fedelet. Alattomban elvágod a torkunkat, s közben, mintha gyönyörűséges álmot látnál, élvezkedve vakarod a segged! Ó, hogy szakadna rád az ég, amit az oroszok óta annyira a magadénak tudsz! Verjen meg minden rossz fajtáddal együtt a magas Isten, amiért olyan álnokul gálád tudsz lenni!...
Hirtelen megállt, nekidőlt a cella ajtajának. Elszégyellte magát. - Jól van - folytatta gondolatban a hadakozást -, nem átkozlak, Nem vagyok én rikácsoló vénasszony. Kivárom nyugodtan a napot, amikor szembenézhetek véled!... - Újra felsóhajtott: csak az az istenverte Békeváros maradt volna ki az életünkből - motyogta magának, odaképzelve a cellába a párttitkárt is, majd vakon róni kezdte a zárka hosszát. - Bár sose keltünk volna fel azon a reggelen. Vagy gyúlt volna fel velünk ott minden, mint ahogy lángra lobbant egykor azokkal a szegény, szerencsétlen szentjánosiakkal az az átokverte Szalmaváros, ahol úgy tartották dögvészben a népet, hogy munkát adtak nekik, mindennap, de enni nem. Hát már most elmondom én néked, miért pucoltunk el ötvenhárom telén Békevárosból - mondta gondolatban Óvárinak -, elmondom, miért kerekedtünk fel alig két hónap elteltével, mintha havas förgeteg kergetett volna bennünket haza. Elmondom, de jól figyelj, hátha sikerül belőle megértened valamit, szarkaparó! - A fal mellé tolta a büdös pokrócot, hogy még csak ne is érezze közelről a szagát, azután végigdőlt a kemény fekhelyen, s mintha a párttitkár ott ült volna mellette a priccsen, a sötét cellában, gondolatban tovább folytatta neki a békevárosi történetet: - Halállal, rögtön az első napon halállal kezdődött az életünk, pajtás! Amint odaértünk, azonnal keserűség és félelem telepedett mindőnkre, a legkisebbtől a legidősebb emberig!...
Hajnalban, nem sokkal négy óra után már talpon volt a rabruhás. A zsúfoltság miatt a pincehelyiséget bűzösnek és fojtogatóan fülledtnek érezte. Első útja ide, a vajda fekhelyéhez vezetett. Egy ideig nézte, fürkészte az alvó, álmában nyögdécselő ember félig megőszült szakállas ábrázatát, végül ziháló mellkasára tette tetovált kezét:
- Ébresztő! - szólt nyers, parancsoló hangon, majd hozzátette: - Mit ordítozik?
A vajda kinyitotta a szemét.
-Szoktam - felelte röviden, elutasító hangon. - Ha rosszat álmodom, mindig ordítozom.
-Valamikor nekem is voltak rossz álmaim -jegyezte meg a rabruhás. - Rég mögöttem volt akkor már a siralomházban eltöltött két keserves hét, de még évekig álmodtam, hogy nyakamon a kötél. Most már, tudja, éjjelente csak asszonyokkal álmodom. Fürödni látom őket dúsan zöldellő árnyékos fák alatt, valami csobogó patak kristálytiszta vizében. Hallom, amint sikonganak, ha egymáshoz ér a testük, és borzasztóan jól érzem magamat, amikor azt látom, hogy fürdőzés után egy tisztáson fésülni kezdik egymás ágyékán a szőrt. Hídja, melyiket kedvelem legjobban? - Cigarettát vett elő, leült a vajda fekhelyére. - A feketét. Nem azt a sűrűt, a rövid göndör szálút, ami olyan, mint a néger nőké, hanem, ami olyan selymes. Fonalasán hosszú. - Beleszívott a cigarettába, folytatni akarta még szexuális álmairól szóló históriáit, de aztán csak legyintett.
-Bolondokat beszél - felelte ásítozva a vajda.
-Bolondokat? - A rab az alvó Kamillára fordította a tekintetét. - Könnyű magának. Akinek ilyen gyönyörűszép, fiatal felesége van, az nemigen álmodozik. - Fölkelt, zsebre dugta a kezét. Megvárta, amíg a vajda lelép a fekvőhelyről, aztán így folytatta: - Nekem még sohasem volt igazi feleségem.
-Majd lesz - vonta meg a vállát a vajda. - A börtönéletnek vége, most majd megházasodhat.
-Csak futó kalandjaim voltak - folytatta a csíkos ruhás. -Főleg a háború előtt.
-Nézze - Bábi Jóska összehúzta a derekán a nadrágszíjat -, minek beszél nekem erről? Azt hiszi, érdekel? Arról beszéljen inkább, mi lesz a dolgunk? Mert én úgy látom, a sorsunkat itt a maga kezére bízták.
-Nem egészen - rázta meg a fejét a rab. - Az életével mindenki maga gazdálkodik. Úgy bánik vele, ahogy a tehetsége diktálja. Aki akarja, annak valóban új élete lehet. Más, mint ami előtte volt. Ebben a városban fél kell támadnia halottaiból mindenkinek! Elmesélek magának egy esetet. Van itt a városban egy ember. Közvetlenül az amnesztia után került ide. Ha jól tudom, éppen a maguk vidéke felől, valahonnan Kocsordról érkezett, mégpedig, ha hiszi, ha nem, gyalog. Mindenki csak úgy hívta, hogy „Tütütt Laci". Tudja miért? Mert vak volt. Egy félmázsás doronggal járt állandóan. Tolta maga előtt, és folyton csak azt hajtogatta: „Tütütt! Tütütt!". Senki nem tudja, hogyan buta olyan messziről Békevárosig tolni a botját, de az biztos, hogy három héttel később, ahogy itt nálunk letelepedett, visszanyerte a látását. Hogy történt, mint történt, nem ez az érdekes. Ma a hőerőműben dolgozik, megbecsült jó munkaerő. Még az újságok is írtak róla. Ott azt pletykálták, hozzányúlt valamiféle csupasz villanydróthoz. Ez adta vissza a látását.
-Mit akar ezzel mondani? - Bábi Jóska elhúzta a száját.
-Semmit - válaszolta a rab. - Egy kicsit jókedvre akartam magát deríteni.
-Ember - Bábi Jóska megcsóválta a fejét -, nézzen rám, vak vagyok? Vagy látott közöttünk csak egyetlen világtalant is?
-Nem én - hátrált meg a rab. - Persze... nézze... még nem ismerem magukat. Nem tudhatom...
-Hát akkor én tudatom magával - vágott közbe Bábi Jóska -, az én embereim közül senki nem vak! Megvan azoknak a maguk szemevilága. Elvenni sem lehet tőlük.
-Itt csak kaphatnak - válaszolta csökönyösen a rab. - Ez a város, mint mondtam, adni akar, nem elvenni. - De hogy mit akart adni, és mit nem akart elvenni - morogta a rendőrségi priccsen félig szunyókálva Bábi Jóska, azt akkor az a szerencsétlen flótás nem mondta meg. Helyette még egy utolsó pillantást vetett az alvó Kamillára, majd csíkosra festett gimnasztyorkájának felső zsebéből kopott zsebórát vett elő, végül ezt mondta: Keljenek fel! Egy perc múlva negyed hat.
Távozása után néhány perccel a pincehelyiség ablakai alatt hatalmas robaj, túráztatott teherautómotorok dübörgése hangzott fel hirtelen. Ezt követően peckes, kopogós léptekkel kék munkaköpenyes, fekete tányérsapkás férfiak és nők jelentek meg az ideiglenes hálóterem bejáratánál. Tapsolva jelezték jövetelük célját:
-  Ébresztő! Fölkelni! Asszonyok és öregek a gyerekekhez, a férfiak pedig gondoskodjanak a személyes holmikról. Akin rajta van a felsőruha, vegye le! Aki pedig anélkül aludt az éjjel, kösse batyuba, hozza ki az épület elé! Gyorsan, gyorsan!
Amikor eltávoztak, Harangos Eszti odalépett a vajdához:
-Na te sánta ördög, ugye, nem hallgattál rám!
-Mi lelte magát? - Bábi Jóska eltaszította magától a vénasszonyt. Harangos Eszti izgatottan, a haját tépdesve futkosott a szalmazsákok között. Később a pincehelyiség egyik ablakához rohant. Erőlködve kapaszkodott fel a párkányig, káromkodva kiköpött rajta, végül visszaereszkedvén, csontos, száraz öklét a magasba emelve, nekiesett a vajdának:
-Megaszalnak minket, roggyon rád az ég! Nézz ki, micsoda masinákat állítottak az ablakok alá! Beleterelnek minket a gyomrába, és csak akkor eresztenek ki belőle, ha már olyanok leszünk, mint a napon szárított szilva.
-Magát, öreganyám, már nem kell megaszalni - felelte Bábi Jóska. Odalépett az ablakhoz, aggodalmasan kezdte fürkészni a felsorakozott, doboz alakú szürke teherautókat. Kérdések özönével árasztották el az asszonyok:
-Mit akarnak a gyerekekkel? Miért kell a batyukat kivinni?
Bábi Jóska a válaszadás helyett nyugalmat színlelve szipákolni kezdett. Úgy tett, mintha taknyos lenne az orra; kezefejét el-elhúzta a bajusza fölött, végül elkiáltotta magát:
-Csend legyen, a kutya istenit! Nem hallja az ember a saját szavát. - Megfordult, Kanalas Péter ott állt mögötte; szótlan volt, aszerint, ahogy az éjszaka folyamán megparancsolta neki.
-Miféle gépek azok ott kint? - kérdezte tőle.
-Nem gépek - válaszolta az egykori békevárosi rab. - Fertőtlenítő kocsik.
Bábi Jóska azt hitte Kanalas kijelentésétől, botrány támad a pincehelyiségben. Harangos Eszti ricsajozásától pedig vérszemet kapván, egyenesen fellázad a többi asszony is; nekirontanak a fekete tányérsapkás nőknek és kitépdesik a hajukat, hogy a férfiak botokat vagy kést ragadnak, és akkor jaj mindenkinek, aki kék köpenyt visel, vagy fején hordja az állami közegészségügy fekete tányérsapkáját - ám tévedett: öregek és fiatalok egyaránt csöndes mosolygással vagy türelmetlen izgalommal dobálták magukról az odahaza sebtiben felöltött, kivételes alkalmakra tartogatott legjobb ruhadarabjaikat, s miképpen az egészségügyisek meghagyták, batyukba kötvén sorban kicipelték az épület elé.
-Én nem adom a magamét! - vonult el a sarokba Harangos Eszti. - Ha beleteszik abba a micsodába, a gőztől szétmállik mindenem, mint a pernye.
-Ne mondjon már ilyet, öreganyám - lépett hozzá Csengő. - Csak a tetvei aszalódnak meg egy kicsit.
-Aszalódjál meg te! - pattant fel hirtelen, kipirult arccal a vénasszony. - Hát énbennem nincs tetű! Mit gondolsz, ki vagyok én?
Hugyos Erzsi élcelődve vette át a szót:
-Jobb, ha nem tagadja, Eszti néném. Nincs egy hete, hogy láttam a fekete keszkenőjén. Kövér volt, mint egy fehér borsószem.
-Vallja be, öreganyám - folytatta Csengő -, nem tud már maga meglenni a tetvei nélkül. De ha nincs igazam, akkor most itt az alkalom, hogy megszabaduljon tőlük.
Harangos Eszti odakuporodott a poggyásza mellé. Lecsöndesedve, fönséges büszkeséggel válaszolt a kötekedő asszonyoknak:
-  Azt mondom én néktek, hagyjatok engemet békén! Én tiszta vagyok, mint a frissen esett hó. De ha van is bennem valami, az csakis útközben, azon a rosszbajos teherautón ragadt rám rólatok. Csakhogy ez nem biztos. Ha akarjátok tudni, a tiszta ruhát, a tiszta embert nem szeretik a tetvek. Csakis ott ütnek tanyát, ahol nagyon nagy nyomorúságot látnak. - Batyujába nyúlt, büszkén előhúzott egy vadonatúj, mályvaszínű fejkendőt és mosolyogva, körülményeskedve kicserélte a fején lévő másikkal. Végül ezt mondta: Hát hol álltok ti hozzám, vak Lázár maradékai?
-Ó, persze!... - Hugyos Erzsi gúnyosan, irigykedve elhúzta a száját -, Maga nagyságos asszony!
-Az vagyok! - húzta ki magát Harangos Eszti. - Az voltam mindig, és az is maradok!
Miután Bábi Jóska végighallgatta az asszonyok vitatkozását, szó nélkül vonult ki az épület elé, hogy megkeresse az intézkedő rabruhást. Valójában még semmit nem látott a városból. Az éjszakai lámpafénynél, az átalakított gőzmozdonyon kívül csak az épület sötétbe vesző falait látta addig. Reggel aztán verőfényes, késő őszi napsütés fogadta odakint. Kihaltnak, néptelennek képzelte a várost. Meglepődött hát, amikor az egyik épület mellett húzódó aszfaltuton tengernyi kék egyenruhás diák, szakmunkástanuló fiatal menetelését látta: hosszú, hatos sorokban masíroztak az egykori tábort körülvevő drótkerítés mentén. Hová igyekeztek, Bábi Jóska nem találgatta. Vállukon a szerszámok - kőműveskalapács, fandli, kötelek - mindent megmagyaráztak. Tovább szemlélődve az úttest innenső oldalán, közel az épülethez, reflektorlámpákkal felszerelt, elhagyatott őrtornyot látott. Alatta kicsiny téglaház állt, nemrég őrszoba volt; strázsáló hely a tábor bejáratánál, ma portásfülke vagy iroda. Ettől balra a füstölgő kazán mögött, mintegy háromszáz méterre, az emeletes lakóházaktól elütő, barakkszerű építmény húzódott. Kitárt szárnyas ajtaja előtt, a széles betontéren fehér ruhás szakácsok, konyhai dolgozók serénykedtek; teli kondérokat, ütött-kopott tejeskannát hoztak-vittek. Odébb kenyeresautó tolatott, Bábi Jóska érezni vélte a most érkező, friss kenyér illatát. Hegyeket látott aztán: a konyha lapos teteje fölött, a messzi távolban égnek törő, füstszínű hegycsúcsok magasodtak. Lábuknál jól kivehető apró, pirostetejű házacskák; hegyek gyomrába siető borospincék bejáratai sorakoztak egymás mellett. Bábi Jóska cigarettát vett elő. Alighogy meggyújtotta, ott termett mellette a rabruhás.
-Látom, tetszik a város - mondta, és kezét bizalmasan rátette a vajda vállára.
-Ugyan, mi tetszene rajta? - vonta meg a vállát Bábi Jóska. - Olyan most is, mint egy fogolytábor.
-Csak volt fogolytábor! - emelte fel tüstént a kezét a rab. - Ma már szabad, nagyreményű polgárváros. Magyarul: szocialista város. Figyeljen ide - cigarettát kotort elő ő is, majd fontoskodva ezt kérdezte: Hová tette a raktárból az akasztófát?
-Eltüzeltem - felelte Bábi Jóska.
-Tréfál? - A rab összeráncolta a homlokát. - Milyen jogon? A magáé volt?
-Féltek tőle az embereim.
-Butaságot csinált - csóválta meg a fejét a rab. - Az a darab fa társadalmi tulajdon volt. Sajátkezűleg ragasztottam rá a leltári szamot. Ha nem tudom valamiképpen a lajstromból elsinkófálni, valakitől számon fogják kérni.
-Maga mindig másról beszél! - mondta Bábi Jóska, és eltaposta a cigarettavéget. - Azt mondja meg inkább, mindenkit lefertőtlenítenek, aki beteszi a lábát ebbe a városba?
-Nem - rázta meg a fejét a csíkosruhás.
-Akkor velünk miért szórakoznak?
-Nézze - a rab zavartan lesütötte a szemét. - A fertőtlenítés a ruháknak nem árt. A hajukat pedig csak azoknak vágják rövidebbre, akikben találnak valamit.
Éppen két és fél esztendeje már ennek - sóhajtott föl a vajda, s felállván, járkálni kezdett a keskeny, rendőrségi deszka-priccs előtt. Később, az ajtó előtt szolgálatát teljesítő őr köhécselését hallotta. A lyukhoz lépett, kikukucskált rajta; nézte, fürkészte az asztalnál unalmában gyufaszálakat rakosgató fogdaőrt, s közben érezte, éhes, nagyon éhes.
Kistermetű, vékony fekete bajszú, széles vállú rendőrőrmester ült az asztalnál. Bábi Jóska felismerte: ötvennégy telén, éppen karácsony első napján megverték, jól összemarcangolták a cigánysori asszonyok. Fiúk és lányok, a hideg ellen a kezüket lehelgető fiatal suhancok érkeztek a szamosi töltés mentén elterülő akácerdő felől. Cigányosan kötve egy-egy nagy tere fát cipelt a hátán mindegyik. Az őrmester, aki a szövetkezeti szeszfőzde irányából jött fekete kerékpárján, csendőri szigorúsággal tartóztatta fel őket. A gyerekek kérlelni kezdték; hízelegtek neki, hogy így őrmester úr, hogy úgy őrmester elvtárs, csukja már be egy kicsit a szemét.
Ne lásson, ne halljon. Napok óta nincs tűz; kihűlt a ház, megfagyunk benne... kiszáradunk, mint halott emberen a ködmön.
Az őrmester persze hajthatatlan maradt. Parancsot adott, hogy a falun át, a lopott fával együtt indíts, nyomás azonnal az őrsre! A facipelők ekkor felzúdultak; haragosan összegabalyodtak, néhány perccel később Bábi Jóskának kellett kiszabadítani a kínjában levegőbe lövöldöző őrmestert az időközben odaérkező cigánysori asszonyok bősz karmolásaiból.
Mint a pulyka - gondolta a lyukon át az egykor megtépázott rendőrt lesve Bábi Jóska. - Hogy férhet el egy ilyen kis emberben ennyi méreg? Mosolyogva megkocogtatta az ajtót:
-  Őrmester elvtárs!
Az őr az ajtóhoz lépett:
-Kell valami?
Bábi Jóska rövid töprengés után így szólt:
-Nem hívna hozzám egy orvost?
-Miért? - Az őrmester benézett a lyukon. - Beteg vagy? -Nem.
-Mit akarsz hát az orvostól?
-Semmit.
-Akkor maradj, hallod, a fenekeden! Börtönben vagy, nem ispotályban!
-Hívjanak legalább egy porozót! - kérte tréfásan.
-Majd holnap!  - A rendőr visszaült a gyufáihoz, dünnyögve folytatta: - A tetveid ráérnek. Meg is súrolhatod magad.
Kábultan fordított hátat az ajtónak. Próbálta elképzelni Médert, a falu bibircsókos arcú porozóját, amint holnap, a kihallgatás előtt megjelenvén, undorkodva nekifog a tetvészkedésnek: két ujjal érinti meg az inget; a fény felé tartja, nézegeti, végül a gatya korcát veszi szemügyre, s azután mintha ez már csupán mellékes része lenne a munkájának, elemlámpa fénye mellett egy hegyesvégű ceruzával a fogoly hajában és szőrze-te között kezd kotorászni. Nem számít, talál-e valamit vagy sem: a biztonság kedvéért a petróleum felét, amit egy literes kék üvegben hoz, ráönti a hajra. Bedörzsölteti a szőrzetet is, a ruhákra pedig orrfacsaró DDT-port hint.
-  Ha van is benned netán tetű - teszi hozzá vigasztalásul -, ez majd kipusztítja.
Mindezt meg is lehetne köszönni szépen - gondolta a falnak támaszkodva Bábi Jóska. Voltaképpen hálás lehet az ember azért, amit érte tesznek. A tetvek nem jó barátok. Pusztítani kell őket. És pusztítani kell a lehetőségüket is. Abban a minutumban! Igen, de mikor van ez a minutum? Talán, amikor rabláncot kap az ember? Vagy amikor a világvégéről egyszercsak megérkezvén várost kezd el építeni? Akkor viszont -jutott eszébe Békeváros -, be kellene porozni a toborzókat is. Matadorszagúvá kellene tenni a munkavezetőket, ácsokat, kőműveseket egyaránt. Petróleumot kellene locsolni a dús hajú óvónők fejére. Kihegyezett ceruzával végig kellene piszkálni a feszes egyenruhába bújt rendőrök nemi szőrzetet is. Haj nélkül, szemöldök nélkül kellene hagyni mindenkit, aki új életbe kezd.
-  Hát pajtás - dörmögte gondolatban Bábi Jóska Óvári Lacinak, a falu párttitkárának -, nem tudom, megérted-e, mit jelent, amikor kutyának nézik az embert, és azt várják tőle, hogy vidáman csaholjon, amikor vonyítani lenne kedve? Ünnepelhettünk volna Békevárosban, hiszen tényleg megadatott az új élethez a lehetőség, csakugyan. Nekünk akkor gyászolnunk, menekülnünk kellett mégis!
Az ideiglenes szállássá átalakított pincehelyiségbe csomagokat hoztak - folytatta keserű visszaemlékezéseit Bábi Jóska. - Tízesével összekötözött, csíkosra festett háborús gimnasztyorkákat hordott be két amnesztiás fegyenc. Klórmésszel fehérített vászon alsóneműket pakoltak utána a csomagok tetejére. Pecc Gyuri, az egykori amerikai katona ezután az egybegyűlt embereknek ezt mondta:
-A „C"-épület földszintjén van a fürdő. A városi tisztiorvos úgy rendelkezett, le kell fertőtleníteni mindenkit - ha tetves, ha nem! - A csomagokra mutatott. - A tiszta ruhákat csak azután szabad fölvenni.
-Mi lesz a magunkéval? - kérdezte Bábi Jóska.
-Azokat holnap, kifertőtlenítve visszakapják. A „C"-épületben tágas, tiszta lakások vannak. Minden szoba fel van szerelve vasággyal, lavórral és asztalokkal. Kapnak tiszta pokrócokat és lepedőket. Vigyázzanak rá.
Délre ott álltak a számukra kiszemelt, korábban rabok lakta, sűrű vasrácsos épület előtt. Tisztán, felstuccolt hajjal; fegyencruhákká átalakított uniformisokban várták végleges elszállásolásukat. Bűzlöttek, mint egy petróleumgyár.
A fürdőben ugyanekkor, a zuhanyrózsák alatt meghalt a vénséges Túrán Mari. Családja és rokonnépe jajveszékelt; szórták, zúdították magukból a kegyetlen átkot, hogy vegye el az isten az egészségét annak, aki kitalálta ezt a várost. Vegye el, és jó szívvel lökje az éhező kutyáknak... Miért halasztották meg szegény öregasszonyt? Miért lökdöstek pucéron a forró zuhany alá, ahol reszketve a félelemtől, Istennek páriája, összerogyva szívhasadást kapott rögtön.
Temetkezési autót hívtak délutánra: tepsibe teszik - mondták a családnak -, szépen kinyújtóztatva abban szállítják el. A város majd eltemeti, ne gondoljon vele senki.
Nem lőnek olyan könnyen varjút! A vénasszony rokonsága, mint a darazsak, zúgni, zizerészni kezdtek nyomban: hát ki tudja, mit csinálnak véle abban a tepsiben? Papírzsákba dugják majd, és rákaparják a földet, hogy kimegy tőle a bélé nyomban. Nem elég, hogy megölték, most még el is akarják vinni? Kit fognak ők akkor elsiratni; ki fölött fognak akkor gyertyát, mécsest égetni? Három nap, három éjjel ki mellett virrasztanak akkor; szentséges dalokat kinek énekelnek majd, ha setét tepsibe teszik, ahol nem fényeskedhet néki az örök világosság? És mi lesz az élőkkel, az életben maradottakkal, ha lelkük nyugalma azért vész el örökre, mert nem a maguk módján, nem a maguk kívánsága szerint, nem a lelkük parancsolatából adtak végtisztességet annak, aki közülük örökre elment?
Estére - a család egyik férfi tagját kiküldték az állomásra -, már tudták a vonatindulás idejét: a halottól mindig a saját házában vegyen búcsút az ember. Ott temesse el, ahol először sütött be rá háza ablakán a nap, ahol e házból kimenvén, először látta meg Istennek szép egét. így jó, ennek így kell lennie mindig, akkor is, ha pucér gyerekek potyognak az égből. Barbár szokásaikat pedig az ilyen „tepsis" emberek tartsák meg maguknak.
Ami pedig ezután következett - sóhajtott fel a rendőrségi cella falának támaszkodva a vajda, maga elé képzelve a falu hatalmi emberét -, azt már te magad is tudod: a csapat, akit útnak eresztettél, akit rátestáltál más idegenekre, felerészben két hónappal később idehaza volt újra. A többieket pedig, akik odamaradtak, miért is szidnád? Nem mindenki hugyozta össze magát a rabruhától, és a sarokban felejtett bitófát sem ismerte fel mindenki. Akik pedig később tudomást szereztek a vaspántos ládában felhalmozott emberfejekről, legfeljebb a vállukat rándították. Jól megfértek a szélnek eresztett, hazátlanságukban megtelepedett egykori békevárosi rabokkal.

6.


