2015. október 5., hétfő

A MAGYAR NYELV CIGÁNY EREDET JÖVEVÉNYSZAVAI∗ SCHIRM ANITA

http://schirmanita.hu/Schirm_Anita/Publikaciok_files/A%20magyar%20nyelv%20ciga%CC%81ny%20eredetu%CC%8B%20jo%CC%88veve%CC%81nyszavai.pdf


A MAGYAR NYELV CIGÁNY EREDET JÖVEVÉNYSZAVAI∗ SCHIRM ANITA 

1. Bevezetés A magyar nyelvben viszonylag kevés cigány eredet jövevényszó van, szemben más jövevényszórétegekkel. Ezek a jövevényszavak azonban annál több problémát vetnek fel. A többi jövevényszórétegtl eltérően ugyanis lentről felfelé terjednek a cigány átvételek, s minden nyelvi kontaktus a szóbeliségben történt, illetve történik, az átvétel pontos idejét és az átadó nyelvváltozatot ezért nem lehet pontosan meghatá- rozni. A legnagyobb vita azonban a cigány jövevényszavak számát illetően van. A TESz. 16 szót tart vitathatatlanul cigány eredetűnek, míg Kakuk Mátyás Cigány közvetítésű jövevényszavak a magyar nyelvben (1997) című könyvében több mint 300 szóról állítja a cigány eredetet. Dolgozatomban a nyelvészeti szakirodalom egésze által cigánynak tartott jövevényszavak használati körét, gyakoriságát és stílusértékét mutatom be, valamint Kakuk szószármaztatásaira szeretnék reagálni, megmutatva, hogy sok általa felállított etimológia hangtani és szemantikai alapon sem állja meg a helyét. 2. A cigány–magyar nyelvi kontaktus Az Indiából kivándorolt cigányok Iránban, Örményországban és Kisázsiában, illetve a Balkánon telepedtek le. Magyarországra a XIV. század második felében értek el, a csoportos betelepülésük pedig a XV. századra tehető. Cigány megkülönböztető személynevek már az 1400-as évekből adatolhatók hazánkból, a „Benedictus dictus Chygan” személynév például 1402-ből való (Pais 1936: 236; Fehértói 1987: 6). Mivel a cigányok nem rendelkeztek írásbeliséggel, így saját írott forrásaik sincsenek, törté- netükre csak a környezetük feljegyzéseiből lehet következtetni. A rájuk vonatkozó forrásadatok Magyarországon az 1400-as évektől főként királyi menlevelek formájában rögzültek. Zsigmond király 1423-ban kelt menlevelében „Ladislaus Vajvode Ciganorum” nevet használ, míg II. Ulászló 1496-ban a „Vajvoda Farahonnum” nevet rögzíti (Karsai 1994: 10). Ezek a források a cigányok vándorló életmódját bizonyítják, illetve azt, hogy a cigány vezérek neve hazánkban a vajda volt. A középkori feudális rendi társadalomba a cigányság nem tudott teljes mértékben betagozódni, a cigányok külön tömböt alkottak. Az európai kultúrához képest ugyanis a cigányok más gazdasági–társadalmi állapotot képviseltek. Jellegzetes tevé- kenységeik közé a kovácsmesterség, a fémművesség, a lókereskedés, a marhahajcsárság, a medvetáncoltatás, a posztóverés, a favontatás, a téglaégetés és a kereskedelem tartozott. Az általuküzött foglalkozások elnevezéséből létrejött tulajdonnevek vezetéknévként gyakoriak voltak a cigányok körében. Például: Kanalas, Orsós, Kolompár, Rosta Csinalo, Lakatos. A cigányok Magyarországra való betelepülése a török hódítások miatt a XVI. szá- zadtól vált tömeges méretűvé. A társadalomba még ekkor sem tudtak beilleszkedni, ezt mutatják a XVII–XVIII. századból való, az életmódjuk gyökeres megváltoztatására irá- nyuló rendeletek, melyek – többnyire sikertelenül – a vándorló cigányok letelepítését tűzték ki célul. Újabb nagyobb betelepülési hullám a XIX. század második felében és a XX. század elején következett be, ekkor jöttek ugyanis hazánkba Moldvából a romani cigányok. Magyarországon a cigányok 1984 óta etnikai csoport státusszal rendelkeznek. 3. Cigány eredetű jövevényszavak a magyarban A cigány eredetű jövevényszavak a magyar nyelv jövevényszórétegei között különleges helyet foglalnak el. A többi réteggel ellentétben itt ugyanis más a szavak társadalmi terjedési iránya, mint amit megszokhattunk; alulról fölfelé terjednek a cigány jövevényszavak, s a felsőbb regiszterekbe nem nagyon jutnak el. Nem műveltségszavak ezek, hanem luxusjövevényszavak. A cigány jövevényszavak esetében minden nyelvkontaktus a szóbeliségben (a mindennapi életben, az íratlan nyelvben és kultúrá- ban) történt s történik, s nehéz meghatározni az átadó nyelvváltozatot és az átvétel pontos idejét. Az 1940 után átvett jövevényszavak főként a lovári cigányból származnak, míg az ennél korábbiak a romungróktól valók (vö. Kakuk 1993: 196; Vekerdi 2000). A cigány jövevényszavak nagy része a tolvajnyelvben található meg, és ott él tovább, míg kisebb részük a köznyelvbe is átkerült. A többi jövevényszórétegtől eltérően a cigány jövevényszavak esetében nem tudunk hangtani és művelődéstörténeti kritériumokra hivatkozni a bekerülés pontos idejére vonatkozóan, így csak a magyar nyelvű nyelvemlékekben való első előfordulásra hagyatkozhatunk a szó átvételének a meghatározásánál. Annak ellenére, hogy a cigá- nyok és a magyarok már a XV. századtól folyamatosan egymás mellett éltek, az átvett jövevényszavak nagy része mégis sokkal későbbi átvétel, és többségük az argón keresztül terjedt el, zömében a XIX. és XX. században. Az átvett szavak száma körül nagy a vita: húsz alatti számtól egészen több szá- zig terjed a cigány eredetű szavak mennyisége a különböző szakirodalmi munkákban. A TESz. 16 szót tart vitathatatlanul cigány eredetűnek, s további néhány szóról tartja lehetségesnek a cigány eredetet. A TESz. által cigány eredetűnek tartott szavak a következők:1 ácsi (1777) ’ állj, hagyd abba’; bibasz (1784) ’gyámoltalan’; csaj (1900) ’leány’; csór (1890) ’lop, szerez’; csóré (1778) ’meztelen’, (1842) ’cigány’; dádé (1768) ’cigány’; devla (1812) ’Isten’; dilinós (1894) ’féleszű, bolondos’; duma (1897) ’zálogcédulával való csalás’, (1913) ’beszéd’; góré (1920) ’üzletvezető, főnök’; kajál (1862) ’eszik’; lóvé (1900) ’pénz’; manusz (1900) 1. ’valamely bűncselekmény áldozata’, 2. ’illető, ipse, pali’; more (1647) ’román fiú’, (1787) ’cigány férfi’; nyikhaj (1908/1947) ’felelőtlen, megbízhatatlan férfi’; piál (1862) ’ ...........LÁSD LINK...... (http://schirmanita.hu/Schirm_Anita/Publikaciok_files/A%20magyar%20nyelv%20ciga%CC%81ny%20eredetu%CC%8B%20jo%CC%88veve%CC%81nyszavai.pdf) 

Kardos Katalin: Roma/cigány származású hallgatók és a felsőoktatási tehetséggondozó intézmények kapcsolata


Kardos Katalin: Roma/cigány származású hallgatók és a felsőoktatási tehetséggondozó intézmények kapcsolata

A tanulmány az Európai Unió és Magyarország támogatásával a TÁMOP 4.2.4.A/2- 11-12012-0001 azonosító számú ,,Nemzeti Kiválóság Program – Hazai kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” kiemelt projekt, valamint az OTKA (K-101867) által támogatott Tanuló régiók Magyarországon: Az elmélettől a valósá- gig című kutatás keretei között valósult meg. 

Bevezető gondolatok Napjainkban Magyarország egyik fontos problé- ma- és kérdésköre a halmozottan hátrányos helyzetű cigányság helyzete. A cigány lakosság segítése, társadalmi integrációja, a kialakult helyzet komplex kezelése fontos feladat, amelyben kiemelt szerepet kell kapnia az oktatásnak. Tényként kezelendő, hogy a cigányság társadalmi kirekesztődésének enyhítése, életkörülményeinek javítása és gazdasá- gi pozíciójának tartós megerősítése csak a romák iskolázottsági szintjének jelentős emelkedésével valósulhat meg (Torkos 2005). A hazánkban tapasztalható régiók közötti különbségek ellenére a roma lakosság országszerte hasonló gondokkal küzd. A cigányság megoszlása az ország területein belül nem egyenletes, aminek okai adódhatnak a sajátos természetföldrajzi körülmé- nyekből, a társadalmi-gazdasági környezet különböző hatásaiból (helyi gazdaság fejlettsége/szerkezete, a környék lakosságának befogadókészsége), illetve történelmi folyamatok állhatnak még a hátterében. A cigány népesség napjainkban is jellemző elhelyezkedéséről megállapítható, hogy mintegy 20%-a a Dél-Dunántúl megyéiben (Zala, Somogy, Baranya, kevésbé Tolna megye területén), 51%-a az északkeleti országrészben (Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, illetve Hajdú-Bihar megyék), közel 10%-a pedig a fővárosban koncentrálódik. Ezzel ellentétben jól körvonalazódik, hogy az északnyugati országrész megyéiben kis számban vannak képviselve (Cserti-Csapó 2006). Oktatáspolitikai aspektusból tekintve központi kérdés a cigány népesség sorsának alakulása, mivel a cigányság foglalkoztatási helyzete és szoci- ális felemelkedése szempontjából alapvető jelentő- ségű feladat az oktatásban való részvételük növelése (Hablicsek 2007, Polónyi 2004). Hablicsek László (2007) előrejelzései azt mutatják, hogy a cigány népesség aránya várhatóan jelentősen növekszik az iskoláskorú népességen belül. Hasonló tendenciák tapasztalhatóak a felsőoktatás szempontjából releváns korosztályok esetében is. Az adatokból megállapítható, hogy a 18 évesek között a cigány népesség aránya 2005-ben megközelítőleg 10% körüli, 2020-ban 14% fölé kerül, 2050-ben pedig meghaladja a 20%-ot. A 18-21 éves korcsoportban hasonló arányokkal találkozhatunk, azonban az ennél idősebb korosztályban az arányok alacsonyabbak. (Hablicsek 2007; Polónyi 2004). A cigány tanulók felsőoktatási továbbtanulása alapvetően a középfokú továbbtanulási és iskolaválasztási esélyeikkel függ össze (Polónyi 2004). Egy cigány tanulónak a 90-es évek elején ötvenszer kisebb volt az esélye arra, hogy diplomát szerezzen, mint nem cigány társainak. A továbbiakban, ahogyan az a tanulmány címében is megjelenik, a roma/cigány származású hallgatókra kívánunk összpontosítani. Ugyancsak lényeges a tehetséggondozás, tehetséggondozó intézmény fogalma is. Eddigi kutatásaink során felsőoktatási tehetséggondozó intézményekkel, szakkollégiumokkal foglalkoztunk, aminek következtében meghatároztuk ezen intézmények fogalmát, kitekintettünk funkcióikra, feladatkörükre, hallgatóságuk vizsgálatára, különbséget tettünk felekezeti és nem felekezeti szakkollégiumok között. 
Az újonnan megalakuló felekezeti fenntartású roma szakkollégiumok hívták fel a figyelmünket arra, hogy vizsgálódásunk homlokterébe a cigányság kerüljön, különleges tekintettel azokra a fiatalokra, akik hátrányaik ellenére bekapcsolódtak a felsőoktatás szerves rendszerébe. Annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk érdeklődésünk ,,tárgyá- hoz”, nem kerülhetjük meg tanulmányunkban a cigánysággal kapcsolatos definíciós problémákat. Elsősorban szakirodalom-feltáró munkát végeztünk, majd tapasztalataink körét szélesítve a terepen folytattuk vizsgálódásunk. A tanulmány második felében a korábbiakban már említett Szakkollégiumi Kutatások 2011 eredményeire hivatkozva teszünk említést a szakkollégiumokról, majd egy életút-interjú tapasztalatain keresztül jutunk el a roma szakkollé- giumokig, amelyekre napjainkban jelentős szerep hárul a magyarországi cigányság felsőoktatásban való sikerességének megvalósításában.
A cigánysággal kapcsolatos definíciós problémák Tanulmányunk megírásakor fontos lépésnek tekintettük annak meghatározását, hogy kit is tekintünk cigánynak.1 A témát tekintve egyes társadalomkutatók közt heves viták alakultak ki az elmúlt évtizedben (Lukács-Németh 2013), amelyek közül munkánkban a teljesség igénye nélkül mutatunk be néhány irányadó megközelítést. Szakolczai Árpádot (1982) idézi Kemény István (2000), miszerint a cigányság helyzetével kapcsolatos nézetek egyik állandóan visszatérő problémája, hogy a cigánykérdés elsősorban etnikai-nemzetiségi faji vagy társadalmi rétegződési problémának tekinthető-e. Bár Kemény István szerint a megfogalmazás általánosabb érvényű, egyúttal jelzi a cigányokra vonatkozó szociológiai kutatások alapproblémáját is. Véleménye szerint minden ilyen kutatásnak már a kezdeti szakaszában fel kell tennie azt a kérdést, hogy kiket és milyen alapon tekint cigánynak. A kérdésre persze adható elméletileg megalapozott, vagy annak tűnő és kizárólag a kutatás praktikus szempontjait figyelembe vevő, bevallottan gyakorlatias válasz, de megkerülni nem lehet. Egyrészt tehát minden, cigányokkal kapcsolatos szociológiai vizsgálódás kiindulópontja a definíciós probléma, másrészt – a kutatás közelebbi témájától és a megközelítés módjától függetlenül – a kutatási eredmények újabb, olykor a kiinduló hipotézisnek ellentmondó adalékokat szolgáltatnak a definíciós probléma megoldásához is. ,,A cigányproblematika szociológiai szempontú megközelítésének magyarországi története azt bizonyítja, hogy a kérdésre nem könnyű megnyugtató választ találni, és hogy az eddigi válaszadási kísérletek nem tudták a problémában rejlő valamennyi ellentmondást feloldani” (Kemény 2000).2 Kemény István gondolatait követve gyűjtöttünk össze néhány megközelítést és fogalmat, amelyek a cigányság definíciójával foglalkoznak, ezzel kísérletet téve arra, hogy közelebb kerüljünk későbbi kutatásaink egyik fő fogalmi keretének megalkotásához. Jelen munkánkban nem teszünk ígéretet arra, hogy bármely fogalom mellett voksolunk, sokkal inkább szeretnénk felsorakoztatni a lehetséges megközelítési módok közül azokat, amelyek különböző irányból járják körbe ezt a számunkra fontos területet. A Mészáros–Fóti szerzőpáros szerint hazai cigányságról kétféle értelmezésben beszélhetünk: ,,A szűkebb értelmezés szerint azokból tevődik össze, akik vállalják a cigány etnikumhoz tartozást (az ún. népszámlálási cigány népesség). A tágabb értelmezés szerinti, nagyobb létszámú réteg jelentős része cigányságát nem vállalja, de az életmód elemei alapján a környezet cigánynak tekinti őket (az ún. minősített cigány népesség). E szélesebben értelmezett csoport összességében az integrálódás magasabb fokán áll, azonban jellemzőit tekintve még mindig alapvetően különbözik a nem cigány népességtől” (Mészáros– Fóti 2000: 285–313.). A többségi társadalom minősítését definí- ciós kulcsnak tekintő megközelítés a cigányságot lényegében olyan társadalmi kisebbségnek ismeri el, amely ugyan etnikailag meghatározott törté- nelmi képződmény, de fennmaradásában nagyobb szerepet játszik a többség elkülönítő, megkülönböztető magatartása, mint a kisebbség immanens sajátosságai. Azok a definíciós kísérletek, amelyek figyelmen kívül hagyják a többségi társadalommal kialakult viszonyrendszert, és a cigánytársadalom belső sajátosságaiban vélik megtalálni a minden tagjára érvényes kritériumot, többnyire vagy erő- sen leszűkítik a fogalom érvényességi körét, vagy általános érvényűnek tüntetnek fel olyan vonásokat, amelyek csak a cigányság egyes csoportjaira érvényesek (Kemény 2000). 