Amikor meghúzzák Angyalosban a harangot, szerte a környéken Géctől a Lápig -, megállnak egy pillanatra az emberek: „Valahol meghasadt a föld!" - mondogatják magukban. Valakihez megint leszállt az Isten; valakinek lefogta a szemét megint: öregen, gondterhelten ül a halott mellé, és amíg odakint el nem csitul a harangszó, a tehetetlenségtől rövid időre mozdulatlanná dermed maga is, akár az, akinek az imént zárta le a szemét, aki fölött már - pedig hite szerint ő teremtette -, többé nem lehet úr, hiszen véle együtt - s ennek tudatában van jó ideje -, múlékony ő is. Töprengve indul később útnak; porban, sárban halad a faluból kivezető úton, a töltés előtti sorompónál végül megáll, hogy elgondolkodjék létének hiábavalósága fölött. Ekkor jön rá végre, hogy a teremtéshez nincs, és soha nem is volt benne elég bölcsesség, annyi sem, amennyi fölérhetne egy parányi szikrával.
Régebben, ha Harangos Eszti hallotta Istennek ezt a szomorú hangú harangját, keresztet vetett magára, de a levegőn keresztül Angyalosra is. Átkozódva kiabálta a falu felé, hogy pusztuljon el minden ördögfajzat, akit erre a világra küldtek, hogy ölje abban a faluban a szerencsétlen lelkeket. Mojna pedig, aki mostanáig nem járt Angyalosban, a vénasszony átkozódásai után azt képzelte a faluról, hogy valami hatalmas, förgetegszerű óriásördögök élnek ott, akik úgy szorongatják a lelkeket, hogy abba bele kell pusztulni mindenkinek. Ha borongós időben Angyalos felé nézett, azt képzelte a falu fölötti felhőkről, hogy az ottani óriásördögök förtelmes kabátjai vannak fölakasztva az égre. E látványtól rendszerint izgalomba jött, és mint valami szűkölő kölyökkutya rohangálni, futkározni kezdett. Szólni nem lehetett hozzá. Ugatni, sírni kezdett rögtön.
Május elején is, még jóval Harangos Eszti halála előtt, egy vasárnap délután hatalmas fellegek kezdtek magasodni Angyalos fölé. Mojnával, aki rettegve figyelte ezt az eső előtti állapotot, nem lehetett bírni: szaladgálni kezdett a cigánysori dombok között. Kavicsokat kapott fel és dobálni kezdte rögtön az elérhetetlen felhőket. Közben sápadozott a méregtől; tehetetlen dühében majd megfúlt. Észak felől aztán szél kerekedett: félórán belül darabokra szakadozva oszoltak szét a felhők, és Mojna ettől olyan vidám lett, hogy Harangos Eszti, aki sose látta a fiút ilyen viharosan jókedvűnek, azt hitte, megbolondult.
- Szétkergettem - kiáltozta, körülugrálva a vénasszonyt -, szétkergettem a felhőket! Hajigálni kezdtem és darabokra szakadoztak, elpucoltak!
Harangos Eszti a fiú szavai után magában ezt gondolta: Jó kisfiú, azt hiszed, máris felleghajcsár vagy, pedig csak egy kis semmi! -Azonban fennhangon dicsérte kis rokonát. Simogatta és azt állította, ha Mojna felnő, nagy varázsló, igazságos nagy garabonciás mester válik belőle.
A felhők persze nem tűntek el örökre, és a harangszó is -ha a szél el nem vitte másfelé - sűrűn hallatta magát.
Pátyod felé - ez már jóval Harangos Eszti halála után volt - futva tette meg az utat aznap. Egy darabig az angyalosi úton kellett haladnia. Félúton aztán váratlanul dörögni kezdett az ég; Angyalosra cikázó, rugdalózó villámok csaptak le hirtelen. Ám a lélekölő harangszónak most csak a foszlányai jutottak el hozzá. Később megállt az útelágazásnál. Keresztet rajzolt az ördöglakta faluba vezető út porába, utána beleszúrt a kereszt közepébe egy botot és leköpte. Már esett, amikor rátért a pátyodi útra. Félórával később a pléhkeresztnél volt.
- Tudod - mondta neki egyszer a keresztnél Harangos Eszti -, ha bármikor erre jársz, itt, kisfiam, le kell térdepelned mindig. - Felmutatott a viharvert pléhkeresztre, azután így folytatta: Ő a mi Úrjézus Krisztusunk. Mondok néked róla egy nagyon régi verset. Valamikor annyi búza termett a földeken, hogy az emberek nem győzték betakarítani. Az Úrjézus Krisztus, aki akkor még az angyalokkal együtt lent járt a földön, hogy elhintse közöttünk, földi halandók között az igazi jóságot, éhesen betért egy istentelen magaviseletű nagygazda házába. Az emberek itt vigadoztak, dúskáltak a sok ennivalóban. Csak úgy folyt a szájukon kifelé. Krisztus Urunk, aki látta ezt, így szólott magában: „Megkérdezem már tőlük, hogy ebben a házban, a mérhetetlen gazdagság mellett van-e jóság és van-e emberség?" Amikor a konyhába ért, ezt mondta a gazdánénak: „Adjál nékem, jó asszony, egy kis kenyeret. Adjál nékem, mert már három napja nem ettem falatot sem." Az asszony, aki a gyerekének a fenekét törölte ki éppen egy darab foszlós kaláccsal, ezekkel a szavakkal válaszolt:,.Nincsen nékünk kenyerünk, jó ember. Nincsen itten annyi sem, amennyit egy légy a szárnyára tudna venni. Nem láttuk mi annak három napja színét sem!" Az Úrjézus Krisztus ezzel szomorúan kiballagott. Ment egy kicsit, ment, mendegélt, ott aztán bezörgetett egy másik házba. Itt a gazda azzal fenyegette, ha nem kotródik, hát ráuszítja a kutyát. Megint ment, megint mendegélt a koldusnak öltözött királyfi, de a következő helyen sem kapott szidásnál egyebet. Urunk, Jézusunk-Krisztusunk erre nagy haraggal kiment a földekre. Ott hirtelen megszelídült és így szólt: , Jstenem Uram! Mennyei Jóatyám! Bocsássad meg a Te Fiadnak a mostani cselekedetét!" Akkor kitárta a karját, és magához ölelte az összes búzamezőket, e szavakkal: „A dúskálás úgy látszik, elveszi az emberektől a jóságot. Zsíros lesz a szívük, és gőgösségükben már arról is megfeledkeznek, hogy éppen a Te Szent Tested, a Te Szent Szereteted szolgál jóságos eledelül nékik, és pocsék falánkságukban, Uram, nem csak hogy az árva koldust nem látják, de nem látnak már Téged sem, aki pedig a legjobb vagy hozzájuk. E búzából azért néhány szemet visszaadok, egy marékra valót elhintek újra. Ne legyen ezután kenyér a földön, csak annak, aki keserves verítékkel dolgozik érte!" -A vénasszony az elbeszéléstől, érezvén foghíjas szájából az elhangzó átok súlyát, hirtelen levetette magát a földre. Összekulcsolta a kezét, pár percig magába mélyedve imádkozott, aztán legyintve így folytatta: - Jó és igazságos cselekedet volt ez, bizony! Csak amióta elmúlt ezernyolcszáznegyvennyolc, azóta nem fog itt sem az átok, sem pedig a parancsolat. Amíg meg nem halasztották, amíg erre a keresztre fel nem feszítették a bikaszarvú katonák, addig bizony úgy volt minden. Úgy, ahogy ez a szegény királyfiú megmondta!
-Mikor feszítették ide? - kérdezte a történettől elámulva Mojna.
-Akkor! - válaszolta a vénasszony. - Negyvennyolcban! De lehet, hogy máskor. Ki tudja azt már? De azóta nem fog itt, mondom, sem az átok, sem pedig a parancsolat!
A fiú elgondolkodott. Később ezt kérdezte:
-  A Jóisten miért hagyta, hogy keresztre feszítsék a fiát?
-  Hogy miért?... - Harangos Eszti megvonta a vállát. - Mert ördögök árasztották el a földeket. Ezektől kábult meg szegénykémnek a feje és vált tehetetlenné. Nem tudott már ki találni szegény egyszem fia védelmére semmit. Mert a cudarság sok lett a földön. Sok, mint a hajam szála. Nézz körül biztatta némi tűnődés után a fiút. - Nézz csak nyugodtan.
A gyerek körülnézett. A pátyodi vasútállomás felé vezető úton egy ökörfogatos parasztszekér haladt. Mellette ostorral a kezében egy ember ballagott. Napégetett arca szőrös volt. Majdnem fekete. Szájából hosszúszárú cseréppipa lógott. A földet nézte.
-Az is ördög? - mutatott az emberre Mojna.
-Az hát! - Az öregasszony elköhintette magát. - Menj csak oda hozzá, és kérjél tőle valamit. Majd meglátod, jószívűségében mit ád.
-Mit?
-Szíjat a hátadra!
Az eső kezdett csendesedni. Mojna leült a kereszt mellé; a félig földbe süppedt pad olyan volt, mint egy csámpás kecskecsontváz. A pátyodi állomás felé vezető úton szekér haladt most is. A múltkorihoz hasonló parasztember ballagott a szekér mellett. „Ördög!" - jutott eszébe a vénasszony egykori, uszító szava. - „Ördög" - ismételte meg Mojna, azután pedig az jutott eszébe, kérni kellene tőle valamit. De mit? Meg kéne tudni, tényleg ördög-e? De hátha nem az? Hátha benyúlna a zsebébe, és odanyomna neki egy darab kenyeret? És ha nincs neki? És ha dühbe gurulna, mert neki sincs semmije, mert ő sem adhat semmit? És hátha éppen azon mérgelődik, miért kellett Jézusnak olyan átkot tenni, hogy csak keserves verítékkel lehessen kenyérhez jutni? „Ördög" - gondolta újra Mojna. Bilkayné a múlt héten például azt mondta neki:
-  Ha hozol a fúrott kútról vizet, amennyi elég lesz a mosáshoz, két napig ehetsz-ihatsz nálam, amennyit csak bírsz.
Hogyne hozott volna! Félóra alatt játszva telehordta az óriási fakádat. Az öreg Bilkay ráadásnak a kezébe nyomott három forintot:
-  Vegyél rajta valamit - mondta neki. - Jó szívvel adom.
Pályi meg a meggyfáról rázta le a minap. Megkérdezte utána, kinek a fia? Mojna ekkor hirtelen zavarában azt válaszolta, hogy a nyáron meghalt nadályárus Harangos Esztié.
Akkor Pályi kézen fogta, a kertből fölvezette a házig, ott megetette, aztán azt mondta neki, ha megérik a meggy, leszedheti felesben. A piacon a neki juttatott ráeső részért jó pénzt adnak.
A másoktól elszenvedett rúgásokra, a botokra és a kutyákra persze, keserűen gondolt, finnek ellenére az maradt meg benne, hogy nem minden ember ördög! Átyin Jóska, ez a futás közben soha el nem fáradó, őt örökké üldöző fiatal gazdalegény persze az. És az a cigány vajda, Bábi Jóska is. Mert ha egyik ördög becsapja a másikat - mint Átyin Jóska Bábi Jóskát azzal, hogy friss halért dögöt ígért neki, a vajda pedig tudván ezt, bele is ment a dologba, akkor itt csakis arról lehet szó, hogy ördögök mindketten, és hogy egyhúron pendülnek!
Hirtelen elhatározással felpattant. Odapillantott a feszületre, aztán futásnak eredt. Mire beérte a parasztot, kisütött a nap.
-Hé! - kiáltott neki. - Adjál nekem egy forintot! A paraszt megállt, a szekér tovább ment.
-Mi kell?! - Az ember úgy tett, mint aki rosszul hall.
-Egy forint. Adj egy forintot!
-Minek néked egy forint?
-Éhes vagyok - felelte Mojna.
Az ember hátratolta a fején a kalapot. Csípőre tette a kezét.
-Hát ha a forinttal jóllaksz, édes fiam, én adok.
-Veszek rajta kenyeret - válaszolta a fiú.
-  Vegyél - mondta az ember. Belenyúlt a zsebébe, kotorászott benne egy ideig, végül átadta a gyereknek a pénzt. - De amire a faluba érsz - mondta még -, éhen halsz. Meg bezár a bolt.
Mojna tanácstalanul nézte a forintost.
-Hát akkor most mit csináljak vele? — kérdezte végül.
-Vegyél kenyeret tőlem - felelte a paraszt. - Gyere utánam, ott van a szekéren.
Mojna zavarodottan toporgott. Azután azt mondta az embernek, hogy jól van, csak várjon egy kicsit, mert a keresztnél van még egy kis dolga. Ezután elrohant. A keresztnél aztán a zsebéből elővett egy maszatos gyertyacsonkot, leállította a feszület talapzatára, s miután meggyújtotta, rohanni kezdett visszafelé. Az ember értetlenül nézett a fiúra. De azért megsimogatta a fejét.
Mojna majszolta a kenyeret. Ott ült a paraszt mellett a szekéren. A vasúton túl beszélgetni kezdtek:
-  Segítesz? - kérdezte az ember.
-  Segítek. De mit adsz?
A másik megvakarta az állát. Nevetett:
-Ne félj, jól jársz. A kukoricásból kihordjuk a szekérre a tököt. Felpakoljuk, aztán, ha elkísérsz hazáig, megkapod a járandóságodat.
-Jó - egyezett bele a fiú. - Elkísérlek.
-Mi a neved? - kérdezte később az ember.
-Mojna - felelte a fiú. -Hát még?
-Mit tudom én! Jani. Mojna János. Az iskolában így hívnak. Az ember elcsodálkozott:
-Jársz iskolába?
-Már nem. - Mojna megvonta a vállát. - Csak Békevárosban jártam. De itt a faluban a tanító meg a gyerekek ütnek.
-Hát ha hagyod magad!
-Nem hagyom én! Csak hát a tanítónak nem lehet visszaütni. A gyerekeknek meg ostoruk van. Nem adnád nékem az ostorodat? - Kivette a paraszt kezéből, megnézte. - Jó ostor -mondta, azután felsóhajtott.
-Neked adom - válaszolta az ember. Később ezt kérdezte: - Merre van az a Békeváros?
-Ó - Mojna eltűnődött -, nagyon messze!
A szekér nyikorogva ment tovább. Sokáig nem beszéltek. Ám visszafelé jövet, miután telepakolták a szekeret mamatökkel, az angyalosi útelágazásnál a paraszt egyszer csak elkurjantotta magát:
-  Hé! Az anyád szűzmáriáját! Hová tetted a kabátodról a gombodat?!
Mojna lepillantott a hiányzó gomb helyére:
-Mit tudom én! - mondta gyanútlanul. Sohasem gondolkodott, hiányzik-e valamije. A gombjait különben is - hiába korholta érte Harangos Eszti - ugyanúgy, mint a felnőttek a pénzüket, ha megszerezték valahonnan - el szokta kártyázni ő is. De mostanában, az öregasszony halála óta és a cigánysori tó körül megjelenő titokzatos öregember eltűnése óta alig tette be a lábát a sorra. így a gombokat az új kabátról -amit a vízhordáskor akasztott rá Bilkayné: „Viseld egészséggel, van ez már vagy húszesztendős!" -, még nem volt érkezése elkártyázni. De tényleg: hol van akkor? Pár napja még megvolt. Amikor Bilkayné ráadta, akkor még biztosan a kabáton volt mind.
-Na - mondta a paraszt hirtelen gorombára váltva a hangját -, szállj csak le arról a szekérről! - Mojnát furcsa félelem fogta el. Miközben mászott a szekérről lefelé, az ember diadalmasan elnevette magát. A fiú ettől valamennyire megnyugodott. Lent aztán váratlan dolog történt vele; rögtön egy hatalmas pofont kapott: - Hol tekeregtél a múlt szerdán?
-Jaj! — kiáltotta a fiú. - Jaaaj!... Ereszd el a karomat!...
A szorítástól lerogyott a földre. Arra még emlékezett, amikor az ember előkaparta saját zsebéből a gombot, és összehasonlította azzal, ami még a kabáton maradt, az ütésekre, a rúgásokra, ami ezután következett, amit ezután kapott tőle, már nem: tompa sötétséget és fullasztó meleget érzett - elájult.
Este egy kazal tetején feküdt. Nézte a csillagokat. Szeme előtt káprázott minden; nemsokára egyetlen csillagszóróvá tömörült fölötte az összes világító égitest, és mintha mély álomba zuhant volna, csuda nagy feketeség ereszkedett utána a szemeire.
Napokkal ezelőtt történt, hogy bujkálása közben kifigyelte, az angyalosi parasztember udvarában sok kis hófehér, piros szemű nyúl szaladgál. Elhatározta, éjjel lop belőlük. Tapogatózva lopakodott a kerítés mellett. Az udvaron nem volt kutya, Mojnának legfeljebb a gazdától kellett tartania. De mert az mélyen aludt odabent, a fiú észrevétlenül juthatott az ólig. A nyulak a disznóval együtt háltak. Legbelül rágcsáltak; szöszmötöltek hangtalanul, elöl pedig, a tágas kamrában, a disznó szuszogott. Békésen aludt a vastag lécek mögött. Amikor Mojna átkapaszkodott az ól tetején, a disznó felébredt. Röfögött. Először barátságosan. Aztán egyre hangosabban, egyre lármásabban. Mojna pisszegett neki, erre nekitámadt a mocsok. Kergetni kezdte a fiút, agyaraival oda-odakapott a hátsójához. Mojna szembefordult vele, és hirtelen elővarázsolt, hegyes pengéjű kését beledöfte az állat szügyébe. A vágóhídon nemegyszer látta a mészárosoktól, hogyan kell körkörös mozdulattal megforgatni a kést. Mintha öröktől fogva ezt tanulta volna. A nyuszikat ezután magához ölelte. A kerítésnél pedig a zsebébe és az inge alá dugdosta valamennyit, aztán hátat fordítva az utolsókat rúgó bestiának, beleveszett az éjszakába.
Hűvös szél fújt. Mojna kinyitotta a szemét, köhögni akart, de a mellén érzett fájdalom miatt inkább csak hörgött. Mélyebbre vájta maga alatt a fészket, a kiráncigált szalmával próbálta betakarni magát; a közeledő hajnal dermesztő hidege elől jobb, ha elbújik az ember. Hamarosan kicsi lett fölötte az előbb még csillagos ég, megint mintha egyik pillanatról a másikra fekete kendővel kötötték volna be a szemét. A gomb az oka mindennek! - vacogta, és a fejét, mint a szunyókáláshoz készülődő madarak, a hóna alá dugta. Milyen rút volt az az ember! -gondolta félelemmel. - Szőrös volt és fekete. Szemei kék és piros szikrákat hánytak. Nagy, zöldessárga fogai meg úgy vicsorogtak rá, mintha sárkányfogak lettek volna. Ha tudta volna, kicsoda, nem állt volna elé, hogy adjon neki egy forintot.
Angyalosban ájultan lökte a verembe. Ő azonban - mikorra a paraszt két rendőrrel visszatért -, megszökött a szalmával bélelt gödörből. Magához tért, és amilyen gyorsan csak tehette, eliszkolt. A kerteken át menekült, került közben mindenkit, nehogy felismerjék.
A lelencre, a menhelyre, az árvaházra gondolt, ahogy akkor lopva, osonva menekült a mögötte maradt veszedelem elől. Arra a helyre gondolt, amelyet Harangos Eszti halála óta -különösen, hogy e rettegett intézmény lehetőségét a tóparti horgászás alkalmával maga a vajda, Bábi Jóska is szóba hozta előtte -, egyfolytában gyűlölt, olyannyira, hogy még a cigánysorról való és „örökig tartó" elbujdosását is emiatti félelmében eszelte ki, pedig - noha töprengett fölötte eleget -, nem voltak róla szóló, valóságos fogalmai. Honnan is lettek volna, hiszen a cigánysorról sohasem volt szokás árvát messze, idegenbe adni, ellenkezőleg, százan is összefogtak, hogy elrejtsék az elárvultat, ha netán véletlenül felütötte fejét a gondoskodó szerepében fellépő árvaszék. Persze, a tiszta igazsághoz azért hozzá kell tenni azt is, hogy az árvaszék nem nagyon igyekezett felütni a fejét. Elfordult inkább; próbált örökösen szemet hunyni a cigánysori esetek fölött, ötvenhárom nyarán aztán - micsoda esztendő volt az akkor, micsoda nyár! - úgy esett a dolog, hogy intézkedés végett egyszer csak be merte tenni a lábát a cigánysorra ő is, elsősorban azért, hogy magával penderítse Mojnát, Harangos Eszti kis neveltjét, mivel a gyerekről a beiskolázás évében az derült ki hirtelen, hogy nincs neki se apja, se anyja.
Harangos Eszti, aki hallotta ezt, pulykamérges lett:
-Hát aztán! - tette csípőre a kezét és arcát, rücskös, vén, ráncos, fekete arcát szemtelenül közel, egészen közel tolta a cigánysorra megérkező gyámhatósági ember arcához. - Mit számít máma már az ilyesmi? Van magának tudomása arról, hány ember van még ezen a világon, akinek egy szülője sincs?
-Van - felelte a gyámhatósági ember komolyra véve az öregasszony szavait. - Vannak páran, bizony vannak!
-Hát ha vannak - folytatta a kötekedését Harangos Eszti -, lelencbe akarja vinni azokat is?
-Kérem!... - húzódott el a hatósági ember a bagószagú öregasszony lehelete elől -... ne forgassa ki a szavamat! Én a kiskorúakról beszéltem, és csakis azokról a kiskorúakról, akik mellett nem maradt hozzátartozó.
-Jaj, hogy nyaljam már meg magának a száját - nevette el magát az öregasszony -, hát tán világháború volt az éjszaka, hogy emellett az én egy szem kis pulyám mellett nem maradt hozzátartozó? Hát én hová lettem, megmondaná? Te fiú, az anyád istenit! - Hirtelen maga elé penderítette a gyereket, azután a hatósági ember füle hallatára ezt kérdezte tőle: Hát kicsodád vagyok én tenéked, az angyalok varrjanak szárnyat a hátadra! Beszélj! Hadd tudja meg itt most mindenki. Kid vagyok hát?
-Anyám is, meg nagyanyám is! - felelte kereken, határozottan a fiú. Szemei kikerekedtek, fésületlen haja, akár a szénaboglya. Feleletére az egybecsődült cigányasszonyok nevetni kezdtek, ám Harangos Eszti komoly maradt. Gyors, ideges mozdulatokkal körbetáncolta a gyámhatósági embert, azután ezt kérdezte tőle:
-Mit szól ehhez? Hallotta, mit mondott ez a gyerek?
-Hallottam - fordította el gyorsan a tekintetét az öregasszonyról a hatósági ember.
-Hát akkor jócakát! - tárta szét a karját Harangos Eszti. -Magának, hallja, fel is út, le is út! - Hirtelen karon ragadta a gyereket ismét, majd maga után ráncigálva ezt mondta neki: - Kellenél neki, égetné meg őket a tűz! Vinnének elfelé tőlem, mint valami ágrólszakadt árvát.
Később leültette maga mellé a fűre, aztán szokása szerint ráncos, ezeréves szoknyája aljával törölgetni kezdte a gyerek sohasem taknyos orrát. — Nincs mitől félned - mondta a fiúnak, aki közben nagyokat, hatalmasakat tüsszentett az orrát csiklandozó, ódon illatú szoknya közelségétől -, nem adlak én oda, még annak a legboldogságosabb Szűzmárjának sem, aki iránt pedig a leghűségesebb magaviseletet tanúsítottam, és fogom is tanúsítani, gyermekem, mindhalálig!
E vénasszonyszájból elhangzó, és magasztosnak cseppet sem nevezhető hűségnyilatkozat után, a kicsúfolt, kiutált gyámhatósági ember, aki lógó orral távozott a cigánysorról, két órával később nagy csapat hivatalos emberrel jelent meg ismét. Vezérként érkezett, de jövetelének célját nem érte el ezúttal sem. Amint betette a lábát a telepre, parancsnokoskodásában valósággal kivirágzott, kiharciasodott különleges hadiszakasza élén: egy rendőr, egy tanító, egy jegyzőkönyvvezető, egy hivatalsegéd és négy fegyveres vadőr lépte át vele együtt a cigánysori bejárót. Érkezésükre a telepi gyerekek, amint megpillantották őket, összecsücsörítették a szájukat; kezükből tölcsért, trombitát formáltak, és az egységes alakzatban lépkedő hatósági csapat menetelésére harsány trombitaszóba kezdtek. Hamarosan akkora gyereksereg vette őket körül, hogy mozdulni is alig tudtak tőlük. A csapatot záró vadőrök közül a leghátul masírozó, félig ősz, félig koromfekete hajú, bibircsókos arcú, máskor a falusi porozó, a tetvetlenítő tisztét is betöltő Meder e temérdek gyerekember láttán a menet élére trappolt, és puskáját maga elé kapva így szólt a gyámhatósági emberhez:
-Bakó elvtárs, az istenit, hát látott már ilyet? Durrantsak egyet a levegőbe?
-Maga csak ne durrantson sehová! - A gyámhatósági ember megállt, megállt mögötte a csapat is.
-Szétoszlassam őket? Nézze csak, micsoda siserehad gyűlt itt össze!
-  Hagyja őket békén! - válaszolta a gyámhatósági ember. - Inkább azon törje a fejét, Meder elvtárs, hová lettek a felnőttek? Nem tűnt fel magának, hogy egyetlen lelket sem lehet látni?
-De feltűnt - akasztotta vissza a vállára a puskát a vadőr.
-Csakugyan nem látni egyetlen lelket sem.
-Maga ismeri őket. Lejáratos ide. Hová lettek, meg tudná mondani?
-Ki tudhatja azt? Amikor én jövök, nem szoktak elbújni. - A vadőr kitárta a karját, de amint fölpillantott és meglátta a gyámhatósági ember le-föl ugrándozó, sűrű szemöldöke alatt a véreres szemfehérjét, a vizenyős szemgolyókat, megrettent. - Gyanús nekem is ez a nagy pusztaság -mondta elváltozó hangon. - Soha életemben nem láttam ennyire kihaltnak a cigánysort. - Be sem fejezhette a mondatot, a körülöttük összeverbuválódott gyerekek, mintha a föld nyelte volna el őket, eltűntek, elpárologtak, akár ha nem is lettek volna a világon. Csupán egy árva vízimadár, a cigánysori halastó színén riadtan körbe-körbe futkározó, csapkodó szárnyú szárcsa jelezte az élet nyomát, hamarosan azonban beszaladt, bebukdácsolt a közeli nádasba ő is. És ettől kezdve valóban csend - halálos dermedtség telepedett a cigánysorra.
-Hihetetlen! - buggyant ki a vadőr szájából a csodálkozás.
-  Bakó elvtárs! Miféle mennykő csaphatott le ide?
-  Sok mindent láttam már életemben én is - szólalt meg, aggodalmas hangon a gyámhatósági ember mellett e nagy tanácstalanság láttán a rendőr is -, de ilyet még nem. Az emberek, tapasztalatból tudom, elbújhatnak, elrejtőzhetnek, hogy még rendőrkutyával sem lehet a nyomukra lelni, na de ennyire?. .. - Vállai közé húzta a nyakát, a tükörsimára dermedt halastó felé pillantott ő is, aztán kifakadt: Vesszek meg - lépett a gyámhatósági ember közelébe -, vesszek meg, Bakó elvtárs, ha láttam ilyet!
-  Csend legyen! - förmedt rá hirtelen a gyámhatósági ember. - Magát, szakaszvezető elvtárs, meg magát is - hirtelen mellbe vágta a sor végéről az imént előre trappoló vadőrt -, nem azért igényeltem magam mellé, hogy baljóslatokkal szórakoztassanak.
A rendőrre bökött: - Indulás! Végtére is, a gyerek felkutatása a maga feladata!
-Bakó elvtárs - húzta össze magát még jobban a szakaszvezető, azután pedig elsápadt, fehér lett, mint valami lisztesmolnár -, nézzen már erre a nyomorult halastóra! Hát látott már ilyet?
-Milyet? - A gyámhatósági ember a tóra pillantott. - Mi baja magának?
-Nincs hullám a vízen!
-Hát aztán? Nincs, nincs! Majd lesz, ha fújni kezdi a szél!
-A szél fúj - avatkozott bele most meg a tanító is -, de a víz felszíne mégis olyan, mintha celofánnal vonták volna be.
-Maga meg mit szól bele? - A gyámhatósági ember a hóna alá csapta a magával hozott vékony, papírfedelű dossziét. - Mondja - utálattal végigmérte a tanítót - víznézőbe jöttünk ide, vagy azért, hogy állami gondozásba vegyünk egy gyereket?
-Természetesen azért, hogy állami gondozásba vegyünk egy gyereket - válaszolta hűvösen a tanító, s közben nézte, egyre csak nézte ő is a néhány pillanattal korábban rejtélyes módon mozdulatlanná dermedt halastavat.
-Akkor meg mit számít az, hogy celofánnal vonták be azt az átkozott halastavat? - A gyámhatósági ember vérben forgó tekintetét hol a tóra, hol meg a csapatra irányította.
-Lássa be - próbált továbbra is higgadt maradni a tanító -, ez a látvány azért nem mindennapi. És bizonyos - folytatta továbbra is visszafogottan -, hogy amit most látunk, aminek most szemtanúi lehetünk, az demonstráció! Túlmutat mindenen.
-Túlmutat? - A gyámhatósági ember eltátotta a száját. -Hogyhogy túlmutat? Mi az, hogy demonstráció?
-Vissza kell fordulnunk - vonta meg a vállát a tanító. -Nem látnak itt szívesen minket.
-Osváth úr! - A gyámhatósági ember arca eltorzult. Végigmérte a tanítót ismét, azután lángoló szavakkal ezt kérdezte tőle:
-Maga ellenpropagandát folytat? Nem akar férni az úri bőrébe?
-Nincs kedvem sem ellenpropagandát folytatni, sem pedig magával összecivakodni - válaszolta a tanító. - De ha nem akarja, hogy nevetségessé váljunk, hogy csúfot űzzenek belőlünk a cigányok, engedje, hogy lebeszéljem a gyerek állami gondozásba vételének a tervéről.
-Nem engedem! - A gyámhatósági ember felemelte a kezét. - Vademberekre nincs tovább szüksége ennek az országnak! Népi demokráciánk lelkiismeretén is csorba esne, ha hasonlítani hagynánk ahhoz az aljassághoz, ami végre elmúlt már, és aminek undorító reakció a neve. Mi, magát, akik egyek vagyunk a párttal, a népi demokráciával, a dolgozó tömegekkel, nem fogjuk hagyni, hogy útszélen nevelődjenek fel az árvák. Szakaszvezető elvtárs! - Hirtelen mellbevágta a rendőrt is. - Indulás! Tegye a kötelességét!
Elöl ment a rendőr, mögötte a gyámhatósági ember. Őket követte a tanító, a tanítót pedig a jegyzőkönyvvezető és a hivatalsegéd, végül, a csapat létszámát és tekintélyét növelendő, a sebtiben hozzájuk rendelt négy fegyveres vadőr masírozott. Lassú, puha, nagy léptekkel folytatták útjukat. A tóparton, noha hetek óta nem esett eső, a gyámhatósági ember parancsára bokáig érő, ragacsos iszapban kellett haladniuk. Mint mondotta, kerülővel, meglepetésszerűen kell eljutniuk a gyerek és az öregasszony feltételezett búvóhelyére. Lépéseik nyomán, a cuppogó, bugyborékoló iszapból egyszer csak szagok, szédítő, orrfacsaró gázok kezdtek szivárogni. Először bomló, rothadó hús édeskés szagát érezték, azután pedig döglött hal, kénes iszap, poshadt víz és emberi tetem szagának keverékbűze áradt a latyakos partszakaszból. Mikor pedig mindezek tetejében a pöcegödrök förtelmes bűze is megcsapta az orrukat, a sorban a negyedik helyen vánszorgó jegyzőkönyvvezető keservesen felnyögött:
-Elájulok - mondta, és abban a pillanatban, összerogyott és elájult csakugyan.
-Bakó elvtárs! - Az idősödő tanító, akinek egyre gondterheltebbé vált az arca, magához intette a gyámhatósági embert. Miután a kezében szorongatott öngyújtóval a sorbóíkibukfen-cező jegyzőkönyvvezető hatalmas lábanyomából jócskán szivárgó gázt meggyújtotta, szavait a többiekhez is intézve, ezt kérdezte:
-Mit szólnak ehhez az elvtársak?
-Semmit! - hárította el most már türelmét is elveszítve a gyámhatósági ember. - Ég! Na és?
-Ég ám! - emelkedett fel a tanító. - Csakhogy ez most már nem demonstráció! Ez most már, kérem, támadás!
-Menjen maga a pokolba, semmirekellő, reakciós lázító! Tudja maga, mi ez? Hallott már maga mocsárgázról?
-Hallottam - fordította el a fejét a tanító. - De hol van itt mocsár? - Becsukta a szemét, azután így folytatta: - Ez mesterséges tó. Én, aki jól ismerem a vidéket, nyugodtan, tiszta lelkiismerettel állíthatom, a talaj itt nem termel gázt. - A gyámhatósági ember csípőre tette a kezét.
-Mit akar maga itt elérni? Megmondaná?
-Forduljunk vissza - javasolta megint a tanító.
-Nem fordulunk! Mocsárgáz! Érti?
-Értem - felelte szemrebbenés nélkül a tanító.
-És ne povedáljon itt többet, hallja, mert megjárja! Ezt is megértette?
-Ezt is.
-Nahát! - A gyámhatósági ember felemelte a kezét. - Akkor indulás!
Elindultak. Magához tért közben a gáztól felbukfencező jegyzőkönyvvezető is, de később, amikor már derékig jártak az iszapban, és a gyámhatósági emberen kívül már alig bírta vonszolni magát a csapat, váratlan dolog történt velük: kígyófészekbe botlottak.
-Na, most jöjjön ide! Most nyissa ki a száját - szólt hátra a tanítónak a gyámhatósági ember, aki, amikorra a tanító előre evickélt az egyre süllyedőbb, szívó hatású iszapban, teljesen lucskossá lett a testére hirtelen kicsapódó verítéktől. - Maga ugye, állattanár? - kérdezte dadogva.
-Élővilágot tanítok - felelte a tanító.
-Szíveskedjék akkor megmondani, mi ez?
-Kígyófészek - felelte a tanító.
-Mit keres itt kígyófészek? Miféle kígyók ezek? És miért nem mozognak?
-Azt hiszem - a tanító szemügyre vette a kígyófészkét -, azt hiszem, ez itt egy újabb tüntetés! Megyénkben ugyanis nem találni kígyót. Barna vízi-, vagy zöld rétisikló persze, van bőven. Ezek azonban...
-Anya a kicsinyeivel - buggyant ki a sort záró vadőr szájából az újabb csodálkozás. - Ki gondolta volna, hogy piros kígyók is vannak?
-Vannak. Brazíliában és Mongóliában - felelte a tanító. -Csakhogy ezek itt nem kígyók. Azazhogy kígyók, de műkígyók. Ide tették őket.
Kabátja felső zsebéből előhúzta fekete töltőtollat, közel hajolt a fészekhez, azután néhányszor megkocogtatta a karikára tekeredett, karvastagságú anyakígyót: - Hallják? - kérdezte, a lélegzetét is visszatartó csapattól. Gipsz vagy cement! Be van festve. -Ismét a fészekhez hajolt, mielőtt azonban újra megkocogtatta volna a hüllő csillogó, arany és fekete színű mintákkal ékes testét, a fészek hatalmasat rándult: az anyakígyó, mint valami karikásostor, a szemük láttára csapódott ki a fészekből. Pillanatokon belül a nyomába szegődtek, és eltűntek, elillantak a nádasba a kicsinyei is.
-Ugye - kapta fel a fejét hideglelősen a gyámhatósági ember -, ugye, mondtam, hogy maga csak povedálni tud!
-Én csak azt mondtam - válaszolta megszeppenve a tanító -, hogy forduljunk vissza! De most már - folytatta, arcáról letörölgetvén a verítéket -, egészen biztosra veszem, akár visszafordulunk, akár nem, küldetésünk kudarcra van ítélve!
-Kudarcra van ám ítélve a maga sorsa - válaszolta neki indulatosan a gyámhatósági ember. - Meglátja, Osváth úr, magával még csuda dolgok fognak történni a demokráciában! Emlékszik, vagy harminc esztendővel ezelőtt hányszor verte bele az orromat a tyúkganéba? Emlékszik, milyen gálád módon bánt velem, valahányszor a konyhájukra mentem, hogy elhozzam édesapám ebédjét? Azt mondta, hogy én piszkolok a tiszta járdájukra. Emlékszik?
-Emlékszem - fordította el a fejét a tanító. - Egyszer még egeret is tettem az ételhordóba.
-De miért? - A gyámhatósági embernek eltorzult az arca. -Miért tette bele?
-Mert a maga apja minket szolgált— válaszolta a tanító. -Akkoriban olyan világ volt
- Na és - a gyámhatósági ember lehajolt, tapogatni kezdte a bokáját. - Mit szólna hozzá, ha most viszonzásképpen én is beleverném az orrát valamibe? Mondjuk ebbe a büdös iszapba?
-Semmit - válaszolta a tanító. - Nem csodálkoznék rajta egy pillanatig sem. Akkoriban olyan volt a világ, mostanában meg ilyen.
-Na, akkor szíveskedjék átvenni a vezetést, mert én, azt hiszem, megsérültem. - Nagy nehezen kiszabadította az iszapból a bokáját, azután így folytatta:
-Ide nézzen!
-Megharapta a kígyó? - A tanító a vér láttán elsápadt.
-Nem hiszem - rázta meg a fejét a gyámhatósági ember. -A maga kőkígyója, tanító úr, úgy elhúzta a csíkot, hogy nem volt neki arra ideje. Úgy gondolom, a mély iszapban vágott meg valami.
-Visszafordulunk?
-Nem! - A gyámhatósági ember kinyújtotta a nyakát. -Előre megmondom, ha a gyereket nem tudjuk fülön csípni, visszahozom magát ide, és beleverem az orrát ebbe a kulimászba. Tudomásul vette?
Másfél órán át tapickoltak a tóparti ingoványban. Másfél órán át felváltva cipelte a hátán a négy fegyveres vadőr a sérült gyámhatósági embert, aki másfél órán át gyalázta, szidta őket, mert véleménye szerint ők, csakis ők tehetnek róla, hogy a part menti nádasban lépésről lépésre, hosszú szakaszon át nem találkozni egyébbel, csak halomra lőtt, rothadó, bűzlő kutyatetemekkel.
-Bakó elvtárs - szólalt meg alatta az éppen őt cipelő vadőr -, ezeket nem mi lődöztük le. Ezek itt a határőrök puskáitól vannak kiterülve.
-Akkor is maguk a hibásak - mondta csöndesen a gyámhatósági ember. - Mert miféle vadőrök maguk, hogy megengedik az idegen puskák garázdálkodását?
-Ezt, kérem, tessék megkérdezni a tanácsházán is - válaszolta a vadőr.
-Azután pedig, amikor végre kiértek a nádasból, és lelökte a hátáról a gyámhatósági embert, még hozzátette: Tessék csak nyugodtan megkérdezni! Mert a titkár elvtárs Válaszát mi vádőrök is szeretnénk tudni!
Jócskán elmúlt már dél. Talán délután két óra is lehetett. Fejük fölött olyan élénken perzselt, tűzött a nap, hogy úgy kókadoztak tőle ők is, akár a dögöktől bűzlő vízparti nádas. Pihenőjük alatt azért legalább sikerült elállítaniuk a gyámhatósági ember bokájából szivárgó vért. Meder, aki a vadőri és a tetvetlenítői ismeretei mellé az elsősegélynyújtás hasznos tudományából is szerzett magának valamicske tudást egykéttőre kezelés alá vette a sérülést: vékony iszap-pakolást tett a kötés alá. Amely, amikorra megszítta kicsit a nap, olyanná lett, mint valami gipszkötés.
-Akkor nekem most már sántikálnom kell? - görbítette le később a száját a gyámhatósági ember. - Úgy kell járnom ezután, mint valami hadirokkantnak, akinek gránát roncsolta a lábát?
-Jól tetszik mondani - bólongatott a vadőr. - Bicegnie kell egy ideig, úgy, mintha el lenne törve a lába. Ez a pakolás jó, de nem annyira szívós, mint a gipsz. Ezért, ha rosszul tetszik lépni, egykettőre lepattan.
- Ez azt jelenti, hogy komoly a sérülés?
-  Azt - bólintott újra a vadőr. - El van vágva hátul az ina.
A gyámhatósági ember egy ideig csüggedten nézte a bokájára odapancsolt fekete pakolást. Később így szólt:
-Tanító úr, maga mit szól mindehhez?
-Ami a lábával történt, azt őszintén sajnálom - felelte a tanító. - A gyerekkel kapcsolatban azonban változatlan a véleményem. - A cigánysor felé intett: - Ezek az emberek nagyon elszántak. Maga is tudja. Ha úgy akarják, nem visszük el tőlük a fiút soha.
-És úgy akarják? - A gyámhatósági ember végigsimította a bokáján a pakolást.
-Úgy - válaszolta a tanító.
-Akkor mi legyen hát?
-Forduljunk vissza!
-És a kölyök? Mi lesz itt belőle? Megmenthetnénk!
-Majd gondom lesz rá - válaszolta elfordítva a tekintetét a gyámhatósági emberről a tanító. - Szeptembertől iskolába jön. Külön figyelmet fogok neki szentelni.
A gyámhatósági ember elgondolkodott. Szavait később az egész csapathoz intézve ezt kérdezte:
-Az elvtársak mit szólnak?
-Mi semmit - válaszolta rögtön Meder.
-Hát maga? - A gyámhatósági ember a jegyzőkönyvvezetőhöz fordult.
-Én azt gondolom, amit Bakó elvtárs.
-És Kucsera bátyám mit gondol? - A gyámhatósági ember a mindezidáig némaságba burkolózó hivatalsegédhez fordult. - Magának mi a véleménye?
-Nekem olyan nincs! - vonta meg a vállát a hivatalsegéd. -Mi bajuk azzal a gyerekkel? Nem restellik magukat? Hát nem értik, hogy a testvérei nem akarják állami kézre adni? Volt itt már, hallják, olyan világ is, hogy összefogdosták őket. Hajtották valamennyit, mint a vadakat. Jól teszik hát, ha nem engednek a hatból. Demokrácia van most már, vagy mi az istennyila?
-Kucsera bátyám, nem rokona maga véletlenül Szent Péternek? - A gyámhatósági ember szemei hirtelen megteltek könnyel. - Véletlenül nem abból a fajtából való, hogy így útját állja annak a gyereknek?
-Miért? Hát tán mennyország az, amit maga szánt neki?
-Nem én szántam - vonta meg a vállát a gyámhatósági ember. - A sorsa ilyen.
Felemelte a fejét, ránézett a derékig sáros rendőrre, azután ezt kérdezte: - Magát, szakaszvezető elvtárs, ugye, már ne is kérdezzem?
-Kérdezhet - tárta szét a karját a szakaszvezető -, de sokat én sem mondhatok. Rendőr vagyok, azt teszem, amit parancsolnak.
-Akkor menjünk. - A gyámhatósági ember belekapaszkodott az egyik vadőrbe. - Az ügy - mondta elcsukló hangon -ezzel elintézést nyert.
-Később, amikor már kint jártak a kövesúton, és jócskán a hátuk mögött volt a cigánysor, így folytatta: - Azért, meg kell hagyni, ügyes emberek ezek a cigányok. Azt a kígyót például cirkuszban kéne mutogatni. Honnan a fenéből tettek szert ezek ilyen tudományra? És vajon azt a celofánt a víz tetejére hogy csinálták?
Néhány hónappal korábban külföldi filmesek jártak a faluban. A felszabadító háború néhány apró és megtörtént csatáját kellett itt megvívniuk újra, ám szerencsére ezúttal műpuskákkal és nem is igazi katonákkal. A történet szerint különös, mesébe illő álma kerekedett egyszer csak a filmbeli hősnek. Egy tó partján, egy magyarországi tavacska ingoványos partján érte ez a váratlan és minden reménykedést felülmúló katonaálom: elcsendesedtek, semmivé lettek a távolban zengő ágyúk, elnémultak a közelben megszakítás nélkül ropogó fegyverek. Nagy csendesség ereszkedett utána a tájra, olyan nagy csendesség, hogy hallani lehetett a tavibékák kuruttyolását. A tó túlsó partján ekkor oszladozni kezdett a köd; a hajnali, hófehér páragomolyagból pedig előlépett egy lobogó ruhás nőalak. Úgy hatott, mint valami megnyugvást árasztó fehér fény fölvillanása az iszonytató sötétségben. A katona ekkor futásnak eredt. Mielőtt azonban hozzákezdett volna irdatlan vágtájához, karját kinyújtotta, és a túlsó part felé meredve belelehelt valamit a hajnali levegőbe. Trappolt, vágtatott hát e csudaálmot látó harcos. Bukdácsolt a nádasbeli licspocsban; zihált, fújtatott a süppedékes ingoványban, ahol kígyók, tűzpirosra pingált rusnya és félelmet keltő csúszómászók csapódtak eléje minduntalan. Történetében innen kezdődik a mese: hirtelen úgy döntött, nekiszalad inkább az integető nőalakot tőle elválasztó, hullámzó víznek. Nekiszalad, mert - úgy gondolta - szerelem dolgában mi sem egyszerűbb, mint járni a vízen. És igaza lett. Olyanná változott előtte a tó, mintha vékony üveggel takarták volna le a felszínét. Megdermedt a talpa alatt és úgy csillogott parttól-partig, mint egy reflektorlámpákkal megvilágított hatalmas celofántakaró.
S ekkor Csengő, ez a bongyor hajú, kissé álmatag, de élénk mozgású akkoriban még fruska, aki nemhogy órák, de napok alatt sem bút betelni e messziről érkező cifrán öltözködő sokasággal, aki éjjel-nappal ott körözött, ott ólálkodott körülöttük. Nem mulasztotta el a történet egyetlen jelenetének a fölvételét sem, elképedve bámulta a vízen járó katona talpa alatt azt a hatalmas, átlátszó, pompázatos selyemhuzatot, amelyet cölöpökre szegezett pallókra terítettek fel neki, hogy nosza, vágtázzon.
„Magas Isten - sóhajtott fel az epekedő cigány lány -, Szentséges Szűzanyám, hány ruhára való telne ki nekem ebből!" Ha rétegesen magára venne belőle egyet - gondolta -, úgy nézne ki benne, mint valami gyönyörűséges menyasszony! Száz ruhát, ezer ruhát, halála napjáig elegendő blúzt és mindenféle szoknyát varrathatna magának belőle. Nem is teketóriázott hát sokáig: kileste, mikor szedik le, mikor viszik el a tóról az abroszt; kileste, hová viszik, hová teszik? Éjjel aztán, amikor az idegenek nem figyeltek, ő nagy lelkesen a köves üt melletti tisztásra, a kellékes autóhoz lopakodott és elcsórta, a hatalmas selyemabroszt. Ellopta vele együtt a piros kígyócsalád fészkét is, kígyóstól, mindenestől, merthogy - gondolta akkor izgatottan -, jó lehet az még akármire! A puskákhoz meg a katonazubbonyokhoz nem nyúlt.
Nagyon elcsodálkozott, másnap reggel: a kutya sem kereste az eltulajdonított holmikat. A mozisok összepakoltak, autókra ültek és úgy elpucoltak a faluból, hogy csak úgy porzott utánuk az út.
És Csengő boldog volt - a temetőben, ahol kihajtogatta, ahol nagy kínlódva kiteregette a selymet, táncolt és tapsolt neki örömében. Elszontyolodott viszont, amikor fölfedezte, hogy a ruhaanyagot nem lehet betépni. Nézegette, tapogatta hát. Olyan átlátszó volt, hogy ujja mintázatát is fölfedezhette rajta keresztül. Ráadásul nyúlt, nyúlott is, mint a gumi. „Na, apád tegye fel a koszorúdat, káromolta önmagát, hát ilyen a te szerencséd!" Szaladt legjobb barátnőjéhez, hívta, lásson csudát ő is.
-Csengőm! - csapta össze a kezét a barátnő. - Téged, lelkem, még az Isten sem segít. Mert ez bizony, hallod, gumi! Hát milyen ruha lesz ebből? Hát ebben meggyúlsz. - A szájához húzta az anyag csücskét, próbálta átfújni rajta a levegőt. - Nézd csak - a kesergő lány felé fordult. - Olyan, mint a celofán. -Ráköpött. -A köpöt sem engedi át. Látod? Jó lesz esernyőnek. Vagy csináltathatsz belőle az eső ellen gumikabátot.
-Majd ha kisasszony leszek - vonta meg a vállát Csengő.
-Hát akkor pelenkát. - A barátnő felnevetett. - Ha egyszer gyerekem lesz, adsz belőle nekem is.
Hosszú hónapokig rejtegették az esernyőnek, a pelenkának, a gumikabátnak való hatalmas fóliát a temető egyik sírjának cementlapja alatt. Ide rejtették a kígyófészket is, aztán meg is feledkeztek róla.
Azon a napon, amikor Harangos Eszti megesküdött a Szűz Máriára, hogy nem adja ki a kezéből Mojnát, azután, hogy a ruhája aljával szokása szerint alaposan megtörölgette a fiú egyébként sohasem taknyos orrát, egyszer csak magába feledkezve iszonytató hangon visítozni kezdett. Kitátotta a száját, és különböző hangmagasságokat produkálva szirénázott, mint valami rohammentő.
-  Biztos, hogy visszajön! - kezdte a jajgatást, mikor újra maga köré csődítette a cigányokat. - Olyan biztos, mint ahogy itt ülök, meg ahogy süt a nap az égen. - Mutogatni kezdett a kövesút irányába, arrafelé, amerre nemrég lógó orral tűnt el a gyámhatósági ember. - Cigányok! - tört ki belőle a keserűség.
- Segítsetek! Hát elviszik tőlem ezt az én egyszem támogatómat! Elrabolják tőlem és olyanná teszik, hogy amíg élvén élek, sem ismer rám többet. Csendőröket hoz a nyakamra az az ugráló szemű pulyarabló. Mi lesz énvelem, lelkecskéim, hát milesz énvelem, ezt mondjátok meg?
Bábi Jóska a vénasszony jajgatása hallatán vakargatni kezdte a fejét. Némi töprengés után végül így szólt:
-Hát ez már azért csakugyan nagy szemtelenség, amit azok gondolnak ott fent - mondta, és akkorát csikordított a fogain, hogy a cigányok beleborzadtak.
-Halljátok! - körbehordozta a tekintetét, azután így folytatta: Vakuljatok meg, ha egy fia pulyát is elvisznek innen, amíg nem muszáj!
-Mi az, hogy amíg nem muszáj? Sose muszáj! - Harangos Eszti öklét a vajda orra alá nyomta: Most mutasd meg, mit tudsz, sánta pokol!
-Meg is mutatom! - válaszolta Bábi Jóska. - Félórán belül nem lelnek itt annyi lelket sem, amennyi megérne nekik egy imádságot. Elbújunk - jelentette ki végül. - Elbújunk, méghozzá úgy, mintha meghaltunk volna!
-Nahiszen! - Az egyik cigányasszony, aki csecsemőt tartott a karján, a földre köpött. - Még jó, hogy csak meghalunk! Odafordult a férjéhez, azután zsörtölődve ezt kérdezte: - Miért nem megyünk mindjárt világgá?
A sovány, borotválatlan arcú férfi, aki addig gyermeki kíváncsisággal, égő szemekkel leste a vajda tekintélyt parancsoló mozdulatait, odafordult az asszonyhoz:
-Honnan tudhatnád te, mit kell ilyenkor csinálni?
-Miért, jó ember? Hát mi vagyok én?
-Asszony, akinek hallgass a neve! - zárta le a vitát a férfi. Karon ragadta az asszonyt, majd ráparancsolt: - Toszíts! Indíts hazafelé! És ne ellenkezz mindig, mert kutya legyek, ha szíjat nem hasítok a hátadból!
Harangos Esztinek sem tetszett a vajda hirtelen támadt ötlete. Azazhogy tetszett volna neki, ha nem támadtak volna ellene különböző kifogásai. Mert ugyan - morogta maga elé keserűen -, hová is bújhatnának? És ha bújhatnának is, miért kellene mindenkinek? De mindezekre -jutott eszébe hirtelen -, ott van még az a világraszóló szemtelenség is, amivel a vajda hirtelen buzgalmában nem számolt, mégpedig az, hogy mi lesz a kövesút mellett, a „nagy cigánysoron" lakó, pökhendi muzsikusokkal, akikben annyi együttérzés sincs mások iránt, mint amennyi egy semmi kis sóhajtás? Mert ezek az árvák itt, ezek az ágrólszakadt „kis cigánysoriak", ezek az egyik napról a másikra tengődő, pállott szájú, az Isten által is sanyargatott páriák még csak-csak végrehajtják a vajda bújócskára szólító parancsát, de ott, az az úri banda, amott a telep elején, az a se kint, se bent nincs, mégis pöffeszkedő, gőgjében hervadozó népség vajon a vajda felhívására hogy fogja vonogatni a vállát?
- Jaj, de megverte ezt a bagázsiát a Teremtő - emelte mindkét kezét az égnek Harangos Eszti, amint úgy istenigazából belegondolt a cigánysor népe közt láthatatlanul is dúló ellenségeskedések viharába -, jaj, de megvert engemet is a sors, amikor a kezdetek kezdetén hozzájuk sorolódtam én is. Hát te sánta cigány - fordult oda hirtelen a vajdához -, te ördögök szolgálója, hát mit jártatod azt a mosdatlan pofádat? Hát hová ragadtatod magadat azzal a lólábú apáddal, aki taposott volna agyon, ott a pokolnak legmélységesebb fenekén, mielőtt még erre a szerencsétlen világra penderített, hát azt gondolod, hát azt hiszed, Amerikában esz a rosseb? Hát azt hiszed, minden úgy lesz, ahogy azzal a bánatos agyaddal te kigondoltad? Jaj, magas Isten, jaj, Teremtő Jóatyám, segíts meg engem, hogy valahogy kiszabaduljak ennek a tutyi-mutyi népségnek, ennek a nagyzoló fattyúbandának egymás ellen való háborúságaiból. Bábi Jóska, te ország-világ kitagadottja, hát hová bújtatnád ezt a tüdőbajos bandát? És mit tennél azzal a másikkal, aki olybá vesz már téged ezen a világon, mintha nem is lennél, aki úgy ereszti el a füle mellett a szavaidat, mint valami könnyű szellőcskét az örökre megsiketült ember.
-Miről beszél maga, vén kolostor? - Bábi Jóska közel tolta a képét a háborgó öregasszonyéhoz. - Nem szégyelli magát ezekért a kitalációkért?
-Nem - rikácsolta Harangos Eszti. - Mondd el csak nékik a te nagy okos tervedet, tárd csak ki eléjük, lefogadok, rögtön akad aközött a raj banda közt egy, aki beárul az árvaszéknek. Nem hogy nem bújnak el véled, ahogy azt majd sugallód nékik, de még fel is adnak, mint valami semmiházi gyújtogatót. Elmúltak már azok az idők, amikor még jóban, rosszban egynek számítottunk. Ebben a tökéletlen világban, jól vésd az eszedbe, amit most mondok, olyanná változott itt valamennyi cigány, akár az útszéli papsajt, amit lehugyoztak a csordák.
Harangos Eszti kifakadása után Bábi Jóskában ágaskodni kezdett az indulat. Lángoló tekintete összeakaszkodott az öregasszonyéval, barázdált arca olyanná vált, mintha az ördögé lett volna csakugyan.
-  Váljék egészségére minden szó, amit vénségére még ki tud mondani, nyanya! - dörgött a vénasszonyra Bábi Jóska, amint megmarkolta a derekán a ruhát. - Váljanak egészségére a szitkai is, de ha az ilyen Júdás beszédeit, amit itt most elkarattyolt, nem odahaza, a viskójában, saját magának mondja el legközelebb, én felkapom magát és akkorát penderítek azon a száraz testén, hogynem áll meg a temetőig. Máskülönben meg el ne hitesse már magával, hogy vak vagyok. Látom ám ezt a büdös világot én is, nem kell olyan vénnek lennem, mint maga. Van azért különbség kettőnk között. Maga nem hisz már ezen a földön a Jóistenben sem, én hiszek még a letaposott fűben is. Megértette, amit mondtam? Harangos Eszti felhúzta a vállát. Pironkodva megigazította a derekán a ruhát, s látván, hogy az egybegyűlt cigányok közül nem akadt pártfogója, hízelegve ezt mondta a vajdának:
-Ezen a dögvészverte cigánysoron én vagyok az egyetlen lélek, aki ugyanúgy gondolkodik, mint te. Rajtam kívül senki nem tudja járatni úgy az agyát, és ha hiszed, ha nem, én még álmodni is azt álmodom, amit te szoktál éjszakánként. Hogy néha mégis ellenkezek veled, az csak azért van, hogy segítsek néked. Mert ha nem tudnád, az emberi természetnek, bizony, két jelenlévője van. Egy, aki cselekszik állandóan, egy pedig, aki ellenkezik, kételkedik szakadatlanul. Hát miért fáj az néked, ha én erre a másikra unos-untalanul figyelmeztetlek?
-Áldja meg magát ezért az Isten, Eszti néném - válaszolta a vajda, újra megszorongatva az öregasszony derekát -, nagy kincs, hogy ennyire együtt van vélem. De lássa be, hiába van az emberben, ahogy maga mondja, egyszerre két jelenlévő, cselekedni mégis egyféleképpen cselekedhet. Ezért én azt mondom magának, az ellenkezés, a kételkedés helyett most menjen inkább haza és zárja be kívülről a háza ajtaját jól. A gyereket pedig dugja a szoknyája alá, és a többiekkel együtt vágtassanak maguk is a dögtér felé. A többit meg bízza rám.
Mint akit üldöznek, trappban, húzva maga után az egészből mit sem értő kisfiút, lélekszakadva érkezett a házhoz. Harangos Eszti otthon az ágy alatt dugdosott elemózsiás kosárból varázsolt elő egy jókora darab kenyeret, s miután a gyerek kezébe nyomta, lakattal bezárta az ajtót. Megállt ezután a ház előtt, elnézett a „nagy cigánysor" irányába, ám később vacogva ereszkedett a földre. Hirtelen olyan bánat, bénító szomorúság szállta meg a lelkét, mint az elmenni, mint a meghalni készülő nagybetegnek.
- Nem szeret minket a Szűzanya - kezdte hamuszínű arccal, szeretettel simogatva a kenyeret majszolgató gyerek bozontos fejét. - Pedig hányszor megígérte nékem álmomban is, meg a valóságban is, hogy nyugtunk lesz eztán. Hogy nem háborgat már minket többé senki és semmi ezen a földön. Drága jó uram - hirtelen maga elé idézte Gombkötőt, a mezei csősz botja által másvilágra költöző, seprűkészítő cigány embert. (Akinek hajdani eltűnése, „másvilágra" való költözése, költözésének története igazából csak az ő fantáziájának a szüleménye volt - sokan tudni vélték a tiszta igazságot, mégpedig azt, hogy Gombkötőnek esze ágában sem volt meghalni, helyette egészen egyszerűen odébbállt egy már nem éppen menyecskekorú vályogvető cigány asszonnyal, hogy szándéka szerint új életet kezdjen vele.) - Drága jó emberem - folytatta sóhajtozásait a bánatos vénasszony -, hát te is csak így vigyázol ránk?
Könnyebbült szívvel, felszabadult lélekkel látta később a „nagy cigánysoron" zajló nyüzsgést. A vajdára gondolt, aki Isten segítségével csak el tudta érni, amit akart. Őt idézte most maga elé, de olyan hálával a szívében, amilyet földi halandó iránt még nem érzett -, hálistennek - motyogta maga elé meghatódva -, hálistennek, nem él hiába ez az ember! Nagy, izgatott, színes tömeget látott a dögtemető felé vonulni; a tó felső partján masíroztak - úgy tűnt, örökre maguk mögött akarják hagyni a cigánysort. - Atyám Teremtőm - tette össze a kezét e vonulás láttán Harangos Eszti -, Teremtő Jóatyám, hát mitől van tenéked ekkora hatalmad?
A gyerek csak falta, majszolta a kezébe nyomott kenyeret, s Harangos Eszti, ez az örökösen kételkedő, folyton zsörtölődő vénséges cigányasszony, aki időtlen idő óta szinte már semmin nem tudott meghatódni, most sírt.
A Teremtő Isten minden bizonnyal nagyhatalmú. A világ megalkotása óta, ha úgy akarja, csoda kerekedhetik ott is, ahol erre nem látható a legcsekélyebb lehetőség sem. így gondolta ezt örök idő óta. Feltétel nélkül hitte, hogy a cigányok hívó szóra történő megmozdulása nem történhetik másképpen, csakis a Nagy Isten akaratából; hogy a cigány vajda, Bábi Jóska közreműködése ezúttal csak afféle földi halandó személyében megbúvó isteni rendelkezés, amely előtt meg kell hajolni minden élőnek, aki odaszületett a semmiből keletkező cigánysori vizesgödör partjára. Hitte, gondolta, s közben ettől a nagy isteni kegyelemtől egyre csak sírt, akár egy gyermek.
Nem tette volna, ha tudja az igazságot. Mert nem a Teremtő Isten és nem is a cigány vajda bújócskára hívó szava mozdította ki fülledt békességéből a kövesút mellett lakó, magukat a telep többi cigányaitól gyakran durván, élesen elhatároló muzsikusokat, hanem a félelem. Előállott ez pedig attól a váratlanul bekövetkező eseménytől, hogy egy közülük való és valamelyest jó hírben álló muzsikus cigány, aki körül tizenkét gyermek tátotta kenyérért a száját naponta, kiáltván a,,nagy cigánysor" közepére, iszonytató hangon kiáltozni kezdett. Kiáltozott, ahogy csak kifért belőle; húzta, mondta, csűrte-csavarta mondandóját, ami nem szólt kevesebbről, mint arról, hogy ő, aki most érkezett meg a faluból, két perce sincs, azt hallotta a tanácsháza előtt beszélgető vadőrök szájából, hogy egy órán belül összeszednek a cigánysorról minden tíz éven aluli gyermeket, abból a célból, hogy vonattal Budapestre vigyék őket az ottani állami menhelyekbe, ahol aztán majd embert faragnak mindegyikből, legyen az akárki fia, vagy lánya.
A „nagy cigánysoriak" először azt hitték, Patkány Géza bolondra itta magát. Kiálltak a házaik elé és nevetve buzdították az egyébként messzi földön is híres cigányprímást, hogy „adj neki, Géza, ne sajnáld! Kántálj csak, kántálj!" Ám, amikor rádöbbentek, hogy Patkány Géza színjózan, hogy csakugyan csak a kétségbeeséstől és az izgalomtól habzik a szája, ezenfelül megjelent a „kis cigánysorról" Csengő, Bábi Jóska lóhalálában vágtató küldönce és maga is hasonlóan ijesztő dolgokat adott elő, a cigányok riadtan néztek össze. Nem telt bele három perc, a köves út mellettiek maguk előtt terelvén magzataikat, vágtatni, ügetni kezdtek a „kis cigánysoron" át a tó felső partján a dögtemető felé. Csak Csengő maradt hátra két lánytársával, és vagy húsz-harminc fiúgyerkőccel, akikkel aztán a fólia segítségével mozdulatlanná dermesztette a tavat, akikkel elhelyezte a nádasban a rugóra működő kígyócsaládot, s akikkel végül parancsszóra végigkakáltatta a cigánysorra bevezető utat, hogy az szinte járhatatlanná változott. Az egyik gyerek, aki hirtelen azt találta mondani Csengőnek, hogy ő most nem tud, egy bottal hatalmasat kapott a fejére. A gyerek ekkor leereszkedett, s rögtön kakálni kezdett ő is.
Később, amikor a gyámhatósági ember a csapatával megjelent a cigánysoron, azután, hogy a gyerkőcök kísérték őket egy darabig, de aztán elillantak, ki-ki szanaszét, az egyik lány súgva ezt kérdezte Csengőtől:
-Minek ez a hályog a vízre?
-Meg vagyunk halva - válaszolta Csengő. - Hadd lássák, milyen az, amikor meg vagyunk halva!
A mélyen fekvő és gidres-gödrös, a burjánzó bozótosaitól idegenek számára szinte járhatatlan ősrégi dögtemetőben, a napszítta csonthalmazok és a még bűzlő, rothadó állathullák védelmet nyújtó vadonában őrizték hát Mojnát, a gyámhatóság által állami gondozásra kiszemelt árvagyereket, aki - miközben az őt körülvevő cigánysor népe, apraja-nagyja még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy neszezésükkel, a gyerekek kuncogásaival elárulják hollétüket, ő továbbra is csak eszegetett; kivételezett helyzetében önfeledten falta, majszolta a jó nagy darab fehér kenyeret, amelyből még sohasem jutott neki hasonlóan hatalmas adag -, álmában sem gondolta volna akkor, hogy jut ő még olyan sorsra, hogy a cigánysoriak közül - eltekintve egy-két szánakozótól, az érte lelkesedő Csengőtől és a kötelességtudó vajdától, Bábi Jóskától -, a kutya sem fog törődni véle, csak veszítse el egyetlen pártfogóját, s néhány esztendővel később megmagyarázhatatlan okból és eléggé furcsa körülmények között önkéntesen halálba menő vénséges Harangos Esztit.
Aludt már majdnem, amikor a kazal tetejéről távoli vonatfütty tompa sivítását hallotta. A szalmából kidugta a fejét, leste a közeledő mozdonyt, de nem látott semmit.
Mintegy másfél kilométerre kanyargott a vasút. A kazal tetejéről máskor pompásan látta, ha befutott Mátészalka felől az éjféli. Sárgán parázsló szemeit a legsötétebb éjjeleken is messziről fölismerte; az enyhe kapaszkodónál a dohogás mindig felerősödött, a mozdony kéményét ugyan sohasem látta, de a sűrűn kipattanó szikrák nem mindennapi látványt nyújtottak. „Vonat Bácsi" - Mojna régebben így hívta magában ezeket a hatalmas, pöfögő vasóriásokat. Az állomáson például sohasem mert melléjük állni. Ha ment vagy ha tolatott valamelyik, akkor meg különösen félt tőlük! Csak messziről szerette nézni, akkor is félelemmel és tisztelettel.
Most, hogy előbújt a szalmából, arra várt, mikor tűnik már elő az iménti, távolból sípoló gőzmasina. Talán valami akácfasor, amiről eddig nem tudott, takarta el a szeme elől - gondolta, de tévedett: búzaföld terült egészen a vasútig. Visszafeküdt. Továbbra is nyugtalanította a vonatfütty. Fülelni kezdett, és valóban, később hallani vélte a mozdony kerekeinek közeledő zakatolását. Ismét felült; a kazal körül ekkor vakító világosság támadt. Fény kerekedett, mint egy erősen kivilágított, ám általa még sohasem látott színpadon. Lassú, vonszolódó léptekkel vonult eléje Harangos Eszti meséjéből az óriási vasderes, akinek tüzes patkók vannak a patáin, s akinek orrlikai tűzrózsákat eregetnek, lovasa pedig bágyadt, az ember azt hihetné, le akar esni a nyeregből; görcsösen kapaszkodik ezért a kapába, repedezett bőrkabátot visel, szeme színe, mint a hűlt vas, hol szürke, hol meg kék, arca pedig, mint az üszkös fadarab, repedezett és füstös.
A paripa, a túlvilági paripa meg csak jön: „Trapp, trapp, trapp!". A lovas ekkor köhögni kezd, a kazal közepe tájánál megállítja a lovat. Köhögése nem szűnik, erősebb lesz, hangosabb, egyre félelmetesebb; beleremeg a föld, izzik tőle az éjszakai levegő, aztán a ló váratlanul megdobja magát, a lovas oldalra billen, majd lehuppan a földre. Lent vér folyik, sistergő, kék, sárga, piros és fekete vér, s miközben a lovas fulladozva, jajveszékelve köhög, a paripa vihog, táncol; horkantva tipor a vergődőre, fejét közben, mint valami pokolbeli szörnyeteg, diadalmasan fölveti. Fülei között, aranyospiros-fekete fülei között, a gőzcsíkot okádó egyágú szarv végül, mint a mozdony sípja, iszonytatóan fütyülni kezd. Ezután eltűnnek. A föld, ahol álltak, ahol megmutatták magukat a lázálmában fetrengő fiúnak, füstöl, mint annak a fának a helye, amelyet gyökerestül tépett ki a villám.
Mojna később hanyatt feküdt. A pofonoktól, az angyalosi paraszt ember ökölcsapásaitól égett még az arca. Jólesett hát neki a reá hulló hűvös eső. Látta ezeket a kövér cseppeket: fehérek voltak, hidegek és tejszerűek. Az álom - régen elhalt testvéréről, az ő születésének körülményről, amely édesanyja halálát, Bozsányi Amália pusztulását okozta -, Harangos Eszti emlékezése nyomán, az ördöngös öregasszony egykori, sajátos elbeszélése alapján most mutogatni kezdte magát neki újra, ám ezúttal igen szokatlan módon, igen furcsának és hátborzongatónak tetsző valóságában.
-Ne sírj, édesanyám, ne sírj! - hallotta most a kazal tetején saját, egykori álombeli könyörgését, s közben olyan érzései támadtak, mintha újszülött volna most is. A szalmafészek pedig, amely menedékül szolgált a számára, mintha hirtelen átváltozott volna egy ravatal képében megjelenő szülőággyá. Erezte, hanyatt fekszik rajta, és csukott, csipás szemének jól esik a duzzadt mellekből ráfejt tej: fehérruhás asszony hajolt föléje; édesanyja volt az, mellével kereste a száját is, de neki nem kellett. A halottas ház ajtaját ekkor odakint megzörgette a szél. A gyermek fölött hajladozó asszony ruhája pedig mint egy fehér zászló, egyszerre lobogni, lengedezni kezdett. Egy másik, egy kopasz, csukott szájú rút kis csecsemő jelent meg az ablakban.
-Holt - szólt be a ravatalon fekvő újszülöttnek -, holt, holtnak add ki az elevent!
-Ne sírj, édesanyám, ne sírj! - vigasztalta ekkor az újszülött az álombeli halottasházban a föléje hajló asszonyt, s közben érezte, mozdul, lendül egyet a ravatalon a lába is, mintha le akarna lépni róla.
A fehér zászló eközben lobogott, és csöpögött a tej.
-Holt - hangzott újra odakintről -, holt - folytatta testvéri követelőzéssel -, holtnak add ki az elevent!
-Adom, adom! - mozdult bent a másik láb is, majd, mintha Mojna a saját álombeli hangja helyett most Harangos Eszti rikácsolását hallotta volna, újra visszhangzott a könyörgés: - Ne sírj, édesanyám, ne sírj!
Odaért a hold is, a temető valamelyik sírkeresztjének árnyéka rávetődött a halottasház szürkére meszelt falára. Az ab-lakbeli kis kopasz fej lengedezett továbbra is, mint egy felfújt gömb. Utoljára szólt:
-  Holt, holtnak add ki az elevent!
Akkor a fehérruhás asszonyt a megszólított újszülött átnyalábolta, s miközben hajladoztak odakint a temetői fák, miközben zörögtek a temetői kereszteken a pléhek, ő, mint újszülött, a ravatal képében megjelenő szülőágyról lelépve, rég meghalt testvérének odalökte az életet adó asszonyt, majd kezefejével, ráncos, magzatnyálkás kezefejével törölgetni kezdte saját szeme sarkából az odacsöpögtetett, odasírt tejgyöngyöket:
-  Ne sírj - hallotta álmában Mojna a kazal tetejéről saját szavait újra -, ne sírj - hallotta egyre -, ne sírj, édesanyám, ne sírj!
Ezután hirtelen, az előbbinél is erőszakosabban, nagy robajjal csapott le benne a következő álom: kezében sárgán világító viharlámpával, terpeszállásban jelent meg fölötte az angyalosi parasztember. Az üldöző diadalmas vigyorával robbant rá; hatalmas fogain villámlott a viharlámpa fénye.
-  Kelj fel! - parancsolta az álmában megrettent gyereknek.
-Indíts lefelé!
Miközben a fiú összeszorult torokkal, teli félelemmel, nagy nehezen kikecmergett a szalmafészekből, s mire kinyitotta a szemét is, megvirradt. Önmagán kívül, és a vele együtt ébredező mezei madarakon kívül egy teremtett lelket sem látott a kazal körül.

7.


Dél felé, az eperfák alatt, az országút melletti árokparton haladva Csengővel, a mostanában virágkereskedéssel foglalkozó fiatal cigány asszonnyal találkozott. Az asszony a málnáján ülve pihent; művirággal, rikító, piros és lila krepp-papírból készült rózsával és számtalan papírtulipánnal érkezett hajnalban Tyúkodra. Járt házról házra. Adta, cserélte ízléstelen portékáját avas szalonnáért, tavalyi, tavalyelőtti sonkáért, tyúkoknak való morzsolt kukoricáért, de elfogadott más eleséget is, amit fizetőeszközként felkínáltak neki. Tavalyelőtt óta, valamennyivel Békeváros előtt - eltekintve attól az egyetlen esettől, amikor a néhány napja az ismeretlenségből érkező és nyomtalanul a semmibe vesző öregember különös elégtételt véve, méreggel szórta tele a község által kisajátított cigánysori halastavat, melynek kapcsán szót váltottak -, nem beszéltek egymással. Az asszony ültében a ruhája aljával legyezgette magát. Az árokpartot dús, magas fű borította. Helyenként akkorára nőtt a muhar, hogy Mojnának, a kisfiúnak derékig ért. Derült, ibolyakék volt az ég.
Emlékezetében ilyennek látta Mojna azt a régi, derült, kora délelőtti napsütést is, amelyet sokáig, bizonyosan nagyon sokáig nem fog majd elfelejteni, hiszen azon a napon kapta életének első igazi nagy pofonját: a vasúton túli legelőn voltak. Ugyanilyen dús, magas és jóillatú muharban bandukoltak óraszámra - Harangos Eszti, Csengő, és ő maga, Mojna. Az asszonyok messziről - Mojna néha le-lemaradt tőlük - úgy néztek ki könnyű, tiritarka ruháikban, mint két mozgó virágcsokor. Csengő - emlékezett vissza Mojna - folyton parancsokat osztogatott neki, noszogatta:
-Janika, te hegedűhasú, már megint az eget bámulod? Szaladj, nézd meg, mi az ott elöl?
-Nem gomba - mondta Mojna az asszonynak, amikor lihegve visszatért -, csak lófing!
Amikor teleszedték a kosarakat, leültek pihenni. A fiú hanyatt feküdt, bámulta a magas eget. Akkor figyelt a nőkre megint, amikor ezek a szerelemről kezdtek beszélni. Csengő szemben ült vele. Ruhája alját időnként föllibbentette és közben nagyokat fújtatva mondta:
- Gőz van! Meleget jósolok délig. Utána meg olyan esőt kapunk, hogy tenger lesz mindenütt. Lesz gomba is, hálistennek!
Meztelen ágyékának a ruha alól elővillanó fekete bolyha, és a középen elhelyezkedő rózsaszínű - ahogyan Mojna ezt magában megfogalmazta: „testnyelv" látványa - noha az ilyesmi rég nem volt már előtte titok -, lustaságából felélénkítette. Pedig alig akadt cigány lány a soron - kicsitől pelyhesedő nagyig -, akiket, ha kellett, erőszakkal, ne vonszolt volna be valamilyen bokorba, búzába, vagy akár kiszáradt gödörbe, árokba. Simogatta, szeretgette ezeket a vele egykorú hajasbabákat, és csak - ahogy most visszaemlékezett - egyet utált közülük nagyon, a falu szélén táborozó ringlispílesék lányát.
- Ráncos vagy - mondta a piroshajú kislánynak. - Pucolj innen - mondta neki gyakran -, pucolj tőlem, mert adok egy pofont!
Ám Rebeka nem tágított. Egy alkalommal pedig beszaladt a közeli kukoricásba, néhány perccel később állig húzott ruhával jött vissza. Vékonyka combjai között frissen tört kukoricából letépdesett selyemhaj virított.
-  De buta lány vagy te, hallod - csóválta meg a fejét öregesen a fiú. - Utánam ne gyere többet, mert tényleg adok egy taslit!
Akkor, a legelő füvén üldögélve nem nagyon értette, miről beszél Csengő. Az asszony ocsmányságokat tartalmazó szavaitól Harangos Eszti is csak a fejét rázta. Köpködött közben, ám Csengő mondta, csak mondta a magáét. A következő pillanatban azonban hatalmas pofont cserdített le a fiúnak.
-  Te piszok! - csattant rá kivörösödött arccal -, hát neked már mindegy, ki alá nézel? - Marokra fogott egy csomó lófingott; túrós, büdös vadgombát, és rövid tusakodás után belegyömöszölte a fiú szájába. - Pusztulj a közelemből, mocskos kis cigány fiú! Pusztulj mellőlem, te kis faszos, mert megmarlak!
Diadalmasan visszaült ezután a helyére, majd bő szoknyája aljával szemérmesen betakargatta magát.
Mojna egy pillanatra becsukta a szemét. A paraszt ütésétől jócskán fájt még a mellkasa, mégis elmosolyodott. Látta önmagát, a bosszúra szomjazó, egykor felpofozott kisfiút, aki akkor így válaszolt a fiatalasszonynak:
-  Halj meg! - kiabálta dühtől fuldokolva. - Halj meg, mire lemegy a nap. Vagy bárcsak megcsípne egy csúszó.
Sokáig hitte, hogy Csengő aznapi balesete az ő átkozódására következett be. Mert hazafelé csakugyan belekapaszkodott a pofozkodó asszonyba egy oktalan csúszómászó. A magas fűből került hirtelen a lába elé; csillogó zöld rétisikló volt, és a találkozás pillanatában a riadalma is legalább akkora, mint az asszonyé. Csengő csak később, az egybegyűlt cigánysori emberek szeme láttára volt hajlandó magához térni. Szívmasszázst kellett Harangos Esztinek alkalmaznia, meg ecetes rongyot szagoltatni véle, hogy kinyissa végre a szemét.
Sokféle esemény maradt még meg ezeknek a valamennyire boldognak mondható évekből Mojna emlékezetében. Az egyik, amelyre ugyancsak sokáig fog emlékezni, szintén Csengő nevéhez fűződik. Csengőéhez, aki az eset idején talán éppen tizenhét esztendős volt. A história arról szól, hogyan lett Júliából egyik napról a másikra Csengő. Történt, hogy a református templom helyreigazítása végett egy templomépítő mester járt a faluban valamikor, öt-hat évvel a háború után, akinek az emberei között volt egy csetlő-botló, ám igen szemrevaló inas. Ez a fiú két elügyetlenkedett nap után azt a parancsot kapta mesterétől, hogy üljön le inkább a Szamos partjára, és horgásszon! Fogjon a kőművesek számára halat. Szálláshelyükön süttesse, főzesse meg a háziasszonnyal, aztán este, ha hazatérnek, szolgáltassa fel. A fiú kapott a mester szaván. Rohanvást ment a folyóra, ám este szemlesütve állt az építőmester elé:
-Nincs hal a Szamosban! - mondta leverten.
-Hogyhogy nincs? - rivallt rá a mester. - Minden folyóban van! Eltakarodj a szemem elől, tökfilkó! Holnap este elém ne kerülj hal nélkül.
A fiú aznap kiballagott a falu főutcájára. Kérdezősködött a kapukban álldogáló s beszélgető parasztoktól, van-e a környéken a Szamoson kívül olyan hely, ahonnan foghatna halat? - Van bizony! - felelték neki komolyan. A cigány sori tóban egy év óta annyi van, nincs annyi csillag az égen. De vigyázzon, ha odamegy, a cigányoktól kérjen engedélyt, máskülönben letörik a derekát. így esett, hogy a templomépítő mester szőke hajú inasa naponta lejáratos lett a sorra. Mit bánta ő, hogy a mesterség eltanulása helyett inkább horgásznia kell.
Nem történt még olyan csoda, hogy a tó körül lakó cigányok serdülő korú lányai ne jöttek volna izgalomba, ha egy idegen fiú jelent meg a soron. Pláne, ha ez a fiú az idegensége mellett még mutatott is valahogy. Csak úgy tüzeltek, csak úgy nyüzsögtek körülötte a bongyor hajú cigány fruskák. Szólítgatták, udvaroltak neki, de a fiú nem nagyon ügyelt rájuk. Csak fütyörészett meg dudorászott magának; markolta egész nap a horgászbotját és nem félt, miért is félt volna a tulajdonosoktól, hiszen a lányokon kívül a kutya sem figyelt rá. Akkor mozdult meg ő is, akkor kezdett el hadonászni, de akkor fenemód, amikor a horgot véletlenül megszagolta odalent valami.
- Na megállj! - orrolt meg a nyüzsgő lánycsapatból az egyik, aki szemlátomást vezér volt közöttük -, na megállj, kutyaházi, figyelsz te ész nélkül!
Lánytársainak is elmondta hirtelen támadt ötletét. Fogadott velük, hogy majd megtanítja ő ezt a pökhendi málészájút. Másnap ezért a kertek alatt a faluba, a görögkeleti templomhoz sietett. Ődöngött körülötte egy ideig; várta, hogy vége legyen a délelőtti istentiszteletnek. Amikor a hívek végre elszállingóztak, amikor a templom teljesen kiürült, ő lábujjhegyen a szentély mögé lopakodott, és miután háromszor keresztet vetett, lelopta az egyik körmeneti zászlóról a csengőket. A cigánysorra visszaérkezvén elrejtőzött a tó partján a nádasba, és várta a „málészájú" magyar fiút. Meztelenül bújt elő, amikor amaz megérkezett. Ekkorra hegyes mellének bimbóin és bongyori szeméremszőrzetén már ott csilingeltek a fényesre dörzsölt parányi, könnyű rézcsengők. Tette magát, mint akinek nincs tudomása a fiú jelenlétéről: le-föl kezdett sétafikálni a háta mögött; illegett-billegett - rezegtette a testére aggatott csengőket, s közben a fiút utánozva csak füttyögött. Szelíd, nyugodt volt a tó tükre. A fiú a mozdulatlan dugót nézte és egyetlen pillantásával sem jelezte, hogy tudná, mi történik körülötte. A csengős lány ekkor, erre a már elviselhetetlenül szemtelen közönyösségre dühbe gurult. Égnek emelt kézzel, vad csatakiáltással nekirontott a fiúnak. Veszett dühvel, nagy haraggal durván beletaszította végül a vízbe. A fasorból is előszaladtak leskelődő lánytársai. Szidták, ócsárolták, iszappal, sárgolyókkal kezdték hajigálni a vízben csapkolódó fiút. Fenyegették, ha most már, ha ezek után nem kotródik el a sorról, kitépik a micsodáját!
A hiúságában megbántott lányt persze nem lehetett megvigasztalni. Hogy a fiú többé nem jelentkezett a tónál, ezt még valahogy kiheverte. De hogy merész vállalkozását nem koronázta siker, azt sokáig szégyellte barátnői előtt. Tetézte ezt még az is, hogy az eset után elfelejtették az igazi nevét. Csúfondárosan Csengőnek hívta attól kezdve mindenki. Mojna, aki akkortájt tán nyolc esztendős lehetett, barátságával vigasztalta. A piócakereskedő, a házaló Harangos Eszti rokoni szárnya alatt akkor még vígan teltek az ő napjai is. Nem hiányzott neki a sorsa által messzire vetődött, az emberek emlékezetéből messzire zuhant édesapja sem. Észrevétlenül nőtt fel; kilenc, tizedik éves lett hamar, és Csengővel együtt nagy barátja a cigánysor első számú kártyásának, Csundrának is.
Nagy kártyacsatát vívtak mindig. Volt úgy, hogy Csundrával ketten egyetlen nap alatt leszerelték a fél cigánysort. A pénz mellett - gyakran idegen, vásározó cigányoktól - valóságos vagyonokat nyertek: dunyhát, párnát, malacokat, szekereket, lovat, órát, aranyat - egy alkalommal Csundrának egy kerek hétre asszonyt is -, de másnapra, a helybeli cigányok gyarapodására elbuktak mindent.
- Ha egyszer nagyon sokat nyerünk - mondta egy alkalommal Mojna idősebb pénzestársának -, ne játsszunk többet!
Az öregebb csak legyintett:
- Nem értesz ehhez - mondta elhárítva a fiú képtelen javaslatát. - Az embernek mindig nyernie kell!
Egyik nap aztán Mojna hiába kereste Csundrát. Harangos Eszti a tűzhely előtt ült; óriási befőttesüvegekbe tíz-húszfilléreseket számolgatott - külön a réz húszfilléreseket, s közben szidta, átkozta Csundrát:
Ő Harangos Eszti volt számukra a legfőbb pénzügyi patrónus. Ha elveszítették a magukét, az öregasszonyhoz mehettek bármikor. A piócákon szerzett fillérek sokszor úgy megszaporodtak nála, hogy azokból kölcsönöket is tudott adni. Minden száz forintért százhúszat követelt vissza. Ez alkalommal is öt darab piroshasút tett Csundra és Mojna elé. - Ha holnap estig nem látom viszont - mondta nekik, eléjük lökve a bankókat -, mehettek máshoz hideg vizet inni! Aznap a kimerülésig huszonegyeztek a bőrkereskedőnél. Csundra tartotta a bankot, Mojna meg kibicelt; ott ült mögötte. Ha barátja fáradni látszott, vagy ha nem ment neki jól a kártya, általában cseréltek. Ezen a napon azonban Csundra nem adta át Mojnának a helyét. Veszített ugyan egyfolytában - a fiú be-le-belecsípett emiatt nem egyszer -, de a kártyaasztaltól fel nem kelt volna. Egyszer aztán fordult a szerencse. Megállás nélkül dőlt hozzá a pénz. A cigány kereskedő háza tömve volt kibicekkel, minden szem, minden figyelem Csundrára irányult. Estefelé aztán - odakint már fent volt a hold, a cigánysor fölött kezdtek előbújni a csillagok is - Csundra odasúgta a fiúnak, hogy most már üljön a helyére, mert neki csikar a hasa. Az előtte heverő nagy halom pénzt az inge alá gyűrte.
Néhány bankót és némi aprópénzt azért hagyott az asztalon, azután hagyta el a bőrkereskedő házát. A dolog senkinek nem tűnt fel, hiszen Csundra nem csak jó kártyás, de becsületes ember hírében is állt. Ezenkívül Mojna további jelenléte biztosíték volt mindig. Csakhogy ezúttal tévedtek. Csundra nem tért vissza többé a hascsikarásból.
Mojna, odatelepedett a tűzhely előtt üldögélő és a pénzét számolgató vénasszony mellé, s arról kezdte faggatni, miféle büdös kurvát szöktetett magával Csundra?
Harangos Eszti a kérdéstől pulykamérges lett:
-  Mifélét?... - pattant fel -, hát Csengőt! Hát van őnála nagyobb szajha ebben a Magyarországban? Ó, Atyám Teremtőm - átokra emelte mind a két kezét, majd hirtelen keresztet vetett -, drága Jóisten, verd meg, pusztítsd el őket útközben.
Jártányi erejük se legyen az alávalóknak!
Csengő néhány hét múlva visszatért. De egyedül. Asszony lett, azt mondták rá, megszépült, szebb lett, mint valaha. De nagy szomorúság lengte körül. Bánatos volt, nem beszélt. Csak járt-kelt magányosan. Olyan lett, mint egy néma. Harangos Esztinek is csak sokára nyílt meg. Akkor is csak pár mondat erejéig.
-  Szép volt, jó volt - mondta eszelős tekintettel a vénasszonynak. Zsarolyánban laktak. Budit, árnyékszéket takarítottak nagy pénzért, de aztán Csundra, éppen pünkösd előtt két nappal, nem tudni, hogyan, részegségében belefulladt az egyik gödörbe. Mélyről érkező hangon kiáltott fel fiatal feleségének, akinek máskülönben cudarul ugrált a gyomra a gödörből feltörő büdösség miatt, hogy most már eresztheti a kötél végén függő merítővödröt, ám, mikorra Csengő teljesítette a kérést, Csundra már nem volt sehol: magába szítta, elnyelte a gödör - el, mindörökre.
Mojna és Csengő egy hétig siratták. Ám Harangos Eszti égre emelte a tekintetét, és csak ennyit mondott:
-  Nagyon nagy hatalom lakik odafent - kezdte. - Isten nem ver bottal, nem is vert soha!
Mojna maga elé meredt; nézte a magas füvet. Az árok túlsó oldalán hirtelen egy csokornyi furcsa formájú és színű virágbokron akadt meg a szeme: „Liliom!" -jutott eszébe. A pillangófű mellett csakugyan jól mutat a liliom. Közös élményük emléke támadt fel benne újra: meghalt a soron az egykori cigány bíró, és meghalt a felesége is. Rút volt, ördögien csúnya volt mind a kettő. Egy hatalmas rézüstöt cipelvén agyoncsapta őket a Szamoson túl a villám. Csengő a temetéskor nem állt a gyászolók közé. Elment ugyan a temetőbe, csakhogy, amíg sírtak-ríttak a cigányok a temetőkert másik felében, ő a díszesebb, idegen sírokról pillangófüvet és liliomot tépett. Ruháit levetette, aztán a virágokkal földíszítette magát, végül sétálni, andalogni kezdett a magányos sírok között. Mint valami messziről érkező idegenség páváskodott és azt mondta:
-  Én vagyok a halottak menyasszonya. - Meg-megállt a fényes márvány sírkövek előtt, beszélt hozzájuk, nézegette ma gát bennük, mint valami földig érő tükörben, s miközben a temető túloldalán a magyaroktól felfogadott kórus azt kántálta:
„Meglátod Jézus példájából, hogy mi lesz a halottak porából...". Ő azt válaszolta erre: Szép vagyok!
Mojna eközben a falu hajdani földbirtokosainak családi sírboltja mögül leskelődött. Nézte Csengőt; hevesen dobogó szívvel simult a kripta időkoptatta falához, oda, ahová nemrég nagy titokban, szép cifra betűkkel belevéste a fiatalasszony nevét. Buboricskát, édeskés bürökgyökereket szedtek. Akkor tavasz volt, március vége. Csapatokba verődve indultak a cigánysori gyerekek a csábító mérges gyökér felkutatására: fasorokban, kiszáradt árkokban vagy gödrökben találtak rá, és Mojna, aki folyton Csengő mellett ólálkodott, fogadkozott, hogy szed ő majd neki buboricskát, amennyit csak akar. - Csókot kapsz - ígérte neki Csengő. Megsimogatta Mojna fejét, olyan szeretettel és melegséggel, hogy a fiú belevörösödött. Kis kosárra való édes gyökeret szedett délután a fiatalasszonynak. Lihegve bányászta elő a földből, ám a végén nem kapott érte semmit. Bosszúból ekkor kiment a temetőbe a kriptához, és a többi hazug firkálmányok közé, a sírbolt falára odavéste saját hazugságát is: „Itt járt Csengő és Mojna János ő felemelte nekem a ruháját én meg jól megizéltem".
A régi vajda temetésének napján persze megkapta ezért is, meg leskelődéséért is a magáét: Nesze! - csattant az arcán a lány hatalmas pofonja. - Nesze! - kapta a másodikat is. Feje a kripta málló vakolatához koppant, oda, ahol a felirat állt.
- Te kis giliszta - üvöltötte Csengő -, mindjárt széttéplek! Összetapickollak, mint egy lóférget. Nézze meg az ember, még itt is leskelődik! Pofozta, verte, rugdosta a falhoz lapuló kisfiút, végül megriadva így szólt:
-Hé! Mit csinálsz? Honnan ez a vér? Jóisten!... - elsápadt -, Janikám, neked vérzik az orrod!...
-Mert kurva vagy! - üvöltötte a fiú. - Azok verik így a kisebbet. Eredj, hagyj békén. Ne szólj hozzám többet!
Szorosan a falhoz simult. Orrából vékony csíkban szivárgott a vér. A lány riadtan, tanácstalanul nézte. Később odamutatott a falra:
-Mit rejtegetsz a hátad mögött?
-Semmit! - válaszolta a fiú. Csengő ekkor gyanakodva elpenderítette, lassan betűzni kezdte a vakolatra vésett szöveget. Később megcsóválta a fejét:
-Gyere - mondta aztán. - Feküdj hanyatt. Amíg nem szólok, ne moccanj.
Leültette a fiút a fűre, utána leült maga is. Meztelen combjára fektette Mojna fejét, ezután maroknyi füvet tépve törölgetni kezdte a fiú orra alól a vért., ,Nincs már szívem félelmébe, nézz le sírom fenekére..." - hallatszott távolabbról a gyászének. Elnyűtt, rothadó koszorúk hevertek a sírbolt bejáratánál. Szivárványos szárnyú döglégy szállt hirtelen Mojna arcára. A fiú arcizma összerándult, de a lány öléből nem mozdult volna a világért sem. A legyet Csengő elhessegette.
-Ülj fel - mondta. Hadd nézzelek. - Mojna felült. - Fáj még?
-Nem - mondta a fiú. Tekintete az asszony melléről a combjára siklott, aztán hirtelen másfelé nézett. Mosoly vibrált Csengő arcán is. Szempillája alól leste a fiú nadrágja elején a lüktetést.
-Hadd lám - szólt hirtelen elnevetve magát -, hadd nézzem, mivel izéltél meg? - Kezét a fiú vékony combjára tette, és óvatosan a fekete klottnadrág alá nyúlt.
-  Szentséges Isten! - álmélkodott kivörösödött arccal. - Te fiú, mi van itt neked? - Marka összerándult, sietve föltérdelt.
- Mutasd!
Az énekkar új zsoltárba kezdett. Hangjuk fölcsapódott a magasba, aztán pedig hangfoszlányokban, mint a sírba belezúduló földrögök, tompa puffanásokkal hulltak a rívó, gyászoló tömeg közé. Mikor az ének újból fölhangzott, Csengő halkan odasúgta a fiúnak: - Pucoljunk!
Később, egy bokor árnyékában ezt kérdezte tőle:
-  Hiszed-e - kezdte a füléhez hajolva -, hiszed-e, hogy nincs szebb virág a liliomnál?
-  Hiszem - mondta gondolkodás nélkül Mojna.
Sokáig, hosszan lovagolt a fiatalasszony testén, végül, amikor Csengő jól kikacagta magát és lelökte magáról, ezt hallotta tőle:
-Hiszed-e, hogy amikor még pici, mint a két napos palánta, akkor gyönyörűszép könnyeket ereszt hajnalban?
-Miért? - Mojna összeráncolta a homlokát.
-Csitt! - Csengő felemelte a kezét. - Hiszed, vagy nem hiszed?
-Hiszem - hagyta rá Mojna. Csengő ekkor leengedte a kezét.
-Aki a hó alól bújik a világra - folytatta mélabúsan - és kicsi és sír, azt nem szabad bántam. Az halott. Azt liliomnak hívják. Ide nézz!
A hajához nyúlt, majd így szólt:
- Ilyen, látod? A liliom a halottaké. Aki pedig liliom, az olyan, mint én. Aki pedig olyan, mint én, az olyan, mintha a halottak menyasszonya volna. Nézz rám - nyúlt a fiú álla alá. -Szeretsz? Kell neked halottak menyasszonya?
-Kell - vágta rá gondolkodás nélkül a fiú. Egy szót sem értett a fiatalasszony szavaiból.
-Kellek? - Csengő elámult. - Én?
-Igen - mondta újra a fiú.
-Bolond! - Csengő megrázta a fejét. - Mocskos ember leszel, ha felnősz, Mojna János! Veszett kankutyává vedlesz, és szukák után szaglászol majd te is, amíg csak élsz. Csitt! - Kezét a fiú szájára tette. - Hadd nézzem a fütyülődet. Ugye, igazam van! Most összehúzódott, mint a nadály, akit lepisiltek. Csepp lett, mint a nudli. Ha nem lenne igazam, most nem volna ilyen kis semmirevaló. Állna most is, mint a feszület. -Fitymálódva odaköpött a fiú lába közé, majd hirtelen újra megkérdezte: Szereted hát a liliomot?
A fiú kitépte magát Csengő szorításából. Felüvöltött:
-Nem szeretem! - Összeszorította a száját, és amekkora erővel csak bírta, arcul csapta a térdelő asszonyt. - Kurva! -kiáltotta. - Folyós kurva! - Magára kapta a nadrágját és bukdácsolva elszaladt.
-Vigyázz, nagyon vigyázz magadra! - figyelmeztette Harangos Eszti Mojnát, aki sohasem tudta megbocsátani Csengőnek, hogy elszökött Csundrával, ellopva az ő nagykeservesen összerakosgatott filléreit -, vigyázz azzal a dilinyós kurvával, mert egyszer megjárod vele is. Félreáll már annak a szeme és úgy forog az agya is, mint a malomkerék. Békevárosban is láttam én már rajta, hogy dilis, amikor lány létére beállt a kőművesek közé, és fűnek-fának azt mondogatta, hogy „Szabadság! Szabadság!". Láttam én már rajta akkor is, hogy nem tiszták a pillantásai, csak hát akkor nem akartam szólni. Hamarosan elterjedt, hogy Csengő megháborodott: virágnak képzeli magát, és beszélget a semmibe. Néha meghallgatott, mint akinek kitépték a nyelvét, de aztán egyik napról a másikra hirtelen megváltozott. Ráfogták, olyan lett, mint a bolond-óra. Fel sem kell húzni, megy magától. Kurválkodni kezdett. Fölment esténként a falu központjába, a mozihoz és a büfénél leszólította a férfiakat. Pénzt kért tőlük cukorkára meg moziravalóra. Utána látványosan elvonult velük a kultúrház mögé és szeretkezett velük. Később a határőrök is felfigyeltek rá: éjjelente sorban álltak érte a templom mögötti világháborús emlékműnél. Márciusban aztán egy idősebb rendőr is fölkereste. Kikérdezte; jegyzőkönyvet csinált róla, hajnalban aztán felült vele a korai vonatra, és bekísérte a járási börtönbe. Csengő csak karácsony táján tért haza.
-Internáltak - mondta Mojnának, aki akkora tán már több, mint kilenc éves is elmúlt. - Nem szabad többet férfiakkal lefeküdnöm. Nem szabad, mert leinternáltak.
-Mi az, hogy leinternáltak? - kérdezte Mojna.
-Hát nem tudod? - csodálkozott Csengő, majd szabaddá tette a karját, és megmutatta a börtönben szerzett tetoválásait. - Ilyen.
Elszomorodva folytatta: Többet nem jöhetnek hozzám férfiak. Ember már nem feküdhet mellém többet, mert becsuknak. Rabruhát adnak rám, amitől meghalok.
-Nem baj - lelkendezett a fiú -, nem baj, ha nem felehetnek melléd emberek. Itt vagyok én!
-Itt vagy? - Csengő elnevette magát. - Tényleg itt vagy?
-Igen - válaszolta a fiú.
-Akkor - Csengő egy ideig még nevetett, aztán hirtelen elkomorodott -, tudod-e, mit fogunk ezután csinálni? - Kezébe vette a fiú arcát, csókolta, simogatta, majd, miután kitörölte szemesarkából a hirtelen odaszökött könnyeket, ezt mondta: - Nem hagyjuk magunkat, azért sem! Kitolunk a világgal, lelkem. Te, meg én. Jó?
-Jó - pislogott a fiú. - De hogyan?
-Bízd rám - Csengő tekintete elmerült a semmibe -, majd kitalálom. Ne félts engem.
Február elején Csengő kézen fogta Mojnát. - Golyónénak szalma kell - mondta neki. - A húgyos pulyája kirohasztotta alóluk.
Összenéztek, Golyónénak szalmát hoztak, két terét. Az állami gazdaság ládatelepe mellett óriási kazlak sorakoztak egymás mellett.
A vén Kupaknak ötven forintért hetekre elegendő tűzrevalót hoztak. Csengő tartotta a tömzsi pesti zsákot, Mojna pedig telepakolta brikettel. Az ötödik fordulónál elcsórták a mozdonyvezető aktatáskáját is. Sült húst, kenyeret, fokhagymát és palacsintát találtak benne.
-  Nem hoznátok az ágyba egy kis keresztfának valót - kérte őket húsvét előtt a kövér Pukiné -, van egy hízott libám fizetésképpen, - döglötten kapta ő is valamelyik magyar asszonytól, akinek szolgálatot tett -, ma reggel kapott pipet. Nektek adom.
Az országút két oldalán sűrű akácsor húzódott Angyalosig. Csengő kiállt a kövesútra, figyelte, nem jön-e valaki. Mojna pedig egy életlen kisbaltával kikopácsolta a karvastagságú akácfákat.
Délután a cukrászdához mentek. A hátsó bejáratnál kazlakba rakott, nehéz faládákban temérdek üdítőitalos üveget leltek. A boltban, ahol visszaváltották, kenyeret, kockacukrot és a hosszú éjszakára - Harangos Eszti jóváhagyásával ezidőtájban hiába költözött hozzá Mojna, Csengő képtelen volt sötétben elaludni - nagy marék forintos gyertyát vettek. A maradék pénzből borra is futotta nekik, amit a mozi lépcsőjén lassacskán megiszogattak.
Hazafelé menet egy elhagyatott ház előtt Mojna belesúgta Csengő fülébe:
-Nincs itthon a suszter. Láttam, amikor a múlt héten felült a vonatra.
-Mit akarsz tőle? - Csengő fintorogva elhúzta a száját. -Szegény, mint a templom egere.
-Ki tudja? - Mojna megvonta a vállát. - Van egy tulipános ládája. Két lakat lóg rajta.
-Honnan tudod?
-Egyszer elküldött a kútra vízért - válaszolta a fiú. - Három forintot adott. A pénzt a ládából varázsolta elő.
Alacsony, fehér falú, ám igen magas tetejű náddal fedett háza volt a suszternek. A tető közepéből karcsú, téglából rakott, irdatlanul hosszú kémény meredezett az ég felé. A csúcsán sapkát viselt; időtlen idők óta berozsdásodott szélkakas csikorgott rajta most is. A suszter háza, formáját tekintve, messze elütött a falu egyforma parasztházaitól. Sokan azt tartották róla, hogy nem a suszter, hanem maga az ördög lakik benne.
-  Állj meg - szólt aznap este a suszter kertjének a közepe táján Csengő az előtte lopakodó Mojnának. - Állj meg lelkecském, mert félek.
-Mitől?
-  Ott járkál a kémény mellett a halálmadár - súgta a fiúnak a fiatalasszony. - Menjünk innen, cseppségem, nem jóban sántikálunk!
Szélcsendes, teleholdas volt az este. A kerítés mentén hatalmas jegenyefa állt. Terjedelmes árnyéka rávetődött a bagolyvárra, betakarta egészen.
-Ne félj - súgta vissza a fiú. - Nincs a kémény mellett senki. Káprázik a szemed.
-Nem káprázik - ütögette össze a tenyerét Csengő. - Istenem, látom!..
Csakugyan fényes, világító szempár tűnt fel a kémény mellett. Néhány pillanatig látták, aztán hirtelen semmivé lett.
-  Macska - legyintett a fiú. - Megfogjam? Kitekerjem a nyakát?
Csengő nem válaszolt. Mojna hiába menne utána, gondolta, úgysem tudná megfogni. A kincses ládát kéne inkább megnézni, hátha a királyfiak kincseivel van tele... Nekitámaszkodtak az üvegezett ajtónak. Szuszogva, erőlködve nyomták befelé. Rövid idő múlva beszakadt a zár. Mojna gyertyát és gyufát vett elő, ám amikor a láng fellobbant, és bevilágította a szoba belsejét, Csengő felsikoltott.
- Mi lelt? - A fiú hideglelésesen összerezzent. - Miért kiabálsz?
De akkor hirtelen megmerevedett maga is: az ágyon Ott volt, ott feküdt a suszter. Gyorsan, fulladozva hortyogott, a lábánál nagy fekete macska üldögélt, szemei csak úgy villogtak a gyertya fényében.
-Pedig láttam, amikor felült a vonatra - mondta a fiú Csengőnek, ahogy bukdácsolva kimenekültek az utcára. -Kuffer volt nála, és egy rend szép fekete ruhát viselt. - Remegve fogta a fiatalasszony karját, vonszoltatta magát, beszélni akart még, de csak a fogai vacogtak. - Lehet, hogy nem is ő volt! - szólt később.
-Lehet, hogy nem is a suszter feküdt az ágyon.
-A halálmadár volt - rebegte Csengő. - Biztos, hogy a halálmadár volt! Ott ült a kéménynél, de amikor meglátott minket az udvaron, a kéményen keresztül leereszkedett a házba. Mire bementünk, emberré változott gyorsan, meg macskává.
Mojnát borzalmas féleiem fogta el. Menetközben hangokat vélt hallani a hátuk mögött. Eszébe jutottak Harangos Eszti rémtörténetei, amelyek kivétel nélkül arról szóltak, miképpen változik át éjfélkor a halálmadár hegedülő emberré, köhögő borjúvá, világító szemű nagy fekete macskává, de mesélt néha az öregasszony arról is, hogy ez a rejtélyes, magát soha meg nem mutató, vijjogó, világító szemű madár gyakran kaptás ló képében is odaáll az ember elé. Ráadásképpen iszonytató kacagásba kezd, ha azt látja, hogy félnek tőle. Csak akkor tűnik el, amikor az ember halálos félelmében végül elájul.
-  Szaladjunk - szorította meg a kezét Csengőnek -, fussunk, lelkem, mert jön hátul valaki!
Szeretett volna hátranézni, de tudta, ha megteszi, végük: aki utánuk jön, előttük terem rögtön. Futásnak eredtek hát. Fogták egymás kezét. Csengő bukdácsolt; fulladozva szaladt a fiú mellett. Nem álltak meg a cigánysor házai között sem, csak akkor, amikor Csengő aprócska kunyhójához értek. Odabent - miután egy hatalmas bottal betámasztották az ajtót - világosságot gyújtottak. Csengő lerogyott az ágyra, és most, hogy már nem kellett futnia, erős köhögési roham fogta el. Kezét a szájához emelte, ujjai közül később piros vércsíkok folytak a kezefejére.
Napokig nem bírt talpra állni. Feküdt éjjel-nappal. Teste tűzforró volt, és ha egy kicsit elaludt, mindig azt álmodta, hogy haldoklik. Vasárnapra végre jobban lett: a forróság végleg elmúlt róla, megszűnt a mellében a fájás is. Élénk lett azonnal és éhes. Azt mondta, most felfalna nyolc nagy magyar kenyeret is! Mojna erre másnap reggel egy teli lábos ropogósra sütött tyúkhúst és nyolc nagy magyar kenyeret vitt a betegágyhoz. A szélére ült maga is, utána lelkendezve hosszú lakmározásba kezdtek.
-Honnan szerezted? - kérdezte tele szájjal Csengő.
-Csermáltam! - válaszolta mosolyogva a fiú. - Megálltam egy kamra meg egy tyúkól előtt, énekeltem egyet, és a tyúk is, meg a cipók is, hipp-hopp, máris az ingem alatt voltak.
Alighogy befejezték az evést, rendőrkutya rontott a házba.
Kövér rügyek, néhol aprócska, rikítóan zöld levelek voltak már a fákon. Húsvétra készülődtek a népek; takarították, meszelték házaikat. De az ország más részeiben sem maradtak híjával az örömnek: néhány hónappal később sokan az életüket, sokan a szabadságukat kapták vissza; parancsszóra nyíltak ki a börtönkapuk, szűntek meg a szögesdróttal körülkerített táborok, és akiket a korábbi kegyelmi intézkedések már megszabadítottak a rettenetes hóhéroktól, akiknek bitó helyett élethossziglan tartó rabság adatott ajándékul, most egyszerre szabadok lettek. A káposzta-, a krumpli-, a tyúk- és a zsebtolvajok sem maradtak persze zárt ajtók mögött. Abban az esztendőben még - senki nem sejtette, mi lesz egy évvel, két évvel, három évvel később -, nyugodtan, csöndben, szinte észrevétlenül vonult le a jeges Duna is, a Tisza pedig - a szokásostól eltérően - éppenhogy elérte a rendes évi vízmagasságát. Valahogy - igen, ilyeneket írtak az újságok - a nap is másképpen kezdett sütni. Nem sokáig!
A rendőrségen, Csengőt és Mojnát illetően persze, nem így folytak le a dolgok: akarnok, fiatal, szántóvető fiából lett durva nyomozó kezdte vallatni őket. Nem habozott; egy-kettőre kiszedett Csengőből mindent.
-Nem lesz semmi bajod, te gyerek - mondta Mojnának is. - Mondj el mindent, veszek a lábadra cipőt.
-Ne vegyen! - hárította el a fiú. - Jó nekem az enyém!
-Melyikőtök találta ki, hogy a suszterhez kell betörni? Mit vittetek el?
-Nem vittünk el semmit, és nem törtünk be sehová! - tagadta a fiú.
-Nem? - A nyomozó fenyegetően a széken ücsörgő fiúhoz lépett.
-Nem! - hangzott a válasz. Mojna összeszorította a fogát, elhatározta, nem néz vallatójára. A pofon után persze ráemelte a szemét.
-A lány már mindent bevallott - kezdte elölről a nyomozó. - Hová tettétek a pénzt, amit elvittetek? Hány tyúknak tekerted el a nyakát? Hány kenyeret vittél magaddal?
-Nem tudok semmiről semmit! - válaszolta csökönyösen Mojna.
Néhány perccel később azonban megtudott mindent. Többek között azt is - a másik helyiségből szembesítés végett bevezették hozzá Csengőt; haja össze volt borzolva, szemei kisírva -, hogy igen, ők vitték el a magyar ember pénzét. Ők, csakhát most nem tudni, hol van. Dadogott:
-  Lehet - folytatta habzó szájjal -, lehet - mondta a nyomozónak -, hogy ez a kisfiú elásta a cigánysoron, Harangos Eszti házának a tövében. Meg hát - árulkodott tovább -, igaz a tyúk is, meg a cipó is.
Ekkor összeszíjazták; bilincs helyett szíjjal kötözték össze őket. Két rendőr és a nyomozó kíséretében végül levonultak a sorra. A cigány vajda egykori gyalogsági ásójával aztán körbeásták az ijedtségében jajveszékelő Harangos Eszti százéves kunyhóját; feltúrták körülötte a földet, ám az izgalmasnak ígérkező kutatás eredménytelen maradt.
-  Akkor lehet, hogy a padláson van vagy az ereszben. - mondta félelemtől reszkető hangon Csengő.
-   Hazudik! - kiáltotta Mojna, és arcul köpte a fiatal asszonyt. - Ne higgyenek neki, hát bolond!
Másnap reggel - Harangos Eszti közbenjárására, könyörgésére - hazazavarták őket. Az orvosilag betegnek nyilvánított Csengővel és a még kiskorú Mojnával, mivel komoly terhelő bizonyíték nem akadt ellenük, nem tehettek mást. Akkora bűnt, hogy valamelyiküket lecsukják vagy elszállítsák valamerre, nem lehetett rájuk sózni. így a nyomozó is úgy látta jónak, ha fenékbe billentve hazazavarja őket.
Az eset után persze a béke és a nagy barátság rögtön felbomlott kettőjük között: Csengő gyűlölte a fiút, mert azt mondta rá: „Bolond!". Mojna meg azért haragudott Csengőre, mert a rendőrségen, a suszter pénzét illetően olyan bűnt vállalt el, amit el sem követtek.
Akkoriban ezeket egymásközt nem lehetett tisztázni. Nem is igen akarta tisztázni egyikőjük sem.
Csengő az árokparton üldögélve nagysokára abbahagyta ruhája aljával a legyezgetést. Fejét a fiú felé fordította; rövid ideig szótlanul nézte soványka, maszatos ábrázatát, végül így szólt hozzá:
-Mitől véres a homlokod? Angyalosban voltál? Ki bántott?
-Bolond lennék, ha megmondanám! - vonta meg a vállát a fiú.
-Akkor meg minek ültél mellém? - kérdezte Csengő, indulat nélkül. Hangja fátyolos volt, arcának nyugodtsága meglepte a fiút.
-Haragszol rám? - kérdezte később, lesütve a szemét.
-Miért haragudnék - nézett el másfelé Mojna -, ki vagy te nékem?
-Igazad van - bólintott Csengő. - Nem vagyok én tenéked senkid. De akkor kelj fel mellőlem és pucc! Nem hallod? -Belemarkolt az árokparti fűbe, próbált haragos lenni: - Kelj fel! - emelte fel a hangját. - Puccpaszta!
-Sehová nem megyek! - húzódott arrébb a fiú. - Ott ülök le, ahol akarok. Tiéd tán ez az árokpart?...
-Ne perelj már vélem, áldjon meg az Isten - kérte hirtelen, könyörgőre változtatva a hangját az asszony. - A rendőrök is keresnek, amióta az az idegen öregember megmérgezte a tavat. Ülj inkább közelebb hozzám, hadd töröljem le a homlokodról a vért.
-Nem kell! - válaszolta a fiú. Egy perccel később, látható félelemmel, rettegéssel a hangjában, ezt kérdezte Csengőtől: - Miért engem keresnek a rendőrök? Te is tudod, hogy nem én voltam. Hát mindenki tudja...
Csengő egy pillanatig nem szólt.
-Nem vagy éhes? - kérdezte később. - Mit ettél máma?
-Akármit - meredt maga elé a fiú. - Sok mindent!
Csengő a zsákja mellett heverő, degeszre tömött, öreg, kopott gyékényszatyrába nyúlt. Papírokba csomagolt süteményeket vett elő.
-Torta - nyújtotta a fiú felé. - Kóstold meg.
-Semmit nem fogadok el a kezedből - fordította el újra a fejét a gyerek. - Biztosan loptad valahonnan. - Ha keresnék, rám fognád, hogy én csermáltam el. Rám fognád, mint ahogy rám fogtad a rendőrségen a pénzt is.
-Akkor muszáj volt - sütötte le a szemét az asszony. Kibontotta a papírcsomagot, két ujjal megfogott egy félbeharapott tortaszeletet, majd lassan majszolni kezdte. Mit mondhatna ennek a kis értetlen pulyának, a rendőrségen történt szörnyűségről - kérdezte önmagától, hosszan eltűnődve. - Mondaná el, hogy a nyomozó durván, a hajánál fogva ráncigálta ki egy sötét, ablaktalan mellékhelyiségből, ahová előzőleg, mint egy nehezen mozgatható teli zsákot berugdosta? Szégyenszemre mondja tán el, hogy a kihallgatás során lekurvázta, és hogy a kályha mellől elővette a piszkavasat, és azzal fenyegette, ha nem vall be mindent, nyelestül döfi a lába közé? Mondja el, hogy amikor a kérdésére kerek-perec megtagadta a választ, vérbenforgó szemekkel, istentelen fenyegetőzését be is váltotta? Mondja el, hogy az eset után a piszkavas fanyelétől napokig nem akart elállni belőle a vérzés?... Szégyenkezve, fuldokolva nyelte le a szájában többször megforgatott falatot. A fiú felé nézett végül, majd csak ennyit mondott:
-Muszáj volt bevallani, amit akkor ránk fogtak. Jött a suszter is, és követelte a pénzét. Valahogy kitalálták maguknak, hogy mi csórtuk el, és azt akarták, hogy mindenáron magunkra vállaljuk. Megvertek - folytatta könnyes szemmel. -Hasba rugdostak, utána meg tépdesni kezdték a hajamat, amit már nem bírtam tovább.
-Nem hiszek neked - mondta a fejét elfordítva a fiú. - Engemet is pofoztak, mégsem vállaltam magunkra semmit.
-Megátkoztam - válaszolta védekezően Csengő. - Ennek a rendőrnek, ne búsulj, hamarosan olyan baja lesz, hogy kínjában a földtől az égig fog rugódozni.
-Nem lesz abból semmi! - legyintett a fiú. Felrántotta a vállát, ezúttal sem nézett a megkeseredett fiatalasszonyra.
-Háromszor is megátkoztam - kezdte újra Csengő. - Azt kívántam neki, hogy kínjában addig verje a rosszbetegség, amíg az orrával nem kezdi el túrni a földet. Reggeltől estig, estétől meg reggelig csinálja, de úgy, hogy körülötte olyan fehér legyen minden, mint a habtajték. Másodjára meg - folytatta -olyanokat kívántam rá, hogy törjön le mind a két keze, amivel ütött, meg törjön le mind a két lába, amivel rúgott. És ha netán, seggen csúszva Márjapócsra menne, arra kérni ott a szép Szűzanyát, hogy csonkasága ne tartson haláláig, én - kezdte törölgetni a szemét Csengő -, azt kívántam ehhez, hogy csak akkor hallgassa meg, akkor nézzen rá a Boldogságos Szűzanya, ha azt valamikor én is úgy akarom. Harmadjára pedig egyszerre két rosszbajt is kívántam neki - emelte fel a fejét az asszony. - Azt mégpedig, hogy olyan élete legyen, mint egy árvának, akinek csordással kell megszereznie a kenyerét. Sírva, lopva egye mindétig, és csendőrök meg vadőrök kergessék hegyen-völgyön át, hogy puskával meneteljenek utána, amíg örökös tömlöcbe nem vetik. Magamért pedig nem kívántam én neki egyebet, csak annyit, hogy tüdőbajos legyen, olyan, amilyen én vagyok, vagy amilyen leszek, holnap, vagy holnapután, mit tudom én...
Mojna fölkelt, Csengő átkait hallva megcsóválta a fejét. Az árok túlsó oldalán elterülő kukoricatábla felé vette végül útját. A széléhez érve nem állta meg, hogy vissza ne szóljon a fiatalasszonynak:
- Negyvennyolc óta, ha nagyon akarod tudni, nem fog az átok! - Harangos Eszti átkozódásainak és halálos jóslatának sem lesz foganatja, amit a kecskefejű órával Atyin Jóskára mért - gondolta később, jól bent járva már a suhogó kukoricában -, miért hallgatna meg az Isten egy boszorkányt, olyat éppen, aki ráadásul már nem is él? Hát még akkor egy bolondot?...

8.