Kiemelendő, hogy a cigányként való besorolás egyik legfontosabb, burkolt formában jelen lévő dimenziója a társadalmi-gazdasági státusz, másképpen a marginalizálódott helyzet (Fiáth 2002). Forray R. Katalin megállapítása szerint a cigányok életstílus-csoportként való értelmezése vezet legközelebb ahhoz az oktatáspolitikához, amely ki tudja kerülni mind a szociokulturális felfogásból következő asszimilatorikus, mind pedig az etnicitás és a kulturális különbségek túlhangsúlyozásából eredő oktatáspolitika veszélyét (Forray 1998). A kisebbségekről szóló törvények, a kü- lönböző kormányzati dokumentumok, kisebbségi önkormányzatok a „cigány” megnevezést használják, ahogyan a hivatkozott magyar szakirodalom jelentős része is. Mindezek mellett a politikai nyelvhasználat nemzetközileg a roma („rom”) népnevet helyezi előtérbe. A magyarországi cigányság jelentős része (pl. a magyar cigányok és a beások) nem nevezi magát „romának”, viszont a politikai szóhasználatban itthon is egyre elfogadottabbá válik ez az elnevezés. A társadalomtudományi kutatások szintén „cigá- nyokról” szólnak, illetve váltakozva, mintegy szinonimaként használják a két fogalmat (Forray 1999). A cigányságot 1990 óta a szakirodalomban és a mindennapos életben egyaránt egyre gyakrabban „roma kisebbség”, „roma népesség” megnevezéssel illetik. Ugyanakkor a magyarországi roma kisebbségről rendelkezésre álló felmérések, statisztikai adatok szinte kivétel nélkül a „cigány” megjelölést használják (Hablicsek 2007). Ennek alapján döntöttünk úgy, Hablicsek László (2000) elgondolásának mintájára, hogy ebben a tanulmányban felváltva, egymás szinonimájaként használjuk a különböző megnevezéseket, mint ahogyan azt a tanulmány címében is tettük. 
Roma fiatalok az oktatásban 
A kisebbségek között sajátos helyet foglal el a roma népesség, amely Európa minden államában jelen van, legnagyobb számban azonban a kelet- és a közép-európai régiókban. Sorsuk összefonódott a szegénységgel, a társadalmi kirekesztéssel, elő- ítéletekkel, az iskoláztatás és munkavállalás terén megmutatkozó gondokkal. Európa keleti régióinak ennek a halmozottan hátrányos helyzetben lévő etnikai csoportnak a gyermekeivel szemben megmutatkozó idegenkedés, előítélet, sztereotípiák leküzdésében, tanulási esélyeik növelésében komoly feladata van (Torgyik 2009). A cigány népességet sújtó társadalmi hátrányok leküzdése érdekében az oktatás nagy jelentőséggel bír, mivel az iskolázottság egyrészt a munkaerőpiacra való kilépés egyik feltétele, másfelől előre jelzi a munka világában várható sikereket (Torkos 2002). Az oktatási intézményrendszerekben zajló képzések fejlesztése hosszú távon a romákat érintő hátrányok és nehézségek tartós megoldásához vezethetnek (Forray–Hegedűs 1991). A roma tanulók esetében sokkalta valószínűbb a középiskolai tanulmányok alatti lemorzsolódás, mint a nem roma fiatalok esetében. Ugyanakkor elmondható, hogy az érettségivel rendelkező cigány diákok nagy eséllyel indulnak tovább a felsőoktatásba. Itt minden esetben mutatkozik egy kitörési lehetőség, ahol különböző programokkal sikeresebbé lehetne tenni a tanulók tanulmányi előrehaladását már az általános iskolában, csökkentve ezáltal a lemorzsolódást, ösztönözve a középiskolába, majd a felsőoktatásba jutást (Cserti–Csapó 2006). Egy tagolt társadalomban a társadalmigazdasági verseny egyik fő csatornája és legitimáci- ós eszköze az oktatási rendszer. Ennek eredményeképpen ma mind a szülők, mind az iskolák között versengés zajlik, ami határozottan befolyással van a cigánygyerekek tanulmányi marginalizációjának kialakulására és fenntartására (Alcalde 2008). Kállai véleménye szerint nagyobb reményre adnak okot azok a kísérletek, amelyek a cigányok kulturális felzárkóztatása érdekében új kezdeményezésekre teremtenek lehetőségeket az oktatás területén. Ezek között megtalálhatók különböző felzárkóztató és szakképző programok, de ugyanígy a ma már európai hírnévre szert tett pécsi Gandhi Gimnázium, vagy az átlagnál magasabb tudású szakemberek képzésére szolgáló Romaversitas Láthatatlan Kollégium is. Lassan, de formálódik egy szakmailag jól felkészült, fiatal cigány értelmiségi réteg is, akiket egyre nehezebb lesz a cigányságra vonatkozó döntésekből kihagyni (Kállai 2009). A hátrányos helyzetű – köztük roma – általános és középiskolai tanulók és a felsőoktatásban részt vevő hallgatók iskolai sikerességének elősegítését több állami és magánösztöndíj-program is célként tűzte ki.  
A legtöbb roma származású tanulót segítő tanulmányi ösztöndíjprogram a Magyar Cigányokért Közalapítvány, majd a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány által kezelt program volt, amely 2000-ben indult, majd ezt követően évente átlagosan mintegy tízezer felső tagozatos, középiskolás tanuló és felsőoktatási hallgató részesülhetett ebben a támogatásban. Az Útravaló Ösztöndíjprogram 2005-ben kezdte el működését, átfogó célja a hátrányos helyzetű tanulók esélyegyenlőségének elősegítése, a fiatalok továbbtanulásának, szakma-, érettségi- és diplomaszerzési esélyeinek javítása, illetve a természettudományos érdeklődésű tanulók tehetséggondozása. Az Útravaló anyagi és mentori rendszerén keresztül támogatást nyújt 7. és 8. osztályos általános iskolai, valamint középiskolai tanulók számára. Keretein belül három esélyegyenlőségi és egy tehetséggondozó alprogram működik (Út a középiskolába, Út az érettségihez, Út a szakmához ösztöndíjak, Út a tudományhoz alprogram), melyekben folyamatosan mintegy 20 000 tanuló és közel 11 000 mentor-pedagógus vesz részt. A program erőssége, hogy a tanulók nemcsak anyagi juttatásban részesülnek, hanem mentor tanár is segíti őket tanulmányaik során. Fontos megjegyezni, hogy az ösztöndíjprogramhoz nem kötő- dött magasabb szintű teljesítményelvárás, így csak töredékesen érhette el céljait, mert nem ösztönözte megfelelően az iskolai teljesítmény javítására az ösztöndíjban részesülő tanulókat. A Hátrányos Helyzetű Tanulók Arany János Tehetséggondozó Programjának célja, hogy nagyobb arányban tanulhassanak eredmé- nyesen nappali tagozatos, érettségit adó középiskolában a legszegényebb, legképzetlenebb szülők gyermekei. A kiválasztott tanulók egy előkészítő év keretében pótolják hiányosságaikat, hogy így megfelelő alapokkal folytathassák középiskolai tanulmányaikat. A program 2000-ben indult, a bevontak száma a 2011/2012-es tanévre 3000 tanulóra, 23 intézménypárra (középiskola és kollégium) nőtt. Az Állami Szemvevőszék 2008-as jelentése szerint a részt vevő (14–19 éves) diákok 82%-a bekerült a felsőoktatásba, 95%-a jogosítványt, 89%-a ECDL-bizonyítványt, 93%-a nyelvvizsgát szerzett. 2004-ben alprogramként jelent meg a Hátrányos Helyzetű Tanulók Arany János Kollégiumi Programja (AJKP). Jelenleg 11 kollégiumban és az azokkal szorosan együttműködő (a 9. évfolyamhoz kapcsolódó előkészítő évet vállaló), érettségit adó középiskolákban működik. A tanulók az előkészítő év után csak a kollégiumi csoportban maradnak együtt, a különböző középiskolákban integráltan folytatják tanulmányaikat. 2012 szeptemberében majdnem 900 tanuló kezdte meg az évet 5 évfolyamon az AJKP keretein belül. 2007-ben indult a Halmozottan Hátrá- nyos Helyzetű Tanulók Arany János Kollégiumi-Szakiskolai Programja (AJKSZP), amelyben 2012-ben 605 fő vett részt. A bevont intézmények (7 kollégium és 13 szakiskola) vállalják, hogy a belé- pő évfolyamok esetében a tanulók legalább 85%-át versenyképes szakmához juttatják. Mindhárom Arany János program jogszabályokban rögzített kö- vetelmények szerint, pedagógiai többlettámogatással és szociális jellegű támogatással is segíti a tanulókat. A Felsőoktatási Mentorprogram 2005 óta működik a hátrányos helyzetű fiatalok felsőfokú tanulmányait elősegítő esélyegyenlőségi programként. A program célja az érintett fiatalok felsőfokú tanintézménybe való bekerülési esélyeinek növelése, a követelmények sikeres teljesítése, és a későbbiekben a munkaerőpiacon való elhelyezkedés lehetőségének bővítése. Fontos megemlíteni a nem állami és uniós forrásokból (köztük Roma Oktatási Alap) működő Romaversitas Alapítvány tevékenységét, amely 1998-ban kezdte meg működését, és 2001-ben lett önálló szervezet. Kezdetben a Magyar Soros Alapítvány volt a projekt fő támogatója, majd a Nyitott Társadalom Intézet (OSI) Higher Education Support (HESP) vette át. Az elképzelést kettős cél motiválta: egyrészt, hogy hozzásegítsék a roma fiatalokat magas színvonalú képzettség megszerzé- séhez, másrészt, hogy ezek a fiatalok a későbbiekben elkötelezetté váljanak a cigányság ügye mellett (Szász 2003). A felsőoktatásban tanuló romákat támogató első programot4 a Magyar Soros Alapítvány hozta létre, majd átvette a MACIKA (Magyarországi Cigányokért Alapítvány). A program hatásossága az utóbbi években kérdőjelessé vált, hiszen pályázatain nem roma származású hallgatók is indultak. Az OSI – HESP Roma Felsőoktatási Emlékösztöndíj Programra kizárólag nappali tagozatos diákok jelentkezhetnek, ahol számos kitételnek kell megfelelni. Figyelembe veszik a családi hátteret, a szociális helyzetet, valamint a felső- oktatási szakok közül a társadalomtudományokkal foglalkozókat részesítik előnyben.
2011-ben a Roma Oktatási Alap (Roma Education Fund) 167 fiatal roma értelmiségi szá- mára biztosított ösztöndíjat. Céljuk a romák és nem romák közötti oktatásbeli hátrányok csökkentése. Ugyancsak 2011-ben minden történelmi felekezet nyitott egy-egy roma egyetemi szakkollégiumot. Összesen 200 fő felvétele és tanulmányi ösztöndíjban részesítése a cél (Takács 2013). A 2011 őszén alakult egyházi roma szakkollégiumok különböző szakirányú egyetemre járó fiatalok szá- mára szállást, ösztöndíjat, különórákat, spirituális programokat biztosítanak, vagyis komoly esélyt jelentenek az értelmiségivé váláshoz (Lukács 2013). A jezsuita szakkollégium Budapesten, a görögkatolikus Miskolcon, az evangélikus Nyíregyházán, a református pedig Debrecenben működik. Értelemszerűen e négy egyház képviselői alkotják a cigány szakkollégiumok érdekegyeztető fórumát, amelyhez Szeged és Pécs is csatlakozott egy-egy szakkollégium megalapításával (Lukács 2013). A roma/cigány tehetséggondozás egyik megvalósulási formája – a szakkollégium Kutatásaink során több esetben szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók nem ismerik a tehetséggondozás különbö- ző formáit, valamint számos esetben az oktatók sem tudják pontosan, hogy léteznek olyan lehetőségek, amelyek a kiemelkedő képességű diákok támogatását tűzik ki célul. Munkánk elkövetkező részében rövid áttekintést kívánunk nyújtani a tehetséggondozás különböző formáiról, a szakkollégiumok/felekezeti szakkollégiumok fogalmáról, céljairól.5 A jelenleg is hatályos felsőoktatási törvény a tehetséggondozásnak három elemét említi, ezek: a tudományos diákkörök, a szakkollégiumok és a doktori képzés. A felsőoktatási tehetséggondozás két legjellemzőbb intézménye a szakkollégium, illetve a tudományos diákkör, a TDK, illetve annak országos tehetséggondozó tudományos versenye, az Országos Tudományos Diákköri Konferencia, OTDK (Demeter et al. 2011). A szakkollégiumok a magyar felsőoktatási rendszer sajátos szervezetei, melyek alapja a hallgatói közösségek formálódása, elsődleges célja pedig a szakmai érdeklődés mentén kialakuló tudományos felkészítés. Az aktív Szakkollégiumi Mozgalom több mint két évtizedes története alapján megállapítható, hogy ezek a diákközösségek úgymond szellemi centrumokként működnek a felsőoktatáson belül, kereteik között lehetőség nyílik az egyetemi fiatalság igényes szellemi tevékenységek közbeni találkozásá- ra, ily módon hozzájárulva a független értelmiségi lét kialakításához (Fazekas–Sík 2008). A Szakkollégiumi Mozgalom folyamatában legelőször 1991-ben merült fel az igény arra vonatkozóan, hogy meghatározzák a szakkollégium fogalmát. A szakkollégiumok működési alapelveiket közös chartában fektetik le (Szakkollégiumi Charta). A rendszerváltás idején a chartát létrehozó húsz szakkollégium a következő definícióban állapodott meg, (melyet több ismérv és feltétel is követett): ,,A szakkollégium magas színvonalú szakmai képzést folytató, közösségformáló, autonóm intézmény, melynek célja a társadalmi problémákra érzékeny, szakmailag igényes értelmiség kinevelése.”6 A Szakkollégiumi Mozgalom vitafóruma és döntéshozó szerve jelenleg az Interkoll