Nem maradt sokáig üresen az öngyilkos Harangos Eszti háza. A gerendáról lelógó kötél persze egy ideig messzire riasztotta a cigánysoriakat, ám a július közepe táján a cigánysorra szakadt (baj Békevárosból való visszaköltözésük óta nem érte őket ehhez fogható csapás), rögtön feledtetni tudta az elmagányosodott ház halottas jellegét. Egy hónappal azután, hogy eltemették a vénasszonyt (soha ilyen könnyen nem állt rá pap, hogy eltemessen öngyilkost, azt tartotta ugyanis, hogy manapság nem bűn, ellenkezőleg, Istennek tetsző cselekedet önkényesen elköltözni ebből az antikrisztusok által bitorolt árnyékvilágból), egy este szél, hatalmas vihar kerekedett a cigánysor fölött. Az első magasból lecsapó villám azonnal derékba törte a Szent Pityuék portáján álló öreg, évtizedek óta vígan lombosodó hársfát. A gazda balszerencséjére aztán az óriásfa zuhantában maga alá temette a néhány hónapja újjáépített gyönge vályogviskót. Más házaknak a kéményét döntötte le a vihar. Vagy feltúrta, felborzolta a tetőkön a szalmát. A Mojnával való, rossz emlékű rendőrségi eset óta magányosan élő fiatalasszonyét, Csengőét sem kímélte sokáig: a falakról szalmástól, szarufástól söpörte le a lélek által tartott tetőt. Nem maradt a fiatalasszony házikójából egyéb, csak a négy pucér fal. Reggelre aztán a kíméletlen éjszakai esőzéstől kiborultak ezek is. így eshetett meg, hogy a kis rokona, Mojna által is elhagyott, félelmet keltő halott öregasszonynak a háza most biztonságot nyújtó fedél, otthon lehetett mások számára egycsapásra.
-  Hát már most azt szeretném én tudni, hogyan egyezünk mi meg ketten, jóasszony - kérdezte hajnalok hajnalán ázottan, keserves hangon a Nina fia, Szent Pityu Csengőt, aki a viharos éjszaka után az asszonynál is előbb érkezett a gazdátlanul hagyott házhoz -, melyik földönfutó foglalja most el kettőnk közül ezt a fedelet?
Csengő a nyitott ajtón át nevetve hajította be az üres házba a maga batyuját.
-  Miféle földönfutásról beszélsz, te ember? - kérdezte hirtelen elkomorodva. - Ha van valaki, aki ezen a dögvészverte cigánysoron most földönfutó, akkor az én vagyok! Jobban teszed hát, ha pereputtyostól együtt elkotródsz innen, mihamar!
A beszélőképességét lasacskán visszanyerő Piszkán, Szent Pityu fekete arcú felesége is megérkezett a házhoz. Karján beteg kisfiú bóbiskolt, kezében pedig fülénél fogva nagy, kormos, piros fazekat hozott. Amikor odaért, az edényt haragosan lelökte a földre, maga pedig leült a ház elé a tornácra.
-  Annak a szépséges Mennyországnak kéne már egyszer leszakadni - mondta felnézve a derengő, hajnalodó égre, majd elővette a mellét, és szoptatni, etetni kezdte a rongyokba burkolt, már korántsem csecsemő korú gyereket. - Megvert engemet az Isten egész életemre! Hallod, Pityu! - Hangját felemelte, félig könyörögve, félig ellenségeskedve kezdte mondani a Csengővel ezidáig pereskedő férfinek:
-Hiába civakodol azzal az asszonnyal, én ebbe a házba be nem teszem a lábam! Itt hálok a pulyával a tornác előtt, és ha öklömnyi jegek esnek is az égből, akkor sem költözök ennek a halott vénasszonynak a helyére.
-Aztán miért, ha szabad tudnom? - Szent Pityu a felesége elé lépett. - Miért húzódol tőle, halljam?
-Mert nem jó lélek volt, szegény, Isten bocsássa meg neki. Engemet ne háborgasson éjszaka. Meg a gyermekeimet se fojtogassa, amikor angyalokkal álmodnak. Tudom én, milyen volt életében! Ráülne a kis árváimra, reggel aztán csak a kis hűlt testüket lelném magam mellett. Jaj, szépséges Szűzanyám, hát rágondolni is rossz!
-Az az asszony szent asszony volt! - jegyezte meg Csengő. - De aki ilyen csúfságokat gondol felőle, az megérdemli a sorsát. A helyedben én sem maradnék itt, jóasszony - fordult hirtelen Piszkárihoz. - Csordultig vagy mindenféle félelemmel. Szegény Eszti néném iránt meg mérhetetlenül nagy benned a rosszindulat. Gondolataidban megidéznéd magadnak mindig, hívnád éjszakánként akaratod ellenére. Ha beköltöznél a házba, hát annak csakugyan rossz vége lenne.
Piszkán cöngetve, fejcsóválva hallgatta az üresen maradt házra szintúgy pályázó Csengő szavait. Tudta, miért beszél így az asszony. Tudta, miért ijesztgeti őt. Hirtelen arra gondolt, azért sem hagyja magát! Arra gondolt, azért is visszavág neki. Ha egy kicsit összeszedi magát - folytatta gondolatban -, még túl is tehet ezen a féleszű, kígyónyelvű cigány asszonyon. A következő pillanatokban azonban csak legyintett: „Féleszű" -gondolta újra. Úgysem tudná megfélemlíteni. Az ilyen csepp agyú nőszemélyek különben is - folytatta magának - valamilyen módon éjszakai boszorkányok mind. Túlvilági szellemekkel cimborálnak ők is. Evilági ember nemigen hozhat rájuk irtózatot. „Halottak menyasszonya!" - gondolta megborzadva, és emlékezetébe idézte Csengő régikeletű, mindenki által jól ismert rögeszméjét. - Annak tartja magát - gondolta újra. - Azt mondja jártában-keltében önmagáról, hogy „Én vagyok a halottak menyasszonya!"
Piszkán hirtelen a földre köpött. Valami pokolbeli átkot akart gyorsan mondani Csengőre, de aztán csak ennyit mondott:
-Hallod-e Csengő! Nyalom meg a szádat, mit szólnál ahhoz, ha ez az én tutyi-mutyi uram most önszántából mindjárt magára húzna, és jól megtekerne vagy kétszer?
-Jól járnék - mondta felrántva a vállát az asszony. - Meg lennék elégedve.
-Hát tudod mit, dilis kurva - Piszkári ingerülten felpattant, odaállt a mosolygó asszony elé -, azért is beköltözők! Elfoglalom ezt a házat, csakazértis! Jussom van hozzá, mert nem vagyok egyedül. Pulyáim vannak. Egy a karomon, három itt ül mellettem, a következő meg még a hasamban lubickol. Beköltözök és egész éjszaka tüzelek, meg égetem imádkozás közben tízesével a gyertyát, hogy távol tartsam magunktól azt a holtában sem nyugvó vénasszonyt.
-Legyen akaratod szerint - válaszolta váratlanul békés, nyugodt hangon Csengő, majd mosolyogva belépett a házba. A gerendáról leoldotta az öngyilkos vénasszony kötelét, végül, amikor visszatért, így szólt:
-Felőlem itt lakhattok ti is - mondta, és a gyilkos hurkot, mint valami övet, hogy Piszkári is jól láthassa, kuncogva körbetekerte a derekán. - Amíg az új házatok felépül - folytatta elkomorodva -, egyik sarokban ti laktok majd, a másikban pedig meghúzom magamat én. Jussról pedig ne beszélj. Tudja azt a bolond is, kire hagyta Eszti néni ezt a házat.
E pillanatban Mojnára gondolt, aki most - elgondolása szerint - a Jóisten szárnya alatt bujkálhat árvaságában, valahol, elrejtőzve abban az irdatlanul nagy kukoricatáblában, étlen-szomjan, ok nélkül ráadásul, mert ha igaz - márpedig igaz -, hogy nem ő szórta a vízbe azt a rengeteg mérget, aminek a dobozait a farkaskutyák nyomravezetésével pár napja kaparták elő a rendőrök a halastó partján, akkor miért bujkál? Mitől fél, aki nem követett el bűnt? Visszament a házba, csípőre tette a kezét, aztán hirtelen felsóhajtott: mégis csak igaza lehet annak a kisfiúnak - gondolta. - Félni kell itt még annak is, akinek nincs miért félnie. Tapasztalatból tudják ezt már mindketten. De hát ez így mégiscsak gyalázat! - folytatta gondolatait, és dühödten nekilátott, hogy egy tollseprűvel összekotorja a ház földjéről a vénasszony által széjjelhintett homokot.
-  Hová lesz az ember, ha folyton bujkálnia kell, ha Isten szabad ege alatt úgy kell élnie állandóan, mint a kivert kutyáknak, kiknek pedig éppoly jogot adott az élethez az Isten, mint akárkinek, aki megteremtődött ezen a világon. - Magas Isten
-  nyögött fel hangosan -, mi dolgod van az égben, hogy nem ügyelsz az árvákra?...
Lába hirtelen remegni kezdett, úgy érezte, nem bír tovább talpon maradni. A küszöb elé söpört homokhalomra lökte a csonka seprűt, majd kiment a ház elé, és leült a tornácra ő is.
-Hová lett az urad? - kérdezte később a gyerekét szoptató Piszkáritól.
-Nem tudom én, nem is érdekel! - válaszolta rosszkedvűen az asszony. - Elszaladt a nagy cigánysor felé. Biztosan rádőlt valakire a ház.
-Az meglehet - motyogta maga elé Csengő. Kántáék háza épült legközelebb a halastóhoz. Hajnalban, amikor kis motyójával fölkerekedett, hogy elfoglalja Harangos Eszti házát, útközben észrevette, hogy nagyon emelkedik, szennyesen, habosán árad fölfelé a víz. Ha az éjszakai vihar cudarságaitól nem rogyott össze Kanta Bözsi háza - gondolta hajnalban aggodalmasan -, az alattomosan emelkedő víztől most biztosan szétomlik, mint a puliszkavár! Batyuját letette a nedves hajnali fűre, a sűrű, lucskos bürökerdőn áttörve magát leereszkedett a dombról a vízparti házhoz, majd habozás nélkül az ablakhoz lépett, és bezörgetett.
-Ki az? - hallatszott odabentről.
-Én vagyok - kiáltotta be Csengő a hajnal szürkeségében.
-  Gyere ki Kanta, baj van!
Ingben, gatyában, borzos, álmos férfi tűnt fel a ház sarkánál.
-Mi kell? - förmedt az asszonyra, majd ásítozni kezdett.
-Nekem semmi - válaszolta Csengő, és a tóra, majd a házra mutatott. - Emelkedik a víz. Mindjárt ideér, pillanatokon belül körbesétálja a házatokat. Nekiesik, nem menti meg az Isten sem.
-Mi közöd hozzá? - vonta meg a vállát Kanta. - Miért bánt az téged?
-Nem bánt - hátrált meg az asszony -, de kár lenne a pulyáitokért. Az én házamat már elvitte a szerencsétlenség. Kis híján odavesztem én is.
-Az a te bajod - legyintett a férfi. - Az én házamnak téglából van a fundamentuma. Ki ne tudná ezt?
Csengő Piszkári felé fordult. Kábultan kérdezte:
-Miért visítoznak odalent?
-Mondtam már, jóasszony, rádőlt valakire a ház!
-Kire?... - Csengő mélyet sóhajtott, háttal nekidőlt a falnak. - Istenem - folytatta kétségbeesetten -, vajon ki lett velünk együtt szerencsétlen?
Piszkári a bal melléről a jobb mellére vette a gyereket. Most már nyugodt, de fáradt, fátyolos hangon válaszolt:
-Ez az ember, Szent Pityu azt karattyolta az imént, hogy Kántáék házát mosta el a víz.
-Annak a háznak téglából van a fundamentuma - ismételte meg Csengő Kanta nagyképű kijelentését.
-Van annak a nyavalyát! - Piszkári mosolyra húzta a száját. - Te még emlékezhetsz valamiféle Grózinger malmára, amire ráesett mittudom én hány esztendeje egy bomba?
-Emlékszem - élénkült fel Csengő. - Kislány voltam, a ruhámat levettem, és mint a felnőtt asszonyok, zsákot csináltam belőle én is. Abban hordtuk haza a füstből előkapart búzaliszt tisztáját.
-Úgy van, úgy - bólogatott Piszkári. - Hallottam én erről. De Kanta, meg a felesége, ahelyett, hogy a lisztet menekítették volna, a téglákat kezdték pakolászni. - Kikapartak egy egész házra valót. Azt mondták, új világ lesz, palotát építenek.
Csengő elnevette magát.
-Aztán építettek?
-Építettek, hát, te is tudod - bólintott újra Piszkári. - Vízparti kacsalábonforgót.
- Aminek téglából van a fundamentuma!...
-Az.
A két asszony egymásra nézett, tekintetük, mint két gyereklánynak, cinkosán összevillant. Hangos hahotára fakadtak.
Reggeltől estig - emlékezett vissza Csengő -, estétől reggelig, hammasba kötve, a hátán hordta haza Kanta meg a felesége a malom romjai alól kibányászott építőanyagot: téglát, gerendát és cserepet halmoztak fel a vízparton; köveket, hatalmas mészkőtömböket görgettek utána napokon át. Aztán leültek a földre, szemben a vagyont érő épülettörmelékkel, és rágyújtottak. Várták, hogy kitavaszodjon egészen. Aztán egyszer csak, honnan, honnan nem, előbukkant a molnár. Pedig volt a faluban, aki megesküdött rá, hogy családostól, mindenestől agyonlőtték a németek. Mások szerint a magyar tisztek végeztek velük. De volt, aki azt mondta, nem lőtte agyon őket senki, hanem transzportálták az egész családot. Németországban darálják most a búzát meg a málét, hogy legyen mit enniük az ottani népeknek. Aki pedig azt állította, hogy nem igaz sem egyik, sem másik, aki azt bizonygatta, hogy ő bizony tudja, hová lett Grózinger, aki azt sutyorogta széltében-hosszában, hogy értékes porcelánokért meg arany gyertyatartókért menedéket kért a gacsályi paptól, hogy bekvártélyoz-tatta magát az ottani templomtoronyba, annak azt mondták a józanabbak, hogy hazudik és bölcsen teszi, ha a továbbiakban, amíg be nem jönnek az oroszok, ami, ha kutya kutyát eszik is, bekövetkezik most már, sőt, már itt is vannak a kertek alatt -, azt terjeszti inkább, hogy a zsidó molnárt és terebélyes családját csakugyan elvitték a németek. Március vége felé egyszer csak épségben, sértetlenül előállt a család. Nem haboztak egyetlen percig sem; nekigyürkőztek és tüstént kikaparták a romok alól a malom sérült gépezetét és isteni gyorsasággal, hat nap alatt kikalapáltak rajta mindent, majd elindultak a cigánysorra, hogy visszaszerezzék a malom leomlott romjai alól kibányászott és nagykeservesen eltulajdonított építőanyagot. Kanta, amikor megpillantotta a molnárt és fiait, kiköpte a szájából a cigarettacsikket. Elszántan felegyenesedett, és szó nélkül, fenyegetően a magasba emelte a csákányt. Grózinger erre lesütötte a szemét. Lógó orral, szóváltás nélkül fordítottak hátat a vicsorgó cigánynak.
Csengő abbahagyta a nevetést. Hirtelen arra gondolt, ő tényleg dilis; hogy igazuk lehet azoknak, akik őt bolondnak tartják, hiszen valahányszor régi, keserves emlékek eseményei idéződnek föl benne, mindannyiszor szomorúság, fojtogató síráskényszer veszi hatalmába. Kantát és sunyi, gonosz tekintetű feleségét, Kanta Bözsit igazából nem szívelte. De most, hogy eszébe jutott ennek a szerencsétlen, hazudós muzsikus cigánynak Grózingerrel való életveszélyes igazságszolgáltatása - szánta ezt az embert. Könnyes szemmel, zavarodott tekintettel emelkedett fel Harangos Eszti házának tornácáról, majd odafordult Piszkárihoz:
-  Lemegyek, megnézem, mi van odalent.
Piszkán felrántotta a vállát.
-Mi lenne? Nem megmondtam, hogy rádőlt Kántára a ház! Bezzeg, ha valamelyik pulyáját érte volna szerencsétlenség, Kanta Bözsi most nem visítozna ennyire.
-Miért vagy ilyen rosszakaratú? - Csengő szembefordult Piszkárival. Emez pulykamérgesen kicsattant:
-Hát te miért költöztél ide? Magad vagy, eredj, ország-világ! Jóasszony, ha én úgy lennék mint te, nem adnám össze magamat másokkal.
-Kár háborognod, szívem - válaszolta csöndesen Csengő. - Ha az a kisfiú, Mojna előkerül valahonnan, ketten fogjuk lakni ezt a házat úgyis. Valakinek gondoskodni kell róla. Ezért pedig nem haragudhatsz. Amíg persze előjön, meg amíg nem raktok magatoknak valahol új házat, nem háborgatlak benneteket. Felköltözöm a padlásra. Jó idő van, elleszek ott egymagam.
Piszkán Csengőre emelte a tekintetét. Pillantásuk megint találkozott; régente, amíg az asszony össze nem költözött Szent Pityuval, amíg nem kellett kínlódnia örökösen beteg, születésétől fogva vinnyogó, csenevész gyerekével, nem volt Csengővel ennyire türelmetlen, ennyire ellenséges. Szégyenkezve lehajtotta a fejét, majd bánatosan azt mondta:
- Hagyd el, Juliskám, csak a keserűség beszél belőlem. Ne törődj azzal, amit mondok. Ez az én dilinyós uram, te is tudod, jön-megy a dolga után. Jó lesz, ha itt maradsz. Legalább nem leszek egyedül ezzel a kis beteg, béna pulyával.
A vízparton nagy volt a felfordulás.
Kanta Bözsi meglehetősen ügyefogyott, kamaszodó nagy fiával, kezénél-lábánál fogva, a már majdnem térdig érő vízben vonszolta a magasabban fekvő part felé a férjét, az élettelen Kantát, s közben, mintha belsőjébe szirénát szereltek volna éjjel, visítozott, egyre csak visítozott, mint akit parázson kergetnek. A parton az ötéves Melánia és a legkisebbik, a három-éves Lili zokogott; egymásba kapaszkodtak és látnivaló volt, hogy a félelemtől, amit a leomló fal és a kavargó víz látványa okozott nekik, valósággal elkékültek. Amikor anyjuk végre partra vonszolta a magatehetetlen férfit, a kislányok valamennyire elcsendesedtek. Ám amikor a nagyobbik észrevette, hogy apjuk továbbra is mozdulatlanul hever a földön, kisebb testvérét is magával vonva újra rázendített. Hangosabban, hisztérikusabban, mint az imént.
-Hát titeket mi lelt?! - üvöltött rájuk eltorzult arccal Kanta Bözsi. - Meghaltatok ti is? Elhallgassatok, az anyátok úristenit, mert kitaposom belőletek a szuszt!
-Hagyj békét ezeknek az ártatlanoknak - szólalt meg a háta mögött Csengő, aki abban a pillanatban ért oda. - Az uraddal törődj inkább.
-Áldjon meg az Isten, lelkem szentem, de jó, hogy itt vagy - csapta össze a kezét Kanta Bözsi -, hát most mondd meg, miért kiabálok én torkomszakadtából, ha nem hall engem senki? Hol vannak ilyenkor ezek a cigányok, miért nem segítenek rajtam? Meghalt az én jó uram, ráomlott a plafon, gerendástól, szarufástól minden rárogyott. Beszakadt rá az a szépséges Mennyország. Összelapította, hogy már lélegezni sem tud... Jaj, miért nem szakad meg ilyenkor az Isten szíve, mi a rosszbajnak van odafent abban az átokverte Mennyországban, ha nem tekint rám egy cseppet sem! Magamra maradtam... nincs énnékem már senkim... az én drága uramon kívül nem is volt más soha, de ezt is elvette tőlem a szerencsétlenség. Lelkem, Csengőm, lelkem szép Juliskám, segíts énnékem, véled lesz az Isten... Domnyezó!...
Térdre hullva, mint aki szakadék fölött lebeg, görcsbe merevedett ujjakkal kapaszkodott az odaérkező fiatal asszonyba. Őrültsége, háborodott tekintete megborzasztotta Csengőt. A fiatalasszony csitította:
-  Térj magadhoz, hallod, hát nem halt meg az urad! Nézz csak oda, már éledezik!
Kanta ekkor csakugyan megmozdult. Hörgött néhány másodpercig, majd, amikor a szeme kinyílt, rángatózva, légszomjtól és a mellén érzett nyomástól fuldokolva, köhécselni kezdett. Fél perc múlva felült:
-Nesze neked! - hörögte belekapaszkodva felesége csuromvizes ruhájába -, nesze, hogy az a bocskoros román apád tegye fel a kontyodat. Vízparti ház kellett, hát most megkaptad! A saját szemeddel láthatod, miféle szarházi Isten lakik errefelé!
-Üss meg! - vinnyogta Kanta mellé rogyva az asszony. -Üss meg, drága jó uram, én vagyok az oka mindennek.
-Legyél nyugodt - tátogta alig hallhatóan Kanta -, ha fel tudom emelni a karomat, meg is kapod a magadét.
A vajda Bábi Jóska felesége, Kamilla érkezett a partra. Nyomában Bandula, Szent Pityu és Kingló Jóska ügetett. Néhány perccel később jelen volt a fél cigánysor; férfiak gatyában, félmeztelenül, egyenesen az ágyból, az asszonyok pedig fésületlenül, pendelyben érkeztek, vagy csak úgy egy ronggyal, takaróval a vállukon. Kamilla bosszúsan, rekedt hangon ripakodott rájuk:
-  Mire vártok? Hordjatok kifelé mindent! Mit tátjátok a szátokat!
Mikorra kipakoltak minden foghatót a rogyadozó házból, akkorra a víz elérte a magasabban fekvő partot is. Kingló Jóska csípőre tette a kezét, gondterhelten nézte a piszkos-habosán hullámzó, egyre csak emelkedő vizet.
-Mire gondolsz? - lépett hozzá Bandula.
-Arra, hogy átszakadt a kövesút mellett a zsilip. Pár óra múlva víz alatt lesz az egész cigánysor.
-Az nem lehet - rázta meg a fejét Bandula. - Az a zsilip vasból, betonból van. Ötvenkettőben részt vettem az építésében. Magától sohasem szakadna át.
-Ki mondta, hogy magától?
Bandula, Kingló Jóska szavai után, kifehéredett arccal, dermedten vette szemügyre a tó vizét, amelynek felszínén jókora habcsomók ringatóztak; vonultak a tó kisebb öblei felé, hogy ott piszkosan elvegyüljenek az ismeretlen öregember által megmérgezett és partközeibe sodródó halakkal.
Valamikor nem volt újdonság az ehhez hasonló látvány. Valahányszor eső vagy felhőszakadás zúdult a falura és színültig teltek a házak előtt a vizesárkok, a faluszéli cigánysort mindannyiszor elöntötte a víz. Abban az időben senki sem törődött ezzel; a vízelvezető árkokat nyilván azért ásták kötelező jelleggel házaik elé a parasztok, hogy el lehessen vezetni a lezúduló esővizet, ám, hogy ez a rengeteg víz éppen a cigánysorra ömlik, a gazdáknak sohasem okozott gondot. Felőlük századokon át önthette, sodorhatta, gyötörhette a víz az itteni cigányok apró vályogházait. Állandó veszedelme, rettegett istencsapása volt ez a putritulajdonosoknak, amely ellen ők sohasem apellálhattak. Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő tavaszán aztán olyan világ született - a szavazóurnák elé járultak ezért maguk a cigányok is -, amely egy időre egykettőre rendbe tette ezt az áldatlan, öröktől fogva létező problémát: állami pénzen egyszer csak gátat vetettek a cigánysort állandóan fenyegető esővíznek. Először - valami fehérgyarmati vízmérnök ötlete alapján - úgy tervezték, nem a cigánysorra, hanem a Szamosba vezetik eztán a falu vizesárkait. Csakhogy ez a terv, amilyen gyorsan megszületett, ugyanolyan gyorsan meg is halt. A falu újdonsült vezetői, beletekintvén a község soványka pénzesládájába, rájöttek, ostoba és felesleges pénzügyi kalandorkodás lenne most ezekben az amúgyis nehéz esztendőkben egy ilyen nagyméretű építkezés, ezért úgy határoztak, maradjon minden a régiben. Úgy döntöttek, amíg nem kerül rá pénz valahonnan, a cigánysori gödör és a beletorkolló vizesárok közé addig ideiglenesen építsenek egy olcsóbb és bármikor szabályozható zsilipet, amely tetszés szerint nyitható, illetve csukható mindig, amikor szükség lesz rá. A szerkezet végül is, a cigánysoriak önkéntes közreműködésével el készült. Egyidőben - a templomot kivéve - a falu akkortájt leghatalmasabb és hosszú-hosszú esztendőkön át egyetlen egyemeletes épületével, a sebtiben kitalált és rohammunkában fölépített falusi pártházzal.
-Kinek lenne abból haszna, hogy ránk eressze a vizet? - tűnődött hangosan, jó tíz perccel később Bandula - Kinek lenne akkora bátorsága, hogy olyasmit kövessen el, amiért statárium jár?
-Jó ember - csóválta meg a fejét Kingló Jóska -, hagyd most a buta beszédet. Nézzük meg inkább, mit csináltak azzal a zsilippel!
Az éjszakai rendőrjárőrök, akiknek este tíz után az volt a feladatuk, hogy őrszolgálatukat a cigánysor szemmel tartásával töltsék, ezen az estén a vihar miatt sokáig nem mozdultak a temetőbeli titkos leshelyről. A kövesúthoz közel eső, sötétségbe burkolózó Szuhányi-kápolna töredezett lépcsőjén álltak, ahonnan ezúttal is pompás kilátás nyílt az utcai villanyfénytől megvilágított keskeny, cigánysori zsilipre, amely, a faluba érkező vizesárok és a halastónak befogott vályoggödör között épült. A kápolna előtti őrhelynek az éjszakai járőrök leginkább akkor vették hasznát, amikor nyár végére szüretre érett a határ, vagy télen, amikor a cigányok az ínséges időkben a Szamoson túli erdőségekre szorultak tűzifáért. Ám ilyenkor nyáron, a napszámosmunkák idején, nem sok értelme volt e zord, temetőben" strázsálóhelynek; a cigánysorról ugyanis csak azok adták a fejüket lopásra, akiket - most volt napszámoskéz bőven - nem láttak szívesen a földeken, vagy éppenséggel ők maguk húzódtak el a mezei munkák elől, mert jobbnak, kifizetődőbbnek vélték, ha az éjszaka leple alatt inkább a csoport udvarára osonnak egy-egy könnyen elragadható szopósmalacért, vagy a vasúton túlra, a legelőszéli akolhoz, az alig őrzött nyájhoz, fiatal bárányért. Lefülelésükre nemigen volt mód. Pláne, hogy a tapasztalt portyázok zsákmányukkal észrevétlenül surranhattak be a bűnt örökre elnyelő cigány sor számos más helyén is. Nyár közepére voltaképpen ezért is parancsolták a környékre a mozgó járőröket, akik, ha kellemes, szellős éjszakával találkoztak, becsülettel pásztázták át meg át a cigánysort és ennek minden szegletét, ám, ha eső esett, vagy ha túlontúl nagy volt a sár, bizony elbújtak inkább. Némelyik rendőr elgondolása szerint okkal: sárban, esőben ugyanis nem mozdul a cigány! Az éjszakai nyári villámlásoktól pedig jobban fél, mint magától az egész rendőrkapitányságtól. Ebben a furcsa és könnyelmű elgondolásban volt igazság. Ám az elviselhetetlen nincstelenség, a kérlelhetetlen nyomorúság általában úr volt ezen a vidéken mindig: babonás hiedelmeket, századokon át hordozott, túlvilági szellemektől való félelmeket semmisített meg egycsapásra; cikázhattak, hullhattak a koromszínű égből pillanatonként a sistergő villámok, akinek mennie kellett, az ment; az ismeretlen nagy Isten pártfogását kérve csak-csak útnak indult.
-Az ördög, én mondom, nem alszik - bökte ki ezen az estén, hosszú hallgatás után, a kápolna lépcsőjén társa mellett toporogva az egyik, a köpcös, alacsonyabbik rendőr. -Ha ma éjjel is elvész valami a csoport udvaráról, holnap pajtás, úgy a seggünkbe rúgnak, hogy elszállunk, mint a győzelmi zászló!
-Én nem aggódom - válaszolta azonnal a másik. - Amit az ember nem lát, azért nem felelhet. - Később így folytatta: - Veszélyes ilyenkor a szabad ég alatt mászkálni. Gondolj csak bele: a cigányon mi van? Egy gatya meg egy ing. De rajtad ott a derékszíjon a csat. A rézgombok a zubbonyodon. Válladon a puska. Ha a cigány mégis kimerészkedik ebben az ítéletidőben, legfeljebb ronggyá ázik. Neked viszont, ha a védett helyről kiteszed a lábad, véged lehet. Mert a rajtad lévő vasak húznák, szívnák hozzád a villámot.
-A villám, ha ölni akar, ide is lecsaphat - hangzott a kétkedő válasz.
-Aligha - tromfolt a másik. - A kripta tetején kereszt van. Abban meg villámhárító.
-No, ez igaz - gondolta nyomban, a kápolna védett lépcsőjén a köpcös. - A tetőn csakugyan ott a villámhárító. De mi lesz, ha holnap ismeretlen tettesek ellen megint feljelentés érkezik? Mit mondanak, mit csináltak az éjszakai hosszú szolgálat alatt? Amíg a holnapra várható, lehetséges kérdés megválaszolásán törte a fejét, érezte, fokozódó nyugtalanság vesz rajta erőt. Az egy hete érkezett építőanyagot is megdézsmálták -jutott eszébe. - A kutyával őrködő éjjeliőrt is kicselezve, hajnalra elhordták tizenkét gerendát. Hét közben pedig a magtár ajtaját feszítették ki, és mert nem volt más a hombárokban, üres zsákokat vittek el, meg egy mérleget. Ha ma éjjel is ellopnak valamit - gondolta újra -, törhetjük a fejünket. Erre már nem lesz számukra bűnbocsánat! „Az a rendőr, aki nem teljesíti maradéktalanul a kötelességét - emlékezett vissza egy évekkel ezelőtti szóbeli eligazítás szónoklatára -, a Magyar Dolgozók Pártja és a Néphatalom legfőbb ellenségévé válik. Kíméletlenül leszámolunk mindazon elvtársakkal, akik, akár bűnös felelőtlenségből, akár szándékos hanyagságból a nép vagyonának dézsmálóit és felbérelt szabotálóit nem leplezik le azonnal, vagy nem állnak útjukba minden eszközzel!" E pillanatban - miközben a viharos éjszakába bámuló társára pillantott -, hirtelen eszébe jutott a gabonaraktár: vajon - mormolta maga elé némi tűnődés után -, mi a fenének kell a cigányoknak mérleg? Az elmozdított és azóta nyoma veszett zsákoknak és az ugyancsak nagy méretű mázsálónak mi hasznát vehetnék? Még mindig tele aggodalommal, egyszer csak megkérdezte társát:
- Te - bökte oldalba -, mit gondolsz, kik vihették el a magtárból a zsákokat? Kinek kellett az az istentelenül nagy mázsa?
-A franc tudja - húzta össze magát fázósan a magasabbik rendőr.
-Biztosan ezek a tetvesek törtek be oda is. - A cigánysor felé köpött, majd, mint akinek egyszerre fázni kezdett a lába, egymás után többször is összeverte a bokáját. - Jó hasznát lehet venni az efféle olcsón szerzett holminak. Ne félts te egy cigányt se.
-Mi hasznát vehetnék? - próbált ellenkezni a köpcös.
-Ők éppenséggel nem sok hasznát veszik, de hasznát veszi a kulák, aki megveszi tőlük. A dögös, aki a kertek alatt, éjnek évadján elcipelte hozzá, dörzsöli a markát, mert félóra alatt keresett annyit, amennyit te rendőr létedre egész hónapban. Aki pedig suttyomban megvette tőle, az is jócskán hízik az örömtől, mert ha akarná, azt a rengeteg üres zsákot tízszer annyiból sem tudná kiállítani. Egy ideig persze fél, reszket a gazember, hogy valaki kiszagolja, mi bűzük körülötte, de hát - folytatta, és meglepődött, hogy amit e pillanatban gondol, őszintén gondolja - aki nem mer, az nem nyer! Ha a balsorsom - kezdett bele a fejtegetésbe - azt rendelné, hogy orgazda legyek, biztosan ugyanúgy cselekednék, mint akármelyik hájas nagygazda. És volna hozzá bátorságom, elhiheted. Persze, hogy nyakon ne csípjenek, a könnyen szerzett szajrénak olyan rejtekhelyet eszelnék ki magam is, amit egy egész rendőrkapitányság sem lenne képes kinyomozni. Azután pedig, ha a dolog már elfelejtődne, a lopott holmikat egyszer csak előszedném, később aztán úgy használnám a gazdaságomban, mintha kezdettől fogva saját tulajdonom lett volna. - Néhány percre elhallgatott, később elemlámpa fényénél megnézte csuklóján az órát, aztán így szólt: - Azért csak múlik az a szaros idő. Két perc múlva, hálistennek, éjfél!
A köpcös is felkattintotta az elemlámpáját, megnézte az óráját ő is, majd, miután a fény kialudt, a sötétben félszemmel a magasabb társára nézett. Arcát, a tányérsapka simlédere alatt megereszkedő széles, erős állcsúcsban végződő, valószínűtlenül nagy arcát ugyan nem látta rendesen, de a rajta viselt és jól ismert durva, embertelen konokságot így a sötétben is biztosan le tudta olvasni róla. Nem egyszer gondolkodott el azon, vajon honnan van ebben az emberben olyan mérhetetlenül nagy ellenszenv a cigányok iránt; fiatalember létére kinek a példája nyomán sajátította el azt a már-már állatiasság számba menő fölényes bánásmódot, amelyet egy-egy cigánnyal szemben alkalmazott, ha valamin tetten érte őket? Egypár, közösen végzett szolgálatuk alatt nemegyszer tapasztalta, gyakran azért verte őket válogatás nélkül, mert örömét lelte benne. Mindemellett - és talán éppen ezért - kiváló rendőrnek tartották a kapitányságon. Volt érzéke, biztos jó szimata, hol és mikor érhet tetten törvénysértő cigányokat, ám ha tévedett valamiben, a jó szerencse nem hagyta cserben soha.
-A cigánysor és a Téesz-tanya a maga körzete, elvtárs! Mi van magával? Mivel tölti a szolgálati időt?
-Nem láthatok mindent - tárta szét a kezét az ügyeletes tiszt előtt azon a hajnalon, amelynek éjszakáján feltörték a téeszcsé magtárát. - Két egymástól távol eső eseményt a magas Isten sem tudna egyszerre lefülelni.
Sovány, magas, csontos arcú, szemmel láthatóan a félelemtől reszkető fiatalembert ráncigált ugyanakkor az ügyeletes elé: - Jelentem - emelte ezután sapkájához a kezét -, ezt a cigány személyt a községi vágóhídnál értem tetten. Az éjszaka folyamán az épület tetejének egy részéről leszedte a cserepet, és az így keletkezett résen a tegnapi vágásból egy félzsáknyi húst próbált eltulajdonítani. Az előállított személy helyi illetőségű, a neve Balogh Lajos! Mint rangidős, egyszer sem mulasztotta el kioktatni járőrtársait. A köpcösnek is nemegyszer magyarázta: Mindent, ami egyetlen éjszaka történhet ebben a faluban, nem lehet kideríteni úgysem. Aggódni azért nem kell. Egyetlen tettes is elég, hogy meg ne vádolják az embert azért, mert szolgálat közben lusta vagy figyelmetlen. Ha történik valami, ha néhány cigány zabrálni indul, egy abból horogra kerül úgyis. Csak ki kell állni a cigánysor elé a kövesútra, reggelre aztán nyert ügyed van.
A kövesúttól nem messze, jóval a cigánysor mögött a téesz almáskertjébe fülsiketítő csattanással villám csapott le hirtelen. A köpcös, aki elmerülten csatangolt aggódásokkal teli gondolataiban, ettől az eget-földet kettéhasító mennydörgéstől összerezzenve önkéntelenül a vállán lógó fegyver szíjához kapott. Legszívesebben elhajította volna most ezt a mihaszna vasszerkezetet, vagy legalább a kripta falához támasztotta volna, jó messzire magától, ha a mellette ácsorgó társa nem szólt volna rá nyomban: - Nyugi - mondta az esőbe sercintve a nyálát -, ez a villámcsapás nem ide szólt!
- Na még szép! - köhögte el magát rögtön a köpcös, majd halkan hozzátette: - Nem tetszik most nekem ez az éjszaka. Rossz érzéseim vannak.
A magasabbik rendőr erre csak ennyit kérdezett:
-Mi lelt?
-Összevissza beszélsz - válaszolta a köpcös. - Egyszer azt mondod, maradjak a fenekemen, mert a cigány úgysem mozdul ki ilyen ítéletidőben. Utána meg azt állítod, csak minket teremthet földhöz a villámlás. Hát ha ez így van, azt hiszed, a dögös ezt nem tudja? Azt hiszed, a szaros félelmünket nem használja ki azonnal? Mi behúzódunk ide, mert attól félünk, az isten nyila nyakunkba szakad rögtön, a tolvaj közben...
-Csitt! - A magasabbik rendőr könyökével oldalba bökte a köpcöst:
-Valamit hallottam! - Néhány másodpercre belehallgatott az éjszakába, a zuhogó eső és a szél tépázta temetői fák zúgásán kívül azonban mást nem hallott:
-Semmi - folytatta aztán -, csak képzelődtem.
-Én is képzelődöm, ha akarod tudni - válaszolta ingerülten a köpcös -, mégpedig azóta, amióta behúzódtunk ide. Azt képzelem minden percben, hogy a vállamról holnap leszedik ezt az egy nyomorult stráfomat is, és úgy a seggembe rúgnak, hogy meg sem állok a trágyadombig.
A magasabbik elnevette magát. Később ridegen így szólt:
-Mondjak valamit?
-Mondjál - bólintott azonnal a köpcös -, hallgatlak.
-Na, akkor figyelj ide, és jól vésd az eszedbe, amit mondok. Kettőnk közül, ha tetszik, ha nem, én vagyok a feljebbvaló. Én gondolkodom, felelősséggel is én tartozom. Elhallgatott, majd így folytatta: - Jól néznénk ki, ha összevissza gondolnánk mindent.
A következő percek csendben, szóváltás nélkül teltek el. Csak a vihar, a lezúduló eső, a szélrázta fák, a kripta bádog tetejére ömlő esővíz elhalkuló, majd újra felerősödő morajlása hallatszott sokáig. Negyedóra elteltével aztán a köpcös békülékeny hangon így szólt:
-  Adnál egy cigarettát? Az enyém átnedvesedett.
Rágyújtottak. Hol a köpcös parazsa villant fel egy időre, hol pedig a magasabbiké. Éjfél után végül, éppen egy óra körül, az utcai villanyfény alatt egy csapatra való csuklyás, viharkabátos ember jelent meg hirtelen. Nem sokáig tanakodtak: rohamozva, mint akik régóta várnak valamiféle viszont-bosszúra, a magukkal hozott szerszámokkal dühödten nekiestek a cigánysori bejárónak. Az egykori földesúri kápolna lépcsőjén strázsáló fegyveres rendőrök a zsilipnél történő szokatlan látványtól hosszú pillanatokig mozdulni sem tudtak. A magasabbik is csak nagy sokára tért magához. Mikor aztán ráébredt, mi történik a zsilip körül, válláról a fegyvert maga elé kapta, majd sziszegve, szájából a sötétbe fröcskölve a nyálát, elkáromkodta magát:
-  A szentségit - hörögte elváltozó hangon -, oda nézz, kémek!
A köpcös, követve járőrtársa példáját, sebesen előre szegezte, fegyvere csövét ő is:
- Mi lesz most? - kérdezte izgalomtól remegő hangon.
-Nem tudom - válaszolta ugyancsak izgattotan a magasabbik.
-Durrantsunk közéjük!
Köpcös képtelen ötletére a magasabbik rendőr dühbe gurult:
-  Elment az eszed?! - sziszegte a fogai közül. - Ezek nem viccelnek, te! Rostát csinálnak a bőrünkből rögtön!
-Azért én ennyire beszari már nem leszek! - robbant ki némi töprengés után a köpcös. -A cigány, ha cigány is, csak közénk tartozik - mondta. - Ezt a galádságot, ami a szemem láttára ellenük folyik, már mégsem hagyhatom!
Arcához emelte a fegyvert, s mielőtt még a magasabbik közbeléphetett volna, lőtt. A sötét égboltról hirtelen lecsapó villámfénynél még látták szétrebbenni a zsilip körül szerszámaikkal hadonászó csuklyásokat, a következő pillanatban azonban csak a nagy robajjal elszabaduló víz zuhogását hallották a villanyoszlop felől.
-  A szakramentumát - káromkodott újra a magasabbik -, ezt jól elcseszted!
A hátuk mögött ekkor, a kripta zárt ajtaja mögül váratlanul zajt hallottak. Fülelni kezdtek megint; az odabentről kiszűrődő kaparászás tovább folytatódott, amelyet hangos, hosszan tartó fémes súrlódás, majd egyetlen erős, döngő hang követett. A magasabbik rendőr e zajok hallatán a kripta falához parancsolta a köpcöst. Egyetlen ugrással ott termett maga is, majd féloldalt állva, jobb lábát kitartva, nagy robajjal berúgta a kápolna ajtaját.
-  Kezeket fel! - kiáltott le a sírbolt belsejébe. - Államrendőrség! Kifelé!
Kis szünet után a köpcös is lekiáltott:
-  Kifelé, a szentségit, mert lövök!
Mozdulatlanul álltak egy ideig; fegyvereik csöve a kripta bejárata felé meredt. Némi várakozás után végül a magasabbik rendőr ezt mondta társának:
-  Jól nyisd ki a szemed, pajtás, mert az enyém, azt hiszem, káprázik. - Amiután ezt kimondta, sűrűn egymás után elkezdett pislogni.
A másik ekkor így szólt:
-Ha az én szemem nem káprázik - mondta -, akkor nem káprázik a tied sem.
-Azt mondd meg inkább, látsz-e világosságot?
-Látok, hogyne látnék - folytatta a köpcös. - Egyszer van, egyszer meg nincs. Mintha valaki lefedne egy égő gyertyát, utána meg kitakarná.
-Lehet, hogy megint kémek - tűnődött fennhangon a magasabbik. - Németek vagy amerikaiak. A léggömbökről leszórt röpcédulák óta azt mondják, nyüzsögnek errefelé. Hé! -kiáltotta el magát újra. - Ki van odalent? Nem megmondtam, hogy államrendőrség?! Kifelé! Kifelé, vagy megkeserüli, aki ott bujkál!
A köpcös komolyra vette járőrtársának a kémekre vonatkozó állítását. Mert való igaz, ő maga is találkozott már e hírhedt, nép- és kommunizmusellenesnek nevezett imperialista felforgatók kezemunkájával, mégpedig a közelmúltban, alig másfél hónappal ezelőtt. Váratlanul és hirtelen kapták a parancsot; riadószerűen érte őket a hír: léggömb repül a falu fölött!
A község lakóinak nem sok tudomása volt afelől, mi is voltaképpen az a léggömb. A rendőrségen is csak egy-két ember tudta, mit keresnek ezek a repülő tárgyak az égen, s miféle csomagocskákat hoznak magukkal. A határőrségen azonban mindent tudtak a ballonokról. Azon a napon is, amikor megjelent egy a falu fölött - vasárnap volt, délelőtt - a katonaság vette kezébe az ügyet. Mesterlövészeket állítottak a falu különböző pontjaira. Egyet a vásártérre, egyet a futballpályára, egyet-egyet pedig az egykori református nagy iskola udvarára, illetve a közeli töltésre. Őt magát, a köpcöst és még vagy fél tucat rendőrt csupán a terep biztosítására rendelték a zöld parolis katonák mellé. Harminc percen át vonult, lebegett a község fölött ez a ballon. Villódzott a fényes napsütésben, s közben, ahogy így lassan vándorolt az országhatár felé, a felállított pontokról percenként pukkadoztak, dörögtek rá a távcsővel felszerelt puskák. A falu népe sem maradt sokáig tétlenül: a lövöldözésből hamar rájöttek, nem akármi repül odafent. Húzta, vitte őket a lebegő ballon után a kíváncsiság, míg végül a futballpálya fölött, több száz méterre a zölden rikító gyepszőnyegtől papírfelhő, papíreső terjedt szét az égen. Peregve hulltak végül alá a magasból.
Nem ezt akarták a kivezényelt mesterlövészek. Ők magát a ballont akarták szétdurrantani, hogy a szállítmánya egyben, egy csomagban hulljon a földre, ám a léggömb, mint akit erre tanítottak be, mielőtt kirepült volna az országból még keletebbre, kioldotta a madzagján himbálózó, a földről is jól látható csomagot.
Kínos, felejthetetlenül nehéz percek következtek a köpcös számára. Emberre életében akkor irányította először a fegyvere csövét; óvni, menteni kellett a lehulló, veszedelmesnek ítélt papirosokat. Az volt a parancs, hogy egyetlen darab sem kerülhet a lakosság kezébe. Megdagadva, a zubbonya alá begyürkölt céduláktól meghízva érkezett a katonákkal együtt a laktanyába. Csak itt volt érkezése jobban szemügyre venni, mit is tartalmazott ez a levegőben szétbomlott csomag, minő szövegeket hurcoltak magukon ezek a könnyű röpcédulák. Mintha a rajtuk felsorolt vádak, gyalázkodó uszítások neki, őellene szóltak volna, pironkodva, verejtékezve olvasta.
A magasabbik rendőr, hogy a kriptából a többszöri felszólításra sem kapott választ, egy lépést tett a bejárat felé. Kiabálva, izgatottan ismételgette közben a felszólításait, ám alighogy elhallgatott, a sírbolt belsejében újra döndült valami. A fény pedig, amely csakugyan egyszer elővillant, másszor meg újra eltűnt, most, egy szemmel látható lobbanással végleg semmivé lett.
-Olyan, mintha jelet adott volna valaki - szólalt meg alig hallhatóan a köpcös. - Láttam már ilyet...
-Gyerünk! - adta ki a parancsot ekkor a magasabbik, előre tartva az elemlámpáját. - Indíts lefelé!
Szorosan egymás mellett haladva lépték át a sírbolt betonküszöbét. Elemlámpájuk fénye beterítette a meredeken lefelé haladó, lépcsőzetes lejárót. Rothadt, régesrég enyészetnek indult koszorúmaradványokon lépdeltek, ám, amikor egészen leértek, és bevilágították a dohos, nyirkos levegőjű sírbolt belsejét, meglepetten tapasztalták, hogy az egymás mellett sorakozó nehéz érckoporsókon kívül nincs egyéb az egykori földesurak kápolnájában.
- Megesküszöm, hogy láttam a világosságot - szólt mentegetőzve a köpcös, majd, amikor vállára vette a puskát, így folytatta: - Olyan volt, mintha a szél lobogtatott volna egy gyertyát. Menjünk innen, büdös van!
A magasabbik ekkor a bejárattól balra eső koporsók egyikére irányította a zseblámpa fényét. Egy félig leégett gyertyacsonkon akadt meg a szeme. Egy perccel később aztán a puskatus segítségével felnyitott, legszélső koporsó mellett álltak; szalmával bélelt menedéke volt ez a bujdosó Mojnának, Harangos Eszti magára maradt rokonának, annak a kisfiúnak, akinek nyoma veszett, amióta az ismeretlenségből jött rejtélyes öregember megmérgezte a cigánysori halastavat, akit azóta Csengőn kívül nem látott más a cigánysorról, s aki miatt a rendőrök már többször is átfésülték a környéket, magát a cigánysort is - mindhiába. Ő feküdt a szalmával bélelt koporsóban - ki is lehetett volna más?
Úgy látszik, tényleg nem sok igazság van ezen a földön -motyogta magában a köpcös, miközben ő is, társa is dermedten álltak a fedelétől megszabadított koporsó mellett. - Vagy ha mégis van - folytatta a szalmafészekben fekvő, a koporsó egyik oldalába túrt csontok mellett rejtőző kisfiú sápadt arcát fürkészve -, akkor az valami nagyon cudar, emberhez nem méltó igazság lehet. A röpcédulafelhő megjelenésekor érezte magát ehhez fogható kutyaszorítóban. Általában - jól tudta magáról ezt ő is -, gyáva volt, és sokszor állt értetlenül mások által könnyen felfogható dolgok előtt. Annyira azonban nem volt ostoba, hogy ne tudta volna - mégha egy kicsit későn is jött rá -, hogy nem csak a jónak, de a rossznak, a gyalázatnak és minden földi hitványságnak is megvan a maga működési rendje, óramű pontossággal kimutatható járása, amellyel egy rendesebb világban, ha akarja az ember, egyetért, ha akarja, nem. De tudta azt is, hogy voltak és lesznek még idők, amikor ilyen választása nincs, amikor ilyen lehetőséggel nem tud és nem élhet az ember, ha életben akar maradni. Miközben így töprengett és nézte a koporsóban fekvő kisfiú arcát, tudta, hamarosan részese lesz valami olyasminek, amit káromkodva és csakis fogát csikorgatva tud végbevinni az ember. Járőrtársára pillantott, emez mosolyogva, mint aki nagyon nagy kincset lelt, nézte a koporsóban fekvő gyereket. Mozgó, remegő szája azt sejtette, mond valamit, hangot azonban nem hallatott. - Most vajon miért nem óvakodik a vihartól? - tette fel magában a kérdést a köpcös, amint kiléptek a kápolnából. Előttük haladt a fiú; szótlanul bukdácsolt a felázott sírok között, a vízhordáskor szánalomból kapott ajándékkabátot a fejére húzva sietett, csak akkor akadt el, amikor a cipőjét lehúzta a sár. A kövesútra érve megállt a zsilip közelében, a villanyfény alatt. Az eléje táruló látványtól előbb elcsodálkozott, majd, amikor a rendőrök is odaértek, kezét a kabát alól kidugta, és hirtelen a vizesárokra mutatott: ilyen közelről nemcsak ő, de az odaérkező éjszakai járőrök is jól láthatták a zsilip egyik oldalán kibontott széles földvájatot, amelyen keresztül valóságos zuhatagként áradt, zúdult a cigánysor felé a víz. Egy pillanatig tétován álltak mindhárman; nézték az áradatot, a magasabbik rendőr végül megelégelve a bámészkodást, s nógatva oldalba lökte a fiút:
-Indíts! Mit tátod a szádat!
-Megy lefelé a víz! - kiáltotta el magát kétségbeesetten a fiú. -Nem látják?
-Mit kellene látni rajta - dobbantott ingerülten a magasabbik rendőr - hát ha megy, hadd menjen! Az a dolga. - Amikor Mojna úgy tíz lépésnyire járhatott előttük, a magasabbik ekkor fordult a köpcöshöz:
-A kis piszokja! - sziszegte a fogai közül. - Láttál már ilyen szemtelen kis cigány kölyköt? Ez a gyerek - mondja járőrtársának - máris embert ölne. Ha szabadon hagynánk cselekedni, holnap ránk gyújtaná a falut.
-Megérdemelnénk - dünnyögte alig hallhatóan, őszintén gondolva a köpcös, majd hangosan így folytatta: - Nem kellene mégis tenni valamit? Reggelre elmossa a víz az egész cigánysort.
-Év végére a csoportelnök szerint - próbálta másra terelni a beszédet a magasabbik - száz mázsa hal lehetett volna a tóban. Egy egész bandának kellett összefogni, hogy megmérgezzék. Kitalálták, az lesz a legjobb, ha a gyerekkel mérgeztetik meg. Mintha így nem fogná őket a törvény.
Hirtelen előrekiáltott, megállásra parancsolta a fiút. Amikor beérték, rárivallt: - Ki mondta, hogy mérget szórj a szövetkezet halastavába? A fiú kikandikált a kabát alól, válaszul csupán egy sötét pillantást küldött a rendőrnek, majd szó nélkül hátat fordított neki.
-Na várj csak, te kis giliszta - rúgott utána a magasabbik -, megtanítalak én beszélni, csak érjünk a kapitányságra! - Útjuk felénél közel lépett a köpcöshöz. Nyugtalanította, hogy járőrtársa szótlan, hogy szemmel láthatóan bántja, nyomja valami a lelkét: Mit szólsz - kezdte a beszélgetést, szavait elégedetten hangsúlyozva -, ugye, mégsem volt hiábavaló a kripta ajtajához odahúzódni?
-A helyedben én nem hencegnék - gyorsította meg a lépteit a köpcös. - Nem valami nagy dicsőség, hogy fülön csíptük ezt a gyereket. Inkább azokat kellett volna kézrekeríteni, akik nekiestek a zsilipnek. Akiket te olyan magabiztosan kémeknek neveztél.
-Azt hitted, kémek voltak? - A magasabbik menetközben előkotorta a köpenye alól a zsebkendőjét, aztán letörölte arcát.
-Abban a pillanatban, amikor lőttem, azt hittem - felelte szégyenkezve a köpcös. - De ha a lövést nem vétem el, most tudnám, kik voltak.
-Nem lehetett utánuk menni - rázta meg a fejét a magasabbik. - Mikorra az ember a sírok közt kibukdácsol a kövesútra, nyoma vész mindennek. Meg hát, ki a fene tudta, hogy ez a gyerek lapul a kriptában? Én az utolsó pillanatig abban a hiszemben voltam, hogy valami, nagyobb halat fogunk. És ha igazán belegondolok, mondd meg, ha nem így gondolod te is, valójában kém is lehetett volna ez a gyerek.
-De akik ráirányították a vizet a cigánysorra, nem voltak kémek!
-Nem hát - nevette el magát a magasabbik. - Tisztában vagyok vele én is. De hogy kik voltak, csak sejtem. Mindenesetre, jobb, ha befogjuk a pofánkat.
-Nem tetszik nékem, ahogy beszélsz. Az ember, ha rendőr, lehet szigorú, meg lehet kíméletlen is, ha a helyzet úgy kívánja. De gané módon embertelen, meg olyan, aki azon mesterkedik, hogy elfedje az igazságot, nem lehet!
-Szánod tán ezeket a mihaszna tetveseket?
-Szánom - vágta rá a köpcös, majd hozzátette. - Mert ismerem őket egytől egyig. Ha elmennek mellettem, köszönnek. Mire rendesen felkel a nap, a szabad ég alatt találod valamennyit. Úgy fognak gubbasztani a paptagjában, mint az ott felejtett szénaboglyák. Kinek az érdeke kívánja így?
A magasabbik elköhintette magát:
-  Igaz, amit mondasz. Reggelre csakugyan földönfutók lesznek egy szálig. De így legalább visszakapják a halastó miatt letartóztatott vajdájukat. Mehetnek újra az építkezésekre.
De ezután már nem lesz nekik hová visszaszökni, mint ötvenhárom telén. Az öreg vajda megkapja az utasítást, és ahogy ki szabadult, örömében teljesíteni fog mindent. Érdekről pedig ne beszélj. Hogy manapság kinek mi az érdeke, ahhoz nagyon kevesen értenek máma ebben az országban.
A vihar csöndesedett. A kövesút két oldalán a tömzsi eperfák lombjai is elcsitultak; amint elült az erős szélvihar, a hajladozó ágak, amelyeket addig nem tudott letörni a szél, kiegyenesedtek újra. Az úttest mellett, a máskor oly poros szekérúton azonban patakokban folyt a víz továbbra is. Ahol tehette, igyekezett magának utat törni az amúgy is felduzzadt, mély vizesárok felé.
A köpcös aggodalommal nézte a vízzel telt árkot, váltig azon töprengett, amit járőrtársa mondott. Könnyebb lett volna szavaira rögtön rákérdezni, de restellte, hogy ezúttal is butának tessék előtte, meg hát, hogy néz az ki, hogy ő mindenre csak rákérdez. Szó ami szó, nem értette, mi lehet az, amitől a cigányok visszakaphatják a kapitányságon fogva tartott vajdájukat? A magasabbik azonban most is elébe vágott: részletesen - amíg oda nem értek a kapitányság kapujához -, nyakatekert eszejárását alaposan megcsillantva adta elő neki a holnapra szóló, az éjszaka történtekből következő Jóslatát", amelyre ő csak nagy sóhajtásokkal tudott felelni. Belátta, a szándékosan előidézett özönvíz és hozzá a szabadon bocsátott vajda új fordulatot hozhat mind a falu, mind pedig a cigányok életében: mert ha a cigány teher, és szép szóval nem akar elkotródni a faluból, szét kell rombolni a feje felől a fedelet, rá kell zúdítani a pusztító árvizet, ki kell önteni, akár a patkányt a lyukból, aztán majd csak elpucol. Szabad az út a nagyvilág felé! Szabad, ahogy szabad volt számukra ötvenhárom őszén is, a nagy munkástoborzások idején, de hogy az épülő városokból ne tudjon többé hová visszatérni, hogy ne legyen neki hol megtelepülni, rá és pereputtyára vízözönt kell bocsátani. Igen. De mi lesz, ha nem lehet elüldözni? Mi lesz, ha nem megy, mert magáénak tudja ő is ezt a falut? Ha városban szerzett keserves tapasztalatát nem akarja újraélni és ezért ellenszegül? A kapitányság kapujában arra gondolt, nem jó csillagzat alatt született. A világ, ez a szennyesen zajló világ olyan gyorsan és felemás módon halad, pörög körülötte, hogy amikorra ő felfog, megért belőle valamit, az már régesrég nem igaz. Megértette, hogy akik irányítják, csinálják és forgatják ezt a világot - ide sorolta sunyi magatartású járőrtársát is -, nálánál egy lépéssel előrébb lesznek mindig. Történhet akármi: az ő eszének járásával követhetetlen lesz minden. Kirekesztetté válik; a történéseknek ő maga nem egyenrangú tudója - cselédje, szolgája lesz, amíg él.

9.