nevet viseli, működtetői főként egyesületi típusú7 szakkollégiumok. Célja a szakkollégiumok közötti kapcsolat fenntartása, fejlesztése, együttműködésük kereteinek megteremtése. Az Interkoll 2011 májusában létrehozott egy akkreditációs bizottságot, amely hét olyan szakértőből áll, akik jól ismerik a szakkollégiumokat, ugyanakkor jelenleg nem köthetőek egyértelmű- en egyetlen egyhez sem. Az Interkoll elsősorban a szakkollégiumi expanzió negatív hatásait szűrné ki (a források miatt létrejött, illetve szakkollégiumnak átnevezett egyéb tehetséggondozási formák vagy álszakkollégiumok jelenségét), és a márkanév védelmét jelentené. Az akkreditáció előrelépés lenne a közös érdekképviselet felé, és kommunikációra késztetné a különböző típusú szakkollégiumokat is. Ugyanakkor benne rejlik az a veszély, hogy az újonnan alakuló szakkollégiumok helyzete, elismerése nehezebbé válik (Demeter et al. 2011; Márkus 2012). A Szakkollégiumi Chartát először 2001-ben, majd 2011-ben fogalmazták át újra. A 2011-es dokumentum8 a feltételekre helyezi a hangsúlyt, mely feltételek hat nagyobb dimenziót alkotnak a következők szerint. A szakkollégiumok egyik fő feladata az egyetemi oktatáson túlmenő szakmai képzés biztosítása, ahol az alkotó tevékenység a mindenkori szakkollégisták által kialakított keretek között folyik. Az oktató-kutató munka összekapcsolása révén a kollégiumok egyfajta szakmai-tudományos műhelyként működnek. A szakkollégiumokat együttlakó diákok alkotják, akiknek tevékenységét az általuk kialakított, demokratikus elvek szerint működő szervezet fogja össze. A puszta szervezeti kereteken túl a szakkollégium intenzív közösségi létet is jelent. A szakkollégiumok nyitottsága kifejeződik a társadalmi problémák iránti érzékenységükben (Demeter et al. 2009; Kardos 2011). A törvényhozók a Felősoktatási Törvény 2005-ös módosításakor nevesítették először a szakkollégiumokat mint önálló tehetséggondozási programot működtető intézményeket. A Felsőoktatási Törvény meghatározását alapul véve összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a szakkollégiumok olyan, hallgatókat tömörítő öntevékeny szervezetek, amelyek általános célja az egyetemi vagy főiskolai oktatás kiegészítése mellett egy összetartó közösség megteremtése. Ennek részeként lehetőséget biztosítanak a szakmai ismeretek elmélyítésére. A szellemi műhelyeket magas színvonalú szakmaiság igénye jellemzi, elméleti és gyakorlati képzést folytatnak, valamint arra törekszenek, hogy tagjai kifinomult társadalmi érzékenységet tanúsítsanak. Mindezt a tagok egymás jobb megismerésén keresztül, az intézményesített együttlakás nyújtotta lehetőségek által kívánják megvalósítani.9 Megállapítható, hogy a törvényi szabályozás alapvetően átveszi a Szakkollégiumi Chartákban megfogalmazottakat: a szakmai program meglétét, az önkormányzatiságot, a közéletre nevelést, illetve az önképzés-öntevékenység fontosságát. Emellett észrevehetőek jelentős hangsúlybeli eltérések is. A Szakkollégiumi Charta a törvényi szabályozástól eltérően kiemelten hangsúlyozza az autonómia és az önkormányzatiság egyes kritériumait. A chartában az autonómia kritériumaként jelenik meg a politikai pártoktól való függetlenség is. A bentlakás, együttlakás tekintetében a charta és a jogszabály eltérő tendenciát mutat. Míg a 1991-es és a 2001-es chartákban az együttlakás egyértelmű feltételként jelent meg, addig a 2003-as jogszabály alapján nem válik világossá, hogy a szakkollégiumiság feltétele lenne a közös kollégiumi lakóhely. Ugyanakkor míg a 2011-es charta így fogalmaz: ,,A szakkollégisták együttlakó bázissal rendelkeznek, illetve arra törekednek”, addig a jogszabály szakkollégiumként kizárólag kollégiumban, diákotthonban működő közösségeket említ (Demeter et al. 2009). A leírtak alapján összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a szakkollégiumok olyan, hallgatókat tömörítő öntevékeny szervezetek, amelyek általános célja az egyetemi vagy főiskolai oktatás kiegészítése mellett egy összetartó közösség megteremtése (Kardos 2011). Korábbi kutatásaink tapasztalatai alapján (Pusztai et al. 2012) elmondhatjuk, hogy a közösségi létre történő nevelés célként való kitűzése jellemzően a felekezeti szakkollégiumokra jellemző feladatvállalás. A felekezeti szakkollégiumok működését, értékrendjét, céljait alapvetően meghatározza a vallásos szellemiség, amelynek keretein belül teljesedik ki a tagok szakmai munkája és személyiségük fejlődése. 2007-ben a szakkollégisták 83,7%-a diplomás vagy felsőfokú technikumot végzett szülőtől származik (Erős 2010). Mivel a rendszerváltozás utáni szakkollégiumi mozgalom a Györffy és az Eötvös kollégiumi hagyományoktól eltérően az elitesedés irányába mozdult el, s a felekezeti oktatási intézmények központi funkciója a társadalmi hátrá- nyokkal küzdő fiatalok pályafutásának támogatása (Pusztai 2004, 2009), alapvető kutatási kérdés, hogy a felekezeti szakkollégiumok hogyan egyeztetik öszsze a két lényeges célt, vagyis hogyan válnak egyszerre az elitképzés elefántcsonttornyaivá és a hátrányos helyzetű hallgatók felemelőivé (Pusztai, 2009). 
A kérdés fontosságát azért is ki kell emelnünk, mert a felsőoktatási rendszer tömegesedése és diverzifikálódása miatt a különböző kampuszokhoz, intézmé- nyi egységekhez tartozó hallgatói közösségekben a felsőfokú tanulmányok céljának, értelmének, a tanulmá- nyi munka etikájának és tartalmának sajátos konstrukciói formálódnak meg, amelyek erősen meghatározzák a fiatalok, különösen az akadémiai hagyományokkal nem rendelkező családokból érkező, ún. nem tradicionális hallgatói szerepértelmezéseit. A szakkollégiumok e fiatalok számára döntő szerepet tölthetnek be mint „értelmező közösségek” (Pusztai 2011). Eddigi kutatásaink során megállapítottuk, hogy a felekezeti szakkollégiumokban folyó nevelés-oktatás célja a szociális érzékenységre, felelős közösségi létre történő felkészítés, ez utóbbiak mentén felvállalják az egész ember képzésének, a szakmai és lelki fejlődés egységének eszményét, amely a növendékekkel történő személyes törődés által bontakozhat ki (Pusztai 2011, Kardos 2011). A roma/cigány fiatalok pályafutását vizsgálva a nevelés e holisztikus és közösségbe ágyazott modelljé- nek hatékonyságára mutattunk rá (Pusztai 2004). A továbbiakban központi kérdés lesz szá- munkra, hogy kutatásainkból megtudjuk, milyen speciális társadalmi szükségletekre képesek választ adni ezek a tehetséggondozó intézmények, és hogyan kísérlik meg a felsőoktatás átstrukturálódása során bekövetkezett hiátusok betöltését. 
A szakkollégium mint társadalmi mobilitást elősegítő tényező Írásunk következő részében a felsőoktatási tehetséggondozó intézményekkel foglalkozunk, mint olyan tényezővel, amely jelentős hatással van a hátrányosabb társadalmi státusú hallgatók mobilitására. Tanulmányunk alábbi fejezetében, a 2011 őszén végzett Szakkollégiumi Kutatások adatbázisának egy, az eredetitől eltérő megközelítésű másodelemzésének részeredményeit mutatjuk be.10 A Szakkollégiumi kutatások 2011 vizsgálatá- ban a társadalmi háttértényezők közül főként a szülők iskolai végzettségére, foglalkozására és munkahelyi beosztására vonatkozóan találhatunk adatokat. A hallgatók társadalmi, anyagi helyzetét figyelembe véve az egyetemi, illetve önkormányzati szociális támogatásaik igénybevételéről szűrhetünk le részletesebb informá- ciókat. A továbbiakban érdekes lett volna vizsgálni, hogy a hallgatók milyen nagyságú családokból, és mely településről felvételiztek az adott intézménybe. Erre vonatkozóan azonban nem találhatóak adatok a 2011-es adatbázisban. A hiányzó adatok tükrében jelen tanulmányból nem derül ki, hogy a szakkollégiumok milyen mértékben járulhatnak hozzá a lakóhely településtípusából adódó társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítéséhez (Kardos 2009).11 A tömegessé válás folyamata a társadalom széles rétegeinek részére nyújtott lehetőséget a felsőfokú képzésben való részvételre (Kozma 2010). Egyes kutatók szerint továbbra is igaz, hogy a kevésbé hátrányos helyzetű családok gyermekei nagyobb arányban kerülhettek be a felsőoktatási intézményekbe, mint a kevésbé jó anyagi körülmények között élő társaik (Róbert 2000). Gellért (1999) viszont felhívja a figyelmet arra a tendenciára, mely szerint nagyobb arányban kerültek be olyan hallgatók a felsőoktatásba, akik számára azelőtt egyáltalán nem, vagy csak minimális lehetőség adódott a továbbtanulásra. A családok társadalmi státusát meghatározó tényezők közül a szülők iskolai végzettségének nem egyedüli, de leginkább meghatározó szerepe van. Az ezredfordulón egyértelműen kimutatható volt, hogy mindenekelőtt az apa iskolázottsága gyakorolja a következő generáció iskolai előmenetelére a legerősebb felhajtó erőt (Pusztai, 2004). Az eredmények alapján nem találunk szá- mottevő különbséget a két szakkollégium-típus hallgatói között a szülők iskolai végzettségét figyelembe véve. Azonban mindkét intézménytípus hallgató- ságáról elmondható, hogy az édesanyák valamivel magasabb százalékban rendelkeznek főiskolai vagy egyetemi diplomával (megközelítőleg az édesanyák 60-70%-a, az édesapák 50-60%-a), így az előző állításunkkal ellentétben a vizsgált minta keretein belül valószínűsíthetően az édesanyák hatása volt jelentősebb hatással a továbbtanulási szándékra. Erős Péter (2010) egy kutatásában arra a megállapításra jut, hogy a családi háttér befolyással bír a szakkollégiumba való bekerülés valószínűségé- re, továbbá rámutatott, hogy a szakkollégisták jóval magasabb hányada rendelkezik felsőfokú végzettsé- gű szülőkkel, mint az országos átlag (Erős 2010). A szülők magas iskolai végzettsége jól kifejeződik a munka világában betöltött elhelyezkedésükben is. 
A felekezeti szakkollégiumokban az édesapák többségében alkalmazott felső- (10,2%) vagy középvezető (15,9%), önálló (6,8%) vagy alkalmazott diplomás értelmiségi (15,9%) vagy önálló vállalatvezető (6,8%) szerepet töltenek be. Az édesanyák esetében alkalmazott felső- (6,9%) vagy középvezető (11,5%), önálló (5,7%) vagy alkalmazott diplomás értelmiségi (31,9%) vagy irodai alkalmazott (16,1%). Az egyéb, nem felekezeti szakkollégiumokban hasonló eredmé- nyeket kaptunk a szülők foglalkoztatási viszonyait tekintve. Az imént elmondottak alapján Róbert (2000) megállapítása, miszerint a kevésbé hátrányos helyzetű szülők gyermekei nagyobb eséllyel jutnak be a felsőoktatásba, mint a nehezebb körülmények közül származó fiatalok, helytállónak bizonyul. A hallgatók társadalmi hátterére vonatkozóan a 2011-es kutatás alapján további jól felhasználható adatokkal rendelkezünk. 
Az egyetemi, illetve önkormányzati szociális támogatásaik igénybevételéről további következtetéseket vonhatunk le a szakkollégiumi hallgatók anyagi körülményeiről. A számításokat követően azt a megállapítást tehetjük, hogy a felekezeti intézményekben többen vannak azok a fiatalok, akik hátrányosabb helyzetű családi környezetben nőttek fel. A felekezeti szakkollégiumok diákjai közül 47,2% az egyetemen keresztül, 23,3% az önkormányzatokon keresztül részesül valamilyen szociális jellegű támogatásban, amíg a nem felekezeti intézményekben ez valamivel kevesebb: 38,9 és 17% (1. táblázat) Mint fentebb említettük, nincsenek adataink a hallgatók családjának demográfiai mutatóiról, így nem tudjuk, hogy a nagyobb gyermekszám vagy a családi jövedelmi helyzet magyarázza a szociális juttatásokban részesülők nagyobb hányadát a felekezeti szakkollégisták körében, csak a tényt állapíthatjuk meg, hogy a felekezeti intézményekben nagyobb a szociálisan rászorulók aránya. A felekezeti nevelésben a történelem folyamán olyan társadalmi változások következtek be, amelyek révén természetesen mó- dosultak céljai, alapelvei, pedagógiai funkciói. A folyamatosan alakuló világban ezek az intézmények mindig kielégítették a népesség legkülönbözőbb szükségleteit, azonban konstans vonásai között tarthatjuk számon a hátrányos társadalmi státusú tehetségek felkarolását és a széles értelemben vett nevelésfelfogást (Pusztai 2004). Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az általunk vizsgált adatok jól szemléltetik azon állításunkat, mely szerint a felekezeti szakkollégiumok feladatköre valóban kiegészült azzal a ponttal, hogy a hátrányos helyzetű tanulók felkarolásáért, tehetséggondozásáért is felelősséget vállaljanak. 