A Kanta Bözsi által föllármázott cigánysori emberek futtában, a kubikgödör egy részét megkerülve, sorjában érkeztek az éjszaka folyamán megrongált zsiliphez. Mint valami temetésen, félkört alkotva, némán, megsemmisülten gyülekeztek az időközben kiszélesedett vízmosáshoz.
-  Végünk van - fordult a vizesároknál Bandulához Kingló Jóska. - Ezt az áradást az újra földre szálló Isten sem tudná már megállítani!
Baljóslatú szavaitól a kövesúton összegyülekezett emberek mozgolódni kezdtek. Egy pillanattal később a vajda feleségének utasítását követve lélekszakadva rohant ki-ki a saját házához, hogy mentse, ami menthető. Szent Pityu az egymással tanakodó két férfihez, Bandulához és Kingló Jóskához fordult:
-A gátőr meg tudná állítani a vizet - mondta izgatottan. -Ért hozzá!
-Akkor szaladj - mondta neki Kingló Jóska -, kapd a lábadat a nyakadba, és repülj, mint a szélvész! Mondd neki, jöjjön azonnal, késedelem nélkül.
-Így lesz, Jóska bátyám - mondta nagyot nyelve Szent Pityu. Verejtékező arcáról cseppek folytak alá; Kingló Jóskának úgy tűnt, Szent Pityu sír. Amint kalapját lengetve, futtában befordult a temető árka mellett húzódó ösvényre, Kingló Jóska Bandulához fordult:
-Szegény fiú! Két hónapja rakott magának új házat. Jószerivel még a vályog sem száradt meg benne. Lehetséges, hogy azért veri annyira az Isten, mert cserben akarta hagyni Piszkárit, azért a másikért, Hugyos Erzsiért?...
-A mi házainkat sem az idő vagy az a dilis Vaszari által kitalált utolsó ítélet fogja elpusztítani - válaszolta Bandula. -Nem adok két órát, fedél nélkül leszünk mind.
-Elnézett a zsivalygó cigánysor irányába, majd így folytatta: - Harangos Eszti háza lesz az egyetlen, ami megmarad. Odáig nem tud felmenni a víz.
Bábi Jóska letartóztatása óta ketten irányították a cigánysort. Próbálták összefogni, nyugalomra inteni a halastó megmérgezése óta a rendőrök által sűrűn zaklatott, éjszakánként több razziát is elszenvedő társaikat - tekintélyüknek köszönhetően, általában sikeresen. Vita sohasem ütött ki kettőjük között. Ha kerekedtek is néha nézeteltéréseik, bölcs és komoly emberek módjára hamar egyezségre jutottak. És tudtak hatni a többiekre is.
Nagy felfordulás támadt a cigány telepen például azon a napon is, amikor láncra verve elhurcolták a vajdát. Kicsik és na gyök, felnőttek és öregek izgatottan, kétségbeesetten fogták közre Bábi Jóska vízparti házát. A legtekintélyesebbek némi tanakodás után aztán bevonultak a gazda nélkül maradt házba, hogy egymásközt alaposan megtanácskozzák, mi legyen most, mit cselekedjenek, hogy a vajda távollétében ne legyen általános a zűrzavar. Mert érthetetlen és felfoghatatlanul rejtélyes dolgok történtek ezekben az utóbbi napokban; tisztán és egyformán világosan kell látnia ezért mindenkinek, különben nem lesz emberfia, aki szavatolhatná a soron a rendet, a nyugalmat.
A két kezük munkájával létrehozott halastó köztulajdonba vétele ugyan érzékenyen érintette őket, ám nagyon nem lepődtek meg, megszokták a korábbi évek folyamán lezajló hasonló intézkedéseket. Eddig nem is érte őket ehhez fogható csapás, de csak azért, mert a korábbi kisajátításoknál nem volt tőlük mit elvenni. A meglepetés igazán akkor érte őket, amikor az államosítás után, éppen egy évre rá, valaki megmérgezte a tavat. Kinek lehetett ekkora bátorsága? Hol van olyan ember ezen a világon, aki az ő nagy kifosztottságukat szívére véve idezarándokol az ismeretlenségből, hogy a rajtuk esett igazságtalanság láttán elégtételt vegyen?
Még a vajda letartóztatása előtt elterjedt a hír, hogy itt valami különös, isteni igazságszolgáltatás történt. Elsőnek Csengő, ez a félbolond fiatal cigány asszony repítette világgá a hírt: itt járt és igazságot tett a cigányoknak Jézus Krisztus! A históriát, amit a tó megmérgezése után Mojnátol hallott először és amit ő maga tovább kerekítve vitt házról-házra, nem nagyon akarták neki elhinni. Ám amikor egy szombati napon, délben Vaszari Piroska (akit a híres moziszínésznő után neveztek így csúfondárosan) befejezvén a papné tyúkólja körüli szokásos teendőit és hazatért a sorra, a cigányoknak tátva maradt a szájuk. Az asszony ugyanis nem cáfolta Csengő Jézusról szóló állítását. Ellenkezőleg, ő is megerősítette, hogy igenis, itt járt az Isten fia, sőt, még Budapestre is felutazott egynémely fontos dolog miatt. Mindenekelőtt Óvári Lacihoz, a falu párttitkárához zörgetett be éjféltájban, majd hajnalra a csoportelnökhöz baktatott el azzal a kéréssel, hogy tüstént adják vissza a cigányoknak a halastavat! Megfenyegette őket, ha ezt a kérését nem teljesítik rögtön, panaszt tesz ellenük a budapesti Országházban: vonattal felutazik Rákosihoz, és jól befűt nekik ott, a nép vezetőjénél. így is tett, mivelhogy sem a titkár, sem az elnök nem volt hajlandó szóbaállni véle. Igen ám, de Rákosi Mátyásnál sem járt jobban! Az Országházba először be sem akarták engedni. Ám amikor megmondta, hogy hívják - földi tartózkodása alatt ekkor lehetett látni feje körül először a fényes glóriát -, az őrt álló katonák haptákba vágták magukat és tisztelettel szalutáltak neki nyomban. A piros szőnyegeken fel is vezették azután Rákosihoz, ahol ő szépen kopogtatott, majd belépett. Elmondta, hogy itt és itt járt, innen és innen jött, és hát ezt és ezt látta-tapasztalta, ami ellen hát őneki alapos kifogása van! Elmondta, milyen galádul bánnak szerteszét a népekkel, mondta azt is, hogy csinálnak az országban ellenük mindenféle büdös disznóságot, és némely helyen ütik és kifosztják ráadásul a keserves verítékkel megszerzett kenyerükből is az embereket, sőt, szó esett az Országházban arról is, hogy itt és itt, így meg úgy, még az egyetlen halastavat is elvették a Szatmár megyei cigányoktól, és hát nekiadták a csoportnak, amelynek előtte esze ágában sem volt, hogy halat ültessen bele. Mindezt, amikor elmondta Jézus Rákosinak, kérve kérte, hogy most már intézkedjen, mert nem tudni, mi lesz!... Rákosi erre úgy válaszolt: Sajnos, most nem ér rá! Országos dolgok kötik le minden csepp idejét, de megígérte, ha jövőre lélegzethez jut, utánanéz a dolgoknak! Merthogy - így mondta szó szerint -, ő maga sem igen szereti, ha ártatlan népeket bántanak!
-Nem úgy van az! - toppantott rá a Kisisten. - Intézkedni kell, de máris!
-Intézkedem - fogadkozott a másik -, mindent elkövetek, csak engedjenek egy kicsit lélegzethez jutni.
-  Nem! - toppantott újra Jézus. - Most kell! Azonnal!
Na, ez már több volt a soknál. Rákosi ekkor méregbe jött, és
sebbel-lobbal kipenderítette a vendéget, mégpedig sajátkezűleg. A mi Urunk ekkor, ettől a nagy gorombáskodástól, hogy hát őt csak így kiutálják, se nyelni, se köpni nem tudott. Csak hátat fordított, felült a vonatra, Mátészalkán aztán vásárolt egy tarisznya mérget, utána gyalogszerrel leballagott a cigánysori kubikgödörhöz, itt aztán két imádság közben, öregember képében szépen beleszórta a halálos mérget a tóba. Mindezt azért tette -emelte esküre a kezét az elbeszélő asszony -, hogy igazság is legyen már ezen a földön, ne csak mindig igazságtalanság!
A cigányok szájtátva hallgatták Vaszari Piroska históriáját. Szép volt, nagyon tetszett nekik, de eleinte neki sem hittek.
-Elment már tenéked is az eszed - legyintett mosolyogva egy állapotos asszony. - Honnan jut eszedbe, hogy az emberek panaszával a Jóisten éppen Rákosit szemeü ki?
-Hát már mért ne szemelné ki? - tette csípőre a kezét Vaszari Piroska.
-Azért - válaszolta tudálékosan egy vastag szemöldökű férfi, akit a cigányok „Rablónak" hívtak -, mert az egyik komonista, a másik meg nem komonista.
-Aztán ez mér érdekes? - kérdezte vissza az asszony.
-Azért - kezdte újra a férfi -, mert a kettő üti egymást. Másodszor meg, a komonista meg a nem komonista, ha akarod tudni, nem is nagyon állnak szóba egymással.
-Meg aztán - húzta el a száját Hugyos Erzsi is -, ha az Isten akarna valamit, nem lenne szüksége Rákosira. Nemhogy nem kérne tőle semmit, de ha látná is véletlenül, tán még adna is neki egy-két jó orrbavágást. Méghogy kérve kérte! Bolond vagy te, jó asszony!
-   Na de azért - Vaszari Piroska ismét csípőre tette a kezét -, tiszerintetek az sem igaz, hogy Szálkán mérget vett?
-Az meg pláne nem igaz - folytatta Hugyos Erzsi. - Mert ha éppenséggel méreg kellene neki, akkor csak belenyúlna a tarisznyájába és annyit venne elő, amennyit csak akarna. Meg különben is, az Isten fiának olyan tudománya van, ha akarja, csak rámutat valamelyik ujjával egy tóra és a halak máris jönnek felfelé.
-Ezt te honnan tudod? - kérdezte Vaszari Piroska.
-Onnan - válaszolta Hugyos Erzsi -, hogy meg van írva a zsótárban.
-Az ott nincs megírva - intette le a papné cselédje. - Mert az csak itt van megírva énnálam! - Kotorászni kezdett a kosara mélyén, ahonnan kisvártatva gyűrött újságot, zsírfoltos röpcédulafélét húzott elő. A földre térdepelt, kiterítette, kisimítgatta, majd izgatottan így szólt:
-Na, ide nézzetek, oktondiak! Itt az írás, itt van rajta minden fehéren-feketén. Gyere csak, te kisfiú! - Pukiné iskolás nagyfiát térdepeltette maga mellé, majd ezt mondta neki: - Olvasd gyermekem, nyalom a szád, hadd hallják ezek a hitetlenkedők innen is, amit mondtam!
A fiú a kisimított papír fölé hajolt. Jóeszű, értelmes gyerek volt, tiszta beszéddel, akadozás nélkül kezdte olvasni a nyomtatott szöveget, amely valóban arról tudósított, hogy látták Magyarország tájain a Megváltót, hogy különböző országrészeket keresett fel és a nép hogyléte felől érdeklődvén adatokat és panaszokat jegyzett be a füzetébe, azzal a nagy ígérettel, hogy „szemléje" során útba ejti majd a budapesti parlamentet és szót vált az ország vezető emberével, magával Rákosi Mátyással abból a célból, hogy felhívja figyelmét az országban nem jól folyó dolgokra, különös tekintettel azokra a vidékekre, falvakra és településekre, ahol egyes vezető beosztású elvtársak túlfeszítik a húrt.
A magát Megváltónak nevező fiatalember - az Alföld vidékein és a Nyírség nyomorúságos tájain idős csavargó ember képében látták -, egyes falvakban betegségeket diagnosztizált, sőt, egy hatszáz lelkes községben még egy vajúdó, hét gyermekes családanya születendő nyolcadik gyermekét is világra segítette. Isteni eredetű szolgálataiért - amint azt a szemtanúk egyöntetűen vallották - sehol sem fogadott el ellenszolgáltatásképpen mást, csupán szállást és eleséget. Az újságcikk egy Pestmegyében élő vecsési parasztember tanúvallomását emelte ki leginkább, aki kezdetben gyanakodott a magát Megváltónak nevező fiatalember viselkedésén, mivelhogy az a reggeliző asztalnál isteni származásához nem méltó torkosságot tanúsított. A gazda ezért a legnagyobb titokban riasztotta a helybeli államvédelmi szervet. A legmeghökkentőbb esemény persze igazából csak ezután következett: ismét a vecsési szemtanú vallomását idézvén, a röpirat arról adott hírt, hogy a riasztott ávéhások ki is vonultak a termelőgazda házához és a meglepődéstől szólni sem tudó Megváltót a törvény nevében láncra verték. Igen ám, csakhogy a Megváltó, amint az hamarosan kiderült, nem ál-Megváltó volt, hanem igazi. Mert amikor észbekapott, hogy milyen nehéz a súlyos vasbilincs, menekülésre fogta a dolgot. Futott, ahogy csak bírta a lába. Az üldözők persze megpróbáltak utána lődözni, fegyvereik azonban csütörtököt mondtak. Egy káposztaföld közepén aztán az elbeszélő szerint bekövetkezett a váratlan csoda: a Megváltó itt megrázta magát, belenézett az ávéhások szemébe, végül nagy fényességet támasztva maga körül, szépségesen felszállt a magasba. Csak a láncai maradtak utána; ezek hulltak vissza a földre, meg a kopott vándorgúnya, amelyben járt-kelt az „ördögök útjára tévedt apostoli Magyarországban".
- Hát igen - sóhajtott fel a történet hallatán Hugyos Erzsi -, ez így már más! Mert szentigaz, ha a Megváltó úgy akarja, hiába tesznek rá láncot aranyból, ezüstből, lehullik az róla, mégpedig egy szempillantás alatt. Na, így már jót mondtál - folytatta elismerően -, így már elhiszem. De ahogy Csengő mondja, úgy nem. A Jóisten, ha földi küldetésében netán bajba kerül, vagy országlátogatását befejezte, nem egy rongyos bokorba meg nádasba bújik el, ahogy Csengő mondja, hanem felszáll egyenesen az égbe. Éppen úgy, ahogy ebben az újságban le van írva. Fényességet támasztva felrepül a Mennyeknek országába.
-Akkor most már csakugyan hiszel nekem? - egyenesedett fel elégedetten Vaszari Piroska.
-Hiszek - bólintott Hugyos Erzsi. - így már, látod, hiszek.
-Én mondom néktek - Vaszari Piroska megint az újsághoz térdelt - hamarosan nagy dolgok fognak megtörténni ezen a földön. ítélet jön ide nemsokára, méghozzá olyan, amit végítéletnek mondanak a bölcsek. A tiszteletesné asszony is megmondta, Isten nem hagy büntetlenül semmit. Ide nézzetek... itt van a mi Urunk, a mi szépséges Megváltónk. így szállt el az ávósok elől. - Az újság közepére mutatott, ahol rajzos formában csakugyan ott állt a vecsési parasztember által leírt jelenet: a magasba felszálló Megváltó és kitárt, varázshatalmú kezéről a káposztaföldre aláhulló bilincs.
-Én holnap el fogok menni a templomba és az oltár előtt teszek szent imádságot azért, hogy az Isten meg ne büntessen az előbbi hitetlenkedésemért - szólalt meg váratlanul az állapotos asszony és domború hasára tette eres, fekete kezét. - Szűzanyám - folytatta elmenőben, katolikus szokás szerint keresztet vetve -, mitől bódul meg ennyire az ember, hogy már a saját istenében sem bízik? Atyám Teremtőm - fohászkodott az ég felé -, ne engemet büntess meg ezért!
-Én mégis azt mondom, ne nagyon higgyünk az újságoknak - próbált tovább ellenkezni a Rablónak nevezett férfi. - Az még semmit nem jelent, hogy lerajzolták Jézust. Ha tudnék rajzolni, én is lerajzolnám. Aztán meg ne felejtsétek el, amit a pap mondott Harangos Eszti temetésén: faragott képet ne imádj! Na, hát én is azt mondom, ebben az újságban, amit tán uszításképpen egy másik országban csináltak, ez a kép itt faragott kép! Aztán meg azt se felejtsétek el, hogy máma Magyarországban minden újság komonista újság. Esküdt ellensége az Istennek. Ez az írás is, ha mégsem külföldről repült ide, csak azért eszelődött ki az itteni hatalmasok által, hogy csúfot űzzenek az Istenből. Mert megeshet itt máma minden. Ha én komonista lennék - folytatta -, én is csak annyit kormalkoznék, amennyi elég lenne ahhoz, hogy jól odamondogassak a nem komonistáknak, saját hasznomra, meg szegény pulyáim hasznára.
-Eriggy! - taszított rajta egyet Hugyos Erzsi -, pogány vagy, honnan is tudnád, mi az Igazisten?
-Te talán tudod, szentfazék? - vágott vissza a férfi. - Hát miért pogány az, aki jobb sorsot kíván magának?
-Jól van, kívánj, amit akarsz - hárította el a további beszélgetést az asszony -, de akkor hagyjál engem békén! Ne szédíts tovább a hanglérkodásaiddal. Én hiszem, amit én akarok, te pedig eredj magadnak a pokolba! - A férfi zavartan, kivörösödve, szégyenkezve toporgott az egybecsődült asszonyok gyűrűjében. Azon töprengett, miképpen vághatna vissza ennek a minden hájjal megkent szikár asszonynak, ám zavarodottságán nem segített az sem, hogy mentségül hirtelen azt találta ki, hogy hát ha Jézus olyan nagyokos, akkor miért nem varázsolta le az öngyilkos Harangos Eszti nyakáról is a kötelet, amikor az minden ok nélkül pusztulásra adta a fejét?
-Azért - felelte habozás nélkül Hugyos Erzsi -, mert amikor segíthetett volna, akkorra az Isten fia már az égben volt. Ha Magyarországból nem kergetik el az ávósok - folytatta kenetteljesen -, szentséges hatalmával csodát művelt volna Harangos Eszti halála napján is. Ezenkívül - jutott eszébe hirtelen -, ha hiszed, ha nem, a Kisistennek nincs hatalma az égben. O csak úgy tud csudálatosokat művelni, ha itt van lent köztünk a földön, bűnös emberek között.
-Nem hiszek én neked - legyintett a férfi. - Olyanokat karattyolsz itt össze, hallod, amitől az embernek megáll az esze.
-Akkor én most teszerinted hazudok? - A kétméteres fiatalasszony összeráncolta a homlokát.
-Mondhatnám úgy is - bólintott a férfi.
-Na, akkor ide nézz - Hugyos Erzsi közel lépett a vastag szemöldökű férfihez -, hát ha nem hiszel egy ilyen magamfajta mindenttudó asszonynak - mondta -, akkor nézd meg, mit adok én most néked.
S hogy megszégyenítse, hogy vitatkozó kedvétől elüsse az akadékoskodó embert, sebesen felrántotta magán a szoknyát, majd miután mindenki szemeláttára egymás után többszőr is megpaskolta csaknem pucér, szőrtelen ágyékát, tenyerét a férfi szájához nyomta: - Nesze!... - nevetett fel diadalmasan - ettől álljon meg az eszed, hékás! Ettől, ne a karattyolásomtól!
Az eset, a Megváltó körüli legenda tovább terjesztése és életben tartása ezzel persze még nem ért véget. Vaszari Piroska, tormalevélbe göngyölve a tölteléket, nagy fazék töltöttkáposztát főzött. Még aznap egy butélia piros bort is kunyerált a tiszteletesnétől, amit estére az asztal közepére állított. Végül tisztára fürdette, szépre fésülte pucér kölykeit, mezítlábas urára pedig cipőt parancsolt, s miután mindent elrendezve látott kiszépített házában, ölhetett kézzel leült egy székre, távol a terített asztaltól, amelyet azért rakott így tele minden jóval, hogy illendő vendéglátásban részesítse a Megváltót, ha az netán ismét visszalopakodna holnap hajnalban a földre, ami már nagyon valószínű, hiszen nem véletlenül kelt fel ma olyan korán az Esthajnalcsillag; ült ki pirosan az ég aljára, szemben a cigánysorral.
- A végén - gondolta mélyet sóhajtva - még igaza lesz annak a bolygó lelkű vénasszonynak, a cigánysorról nemrég eltemetett Harangos Esztinek, aki halála előtt, azokban a baljóslatú napokban szemrebbenés nélkül állította boldog-boldogtalan előtt, hogy hamarosan vége lesz a világnak, hogy új jön helyette; a gyilkosokat, a gazembereket, a csalókat, a semmittevőket megbüntetik; azokat méltóképpen meglakoltatják, az árvákat és a védteleneket pedig örök időre felmagasztalják. Feltámasztódnak sírjukból a halottak, béke és örök nagy nyár köszönt tél helyett a világra, hogy ingyen ruhát osztanak majd a pucér gyerekek számára, meg ételt a rászorulóknak, naponta háromszor: olyan világ lesz végre ezentúl hálistennek, amelyről eleddig csak álmodni tudott az ember, legyen az akár cigány, akár magyar, vagy akármi...
De nem maradt el a másik asszony, Vaszari Piroska mellett az igazi nagy rémhírterjesztő, az események kapcsán méginkább megkergülő, féleszű Csengő sem. Ő például kimeszelte, kívülről szépen kipingálta Harangos Eszti birtokba vett házát. Lóganés sárral újra tapasztotta, újra mázolta a szobácska földjét, majd virágot, rengeteg pompás mezei virágot gyűjtött, s telerakta velük az egyetlen ablakot, a szegleteket, a gerenda réseit, végül előkészítette a pöcegödörbe fulladt élettársa, Csundra egyetlen hátrahagyott rend ruháját is, hogy ha majd jön a végítélet és az ő embere halottaiból feltámad, hát legyen neki mit magáravenni, ha betoppanna a zsarolyáni temetőből.
Kingló Jóska fejcsóválva, tehetetlenül nézte az esemény után megtébolyult cigány sor ítéletnapi készülődését.
-Nem szégyellitek magatokat - korholta a józanabbakat, amikor sorra járta a telep még épen maradt házait -, hát tibelőletek már mindenki bolondot csinálhat? - Mikor pedig odahaza észrevette, hogy a felesége, Sámson Betti is takarít, hogy készülődik ő is, irgalmatlanul dühbe gurult:
-Abbahagyod azt a subickolódást - mondta az asszonynak -, abbahagyod, vagy letöröm a derekadat!
Az asszony nem szólt, válasz helyett a földre lökte a seprűt, később pedig kiült a ház elé, hogy a hamarosan beköszöntő nagy ítéletnapi trombitálás előtt végiggondolja fiatal, de nem éppen bűnök nélkül való életét, ám negyedóra sem telt el így, amikor azt vette észre, hogy seprűvel a kezében férjeura ugyanazt folytatja, amit ővele abbahagyatott. Estére tiszta volt a szoba, így feküdtek le ők is.
Bár az a nap a cigánytelepiek számára már nem tartogatott több meglepetést, ők mégis feszülten, félelemmel vagy titkos reménykedéssel teli várakozással indultak neki a sejtelmes éjszakának: házaik ajtaját nyitva hagyták, a petróleumlámpákat feltöltötték -juttattak „fotagémet" azoknak is, akik éppen hiányát látták e jóságos folyadéknak -, és ahol még volt, ahol hanyagságból vagy ügyetlenkedésből nem törték össze a lámpaüveget, ott szépen megtisztították, s így tették vissza a lángra, ugyanúgy, ahogy karácsonykor szokták, megemlékezvén a kisded alakjában előlépő és az emberiségért sokat szenvedő tündökletes Megváltóról.
- Egy esztendőn belül meg fogok háborodni - mormolta magának Kingló Jóska, miközben az ágyban fetrengve hátat fordított feleségének, a ruhástól hanyatt fekvő Sámson Bettinek. - Ezen az estén még a kutyák nem ugatnak - dünnyögte. - Miféle bolondóra, miféle pokolbeli szerkezet félelmet keltő ketyegése némította el ezt a félkegyelmű népséget* hogy kínjában nem csak önmagára, de a kutyájára is rá tudta parancsolni a hallgatást? Mert az, hogy a tavibékák, a tó megmérgezése óta megkukult békakirályfiak örökre elnémultak, hát rendjén van. De mi némította el ezeket a szerencsétlen, máskor féléjszakán át ugató, vonyító állatokat? Bábi Jóskától hallotta, aki pedig Oroszországban tapasztalta először - hogy mi mindenre éppen a háborúban jön rá az ember először -, hogy a kutya - Hadady Pista farkaskutyája sokáig ott volt velük az állásokban -, ha valahonnan baljóslatú szelek kezdtek fújni, nyugtalan lett rögtön. Ha pedig már ott volt a baj a közelükben, ezzel a száz kilós hadikutyával nem lehetett bírni. De fékezhetetlen volt a sűrű haláleseteknél is. Ha nem látta is, megérezte a halottat. Ilyenkor hosszú sírásba, dermesztő vonyításba kezdett. Embernek is fájó, keserves sirató hangokat hallatott. Halálfélelmében, a tébolyodás küszöbén durrantotta le végül egy kis, kerekképű dél-alföldi tizedes. Másféle megfigyelése is volt Bábi Jóskának; mesélt erről is eleget, mégpedig, hogy némák maradtak a kutyák ott, ahová ők, mint idegenek betették a lábukat. A megfélemlített, a házaikba behúzódó, bezárkózott lakossággal együtt eltűntek az ebek is.
- Lehetséges - kérdezte az ágyban forgolódva önmagától Kingló Jóska -, lehetséges, hogy a kutyák félelme azonos az ember félelmével? Vagy csak - gondolta - tudnak az emberi félelemmel együtt érezni? Mit érezhetnek most, ezen a különben csendes, szellőtlen, csillagfényes éjszakán a passziózó határőrök puskái elől nemrég elmenekült, elbújtatott cigánysori dögök? - Tapasztalata szerint a kutyák ösztöneiben lehet bízni. - Végítélet jönne csakugyan? Ó, bolond! - dünnyögte önmagát korholva -, nem tudod te már mit beszélsz! - Később, amiképpen a felesége feküdt, ugyanúgy hanyatt fordult ő is. Érezte, ha sokáig töpreng, ha sokáig gondolkodik az elmúlt napok eseményei fölött, megháborodik, belehabarodik ő maga is valamiféle kibogozhatatlan és értelmetlen elmélkedésbe, amiből már senki más, csak egy valóban földre ereszkedő Atyaisten segítheti ki, más nem.
-De hát ki mérgezte, ki mérgezhette meg mégis ezt a tavat? - kérdezte most már félhangosan, s hogy felesége meg ne szólaljon (tudta, hogy még ébren van), kezét egy pillanatra az asszony szájára tette. - Ébren kell tartani magában az embernek a józan ítélőképességét mindig - motyogta. - Ő maga nem folyhat bele olyan kitalációkba, amilyenbe például Mojna, az az örökké álmokat látó kisfiú, amikor olyanokat talál ki, hogy vénember képében maga az Öregisten vesz elégtételt a rajtuk esett igazságtalanság láttán, vagy nem eshet bele abba a bolondériába sem, amit ez az együgyű Csengő terjesztett el a soron, felfújva a kisfiú által látott esetet, Vaszari Piroskáról pedig jobb nem gondolkodni!
-Mit nem merészelt ez a hazug nőcseléd! Hogy az agyában keletkező dilinyós meséket igazzá tegye, van képe hozzá elcsórni a pap minden hájjal megszentelt, franc tudja, honnan származó iratait. Na, megállj - dünnyögte fogcsikorgatva -, megállj, te foltos ábrázatú nőszemély, most megkapod tőlem a magadét! - Hirtelen felpattant, nyúlt a papucsáért, hogy felkeresse Vaszariék házát, de indulata, amilyen hirtelen támadt, ugyanúgy egyetlen pillanat csillapodott el alatt.
-Mit tehetek? Mi értelme lenne akármit tenni?... - sóhajtotta maga elé, s közben a háta mögé nyúlva visszanyomta a párnára a véle együtt feltápászkodó nyugtalan asszonyt. -Akiket egyszer megtébolyítottak - gondolta e pillanatban, megszánva a vajda távollétében gondjaira bízott cigánysor népét -, akikkel egyszer bolondgombát étettek, azokat hogyan lehet más útra, helyes vagy jobb irányba vinni? Megérezte, ebben a percben pontosan látta, nincs többé hatalma a cigánysor fölött! Rájött, nem a kínjában csodákat látó gyerekben, a szorultságukban hazugságokat kitaláló asszonyokban kell látni a bajok okát, hanem valami másban. Igen, de miben?
- Kimegyek egy kicsit a levegőre - mondta a továbbra is hanyatt fekvő asszonynak. - Nyugtalan vagyok - próbált magyarázkodni. - Egy óra vagy fél óra múlva visszajövök. -Hogy mennyire szépen van öltözve, hogy egészen más ruha van rajta, mint volt mindennapos viseletképpen egész nap, csak odakint a ház előtt, az éjszakai félhomályban vette észre: inge ugyanis, ez a csakis ritka alkalmakkor viselt hófehér selyeming most kékes fénnyel világított rajta. Meglepődött, szinte megijedt önmagától, mert, noha gyakran barangolt éjjelente a késői órákban a soron. A vajdát helyettesítve rendszerint háztól-házig lopakodott, szégyenérzet nélkül burkolózott bele a sötétségbe, hogy észre ne vegyék. De mit tegyen ilyen feltűnő viseletben. Régebben sokat gondolkodott; töprengett ezek fölött az éjszakai önkéntes őrjáratok fölött, és akkortájban mocskosnak, gyalázatosnak, árulónak érezte magát, hiszen vajdahelyettesi, cigányképviselői megbízatása mellett feladatául kapta azt a nagy disznóságot is, ne csak képviselje, hogy ne csak vezesse a cigánysor népét, hanem az úgymond „gyanús magatartású elemekkel" is próbáljon meg leszámolni, hogy tartsa őket szemmel, magyarán arra bíztatták, hogy legyen besúgó, illetve, ahogy mondták, felderítő a hatóságok számára. Megbízóinak akkor nem mondott nemet. Később azonban ingerült lett, és nagyot köpött. - Majd ha fagy, elvtárskáim - felelte nekik akkor gondolatban, a kicsinyített megszólítással őket utánozva -, amit ti tudtok, amit ti akartok tudni, azt jobb lesz, ha csak én tudom. Egyes-egyedül én! - S ettől kezdve valóban nem történhetett meg a telepen olyasmi, amiről ő ne szerzett volna tudomást, csakhogy, amit megtudhatott, azt „saját" ügyként kezelte aztán; nála megrekedt, vagy benne örökre elsüllyedt, ahogyan felfogása szerint el is kell süllyedniük a titkoknak.
A legutóbbi napokban is ezért fordulhatott meg a fejében például az, hogy ha valamilyen módon mondjuk tudomást szerzett volna a tó megmérgezőjének kiléte felől - akárki volt is az illető -, bizonyára nem adta volna rendőrkézre azt sem. Annál is inkább - törvény ide, törvény oda! -, mert igen rokonszenvesnek minősítette az ismeretlen szabotáló tettét, hiszen olyasmit követett el, amit éppenséggel a cigánysor első emberének, tehát Bábi Jóskának kellett volna a durva államosításra válaszképpen elkövetni. Eszébe jutott: az illető személy őhelyettük cselekedett; a szemtelen kisajátítóknak amaz felelt vissza. - Jól van, mindez rendjén is van - morogta maga elé, amint végigjárta a cigánysort -, csak most már azt kellene tudni, hogy végül is ki tette? Mert hogy Isten nincs, aki ezt a nagyon nagy merészséget megcselekedte volna, az biztos! Az pedig, hogy ezek a bódult cigányok nem tudnak elképzelni más személyt - gondolta -, még semmit nem bizonyít. Mi lett volna, ha mondjuk az igazság kedvéért hozzágondolták volna ezt is: hát ha Isten olyan jóságos, miért nem rendezte meg a dolgot úgy, hogy a magyarok ne sajátítsák ki a tavat? , Azért - King-ló Jóska megállt a tó partján, elnézett a sötét víztükör felett -, ... mert Isten útjai kifürkészhetetlenek!", mondaná egyből és szívesen Hugyos Erzsi. Hát, ha kifürkészhetetlenek - morogta Kingló Jóska maga elé, válaszképpen a hórihorgas asszonynak - akkor menjen az Isten a dolgára! Már ide - folytatta gondolatait mély meggyőződéssel - olyan Isten kéne, aki nem cifrázná olyan kacskaringósakra az utakat!
Negyvenhétben persze - emlékezett vissza -, azt fújták ebben az országban széltében-hosszában, hogy no, most már itt van az új Isten! Itt van, aki pedig nem más, mint maga a szorgalmasan dolgozó nép, aki egy olyan világot alkot, aminek hát kommunizmus a neve. Az pedig egy jó világ; abban lehet majd élni, enni-inni, dolgozni és a végén szép csendesen meghalni. Jóban, békességben és boldogságban töltheti ki az ember azt a csepp kis idejét, amibe beleszületett. Na, hát ha ez az az új világ - sóhajtott egy hatalmasat -, akkor itt egye meg a rosseb! Mert hogy a francba tud nyugodtan élni egy komonizmus, hogy közben hagyja elsorvadni, tétlenségben éhen dögölni a cigányságot? Csórelásra kárhoztatja őket, pedig hát nem is biztos, hogy ehhez lenne kedvük szegényeknek. Akik pedig Békevárosra hivatkoznak, hogy hát ott volt munka, jóság, új élet; akik ezért szemrehányást tesznek, azok nem tudnak valamit. Versenyfutásra be lehet fogni népeket, de akik ebben a futásban elmaradnak, igazságtalanság azokat egyből és örökre alkalmatlannak mondani.
Darázst például, tisztességes nevén: Balogh Karcsit már az első napon elzavarták az építkezés színhelyéről. Idehaza rendes kis kosárfonó ember volt, amíg lehetett a Szamos partról vesszőhöz jutni. Űzte is az ipart megállás nélkül, ám Békevárosban rögtön bélyeget ütöttek a homlokára, hogy biztosan azért nem megy fel a falakra, mert nem akar a munkátlan cigány dolgozni. Ugyan! - Kingló Jóska ingerülten felrántotta a vállát. - Vajon hogy a nyavalyába mert volna felmenni, amikor a boldogtalan életében akkor látott először emeletes házat! Hát amikor azt mondták neki, hogy nosza, másodmagaddal fogd meg csak azt a tróblit, és vigyed csak felfele azt a téglát, bizony nemet mondott, és úgy elfehéredett az ijedtségtől az árva, hogy olyan lett, mint a frissen oltott mész. A másnapi falézolásnál már nem kellett a munkavezetőnek; nagy hangon ripakodott szegény kosárfonóra:
-   Menj orvoshoz! - üvöltötte neki. - Az majd jobb helyre tétet!
- Jól van - egyezett bele a doktor. - Hát ha csakugyan félsz a magasban, akkor eriggy fundamentumot ásni.
Balogh Karcsi másnap új csapathoz szegődött - érdekes, Ő maga nem hátrált meg az első Békevárosban tapasztalt nehézségektől; nem igyekezett a többi megrémülttel együtt visszaköltözni a szülőfaluba -, ők kezdték ásni az ábécé rendben soron következő, J" épület alapjait. Tavasszal aztán jött a hír, hogy innen, a pocsolyás, vizes árokból vitte el a tüdőbaj. Volt a szerencsétlen cigány ember mindenével együtt vagy negyvenöt kiló.
A Békevárosból érkező rossz hírek persze, később sem akartak apadni: a legdermesztőbb, a legértelmetlenebb halálhír a négy gyerekes Kadarcs Béla nevéhez fűződik - szerette és jól tudta is csinálni a falakhoz a kötőanyagot, attól kezdve Habarcs Bélaként emlegették. Hát ki hallott még Békeváros előtt olyat, hogy egy jóravaló cigány embert halálra vigyen az áram? - tette fel magának a tó partján a kérdést Kingló Jóska. Fél liter pálinkát vitt ez a boldogtalan Kadarcs Béla a munkahelyi villanyszerelőnek, hogy hát, jöjjön már, szaki bácsi, csinálja meg a villanyomat.
-Nem azért jöttem Békevárosba, hogy setétségben éljek itt is - mondta, s miután átnyújtotta a pálinkásüveget, karon fogta az embert.
-Hát aztán mi baja a villanyodnak? - tudakolta a szerelő, s közben nevetett Habarcs Bélán, próbálta ugratni.
-Nem lóg rajta körte - válaszolta a malterkeverő. - A nagy szobában ugyan van egy, de az ott nem kell, mert mi csak a kicsiben akarunk lakni.
-Hát akkor vedd le - vonta meg a vállát a szerelő. - Csavard ki onnan azt a körtét és tedd át a kicsibe.
Habarcs Béla nem volt buta ember. Volt neki esze elég. Annyi azonban nem, hogy tudta volna jó előre, hogy a pucér villanydrótot nem lehet ám csak így-úgy megfogdosni. Ami a falból kiáll, vagy lóg lefelé a plafonról, jobb, ha ahhoz nem nyúl az ember. Hát ő bizony hozzányúlt. Hozzá, az meg jól megcsapta, utána meg puff!... Habarcs Béla ijedtségében leesett a billegő, kecskelábú asztalról, a kövezeten aztán kitörte a nyakát. Ezek után - Kingló Jóska leült a tó partjára, ujjával beletúrt bozontos üstökébe, végül meredt tekintettel rábámult a finoman hullámzó víztükörre - ki mer magyarázatot adni arra, ami lejátszódott a szerencsétlenül járt családok lelkében, ki tudja megmagyarázni a babonásan keletkező félelmet, amely az építkezésen a balesetek folytán elhalt személyekkel rokonszenvező közeli vagy távoli családtagok könnyen megbillenő lelkületében született, hiszen senki és semmi nem tudta már megállítani azt a felbomlást, ami nem egészen két hónap leforgása alatt végbemehetett akkor?
Legfőbb bűnös, persze, Harangos Eszti volt ebben is. Túrán Mari halálos kimenetelű fürdetése a sohasem látott zuhanyrózsák alatt rögtön elszabadította benne a fantáziálást: a pusztulást és a visszavonhatatlan örök megsemmisülést látta a cigány csapat rögtöni lefertőtlenítésében, kopaszra nyíratásában és részükre az amnesztiával kiszabadult rabok hátrahagyott csíkos munkaruháinak kiosztásában is. Eleinte, amikor a szívrohamban elpusztult Túrán Mari rokonsága útrakelt, nyugtalanságát még tudta türtőztetni valamennyire. Ám később, amint a „C"-épület előtt felsorakoztatták őket, megindult benne az ördög malma rögtön: forgott, darált, toporzékolt benne az indulat, úgyhogy, amikor végre ő maga is beköltözött első emeleti lakásába - a földszintre nem engedték, azt mondták, ott most fürdő van, meg majd ott lesz a cigány gyerekek részére az óvoda -, jönni-menni kezdett a frissen parkettázott, tágas, üres helyiségben és úgy érezte, az ablakon felejtett sűrű rácsok láttán menten meghasad az ő szíve is. A kisebbik helyiségben aztán úgy hajnaltájban odalépett a vízcsaphoz, hogy szomját oltsa, de a bestia, ahelyett, hogy vizet adott volna neki, elkezdett inkább rémségesen zörömbölni, sípolni, prüszkölni-köhögni, végül, amikor jól kifújta magát, egy marékra való pocsék sárga levet köpdösött csupán a kagylóba, majd e váratlan és irtóztató hangzavar után nem hallatott mást, csak hosszú, baljóslatú csendet.
Na - határozta el mindörökre Harangos Eszti -, ő oda többé be nem teszi a lábát! Ha szomjan hal is, neki abból a csőből nem kell víz! Meg hát, micsoda egy víz jön abból?... Nem víz az, Isten bocsássa meg annak, aki kitalálta, hogy az ember így igyon, hanem lóhúgy! Sárga, mint a hídiások alatt a trágyáié! Nem becsületes dolog az ilyesmi - gondolta visszasétálva a rácsos ablakú szobába. - Az ilyesmik - motyogta maga elé - halálos nagy bajok előszeleit hozzák. Jó lesz hát rájuk előre felkészülni!
Az igazi nagy csapás, a sunyiság sátán katlanában kifőzött halálos méreg csak ezután következett a számára: másnap a fatelep előtti gyülekezőhelyen kerek-perec tudomására hozták, ilyen öregasszony számára nincs és soha nem is lesz a városban munka! Úgyhogy mars, neki már nyugdíjban a helye.
Harangos Eszti elképedten hallgatta a munkavezető goromba megjegyzését. Kifehéredve, dühtől remegő hangon motyogott maga elé valamit, majd a köténye zsebéből hirtelen előkapta a toborzótól oly nehezen kicsikart munkakönyvét, odalépett a munkavezető elé:
- Te taknyos orrú, kenderszakállú ördögfajzat - csattant rá ezután -, hát hogy beszélsz énvelem! Hát mit tudod te, ki vagyok én? - Körbetáncolta a piros nyakkendős, szőke szakállas fiatalembert, majd hirtelen mellbevágta: -Na! Mondd meg! Ki vagyok? Ki vagyok, csapjon ide melléd az istennyila!
-  Húzódjon félre, szaktársnő. Ne akadályozza a munkámat. Megmondtam az imént. Ilyen idős szaktársnőt magas építkezésnél nem tudunk figyelembe venni. A falakon olyan szél fúj, hogyha maga oda felmerészkedne, elfújná, elrepítené, akár egy puccos madarat. Nem szívesen vállalkoznék most arra, hogy a szaktársnő miatt láncra verve börtönbe vonuljak.
A reggel falézolásnál megjelent cigányok összenéztek.
-Szaktársnő neked az öreganyád segge - válaszolta pulykamérgesen a vénasszony. - Adjál munkát nékem is, mert ha felfordulsz, sem fogom addig tudni, mit beszélsz. Mi az, hogy szaktársnő? Hát kurva vagyok én? Ne szaktársnőzz engem, hallod, hanem tedd a kötelességedet!
-Kérem, azt teszem! - A munkavezető kétségbeesetten menekült a munkakönyvével hadonászó öregasszony elől Kingló Jóska háta mögé, aztán így szólt:
-Távolítsák el az elvtársnőt, kérem. Micsoda dolog ez!
-Húzódjon félre, nyanya - szólt oda neki higgadtan Kingló Jóska. - Én majd, ne féljen, egyenesbe hozom a sorsát.
Nem tudta egyenesbe hozni. Kingló Jóska keserűen felsóhajtott; az éjszakai vízparton megpróbálta maga elé idézni a békevárosi időket újra. Életének számtalan kudarca közül ez volt számára az egyik legcsúfosabb vereség: az egész városban, a város összes munkahelyén rábeszélésére sem akadt vezető, aki pártfogása alá vette volna a munkára pályázó öregasszonyt. Vén volt, túlságosan kivénhedt; felelősségét nem adta érte senki. És ebből - Kingló Jóska meggyőződéssel vallotta magának utólag is -, ebből kezdett el buzogni, áradni minden bajnak vize-forrása; ekkor indult meg az a feltartóztathatatlan forradalom, ami végül is odáig vezetett, hogy a Békevárosba toborzott cigányság fele lassan-lassan visszaszállingózott az őket kiebrudaló szülőfaluba.
-  Odahaza, ha napjában csak egy sült kolompért esztek - kezdte lazításait esténként emeletről emeletre kapaszkodva Harangos Eszti -, az többet ér, mintha itt pástétomok folynának kifelé a szátokon. Nappal kihajtják belőletek a magyarok a szuszt, este meg már azt sem tudjátok, fiúk vagytok-é, vagy lányok. Igaz, pénzetek lesz, de mihaszna, ha lépten-nyomon a halál leselkedik érte rátok? Mondok néktek valamit. Máma délelőtt láttam a hegy lábánál, a patak partján egy felakasztott embert. Biztosan nagy volt neki a bánata, ezért önkezével meg is adta a módját. Miért lehetett keserves az élete? Ki tudja? De az biztos, jövője már nem volt. Na, hát én mondom, ilyen sorsvár rátok is. Ezért pakoljatok máris, utána meg cofort, indíts hazafelé!
Egyik helyen aztán ezeket válaszolta neki egy asszony:
-Azért beszél így, hallja, Eszti néném, mert a maga számára nem volt felvétel. Hogy hiába esedezett, nem kellett a kutyának sem!
-Nem úgy van az pulyám - csöndesítette a vénasszony Golyó Olgát. - Énbelőlem nem az irigység beszél, akármit gondolsz is. Énbelőlem az beszél, hogy hát haza kell innen menni, méghozzá mihamar. Halljátok - megcsóválta a fejét -, hát nem riasztott el benneteket eléggé az a rengeteg emberfej, amit a legelső nap hajnalán ebben a pincében, az első szálláshelyünkön láttunk? Nem elég nektek, hogy a kiszabadult rabok nap mint nap levágják egymás fülét, elharapják egymás torkát, amikor leisszák magukat a bodega előtt? Az sem elég, hogy bármelyikünket bármelyik percben megölhetnek ezek a kutyafejű tatárok?
Rémségeit, lázító beszédeit mondta, mondta volna még, de egy helyütt a család feje, a máskor különben igen csöndes Szász Endre türelmét veszítve egyszer csak kipenderítette Harangos Esztit a folyosóra.
-  Menjen innen, hallja - kiáltott a vénasszonyra -, nem vagyunk mi kíváncsiak a maga véleményére!
Harangos Eszti ezután dúlva-fúlva, vérig sértve ereszkedett le a harmadik emeletről a maga emeletére. Odahaza aztán kulcsra zárta az ajtót, majd a biztonság okáért eléje tolta a délelőtt folyamán Csengő segítségével a fiatalasszony nevére vételezett, leltári számmal is ellátott, nehéz, festetlen kecskelábú asztalt. Ágyára, a nemrég még rabok által használt fekhelyére ült végül, majd sokáig, töprenkedve, aggodalmaskodó arckifejezéssel nézte, fürkészte a másik ágyon egy csíkos, agyonkoptatott pokróc alatt alvó kisfiú kis rokona, Mojna arcát. Közben ezeket suttogta maga elé:
-  Mi lesz itt, Istenem! Mi lesz itt holnap, mi lesz itt holnap után?

10.


Hajnali fél hatkor aztán - odakint a lapostetejű étkezdte körül a korán kelő munkások miatt nagy volt már a sürgésforgás -, Csengő, ezt az új életet igencsak kedvelő fiatal cigány asszony kopogtatott a belülről eltorlaszolt ajtón. Hóna alatt friss kenyeret, papírba csomagolva pár darab kockasajtot, kezében pedig fehér, színültig telt mázas kancsóban tejeskávét hozott a munkára alkalmatlannak nyilvánított és ezért élelmezési jeggyel nem rendelkező vénasszony és kis védence, Mojna számára. Az egykori amerikai katona, a későbbi amnesztiás fegyenc, Pecc Gyuri jóvoltából rendszeresen ebéd és vacsora is (egyaránt) került Csengőn keresztül az asztalukra, persze, amint azt Harangos Eszti jól sejtette, nem egészen „Isten fizesse meg" alapon. Nem jószívűségből.
-Szép ez a kis asszonyka a csapatában - kezdte egyik reggel az udvarlást Pecc Gyuri Bábi Jóskának az étkezde bejáratánál. - Úgy veszem észre - bámult hosszan az előttük elhaladó Csengő után -, hogy társtalan.
-Társtalan? - A vajda szemöldöke megrándult. - De még mennyire! Mit akar tőle?
-Szemrevaló - dicsérte újra Pecc Gyuri Csengőt. - Olyan jó kis begyes. Megvan neki mindene. Elöl is, hátul is. Jó asszony válna belőle.
-Hát, ha úgy látja - vonta meg a vállát Bábi Jóska -, akkor most itt az alkalom, hogy megházasodjék. De csipkedje magát, mert már turbékolnak körülötte.
Pecc Gyuri, aki időközben lecserélte a csíkos ruhát - több tucat naftalinos téli és nyári katonaruhát szerzett valahonnan, attól kezdve valósággal kiterebélyesedett a tekintélye a cigányok előtt, akiknek persze, pénzért sem adott az egyenruhákból, azt mondta nekik, hogy várjanak egy kicsit, mert az idő most még nem alkalmas az ilyesmire, mármint arra, hogy szerzett portékáját pénzért forgalomba hozza -, a vajdával való beszélgetése után fess fiatalember benyomását keltve kezdett legyeskedni Csengő körül, aki nemhogy nem utasította vissza a városban maradt amnesztiás fegyenc közeledését, de még édesgette is. Találkozót beszélt meg vele a „C"-épület harmadik emeleti padlásfeljárójában, de aggodalmaskodva nagyon a lelkére kötötte, nehogy meglássa valaki, amikor érkezik.
Pecc Gyuri először a fejét rázta, nem értette, miért nem a fiatalasszony frissiben elfoglalt lakásán találkoznak, amire Csengő zavartan valami olyasmit motyogott, hogy hát ő nem kurva. Idegen férfi az ő lakásának a küszöbét nem lépheti át. Amikor pedig Pecc Gyuri, az egykori amerikai katona, a későbbi amnesztiás fegyenc minderre azt találta mondani, hogy hát találkozzanak akkor őnála, Csengő riadtan mellbevágta:
-  Lator! - kiáltotta neki. - Hát nem megmondtam, hogy nem lépem át idegen férfi lakásának a küszöbét?
Pecc Gyuri ekkor felsóhajtott. Mit volt mit tennie, este nyolckor felcaplatott a „C"-épület padlásfeljárójához és várta, hogy felmenjen hozzá a fiatalasszony.
-  Jó sorod van, hála legyen az Istennek - mondta Harangos Eszti Csengőnek, amikor elráncigálva az ajtó elől a nehéz bútorokat, beeresztette a lányt a reggelivel. - Bizonyisten, olyan sorod van, hallod, hogy nincsen ilyen senkinek. Jó ember legalább az a Gyuszi, hogy ilyen szépen öltöztet, minket meg, mint valami világtalant, etet-itat az állam konyhájáról?
-Nem Gyuszi az, öreganyám - kacagott fel Csengő -, hanem Gyuri, György!
-György? - A vénasszony elhúzta a száját. - Nahiszen!
-Így kell szólítani - mondta Csengő. - Azt mondta, ő György. Szólítsam hát annak.
-És úgy szólítod?
-Úgy.
-Hát ő hogy szólít téged?
-Juhának. - Csengő felhúzta a vállát. - Én őt Györgynek szólítom, ő pedig engemet Júliának.
Harangos Eszti sokáig nézte a fesztelenül mozgó fiatalasszonyt. Vidámsága olyan irigységet keltett benne, hogy valósággal kisárgult tőle ezeréves arca. Amikor a fiatalasszony kipakolta az asztalra a reggelit és azt mondta neki, hogy, jó étvágyat", Harangos Eszti maga elé meredve így szólt:
-Nem kell nékem az adományotok, gyermekem. Magamért, amint látod, én már a kezemet sem mozdítom. Megvagyok én ennivaló nélkül is. Emiatt a szegény kisfiú miatt, akit a szárnyam alá rendelt az Isten, fogadom el, amit hozol. De ne búsulj, hamarosan megtalálom én a módját, hogy ne kelljen neki idegenekre szorulnia.
-Adja maga még lejjebb is - válaszolta mosolyogva Csengő. - Máskülönben meg jobban tenné, ha utánanézne maga is valami jó kis emberecskének, aki gondjukat viselné. Mert van ám itt az ácsok közt annyi, hogy kettő is akadna minden ujjára. Na, szabadság öreganyám! Délben hozom az ebédet. Leves lesz, sült szalonna meg borsófőzelék.
Amint a fiatalasszony kitette a lakásból a lábát, Harangos Eszti öltözködni kezdett. Mire felöltözött és leért a ház elé, a közeli gázgyár éppen hat órát fújt.
Amióta felfedezte, hogy a város szélén, a patakon túl a hegy lábánál temető terül el, s a temető bejáratánál a keresztre feszített Megváltó ígéri a halottak számára itt is a feltámadást, úgy határozott, hajnalonként tiszteletét teszi nála.
Az első napon persze nem igazi kedvvel vágott a hajnali zarándokúinak. Előző napi szemléjén ugyanis azt tapasztalta, hogy az itteni Krisztus cseppet sem hasonlít ahhoz a Krisztushoz, akit ő régtől fogva bizalmasaként ismer. Ez az Istenfiú ugyanis az ő ismerőséhez képest elképesztően vén volt. Táskák lógtak a szemei alatt, pöffeteg arcát pedig akkora szőr borította, hogy az orrán és a szemén kívül nem látszott belőle egyéb. Ezzel szemben a hasa körül rengeni látszott a háj. Lábai rövidek és görbék voltak. A látvány végül is egészében véve valami olyasmit juttatott az ódzkodó öregasszony eszébe, mintha bizony a békevárosi feszületen függő alak nem is a Fájdalmas Szűzanya elsőszülöttje lenne, hanem valami idevalósi törpe öregasszonyságé, aki törpe fiút hozott a világra.
Harangos Eszti egy ideig fejcsóválva, szánakozva nézte ezt a keresztre biggyesztett torzót, később azonban, mint akinek már minden mindegy ezen a világon, hirtelen eléje borulva ezt mondta neki:
-  Akárki fia vagy, látom, a szenvedés nem került el téged sem. - Ősz hajáról a tarkójára tolta fekete keszkenőjét, s miután imára kulcsolta a kezét, gyötrődve kezdett bele a szentesített, ámde általa bizony kevéssé ismert kánoni imádságokba.
A második napon aztán, amikor úgy gondolta, hogy a béke-városi megfeszített is eléggé bizalmasa már, maga kreálta, hirtelenjében kitalált félig dicsérő, félig meg szemrehányó, keserveket árasztó zsoltáros költeményeket kezdett szavalni neki:
-  Fényesség és magasság immár a te osztályrészed, amióta negyvennyolcban a szügyedbe döfték azok a mocskos, senkiházi szemforgató gatyagyurik a három ágú villát - kezdte mondókáját áhítattal, majd kántálva, különböző hangmagasságokban, minden átmenet nélkül „fiamnak" szólítva a békevárosi megfeszítettet, szavalatát így folytatta: - Patyolattisztaság és gyilkosaidat megszégyenítő jóság sugárzik orcádról. Mert amikor kinyitod a szádat és bocsátasz erre a keserves földre jószagú lehelletet, megújul ez a mihaszna pusztaság. Sarjadni kezdenek a búzamezők, erősödni kezdenek a fák, de a lábas jószágok számára is terem gaz, legelő, gezemice, de sajnos, nem csak a jóakaratú emberek hasznára, nem csak ezek kedves gyarapodására, hanem, sajnos, terem azokéra is, akik úgy sündörögnek, jönnek-mennek, rendelkeznek ebben az ántikrisztusok által bitorolt világban, mint a büdöseket fingó vadszamarak. Milyen nagy mégis a te dicsőséged, és tengernyi módon hányfélék és hányszor számtalanok a te műveid!
De jaj, jó fiú, én egyetlen fiam, vajon hallod-é, szoktad-é hallani az én nyomorult kiabálásomat, amikor vigaszért epekedek, és öntöm kifelé az én férges panaszaimat? Hát miért rejted el orcádat előlem, miért bújsz el a saját tenyeredbe, amikor azt látod, hogy ütnek; bottal, csúfolkodással, utálkozó megvetéssel sújtanak rám nap mint nap? És miért tapasztod be a füledet, amikor kínomban már csak annyit tudok kiáltani hozzád, hogy most már csakazértis hallgass meg engem! Elszállingóznak így a napjaim, mint a könnyű pernyék, mivelhogy nincs, aki figyeljen rám néhanapján. Húsom és csontom üszkös lesz maholnap, de a szívem is letarolt és hervadt máris, mint a fű. Öli a bánat a fejemet, hogy még a kenyerem enni is elfeledem, olyan vagyok így, mint a rikoltozó halálmadár egy csonka házfalon, virrasztok és jajgatok, mint a magára maradt madár a tetőn. Kérve kérlek, én szép fiam, téged kérlek én, mindenki ismerősét, ne hagyjál el engem az én napjaimnak felén.
A harmadik napon, a reggeüt hozó Csengő távoztával - noha vallási tiszteletből ünneplőbe öltözött akkor is - zarándoklása végén a hegyaljai temető bejáratánál haragosan arra az elhatározásra jutott, hogy ezúttal nem énekel, nem kántál ennek a semmirekellő Vaskrisztusnak. Mert nem elég, hogy pocsék, hogy rút, hogy irtóztatóan csúnya szegény, mint a háború, de mindennek a tetejében még fölháborítóan megbízhatatlan is!
Mert a második napon nem csak panasszal, nem csak dicsérő szózatokkal, de egy kicsinyke, ámde az ő számára fölöttébb fontos kéréssel is előállott, méghozzá olyan elszántsággal - mindhiába -, amitől meglepődött maga is. Szomorúan panaszolta - habár a szívében határtalan bizakodással és nagy-nagy reménykedésekkel hagyta el nemrég az ő messzi otthonát; jött, útra kelt buzgó övéivel együtt, hogy a számukra kitalált és erőszakkal rájuk tukmált új életbe belekóstoljon ő is -, mostanában, mint aki rákfrancos, vagy mint akinek féreg járta sebek vannak a testén, elhúzódnak, elriadnak tőle a városi munkahelyeken az emberek.
Csakhogy - motyogta maga elé a harmadik napon a temető felé menet -, ha a dolog így áll, akkor ezért most valakinek felelnie kell! Valakinek - nézett fel a feszületre, amikor odaérkezett - ezt most jóvá kell tenni! Igen, de kinek? Az Emberfiának, ha már nincs bizodalma a földi halandóságok iránt - pislogott a feszület irányába -, istenéhez kell fordulnia. A törpe istenség szöggel átütött bal kezére ekkor hirtelen ütött-kopott, vén bagoly szállott. A vaksi madár csak egy pillanatig csapkodta rongyos szárnyait, de aztán hirtelen megült; úgy odatapadt a megfeszített Isten-fiú baljára, mintha ráálmodták volna. Harangos Eszti szepegve nézte a jövevényt. Később aztán, amikor elfordította róla a tekintetét és a Vaskrisztusra pillantott újra, előbbi gondolatsorát így folytatta:
- Csúszkál, mászkál, seggen csuszakodik az emberfia, hogy valahogy utolérje azt, aki a leghatalmasabb ezen a világon. Kicsinységeket kíván tőle, olyan kicsinységeket, amiknek az elérése olyan csuda dolog lenne a számára mégis, mintha felnyúlna az égig és leszakítana onnan egy kis világító csillagot. Ámde, aki Isten, aki hatalmas, aki azonos az egyazon Istennel, annak mibe kerül felnyúlni az égig? - Harangos Eszti ezután keresztet vetett, majd nagy sóhajtásokkal kísérve előterjesztette elérhetetlennek tűnő óhaját, ami arról szólt, milyen jó lenne, ha ő most valamilyen isteni fortély nyomán hozzásegítődne egy kis megélhetéshez, annyihoz mindössze, ami igazából nem több egy körömfeketénél.
- Szíveskedjél nékem megtenni azt a kis semmiséget, hogy leljek én az itteni vizekben annyi nadályt, hogy gyógyítani tudjam véle ennek a városnak az arra rászoruló népét - mondta végül fennhangon, de nagyon szelíden; tekintetét egyszer a Vaskrisztus meggyötört arcára, egyszer meg a karján bóbiskoló bagolyra vetve. - Szíveskedjél nékem megadni azt a nagyon nagy tisztességet, hogy nadályokat árulhassak itt is, mint árultam odahaza, mivelhogy számomra ebben a városban más mód nem adatott. Te szép vagy és mindig örökkévaló. Amit kértem, az a te mindenhatóságodnak semmiség. Cselekedjél hát!
A hét órára indulók számára a közeli gázgyár erőszakos hangú kürtje hirtelen belehasított a temetői csöndbe. A békevárosi megfeszített bal karján a napfölkeltét érző, de már alváshoz készülődő éjszakai madár a gyár messzire hordó hangjára hirtelen megrebbent. Akkorát huhogott a derengő magasban, hogy lent, a feszület talapzata előtt roskatagon térdeplő öregasszony az ijedtségtől félájultan vágódott hátra. Elterült, kinyúlt a harmatos fűben, mint egy földhöz vágott béka. - Jól van - emelkedett fel ezután Harangos Eszti, amikor nagysokára magához tért; csontjai ropogtak, a tarkója és a háta közepe sajgott az eséskor elszenvedett ütődéstől. Keszkenőjét visszahúzta a fejére, azután csöndesen ezt mondta a temető bejáratát őriző Vaskrisztusnak:
- Nem háborgatlak többet, ne félj! Nem kérek én már ezután tőled semmit. Csúfolódj azzal, aki tehozzád még egyszer könyörögni jön. Jó fiú - hirtelen keresztet vetett -, nem szép, nem méltó hozzád, hogy így bánsz egy magamfajta öregasszonnyal. Mit vétettem néked, he?
Keserű ábrázattal, megszégyenülve fordított hátat a békevárosi Megváltónak. De hogy ne kelljen még hazamennie - irtózott attól, hogy találkozzon Csengővel, aznap már nem bírta volna elviselni, hogy a fiatalasszony is megalázza az állam konyhájáról származó adományaival -, setét estig járta utána a várost, s közben azon töprengett, györtrődve azon gondolkodott napszálltáig, hogy vajon mikor és mivel sértette meg ezt az emberiség bűneiért egykor halálba menő Isten-fiút, hogy olyan csúfosan elbánt vele, hogy olyan rettenetes erővel odateremtette a földhöz? Mert a kérése nem volt több, csakugyan csak annyi, mint a köröm alatt egy kis piszok. Sok lett volna? Lehetséges, hogy telhetetlen volt? Vagy mindössze arról van szó, hogy elfelejtette az örök szabályt, hogy Istentől csak mérsékelten szabad kérni, kunyerálni; hogy Istennek hálálkodni illik csupán, aztán pedig bízni benne, bízni, hogy Őmindenhatósága úgyis lát mindent és kérés nélkül is megcselekszi, amit meg kell cselekednie? Sürgetni tehát nem szabad?
Elferdült nyakkal, egyre jobban szaggató, nyilalló hátfájással, mint aki éppen most bűnhődik valami szörnyű nagy vétekért, vonszolta magát a hegyaljai patak mentén a szürke kis barakkokból álló, ilyenkor munkakezdés után már kihalt és riasztóan kopár iparszálló mögött, a szálló aprócska veteményeskertjének végében hosszan kanyargó ösvényen, s közben sóhajtozva arra gondolt, hogy ő - még ha tett is egy-két szóra érdemesíthető dolgot élete folyamán -, valójában nem igazán vétkes. Miért vétkes az, aki a hatalmasokkal ellentétben tud másképpen is vélekedni a világról?
Egyszer - jutott hirtelen eszébe az a régi, nagyon régi história a sír széléről többször is visszatántorgó kántorjánosi papról, aki már akkoriban jó előre megígérte neki, hogy eljön még számára az az idő, amikor az Istennel való bizalmaskodása miatt a nyakát fogja szegni, amiért az anyaszentegyházi apostolokkal ellentétben olyasmit merészel állítani a teremtésről, amitől minden józanul gondolkodó, becsületes hívő embernek lúdbőrözni kezd a háta, de ami a szeplőtelen fogantatásról szóló istentelen történeteit, hogy ne kelljen mondani, ocsmány pletykáit illeti, hát amiatt meg egyenesen ízekre fogják szabdalni az ördögök -, úgy esett a dolog, hogy az Úr napjának ezerkilencszázharminchatodik esztendejében, nagy sebbel-lobbal lebiciklizett hozzá ez a meghalni sehogy sem akaró buzgó egyházfi, és kétségbeesetten, de később követelőzőén afelől kezdte faggatni a fáma szerint már akkor is a közel százesztendős öregasszonyt, hogy hát hogyan is állunk azzal a teremtéssel?
- Úgy - tette csípőre a pap előtt a kezét Harangos Eszti -, hogy Isten szent felsége sem nem hat nap alatt, sem nem hét nap alatt, hanem éppenséggel nyolc nap alatt teremtette a világot. Mert amikor - folytatta körbetáncolva a papot -, elvégeztetett az Ég és a Föld, és azok minden serege, Isten szent felsége, mielőtt áldását adta volna saját kezemunkájára, a hetedik napon leült egy kicsit az árokpartra, hogy kipihenje fáradalmait, merthogy bizony, igencsak elfáradt attól a kegyetlenül nagy munkától. Hát, ahogy így ül, és pihenget magának szegénykém - táncolt tovább a pap körül Harangos Eszti -, látja ám, hogy jön, biceg arrafelé batyuval egy cigány. Isten szent felsége ekkor restelkedve a homlokára csapott, s pironkodva mondta:
-Hí, a teremtésit, a cigányt meg elfelejtettem megteremteni!
-Sose fáradj, felséges Isten - szólott erre a cigány, meghallván az Egyigaz Isten sopánkodását, majd pedig, amikor odaért hozzá egészen, még ezt mondta neki:
-A cigány, Uram, amint látod, régesrég meg van már teremtve. Régebben az időnél, régebben a setétségnél, akik pedig tudvalevőleg öröktől fogva léteznek a mindenségben. Úgyhogy ne fáradj, itt jön utánam a nemzetségem, az asszony meg a pulyák, akik annyian vannak, mint a rostán a lik, tán eggyel többen is, úgyhogy, szentséges Isten, pihenj csak, sokat dolgoztál, megérdemled. Hát ahogy ezt így, egy szuszra kiadta magából a cigány, látja ám Isten szent felsége, hogy csakugyan ott jön a cigány nemzetsége, az asszony és mögötte a temérdek pulya, de pucéron mind a tíz vagy mind a húsz. Kezük nincsen, csak amolyan kéz is meg nem is, szárny is meg nem is, lábaik szintúgy, úgyhogy, látni való volt, hogy bizony, nemrég még madarak voltak, és hát tipegnek meg topognak - így lépegetnek lépésről lépésre a világba. Isten szent felsége mindezt szomorú szívvel nézte egy ideig; szánta, sajnálta ezt a se madár, se ember népséget. S akkor hüvelyk- és középső ujját egymáshoz érintve pittyentett egy jókorát, azután munkához látott. Munkájához hozzáadott még egy kicsit, rászánt a héthez egy nyolcadikat, végül teremtett a cigányság számára kezet, lábat, rendes emberit, azután ruhát adott rájuk, szépet, díszeset, szerzett alájuk lovat is és kocsiszekeret, de épített mindezekhez fáradságos munkával hosszú, kacskaringós utakat, merthogy a cigányság addig is bizony úttalan utakon jött és ment a nagyvilágban, megy mind a mai napig, de sajnos, úgy néz ki, hogy fog is menni még mindhalálig. Hát -fejezte be Harangos Eszti a pap körüli táncát -, így lőn, a világ teremtésének sora így esett, tisztelendő atyám! Isten szent felsége a nyolcadik napon végezé el az ő nagy munkáját, nem pedig a hatodikon, amint azt a tudatlanok mondják. így volt, ha tetszik, ha nem! S mikor pedig Isten őfelsége látta, hogy a munka úgy van jól, megáldotta áztat gyorsan, majd gondolt egyet, s ő maga elkezdett szépen semmivé lenni, átváltozott és olyanná alakult egyetlen szempillantás alatt, mint a jószagú szublimát.
Az atya szélütötten hallgatta a Szentírásnak ezt az imígyen történő sátáni átköltését. A pogány szavak hallatára arca márványfehérré lett, szemei kikerekedtek, átlátszó üveggolyókká váltak. Hamarosan azonban olyan mozgalmassá lett papi ábrázata, mint egy dühödt, országúti prédikátornak, aki veszett hangon éppen most igyekezik lekáromolni a keresztvizet vagy százhúsz nyakon csípett anyagyilkosról, akik sárkányfejet viselnek, elfajzott karjuk pedig olyan, mintha a helyükből kígyók nőttek volna - rusnya, otromba, nyálkás bőrű hüllők, amelyekkel csapkodnak, hadonásznak, tekergőznek fenemód. Mondta, mondta hát a magáét ez a szegény egyházfi, s közben olyan hangokat hallatott, mint akit torkon ragadva fojtogatnak, ám később visszahőkölt: bukdácsolva a kerékpárjához futott, felpattant rá és úgy elkerekezett a cigány sorról, hogy csak úgy porzott utána az út.
A cigány asszonynak a szeplőtelen fogantatásról és a Megváltó kisded születésének körülményeiről szóló hajmeresztő történetét már nem volt szerencséje tőle magától hallani, mert egyszer csak - hogy, hogy nem -, mégis csak ágynak esett egy nap, de annyira, hogy bármilyen hűséges és jámbor szolgálója is volt a Mennyei Atyának egész életében, bizony, nem kelt fel többé. Közvetítő útján jutott Harangos Eszti legendás története a fülébe, mégpedig ezerkilencszáznegyvenegy nyarán, az akkor még egészen fiatal Vaszari Piroska révén, aki legalább olyan hűséggel szolgálta a másik papot, a református Samu tiszteletest is, akihez az ő halála után odapártolt.
Hogy miből is állt Harangos Esztinek ez az újabb és most már a legpogányabbakat is megszégyenítő története, azt Vaszari Piroska akkoriban imígyen tálalta fel a haldokló katolikus papnak:
- Meg van kergülve az a vén pokoltomáca, szentem, tisztelendő atyám. Hát miért tetszik odafigyelni rá? Éjszakánként lólábú emberekkel mulatozik, utána meg táncol velük, hogy dübög az egész cigánysor. Azt mondja mindenki, aki látta már, hogy olyankor egy szempillantás alatt megfiatalodik és -jaj, mit beszélek én itt maga előtt! - még izél is ezekkel a nem tudom micsodákkal. Nyerít nekik, azok meg táncolva mennek ráfele, de közben olyan büdösségeket csinálnak maguk körül, hogy attól el kell ájulni mindenkinek. És képzelje, szent atyám... - A pap ekkor hörögve felemelte a kezét. Intett az ágyától jó messzire ültetett foltos ábrázatú nőcselédnek, hogy hagyja abba a gyalázkodásait tüstént és térjen rá arra, amiért bebocsáttatott hozzá.
- Régen - kezdte hát pironkodva a meséjét Vaszari Piroska -, amikor még olyan világ volt, hogy abban minden megeshetett, elképzelhető, hogy történtek a földön egynémely furcsaságok, mint például, hogy Szalmavárosban piros szemű és fehér hajú emberek születtek huszonkét éven keresztül, elképzelhető, hogy vagy négyszer hatszáz esztendővel ezelőtt egy kétfejű király a halálos ágyán azt a rendeletet hozta, hogy amint ő maga becsukta a szemét, haljanak meg utána az alattvalók is, mégpedig úgy, olyan módon, hogy az egész nemzetsége egy holdfényes éjszakán vonuljon a gyémántokkal kirakott tíz mázsás koporsó mellett a gyászba borult Tiszáig, és ott, miután a szépen földíszített ravatalt belesüllyesztették a sebes vizű folyó medrének a közepébe, vegye őt körül a nép, sírjanak egy ideig, de utána mészároltassanak le egymás által, mégpedig olyan kegyetlenséggel, hogy írmagjuk se maradjon. Elképzelhető - folytatta a hazudozást nekitüzesedve Vaszari Piroska -, de mennyire elképzelhető, hogy a magyar császár és a román császár valamikor úgy száz vagy kétszáz esztendővel ezelőtt, de inkább a nyavalya tudja mikor, azért volt kénytelen kibékülni örökre egymással, mert mind a két országban az asszonyok a legapróbb pulyáikkal a karjukon feltrappoltak a királyi várig és ott kegyes fenyegetőzéssel egyhangúlag megüzenték mind a két császárnak, hogyha nem kötnek azonnal békét, ha az egymás ellen való szemtelen torzsalkodásnak, hogy kinek van nagyobb országa, nem vetnek most már véget, hát úgy elzavarják őket az örök száműzetésbe, hogy amíg élnek, megemlegetik; képzelhető, mi több, ezek az igen furcsa dolgok nem csak hogy megeshettek egykor, hanem meg is estek, ám az - sóhajtott egy nagyot Vaszari Piroska -, amit ez a pokolnak mind a hét bugyora Harangos Eszti állít, az már nem csak hogy nem eshetett meg, de azt földi halandónak még kimondani is szemtelenség! Mert hallgasson csak ide, tisztelendő atyám, van ezen a világon őrajta kívül még egy olyan orcátlan vénasszony, aki azt meri állítani magáról, hogy vagy negyven esztendővel ezelőtt ő szülte erre a világra Jézus Krisztust? Jaj, hát ilyen aztán már nincs, egyszent tisztelendő atyám. Rágják le a húsomat a kutyák, ha bele nem fájdul a fejem is, amikor arra gondolok, hogy még azt a drága szép Istent is volt képe magával összehozni, csakhogy valamiképpen nagyot mondhasson. De bánja a rák, akármit mond is ez a purgatóriumbeli szakácsné, pláne, hogy engemet, szent atyám, nem nagyon szokott ám idegesíteni mások hazugsága, hiszen, ki bánja, ki hordta ki a hasában azt a kis szerencsétlen király-fiút, ki nyögdécselt véle kilenc hónapon át, ki volt vele télvíz idején mindenórás, és mit számít az, kinek a vérében fürdött az ártatlan, ki adta a szájába a csecsét, amikor sírásba fordult az élete abban a minutumban, ahogy ki merte dugni a fejét az anyjából, ki bánja mindezeket, kedves jó tiszteletes úr, amíg nem olyan személyről van szó, aki nem hogy nem járt ott, ahol Krisztus Urunk született, legyen áldott az ő szép szent neve mindörökké, hanem még ebből a mi falunkból se mozdult ki soha, egyetlen napra sem.
Mert Betlehem, tisztelendő atyám, az egy nagyon nagy ország, tetszik tudni. Hát mit keresne ott egy ilyen pocsék, nadályos lábú cigány asszony? Igaz, nem lehetett csúnya hajdanában ez a pokol tornáca. Szép volt, mondják is, akik még emlékeznek rá, mesélik, hogy hajlékony volt, mint a nádszál, és úgy ragyogott és úgy tündökölt már messziről, hogy a napra lehetett nézni csakugyan, de őrá nem. De hát, mégis-mégis, kedves jó tisztelendő atyám, hát hogy jön ő egy piros hajú zsidó lányhoz? Tetszik tudni, milyen messzire esnek ezek egymástól, mint Szatmárnémeti Jánkmajtistól, vagy mint Beregszász Csengersimától. Igen. Ennyi az igazság. Na, de hát, én nem szólok semmit. Törvény elé kellene vinni az ilyent mind, aki ennyire összekeveri az ember fejét, mert kislány voltam, és úgy tessék nekem elhinni, hogy hittem, és hitte más cigány pulya is, amit ez a pokolnak nyolcadik bugyogója mondott magáról. Hittük bizony, mégpedig azt, hogy állt egy gyönyörűségesen szép este a cigánysor egyik szegletében - éheztek akkoriban a cigányok, ette őket a rákfranc már akkor is, ütötték-verték a fejüket, gyilkolták valamennyit a gyalogos huszárok, jöttek-mentek, gázoltak rajtuk az aranygombos katonafiak, na nem ilyenek, mint amilyenek mostanában, nem ilyenek, hanem másmilyenek, és rúgták, harapták, kutyák által tépték, gyalázták a csórókat, egyszóval, rossz világ volt, bizony, nagyon rossz, nem kívánom a megölő ellenségemnek sem. Egyszóval, szép este volt, állt Harangos Eszti a cigánysor közepén, annyi lehetett pont, mint az a betlehemi szüzecske, vagy még annyi sem, és sóhajtozott, nyögdécselt jó nagyokat, akkorákat, hogy elkezdtek remegni tőle a cigánysor fölött a csillagok: vágyakozott, hogy hát őneki gyerek, hogy hát őneki most már pulya kell. Fogta, simogatta a hasa alját s közben nézett, nézett felfelé az égre. Hát, szent atyám, hogy rövidre fogjam a mesémet, járt mindeközben ehhez az akkor még Tündérszép Ilonkának mondott cigány lányhoz egy igen fess, de nem idevalósi fiatalember, akit úgy hívtak, hogy Józsi, ferdeszemű Gombkötő Jacsek. De hogy még egy ilyen mélaszájú férfiember nem termett Istennek szép ege alatt, az olyan biztos, mint ahogy máma péntek van. Mert mit csinált ez az ember, szent atyám, Isten bűnömül ne vegye, hogy ezeket mondom itt maga előtt, de bizony nem csinált az egyebet, csak ült, tátotta a száját erre a világszép kisasszonyra, és csak nézte, nézte, hogy közben ette megfele a rák azt a paraszt szemét, mert hogy, ugye, így mondják, nem volt cigány az az istenadta. Hát már most mondja meg nékem, szent atyám, micsoda egy ember az olyan, aki úgy udvarol egy asszonynak, hogy csak nézi, messziről pislog rá, húzódozva legyeskedik, mintha amaz rosszbajos lenne, vagy mindjárt ráksebes?
Négyszer hét évig járt ehhez a lányhoz az a tökfejű, kedves jó tisztelendő atyám, hogy pusztuljon el a feje az ilyennek. Két háború és három özönvíz pusztított ezalatt a lápon innen. Hát ki csodálkozik akkor, hogy ez a Harangos Eszti, kapja el a szűgörcs, ilyen élet mellett az ég felé tekintgetett mindig, és úgy epekedett, hogy aki látta, sajnálta szegényt. Ha jól meggondolom, bizony, ilyen ember mellett akkoriban én sem csináltam volna mást, csak néztem volna felfelé az égre, és vártam volna, hej, de vártam volna, hogy pottyanna már le onnan az ölembe egy csillag, valami jó kis férfiember, és szentlélek képében izélne már meg végre-valahára, mert az élet, egyszent tisztelendő atyám, bizony kutyagumit sem ér másként! De hogy szavamat ne feledjem, ott tartottam, hogy este volt, a Mennyország keleti oldalának aranysújtásos kapuján is kezdtek már kifelé tódulni a csillagok, kis kékek, kis zöldek, kis sárgák és ici-pici hófehérek, tízesével, húszasával jöttek előfele és bukdácsoltak egymás után, mint valami szabadjára engedett vidám pulyasereg. Harangos Esztit ekkor, mint már mondottam magának, tisztelendő úr, olyan epekedés fogta el hirtelen, amilyet még nem érezhetett asszonyszemély ezen a földön. És hogy gyötrelmes kínját enyhítse valamennyire szegénykém, forró szavakat kezdett költeni a csillagosodé égnek.
Mondta, mondta neki a magáét, de hogy mit, hát azt ő maga sem igen tudta, sem akkor, sem máskor, sem pedig később, hiába mesélte és próbált is rá visszaemlékezni magában, ezerszer, ezeregyszer legalább. De elég az hozzá, kedves jó tiszteletes úr, ahogy így suttogott, ahogy így imádkozgatott a maga epekedésében ez a fiatalasszony, egyszer csak látja ám, hogy az aranysújtásos kapun kezd kifelé gördülni egy minden eddiginél szebb, minden eddiginél méltóságosabb csillag, aki olyan fényes volt, olyan tündökletesen ragyogó, akár egy égő, tűzpiros gyémánt. Nagy fehér csóvát, szépen lobogó finom gyertyalángot húzott maga után, és ahogy haladt, ahogy vonult magának keletről keletre, hát kitértek előle a többi csillagok. Másnapra Harangos Eszti teherbe lett ejtve. Üstökös képében jelent meg számára a Szentlélek; ilyen alakban jutott el hozzá az üzenet, a legszentségesebb mennyországi jel, hogy hát ne szomorkodjék már tovább, hanem menjen szépen haza, tegye a hasára a kezét, és vigyázzon rá, mert attól a perctől kezdve ő már viselős. Ezt mondta, ezt mesélte magáról fűnek-fának ez a vén cigány asszony, drága jó plébános úr; ilyen hazugságokkal traktálta akkoriban a cigányságot, de hát rajtunk, semmire való kis cigány pulyákon kívül nem hitte akkor neki a kutya sem. Hanem, idehallgasson, egyszent tekintetes tisztelendő plébános úr, azért egy ember mégis akadt, aki elhitte ennek a sárkányok feleségének a meséjét, mégpedig egy amolyan félbolond, félnótás magyar ember, aki juhászpásztor volt akkoriban, de az tán még ma is, afféle számadó juhász, és aki a kiserdőn innen, a Szuhányi méltóságosék legelőjén lakott mind a kilenc pulyájával és dadogós feleségével valami karámfélében, hitte, mi több, híresztelte maga is, hogy bizony, ő is látta az üstököst! Ugatva, óbégatva mesélte faluszerte, hogy csakugyan átvonult az égen egy ilyen csóvás mifene, majd, amikor hétszer körbemasírozott az égen, a cigánysori tó felett gondolván egyet, sebesen lezuhant az égről. Nézte egy ideig ő is, tátotta a csudálkozástól a száját, pont úgy, ahogy a családja vagy ahogy a birkái, akik vélük együtt háltak a karámban mind egy szálig. A juhok később a dadogós asszonnyal és a gyerekekkel együtt mennyországi dalokat kezdtek énekelni, de a szamár is, aki pedig a legbutább jószág az állatok között, csudák csudájára, egyszer csak beszédre fakadt. Örömében ilyeneket kiáltozott az ég felé, hogy hát „két szál aranyvessző, hozsánna néked szép Teremtő, dicsérjük Fiadat!".
Namármost! Hogy beszédemet szépen zárjam, kedves jó esperes úr - húzta ki magát elbeszélésének ezen a pontján Vaszari Piroska -, én csak annyit akarok mindehhez újra hozzátenni, hogy ez a mese nem igaz! Amit ez a vénasszony életében már összehazudott, tizenkétszer sem elég meghalnia neki ahhoz, hogy a pokolba jusson. Őneki ehhez huszonhétszer kellene kiterülni és harmincháromszor feltámadni, hogy bűneitől félig-meddig megtisztuljon. Mert az igazi bűne még csak ezután következett ennek a boszorkánykirálynénak, szent atyám. Jaj, hát asszony vagyok én is és tudom, hogyan kell a férfinéppel járatni a bolondját, de hát amit ez a vénasszony csinált az ő urával, arra már én sem tudnám rászánni magam. Gombkötő, ez a sehonnan nem való, semmilyen fajtához nem tartozó pogácsaképű ember, mit tetszik gondolni, mit csinált, amikor észrevette, hogy az ő világszép Esztikéje, akihez négyszer hét esztendeig járt, de nem ösmerte, hozzá nem nyúlt volna a világért sem, mit tett, amikor azt látta, hogy a babája gömbölyödik napról-napra? Hát semmit! Semmit az égadta világon, egyszent tisztelendő atyám.
Először persze, szomorú lett az árva. Mondják, a bánatba még bele is őszült egy kicsit. De hogy letörte volna, csak úgy, mellékesen a kezét-lábát ennek a más asszonyának, az neki bizony, nem jutott eszébe. Hát csak jött és ment! Odahaza, valahol Pátyod alatt, kötötte, kötögette magának továbbra is a seprűjeit, gyötrődött magában vagy húsz éven át, végül kapta magát és egy szép napon beállított a cigánysorra, mondván, hogy álmot látott, fehér galamb képében megjelent neki az Állandóság, aki elmagyarázta a titkot, hogy nincs miért búslakodnia, mert a menyasszonyát, Harangos Esztit nem férfiember, hanem maga a Szentlélek hozta olyan állapotba, vagyishogy az szállta meg. így hát, akit az asszony a hasában hordoz, akivel éppen viselős, az nem más, mint az eljövendő Megváltó, a világ bűneinek egyetlen hordozója, ő maga pedig, Józsi, Gombkötő Jacsek, az Ég által kiszemelt jövendő felvigyázó apa, a születendő gyermek felnevelő apja.
Amikor Gombkötő mindezeket elmondta a cigányságnak, fogta magát, belenyúlt a bukszájába és egy csillogó karikagyűrűt vett elő. Ezt a gyűrűt aztán, amit előbb felmutatott az egybecsődült cigányoknak, miután mormolt az ég felé valamit, ájtatosan felhúzta a viselős hasú Harangos Eszti ujjára.
A cigányok, tisztelendő atyám, ettől a nagyon-nagy tisztességtől hát egy kicsit, hogy úgy mondjam, elcsudálkoztak. Egyesek sírva fakadtak, mások egy időre megjavultak. Nem szidták attól kezdve a csendőröket, helyette kezet csókoltak mindenkinek, aki felemelt fővel járt a környéken, de aztán hamarosan elromlott minden, mert valakinek hirtelen eszébe jutott, amit persze, azóta már mindenki tud, hogy hát bizony, nincs igazság a földön. Nincs, mert ez az eset egyszer már megesett. Názáret környékén már élt valaha egy ilyen tökfejű Józsi, csakhogy az asztalos volt, nem pedig seprűkötő, hogy ugyanott, valahol arrafelé, amerre a sivatagok vannak, egyszer már volt egy Harangos Eszti, aki persze, nem volt Harangos Eszti, hanem éppenséggel Szűz Mária névre hallgatott, és nem nadályárus volt, hanem szolgálólány Heródiás udvarában, de amint világra hozta a csudálatos fiút, hát menekülnie kellett irigyei elől, úgyhogy hiába minden, mert azok a cigányok, akik sírtak a meghatódottságtól, nem sírtak attól kezdve egy percig sem, akik pedig egy időre megjavultak, hát újra szidni kezdték a hatóságot, hétszer jobban, mint annak előtte és dehogy is csókoltak kezet attól kezdve emberfiának, hacsak ezt nem adták nekik rendeletbe a tatárok.
Mesémet, tisztelendő atyám - fújta ki magát Vaszari Piroska -, itt most már befejezném. Befejezném, engedelmével, mert már száll lefelé az este. Mondhatnám magának most azt is, hogy Harangos Esztiék a mai napig is élnek, ha meg nem haltak, de ha mondanám, mondókám nem volna igaz. Mert hármójuk közül csak az a szerencsétlen, isten tudja, ki által teremtett fiú halt meg, akiről azt beszélték az igazmondók, hogy egy napon rablóvá lett és fel is akasztották emiatt a szamosújvári tömlöc udvarán, ám Harangos Eszti él még, és él talán ennek a rablóvá lett fiúnak a felnevelő apja, Gombkötő Jacsek is, aki egy szép napon, egy éve sincs még ennek - Horthy Miklós őkegyelmessége fehér lovon éppen azon a napon vonult keresztül rajtunk -, úgy tűnt el, hallja szent atyám, a cigánysorról, habár az emberek elvakítására még temetést is rendezett érte Harangos Eszti, mint a kámfor.
Vaszari Piroska e szavaknál fölkelt a fal melletti székről. Szétnyitotta koszos, az ürességtől teljesen lesoványodott gyékényszatyrát, nézett bele egy ideig, aztán az ágyán, a dagadó dunyhák közt már rég mozdulatlanul fekvő, kifehéredett arcú pap felé fordult. Miután háromszor meghajtotta magát előtte, ezt mondta még neki:
-  Hát, egyszent tisztelendő esperes úr, kedves jó tekintetes plébános apánk, így volt, így végződött ez az én mostani mesém, így végződött, de most már tessék szólni a gazda asszonynak, tessék megmondani neki, hogy amire meg tetszett engemet kérni, azt én teljesítettem becsülettel és hát most már, ha lehetne, mennék is én már hazafelé az én kis pulyáimhoz, merthogy azok reggel óta nem ettek, áldja meg magát az Isten, ámen, ámen.
Odakint ekkor csakugyan szürkült már. A mozdulatlanul fekvő ősz pap arcára az ablak alatti villanypóznáról a függönyön át tompa, sárgás színű fény vetődött be hirtelen. Vaszari Piroska akart még mondani valamit, de amint megpillantotta a hanyatt fekvő, nyitott szájjal mozdulatlanságba dermedő öregember halottsápadt ábrázatát, benne rekedt a szó. Szatyrát magához ölelte, s bukdácsolva indult a nyitott ajtó irányába. Olyan remegés fogta el közben, hogy azt hitte, menten összeesik. A testes házvezetőné a konyhába ezekkel a szavakkal fogadta:
-  Nem akartalak félbeszakítani, leányom - kezdte ájtatosan, földöntúli szomorúsággal az arcán. -A mi drága jó és felejthetetlenül szeretett tiszteletes urunk ugyan már kerek félórája halott, de nem akartalak félbeszakítani. Szolgálatodért összeszedtem neked, ami jár. Egy kis krumplit, egy kis üsztet, egy kis szalonnamaradékot, pár tojást és egy kis ánizsos süteményt a gyerekeidnek. Szép történet volt, hallottam fél füllel, el-elcsíptem egy két szót abból, amit Krisztus Urunkról mondtál.
-   Ténsasszony!... - Vaszari Piroska ájuldozva csapta össze a tenyerét. - Áldja meg magát a kis Jézus, hát hogy tehetett vélem ilyet? Mért nem tetszett szólni, amikor észre tetszett venni, hogy az esperes úr meghalt? Miért hagyta, hogy bent ücsörögjek pulyával a hasamban, egy fedél alatt egy halottal? Jaj, bánatos Szűzanya, mi lett énvelem, hogy nem vettem észre odabent semmit? Hát kinek beszéltem én akkor?
-A tiszteletes úr távozása, Isten nyugosztalja, csak látszólagos - válaszolta a házvezetőnő. - Ő ezután is velünk lesz, gyermekem, akár az angyalok. Ha meghalt is, ha közben el is költözött az Úrhoz, azért még hallotta, amiről beszéltél neki. Miért szakítottalak volna félbe akkor? Nem igaz? No, hadd lám csak a kosaradat, hadd segítsek elpakolni.
-Jaj, nem!... - Mint akit kígyócsípés ért, Vaszari Piroska riadtan az ajtóhoz ugrott. - Nem kell! - visítozta. - Egy halott embertől semmi nem kell! Szűzanyám - égnek emelte a tekintetét, majd kétségbeesetten így folytatta:
-Ténsasszony, hát mit tetszik énrólam gondolni? Mit tetszik gondolni?...
Feldúltan, mint akin ég a ruha, vagy mint aki után sebes iramú lávapatak folyik, bukdácsolva, lélekszakadva futott hazáig. Családja körében aztán ájultan, hideglelősen esett ágynak, és a tudattól, hogy több, mint harminc percen keresztül kettesben kellett lennie egy halottal, mi több, még beszélt is hozzá, a borzalomtól úgy lebetegedett hirtelen, hogy két teljes hétig három vénséges cigány asszonynak - köztük Harangos Esztinek is - kellett felváltva ápolni, nehogy elvetéljen, s forgatni is jeges-vizes lepedőben, nehogy a gyógyíthatatlannak hitt ideglázba belehaljon. Később aztán, amikor már valamennyire felépült a rettenetből és egymagában végiggondolta a katolikus pappal történt eset után reá szakadó csapásokat, arra a nem mindennapi következtetésre jutott, hogy amiért ilyen szemérmetlenül bele merte keverni a Megváltó Isten-fiú születésének csodálatos körülményeit a maguk egyszerű, mindennapi életébe, hogy egyáltalán merte egy napon említeni Gombkötővel, Harangos Esztivel és annak haramia sorsú fiával a világ bűneinek hordozóját, még ha e két sors párhuzamosítását nem is magától, hanem Harangos Eszti kukorékolásai nyomán eszelte is ki az őt olyan halálos aggodalommal faggató papnak, az ezért járó büntetés, íme, nem maradt el!
De hát - gondolta leegyszerűsítve az esetet -, úgy látszik, tényleg csak azok bűnhődnek, tényleg csak azok kapnak büntetéseket életük folyamán, akik kérni mernek, akik unos-untalanul kérésekkel folyamodnak mások felé. Azon a napon a végzett munkájáért járó szokásos negyven filléren felül kevéske ennivalót, dirib-darab szalonnát, krumplit, lisztet, ezt-azt próbált még kicsikarni hét végére a plébánia gazdaasszonyától azzal, hogy ha majd elérkezik a nagy lekvárfőzés ideje, hát kétszer annyit dolgozik majd a tiszteletes plébános úrnak. A házvezetőnő a fejét rázta. Nincs felhatalmazása a szokásos béren felül mást kiadni a házból. Rázta a fejét, hogy nem tehet semmit. Ám Vaszari Piroska ebbe nem egyezett bele. Unszolni kezdte a kövér házvezetőnőt, hogy hát ha nincs felhatalmazása, akkor kérjen.
- Kérnék én, gyermekem - tárta szét a karját az asszony -, de hát mire? Mire kérjek, mondd meg nekem, mire fel? Mert ebben az esztendőben, bizony, annyi szilva nem termett a fákon, amit egy kicsinyke lábasban egyszer megfőzhetnénk. Elverte mindet a jég, meg az istenyila.
Vaszari Piroska felhúzta a vállát. Erőszakosan odaállt a konyhaajtóba, és úgy tűnt, nem akar elmozdulni onnan.
-Azért csak kérdezze meg az esperes urat - biztatta a házvezetőnőt -, kérdezze meg nyugodtan, hátha ő kitalál valamit. Ő mindig ki tud találni valamit.
-A te esperes urad - válaszolta türelmesen a házvezetőnő -beteg. Nem szívesen háborgatnám. Különben meg - széttárta a karját ismét -, hányszor mondjam még neked, hogy a tiszteletes úr nem esperes?
-Attól még háborgathatja - lépett a konyhába egészen Vaszari Piroska, s mint aki engedélyt kapott rá, leült az asztal mellé egy hokedlire. - Majd meg tetszik látni, milyen jó szívvel lesz hozzám - folytatta a kosara mélyét nézegetve, majd váratlanul még hozzátette: Mert én olyat tudok, amire a tekintetes plébános úr is kíváncsi ám. Menjen csak be hozzá nyugodtan, és tessék megmondani neki, hogy amit egyszer olyan nagyon meg akart tőlem tudni, hát azt most megtudhatja.
A házvezetőnő engedékenyen felhúzta a vállát. Néhány perccel később ezekkel a szavakkal jött elő a nagybeteg tiszteletes hálószobájából:
- Igazad van, gyermekem. Eriggy, mert a tiszteletes úr csakugyan kíváncsi. De vigyázz, ne menj olyan közel hozzá, mert azt most nem szereti. Ülj le arra a székre, amit a számodra odakészítettem és ha kérdez, hát felelj neki, ahogy illik.
Vaszari Piroska megrémült, amikor megpillantotta a fakó párnákba belesüppedő egyházfi sovány, viaszsárga, csont-bőr ábrázatát. S hogy nem fordult vissza azonnal, hogy nem menekült el a papnak abból a komor, Istentől és a Mennyországtól ezekben az órákban immár oly messzire zuhant siralomházából, amelyben a doh, a fűszer és a gyertya kenetes illata mellett régtől fogva ott lebegett már a halál fojtogató lehellete is, csak azért nem tette, mert sokkal nagyobb volt benne az igény, a nincstelenek megbocsátható kapzsisága, mint a pusztulás látványától való félelem. Adományért, megélhetésért folyamodott a tekintetes, a tiszteletes, az egy-szent „plébános-esperes" úrhoz, aki bizony olyan ember volt - bocsáttassék meg neki a másvilágon -, akinél nem válhatott szokássá Isten nevében ingyen osztogatni a plébánia egyébként Isten nevében gyarapodó javadalmaiból, de fösvény természete miatt még „hozómra" sem volt hajlandó juttatni az elébe járulónak lyukas garast sem. Vaszari Piroska ezért, aki nagyon jól tudta ezt, nem is mulasztotta el egyetlen alkalommal sem, hogy ki ne találjon valami hasznosat cserébe az esperes úrtól remélt adományokért.

11.


Azon a balszerencsés napon azonban - amint ezt később kénytelen volt saját magának is bevallani -, bizony, alaposan melléfogott a papnak felkínált csereportékával. Mert az egyházfi evilági életének elillanása folytán e különös portékával nem hogy haszonra nem tett szert, de még majdnem halálos bűnbe is esett miatta,
-Istenem - motyorékolta maga elé, amint több napos áju-latából magához térvén végiggondolta az esetet -, de jó, hogy nem hoztam el azokat a kis semmire való konyhai maradékokat, amiket a szakácsnő összecsomagolt nékem. Atyám, Teremtőm, de jó, hogy belém adtad akkor a félelmet, a bűntől való irtózatot! Jaj, hát hol vagyok én rászorulva egy halottra?...
-Mikor pedig azon kezdett töprengeni, amit a haldokló pap részére Harangos Esztiről, Harangos Esztinek arról a csakugyan rejtélyes módon bekövetkezett terhességéről a szóbeszédek nyomán hirtelenjében összezagyvált, még hálás is volt a sorsnak, hogy csak egy kis betegséggel büntette meg miatta.
-Úgy kell neked, büdös, csaholós, pletykás kutya - kezdte szapulni saját magát -, hát mi közöd van néked a legfelségesebb Istenhez? Hát hogy jössz te ahhoz, hogy merjed őt egy napon említeni nem arra való földi halandókkal? De jól van, Isten nem ver bottal! Ami járt neked, azt megkaptad busásan!
Először csak csukott szemmel járt. De aztán később észrevette, hogy nem is hall. Hamarosan aztán elveszítette a beszélőképességét is, végül pedig, mint valami mérgesgomba eső után, rohamosan elkezdett püffedni, olyan hasat eresztett egyetlen nap alatt, mint egy mindenórás, akiből bármely pillanatban kipottyanhat a gyerek. Férje, a Vakszem fia, Balogh Berti - akit később egy sárga hajú nőcseléd után Császlóba vitt a fene és nem is hozta onnan vissza soha - feleségének e csudálatos elváltozása láttán először elsírta magát. De aztán, mert hogy igen hitvány férfiember volt a nyomorult, vastag bürökszárból vízipuskát eszkábált magának és lődözni kezdett vele a kikapósabb cigány asszonyok szoknyái alá, amikor pedig ezt megunta, a cigánysorról feltrappolt Árkosi Gyula korcsmájába, és - mint akinek se bú, se kár -, rendelvén egy liter pálinkát, két perc alatt leitta magát. Estefelé aztán Harangos Esztinek kellett utána menni, hogy hát, az Isten bele ne rakja már a micsodáját, az asszony haldoklik odahaza, sóhajtásaival teli van a ház, ő meg itt mulatozik, mint akinek se országa, se hazája.
A Vakszem fia, Balogh Berti erre így válaszolt: - Olyan büdös ez az asszony, hallja, Eszti néném, hogy ájulni kell tőle elfelé. Tegnap óta olyan szagok áradnak abból, mint egy dagasztóteknőből, amiben benne hagyták a kovászt. Nem megyek én innen, Isten bűnömül ne vegye, sehová sem. Hanem, ha sikerül az életem ellen kitalálni valamit, hát akkor azt majd megnézheti a világ. De addig még iszom egy keveset. Azon a napon, amikor Vaszari Piroska felgyógyult, amikor kiszállt, kirepült belőle betegségének különös kórja, és valamennyire már ki bírta nyitni a száját is, önmagán kívül szidalmainak tárgyává tette a halálba menő tiszteletes esperest is.
Mert hogy lehet egy ember, egy pap ennyire irigy - gondolta -, hogy képes hitelt adni az emberi szóbeszédnek; vaksi féltékenységében, hogy bizony, lehet a Szűzanyán kívül más is, aki szeplőtelen, odáig fajultatni a dolgot, hogy bűnre csábuljon tőle más is? De jól van - gondolta elégedetten, a takaró alá nyúlva, nem csekély örömmel simogatva épségben maradt terhét -, ha őneki, a kitalált meséért, Harangos Eszti élettörténetének az átköltéséért bűnhődnie kellett, hát bűnhődjön érte a másvilágon az a kenetes szent majom is! Mostanára - idézte maga elé a pap szikár alakját - már biztosan darabokra fűrészelték az ördögök. Mert, hogy az ilyen álnok ember a kíváncsiskodása miatt pokolra kerül, az olyan biztos, mint amilyen biztos az égen lakó csillagok vonulása.
Miközben így nyugtatta, a betegágyban csendesen vigasztalta magát, a napokon át körülötte szorgoskodó Harangos Esztinek nem csekély erőfeszítésébe került bénaságából immár felengedő, de valamennyire még mindig ferde állású szájába beleerőszakolni néhány kanállal abból a levesből, amit fél napon keresztül főzött a számára, lassú marhalepény-tűzön gyenge vadgilicehúsból, és amiről azt állította ez a minden hájjal megkent vénasszony, hogy a leves igazából már nem is közönséges leves, hanem egyenesen szupé, mégpedig olyan, amilyet az aranykanállal ebédező és szerelembetegségben szenvedő királykisasszonyok részére rendel az orvos. Vaszari Piroska, aki az etetés közben a benne lappangó és kínzó bűntudat miatt egyetlen pillanatra sem mert a paplakban alaposan hírbehozott öregasszonyra nézni, igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy még mindig hatalmában tartja a vakság, válaszképpen és mosolyogva valami olyasmit próbált kipréselni az ajkán, hogy hát a leves, vagyis hogy a „szupé", csakugyan finom, de hát ő nem királykisasszony.
Gyanakodva méricskélte, rajta felejtette a tekintetét s a félelemtől megborzadt. Jóisten! - kezdte rázni ismét azonnal a hideg -, mi van, ha ez a vén gólyamadár mindent tud? Emberfölötti képessége révén időközben már tudomást szerzett a paplakban történt és reá nézve cseppet sem hízelgő, ellene szőtt gálád árulásról? Kiválasztottnak, földi jutalmazottnak érezte magát később, amikor ráébredt, hogy Harangos Eszti nem hogy nem tud semmit, de még csak sejtelmei sincsenek arról, ami ellene a halott papnál elhangzott.
- Drága jó Istenem - sóhajtott fel a következő napon, miután a vénasszony kicserélte alóla a verejtékáztatta lepedőt -, ne hagyjál már el engemet! Eszti mama, egyetlen jótevőm -fogta meg ezután a vénasszony rücskös kezét -, ne hagyjon magamra, ne engedjen meghalni!
Sem ő, sem Harangos Eszti nem sejtette akkor még, hogy a sors különös játéka folytán, mintegy tizenegy-tizenkét esztendővel később bizony hasonló dolgok fölött fog tépelődni Békevárosban, az ottani Vaskrisztussal való találkozgatása után - akit kínjában „fiam"-nak nevezett - ez az „egyetlen jótevő", maga Harangos Eszti is.
Amiképpen egykor Vaszari Piroska az észrevétlenül elhalálozó egyházfihoz, megélhetésért folyamodott ő is, ő azonban, szokásához híven, vagy tán csak az emberek iránt való bizalmatlankodása miatt a Megfeszítetthez fordult ezúttal is. Kért, kunyorált, koldulgatott tőle rendületlenül; kántált és szavalt neki napokon át, mígnem amaz haragjában jól oda nem teremtette a földhöz. Miért? Sokáig, hosszú gyötrelmes órákon át töprengett a számára e fölöttébb nagy kérdésen; csendesen dünnyögött magában a békevárosi Vaskrisztustól nem messzire eső kopott iparszálló veteményei között. Kérdéseket tett fel, egyszer magának, egyszer meg a könyörtelennek látszó, irányában igencsak nagy közönyösséget mutató Megváltónak, akit pedig ő - noha a közelébe sem férhet annak a messzire szakadt, hazájabeli, pompázatos, állandóan át- meg átfestett Pléhkrisztusnak -, valamennyire mégis csak a szívébe zárt. Mitagadás, megszerette hamar; szeretni kezdte, akár azt a másikat, aki körül ott ólálkodott, ott settenkedett, ott ette a fene a pátyodi keresztútnál állandóan. S aki bizony - pedig a vénasszony szándéka határtalanul tiszta volt iránta mindig -, egyszer-kétszer magára hagyta szintén.
Akkoriban is ősz volt éppen. Hasonlított a békevárosihoz. Szagos, gyenge szeptemberi napok jártak. A kormányzó úr Őfőméltósága az észak-erdélyi területeken tett látogatása alkalmából, Szatmárnémetiből visszatérőben ezerkilencszáznegyven szeptemberében, mindenre kiterjedő figyelemmel, kíséretével együtt megállt a cigánysor melletti kövesúton és hosszan, hallgatagon kezdte bámulni a telep apró, ám igen rikító házait. Hófehér paripája, miközben fönséges büszkeséggel, de illedelmesen táncolt vele, ő - a szemtanúk elbeszélése szerint -, az eléje táruló mesebeli szegénység láttán, a kíséretében lévő előkelőségeknek csöndesen odasúgta:
-  Grandiózus!
Az eset igaz lehetett, mert ami ezután történt, arra Harangos Eszti úgy emlékezett még évtizeddel később is, mint élete legkeservesebb napjára. Történt hát, hogy miközben a kormányzó úr Őexellenciája csöndes elmerültségében szemlélte a faluszéli cigánysort, lakói megilletődötten, libasorban bújtak elő a házaikból, s miután csapatban egyhelyütt összeverődtek, tekintgetni kezdtek a kövesúton elidőző főúri társaság felé is. Egy darabig így néztek egymással farkasszemet, mígnem Harangos Esztinek hirtelen eszébe jutott az illendőség. Habozás nélkül esett a háza előtt kerítésmagasságig nyúló krizantémsövénynek, s miután egy hatalmas csokorra valót letépdesett az éppen pompázó, őszeleji virágból, odaszaladt vele egy bongyorhajú süldőlányhoz, a cigánysor legszebbikéhez és lihegve ezt mondta neki:
-Na lelkem, most megcsinálhatod a szerencsédet! Kapjad csak ezt a csokrot, szaladj csak vele!
-Én?!... - A leány riadtan bújt az anyja mögé. Arca olyan piros lett egyetlen pillanat alatt, mintha kifestették volna. Jajgatni kezdett, hogy hát, na még csak az kellene neki, hát mit gondolna majd akkor őróla a világ. Nem vágyik ő arra, hogy az emberek a szájukra vegyék. Hát menjen vele az, akinek kedvében áll ilyen pocsék, hóka virágot adni!
Harangos Eszti a leány riadozása láttán megcsóválta a fejét. Azt mondta, ott, mindenki füle hallatára, hogy a szépségnek úgy látszik, csakugyan édes testvére a butaság. Majd hirtelen -mert úgy tűnt, a kövesútról bámészkodó sokaság éppen indulni készül - kikapta a leány hajából annak pipacsvörös pántlikáját és sebesen átkötözte vele a csokrot. S mivel még ezután sem akadt a hajadonok seregében vállalkozó szellemű, hát maga trappolt ki a sápadt virágcsokorral a kövesútig. Ott aztán, miután szusszant egyet-kettőt, illendő távolságban meghajtotta magát a nyereg tetején hadvezéri méltóságában fölfelé tornyosuló országos ember előtt. Kipirult arccal mondta neki végül:
-  Áldja meg a főméltóságos urat a Boldogságos Szűzanya, és áldja meg szép Magyarországot is minden katonájával együtt, ámen, ámen.
A hadvezér rezzenéstelen arccal, szemrebbenés nélkül hallgatta az elébe járuló vénséges cigányasszony jókívánságait. Szoboralakja nem mozdult akkor sem, amikor a magára bátorságot erőszakoló Harangos Eszti egy lépéssel közelebb merészkedett hozzá. Történelmi pillanat volt. Harangos Eszti, aki máskülönben beavatottnak hitte magát a világ rejtelmeibe, alig fél órával később jelképet látott e különös históriában; jelképnek fogta fel Horthy Miklós eljárását.
-  Őfőméltósága ugyanis igen vitézieden magatartást tanúsított az önkéntes, ezerráncú szoknyát viselő, százesztendős honleánnyal szemben, aki, miután megértette, hogy hazafias tisztelgése a kutyának sem kell, zavarodottságában, bénító szégyenében azt sem tudta, köpjön-e, vagy nyeljen?
Amikor később az országjáró együttes élén, a kövesúton a parádés alakzatban felsorakozott mokány kis páncéljárművek, amikor később feldübörögtek, Harangos Eszti bánatos képpel, lógó orral ballagott vissza a cigánysorra. Odahaza, miután ingerülten a szemétre vetette a kormányzónak szánt temetőszagú virágot, leverten, keserű indulattal azt mondta a serdülőkorú lányok egy csapatának:
-Rakná belétek Horthy Miklós a jószagú micsodáját, szép húgaim. Hálná el a lányságotokat egyenként vagy négy magyar katonatiszt. Hát ti, selyemvirágszálak, azt gondoltátok, én nem tudtam előre, hogy a kormányzó elé csak szüzeket engednek?
-Akkor meg minek iparkodott annyira, ha tudta? - öltötte ki rá a nyelvét az egyik leány.
-Mert én tudom a tisztességet - válaszolta paprikavörösen Harangos Eszti. - Lettem volna csak tizenhat éves, szépségeim, én megmutattam volna néktek, hogyan kell egy nagy embert leszállítani a lováról!
Hugyos Erzsi, aki általában igen jó barátságban volt vele, hozzásündörögve ezeket mondta neki:
-Arra nem gondoltál, Eszti mama, az nem jutott eszedbe, hogy ez a hóka virág gyászos virág?
-Hogyhogy gyászos virág? - Harangos Esztinek megrándult a szemöldöke.
-Halottaknapi virággal nem illik kedveskedni - vonta meg a vállát az akkor még gyereklány Hugyos Erzsi. - Az az ember a katonaságával éppen most gázolta le a fél világot. Bejárt un-got-berket. Úgy vonult itt keresztül rajtunk is, mint valami nagyságos huszárkapitány. Akkor te jössz, krizantémot viszel neki, mintha amaz bizony éppen gyászünnepségről jönne.
Harangos Eszti lehajtotta a fejét.
-  Nem a virág volt itt a hibás, gyermekem, hanem én. - Homlokáról hátrasimította fakó haját, utána így folytatta: Hát ki kíváncsi már ezen a világon az én rücskös orcámra?
Vékony, beesett szemű, csontos arcú kislány kapaszkodott később a szoknyájába. Amikor a cigányok szétoszoltak, cérnavékony hangon ezt mondta Harangos Esztinek:
-  Miért nem engem küldött? Tőlem biztosan elfogadták volna.
A vénasszony csodálkozó pillantásokkal nézett a kislányra. Rövid ideig tartó töprengés után végül nagyot sóhajtva, mint aki éppen most jött rá valamire, így válaszolt:
-  Az egyáltalán nem biztos, gyermekem. Igazából másról van itt szó, neked megmondhatom. Ezek a magyarok néha már olyan büszkék magukra, mintha bizony az ő fészkükben költődött volna ki ez az árva világ. Mintha bizony az ő kukorékolásukra keltek volna fel hajnali álmukból a népek. De nem baj
- megsimogatta a gyermek fejét -, lesz ez még másképpen is, nékem elhiheted, kislányom.
Ezután különös, látszólag nem rá tartozó gondolatokat kezdett forgatni a fejében. Dünnyögve jegyezte meg a tizenhárom év körüli kislány előtt:
-Mire vannak annyira? Tényleg úgy tesznek, mintha övék lenne a világ. Húsz vagy huszonvalahány esztendővel ezelőtt bezzeg hagytak odaátra veszni mindent. Egyetlen, hallod, gyermekem, egyetlenegy rongyokba öltözött, a vállán fapuskát hurcoló, még beszélni sem tudó román katona is képes volt akkoriban útját állni a magyar dandároknak. Nem szólt az gyermekem, semmit, csak felemelte rájuk a kezét. Ezek meg, vagy hétszáz lovas huszár, meg vagy nyolcszáz gyalogos katona úgy lemerevedtek erre az egyetlen mozdulatra, mintha szoborrá változtak volna. Nem volt nekik erejük, csak annyi, hogy sebesen visszaforduljanak. Egyetlenegy néma katona képes volt visszaparancsolni őket huszonegyben, bizony! Odaát maradt nekünk is mindenünk. Házunk, lovunk, szekerünk - ott maradt a fél rokonságom nekem is, akik pedig nem akárkik voltak. Búzát, kukoricamálét meg mit tudom én még mi mindent őröltek a Szamos partján felállított kis vízimalomban, akikből aztán később hajóskapitányok lettek, merthogy elzavarták onnan őket, egészen a tengerig. Voltam én ott azóta, gyermekem. Voltam bizony, és nincsen ott már a mieinkből egy-két családon kívül senki. De azok is olyan szegények most már, mint a templom egerei Estefelé a dikójára ereszkedve ültében elaludt. Azt álmodta, hogy odakint május van és Horthy Miklós kopogtat az ajtaján. A kormányzó díszes huszárkapitányi egyenruhát viselt, s bár járása délceg volt és fiatalos, tekintetéből olyan szomorúság áradt, hogy amikor belépett a házba, a háziasszonynak megesett rajta a szíve: Kegyelmes úr, nagyméltóságú főherceg - szólította meg Harangos Eszti a szoba közepére érkező, szomorú tekintetű kormányzót -, ha netán azért méltóztatott átlépni szerény hajlékom küszöbét, hogy az ellenem elkövetett setét bűnökéit bocsánatot kérjen, akkor én máris megmondhatom, kijelenthetem főméltóságodnak előre, hogy azzal bizony ne próbálkozzék, mert nálam nincs bocsánat. De hogy egyszer és mindenkorra tudomásul vegye, milyen jó szívvel van egy magamfajta vénséges cigány asszony Magyarország kormányzója iránt, adok én főméltóságod számára sápadtság ellen egy kis rézgálicot, és mellé aranypapírba csomagolva egy csipetnyi lóganét az esti fejfájások csillapítására. - Gyomorfekélyem van - suttogta válaszképpen a kormányzó, teljesen kifehéredve. - Tea kellene - mondta később - tavalyi krizantémlevelekből. - Harangos Eszti összecsapta a tenyerét. - Áj-váj! - mondta a fejét rázva. - Baj van! Baj bizony, mert a patikát bezárták. Éppen a múlt héten ütötték le hátulról a zsidó patikust, aki aztán megesküdött, hogy gyógyteák, kenőcsök és miegyebek helyett koszorúkat fog árulni inkább. De, erről jut eszembe, lelkem kegyelmes herceg, nékem van ebből a csuda virágból néhány szál odakint a szemétdombon. Éppen tavaly ősszel hajítottam ki őket innen ebből az én kis árva vázácskámból, hogy ne szomorítsák már tovább az én amúgy is szomorú életemet. Ám ha főméltóságodnak az megfelel, akkor én szíves örömest behozom és főzök belőle magasságod számára néhány nyeletet, ámbár, a tél folyamán, hajói belegondolok, történhetett vélük odakint egy s más. - A kormányzó lesütötte a szemét. Hallgatott, merev tekintettel bámult maga elé, Harangos Eszti ezért így folytatta: Kívánja hát főméltóságod, hogy behozzam? Kívánja hát, hogy főzzek belőle szalmalángon gyomorerősítőt, félig édeset, félig keserűt? - Kívánom -egyezett bele végül az álombeli alak alig hallhatóan. Harangos Eszti ekkor lelépett az ágyról. Mikor azonban föl akart róla egyenesedni, a dikóról lelógó lábát letette a földre és megpróbált ráállni, hirtelen térdre esvén arccal maga elé zuhant. Vergődve, vérében ázva nyöszörgött egy ideig a keményre döngölt házföldön; rúgkapált, mint akit tarkón ütöttek és nem vette közben észre, hogy az orrából bugyborékoló vér összezúzott arca alatt egészen kihabosodik. Később aztán, amikor végre magához tért valamennyire és váratlan balesetének okát kutatva tapogatni kezdte a lábát, amelyet jó ideje nem érzett már, olybá tűnt számára, mintha az térdtől lefelé hiányzott volna neki. A felfedezéstől másodszorra is elájult. Aztán pedig, amikor úgy negyedóra múlva ismét visszanyerte az eszméletét, keserves jajveszékelésbe kezdett rögtön. A férjét, ferdeszemű Gombkötőt kezdte hívogatni; kántált utána, panaszos szemrehányásokat tett neki. Óbégatott hozzá, mintha amaz ott lett volna véle együtt a szobában, valahol a kihunyt tűzhely körül, és ahelyett, hogy segítő kezet nyújtott volna neki azonnal, hajlott, öreg hátát mutatta. Egykor maga készítette, vénséges sámliján ücsörögve, hosszúra nyúlt orrával a tűzhely elejében izzó parazsat keresve a hamut piszkálta inkább. Bár a viskó belsejében Harangos Eszti csak nagysokára jött rá, hogy a tűzhelynél hajlongó alak igazából nem is ember, hogy a sámlira rátelepedő hatalmas sötét tömeg valójában nem Gombkötő, hanem annak csupán valahonnan odavetítődő árnyéka. Az ijedtségtől, mintha valaki torkon ragadta volna, hogy belefojtsa az életet jelentő szuszt, - Harangos Eszti jő ideig nem kapott levegőt. Dermedten bámulta a tűzhely körül vibráló, formátlan árnyékot és hosszú percekig saját magának sem merte bevallani, hogy amit lát, annak egyeden jelentése lehet csupán, az, hogy a seprűkészítő öregember, ferdeszemű Gombkötő Jacsek már nincs az élők sorában.
A megjelenő árnyék, amelyet később ő maga a halál árnyékának nevezett, napokra megzavarta az elméjét. De egy időre kizuhant emlékezetéből a kormányzóval folytatott álombeli beszélgetésének az emléke is, s mivel akkor este már nem bírt talpra állni, mivel vénséges lábai, ezek a számára ismeretlen okból lebénult, piócaharapásoktól sebhelyes csont-bőr lábak a keserves erőfeszítések ellenére sem akartak már neki engedelmeskedni, fenéken csúszva igyekezett kimenekülni a házból. Bizonyosra vette, ha csak egyetlen pillanattal is tovább marad még bent, a tűzhely körül lobogó árnyék, amely közben nőttön-nőtt, úgy elhatalmasodik, hogy később már nagy viaskodás árán sem fog tudni elmenekülni félelmetes terjedése elől.
Odakint ekkorra már jócskán leszállt az este. Harangos Eszti dombon álló házának küszöbén túl az enyhe, langyos szeptember végi estén, az egyre sűrűbben csillagos ég alatt még javában élt, zajlott a világ: a cigánysor apró házai felől élénk nyüzsgés zaja hallatszott a dombig; némelyik lenti házból vidám kornyikálás vagy jókedvű, harsány nevetés röppent a nyitott ajtón át a szabadba. Harangos Eszti e hangok hallatán legszívesebben kiáltozni szeretett volna most; szirénázni, amilyen hangon csak ő tud - hatalmas vágya támadt, hogy maga köré harangozza a cigánysor népét, hogy hát íme, lássatok csudát, így jár, akit egyszer megcsapott a halál szele. így jár mindenki, akit végleg magára hagyott a szerencse, ám kiabálás helyett csak halkan nyüszögött magának a küszöb előtt, amely mögött - elképzelése szerint - házának belsejében, a kihűlt tűzhely körül továbbra is, ott lebegett a hamu alól váratlanul előbukkanó, Jhalál árnyéka".
Negyedórával később összeszedte minden erejét és megpróbált talpra állni. A falhoz csúszott, itt igyekezett föltérdelni; körmével belevájt a fehérre meszelt, ódon vakolatú tapasztásba, de erőfeszítése haszontalannak bizonyult most is. A sötétben ekkor szöszmötölést hallott. Nem sokkal ezután meztelen talpak csattogtak a háta mögött. A délutáni, sovány, beesett arcú kislány jelent meg mellette hirtelen. A gyerek, amint megpillantotta a fal mellett nyöszörgő vénasszonyt, öregesen összecsapta a kezét.
-Eszti mama, mi van magával, mit csinál ebben a sötétben? Miért nem gyújt már világosságot?
-Mert szakad rámfele az ég, Juliskám, gyermekem - válaszolta Harangos Eszti a kislánynak, de olyan hangon, mintha szavait nem panasznak, de legalábbis káromkodásnak szánta volna. - Nézzél csak ide, pulyám! Hát halok megfele, fehéredjen ki az arca annak a tökéletlen Istennek! Betelepedett a házamba árnyék képében a halál. Földhöz vágott, olyan cudarul, hogy csak úgy nyekkentem. Azóta jártányi erőm sincs. De hát ez még mind semmi, szép gyermekem, hallgass csak ide, egyem a húsodat. Kiontotta a véremet is, hogy lubickoltam benne. Utána meg lebénította a lábamat, most aztán olyan vagyok, mint valami fogatlan girhes kutya, akinek kétfelé roppantották a gerincét. De bánná mindezt a fene, meg bánná a fenerák, hát mit törődnék én saját magammal, ha az én drága jó uram, legyen most már áldott az emléke, az élők sorában volna még?
A kislány megérintette az öregasszony elhalt lábát. Tapogatta, simogatta, masszírozta, végül csendesen, mint valami felnőtt asszony, bölcselkedve így szólt:
-Ne búsuljon miatta, Eszti mama. A férfiak úgyis visszajönnek. Visszajön az előbb-utóbb mind. így volt eddig is, így lesz ezután is. A lábának meg, nekem elhiheti, semmi baja. Elzsibbadt egy kicsit, de én majd életre keltem.
-Mi van veled, te gyerek!? - Harangos Eszti hideglelősen eltaszította magától a kislány kezét. - Mi zsibbadt el? Ki jön vissza?
-Hát az ura, Józsi bácsi. - A kislány felrántotta a vállát. -A népek előtt a piactéren, Árkosi kocsmájában azt mondta magáról, hogy háborúba megy. Beáll Horthyhoz katonának, mert mindjárt itt a háború. De ez nem igaz, nem sikerült neki beállni, mert Pátyod alól visszakergették a katonák. Aki látta, azt mondta, az útelágazásnál később eltért Szamossályi felé. Úgyhogy, Eszti mama, ne férjen, mert az ura visszajön egykettőre. Kitelik a becsülete, utána hazaállít, mintha soha nem is hagyta volna el magát. Úgy beszélik, elment valami fiatal nőcseléddel. Elcsalták magukkal az orosz cigányok.
-Szépen ki vagy tanítva, gyermekem - nyögött fel keservesen az öregasszony. - Maholnap, ahogy így nézlek, ember kell már néked is. Hát kitől veszel te ilyet, hogy az én uram eltért?
-Mondja mindenki - válaszolta a kislány.
-  Akkor az nem igaz - köhintette el magát Harangos Eszti. - Jiyen hazugságot még a megölő ellenségeim sem találhatnak ki rám. Tekints hát el tőle, gyermekem, te is. Mert az én uram nem hagyott el engem, hanem csak meghalt. Az ilyesmit megérzi egy asszony. Megérzi a halál szelét az olyan hűséges társ, amilyen én vagyok. Agyonütötte valaki, úgy sejtem. Hajnalban indult el seprűnek való kökényágért, pedig hát hol van még október elseje, amikor megcsípi a bokrot a dér. Szóval leütötték. A pátyodi kerülő teríthette le, mivelhogy az urasági fasorok miatt pályázott rá.
A kislány felsóhajtott. A domb alján, a tóparti házak valamelyikéből újabb nevetések tódultak a szabadba. Harangos Eszti felemelte a kezét. Különös, bugyborékoló hangot hallatva elkáromkodta magát.
-Nincs igaza, Eszti mama - szólalt meg nem sokkal ezután a gyerek. - A saját szememmel láttam Józsi bácsit a faluban a szobornál, amikor a főméltóságos úr színe előtt két vitéz katona éppen koszorút tett a kőágyásra. A magyarok doboltak meg trombitáltak, kijött a templomból a pap is, aki szenteltvizet hintett szét a kőkatona körül, de utána táncoltak, danoltak. Józsi bácsi pedig, aki a kis eperfa árnyékából figyelte a magyarok mulatságát, az ünnepség végén sírva mondta a népek előtt a korcsmában, hogy ő bizony, ha addig él is, beiratkozik a háborúba. Hogy ő bizony, nem hagyja cserben Horthy Miklóst, rogyhat lefele az ég, akkor sem. De hát, ahogy mondtam, Pátyod alól visszakergették...
-Nem tudja itt az igazságot énrajtam kívül senki—nézett el a cigánysor felé Harangos Eszti. - Beszélnek odalent azok a cigányok mindenfélét, te meg elhiszed nekik.
Megtapogatta a lábait, azután csendesen még ezt mondta a kislánynak: Eriggy, pulyám, hazafelé! Eriggy magadnak, mert egyedül akarok maradni. Elfáradtam. Se testem, se lelkem nem kívánja már az életet. Ha meghaltam, piros virágot tegyél a síromra.
A kislány fölegyenesedett, széttárta a karját. Hangja cérnavékony volt, akár ő maga.
-Meggyújtsam a lámpáját? - kérdezte.
-Ne gyújtsd! - csattant ki hirtelen az öregasszony. - Nincs gyufa!
-A zsebében sincs?
-Ott sincs!
-Akárhogy lesz is - vonta meg végül a vállát a gyerek -, énrám, Eszti mama, számíthat mindig.
Házának nyitott ajtaja előtt érte Harangos Esztit a hajnal. Az éjszaka folyamán persze, többször is megkísérelt talpra állni, ám szándéka, amíg valahol el nem kukorékolta magát egy kakas, nem sikerült neki. A kukorékolás után azonban egyszerre, mintha millió tűszúrás érte volna, hirtelen érezni kezdte a lábát. Két perccel később már rajta állt, de olyan bizonytalanul, mint valami beteg kutya, aki több napon át feküdt mozdulatlanságban.
Első dolga volt bekukkantani a viskójába. Meglepődött, amikor mindent a helyén talált. Elképzelése szerint ugyanis nagy összevisszaságnak kellett volna uralkodni mindenütt; a halál, aki az éjszaka folyamán árnyék képében eluralta előle a házat, csodák csodájára érintetlenül hagyta a szoba berendezését. Nem borogatott, nem dobálta erre-arra szegényes holmiját, s a tűzhely előtt a helyén találta Gombkötő vénséges sámliját is, de ami igazán meglepte, az a dikója előtti vértócsa volt, amelyet minden emberi elképzelés szerint be kellett volna igyon a föld, amelynek minden ésszel felfogható helyzetben meg kellett volna alvadnia legalább, ám a vértócsa, ez a zsebkendőnyi vértenger, amelyben fürdött, lubickolt esése után, ájultában, friss volt és eleven, mintha éppen ezekben a percekben patakzott volna el tőle.
A látvány megriasztotta egészen. A balsejtelem, hogy Gombkötőt csakugyan elvihette az ördög, most még inkább, még erősebben föltámadt benne. És hogy tisztázza végre a dolgot, gyors elhatározással arra szánta el magát, hogy Gombkötő után ered, mégpedig azonnal. A csillagos ég alatt töltött éjszaka hűvösétől, vagy talán a borzalomtól, hogy az öreg seprűkészítőt négyfelé hasítva találja meg valahol Pátyod alatt, olyan hidegrázás fogta el egyszerre, amilyen előtte még soha.
Mint mindig, ha valamilyen tisztázatlan eset állt elő az életében, olyan, amilyenen ő már nem tudott kiigazodni, tanácsért, felvilágosításért a pátyodi Pléhkrisztushoz igyekezett mindig.
Az országútról letérve a reggeli harmattól lucskos lucernaföldeket átszelő gyalogúton sietett megközelítem a parasztszekerek által kitaposott pátyodi kereszteződést, aminek eléréséhez gyakran választotta ezt az ember-alig-járta és nem minden bonyodalmak nélkül való rövidebb útszakaszt. Ha lelkének békéje felborult valami miatt, lélekszakadva itt bukdácsolt a Pléhistenig, és mit bánta ő, ha közben mindenféle nyüzsgő állattal kell találkoznia, ha mindenféle riadt hangú vadmadár röppen föl a lába alól, sokszor olyan váratlanul, hogy - noha bőven hozzászokott már az élet cudarságaihoz - kis híján meghasad a szíve.
Fölkelt, fölébredt a nap, mikorra odaért. Ugyanúgy, amiképpen tíz-egynéhány évvel később Békevárosban, sziporkázó fényű, ősz eleji sugarak ragyogták be a Megváltó szenvedő arcát. A festék, amelyet mostanában rakhattak föl pléharcára, szívszorító fájdalmassággal emelte ki emberfölötti szenvedését. Harangos Esztinek e pillanatban úgy tűnt, Jézus Krisztus átérzi, teljesen átveszi az ő fájdalmát. Napközben nemegyszer tapasztalta erre jártában, hogy a „Megváltó Hajnal", amiképpen nevezni szokta őt néha, nem mindig szomorú. Ha ő maga, Harangos Eszti, éppen vidám hangulatban volt, ha éppen jól ment valami miatt a sora, pompázatos arccal sugárzott le rá Jézus is. Ám ha bántotta valami, ha bánkódott valami után, ugyanúgy bánkódott a keresztre feszített is. Meghatottan tapasztalta ezekben a percekben Jézus iránta való együttérzését Harangos Eszti most is. Addig nézte szenvedő ábrázatát, addig-addig tekintgetett rá fölfelé, mígnem egészen elérzékenyült tőle. Aztán egyszer csak hangos zokogással odaborult a lába elé. Sírt, csendesen panaszkodott neki; szipogva mesélte tegnapi csúfos megszégyenülését, a sisakos katonák gyűrűjében hófehér paripáján az ég felé tornyosuló országos hadvezért, a tisztelettel neki fölkínált sápadt krizantémcsokrot, Horthy vele szemben tanúsított „gyalázatos" udvariatlanságát, aztán pedig a háta mögött összesugdolózó cigányok kárörvendő somolygásait, éjszakai balesetét; odahaza a tűzhely alól előmerészkedő és egyre terebélyesedő árnyékot, ami nem lehetett más, csakis a halál árnyéka, annak megmásíthatatlan bizonyságtételéül, hogy Gombkötő, aki tegnap hajnal óta nem mutatkozott, bizonnyal meghalt. Baljós és titokzatos jelként hívta fel a feszületről reá meredő Pléhkrisztus figyelmét a tőle eredő, orrán-száján elpatakzó vérre is, amelyet nem akart beinni a föld és ami valami kifürkészhetetlen okból megalvatlan maradt a dikója előtt. Nagy eseménynek tüntette fel, mégpedig olyan nagy esemény első jeleként, aminek hamarosan tragédiába fog hajolni a vége.