A szakkollégium hatása a roma/cigány hallgatók tanulmányi munkájára egy életút-interjú tükrében 

A felzárkóztató tehetséggondozó programok, köztük a roma szakkollégiumok és a cigány kisebbségi oktatási intézmények, valamint a különböző alapítványoktól származó ösztöndíjak és támogatások is hozzájárulnak a cigány tanulók továbbtanulási ará- nyainak javulásához (Bábosik 2009). Köztudott, hogy a felsőoktatásban még mindig elenyésző a roma származású hallgatók ará- nya, így őket a napjainkban megalakuló roma szakkollégiumokon keresztül értük el. Interjúalanyom kiválasztásakor olyan személyt kerestem, akinek eddigi életéről szóló története illeszkedik kutatási kérdéseinkhez, valamint hozzájárulhat további eredményeink kiszélesítéséhez, újabb kutatási kérdések feltevéséhez és megválaszolásához. Az elemzett interjú a Learn projekt (Learning Regions in Hungary: From Theories to Realites, OTKA K-101867) keretein belül valósult meg 2013 májusában. A projekt intézményi munkacsoportja a formális tanulás folyamatának, módszereinek, eredményességének hagyományos vizsgálatán túl olyan speci- ális csoportokkal foglalkozik, amelyek az intézményi tanulás vonatkozásában kevés figyelmet kapnak. Az „átlagos” tanulók mellett vizsgáljuk a roma, a migráns, a sérült tanulókat, illetve a tanulásba felnőttként bekapcsolódókat. Célunk, hogy a statisztikai átlagmutatók mellett a vizsgált régióban kimutassuk az említett csoportok tanulói életútját. Ehhez szolgáltak kiváló eszközül a felvett fókuszcsoportos és egyéni interjúink. Beszélgetésünk alanya 20 éves, roma származású nő, jelenleg főiskolás szakkollégiumi hallgató. Életének eddigi éveit tanulással töltötte, leküzdve az olykor elégördülő akadályokat. Családja számos esetben támogatta őt tanulási terveiben, így némileg kivételt képez a hagyományosnak mondható cigány családok nevelési elvei alól, ahol a nők feladata többnyire a gyermekek gondozása, a család egyben tartása és a házimunka végzése. Az interjú alapján megtudhatjuk, hogy a középiskola (osztálytársak, meghatározó tanáregyéniségek) és a vallás milyen módon befolyásolták és terelték alanyunk életét a számára legmegfelelőbb irányba. Az interjú helyszínéül egy történelmi egyház kelet-magyarországi roma szakkollégiumának egyik terme szolgált (a helyszínt maga az alany választotta), az intézmény vezetőjének a beleegyezésével. 
Több okból esett az alábbi helyszínre a választás. Egyfelől alanyunk kollégiumban éli mindennapjait, ahol nem tudott volna egy interjú elkészítéséhez megfelelő körülményeket biztosítani, ahol zavaró- ak lehettek volna a külső zajok, barátok látogatása vagy éppen a szobatárs jelenléte. Másfelől szerettük volna, ha alanyunk mégis egy számára jól megszokott térben adhat választ kérdéseinkre, így kérésére örömmel fogadtuk, hogy a szakkollégium egyik termében tehetjük ezt meg. Interjúalanyunk jelenleg szociális munkás szakon első éves hallgató. Mindennapjait egy egyházi romaszakkollégiumban tölti, mely nem alkot külön intézményt, hanem beolvad a helyi kampusz épületegyüttesébe. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartjuk a hallgató felsőoktatási integrációja szempontjából (Pusztai 2011). Napirendje rendkívül szoros, egyrészt számos órája, gyakorlata van, másfelől a szakkollégiumi teendők is sűrűn körbevonják mindennapjait. A főiskolai órák általában reggel nyolc órától kezdődnek, majd fél kettő-fél háromig is eltartanak. Az előadásokat követően alanyunk megszokott teendőit végzi: ebédel, főz, kikapcsolódik, családjával és egykori barátaival beszélget online közösségi oldalakon, telefonon. Fontos számára kapcsolatainak ápolása azokkal a közeli és távolabbi ismerősökkel is, akikkel ritkán adódik alkalma személyes találkozásra. Ezen felül pedig ott vannak a szakkollégiumi programok, amelyekről így mesél: ,,Amikor tömbösítés van pénteken, akkor kezdünk egy média szemináriummal, egy újságíró jön, és akkor beszélgetünk.(…) Aztán van utána Népek és kultú- rák. Hát ott most Ausztriáról néztünk egy kisfilmet, és ezeket meg szoktuk beszélni, megkérdezi az oktató, hogy ki járt már ott, meg hogy kinek tetszik, ilyesmi. Szombaton reggel egy spirituális modullal kezdünk. Jön egy evangélikus lelkész, és akkor vele, hát egy ilyen hittanóra. De ott is kötetlen téma, vele is beszélgetünk bármiről.(…) Itt van Életmód és egészségfejlesztés, Szenvedélybetegségek… Az Életmód és egészségfejlesztés órán el szoktunk menni a sóbarlangba, az itteni sóbarlangba, és akkor ott végzünk ilyen légzőgyakorlatokat. Hmm, mi van még… A Kompetenciafejlesztés, ott beteg voltam (…) . Igen, ez a Gyülekezi Kerekasztal, ez az a beszélgetés, amit mondtam a dékán úrral meg a rektor úrral, a Kommunikáció is hamarabb meg volt tartva, azon se voltam, mert akkor is beteg voltam. Mit hagytam még ki… a Romológia, amit mondtam, meg a Kutatásmódszertan, hát ez az, hogy hogyan kell kutatást végezni, meg a szakdogához segítség… ennyi. Meg emellett vannak az önkéntes dolgok.” Ide kapcsolódik Erős Péter egy megállapítása, miszerint egy egyházi kollégium a szakmai felkészítés mellett teológiai és filozófiai ismereteket is nyújt a diákok számára. Ennek az a célja, hogy a fiatalok elsajátítsák a hit alapvető tanításait, amely erősíti bennük a közösségi szellem érzését, az értelmiségi szerepvállalás fontosságát (Erős, 2010). Láthatjuk, hogy a szakkollégium által kí- nált extrakurrikuláris programok valóban sűrűvé teszik alanyunk mindennapjait, akinek mindezek mellett van energiája hobbijára, ami az éneklés, valamint közösségi életre és a vallásos élet gyakorlására is, amiről majd kiderül, mennyire fontos szerepet játszik életében. Beszélgetőpartnerünkről a továbbiakban azt is megtudtuk, hogy főként ösztöndíjból és az árvasági ellátásból tartja el magát, de ennek kiegé- szítéseként szokott kisebb gyermekeket korrepetálni angol nyelvből, vagy diákmunkát végezni. Elmondása alapján a felsorolt jövedelmekből mindene megvan, sok esetben még édesanyját is segíti belőle. Tanulmányait a felsőoktatásban a Diákhitel felvételével tudta csak megkezdeni, ami sokat segített számára, hogy életét megkönnyítse. Az első összeget egyből az oktatásba forgatta, laptopot, könyveket, tanszereket vásárolt, azóta is ebből állja jegyzeteit, tankönyveit. Szeret utazni, több tanulmányi úton is részt vett már, ahol jó kapcsolatokra tett szert, a jövőbeni tervei között szerepel cserediákprogramban is részt venni, sőt a külföldön való munkavállalás is felmerült benne. 

Az interjúalany közösségi élete, baráti kapcsolatai

 Interjúalanyunk közösségi életére vonatkozóan az első jelentősebb emlékeket gimnáziumi éveiből említi. Pusztai Gabriella roma diplomásokkal készült interjúk elemzésekor figyelt fel a családi háttér ösztönző ereje mellett a baráti kapcsolatok és összeköttetések kitüntetett szerepére. Eredmé- nyei szerint az erős kötések, a barátság, a meghitt szülő-gyermek viszonyt idéző tanár-diák kapcsolatok rendkívül figyelemre méltó szerepet játszottak az interjúalanyok iskolai karrierjében. ,,Az elmélet szerint a szoros kapcsolati struktúra kétféle módon fejti ki hatását: egyrészt formai zártsága révén segít a mindennapi viselkedés szabályozásában, másrészt tartalmi alapjai olyan hatékony normák, amelyeknek elfogadása az erős kötések fennmaradásának feltétele” (Pusztai 2004: 69–83). ,,Nekem cigány barátom nem sok van. A Szent Imrében, az évfolyamomon én voltam, meg egy A-s lány. És akkor… De tényleg nagyon-nagyon sok barátom van. Az osztályból, hát hú…huszan…nem tudom, valamennyien voltunk, de minimum 10 közeli barátom van az osztályból. A másikból is minimum ennyi és a harmadikból pedig már csak kevesebb”. Alanyunk szavaiból ítélve baráti kapcsolatai főként a középiskolából származnak, ott szerzett közösségi élményei jótékony hatással voltak továbbtanulási szándékára, amely a következőkből látszik: ,,A középsuliban, meg még az általános iskolában a baráti köröm az volt, aki tovább szeretett volna tanulni és nem szakiskolába, hanem mindenféleképpen érettségit is. És velük sodródtam így, mert hogy ennek szerettem volna én is eleget tenni. Aztán a felsőoktatásnál is nagy részben ez volt. Meg az volt, hogy nekem tennem kell valamit, hogy a szegény embereknek segítsek”. Középiskolai barátaival mára már egyre nehezebben tartja a kapcsolatot alanyunk, de nincs miért elkeserednie, mert a szakkollégium sok esetben ad lehetőséget a közösségi élet megélésre. ,,Például két hét múlva Szegeden lesz egy közösségi hétvége, és oda meghívtak minket is, a mi szakkolinkat, bár nem tudom, hogy a többieket is meghívtáke, de gondolom igen, és akkor így páran mehetünk. (…) leginkább a szakkolis programok miatt vagyok ilyen nagyon elfoglalt hétvégente.” Megállapíthatjuk, hogy felekezeti szakkollégiumok tevékenységi rendszerében fontos szerepet töltenek be a közösségi alkalmak, aminek alapját feltételezhetően az egyházi szakkollégiumok szellemiségét gyökeresen meghatározó vallásos értékrend képezi (Erős 2010). Korábbi kutatásaink tapasztalatai alapján (Pusztai et al. 2012) elmondhatjuk, hogy a közösségi létre történő nevelés célként való kitűzése jellemzően a felekezeti szakkollégiumokra jellemző feladatvállalás. A felekezeti szakkollégiumok működését, értékrendjét, céljait alapvetően meghatározza a vallásos szellemiség, amelynek keretein belül teljesedik ki a tagok szakmai munkája és személyiségük fejlődése. Az elbeszélés alapján látható, hogy a középiskolai közösség jelentős hatással volt alanyunk életére, jelenében pedig a szakkollégiumban eltöltött időszak tölt be fontos szerepet. Az elkövetkezőkben iskolai életútjával fogunk foglalkozni, kiragadva a jelentősebb eseményeket, melyek meghatározóak voltak tanulmányi előmenetelére.