12.


A kormányzóval folytatott álombeli csevegéséről, persze, nem tett említést a feszületi istenségnek. Nem beszélhetett neki róla, hiszen annak élménye másnapra teljesen elhagyta az emlékezetét. Arról azonban, hogy milyen irigyek és csaholós kutyák ővele szemben mostanában a cigányok, hosszan, pergő beszéddel cseverészett a feszület előtt. Később fölegyenesedett. Három méter távolságból, kezének minden mozdulatával illusztrálva újabb mondanivalójának tartalmát, beszédét ezekkel a szavakkal folytatta:
- Úgy hazudnak rám, lelkem szépségem, kedves hajnalcsillagom, úgy csobognak, patakoznak ezek az enyéim, mint a piszkos vízfolyás. Terjesztik, hogy az én öreg emberem elszökött tőlem, hogy messzire szöktette valami semmi kis nőszemély, ami már csak azért sem lehet igaz, mert az az ártatlan, bizony, régen nem férfi már. Nem ember ő asszony mellett, kerek húsz esztendő óta. Hanem, hogy igazából mi történhetett vele, milyen sorsra juthatott az a kancsi, ferdeszemű kórság, csapjon az agyába a nyári villám ott, ahol éppen rátalál, azt csakis te ismerheted, megváltó hajnalom, te, aki ezernyolcszáznegyvennyolc óta őrizted itt ezt a gyászfirhangos kereszt-utat. Tegnap hajnalban egyenesen ide jött a nyomorult, itt ette a fene az uraság fasorában, és hát, úgy sejtem, leterítette a lopva kivagdosott kis fák miatt a mezőőr. De úgy kell, én megmondtam neki, hogy hagyjon fel a lopkodással, ne dézsmálja állandóan a méltóságosékét, hanem vegye meg tőlük rendes áron, kereskedjen velük jó haszonnal, ahogyan kereskedtek annak idején a malabárokkal a kutyaszemű keherák. De hát ő erre azt felelte nékem, szentem, Jézusom, hogy a méltóságosak a kerülő által minden ágacskáért huszonkét fillért is elkérnének. Tizennyolcért lehet eladni, hogyha kifaragta seprűnyélnek, mi haszonnal járna akkor? Hát alkudjál, kezdtem perlekedni véle, mire ő, na hallod, szemem fénye, kedves Krisztusom, azt felelte erre vissza, ne povedálj, buta asszony, én egyenes ember vagyok! Gatyagyurikkal nem alkuszom! - Harangos Eszti itt elhallgatott. Egy ideig várakozva pislogott a bádogisten csüggedt ábrázata felé, de később, amikor hadonászó karját maga mellé leeresztette és sóhajtott néhány keserveset, hangjában lemondó hangsúllyal még ezeket mondta: Hát így élünk, nagy fényességű esthajnalcsillagom. így torkol le engem ez a félszemű seprukirály mindig. De hát mit bánnám én, milyen módon henceg, hogyan uraskodik énfelettem, ha előkerülne már valahonnan? Hallod-e, felkent királyok legfényesebbike, nem láttad-é itt? Tegnap hajnal óta nem láttad őt errefelé?
A mohazöld kőkereszten függő bádogisten rózsaszínű ábrázata e pillanatban elhalványult egészen. Harangos Eszti látni vélte, hogy az addig lefelé tekintő félisten pillantása most hirtelen az ég felé fordul, s mintha az öregasszony kérdésére onnan igényelne választ, egy ideig így maradt. Egy perccel később hajlott hátú öregember jelent meg a keresztútnál. Hosszú, rezesvégű kampósbotját minden lépésnél erőteljesen belevágta a földbe. Lassan, komótosan lépdelt; mellette loholó piros nyelvű pulija időnként körbeszaladta, ám a gazda láthatóan nem sokat törődött vele. Mikorra a feszületről a szeptemberi kék eget bámuló Pléhkrisztus újra lepillantott a talapzat előtt várakozó öregasszonyra, a mezőőrt a kereszteződésen túl elnyelte a fasor. Harangos Eszti ekkor összekulcsolta a kezét. Egy lépéssel közelebb ment a kereszthez, azután megkeseredve így szólt: Láttad? Láttad itt ezt a csóvát? Láttad ezt a madarak ijesztőjét? Hát azt hiszed, nem tudom, kinek a keze van abban, hogy nem jött haza az én árva vén emberem? Azt hiszed, nem tudom, hogy a te rendelésedre csapta itt agyon az a kucsmás senkiházi?
A Pléhkrisztus e vádló szavak hallatán felsóhajtott. Élénk barna töviskoszorúja alól törtpiros, majdnem fekete színű vércsík indult el lassan. Harangos Eszti ezekben a pillanatokban úgy látta, a feszületi istenség arcán egyszerre semmivé lesz az együttérzés. Mikor pedig sértődötten a szemét is becsukta odafönt és az öregasszony előtt világossá vált, hogy az ő „esthajnalcsillaga", a „felkent királyok legfényesebbike", mint akit megharagítottak, nem akar mozdulni többé, hátat fordított neki. S miután indulatosan a földre köpött, keservesen elnézett a lucernaföldek irányába.
- Ó... - Harangos Eszti legyintett, leereszkedett a béke városi iparszálló veteményeskertje végében csobogó patakocska partjára, előkotorta öreg cseréppipáját, s miután meggyújtotta, keserveseket szipákolva ezt motyogta maga elé: Nem vagyok én hibás ebben az életben semmiért. Miért is lennék az, Uramisten? Hát gondolhatok én nélküled bármit? Jutna-e nékem eszembe egy fia gondolat, ha te azt nem akarnád? Máskülönben meg hiába büntetsz! Amit a világ előteremtéséről mondtam annak idején tiszteletes Samu esperesnek, az bizony, ha tetszik, ha nem, úgy volt! De ha - fejét hirtelen a temető irányába fordította: a kelő nap ekkorra már rendesen beragyogta a hegyoldalt, a hegyoldalban sűrűn egymás mellé állított sírköveket, a sírkövek közt az ég felé meredező fekete Vaskrisztust -, ha úgy akarod, meg ha itt a Fiad is úgy akarja, hát én megmásíthatom a szavamat. Megmásítom, mert annyi idő óta, bizony, már azt is tudom, nem a Te, vagy a Fiad akarata által halt szörnyű halált az én uram, vesse ki a testét a föld, ha egyáltalán magába fogadta valahol, hanem más akaratából, de hát erről csak én tudok, és maradjon is ez az én titkom, amíg élek. Megmásítom, ha úgy akarod, de akkor cseréljünk. Cserébe azt kérem, hogy amikor én belemegyek a vízbe, ide, ebbe a kis semmi patakocskába, és elkezdem a lábammal zavargászni a vizet, akkor gyűljön rá annyi nadály, amennyi kell nekem az én megélhetésemhez. Adsz nékem gyógyító nadályokat, én meg aztán, ha kell, hát jóba foglalom magam. - Harangos Eszti negyed óráig verdeste a vizet; lógatta, himbálta benne a lábát - várta, hogy bekövetkezzen a bekövetkezhetetlen csoda. A kristálytiszta patak vize sebesen, habosán úszott el a lába mellett, végül, amikor már nem bírta a hidegét, kigázolván a partra, keszkenőjével haragosan a temető felé csapott: Na látod! - kiáltotta a Vaskrisztus felé. - Ilyen vagy te! Kitehetem néked a tüdőmet, lefagyaszthatom érted a lábam, oda se hederítesz!
E szavak után becsukta a szemét. Azt várta, most mindjárt a fejére rogyik az ég, odalapítja a földhöz, kimozdul a helyéből a temető bejáratát őriző Vaskrisztus, de nem ez történt. Később, amikor kinyitotta a szemét és újra a temető felé pillantott, ámultán látta, hogy az addig feléje néző megfeszített a hátát mutatja neki. Hogy amott, a hegy túlfelén mi látnivalója akadt, azt a patak partjáról nem láthatta az öreg cigány asszony.
Boldogtalan volt aznap. Boldogtalan volt másnap is, ám harmadnapra csak azért is kiterebélyesedett benne a lélek. Micsoda boldogsággal ugrándozott például két hónappal később is a vonat körül, amikor elérve célját, a Békevárosba toborzott megingottak újabb csapatát pereputtyostól fölkergethette a vonatra, abban a biztos tudatban, hogy lesz ennek még folytatása is; mikorra leesik az első rendes hó, odahaza lesznek a többiek is.
Ő mindenesetre továbbra is a városban maradt.
- Mi tagadás, huncut és nagyon nagy rábeszélő tehetséggel áldotta meg magát életében a sors, nyanya, nyugodjon békében - mormolta maga elé Kingló Jóska, majd félretéve az öngyilkos öregasszony körül zajló gondolatait, fölkelt és a sűrű bürökerdőben botorkálva a tó partjához legközelebb eső, kivilágított cigánykunyhó felé vette útját.
Éjfél körül lehetett éppen, amikor embereket látott gyülekezni a vén Kupak, Tóbiás Gyula háza elé. Asszonyok, gyerekek, férfiak s minden járni, mozogni tudó ebben az éjféü órában azért sietett ide, hogy meghallgassa, hogy szóra bírja a házából végre kibotorkáló ősz embert, aki végül, amint temérdek látogatóját egyenként szemügyre vette, a bejárat előtt foglalt helyet, törökülésben, a földön.
Tíz óra tájban ugyanis elterjedt a soron, hogy (egy időben Piszkárihoz hasonlatosan ugyancsak folyton-folyvást bűzlő és Harangos Eszti által egy féltucat, egyszerre ébredő öregasszony közreműködésével rég kigyógyított) Vaszari Piroska jóslata alapján beígért végítélet csak hajnal felé fog bekövetkezni, s hogy ez milyen lesz, miképpen fog majd végbemenni, azt a legjobban az öregember tudja.
Ez a rendes nevén Tóbiás Gyulának nevezett öregember (kivéve, amikor részeg volt) igen nagy tekintélynek örvendett a telep népe előtt. Télvíz idején az ő háza volt a leglátogatottabb hely a soron; esténként ide gyülekeztek a cigánysor fiataljai, volt, aki csak azért kereste fel azt a roggyant, kidőlt-bedőlt, fülledt kis odút, hogy a többiekkel együtt elüthesse az időt, más pedig, hogy itt találkozhasson választottjával, nem azért, mintha erre nem akadt volna a cigánysor szegleteiben más mód. Ebben a kis házban egyébként megfértek a„kis cigánysoriak" és a „nagy cigánysorról" érkezők egyaránt.
Télen tűzrevalót vittek a vénembernek, aki ezért szívesen látott mindenkit, sőt késő éjszakába nyúló, hosszú, ősrégi történeteket mesélt cserébe. Azt tartották róla, hogy kilencszáz mesét tud kívülről, ezenkívül fejből tudja a fél világ történetét is, kezdve a régmúlt teremtéstől, a majdan bekövetkezendő pusztulásig, s bár ezeket a történeteket gyakran hátborzongató részletességgel adta elő, tetszett hallgatóinak.
A hosszú téli estéken olykor Bábi Jóskával együtt maga Kingló Jóska is szívesen látogatott el az izgalmas történeteket mesélgető Tóbiás Gyulához, és ilyen alkalmakkor nem egyszer tette fel neki a kérdést: - Ugyan, apó - kérte szívélyesen -, ha már ennyire tudsz mindent, legyél szíves, mondd el nekünk a mi történetünket is. Mondd el, légy szíves, mi volt ez-idáig a cigányság sorsa, hogyan voltunk a nagyvilágban?
- Nem voltunk mi, fiam, sehogy! - válaszolta mindannyiszor a kíváncsiskodó Kingló Jóskának Tóbiás Gyula, s közben káromkodott egyet-egyet, hol bolgárul, hol pedig románul kezdte szidalmazni a világot, de a végén cigányul, vagy magyarul folytatta. - Nekünk, fiam - folytatta lemondóan - nincs mit mondani magunkról. Ha volt is valaha, akkor azt elvitte, elragadta tőlünk az idő. Elnyelte az ingovány, bezáródott a sírokba, amelyekbe leszálltak a régi öregek, apáink, nagyapáink, és ezeknek minden emlékezni tudó ága. Én is már csak annyit tudok mondani, amennyit így esténként elmondhatok nektek, de hát ezek vagy voltak, vagy nem. Azt viszont tudom, mert azt egy regölős versmondó mesélte, annak meg egy oláhországi nagyon öreg, kétszáz éves cigány ember, annak meg egy háromszáz esztendős patkoló kovács, hogy volt nekünk is egy királyunk, egy amolyan félbolond, tréfából megcsinált király, akit egy másik ütött azzá, vagy ötszáz esztendővel ezelőtt a havason innen vagy túl, de erre már nem emlékezem, szóval királlyá ütötte, mert segített neki megégetni egy harmadikat, aki ilyen jöttmentekkel, mindenféle éhenkórászokkal egyszer ellene tört. Vastrónust meg koronát kovácsoltatott a cigánysággal ez a valamikori nagy úr. Amikor ezek a vasak elkészültek, tüzes kemencébe tétette mind a kettőt. Azután pedig, amikor már jól felforrósodott ez is, az is, hogy olyan lett mindegyik, mint a piros rózsa, egy emelettyűvel kibirizgálta őket a kemencéből, és ott, mindenki szeme láttára, ráparancsolták az égetésre szánt királyt a csúfságból megcsinált székre, a pirosan lángoló vaskoronával pedig királlyá avatták. A nagy vigasság közben aztán, ami ezután következett, jutalmul a vasakért királlyá fogadták a cigányság vezérét is. Nótaszóval adtak át neki egy kutyabőrre pingált felséges levelet, hogy mától kezdve ez és ez a cigány vajda, egyszer és mindenkorra a világ összes cigányainak törvényes és visszavonhatatlan fejedelme. Amikor én ezt a történetet meghallottam - bólogatott eltűnődve Tóbiás Gyula -, egy kicsit, hogy úgy mondjam, elcsodálkoztam rajta. Mert a király, az a kevélyek fejedelme, aki levelet adott a cigányságnak, énszerintem csúfolódott. Csúfolódott, mert levelet azt adott, ámde hozzá koronát meg országot, azt bizony nem!
Kingló Jóska, amikor meghallotta Tóbiás Gyulának a cigány királyról szóló történetét, döbbenten meredt maga elé. Nem volt ugyanis ismeretlen előtte ez a legenda. Bábi Jóskától hallotta legelőször, aki pedig egyenesen a frontról hozta s mesélte el neki egyszer horgászás közben.
Bábi Jóska a fronton, a századparancsnokától hallott ehhez hasonló történetet. A parancsnok egy könnyű, szinte akadály nélküli előrenyomulás kellős közepén kezdte vele a beszélgetést:
-Milyen hitvallású vagy, fiam? - kérdezte váratlanul, egy ideig a cigány katona mellett haladva.
-Alázatosan jelentem - húzta ki magát menet közben Bábi Jóska -, református hitvallású vagyok.
-Református?... - A parancsnok néhány másodpercig gondolkodni látszott, majd így folytatta: Aztán miért?
-Alázatosan jelentem - kezdte újra a cigány katona -, mert annak kereszteltek.
-Nagyon jó - bólintott a százados. - Derék ember vagy. Az viszont - csavart egyet a beszélgetés békésnek látszó menetén - nem volt jó, nem volt dicséretre méltó cselekedet, hogy megégettétek Dózsát. Tudod-e, hogy annak a semmirekellő Zápolyainak a parancsára ti ültettétek tüzes trónra?
-Nem tudtam, jelentem tisztelettel - válaszolta balsejtelemmel Bábi Jóska.
-Egyáltalán - folytatta Ludányi -, hallottál már Dózsa Györgyről? Arról a Dózsa Györgyről, aki még Zápolyainál is semmirekellőbb volt?
-Alázatosan jelentem, nem hallottam egyikről sem.
-Figyelj ide, fiam - a parancsnok ekkor a pálcájával megveregette Bábi Jóska vállát. - Nem vagy te olyan buta ember, mint amilyennek látszol. Három perc múlva visszajövök hozzád. Addig törd egy kicsit a fejedet, miképpen lehet egy nép, mármint a te néped annyira elvetemült, hogy hajlandóságot mutasson nagy vezérek elevenen való megperzselésére? Gondolkodjál, megértetted, mert a válaszért visszajövök! - És három perc múlva csakugyan visszatért Bábi Jóska közlegényhez, s mondhatni, igen feldúlt ábrázattal hagyta ott utána: Szóval, bűnösnek vallod magad? - kérdezte három perccel később az elcsigázott, fáradt katonától.
-Alázatosan jelentem - kezdte elszántan Bábi Jóska -, bűnösnek vallom magam! Mert az a nép, akinek nincs se országa, se hazája, az nem lehet más, csakis elvetemült. Aki pedig elvetemült, az nem egy, de több vezér megperzselésére is rávehető.
-Hát Sztálint megperzselnéd-e? - kérdezte most már magából kikelve Ludányi.
-Alázatosan jelentem - válaszolta csöndesen Bábi Jóska -, megperzselném!
-Na és - Ludányi elköhintette magát -, a főméltóságos urunkkal mit csinálnál?
-Melyik főméltóságos urunkkal? - Bábi Jóska egy pillanatra megállt, megállt mellette a menetelő századparancsnok is.
-Hány főméltóságos ura van a Magyar Királyságnak, te!
-Alázatosan jelentem - emelte fel a hangját Bábi Jóska is -, sok!
-Őfőméltóságáról beszélek, ökör! Magyarország kormányzójáról!
-Alázattal és tisztelettel kérem a százados urat - folytatta a cigány katona -, erre a kérdésre ne várjon választ.
-Miért? - A százados arca idegesen megrándult. Mintha legyet vagy szúnyogot hessegetett volna, hadonászni kezdett. Szavait később így folytatta: Szóval, neked is a begyedben van a Kormányzó úr?
-Nincs énnekem a begyemben, százados úr - legyintett Bábi Jóska. - Hogyan is lehetne, amikor felesküdtem rá, meg felesküdtem szent Magyarországra is?
-Arra, amit kérdeztem - köhintette el magát újra a százados -, miért nem válaszolsz hát?
-Mert a kormányzó úr Őfőméltósága rosszat cselekedett, Isten bocsássa meg neki. - Bábi Jóska megköszörülte a torkát. - Eladta a cigányságot - folytatta. - Minden cigányért egy fillért kér a németektől. Azok meg, amint hallom innen-onnan, viszik is rendre, ami az övék. A zsidókat odaadta ingyen, a cigányokért meg darabonként egy fillért kért. Hogy van az, százados úr, hogy amíg én itt, a nagy orosz pusztaságban harcolok meg tapickolok hóban-sárban, odahaza eladják a családomat?
A százados e szavak hallatán elfordította a tekintetét a cigány katonáról. Mielőtt azonban magára hagyta volna a tudatlannak hitt bakát, válaszképpen ezt mondta neki:
-  Ez, fiam, amit most mondtál, hazugság. Horthy Miklós sose tenne ilyet. Jobban teszed, ha nem gondolsz vele. Orosz kémek terjesztik.
Kábultan az emlékek súlya alatt, a jelen zavaros, alig követhető történéseinek terhétől, mint aki részeg, tántorogva és fáradtan érkezett Kingló Jóska Tóbiás Gyula házához. Az odagyűlt emberek félrehúzódva adtak neki helyet, ám Kingló Jóska rossz kedve miatt most igyekezett a tömegen kívül maradni. Egy félreeső helyen állt meg, itt dőlt neki egy már kiszáradt szilvafának, s próbált arra figyelni, mi történik az öregember háza körül.
-Istentelen lesipuskások vagytok - hallatszott el hozzá a vén Kupak lassú, vontatott beszéde. - Hát azt hiszitek, kedvetekre leszek most is? Vigyázzatok, aki közületek kísérti az Istent, százszorosan bűnhődik az utolsó órán. Ezért én azt mondom néktek, menjetek szépen haza, és várjátok be ott a fényességes ítélőszék eljövetelét.
-Mitől félsz olyan nagyon, papó?... - kiáltott az öregember felé Rabló. - Te szent vagy és ártatlan, mint a ma született bárány. Az ilyen vénembereket, amilyen te vagy, már az Isten sem bünteti. Mondd csak el nekünk nyugodtan, hogyan támadnak fel a halottak? Tudni akarjuk, kik kapnak majd ilyen vagy olyan büntetéseket? Ha már mindenképpen meg kell tisztulódnunk, legalább azt mondd meg, mi ennek az ára?
-Elpucolj a szemem elől, te kupec! - emelte fel a hangját Tóbiás Gyula hirtelen, majd így folytatta: Hát már az isteni büntetést sem tudod kalmárkodás nélkül fogadni?... Megjósolhatom neked, téged egy kád ezüstpénzbe fognak belefojtani az ördögök. Utána meg hétrét hajtanak majd, amiképpen te magad szoktad belehajtogatni a bukszádba azt a rengeteg bankót, amit elzsarolsz olykor a gyanútlanoktól. - Hirtelen indulattal leráncigálta a lábáról a papucsát, majd elkezdett maga körül csapkodni: Tisztuljatok a szemem elől, kutyaházi cigányok! Eltakarodjatok a házamból, mert Krisztusra mondom, belétek vágom a baltát!
-Miért hívtál akkor ide minket, vén totyakos - szólalt meg váratlanul az addig csöndes, szinte ájtatosan viselkedő Hugyos Erzsi, a fejéről hirtelen lecibált keszkenővel maga is csapkodva -, hát nincs nekünk elég bajunk, még te is szédíted a fejünket?...
-Táguljatok innen - válaszolta Tóbiás Gyula kiabálva. -Nem hívott ide titeket senki!
-Ne kötekedj véle, Erzsi - szólalt meg most egy másik asszony. - Hát részeg az istenadta. Egész délután pálinkát főzött magának és úgy itta utána, mint én a vizet.
-Testvérek!... - hallatszott ekkor a tömegből egy szenvedélyes, pityókos férfihang. - Énrám figyeljetek, a jóságos Istenke tegyen benneteket az aranyrojtos zsebibe. Én tudom az igazságot, engemet hallgassatok!
Kerekes Vili, Vaszari Piroska második férje lépett középre. Elegánsan, ünnepélyesen volt öltözve - Vaszari Piroska Békevárosból édesgette magával, jóval azután, hogy negyvenegyben örökre kilépett az életéből az eltűntnek nyilvánított Vakszem fia, Balogh Berti, maga után hagyva az asszonyt gyermekeivel; az asszony az erőműben dolgozott, ott volt takarító és ebédosztó, Vili meg csillés a kazánoknál. Csokornyakkendőt viselt, s a lábán tündöklött az asszony által ráparancsolt fehérbetétes lakkcipő. Amikor középre ért, a cigánysoriak hangos hahotára fakadtak: ő volt ugyanis az egyetlen ember a cigánysoron, akinek nem lehetett szavát hinni. Idegenből való volt, híres prímások maradéka, az volt a mániája, hogy az itteni cigányok nagyon buták, akiket fel kell világosítani végre, s ő, aki bejárta már a kerek világot, erre a szerepre hivatottnak érezte magát.
Eleinte kedvelte is a soron mindenki; komolynak és tekintélyesnek tűnt az itteni, csakugyan isten háta mögötti cigányok előtt, ám amikor kiderült, hogy történetei, amiket önmagáról kerekített, nem szolgálnak egyebet, mint nagyképű, hencegések-kel teli magamutogatást, amikor kiderült, hogy a világról szóló ismeretei nem helytállóak, sőt, állításai egyenesen együgyűek, amikor égre-földre esküdött, hogy őfeléjük, az ő legszűkebb hazájában, valahol az Ipoly mentén egy esztendőben háromszor vágnak, mégpedig olyan „sertéseket", amelyeknek egyenként öt sonkája van - végleg elveszítette a cigánysoriak előtt a magával hozott, ámde rövid életű tekintélyét. Amikor pedig az is kiderült róla, hogy hegedülni sem tud - a napnak szinte minden órájában kezébe vette csillogó hegedűjét, hogy felhangolja, ilyenkor tüntetően kiállt a háza elé, és simogatta, húzogatta, gyantázgatta az árva hangszert; tett a porzó, morzsolódó gyantadarabokból a vonóra, de még a húrokra is bőven, ám játszani a hangszeren sohasem játszott -, köznevetség tárgyává lett a soron. Mindezek ellenére szívesen hallgatták, örömmel vették, ha beszélt. Fantáziáját megcsodálták, hazudozásairól legendák keringtek, kitalált történeteit nevetve, jókat mulatozva adták szájról-szájra. Ezen az estén azonban, a Tóbiás Gyula háza elé gyűlt cigányok nem mindennapi históriáikat hallhattak tőle. Prágai muzsikus korszakáról kezdett beszélni - a „kerek világot" bejárva ugyanis itt időzött legtovább -, amikor nem csak a finom szállodai uraknak kellett muzsikálnia, de egy alkalommal magának az amerikai elnöknek, „Ejzenhover" tábornoknak is. Ejzenhover ugyanis az-időtájt éppen a cseh fővárosban járt, mégpedig Vili szerint magánemberként, nagy kísérettel. Amint megérkezett Prágába és meghallotta hírét Kerekes Vilmos elsőrendű cigányprímásnak, parancsot adott a szolgáinak, hogy tüstént vezessék eléje azt a drága magyar cigány muzsikust, hadd húzza el az ő legkeservesebb magyar nótáját, de úgy, hogy sírjon, zokogjon tőle az a piszok, ganéval elárasztott nagyvilág, amelyikre megszületett.
Amikor Vili, prágai elbeszélésével idáig jutott, a tömegből valaki morogni, zsörtölődni kezdett:
-Mit hazudozik ez itt már megint? Ki kíváncsi most arra, kinek mit húzott Prágában?
-Igaz, igaz - szólt közbe rögtön Szent Pityu is -, Vilikém, drága egyszent testvérem, áldjon meg a csehek Istene, miért érdekes ez most?
-Csitt! - emelte fel a kezét Vili. - Pityu fiam, te most fogd be a szádat! Aki semmit nem tud a világról, aki nem ismeri annak a menetét, az most hallgasson! Én - fordult hirtelen a többiekhez - megmondtam nektek, kedves testvéreim, miért fontos ez az én mostani nagy történetem. Azért érdekes, egyelek meg benneteket, mert nem lesz itt máma éjszaka semmiféle ítélőszék. Az én legkedvesebb feleségem, áldja meg őtet az Isten, nem mondott nektek igazat, amikor azt híresztelte, hogy ma hajnalra trónusával együtt földre ereszkedik Krisztus. Mert - ekkor hirtelen, szemmel láthatóan tüntető gesztussal leoldotta gallérja alól a fekete csokornyakkendőt, s miután a homlokáról letörölte vele a verejtéket, indulatosan odacsapta a földhöz, majd taposni, taposni kezdte, és mintha a fejére omlott volna a Mennybolt, valóságos könnyeket hullatva sírva fakadt -, nem úgy van ám máma a világ sora, ahogy azt egyesek elgondolják - kezdte csendesen, törölgetve arcáról a könnyeket. - Nézzetek rám, kedves testvéreim, hát olyan ember vagyok én, aki nem ura saját szavának? Hát olyan vagyok én, aki megijed a saját árnyékától is? Tudjátok, mit mondott nékem Prágában az amerikai elnök, amikor én tiszta szívemből elhúztam neki az ő nótáját?... - Megint elhallgatott, szipogva belenyúlt a zsebébe, onnan körülményeskedve előráncigált valamilyen zsebkendőfélét, végül hangosan, trombitálva fújogatni kezdte az orrát. Ezután váratlanul, mintha valaki számon kérte volna tőle, közbevetőleg ezeket mondta: Hiába néztek így rám, nem arról az elnökről van szó, aki megindította Magyarország ellen a háborút, nem arról az elnökről beszélek, aki rálökte a kínaiakra az atonyt, hanem arról... - Itt felemelte a kezét újra. Végignézett a hallgatóságon megint, ám mielőtt mondókáját tovább folytatta volna, Szent Pityu türelmét vesztve ismét közbeszólt:
-  Jól van már, Vili! Ne fontoskodj annyit! Azt mondd inkább, mit mondott az az elnök?
Vili néhány pillanatig nem szólt, úgy tűnt, komolyan töpreng, erősen gondolkodik, folytassa-e a történetet, ám, mivelhogy többen is sürgették, beszélni kezdett ismét.
Elmondta, hogy hát az elnök csak annyit mondott neki, ne keseregjen már tovább a sorsa miatt, meg ne keseregjen cigány testvérei sorsa miatt sem, mert 6, Ejzenhover nemcsak Amerikában, de a világon mindenütt nagy úr, és mindent el fog követni, hogy rábeszélje a többi minisztert is, akik még vannak ezen a világon, hogy vegyék már emberszámba a cigányokat is, bánjanak velük egy kicsit jobban, satöbbi. Azt is kijelentette még az elnök Kerekes Vilmos elsőrendű cigányprímásnak, hogy ha ez a törekvése szépszerével nem fog neki sikerülni, ha nem hallgatnak rá a többiek, akkor cudar világ lesz! Olyan háborút indít - mondta Vilinek -, ami egyenlő lesz magával a végítélettel. - Nahát - folytatta tovább Vili -, erről a végítéletről van itt szó. Ezt a végítéletet kell figyelembe venni mindenkinek, nem pedig azt, ami majd az égből jön. Mert onnan bizony, nem fog jönni semmiféle végítélet. Földi igazságtevésre kell számítani minden embernek, aki csak él ezen a világon, olyanra, ami Amerika által jön. Aki nem így látja ezt a mostani helyzetet - szögezte le végül Vili -, az buta, mint az én lázító feleségem.
-  Na, Vili - kiáltott oda neki egy férfi -, ezért megkapod a magadét, csak menj haza. Ád majd néked a te lázító feleséged amerikai elnököt!
-  Nem félek én attól - legyintett Vili. - Otthon én vagyok az elnök. Szóljon csak az én drága szép feleségem egy szót, meglátjátok, reggelre letöröm a derekát!
Hajnali háromig várták az utolsó ítélet eljövetelét. Tóbiás Gyula, a nagy mesemondó, aki e komolytalanságba forduló várakozás alatt a köpenye belső zsebében rejtegetett orvosságos üveg tartalmától egészen lerészegedett, később baltát követelt Szent Pityutól, hogy korábbi fenyegetőzését beváltva szétcsaphasson végre a háza elé gyűlt cigányok között. Mivel azonban sem jókedvre derült kései vendégei, sem pedig maga Szent Pityu nem vette komolyan gyilkolódásra irányuló szándékát és leittasodása közben elzagyvált pokoli káromkodásait, Kerekes Vili elbeszélésének a közepe táján gondolt egyet, s mint valami kivénhedt csataló, eldőlvén házának küszöbe előtt, irtóztató horkolásba kezdett. Képtelennek tetsző történetével komolytalanná sikeredett Kerekes Vili szereplése is. A cigányok legyintettek: némelyek szó nélkül, mások mosolyogva vagy morgolódva indultak haza. Szent Pityu ezalatt azon mesterkedett, miképpen lehetne magához téríteni a vén Kupakot; arra gondolt, a hajnali tóból előmerészkedő szemtelen vízipatkányok prédájára kár lenne a szabad ég alatt hagyni az öreget, ám Tóbiás Gyula rendíthetetlennek mutatkozott ezúttal is.
-  Szarháziak! - bődült bele az éjszakába, amint Szent Pityu fölnyalábolta a földről. - Elfajzott kasú cigányok! Hát azt hiszitek, nem csavarom meg az orrotokat, amikor csap belétek fele az istennyila? Hát azt hiszitek, nem verlek hátba benneteket, amikor eltrombitálják magukat az angyalok?
A kunyhó belsejében undorral, sziszegve, káromkodva lökte le valamilyen ágyfélére Szent Pityu az óbégató vénembert. Később köpködve, szitkozódva panaszolta az udvar közepén még ott ácsorgó Kingló Jóskának:
-  Na, a szűzmáriáját! Hát nem lehugyozott! - Gyufát gyújtva megvilágította magán a nadrágja elejét. - Józsikám, hát ide nézz!
A jóisten pukkassza ki a pisálóját, hát nem lehugyozott! így tegyen jót mással az ember! - Kingló Jóska elnevette magát. Az imént dülöngélve hazafelé induló Kerekes Vili nyomába szegődvén néhány pillanattal később magára hagyta a joggal méltatlankodó Szent Pityut, aki hirtelen haragjában legszívesebben valami hasonló eredetű lével viszonozta volna az öreg ocsmányságát, ám a küszöb előtt megtorpanva, öklét a magasba emelve bekiáltott a házba: Megállj, vén szaros, ezért még felgyújtom a házad!
Tóbiás Gyula feleletképpen félig énekelve, félig röfögve így válaszolt a küszöb előtt toporzékoló Szent Pityunak:
-  Elment tőlem messzire a babám, összeadta magát vadakkal, haramiafiakkal, ja-ja-jaj, ja-ja-jaj!.. Hol van ettől még a baj!...

13.