 Az interjúalany tanulmányi életútja 

Óvodai és általános iskolai éveit Mérken, szülőfalujában töltötte. Innen került később Nyíregyházára, a Szent Imre Katolikus Gimnáziumba, angol nyelvi előkészítő osztályba. Már az általános iskolai évei alatt megtapasztalta a szegénységet osztálytársai körében, akik többségében nem roma származású fiatalok voltak. Egyik osztálytársával való jó kapcsolatának kö- szönhetően látogatott el a nyíregyházi gimnáziumba nyílt napra. Erre így emlékszik vissza: ,,… az egyik osztálytársam, akivel nagyon jóban voltam, ő ment nyílt napra, és hogy szívesen elvisznek, ha akarok menni velük. 
És akkor eljöttem, és megtapasztaltam azt, hogy az emberek ilyen nagyon kedvesek, a tanárok, a diákok, ilyen nagyon közvetlenek, így teljesen elfogadtak. És aztán elmentem, megírtam a felvételit, sikerült és bekerültem. És aztán innentől kezdve éreztem azt, hogy az Isten gondviselő tenyerén hordoz engem.” Pusztai Gabriella (2004) kutatásaiban arról számol be, hogy az átlagos képességű és hátrányos helyzetű tanulók felvételi orientációit a különböző fenntartókhoz tartozó középiskolákat összehasonlítva, a felekezeti középiskolában érettségizettek bátrabban jelölnek meg olyan felsőoktatási intézményeket, melyeket máshol, hasonló kondíciókkal rendelkező kortársaik kevéssé mernek megcélozni. Ugyancsak Pusztai Gabriella (2004) eredménye, hogy igazolta a felekezeti középiskolákban folyó oktató-nevelő tevé- kenység sikerét a hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatására, továbbtanulására vonatkozóan. A felekezeti oktatási intézményeknek van egy közös jellemvonásuk, mégpedig hogy a vallásosság kétféleképpen is hathat a továbbtanulási szándékra: egyrészt a diákokat nagyobb célirányultság jellemzi, másrészt olyan kapcsolatrendszert jelent, ami ösztönözheti az egyébként hátrányos helyzetű diákokat a továbbtanulásra (Pusztai 2004)
Az elkövetkezőkben vessünk még egy pillantást a gimnáziumi évekre, meghatározó tanárszemélyiségekre. 

Hogyan emlékszel vissza gimnáziumi tanáraidra? 

,,A töritanárom, ő nagyon-nagyon sokat segített nekem, leültünk külön tanulni. Az angoltanárom, aki első két évben tanított engem, ő nagyon sokat segítet. Vele nagyon-nagyon jó a kapcsolatom, ő elkísért nyelvvizsgázni is, bár nem sikerült, de tényleg elkí- sért, kijárt hozzám, mikor már nyugdíjas volt, akkor is, vissza, oda a Szent Imrébe, órákat tartott és teljesen ingyen, bármikor, amikor kértem, jött”. Fontos megemlítenünk, hogy hátrányos közegből érkező roma származású tanulók releváns továbbtanulási esélye az intézmény, a pedagógusok, valamint a környezet mint komplex rendszer eredménye. Az iskola által elért eredményesség igen erős, pozitív kapcsolatban áll azzal, ha van (esetleg több) olyan pedagógus az intézményben, aki részt vett romológiai képzésben, ráadásul a felsőoktatásban. A pedagógus ilyen irányú képzettsége ugyanis összefügg azzal, hogy milyen pozitív, elfogadó attitűddel bír a roma tanulók irányába, illetve mi jellmezi a pedagógiai stílusát (Babusik 2002). ,,Az attitűdök közül egyértelműen erős, pozitív hatást gyakorol az eredményességre, ha a pedagógus erősíteni igyekszik a roma-nem roma párbeszédet, a kölcsönös megértést és elfogadást. Az ilyen pedagógusok egyúttal (természetszerűen) jóval kevésbé előítéletesek, illetve pozitív viszonyt építenek ki a roma tanulókkal – mely utóbbi pedagógai hatása felbecsülhetetlen” (Babusik 2002: 237). 

És a kollégiumi nevelők? 

,,Jelen volt a szigor is és a szabályozottság. Hát ránk volt parancsolva. (…) De amúgy kedvesek voltak, persze. Édesapám két évvel ezelőtt meghalt, és akkor is nagyon toleránsak voltak. Akkor is az osztályom eljött haza a temetésre. A kollégiumi nevelőm, a csoportvezetőm is eljött, az osztályfőnököm eljött”. A pozitív tanár-diák kapcsolat értelmezhető olyan hídként, amelyen keresztül a nevelő hatások közvetítődnek. E nélkül a feltétel nélkül az adott gyerek nem fogadja el a pedagógus formáló befolyását, tehát a vele pozitív kapcsolatban nem álló nevelő számára pedagógiailag hozzáférhetetlenné, lényegében nevelhetetlenné válik. A pozitív tanár-diák kapcsolat kialakításának másik indoka abban áll, hogy az ilyen kapcsolat kedvezően hat a tanár-szülő, illetve az iskola-szülő kapcsolatra is. Ezek eredményeként a nevelő, illetve az iskola a szülő személyében jelentős támogató háttértényezőt nyer nevelési törekvésihez (Bábosik 2009). Az elkövetkezőkben azt láthatjuk, miként terelő- dött alanyunk érdeklődése a felsőoktatás irányába. ,,…már első évben a gimnáziumban…, és egyszer beszéltem az egyik segítő nővérrel (ő egy apáca, de segítő nővéreknek hívjuk őket), mondtam neki, hogy én szeretnék segíteni majd az embereknek, hogy milyen szakma van ilyen segítő szakma, mert én nem nagyon voltam tájékozott. És akkor mondta, hát a szociális munkás, ők ilyenek. És akkor megnéztem a felvin, hogy mik a követelmények, megnéztem, hogy töri, magyar, jó, letettem róla, mert egyiket se szerettem és nem is voltam nagyon jó. Aztán így, ahogy teltek az évek, úgy mégis, csak ennél tudtam maradni”. A felekezeti gimnáziumban a segítő nővér tanácsa és útbaigazítása jelentette a támogatást alanyunk számára. Iskolai karrier tekintetében fontos megemlítenünk a szülőket és a családot, akik mindig is kiálltak tanulmányi elő- menetele mellett. Pusztai Gabriella (2004) egy tanulmá- nyában olyan kutatásokra hívja fel a figyelmet, amelyek szerint a cigány családok esetében kimutatható némi értékrendbeli változás, amely abban ragadható meg leginkább, ahogyan az iskola hasznosságáról vélekednek (Kemény és mtársai 2000 idézi Pusztai 2004). A családon belüli társadalmi tőkeforrásának a tanulás támogatását és a gyermekre fordított szülői figyelmet tekinti a szakirodalom (Coleman 1988 idézi Pusztai 2004). ,,A családon belüli társadalmi tőke hipotézise szerint a társadalmi tőke e formájának eredményessége nem a szülők iskolázottságától függ, hanem attól az összetartó, családon belüli kapcsolatrendszertől, amelynek tagjai egységet mutatnak a gyermek jövőjé- ért vállalt áldozatban” (Pusztai 2004: 69- 83.). A tanulmányi életút fontos pontja interjúalanyunk szakkollégiumi tagsága, amely nemcsak lakhelyéül szolgál, hanem egyfajta olyan közeg is, ahol biztosított a szakmai fejlődés és a közösségi élet megélése.

Hogyan kerültél először kapcsoltba a szakkollégiummal? 

„A jelentkezési határidő, nem tudom, augusztus… nem, július közepe volt, tehát nyáron, és azelőtt egy héttel vagy kettővel az egyik ismerősöm mondta, hogy van egy ilyen itt, Nyíregyházán. (…) akkor elgondolkodtam rajta, hogy mégis lehet, hogy ide kéne jönnöm, mert így Anyunak is levennék egy csomó terhet a válláról, már csak azért is, mert nem töri annyit a fejét a pénzen. Először nem akartam, mert nem voltam még nagyobb roma kö- zösségben sem. (…) beadtam a jelentkezést, eljöttem egy felvételire, írnunk kellett egy rövid tesztet. Vallásos kérdések is voltak benne. Aztán szóbeli elbeszélgetés is volt az életről. És igazából ennyi. És aztán pedig az Isten ide lerakott. (…)…kapcsolatok építésére is nagyon hasznos egyébként. Meg itt kapunk mindenféle segítséget a nyelvsulihoz, nyelvvizsgához, most beindult egy ilyen tutor program és a fősuliról kellett választanunk tutort magunknak, és én az egyik szaktanáromat választottam. És akkor ő segít majd nekem. (…) Meg egyébként mindenki nagyon segítőkész, aki nem tud, az azért nem tud segíteni, mert nem ért hozzá.” Egy korábbi kutatásunkban megállapítottuk, hogy a felekezeti szakkollégiumokban dolgozó oktatók segítik a hallgatókat tanulmányi munkájuk előemenetelében, esetleges gondjaik feldolgozásá- ban, megoldásában – legyen az akár iskolai vagy személyes jellegű probléma. Coleman társadalmitőke-elméletének logikája szerint az oktató aktív jelenléte másképpen is hozzájárul az intézményi kapcsolatháló kohéziójához, aminek számos hatása közül leginkább a teljesítményre ösztönző kontrollt kell kiemelnünk. (…) A minél gyakoribb és sokoldalúbb kapcsolattartás növeli a tanulmányi eredmé- nyesség esélyét (Pusztai, Kardos 2011). Interjúalanyunk a felsőoktatásban töltött első évét gyakorlatilag sikeresen vette. Bár a beszélgetés lezajlásakor még nem volt túl a nyári vizsgaidőszakon, de már nagy szorgalommal ké- szült rá. Későbbi személyes beszélgetésünk során pedig örömmel mesélte, hogy minden vizsgáját sikeresen teljesítette. Számos kutatás eredménye, hogy a szakkollégiumi közösségek, valamint a szakkollégiumok által kínált lehetőségek, pedagógiai módszerek jótékony hatással vannak a hallgatók eredményességére, továbbtanulási szándékára. 
Elmondható, hogy a kollégiumi közösségben lakók között kevesebb a lemorzsolódás esélye, elégedettebbek saját intézményükkel, gyakrabban tervezik a továbbtanulást a felsőoktatás következő szintjén, s aktívabban vesznek részt extrakurrikuláris tevé- kenységekben is (Pusztai 2011). 

Roma identitás az interjúalany életében 

Érdekes információként hangzik el az interjú közben, hogy alanyunk a szakkollégiumba való bekerülése előtt sosem volt nagyobb roma közösségben („Először nem akartam, merthogy evangélikus roma szakkoli, és nem sok mindent tudtam az evangélikus vallásról sem, meg nem voltam még nagyobb roma közösségben se.”). Általános iskolai és gimnáziumi évei alatt is olyan osztályokba járt, ahová többségében magyar gyerekek jártak, de sosem érzett semmilyen megkülönböztetést származását illetően. A cigány nyelvet a családban senki nem beszéli, a hagyományőrzés pedig inkább csak hagyományos cigányzene hallgatásában és kedvelésében fejeződik ki. Alanyunk falujában sem ismer más családokat, ahol jelentősen megnyilvánulna a cigány kultúra, ekkor azonban érdekes mondat hangzik el a szájából, amelyben megkülönbözteti magukat más cigány származású családoktól: ,,…bár mondjuk nem vagyok olyan jóban az ottani, ilyen… tényleg azokkal az emberekkel, akik… hát na, most hogy mondjam… (nevet), akiknek a környezetén látszik, hogy cigányok, az udvaron, meg ilyen helyeken”. Szabóné Kármán Judit (2012) munkájában tökéletesen rávilágít az előbbiekben elhangzottakra. Vé- leménye szerint identitásunk és azonosságtudatunk egyfajta válasz arra, hogy „kik és mik vagyunk” a való életben. A cigányság esetében ez nem egyéni döntéssorozatok következménye, hanem a szocializációs folyamat részeként jön létre. A roma/cigány emberek is társas kapcsolataik révén megtapasztalva mások reakcióit hozzák létre saját én-identitásukat, miközben szocializációjuk során fokozatosan kialakul a csoport-hovatartozás tudata is. A fentiekben elmondottakkal alanyunk nem tagadja meg identitását, hiszen egy következő kérdésre adott válaszában kifejti, hogy büszke cigány származására, saját magára nézve is jobban szereti a cigány elnevezést használni, mint a romát. Ebben az esetben arra gondolunk, csupán saját és családja tenni akarását, szorgalmát kívánja még inkább kiemelni. A roma identitás ápolása főleg a szakkollégiumban válik hangsúlyossá, ahol külön órát szentelnek arra, hogy a diákok megismerhessék eredetüket, kultúrájukat. A szakkollégiumi élet, mint ahogy már az előzőekben is láthattuk, sok mindenben támogatja az ott tanuló hallgatókat. Baráti, vallási közösség, hagyományápolás, szakmai fejlődés és támogatás, anyagi segítség, ösztönző erő, lehetőség és még sorolhatnánk, mi minden valósul meg egy intézményi keretben. Már az 1990-es évek első vizsgálatai is azt mutatták, hogy a lakó-tanuló közösségek – a szakkollégiumok is felfoghatóak ilyen csoportosulásoknak – nagyon hatékony környezettel veszik körül a hallgatókat, a tapasztalatok szerint programjaik épp a hallgatótársakkal és az oktatókkal való kapcsolattartás hatására működnek jól (Tinto 2003; Pascarella–Terenzini 2005; Pusztai 2011). A hazai szakkollégiumoknak is vannak hasonló törekvéseik (Erős 2010; Ceglédi 2011; Kardos 2011), igaz, ezek általában csak a kiemelkedő és elkötelezett hallgatókat érik el (Pusztai 2011), napjainkban azonban egyre jellemzőbbé válik a kevésbé jól teljesítő, ám tehetséges, hátrányos helyzetű hallgatók szakkollégiumok által való felkarolása. Interjúalanyunk hátrányos társadalmi közegből érkező, roma származású fiatal nő. Rendezett családi környezetének és az iskola támogató hatásának következtében eljutott a felsőoktatásig, ahol meglehetősen jól veszi az akadályokat. Érté- kelhetjük úgy, hogy életének legfőbb szakaszaiba mindig akkor érkezett el, amikor tanulmányi élet- útjában nagyobb lépések következtek be: általános iskola, katolikus gimnázium és kollégium, felső- oktatásba lépés és szakkollégiumi tanulmányok. A szerencsés iskolaválasztás, az elfogadó légkör, meghatározó baráti közösségek és pedagógusszemélyiségek mind hozzásegítették eddigi sikeres ,,pályafutásához”. A vallási közösség, a hit ehhez még egy plusz adalékot adott az alany számára, aki mély elkötelezettséget érez tanulmányi és választott szakmája iránt. Fiatal kora ellenére konkrét célkitűzései vannak, amelyeket minden bizonnyal megvalósít, ha a továbbiakban sem hagyja el szorgalma és kitörő lelkesedése. 

Összegzés 

Tanulmányunkban hazánk egyik fontos problé- makörére kívántuk felhívni a figyelmet, amely a hazai halmozottan hátrányos cigányság helyzetével foglalkozik. A szakirodalom feldolgozását számba véve foglalkoztunk a cigánysággal kapcsolatos definíciós problémákkal, majd a romákat támogató ösztöndíjrendszerek segítségével próbáltunk rámutatni a roma fiatalok helyzetére oktatási rendszerünkben. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet megbízásából készített Szakkollégiumi kutatások 2011 adatbázisának az eredeti vizsgálattól eltérő szempontú másodelemzését egy korábbi munkánkban végeztük el, amelynek néhány eredménye jelen tanulmányunkban is bemutatásra került. Az eredmények nyomán elmondhattuk, hogy a felekezeti szakkollégiumok céljaiban, alapelveiben, pedagógiai módszereiben a társadalmi folyamatok hatására olyan változások következtek be, amelynek révén kiemelkedő feladatukká vált a hátrányosabb társadalmi státusú tehetségek felkarolása. Tanulmányunk záró fejezetében pedig egy életút-interjú részleteinek bemutatásával kívántunk rámutatni azon fiatal roma rétegre, amelynek tagjai mintegy kivételt képezve eljutottak a felsőoktatás közegébe. Ennek alapján belátható, hogy a sikeres iskolai pályafutás szá- mos tényező együttes eredménye, mint például a szűkebb családi, tágabb baráti, vallási közösség, a támogató iskolai légkör, meghatározó pedagógusszemélyiségek. Munkánk összegzéseként elmondhatjuk, hogy egy olyan felsőoktás-pedagó- giai kérdésre hívtuk fel a figyelmet, amely hosszú távon nyújt majd segítséget a romák felsőoktatásba való integrálásban. További kutatásaink és érdeklődésünk középpontjában is az újonnan megalakuló roma szakkollégiumok felsőoktatáspedagógiai munkája áll majd. 

Irodalom 
Alcalde, Jose Eugenio (2008): Cigány gyerekek az iskolában. Budapest, Nyitott Könyvműhely. Babusik Ferenc (2002): Az iskolai hatékonyság kulcstényezői a romák oktatásában. 
In Babusik Ferenc: A romák esélyei Magyarországon. Kávé Kiadó Delphoi Consulting, 224–264. p
Bábosik István (2009): Személyiségismeret és kapcsolatépítés. In Kállai Ernő – Kovács László (szerk.): Megismerés és elfogadás Pedagógiai kihívások és roma közösségek a 21. század iskolájá- ban. Budapest, Nyitott Könyvműhely. 21–30. p Bordás Andrea – Ceglédi Tímea (2012): A debreceni szakkollégiumok mint a tudásmegosztó és tudásteremtő tanuló közösségek színterei. In Dusa Ágnes – Kovács Klá- ra – Nyüsti Szilvia – Márkus Zsuzsanna (szerk.): Ifjúsági élethelyzetek 2. Debrecen, 2012, Debreceni Egyetemi Kiadó, 9–53. p. Cserti-Csapó Tibor (2012): A cigány népesség a társadalmi-gazdasági térszerkezetben. Budapest, Virágmandula Kft. Demeter Endre – Gerő Márton – Horzsa Gergely (2011) (szerk.): Szakkollégiumi kutatások eredményei. Budapest, OFI Erős Péter (2010): A magyarországi szakkollégiumok 2007- ben – egy kvantitatív kutatás néhány eredménye. In Juhász Erika (szerk.): Harmadfokú képzés, felnőttképzés és regionalizmus. Debrecen, Center for Higher Educational Research and Development. 210–216. p Fazekas Mihály – Sík Domonkos (2008): A magyarországi szakkollégiumok: érdekérvényesítés, forrásszerzés, kommunikáció. Budapest, Kutatási Zárójelentés, Nemzeti Civil Alapprogram Felsőoktatási Törvény, 2005, 13§, 6. szakasz Fiáth Titanilla (2002): A magyarországi roma népesség általános iskolai oktatása. In Babusik Ferenc (szerk.): A romák esélyei Magyarországon. Aluliskolázottság és munkaerőpiac – a cigány népesség esélyei Magyarországon. Kávé Kiadó. 11–70. p. 
Forray R. Katalin (1998): Cigánykutatás és nevelésszociológia. Iskolakultúra, 1998. 8. évfolyam, 12. szám, 3–14. p. 
..... lásd. link. 

2015. augusztus 27., csütörtök

The immigration of the Luri

http://rombase.uni-graz.at/cd/data/hist/origin/data/persia-it-03.en.pdf

The immigration of the Luri

 In 1020 the Arabian historiographer Al-Talibi included the following Persian text about the immigration of the Luri, in his "Story of the Persian Kings" (the original being lost later on): "One evening, when he (Bahram Gur) came back from hunting, he passed a group of subjects who were sitting in the grass and were eating and drinking. He asked, why they did not have any music since music makes the spirit happy. They answered: ‘Oh King, we looked for musicians for 100 Dirham, but we could not find one.’ So Bahram said, ‘We will procure you one!’, and he ordered a writer to write a letter to the Indian Shankalat and to ask him to send four thousand of the best musicians and best singers to his court. Shankalat did so and Bahram distributed them throughout the whole kingdom and requested from the people to take up their service, to enjoy their art and to pay them appropriate reward. And it is from them that the dark Luri derive who know to play the flute and the lute so well." [Kenrick, Donald (1998): Sinti und Roma: Von Indien bis zum Mittelmeer. Die Wanderwege der Sinti und Roma, Berlin, p. 18.]

2015. augusztus 25., kedd

A magyarországi cigány társadalom törzsi-nemzetségi tagolódása


http://palheidfogel.gportal.hu/portal/palheidfogel/upload/438951_1316796872_04613.pdf

3.1. A magyarországi cigány társadalom törzsi-nemzetségi tagolódása A szöveges forrásokból jól látszik, hogy egészen a huszadik századig az úgynevezett művelt nagyközönségnek, de még a téma iránt különösen érdeklődőknek sem igen volt fogalmuk arról, hogy a cigányok közössége milyen összetett, milyen mélyen tagolt. Ráadásul ennek a sokféleségnek a hátterét a huszadik század második feléig még a szakirodalom sem mindig tudta értelmezni, az úgynevezett népszerűsítő irodalom pedig félrevezető külső jegyek alapján végezte el a csoportosítást. Vagy a befogadó etnikum szerint sorolták be a cigányságot (magyar-cigány, német-cigány, román-cigány), vagy foglalkozás szerint (muzsikus, kupec, szegkovács), életmód alapján (sá- toros és letelepült), esetleg a cigányul tudást vagy nemtudást véve alapul.....

http://palheidfogel.gportal.hu/portal/palheidfogel/upload/438951_1316796872_04613.pdf

Szalai Andrea: Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség

http://www.nytud.hu/oszt/neuro/szalai/szalainyk.pdf

Szalai Andrea:

Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség
(In: Nyelvtudományi Közlemények 103: 163-204.)

The paper discusses a few aspects of variability in Romani language. Section 2 outlines the
sociolinguistic situation of Romani as a minority language, and pays attention to some
theoretical problems with the overgeneralization of the bilingualism with diglossia model
frequently applied in the description of Romani-paired bilingualism. Section 3 examines the
approach to the variability of Romani offered by the latest dialect surveys, and reviews some
of the main diagnostic linguistic variables, and the geographic distribution patterns of their
variants (cf. Matras 2002, 2005). Section 4 focuses on the linguistic and social diversity of
„Gypsy minority” in Hungary, and analyses some characteristics of the representation of this
diversity in the statistical discourse. The paper is closed with a few remarks on the
methodological limitations of dialectological approach, and argues for the study of intradialectal
social and stylistic variation. Within this frame, relying on the field material
collected among Gabor Romani communities of Transylvania, the author briefly analyses the
social meanings of intra-ethnic linguistic differences, and their role in the construction of
social boundaries within Gabor communities.
1. Bevezetés
A romani a beszélık száma és a földrajzi elterjedtség tekintetében is az egyik legjelentısebb
kisebbségi nyelv Európában, a kétnyelvő cigány közösségek többsége a környezeti nyelvek
mellett e nyelv valamely változatát beszéli. A tanulmány1
 a romanit beszélı közösségek
nyelvi sokféleségét, és a romani nyelv változatosságának néhány aspektusát állítja
középpontba.
A második szakasz a romani szociolingvisztikai helyzetérıl ad vázlatos áttekintést.
Ennek keretében néhány olyan nyelvi, nyelvhasználati jellemzıt emel ki, amelyek
kialakulásában a kisebbségi helyzet sajátosságainak nagy szerepe van. Rámutat a romani párú
kétnyelvőség és a romani funkcióinak leírásában gyakran használt diglossziás kétnyelvőségmodell
általánosító alkalmazásából fakadó egyes problémákra, és a romani nyelv és
nyelvhasználat társadalmi és stiláris változatosságára érzékenyebb, dinamikusabb

1
 A tanulmány az Open Society Institute (Budapest) és a MÖB Eötvös Ösztöndíja által támogatott
kutatás keretében készült. A támogatást ezúton is köszönöm. Az írás korábbi változatához főzött
tanácsaikért köszönettel tartozom Bartha Csillának, Bánréti Zoltánnak, Berta Péternek, Kassai
Ilonának, Kontra Miklósnak és Michael Stewartnak.
2
megközelítés szükségessége mellett érvel.
A harmadik rész az újabb romani nyelvészeti kutatások nemzetközi eredményeit tekinti
át elsısorban annak alapján, hogy azok a nyelvi változatosság egyes aspektusait hogyan
értelmezik. A változatosság különféle aspektusai közül az eddigi kutatások elsısorban a
romani dialektális sokféleségét vizsgálták. A fejezet azt a megközelítést ismerteti, amelyet az
utóbbi másfél évized kutatási eredményei kínálnak a nyelvjárási változatosság leírására.
Röviden bemutatja azt az elméletet, amely a változási folyamatok földrajzi diffúziójával
magyarázza a mai romani dialektusok kialakulását, majd sorra veszi a különbségek leírásában
legfontosabbnak bizonyult nyelvi változókat, és a variánsaik földrajzi eloszlási mintáit
szemléltetı izoglosszákat.
 A tanulmány második fele a magyarországi cigány kisebbség nyelvi sokféleségére és a
magyarországi romani változatokra koncentrál. A nyelvi és etnikai sokféleség reprezentációját
vizsgálva külön figyelmet fordít a statisztikákra, valamint az etnonima- és linguonimahasználat
kérdésére. Kritikai elemzését adja a magyarországi statisztikai diskurzusban
használt nyelvi- és etnikai kategorizációnak, és rámutat a homogenizáló, esszencializáló
nyelv- és etnicitás-szemlélet néhány problémájára. Az összefoglalásban – saját terepmunkatapasztalataimra
támaszkodva – a dialektológiai kutatások terepmunkamódszerekkel
összefüggı korlátaira hívom fel a figyelmet, és az antropológiai módszereket is használó
nyelvészeti terepmunka, valamint a társadalmi kontextusba ágyazott beszédtevékenység
vizsgálatának szükségessége mellett érvelek.
2. A romaniról röviden - vázlatos szociolingvisztikai helyzetkép
A romani az egyetlen olyan ind nyelv, amelyet a középkortól kizárólag az indiai
szubkontinensen kívül, fıként Európában2
 beszélnek (Matras 2006). A romani terminus endolinguonima,
amellyel a magukat többnyire romának nevezı, a nem romák által gyakran
cigánynak hívott csoportok utalnak anyanyelvükre. A romani szóalak a rom fınévbıl képzett
melléknév egyes számú, nınemő alakja. Nyelvnévként azért használatos nınemben, mert a
čhib/šib/śib ’nyelv’ fınév, amelyet módosít, és amellyel a nyelvtani nem tekintetében is
egyeztetendı, nınemő. A modern nyelvészeti szakirodalom – alkalmazkodva az e nyelvet