Ezen az estén, a nagy ítéletnapi készülődés izgalmának hevében no és persze Kerekes Vili fantasztikusnak tetsző prágai élménybeszámolójának végighallgatása, valamint a saját főzetű kotyvalék pálinkájától lerészegedett vén Kupak hirtelen kitörésének megtapasztalása után az éjféli órák elmúltával, mivel már sehogysem akart megszólalni az ítéletnapi trombitaszó sehonnan sem, lassacskán kezdett hazaszállingózni mindenki. A legkülönösebb jelenség ezen az estén az volt, hogy az öregember háza elé gyülekező cigánysoriak közül egész időszak alatt senki nem vette észre a nagy öreg mesemondó viskója előtti tolongásban, hogy a kora estén elkezdődő, először csak cseperésző, később pedig valóságos zuhogásba, záporozásba átváltozó eső azon az estén nyakig eláztatott mindenkit.
Ebből a furcsa éjszakai zuhatagból maga Kingló Jóska sem érzékelt semmit, aki pedig akkor este egy szál ingben indult el otthonról és ahogy az idő egyre beljebb csúszott az éjszakába, egyre hidegebb, egyre hűvösebb, egyre elviselhetetlenebb lett ez a váratlanul érkező cudarság. Az igazi haddelhadd - szemben a cigánysori tóba korábban becsapódó üstökösdarabbal, amikor ugyancsak szétzilálódott a telep károsult lakosainak egy része -, a mostani éjszakai történések miatt ez alkalommal csaknem teljesen földönfutóvá lett mindenki.
Ázottan, az esőzéstől megtépázva ugyan, ám Kerekes Vili megmosolyogni való elbeszélése és az öreg Tóbiás Gyula pokoli lerészegedése után, amelyek, miként ha feledtették volna velük, hogy voltaképpen miért is gyülekeztek az öregember háza elé, mégis derűs vidámsággal tért meg otthonába mindenki. Kingló Jóska is csak odahaza ébredt rá, mennyire összeázva, összefagyva keveredett haza. Amikor leráncigálta magáról teljesen átvizesedett ruhadarabjait és megtörölte bozontos üstökét is, borzadállyal gondolt a lehetetlenre: ez lenne a végítélet? Mert önmagában az, hogy elkezd esni az eső, hogy csaknem ronggyá áztat mindenkit, abban még nincs semmi elcsodálkozni való. De hogy mindezt ne vegye észre senki, hogy mindez megtörténhet több tucat emberrel úgy, hogy magát e kellemetlen eseményt észre sem veszi, az valószínűleg több, mint különös.
Kingló Jóskát szikár, igen erős személyiséggel bíró egyéniségnek ismerte a telepen mindenki. Azt is tudták róla, hogy a vajdával, Bábi Jóskával együtt afféle megbízott „hatósági" ember, de akinek soha esze ágában sem volt valódi hatósági emberként fellépnie a telep népe ellen, ellenkezőleg: ha adott is ki a telepről információkat, akkor azok nagyon ügyesen, nagyon rafinált módon kifundált „információk" voltak, amelyekkel a község elöljárói gyakorlatilag sehova se jutottak. Lelkiismeretességéről legendák keringtek - olyan ember volt, aki szívesen meghallgatott mindenféle babonákról és csudatettekről szóló históriákat, bajusza alatt azonban mindig csak mosolygott ezeken.
Ezen az estén azonban a vén Kupak háza előtt elkezdődő, rejtélyes és észrevétlen felhőszakadás olyannyira megdöbbentette, hogy nem akart hinni a szemének. Arra gondolt, talán tévedett, talán nem is igaz semmi mindabból, amit az est folyamán megtapasztalt; arra gondolt, talán - mivelhogy Tóbiás Gyula saját főzetű kotyvalék pálinkáját az odaérkezés első perceiben ő is megkóstolta -, lepityókásodott egy kicsit és hazafelé jövet letérve a rendes útról, a cigánysori tavon gázolt keresztül s valószínűleg ettől lett csuromvizes mindene.
Ettől a nem mindennapi gondolattól hirtelen még el is szégyellte magát. A frászt! - dünnyögte maga elé. - Ennyire habókos azért már csak nem vagyok, hogy nem tudom, mit teszek egy-két korty pálinka után! - Hirtelen az ajtóhoz lépett, és kinézett az éjszakába, hogy meggyőződjön: esik-e odakint valóban?
Amint lenyomta a kifelé nyíló ajtó fakilincsét, valami irtózatosan nagy erő hirtelen belekapaszkodva a nyíló ajtóba kikapta kezéből a fareteszt. Az ajtó ettől az egyetlen pillanat alatt előálló, fékezhetetlen nagy erőtől akkora csattanással vágódott a ház külső falához, hogy Kingló Jóska, aki egyébként nem volt szívbajos, azt hitte, menten szívhasadást kap. Mintha egy vödör vizet öntöttek volna rá, úgy zúdult rá a kintről bevágó éjszakai záporeső. - A teremtésit! - káromkodta el magát -, még ilyet! Úgy látszik, mégsem vagyok annyira habókos -gondolta. - Esik! Zuhog! Öntik lefelé!
A zajra felesége, Sámson Betti is felébredt. Riadozva kérdezte:
-  Eljött? Tényleg itt van?...
Kingló Jóska ingerülten kérdezett vissza:
-Mi lelt? Mi jött el? Mi van itt?
-Hát a világvége - válaszolta nyöszörögve az asszony.
-Feküdj vissza, nincs itt semmiféle világvége. Esik, mintha dézsából öntenek.
-Özönvíz van - csapott a dunyhára Sámson Betti. - Ez bizony nem más, mint csakugyan a világvége.
-Ne tudj te is olyan sokat - förmedt rá Kingló Jóska -, ha egyszer azt mondom, esik, akkor esik. - Átlépte a küszöböt, hogy behúzza a kicsapódó ajtót, de akkor a háza előtt hirtelen a keskeny gyalogösvényen egy magányos alakot pillantott meg. Esőkabátban ácsorgott nem messze Kingló Jóska házától, kezében jókora viharlámpával. Mielőtt a házigazda behúzta volna maga után az ajtót, az alak arcához emelte a viharlámpát: ősöreg, szakállas, ismeretlen vénember-ábrázat tűnt elő a zuhogó esőben.
-  Helyben vagyunk - dünnyögte maga elé Kingló Jóska. - Megint egy öregember. - Leereszkedett egy székre, egy rongy-darabbal elkezdte törölgetni esőáztatta haját, arcát. - Miféle öregemberek kísértik ezt a keserves népet, Jóistenem - sóhajtott egy jó hangosat, majd amikor Sámson Betti ismét kérdést tett fel neki, ráripakodott, de ezúttal már gorombábban az előbbinél: Csend legyen már, a kutyaúristenedet, hát miért nem hagysz egy kicsit a gondolataimmal magamra? Aludj, vagy kiváglak, hallod, az esőre!...
Sámson Betti ettől a szokatlanul goromba hangtól ijedten húzta fejére a dunyhát. Magához ölelte a mellette alvó két kisgyereket s közben érezte, a félelemtől vacognak, összekoccannak a fogai.
-  Valami nem stimmel - gondolta a székről el nem mozdulva Kingló Jóska. - Valami itt most már egészen biztosan nem stimmel. - Megpróbálta maga elé idézni az imént látott öregember arcát, akiről e pillanatban úgy vélte, nem most látta életében először. Valamikor, sok-sok esztendővel ezelőtt, talán éppen ezerkilencszáznegyvenhat nyarán, a határ lezárása után Romániában tűnt fel számára először hasonló korú és hasonló ábrázatú, az ősöreg földdel egyidős öregember. Egykori barátjával, idősebbik Mojna Jánossal, ennek a mostani kisfiúnak, Mojnának az apjával járta akkoriban a határt. A legkülönfélébb hazai és gyarmatországbeli fűszereket, mosószert és vászonféleséget vittek a határon túli területekre s adták jó haszonnal sóért, petróleumért, amit idehaza tovább cseréltek ugyancsak fűszerért s minden olyan, odaát nem kapható áruért, amit megintcsak sóra s újabb petróleum-szállítmányra cseréltek odaát, mindaddig, amíg egyszer csak megszigorítván az illegális határátkeléseket, Mojna Jánost, ennek a mostani kisfiúnak az apját cipekedés közben minden felszólítás nélkül lesből, halálosan meg nem sebesítette egy román határőr golyója.
Kingló Jóska pontosan emlékezett arra a feledhetetlen napra: Mojna Jánost jó előre kérte, próbálta rábeszélni arra, hogy ne hozza magával az akkor még alig másfél-kétesztendős kisfiút, akit anya nélkül volt kénytelen nevelni, mivelhogy az asz-szony elsőszülött gyermeke után a másodiknak születendő kis Mojna világrahozatalakor elköltözött az evilági életből.
- Hol hagyjam, kire bízzam ezekben az istenverte időkben ezt az egyszem hozzámtartozómat - mondta idősebb Mojna János Kingló Jóskának, valahányszor az kifogást emelt a gyerek ide-oda való hurcolgatása miatt. - A gyerek különben is védelmet jelent - mondta Kingló Jóskának mély meggyőződéssel. -Ha vele együtt kapnak el, kíméletesebbek lesznek velünk.
A túloldalon, a Szamos partján egy kicsi vízimalomban hagyták a fiút mindig, valami odaát rekedt rokonfélénél, akitől, miután portékáikat leginkább Szatmárnémetiben átcserélték nekik hasznos árura, visszafelé jövet betértek a gyerekért is.
Egy alkalommal aztán vége szakadt ennek a jó előre látható, tragédiába torkolló oda-vissza való sétafikálásnak. Mojna János egyik vállán a csaknem teli sószsákot, a másik vállán pedig a karonülő gyereket cipelte visszafelé s bizony, az odarendelt határőrnek percig sem okozott fejtörést, hogy a csempésző ember vállán ott ücsörög a gyerek. Valahonnan célzott, a golyó hátulról érkezett, éspedig a lehető legjobb helyre: a gyilkos golyó szíven találta idősebbik Mojna Jánost, aki a túloldalon sóhajtás nélkül, kőhajításra a legújabbkori honi földtől, román területen lelte halálát.
Kingló Jóska csak nagy keservesen tudott elmenekülni az újabb lövés elől. Magához nyalábolta a felbukfencező ember válláról lepottyanó gyereket, és amennyire csak bírt, futásnak eredt vele a közeli kukoricatábla irányába. Valószínűleg ez a cselekedete volt a leghelyesebb: a kukoricás ugyanis nem előre, visszafelé jelentette az utat; befelé, Romániába.
A mégoly pontosan, mesterien célzó katonának valószínűleg nem volt annyi rutinja, hogy azt feltételezze, a menekülők nem hazafelé, hanem inkább visszafelé mentik a bőrüket.
Kingló Jóska első útja a vízimolnár rokonsághoz vezetett. Itt azt mondta, neki még aznap haza kell valahogy keverednie, ám a gyereket nem viheti magával, mert valószínűleg úszva, a Szamos át kell átjutnia Magyarországra.
Hogy idősebbik Mojna Jánossal mi lett, azt valójában sohasem tudta meg. Csupán mendemondák keringtek: Harangos Eszti, aki távoli rokonának nevezte a kis Mojna szülőágyon meghalt édesanyját, egy nap éjnek évadján átszökött az akkor már mindkét oldalról igencsak szigorúan őrzött határon és a hátán, egy lepedős batyuban hozta vissza a most már végleg elárvult kisfiút, Mojnát. Kingló Jóska kérdésére azt válaszolta, hogy idősebbik Mojna Jánosnak teljesen nyoma veszett odaát. A malombeli rokonok, akiket az esemény után messzi földre kergettek a határ közeléből, azt állították, hogy a katona fölötteseitől való félelmében elásta, nyomtalanul eltüntette a „sóvilág" ki tudja hányadik áldozatát, a hol magyar, hol pedig román állampolgárságú szatmári cigány embert.
Kingló Jóskának e visszaemlékezése alatt úgy tűnt fel, hogy először itt, a román és a magyar határt elválasztó apró vízimalom házatáján került a szeme elé ez a zivataros éjszakában viharlámpával most odakint strázsáló idegen öregember. Akkor, ezerkilencszáznegyvenhat nyarán térdig érő rövid nadrágot viselt, vállára pedig, mintha az valami furcsa karikás ostor lett volna, egy irdatlanul régi cséphadaró volt odavetve. Kingló Jóska akkor komolyan megijedt ettől a vénembertől, mert azt gondolta, valami határmegfigyelő lehet, aki pillanatokon belül fel fogja őt adni a román hatóságoknak.
Második alkalommal ezerkilencszázötven tavaszán került a szeme elé ismét. Hogy ugyanaz az ember volt-e, arra persze nem mert volna megesküdni. A cigánysori tó behalasításának idején, a nagy izgés-mozgás közben keveredett oda valahogy. Ugrándozva, szaladgálva járt-kelt a tavat tisztogató cigánysoriak között. Tanácsokat osztogatott; melegen ajánlotta a pocsolyás-hínáros-nádas zegzugokat tisztogató embereknek, jó jó, hogy kitakarítják a tavat, de azért arra ügyeljenek, hogy valamennyi vízinövény maradjon benne, mert ha azt teljesen kitakarítják, lesz olyan hal, ami ennek híjával nem él meg benne, de nem él meg az sem, amelyik nem növényekkel táplálkozik, mivelhogy az meg csak a növényevők által maradhat életben.
Az emberek először nem nagyon értették, mi ebben az érdekes. Mert ha azt akarják, hogy a beleültetett hal megmaradjon, sőt nőjön és szaporodjon, akkor ugyan, mi a fenének kell ide olyan is, amelyik vadászik a másikra? Meg hát, ha azt akarják, hogy vízben fickándozzanak a halak, hogy éljenek benne jól, csakúgy, mint halak a vízben, akkor mi a nyavalyának kell benne hagyni akárcsak egy kevés kulimászt is?
Szent Pityu széttárt karokkal állt oda Bábi Jóska elé és ezt kérdezte tőle:
-Mit akar itt ez a vénséges vénember? Elzavarjam, Jóska bátyám?
-Hagyd el fiam, meg ne sértsd. Annál is inkább ne szólj neki, mert igaza van. Kétféle hal van, idefigyelj. Az egyik megeszi a sást meg vízihínárt, a másik meg megeszi azt, ami eszi a sást meg a vízihínárt.
Szent Pityu megcsóválta a fejét.
-Aztán mi ebben a jó?
-Az fiam... - Bábi Jóska egy pillanatra elgondolkodott, majd csak ennyit szólt: Semmi. Ez az élet rendje. Ha nem így lenne, más lenne minden.
Az ismeretlen öregember ekkor mosolyogva odalépett Szent Pityuhoz és ezt mondta neki:
-Szereti a csukát, fiam?
-Szeretem hát.
-Na látja. Ha kiszednék a tóból az összes növényzetet, kipusztulna belőle az összes növényevő hal. Meghalnának utána a csukák is, merthogy azok meg növényevő halakkal táplálkoznak. Ha ez bekövetkezne, maga fiam akkor sohasem juthatna hozzá csukához.
-Nem értem én, amit maga mond, bátyám. Ahhoz, hogy én halat ehessek, miért kell, hogy az egyik megegye a másikat?
-Mert ez az élet rendje - válaszolta Bábi Jóska után az öreg is. - Szent Pityu akart még valamit mondani, de az öreg elébe vágott: Ne töprengjen ezen tovább, fiam. Bele lehet gabalyodni.
Kingló Jóska, aki akkoriban mindezt végignézte, mindezt végighallgatta, maga is jó alaposan elgondolkodott az ismeretlen öregember okfejtésén. Csípőre tett kézzel, hosszan bámult később a távozó öregember után, aki egy jókora rézüstöt cipelt a hátán, olyat, amiben ősszel szilvalekvárt szoktak főzni a parasztasszonyok.
Harmadik találkozásuk egybeesett a Békevárosba való toborzásuk idejével. Kingló Jóska emlékei szerint abban az időben az összetoborzott cigányok nem kerültek közvetlen kapcsolatba vele. Harangos Eszti volt talán az egyetlen, aki akkoriban szót válthatott vele. Ez a vénséges vénasszony eleinte azt képzelte az ács képében jövő-menő, ősarcú emberről, hogy az bizony nem más, mint az ő egykor odaveszett férje-ura, ferdeszemű Gombkötő Jacsek, akinek egykor pedig még temetést is rendezett, ahová elzarándokolt a cigánysor apraja-nagyja. Kingló Jóskát a gutaütés környékezte, amikor arra gondolt, hátha ez a boszorkányos vénasszony becsapta a temetés megrendezésével őket. Lehetséges, hogy üres koporsót temettetett el a pappal? Lehetséges, hogy ferdeszemű Gombkötő Jacse-ket valóban magukkal csalták az orosz cigányok, s hogy ő maga szégyent ne valljon a cigánysor népe előtt, inkább temetést rendezett neki? Meglehet - gondolta békevárosi tartózkodásuk alatt Kingló Jóska. Ettől az öregasszonytól minden kitelt. Kitelt például az is, hogy miközben lázító beszédeivel egyenként sipirceltette hazafelé a városba toborzott embereket, ő maga, csak azért, hogy összetalálkozzék a magányos ácsmesterrel (mellesleg szólva, sohasem látta őt ácsolni senki), folyton lesben állva várta valahol, vagy pedig, ha megpillantotta szerszámaival ballagni az építkezések területein, kullogni, settenkedni kezdett utána, mint valami szerelemre lobbant fiatalasszony. Kingló Jóska az emlékek felidézése közben, mialatt odakint egyre csak zuhogott, záporozott a nyári éjszakai eső, halkan felnevetett. Kezdetben, hogy a munkavezető sehogy-sem akart neki munkát adni, azt találta ki magának, hogy na-dályt árul majd Békevárosban is, akárcsak idehaza. Nadály azonban a kristálytiszta hegyipatakokban valahogy nem akart számára teremni. Erre elhatározta - valószínűleg ennek a féleszű Csengőnek és annak az amnesztiás fegyencnek a közbenjárására, akit egy másik amnesztiás fegyenc valami szóváltás után, mint valami darab fát, elevenen a vízmelegítőnek átalakított gőzmozdony kazánjának tűzterébe vetett -, hogy belép ipari tanulónak. Addig-addig mesterkedtek, amíg az öregasszonyra ipari tanuló egyenruhát nem adtak, ám a harmadik napon, miután végleg kiderült számára, hogy az ácsmesternek semmi köze nincs ferdeszemű Gombkötő Jacsekhez, amikor ez a mindenféle szerszámokkal közlekedő vénséges vénember egyik napról a másikra eltűnt az épülő városból, Harangos Esztinek nem volt többé nyugta. Karácsonyra néhány nagyon elszánt család kivételével hazaszállíttatott mindenkit. Neki, Kingló Jóskának és Bábi Jóskának sem maradt más lehetősége, minthogy becsülettel kövessék a hazaindulók utolsó csapatát.
De nem ez volt az utolsó alkalom, amikor újra felismerni vélte az odakint viharlámpával ácsorgó vénséges öregembert: ötvennégy márciusában, a repülési kísérlet mindannyiuk által megtapasztalt csúfos kudarcának alkalmával - és ezt akkoriban Bábi Jóska is megerősítette -, ugyancsak feltűnt a telepen. Igaz, sohasem hasonlított az előzőekben megmutatkozókhoz; valahogy mindig sikerült neki más és más ábrázattal előkerülnie valahonnan. Csaló volt-e avagy valamiféle titokzatos őserő emberi alakzatban? - Kingló Jóska mocorogni kezdett a széken. Cigarettát keresett, s miután rágyújtott és hallgatta egy ideig az éjszakai eső zuhogását, a cigarettából egy nagyot szippantva, a térdére csapott: - Kutyakenyér! - dünnyögte maga elé. - Én még ilyet életemben nem láttam. Kora reggelre odacsődít a tó partjára mindenkit, egymásra uszítja még azokat is, akik soha életükben nem veszekedtek, azután eltűnik, mint a köd. Csakhogy - Kingló Jóska ismét a térdére csapott -, ott azért valami mégiscsak történt! Hiszen az a vénasszony, Harangos Eszti - bár arról, hogy ezt ő maga, Kingló Jóska a temető egyik sírkeresztje mögül saját szemével látta, de amelyről a soron rajta, Hugyos Erzsin és azon a kis tekergő Mojnán kívül senkinek nincs tudomása -, az öregember eltűnése után valamiképpen mégis csak elemelkedett a földtől. Nem repült, nem repdesett, az igaz, de a földtől csak elemelkedett, a Jóistenit! Járt, siklott a levegőben, mintha az lett volna számára a világ legtermészetesebb dolga.
De mit keresett a behalasított, majd ötvennégy májusában köztulajdonba vett cigánysori halastó elvételének napján a telepen, megint csak öregember képében, megint csak az előzőtől elütő ábrázattal, drótostót képében a felbolydult cigánysoriak között? És mit keresett a csillagüstökös tóba zuhanásának napján csordás képében, ringy-rongyba öltözve a jajveszékelő emberek között? Akkor, ahelyett, hogy szánakozott volna a szerencsétlenül járt emberek nyomorúságának láttán, inkább csúfolódni kezdett ő maga is, amiképpen az öngyilkos Harangos Esztit eltemető pap, aki később szó szerint ugyanazt mondta, mint ez a csordapásztor, az általa terelt tehenek egyikére mutatva:, Játjátok -mondta a papi beszéddel később szószerint megegyezően - látjátok, mik vagytok ti ebben a világban? Nem vagytok ti más, bizony, mint itt ezek a legyek, ennek a tehénnek a farkán."
Mielőtt a feldühödött és a leginkább szerencsétlenül járt Patkány Géza e szavak hallatán jól odasózott volna neki is, amaz szempillantás alatt tűnt el, keveredett össze a cigánysoron keresztül a legelő felé hajtott tehenek között.
Nem kellett sokáig várniuk az újabb ősember megjelenésere sem. Bakancsos, tarisznyás vénember képében állított be a telepre Harangos Eszti halálát követően éppen a negyvenedik napon. Azon túl, hogy az Isten futárának nevezte magát - Csengő szerint legalábbis -, arról beszélt Mojnának, hogy ő bizony nem igazi ember, hanem inkább diófa, mégpedig ezeréves. Teleszórta a szövetkezet halastavát méreggel, azután pedig eltemettette magát, de előbb prédikációt tartott annak a kis vadóc gyereknek, ami hát teljességgel értelmetlenségekkel volt teli, vagy pedig hajmeresztőén lázító szavakkal. - Kingló Jóska újabb cigarettát vett elő. Miután kifújta az első füstöt, gondolatban még hozzátette: Megérjük, bizonyisten megérjük, és nem is fogok csodálkozni rajta, ha ez a gyerek holnap vagy holnapután fel fogja majd gyújtani a házat, utána meg a fél falut.
Ültében, a kezében égő cigarettával aludt el végül Kingló Jóska aznap éjjel.
Visítozásra, éktelen sivalkodásra ébredt másnap kora hajnalban. Hogy mi mindenen kell keresztülmennie aznap neki is és az egész cigánysor népének, azt akkor még gondolni sem merte.
Mikorra a cigánysori bejárónál az éjszaka folyamán az ismeretlen, csuklyát viselő garázdálkodók által átszakított, megbontott vízelzáró zsiliphez érkezett a szerencsétlenség elszenvedőinek zöme, akkorára Szent Pityu is visszatrappolt a Szamos mentén, a töltés árnyékában lakó gátőr házától. Fuldokolva, levegő után kapkodva újságolta Kingló Jóskának:
- Nincs otthon a gátőr. A felesége pongyolában állt elém és azt mondta, nincs otthon. Azt hazudta, tegnap be kellett neki menni valamiért motorral Gyarmatra, de még nem jött haza. -Szent Pityu beletúrt a hajába, könnybelábadt a szeme, amikor újra megszólalt: Hazudott a bestia. Az ura nem ment sehová. Láttam a veranda előtt a motorját. Le volt takarva egy ponyvával. Úgyhogy, Jóska, nagyon magunkra maradtunk mi itt ezzel az óriási özönvízzel. És ahogy elnézem, nincs mit tenni. Most már saját magunknak kell kitalálni valamit.
Megtántorodva leült a vízelvezető árok partján egy kilométerkőre, aki látta, annak úgy tűnt, Szent Pityu valóban sír.
E látványtól az éjszaka folyamán átszakított zsilip köré odagyülekező emberek néhány pillanatra elcsendesedtek. Aki ismerte Szent Pityut, esküdni mert volna rá, hogy ez az ember életében - nyilvánosan legalábbis - még soha semmiért nem sírt. Keserűnek, szomorúnak lehetett látni nap mint nap, sőt, jellemző volt rá, amiképpen a szeszélyes tavaszi időjárásra is általában jellemző, hogy egyik pillanatban kiderül: szívderítőén napsütötté válik csakugyan, a másikban elborul, elfelhősö-dik, akár a március közepetáji égbolt. Csendes sírdogálása annyira meglepte a cigánysoriakat, hogy néhány pillanatra elfeledkezett mindenki az átszakított zsilipgát melletti, egyre csak szélesedő vízmosás-vájatban hangosan, habosán, sebesen lefelé zúduló tenger mennyiségű víztömegről.
Vaszari Piroska, aki általában nem szívlelte ezt a habókos embert (azt tartotta róla, hogy aki úgy él és úgy viselkedik vagy gondolkodik, mint akinek „se bu se kár", az az ember istentelen, és akármilyen csapás éri is az életében, az kegyelemben nem részesülhet soha; a gyerekekkel való bohókás játszadozásaiért, egymagában folytatott, jampi táncolásaiért" pedig egyenesen gyűlöletet érzett iránta), most mintha megenyhült volna a szíve, különös és nem mindennapi cselekedetre szánta el magát: odatérdelt Szent Pityu mellé, megragadta a kezét és rücskös, fekete arcához szorította:
- Soha életemben nem láttam még embert ezen a cigány soron, aki mindőnk keservét úgy vette volna a lelkére, mint te,Pityukám.
- Megcsókolta a kezét, azután a többiek felé fordult:
- Ide nézzetek! Sír. Folynak, patakzanak a könnyei. Pont olyan gyorsan, pont olyan sebesen, mint abban az árokban a víz. Meg fogunk halni. Nem baj, Pityukám, sírjál csak. Sírjál, lelkem, testvérem. Sirass el minket. Vége van itt már a mi életünknek. Mert mától se házunk, se fedelünk... se életünk, se kenyerünk. Se istenünk, se országunk. Nincsen nékünk már mától semmink. Nem volt és nem is lesz soha.
Bandula Sándor ekkor odalépett hozzá:
-Na, figyelj csak ide, Vaszari! Jó színész vagy, az voltál világéletedben. Jó színész az urad is, ezt mindannyian tudjuk. De itt most nem erre van szükség. Hagyjátok abba itt ezt a bohóckodást, és lássunk munkához valamennyien. Nincs itt még elveszve semmi. Pár ház látja kárát ennek a zuhatagnak, de ha összefogunk, megállíthatjuk az útját.
-Igaza van Sanyinak - szólalt meg Pacel Juliska. - Igaza van, de még mennyire. Szaladjon mindenki a házához, hozzon szerszámokat. Kinek mije van. Lapát, ásó, kapa, csákány. Hozza ide...
-Semmire nem megyünk vele - szólalt meg ekkor Kingló Jóska. - Semmiféle ásóval meg kapával nem állíthatjuk meg ezt a zuhatagot.
-Egyetértek - lépett elő a tömegből hirtelen egy öregember. Vén volt, ismeretlen; arca barázdáltnak tetszett, mint az őszi szántás.
-Kicsoda maga - szólította meg azon nyomban Hugyos Erzsi a váratlanul előlépő idegent. - Nem járt már kegyelmed erre, mifelénk?
-Hát már hogyne jártam volna - válaszolta a vénember.
-Két hónapja készítettem magukról a nagyvásárban tenyérnyi fotográfiát. Magáról szépasszony - mondta Hugyos Erzsinek
-külön is csináltam, mégpedig három oldalról, éppen úgy, ahogy kérte. Emlékszik?
-Emlékszem - válaszolta eltűnődve Hugyos Erzsi, majd hozzátette: De arra is emlékszem, hogy én már akkor is megkérdeztem kegyelmedet, hogy nem járt már errefelé?
-Jól emlékszik - válaszolta az öreg. - Megkérdezte akkor is.
-De vajon - kérdezősködött tovább Hugyos Erzsi, látható gyanakodással - meg tudná mondani nékem, hogy miért kérdeztem meg már akkor is?
-Meg bizony! - válaszolta a vénember. - Azért kérdezett meg már akkor is, mert maga nagyon kíváncsi természetű.
-Nem csak azért - dünnyögött a fiatalasszony, majd hirtelen felélénkülve ezt kérdezte: Vadőr képében nem kegyelmed lőtte le a cigánysori kutyákat?
-Sose tennék ilyet - válaszolta a vénember.
-Hát aztán... - tette csípőre kezét Hugyos Erzsi -... véletlenül nem kegyelmed vágatta ki a katolikus temetőből az égig érő gesztenyefákat, ami alatt nyáron a gyerekek játszadozni szoktak?
-Református vagyok - válaszolta a vénember. - Semmi közöm a katolikusokhoz.
-De az istenit - kiáltotta el magát Hugyos Erzsi -, a háború megindítását mégiscsak maga dobolta ki, amikor az megindult az oroszok meg a németek ellen!..
-Fényképész vagyok, nem kisbíró - kacagta el magát az öregember.
-Na és... - Hugyos Erzsi, aki az utolsó csapattal, Harangos Eszti rendkívül aktív közreműködésével kiterelte őket ötvenhárom karácsonya előtt a békevárosi állomásra, s ebben ő maga, Hugyos Erzsi vezénylő szirénaként vett részt -... megmondaná kegyelmed, ki volt a mozdonyvezető, amikor Békevárosból hazamasíroztunk csaknem mindannyian? Nemde kegyelmed volt a masiniszta azon a sistergő vasúti gőzösön, amikortájt hazaszökdécseltünk?
-Nincs ilyen, hogy Békeváros. Ilyen városról én még -bár sok helyütt megfordultam ebben a világban -, sohasem hallottam. Máskülönben meg, mint már mondottam magának, szépasszony, én fotográfus vagyok. Isten mentsen attól, hogy büdös gőzmasinákon kelljen dolgoznom.
E furcsa párbeszéd után végül Kingló Jóska vonta félre a vénembert. Suttogva kérdezte tőle:
-  Van viharlámpája?
-Van - válaszolta az öregeber.
-Mutassa - kérte Kingló Jóska.
Az öregember lekanyarintotta a válláról az iszákját, belenyúlt és hosszas kotorászás után kivett onnan egy kicsiny, tenyérnyinél alig nagyobb ezüstszínű viharlámpát.
-Elégedett, fiam?
-Nem - fordított hátat az öregembernek Kingló Jóska, majd odalépett Bandula Sándorhoz. Halkan ezt kérdezte tőle: Te, Sanyi, emlékszel arra a vénemberre, aki meg akart tanítani minket repülni?
Bandula Sándor dühbe gurult:
-  Nekem ebből most már elegem van, hallod! Szamárságokkal töltjük az időt, miközben a víz elviszi a házainkat.
-Nem szamárság ez, Sándor - mondta szemlesütve Kingló Jóska. - Tegnap éjjel, a vihar kellős közepén kinéztem a házam elé. Én akkor éppen ezt a vénembert láttam magam előtt. Esőkabátot viselt, a kezében meg egy óriási viharlámpát lóbált.
-Mit akarsz ezzel mondani? - Bandula közelebb lépett Kingló Jóskához.
-Lehet, hogy ő szakította át a gátat.
-Ez a vénember?... Egymagában? Hát nézz rá. Elfújja a szél.
-Akkor mi a franctól szakadt át?
-Nem szakadt át. Kiásták a zárószerkezet mellől a földet. Erős férfikezek kellettek hozzá, mégpedig nem egy, nem kettő.
Miközben az átszakított zsilip mellett e tétlenség szülte diskurzus folyt, Csengő a nagy hirtelenjében és sürgősen egybeparancsolt gyerekekkel és asszonyokkal végigkutatva minden házat, összeszedetett valamennyi szerszámot, amit csak találni lehetett a soron. Mikorra azonban a vízmosáshoz értek vele, a zsilip mellett kikezdett homokos mélyedés olyannyira kiszélesedett, akkorára terebélyesedett, mint valami sebesfolyású patak.
-Semmi értelme ennek, fiatalasszony - szólalt meg az idegen öregember. - A falu összes vízelvezető árka megtelt az éjjel. Ide folyik mindenünnen. A talaj, amint láthatja, hitvány és homokos. Kisebb hegynek kellene a közelben lennie ahhoz, hogy azt megbontva, belelapátolják a vízmosásba. D ez is csak akkor lenne eredményes, ha egyszerre tudnák belezúdítani. Erre pedig nincs lehetőség.
-Mit tanácsol hát? - kérdezte Bandula Sándor az idegen öregembert.
-Nem sokat. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy az asszonyok és a gyerekek fussanak a házakhoz, és menekítsenek ki mindent a vízhez közel eső házakból. A másik meg, amit tanácsolhatnék, csakhogy ez teljességgel felesleges, merthogy ennek a tanácsnak itt ma nem lenne foganatja úgysem, hogy keressék meg a katonaságot, és hívjanak ide néhány tűzszerészt robbanóanyaggal, hogy robbantsák be a vízmosást.
-Aztán ez miért lenne teljességgel felesleges - pattant fel hirtelen a kilométerkőről Szent Pityu. - A katonáknak tényleg van ilyen tudományuk és ők valóban ott vannak a laktanyában mindig!...
E pillanatban Lingura Pali érkezett lélekszakadva, a vízmosáshoz. Elcsípve Szent Pityu utolsó szavait, ezeket mondta:
-Az öregnek igaza van. Amíg ti itt vitatkoztatok, én közben megjártam a katonaságot. Beszóltam, hogy jöjjenek, de a kapus azt mondta, minden emberük kint van a határon. Szolgálatban van mindenki. Robbanószerük meg különben sincs. Azt mondta, határőrök ilyesmit még a háborúban sem használnak. A községháza zárva. A rendőrségről meg úgy kipenderítettek, hogy a lábam sem érte a földet. Viszont van egy jó hírem: az öreg Bábit meg azt a kisfiút perceken belül ki fogják engedni.
-Miféle kisfiút? - Kingló Jóska izgatott lett. - Kiről, miről beszélsz?...
-Ott álltak a kapu alatt, arccal a falnak. Amikor beléptem, Bábi Jóska a szemével jelezte, hogy mindjárt kiengedik őket. A kisfiú meg hát annak a vénasszonynak, Harangos Esztinek az unokája, akit az éjszaka csíptek nyakon. Kiderült mára az igazság. Valami öregember mérgezte meg a tavat csakugyan.
Kingló Jóska e szavak hallatán körbehordozta tekintetét a vízmosás körül egybegyűlt sokaságon. Kereste a tudálékoskodó, viharlámpás, ismeretlen öregembert. Amikor ráébredt, hogy az ismeretlennek nyoma veszett, hogy eltűnt, elillant, amiképpen el szokott innen illanni mindig, minden nagy esemény alkalmával idevetődő öregember, odafordult Bandulához:
-  Megmondtam neked, ugye? Szerinted ez a vénséges országút vétlen?
-Vétlen - válaszolta Bandula Sándor helyett Lingura Pali azonnal. - Nagyon is! Odafent a piactéren nagy titokban azt beszélik az emberek, hogy valamiféle csuklyások bontották meg éjjel a gátat. A tyúkász odasúgta nekem, hogy ezt még az éjszakai rendőrjárőrök is látták. Egyik rájuk akart lőni, de a másik nem engedte. Titkos politikáról beszélnek, ami hát ugye, titok. Ellenünk szól, amit nem szabad tudni senkinek.
-Miféle titok az, amiről már te is beszélsz? - vetette oda Kingló Jóska.
-Mondtam. Politika. Ha nem az lenne, nem beszélne róla senki.
-És a mérgezés mi volt?
-Bűntény! Ezt mondta a tyúkász. De hazafelé jövet ugyanezt mondta Bakk Anti is. Kiszivárgott, hogy a tettes egy nem idevalósi öregember volt. Ezért nem beszélnek róla annyit. Néhány ember tudja csak, amit az egyik rendőr adott ki valakinek, az meg elmondta a tyúkásznak, a tyúkász meg Bakk Antinak...
-Bakk Anti meg neked, te pedig elmondod a fél világnak -, jóember - Kingló Jóska Lingura Pah vállára csapott -, hagyjuk most el a semmitmondó beszédeket. Essünk neki inkább végre a munkának. Próbáljuk meg betemetni ezt az árkot. Mert olyan nincs, hogy nem sikerülhet...

14.


Hat óra öt percet mutatott a fogdaőr órája, amikor Bábi Jóska a magáét, miután a derékszíjával és cipőfűzőjével együtt visszakapta, az őréhez igazította.
-Kiengedtek? - kérdezte Bábi Jóska, amint befűzte a cipőjét. - Megvan a tettes?
-Nincs rá parancsom, hogy bármit is közöljek veled -mondta Bábi Jóskának a fogdaőr. - Azt a parancsot kaptam, hogy ürítsem ki a cellát. Téged pedig állítsalak ki a folyosóra.
-   Ez mit jelent? - Bábi Jóskát rossz érzés fogta el.
- Elvisznek máshová?
-Semmit nem mondhatok - válaszolta a fogdaőr.
-Ennyire szar ember, hallod, Karikás, már csak nem lehetsz! Én emberi nyelven kérdeztem tőled valamit, miért nem válaszolsz rá?
-Mire mész vele? Itt úgysem az történik, amit én akarok. Ha el akarnak szállítani, mondjuk, a járási börtönbe, szerinted én beleszólhatok?
-Hát nem - hajtotta le a fejét Bábi Jóska.
-Na látod. - Belenyúlt a zsebébe, cigarettával kínálta a vajdát, azután pedig tűzzel. - Azért nem muszáj annyira leeresztened. Ha el akarnának szállítani, sem az órádat, sem a derékszíjadat, sem pedig a cipőfűződet nem lett volna szabad visszaadnom. Hogy mi a szándékuk veled, azt én nem tudhatom. Az a parancs, hogy eresszelek ki és tegyelek ki a folyosóra.
-Őrzés nélkül?
-Őrzés nélkül.
-De akkor ez azt jelenti...
-Jelentheti azt is. Na, eriggy! Ott a folyosó végén, a nyitott verandánál, az ügyeletes ajtaja mellett állj meg, fordulj arccal a fal felé és várj, amíg nem szólnak.
Bábi Jóska tette, amit a fogdaőr parancsolt neki. Az éjszakai esőzéstől friss, kinti, kora reggeli levegőtől, ami az első pillanatban megcsapta a bűzös, levegőtlen fogdabeli tartózkodás után, meg a hirtelen, habzsolva elszívott cigarettafüsttől olyannyira megszédült, olyannyira elkezdtek remegni a térdei, hogy azt hitte, menten összeesik. Tántorogva vonszolta magát az ügyeletes tiszt ajtajáig, ott arccal nekifordult a falnak és várt. Kisvártatva kicsapódott az ügyeletes ajtaja. Mogorva, karszalagos főhadnagy lépett a nyitott folyosóra -Bábi Jóska legnagyobb meglepetésére nem egyedül: mint valami könnyű, ázott kismadarat, Harangos Eszti kis unokáját, a kriptabeli koporsóban az éjszaka folyamán nyakon csípett Mojnát penderítette ki maga elé a folyosóra. Amikor a gyerek nyekkenve nekiesett a falnak, a főhadnagy mindössze ennyit mondott:
-  Állj oda az öreg mellé. De meg ne merj mukkanni, meg értetted?
Mojna szipogva kérdezte:
-Egy cseppet sem?...
-Egy cseppet sem!
Mintegy tíz percig ácsorogtak hátratett karokkal, arccal a falnak. Bábi Jóska a hosszú ideig tartó cellabeli fogság után a friss levegőtől kezdte magát jobban érezni. Mojna hallotta, amint a vajda jó nagyokat sóhajtozva, mélyeket szippant a levegőből.
-Szuszogsz? - kérdezte suttogva Bábi Jóskától Mojna.
-Szuszogok - válaszolta a vajda. - Miért vagy olyan büdös?
-A méltóságos asszonnyal háltam az éjjel - válaszolta a fiú.
-Miféle méltóságos asszonnyal, te!
-Akivel egyszer te is - kuncogott a fiú.
-Atya Isten - csikorgatta a fogát az öregebbik - csak tán nem zártak oda téged is, te!
-Ó - Mojna a vajdához hasonlóan kezdte csikorgatni a fogát -, oda én magamtól mentem. Akkora zuhé volt az éjjel, hogy muszáj volt oda bújnom.
-A zuhé miatt még nem kellett volna befeküdnöd a koporsóba.
-Nem a fenét! Hát az ajtóban rendőrök álltak. Az eső elől bújtak oda ők is. így hát, mit volt mit tennem, bele kellett feküdnöm a méltóságos asszony mellé a koporsóba. De a büdösséget nem bírtam. Addig-addig mocorogtam, amíg a lépcsőn ácsorgó rendőrök meg nem hallották.
-Úgy kell neked - sóhajtott újra a vajda. - Mert te még ott sem férhetsz a bőrödbe.
-Még jó is, hogy így esett - mondta a fiú. - Mert olyasmit tudtam meg, amit másképpen sohasem hallhattam volna meg.
-Mit te?!
-  Figyelj... - Mojna hangja elcsuklott.-, akár hiszed, akár nem, a mérget nem én szórtam a vízbe. Tényleg egy öregember volt.
-  Tudom - válaszolta a vajda. - De akárki volt, jól tette. A mienk volt. Elrabolták tőlünk. Igazságos lehetett az a te vén embered, hallod. Honnan ismered?
-  Nem ismerem. Eltemettem. Azt mondta, az Isten küldte.
Hirtelen kicsapódott az ügyeletes tiszt szobájának ajtaja. Az ügyeletes kilépett a folyosóra, csípőre tette a kezét, azután így szólt:
-   Mondtam, hogy pofa be, nem? Nem értitek ti a magyar szót?
-Értjük mi, főhadnagy úr, tisztelettel, hogyne értenénk. Elnézést a fegyelmezetlenségért.
A főhadnagy kajánkodva elhúzta a száját. Úgy tűnt, szólni akar, de aztán hátat fordítva becsapta maga után az ajtót. Mojna csodálkozva kérdezte a vajdát:
-Miért kérsz egy ilyen embertől bocsánatot?
-Mert tiszt. A foglyai vagyunk.
-Foglya neki az édesanyja - Mojna belemarkolt a vajda karjába -, én nem csináltam semmit, miért vagyok én neki a foglya? Ezek trógerek! Tróger gazemberek, tudod-e?
-Tudom - suttogta a vajda. - Ha van valaki ezen a világon, aki tudja, akkor az én vagyok.
-Ránk eresztették a vizet. Mindent hallottam. Két rendőr ácsorgott a kripta ajtajában, amikor valamiféle álarcos emberek csákánnyal kibontották a zsilipet. Az egyik oda akart nekik durrantani, mire a másik azt mondta: „Hadd el, ezek a tetvesek megérdemlik. Reggelre elviszi a házukat a víz, azután pedig pucolnak vajdástól, mindenestül". Amikor hoztak felfele ide, láttam a gát mellett a zubogó vizet.
A folyosó másik végében toporgó kapus lustán odalépett a hatalmas, kétszárnyú rendőrségi kapuhoz. Eltolván egy reteszt, kinyitotta az ajtót. Az ajtóban Bábi Jóska Lingura Palit pillantotta meg. Lingura izgatott volt, két kézzel hadonászott a kapusnak.
-Gyere be! - parancsolt rá az őr. - Van valami mondanivalód?
-Segítség kellene - mondta Lingura Pali. - Az éjjel átszakadt a gát. Mire dél lesz, elmossa a házainkat az emelkedő viz.
-Na és? - A rendőr megrökönyödve nézett Lingura Palira. - Mit csináljak én a ti vizetekkel? Álljak elibe és mondjam neki, hogy stop?
-Nem ezt kértem - szontyolodott el Lingura Pali. - Tekintetét a folyosó végére szegezte, úgy tetszett neki, minha a fal mellé állított vajda egy szemvillanással reménytkeltő jelzést küldött volna feléje. Lingura Pali az iménti mondandóját megismételte: - Én azt mondtam, segítség kellene. Semmi mást nem mondtam, csak annyit, hogy segítség kellene. A rendőrség intézkedhetne. Szólhatna például a katonaságnak, hogy robbanószerrel betemethetnék a vájatot. Ezzel el lehetne vágni a víz útját.
-Majd adok én nektek robbanószert! Hát mit képzeltek ti odalent a Halomban? Azt gondoljátok, békeidőben is hozzá lehet férni az effélékhez? A katonaság különben sem katonaság, hanem határőrség. Nincs nekik robbanószerük. Pocsé-kolnivaló meg pláne nincs! Na, indíts innen hazafele, amíg jó dolgod van.
Dörrenve csapódott be utána az ajtó. Bábi Jóska a száját rágva ezt kérdezte Mojnától:
-Mit kérdezett odabent tőled a főhadnagy?
-Semmit. Azt mondta, meg ne merjek szólalni, mert kitekeri a nyakamat.
-Nem szóltál?
-Egy kukkot sem. Azt mondtam, nem tudok semmiről semmit. Egy öregembert láttam, aki teleszórta mosóporral a vizet. Azt mondtam neki, hogy mosópor volt. A doboza mosóporos dobozhoz hasonlított. De amikor telefonált, olyasmit hallottam, hogy: ,JÉrtem! Rendben megy minden!"
-Szóval rendben megy minden - Bábi Jóska ismét csikorgatni kezdte a fogait. - Rendben, előre kitervelten kiöntenek minket, mint az ürgét a lyukból. Azt akarják, hogy elpucoljunk a faluból.
-El fognak engedni - monda erre Mojna. - Az éjszaka, amikor a koporsóban feküdtem, éppen erről beszéltek a rendőrök is. így mondta:„Ha nem akarnak szépszerével elkotródni, rájuk kell ereszteni a vizet. Visszakapják a vajdájukat, aztán majd csak megunják a nincsteleséget és elpucolnak megint Békevárosba!"
-Ezt mondták?
-Ezt - Mojna elköhintette magát.
A kapuban toporzékoló őr ekkor hirtelen megnézte csuklóján az órát. A kezében szorongatott óriási kulccsal kinyitotta a zárat, majd miután szélesre tárta a kaput, gondolkodás nélkül sorsára hagyta a bejáratot. Felsietett ezután egy lépcsőn, majd, mintha magába szippantotta volna, az őszoba bejárata, eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.
-Kinyitotta a kaput -jegyezte meg Mojna.
-Hét óra van - válaszolta a vajda. - Letelt a szolgálata, nappal nem kell őrt állni.
-Hát akkor szökjünk meg - élénkült fel Mojna. - Siessünk, mert odalent nagy baj van.
-A szökésért újra becsukhatnak - dünnyögte Bábi Jóska. - Meg még ránk is lőhetnek. Várjunk még egy kicsit, hátha tényleg elengednek.
-Jó - mondta erre Mojna. - El fognak engedni, mert hallottam. Csak biztos még várnak valami parancsra.
Sokáig hallgattak, Bábi Jóska a száját rágta; ideges volt és nagyon nyugtalan. Próbálta maga elé képzelni, micsoda felfordulás, micsoda sivalkodás és fejetlenség lehet most odalent a telepen.
Mojna fejében azonban különös gondolatok forogtak. Robbanószer kellene, igaza van Lingura Palinak - gondolta. Oda kellene vinni egy jó nagy csomót, alá kellene gyújtani, aztán bumm! A megmozgatott föld pillanatok alatt betemetné az árkot.
Hirtelen eszébe jutott, hogy csavargása közben egyszer olyan elhatározásra jutott, hogy a Harangos Eszti által Átyin Jóskának száz forintért eladott kecskefejű órát vissza kéne lopni. Egy vasárnap délelőtt be is ment egyszer a parasztfiú udvarába, de a sok vendégtől nem jutott tovább a salátás ágyasoknál. Leült egy szilvafa árnyékába és azon kezdett töprengeni, miképpen juthatna el Átyin Jóska házáig, ahol először felkapaszkodhatna a padlásra - hátha itt dugdossa a csodaórát, vagy ki kellene lesni, mikor mennek el a vendégek, mikor megy ki az anyja a temetőbe az öreg Átyin sírját gondozni; ki kéne lesni, mikor megy el Átyin Jóska a délutáni ganézás után a focipályára kuglizni, azután azt volna jó kitalálni, hogy hogyan lehetne a kutyákat kicselezve bemenni a parasztházba, mert lehet, hogy nem is a padláson rejtegeti Harangos Eszti csodaóráját, hanem éppenséggel ott ketyeg neki a sublóton, a fő helyen, merthogy az az óra, bizony, igencsak szép darab. Miért is dugdosná?
Csakhogy Átyin Jóska nem akart aznap elmozdulni otthonról. Mojna a következő vasárnap ugyancsak megpróbálkozott bejutni a parasztfiú házába, de nem sikerült neki akkor sem. Ez alkalommal azonban a szilvafa árnyékából leskelődve a feleslegesnek tetsző időzés miatt komolyan dühbe gurult. Mérgében belemarkolt a földbe, hogy a veteményes ágyasból kikapjon egy marékra valót, és az istálló körül ődöngő Átyin Jóska felé hajítsa, ám az ujjai valami igen kemény tárgyba botlottak. Rövid ideig tartó kapirgálás után egy rendkívül nehéznek tetsző óriási vasládára bukkant. Beleizzadt, mikorra sikerült felnyitni a láda tetejét. Igen sok különös „tárgyat" talált a ládában. Először csak nézegette, messziről fürkészgette, ám amikor ráébredt, hogy mik ezek a tárgyak, megriadt. A ládában nyeles kézigránátok voltak, szépen és sűrűn egymás mellé rakosgatva. Mojna ilyet csak moziban látott. De látott már a cigánysoron is; Szent Pityu talált gilisztaásás közben egyet a temetői árokban, amit Bábi Jóska robbantott fel végül, mégpedig úgy, hogy messzire elparancsolt mindenkit a temetői ároktól, kitépett belőle egy drótszeget, azután messze elhajította magától. A földön, hason fekve várta be végül, hogy a szerkezet felrobbanjon. A gránát akkorát durrant, hogy a közelben lakó vén Pukiné kutyája kínjában beszaladva a házba, rémülten bújt az ágy alá. De a detonációtól beszakadtak a közeli házak ablakai is, nem kis riadalmat okozva azok körében, akik ennek szemtanúi voltak.
Lóháton trappolt le a sorra emiatt két rendőr. Rövid tanakodás után megállapították, hogy a vajda helyesen járt el, de eljárása még helyesebb lett volna, ha nem nyúl hozzá önhatalmúlag, hanem előbb bejelentést tesz a községházán vagy a kapitányságon. A dolognak az lett a vége, hogy Bábi Jóskát ezért a cselekedetéért hetven forintos pénzbírsággal sújtotta a községi elöljáróság. De kikötötték: most még nem kell neki megfizetnie a büntetést. Ám ha legközelebb hasonló szerkezetet találnak a soron és azt nem jelentik be haladéktalanul, ha önhatalmúlag bárki felrobbantja, a vajdára kiszabott hetvenforintos bírság háromszorosára fog növekedni! Bábi Jóska akkor megesküdött, hogy legközelebb másképpen fog eljárni és ha találnak még hasonló háborús maradványokat, akkor azt haladéktalanul jelenteni fogja. Úgyhogy megnyugodhatnak az elvtársak, mert a cigánysoron ilyesmi nem fog többé őáltaluk felrobbanni.
Az ügyeletes tiszt ajtaja váratlanul ismét kicsapódott. Mint aki most veszi észre a fal mellé odaparancsolt cigány vajdát és az alig tíz esztendős kisfiút, megrökönyödést színierve ezt kérdezte:
- Hát ti mi a fenét kerestek itt? Mi a francnak nem pucoltatok már haza?
-  Mert még senki nem mondta, hogy pucolhatunk - vála szolta egykedvűen Bábi Jóska.
Az ügyeletes tiszt megvonta a vállát:
-  Ahogy gondolod. Felőlem itt ácsoroghatsz akár délig is.
Amikor becsapta maga után az ajtót, Mojna felélénkülve belekapaszkodott Bábi Jóska karjába:
-  Pucoljunk, hé! Pakoljunk, ezek már nem durrantanak utánunk!
-Biztos?
-  Biztos! Most már te is láthatod az igazságot. Ez az egész bezáratásod számukra csak egy kitalált trükk volt. Arra kellett nekik, hogy jól kitoljanak velünk. De azért nagyon nagy szemtelenségnek kell ezekben az emberekben lenni, hogy még annyi fáradtságot sem vegyenek maguknak, hogy kimondják:
„Elvtárs, maga szabad!"
Bábi Jóska a fiú szavai után elrestellte magát, elmúltam ötvenéves - gondolta tele szégyenérzettel. - Végiggázoltam Oroszországon. Egyszer diadalmasan, puskával a kezemben, egyszer meg puska nélkül, megveretve, megalázva. Étlen-szomjan, bujdosva, tele kegyetlen félelemmel, de csak hazavergődtem. Megúsztam a nyilasok garázdálkodásait is. Megúsztam az elvonuló németek istentelenkedő kegyetlenkedéseit. Megmentettem, elbújtattam egy féltucat szerencsétlen szökevény munkaszolgálatost. Elbújtattam a zsidó vasárudást, gyerekestül, asszonyostul, pereputtyostul. Azután később még hagyom, hogy meg is veregesse a vállam egy bedübörgő orosz parancsnok, aki azt hiszi rólam, hogy hős ellenálló vagyok, hogy bátor és talpraesett istennyila. Teszi ezt velem, a szökevény, a gyáva és bamba, a puskáját kezdetben elsütni is alig merő csatakos doni bakával. Máma tisztséget viselek; az emberek szívesen és egyből teljesítik minden kívánságomat. Az elöljáróságon kikérik a véleményemet, bevonnak a gondok megoldásába. Azután egyszer csak, mintha a feje tetejére állt volna minden, egyik napról a másikra úgy bánnak itt velem, mint valami semmilyen, elhitványosodó emberrel, akit csak úgy, ukmukfukk, a falhoz lehet állítani, akár egy megfélemlített, megrugdosott, nyüszítő rühes kutyát. Végül kinyitják előttem az ajtót, hogy most már pucoljak, takarodjak a francba. Ezzel szemben én csak állok és várom, hogy kitessékeljenek, hogy kirugdossanak a nagy szabadságba. Egy taknyos, tízéves kölyöknek kell rámpirítani, hogy most már tényleg szabad vagyok!" - Hirtelen Harangos Eszti jutott eszébe, a békevárosi nagy „harcos", aki addig-addig „harcolt", győzködte az odatoborzott cigányokat, míg végül csaknem valamennyi családot fel nem kergette a hazafelé induló vonatokra.,,Nem vagyunk mi idevalók! - emlékezett vissza Bábi Jóska az öregasszony szavaira. - Ez a város nem a mi országunk-világunk! Mi itt nem tudunk testvériesség-ben, családiasságban élni. Ölnek, gyilkolnak itt minden nap. A beszédjüket sem lehet érteni. Egyik így beszél, a másik meg úgy. Sorba állítanak minket az ebédlőben is. Parancsolgatnak, hogy ide gyere, meg oda gyere! Az egyik ember rabruhában jár, a másik meg fegyőr-maskarában. A munkavezető orosz gim-nasztyorkát visel, a boltos meg rendőrzubbonyt. A gyerekekre fekete ruhát parancsolnak, mintha bizony gyászhuszár-tanoncok lennének. Ha pedig véletlenül feltűnik valaki tiri-tarka ruhában, akkor az meg biztos, hogy nem jóféle személy." - A saját, kényszerből magára erőszakolt iparitanulói egyenruháját a vonaton ráncigálta le magáról. A városból kikanyarodó vonat ablakából dobta ki végül, s mikor végleg elhagyták a széngáz szagú várost, hátradőlve a fapados kupé egyik ülőhelyén, nagyot sóhajtva, szánva, sajnálva a hátramaradott családokat, ezt mondta: „Nem győztem, de majdnem!"
Bábi Jóska egy mély lélegzetvétel után odaszólt a fal mellett most már nagyon türelmetlenül toporgó Mojnának:
-Mire várunk még?
-Ezt kérdezem én is! - felelte a fiú széttárva a karját. - Hát kiengedtek minket, nem? Vagy tényleg itt akarunk ácsorogni délig?
-Na, akkor toszíts! Futás utánam!
Mint akiket üldöznek, hanyatt-homlok rohantak a kijárat felé. Az utcán Bábi Jóska ügyet sem vetve a szembejövő ismerősök kérdéseire vagy megjegyzéseire, gyors iramban, amennyire csak bírták a lábai, megállás nélkül futott a cigánysori zsilip köré gyülekező tömegig. Futása közben észre sem vette, hogy a szándékosan le-lemaradó kisfiú végleg elszakadt tőle.
Hogy Mojna valaha is ebben az életben valami miatt be fog zörgetni Átyin Jóska házának ajtaján, arra, hogy valaha is valami miatt még a segítségét fogja kérni ennek a rettegett gazdalegénynek, egy-két órával ezelőtt nem hogy gondolni nem mert volna, de ha véletlenül valami módon, mint álomkép jelentkezett volna nála ennek eshetősége, bizonyára úgy szakadt volna rá, mint egy kilátástalan és gyötrelmes, lidércnyomásos álom, amely alól csak úgy szabadulhat az ember, ha riadalmasán, verejtékesen felébred.
Amikor belépett Atyin Jóska portájára és beljebb merészkedett az udvar közepéig, hirtelen a gazdalegény anyjával találta magát szembe. Az asszony egy hófehér, teli sajtárral lépett ki az istállóból éppen. Nem lepődött meg a kisfiú láttán. Gyors, tipegő lépésekkel igyekezett a konyha felé és csak ennyit mondott:
-Ha Jóskát keresed, te kislegény, akkor az istállóban megleled.
-Köszönöm szépen, asszonyság - mondta elsápadva Moj-na, majd habozás nélkül az istállóhoz sietett. Amikor az ajtóhoz ért és megpillantotta Átyin Jóskát vasvillával a kezében, érezte, a szíve iszonyú hevességei kezd el verni.
-Jó reggelt! - köszönt a váratlan vendégre Átyin Jóska, majd, miután kiegyenesedett, belevágva a villáját a tehenek alól kikotort ganéhányásba. - Mi tetszik a fiatalúrnak?
-Jó reggelt, agyjon Isten - köszönt vissza Mojna, aki ettől a váratlan megszólítástól először megszédült, majd amikor megérezte, hogy Átyin Jóska nem csúfolódásképpen köszöntötte eképpen őt, belépett az istállóba. - Segíts nekünk, Átyin Jóska.
A parasztfiú nem lepődött meg a fiú kérésétől. Leereszkedett egy fejőszékre, azután ezt mondta:
-Mi ellenségek vagyunk, nem igaz?
-Igen - mondta a fiú. - Ellenségek vagyunk. De most te vagy az erősebb. Az erősebbnek pedig ok nélkül nem szabad bántani a gyengébbet.
-És okkal?
-A gyengébbet semmiképpen sem szabad bántani.
-Azért jöttél ide, hogy kioktass? Hat hétig volt miattad gipszben a lábam.
-Nem kellett volna utánam futni.
-Hány éves vagy? - kérdezte váratlanul Átyin Jóska.
-Tíz. Tizenegy - felelte a fiú.
-Azt hiszem, derék ember leszel, ha felnősz, Mojna János, így hívnak, ugye?
-így - bólitott a fiú.
-így hívták apádat is. Ismertem. Tudod-e, hogyan halt meg?
-Azt nem tudom. Azt senki sem tudja.
Átyin Jóska elgondolkodott. Felsóhajtott, majd ezt mondta:
-Jobb is. Apád is nagyszerű ember volt. És azt hiszem, páratlanul ügyes. Sokáig kereskedtünk együtt. Nekem barátom volt. Ez meglep téged?
-Hát... - Mojna széttárta a karját. -... mi tagadás...
-Jól van. A helyedben én is meglepődnék. Mondd el, miért jöttél?
-Add nekünk a gránátjaidat - vágta ki gondolkodás nélkül Mojna.
Átyin Jóska hirtelen felpattant a fejőszékről. Nekirontott a gyereknek, karjánál fogva emelte a magasba.
-Mit beszélsz?... Honnan tudsz te erről.
-Tegyél le!... - kiáltotta el magát a fiú. - Fáj a karom!...
-Amikor Átyin Jóska letette és elengedte a karját, Mojna még ezt mondta: Az imént arról beszéltél, hogy derék ember leszek. Azt mondtad, az volt az apám is. Azt is mondtad, hogy a barátod volt. Mi mért nem lehetünk barátok?
Átyin Jóska elnevette magát:
-A szentségedet, igazad van! Miért is ne lehetnénk barátok?
-Akkor segítesz? Az éjszaka álarcos emberek szétrombolták a zsilipet. Nagyon folyik a víz. Ha nincs, ami megállítsa, elviszi a cigánysori házakat. Lingura Palitól tudom, hogy robbanószerrel be lehetne temetni az árkot. Tudom, hogy a szilvafád alatt egy vasládában vannak a gránátok. Add ide nekünk, hadd robbantsuk be az árkot.
-Ha ez kitudódik, engemet örökre rács mögé dugnak.
-Nem fogja megtudni senki. Nem mondjuk meg, hogy a tiéd volt.
-Nem az enyém. Magyar katonák hagyták itt, amikor bejöttek az oroszok.
-Akkor azt fogjuk mondani, hogy a cigánysoron felejtették - válaszolta Mojna. - Bábi Jóska tud vele bánni. Egyszer láttam, felrobbantott egyet.
-Hát persze - Átyin Jóska gondolkodóba esett. - Az öreg Bábi frontkatona volt. Miért is ne értene hozzá. Csakhogy ő most rács mögött van.
-Kiengedték - mondta a fiú. - Ártatlanul zárták be. Most meg, ahogy szétrombolták a zsilipet, se szó, se beszéd, kiengedték. Az előbb szaladt haza.
Átyin Jóska ismét elgondolkodott. Rövid töprengés után látható idegességgel mondta:
-  Banditák! Rohadék semmirekellők! No... - hirtelen a földre köpött, majd így szólt -... adok én ezeknek a senkiháziaknak!
Mint akire rájött a roham, dühödten, sebesen kiszaladt az istállóból. A szilvafához érve kikotorta a fa tövében elrejtett vasládát, az istálló előtt óvatosan letette a földre. Ezután a jászol elől kivezetett egy lovat, sebesen felszerszámozva befogta a szekérbe. Amikor feltette rá a vasládát, és felült a szekérre maga is, odszólt a fiúnak:
-Mire vársz? Jössz vagy maradsz?
-Dehogy maradok - mondta Mojna. - Isten őrizz! Ott akarok lenni én is.
-Legalább együtt megyünk a börtönbe - nevette el magát Átyin Jóska.
-Felőlem! Veled most már oda is szívesen megyek. Meg hát, nem lehet ott olyan rossz. Adnak enni, van hol aludni, vigyáznak is az emberre, hát mi kell még?
Fél órával később, a robbanás után alábbhagyott, azután pedig teljesen megállt a cigánysort elönteni készülő bőszült vízzuhatag betörése.
Egy órával később megtelt a falusi rendőrkapitányság valamennyi cellája. Négy férfit, Bábi Jóskát, Bandula Sándort, Kingló Jóskát és a Nina fiát, Szent Pityut vasra verve kísérték végig a Halom utcán a fél falu szeme láttára egészen a kapitányságig.
Átyin Jóskát azonban vérben ázva rakták fel egy katona-szekérre. „Valami nem sikerült - mondta a kisfiúnak, mielőtt becsukta volna a szemét. - De nem számít. Menj el a házamhoz, mondd meg anyámnak, adja oda neked azt a szép kecskefejű órát, amit a nagyanyádtól vettem. Az a bolondos öregasszony azt mondta, száz évig él, akinek a tulajdonában van. Kérd el, öcsém. Élj száz évig. Hátha neked sikerül..."
A hosszú, katonazöld szekér csikorgó, ropogó kerekekkel indult útnak. Nem a falu felé vette az irányt, hanem a temetői kapu bejárata felé, a bejárathoz közel eső, alkalmasint halottasháznak is használt ravatalozó felé.
Mojna szipogva kísérte a szekeret egészen a kopott, igen sivár külsejű házig.