2
 Romani változatokat beszélı emigráns közösségek Európán kívül, pl. az USA-ban és Kanadában (vö.
Salo 1979) már a 19. század utolsó harmadától jelen vannak. Roma közösségek ma számos Európán
kívül területen, pl. Dél-Amerikában és Ausztráliában is találhatók.
3
beszélı közösségek nagy részének anyanyelvi öndefiníciójához –, többnyire a romani
terminust használja akkor, amikor erre az indoeurópai nyelvcsalád indoárja ágába tartozó,
erıs balkáni hatást mutató nyelvre (vö. Matras 1994a, Friedman 1985, 2000, 2001; Tálos
2001) vagy annak valamely változatára utal.
A romanit beszélı népesség számával kapcsolatban eltérı, általában 3,5 és 10 millió
közötti becslésekkel találkozhatunk. A beszélıközösségek elhelyezkedése nem köthetı
valamely földrajzilag vagy politikailag körülhatárolható, egybefüggı területhez, ebben az
értelemben tehát a romani nem territoriális nyelv. A romanit beszélı közösségek
szociolingvisztikai szempontból sajátos helyzetőek, hiszen a romani mindenütt kisebbségi
nyelv. A többség és a kisebbségek viszonyát gyakran jellemzı hatalmi egyenlıtlenségek a
kisebbségi helyzető nyelvek használatára a státus, a korpusz és az elsajátítás tekintetében is
jelentıs hatást gyakorol(hat)nak. A státus vonatkozásában tény, hogy a mindenkori többségi
nyelv által uralt intézményi színtereken (pl. az oktatásban, az államigazgatásban, a
tudományban, a médiában stb.), és az azokhoz kötıdı témákkal kapcsolatban a romanit
beszélıknek nem volt, sıt jobbára ma sincs lehetıségük arra, hogy használják anyanyelvüket.
Ennek a romanit bizonyos nyelvhasználati színterekrıl kizáró gyakorlatnak a nyelv korpusza
tekintetében az a következménye, hogy ezeknek a funkcióknak az ellátására a romani jelenleg
korlátozott forrásokkal rendelkezik. (Pl. egyes szaknyelvi regiszterek nem alakulhattak ki.) A
kisebbségi helyzet sajátosságai a nyelvelsajátítás körülményeit is befolyásolják: a romani
mindmáig szinte kizárólag az elsıdleges nyelvi szocializáció színterein, a családban és a
közösségben, a szóbeli kommunikációban sajátítható el. A romani nyelvelsajátítást és
használatot a másodlagos intézményi szocializáció színterei általában nem támogatják: az
oktatási intézményekben ritkán van lehetıség használatára, az iskolai tantervekben a romani
nyelv legfeljebb tantárgyként jelenik meg.
Éppen ez a tartós, mindenütt-kisebbségi helyzet az, ami elengedhetetlenné teszi e
közösségek tagjai számára a mindenkori befogadó társadalom nyelvének/nyelveinek
elsajátítását és használatát, azaz a két- vagy többnyelvőséget. A romani-párú kétnyelvőség
társadalmi jelentıségéhez képest mindmáig meglepıen kevés tanulmány foglalkozott az
egyéni és a társadalmi kétnyelvőség különbözı aspektusaival. A kétnyelvő kompetencia és
nyelvhasználat mintái nemcsak közösségenként mutathatnak eltéréseket, hanem egy konkrét
közösségen belül is változatosak lehetnek. E változatosság megismeréséhez a kétnyelvő roma
közösségekben is olyan kutatásokra lenne szükség, amelyek a nyelvválasztás és a
nyelvhasználat jellemzıit, valamint a romanival és a környezeti nyelvekkel kapcsolatos
4
attitődöket és ideológiákat az interetnikus és az intraetnikus kommunikáció színterein
egyaránt vizsgálják. Ilyen típusú a kutatások fontos hozzájárulást jelentenének a romani nyelv
megtartásához vagy annak feladásához, a nyelvcseréhez vezetı ideológiák és gyakorlatok
megértéséhez is.3

Ilyen vizsgálatok hiányában a kétnyelvő roma közösségek nyelvi repertoárját
jellemezve a szakirodalom eddig jobbára beérte azzal, hogy a romani-párú kétnyelvőséget
általánosságban véve diglossziásnak4
 tekintette. A kétnyelvő romani nyelvhasználat
sajátosságainak leírására használt diglosszia-modell azt feltételezi, hogy a két nyelv közötti
funkciómegosztást valamennyi romanit beszélı közösségben az jellemzi, hogy a formális,
nyilvános helyzetekben választott kód, az „emelkedett” (E) változat (high variety) rendszerint
a többségi nyelv, míg a romani alacsonyabb presztízső
5
 „közönséges” (K) változatként (low
variety) csak az informális, privát helyzetekben, pl. a családon belüli kommunikációban
használatos. A „kétnyelvőség diglossziával” modell alkalmazása a kétnyelvő romani
nyelvhasználat leírására azonban több problémát is felvet. Az egyik az, hogy a kisebbségi
helyzet nyelvhasználati következményeit úgy írja le, hogy a jelenlegi helyzet magyarázatában
alapvetı fontosságú történeti, társadalmi tényezıkre, a kisebbségi kétnyelvőségi helyzet
társadalmi, politikai dominancia-viszonyokkal összefüggı aspektusaira nem fordít elegendı
figyelmet. Habár feltételezhetı, hogy számos olyan roma közösség létezik (pl. a nyelvcsere
elırehaladott fázisában), amelyre a fenti elrendezés valóban jellemzı, a fent említett
diglosszia-modellt a romani-párú kétnyelvő nyelvhasználatra általánosságban érvényes
nyelvhasználati mintaként bemutatni, vagyis azt állítani, hogy a romanit a beszélık

3
 Éppen ezért nemcsak magyarországi, hanem nemzetközi viszonylatban is hiánypótlónak tekinthetık
azok a vizsgálatok, amelyek romani-magyar (Bartha 2006) és beás-magyar (Pálmainé 2005) kétnyelvő
közösségekben vizsgálták a nyelvhasználat és nyelvválasztás mintáit, a beszélık nyelvi attitődjeit,
valamint ezek nyelvmegtartással illetve nyelvcserével való összefüggéseit. Az említett vizsgálatok egy
része egy olyan kisebbségi kétnyelvőséget vizsgáló szociolingvisztikai projektum részét képezi (ld.
Bartha–Borbély 2006) amelynek keretében hat különbözı magyarországi kisebbség kiválasztott
közösségeiben került sor terepmunkára, és standardizált kérdıíveken alapuló nyelvhasználati interjúk
felvételére. Így a roma és a beás közösségekben kapott adatok összevethetık más magyarországi
kisebbségekéivel, és felmérhetı, hogy melyik lokális közösségben mennyire jellemzı a
nyelvmegtartás, illetve milyen stádiumban van a nyelvcsere, és az egyes kisebbségi közösségek
esetében milyen tényezık állnak e folyamatok hátterében.
4
 A diglossziás kétnyelvőség fogalmáról ld. Fishman (1967). A klasszikus fergusoni és a Fishman
nyomán a többnyelvőségi helyzetekre is kiterjesztett diglosszia-elméletekkel és azok kritikájával
kapcsolatban ld. pl. Bartha (1999: 66-74), Fasold (1993: 32-60), Schiffman (1997), valamint az
International Journal of the Sociology of Language 157., Ferguson emlékének ajánlott tematikus
számának (2002) tanulmányait.
5
 Ezzel ellentétes tapasztalatról számol be pl. Kovalcsik (1999): egy erdélyi rom az általa beszélt
romani változat magas presztízsérıl és saját pozitív nyelvi attitődjérıl egy lassú dalt rögtönzött a
kutatóval való interakció során.
5
rendszerint K változatként, döntıen bázilektális funkciókban6
 használják (vö. pl. Halwachs
1993, Matras 2002: 238-239), túláltalánosító és leegyszerősítı gyakorlat.
Az ugyanis, hogy az interetnikus kommunikáció nyilvános színterein a romani
használatára általában nincs lehetıség, nem jelenti egyben azt is, hogy a romanit beszélı
közösségekben a nyilvános, formális romani nyelvhasználatnak egyáltalán ne lennének
színterei, szabályai, eszközei (pl. stílusok, regiszterek). A formális stílus és elıadásmód
jellemzıire egyes beszédmőfajokban, pl. a lassú dalban vagy a mesében, Michael Stewart
(1989, 1997: 181-203) antropológiai és Kovalcsik Katalin (1988, 1993) etnomuzikológiai
kutatásai hívták fel a figyelmet. Valószínő, hogy a romani nyelven zajló interakciót –
legalábbis egyes közösségekben – nemcsak az általuk elemzett, viszonylag kötött szerkezető
beszédmőfajok, illetve az ezeket magukban foglaló beszédesemények esetében jellemzi a
formalitás. Azokban a háromnyelvő, Erdély- és Románia-szerte gáborként ismert roma
közösségekben például, ahol terepmunkámat végeztem, azt tapasztaltam, hogy a közösség és
az etnikai alcsoport történelmével, a múltbeli és jelenlegi társadalmi relációkkal,
presztízsviszonyokkal kapcsolatos romani politikai diskurzus mind a résztvevıi struktúra és a
részvételi módok, mind pedig a kódkidolgozottság tekintetében sajátos szabályokkal,
formalitással (vö. Irvine 1979) jellemezhetı. Ezekben a közösségekben a formális romani
nyelvhasználat fontos nyilvános színterei többek között a halotti rítusok, vagy azok a
társadalmi összejövetelek, amelyekre a romák közötti jelentısebb konfliktusok megvitatása és
tisztázása, ill. a konfliktusban érintett résztvevık társadalmi arculatának (patjiv, herbako,
lemezo) és presztízsének helyreállítása érdekében kerül sor. (Az ehhez hasonló társadalmi
gyakorlatokat a romákkal foglalkozó antropológiai irodalom jogi kontextusban ugyan
tárgyalja, de az eseményt beszédeseményként nem vizsgálja, és csekély figyelmet fordít az
ennek keretében zajló romani diskurzusra is.) Jellemzı továbbá, hogy a vizsgált gábor
közösségekben bizonyos témákhoz és tevékenységekhez, pl. a presztízstárgyakhoz és a

6
 A bázilektus Halwachs (1993) értelmezésében egy közösség nyelvi repertoárjának az a része, amely
a „társadalmi mikrokozmosz privát, informális színtereken, pl. a családban vagy a baráti érintkezésben
használatos változatait” (diatypes) foglalja magában. Halwachs közösségi nyelvi repertoárt leíró
modelljében a többségi nyelv nemcsak az interetnikus kommunikáció nyilvános, formális színterein,
pl. az iskolai vagy a hatóságokkal való interakcióban, hanem a félnyilvános, kevésbé formális
színtereken, például az ismerısökkel való társalgásban és a munkában is domináns. Ebben a
modellben a romaninak csak privát, informális helyzetekben használt változatai vannak. (Ld.
http://romani.uni-graz.at/rombase, The sociolinguistic situation of Romani alfejezet.) A nyelvi
változatosság sajátos, szők értelmezése nyilvánul meg abban a szemléletben is, amely a
változatosságot a dialektusok közötti különbségek leírásában evidensnek tartja, az egyes dialektusokra
viszont homogén entitásokként tekint, azokon belül nem feltételez társadalmi vagy stiláris
változatosságot. Halwachs (ibid.) szerint pl. az egyes romani változatokon belül nincs társadalmi
6
presztízstárgy-gazdasághoz (vö. Berta 2005, 2006, 2007), és a fémmővességhez,
bádogossághoz is speciális regiszterek kapcsolódnak.
A fenti példák amellett érvelnek, hogy egyes közösségekben, bizonyos helyzetekben,
beszédeseményekben a romani nem csupán bázilektális funkcióban használatos. Másként
fogalmazva: vannak olyan kétnyelvő roma közösségek is, amelyekben emelkedett
változatként nemcsak a környezeti nyelv(ek)et, hanem a romanit is használják. Ez a tény is
arra figyelmeztet, hogy a romani-párú kétnyelvőség jellemzésében, a nyelvek közötti
funkciómegosztás leírásában a társadalmi és nyelvi kontextusra, azok változatosságára
érzékenyebb, dinamikusabb megközelítésre lenne szükség. Olyan perspektívára, amely a
valamely roma közösségen belüli, illetve a különbözı roma közösségek tagjai közötti
nyilvános, formális romani nyelvhasználatot és a környezeti nyelv(ek) romák általi
használatát az interetnikus kommunikáció formális helyzeteiben nem inherensen hierarchikus
viszonyként gondolja el. Így az elméleti modell sajátosságaiból következıen nem válna
láthatatlanná a nyilvános, formális helyzetekben való romani nyelvhasználat, és elkerülhetı
lenne az aszimmetrikus hatalmi viszonyokkal magyarázható nyelvhasználati és nyelvi
sajátosságok implicit deficit-értelmezése.
A környezeti nyelvek és a romani viszonyában, legalábbis egyes nyelvhasználati
színtereken változást indíthatnak el az újabb nyelvpolitikai és nyelvtervezési lépések, amelyek
iránt a roma kulturális és polgárjogi mozgalmak megerısödésével párhuzamosan az 1990-es
évektıl a romani nyelvészetben is növekvı érdeklıdés mutatkozik. Ezek a törekvések a
romani használati körének, funkcióinak és korpuszának bıvítésével éppen azoknak a
nyelvhasználati sajátosságoknak a megváltoztatásához kívánnak hozzájárulni, amelyek a nem
territoriális kisebbségi helyzettel összefüggésben alakultak ki, ill. váltak tartóssá. A
nyelvtervezési munka egyik központi kérdése a romani írott változatának/változatainak
kialakítása.
A romani nyelvő írásbeliség viszonylag újkelető, így széles körben ismert és elfogadott
normatív írott tradícióról, meghonosodott regionális vagy nemzetközi romani standard
változat(ok)ról jelenleg nem beszélhetünk. A romani anyanyelvőek számára az anyanyelven
való alfabetizáció lehetısége ma is korlátozott, ha egyáltalán sor kerül rá, általában csak a
többségi nyelven való írástudás elsajátítását követıen megy végbe, többnyire önerıbıl,
intézményi támogatás nélkül. Ez nyilvánvalóan nem független a kisebbségi helyzet említett
sajátosságaitól, ideértve a közösségen kívüli színtereken való romani nyelvhasználat jogi és

rétegzıdés. Ld. még Hübschmannova (1979).
7
intézményi támogatottságának úgyszólván teljes hiányát is, amely az 1990-es évekig Európa
legtöbb államában jellemzı volt. Az eddigi korpusztervezési folyamatok7
 több különbözı
helyi, regionális romani standard változat kialakulása felé mutatnak (ld. pl.: Hübschmannová
1995, Hübschmannová és Neustupný 1996, Friedman 1995, 1997a, 1999). Ezek a
kodifikációs munkálatok általában egy-egy kiválasztott dialektuson alapulnak. Emellett
történtek kísérletek egy egységes, dialektusok és helyi standardok fölé emelt nemzetközi
standard változat létrehozására is (vö. Courthiade 1986, Kenrick 1996).
Az elmúlt évtizedekben néhány nemzetközi intézményi színtéren is lehetıség nyílt a
romani használatára. Az európai szintő politikai, érdekképviseleti tevékenységekhez
kapcsolódó szóbeli és írott kommunikáció különbözı formái, a romani nyelvő médiumok, a
romani levelezılisták és honlapok megjelenése a világhálón a plurális, nem centralizált
kodifikációs tendenciákat erısítik. Ezeken a fórumokon gyakran különbözı romani
változatokat beszélı, különbözı államokban élı, különbözı környezeti nyelveket ismerı
romák vesznek részt. A romani nyelvhasználat szempontjából így olyan színterek jönnek
létre, ahol a hatékony kommunikáció feltétele a dialektális rugalmasság, az ortográfiai
kompatibilitás, a másodnyelv-specifikus kölcsönelemek használatának kerülése, azoknak a
romani belsı forrásaira támaszkodó, „lágy neologizmusokkal”, vagy nemzetközi szavakkal
való helyettesítése. Ezért a romani kommunikáció új, nemzetközi intézményi színterekre is
kiterjesztett, normatív kényszerektıl mentes formái hozzájárulhatnak egy, a nyelvi
gyakorlatban formálódó, használói konszenzuson alapuló modern írott köznyelvi változat
kialakításához (Matras 2002: 254-257) is.
3. A nyelvi változatosság egy aspektusa: dialektális változatosság a romaniban
A romaninak is, mint minden élı nyelvnek, számos különbözı társadalmi, regionális és
kontaktusváltozata, stílusváltozata stb. van. A változatosság egyes aspektusairól, pl. a
stílusokról, regiszterekrıl, és általában a romani nyelvhasználatról társadalmi kontextusban8
ma is keveset tudunk. Az utóbbi másfél évtizedben a romani-kutatások9
 terén fıként a

7
 A romani változatok kodifikációjával kapcsolatban ld. Matras 1999a; 2002, 11. fejezet; és a
http://www.llc.manchester.ac.uk/Research/Projects/romani/downloads/2/Matras_Pluralism.pdf címen
Matras, Y.: The future of Romani: Toward a policy of linguistic pluralism címő elemzését. Az oktatási
nyelvpolitika és a romani nyelvtervezés egyes problémáiról Magyarországon ld. Szalai 1999a.
8
 A romani nyelvhasználatot társadalmi kontextusban vizsgáló kutatások eddigi eredményeirıl ld.
Szalai 1999b.
9
 A romani nyelvészeti kutatásokat az 1900 és 2003 közötti idıszakban jól reprezentálja a Bakker és
Matras (2003) által szerkesztett bibliográfia. Ez több mint 2500 tételt tartalmaz, és kiterjed két további,
8
tipológiai és a dialektológiai (Matras, Bakker és Kyuchukov 1997, Matras 2002, Boretzky és
Igla 2005), a kontaktusnyelvészeti (Bakker és Cortiade 1991, Matras 1995, Matras 1998a),
valamint a strukturális kérdésekkel foglalkozó általános nyelvészeti vizsgálatokban (Elšik és
Matras 2000, Matras 2002) történt jelentıs elırelépés. E kutatásoknak köszönhetıen a romani
dialektusokról, valamint az egykori és mai környezeti nyelvekkel való érintkezés romani
változatokra gyakorolt hatásáról részletesebb ismeretekkel rendelkezünk. Az alábbiakban a
romani dialektális változatosságával foglalkozó kutatások újabb eredményeit ismertetem.
A változatosság egyes jelenségeinek leírása és osztályozása tekintetében az újabb
szakirodalomban kialakulni látszik egyfajta konszenzus. Ennek értelmében általában négy
nagyobb romani dialektuscsoportot szoktak megkülönböztetni (vö. pl. Bakker és Matras 1997,
Matras 2002: 5-14, 214-238): az ún. balkáni, a vlah, a centrális és az északi dialektusok
csoportját (lásd 1. táblázat)10. Ezek a földrajzi elnevezések az általuk jelölt romani dialektuscsoportok
feltételezhetı európai keletkezési területeire utalnak, de természetesen nem jelentik
azt, hogy az e dialektusokat beszélı roma közösségek ma kizárólag ezekben a régiókban
élnek.
ROMANI
BALKÁNI

VLAH CENTRÁLIS ÉSZAKI
délbalkáni
I.
dél-balkáni
II.
déli vlah északi
vlah
északi
centrális
déli centrális
délkeleti vs.
délnyugati
északkeleti

(baltiorosz)

északnyugati

(németskandináv)

arli,
szepecsi,
erli,
 krími
romani,
urszári
 stb.
drindári,
bugurdzsi,
kalajdzsi
stb.
dzsambaz,
gurbet,
xoroxano
stb.
kelderás,
lovári,
csurári,
colári
stb.
K-szlovák
romani,
Ny-szlovák
romani
stb.
romungró,

stb.
vend
romani
változatok:
burgenlandi
roman,
prekmurje,
vendetiko,
stb.
xaladitka,

loftiko
(lett),
lengyel
romani,
stb.
szintó,
mánus,
finn
(kaale),
stb.
1. táblázat. A romani nyelv dialektuscsoportjai és dialektusai

a romanival rokon ind nyelvre, a Közel-Keleten beszélt domárira, és az Örményországban és KeletTörökországban
élı lomok kontaktusváltozatára, a lomavrenre is.
10 A http://www.llc.manchester.ac.uk/Research/Projects/romani/db/bibliography/index.html címen a
romani dialektusokkal kapcsolatban is hasznos bibliográfia található.
9
A balkáni dialektusokat hosszabb ideig tartó görög hatás jellemzi, mint a másik három
dialektuscsoportba sorolt változatokat, amelyek beszélıközösségei korábban, feltehetıen már
a 14.-15. században elhagyták a Balkánt. A balkáni romani dialektusokban a görög mellett
erıs török nyelvi hatás is kimutatható. A dialektuscsoporton belül gyakran
megkülönböztetnek egy „konzervatívabb” déli alcsoportot. Ide sorolják a régióban
legelterjedtebb arli dialektust (Boretzky 1996), amelyet fıként Görögországban,
Macedóniában, Albániában élı roma közösségek beszélnek. Ezen kívül a dél-balkáni romani
dialektusok között említi a szakirodalom pl. az Észak-Görögországban és Törökországban
beszélt, csak nemrégiben dokumentált szepecsi változatot (Cech és Heinschink 1999), a
szófiai erlit, a ma jobbára Grúziában beszélt krími romani változatot is. A balkáni dialektusok
másik alcsoportját az ún. drindári-kalajdzsi-bugurdzsi változatok (Boretzky 2000)
csoportja alkotja.
A vlah romani dialektuscsoport mind a beszélık számát, mind a földrajzi
elterjedtséget tekintve az egyik legjelentısebb változatcsoport. Az ide sorolt dialektusok
közös jellemzıje a szókészletben, a fonológiában és a kölcsön-morfológiában kimutatható
erıs román hatás, és hasonlóak számos belsı innováció tekintetében is. A vlah romani
változatokat beszélı roma csoportok migrációja a román nyelvterületrıl a 19. század második
felében, a rabszolga-felszabadítás után (Achim 2001: 104-168) vált intenzívebbé. Az ún. déli
vlah dialektusok délkeleti alcsoportjába a Görögország déli részén beszélt vlah romani
változatokat, a délnyugati alcsoportba pedig az ún. gurbet-típusú, fıként Szerbiában,
Boszniában, Albániában és Koszovóban dokumentált romani változatokat sorolják, de a
xoroxano romák változata is ebbe az alcsoportba tartozik. Az északi vlah csoportba sorolt
két legismertebb romani dialektus a kelderás (Boretzky 1994) és a lovári (Matras 1994b). A
magyarországi romani anyanyelvő romák nagy része a lovári változatot beszéli. A lovári és a
kelderás változatokat nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a beszélık tömeges
emigrációja következtében ma Nyugat-Európa és Észak-Amerika számos államában is
beszélik. A kevéssé tanulmányozott csurári, és az északkelet-magyarországi cerhári
közösségek romani változata is az északi vlah alcsoportba klasszifikálható, bár a cerhári a
centrális dialektusokkal közös jegyeket is mutat.
A centrális dialektuscsoporton belül az északi alcsoportba sorolják pl. az ún.
nyugat-szlovák és a kelet-szlovák romanit, továbbá Dél-Lengyelországban és KárpátUkrajnában
élı roma közösségek is beszélnek ide sorolható romani változatokat. A déli
10
centrális dialektusokra a szakirodalom gyakran -ahi dialektusokként utal (Elšík et al., 1999),
az imperfektivitást jelölı szuffixum sajátos formája miatt, ami csak az e dialektuscsoportba
sorolt romani változatokra jellemzı. Ide sorolják a fıként dél-szlovákiai roma közösségekben
(Elšík in press), és néhány közösségben még Magyarországon is beszélt romungró változatot,
valamint a vend romani változatokat: a magyarországi vend romanit, az észak-szlovéniai
prekmurje változatot, és a burgenlandi romák egyes közösségeiben beszélt, a beszélık által
roman-nak nevezett ausztriai romani változatot (Halwachs 1998) is. Mind az északi, mind a
déli centrális dialektusokban jelentıs magyar kontaktushatás mutatható ki.
Az északi dialektuscsoport terminus több különbözı dialektuscsoport és egyedi
dialektus megnevezésére használt győjtınév. Az északnyugati, német-skandináv
alcsoportot, amelynek centruma a német nyelvterület, a szintó-mánus (Igla 2005) és a
néhány ezer fı által beszélt finn romaninak nevezett (kaale) változatok alkotják. Az erıs
német hatást mutató szintó (Holzinger 1993) és mánus (változatok feltehetıen német nyelvterületen alakultak ki. Szintó közösségek ma számos
európai államban élnek, többek között Németországban, Hollandiában, Ausztriában,
Szlovákiában, Oroszországban, Észak-Olaszországban, mánus közösségek pedig elsısorban
Franciaországban és Svájcban találhatók. Az északi dialektuscsoporton belül Matras (2002)
javasolja egy északkeleti, balti (lengyel-balti-orosz) alcsoport elkülönítését is, ide sorolva
például az észak-orosz vagy xaladitka romani változatot, a Lengyelország középsı területein
az ún. lengyel roma (Polska Roma, Matras 1999b) közösségekben beszélt romani változatot,
és a lett (loftiko) romani változatot, amelyet néhány roma közösségben beszélnek
Észtországban, Litvániában és Lettországban.
Az északi romani dialektuscsoport egyik külön ága volt a brit romani, amelyet a
környezeti nyelv a 19. század végére kiszorított a beszélıközösségek nyelvi repertoárjából, és
ma már csak egy angol alapú kontaktusváltozat, az angloromaninak nevezett (Hancock 1984)
pararomani változat (ld. Matras 1998b), az angol nyelv grammatikájába integrálódott, romani
eredető szókészlet formájában maradt fenn. Ide tartozott a walesi romani, amelynek a 20.
század közepén még voltak beszélıi, de ma már csak a ránk maradt leírásokból, pl. Sampson
(1926) grammatikájából ismerhetjük meg. Szintén az északi dialektuscsoportba sorolt
változatokkal mutat szoros kapcsolatot az ibériai romani, amely mára kihalt
változatcsoportnak tekinthetı, és ma már csak a káló (ismert, spanyol, katalán és baszk alapú pararomani változatokban (Bakker 1995) fedezhetık
fel nyomai.
11
A dialektus-klasszifikáció teszteseteiként említi Matras (2002, 2005) a nehezen
besorolható, viszonylag elszigetelt dialektuscsoportokat, az abruzzói és calábriai romanit,
valamint a Szlovéniában és Olaszországban dokumentált ún. horvát/szlovén romani
változatot.
3.1. A nyelvjárási változatosság földrajzi diffúzió-elmélete
A romanival foglalkozó nyelvészek számára, még akkor is, ha elsısorban szerkezeti kérdések
iránt érdeklıdnek, alapvetı tapasztalat, hogy a romanit önálló entitásként meghatározó
strukturális egységesség szabályainak vizsgálata kivitelezhetetlen annak a nagyfokú
változatosságnak a figyelembe vétele nélkül, amely a romanit mint sajátos helyzető
kisebbségi nyelvet jellemzi. A változatossággal foglalkozó kutatások többsége eddig a
dialektusközi különbségek vizsgálatára összpontosított.
A romani dialektális sokféleségének vizsgálatával kapcsolatos elméleti és módszertani
problémákat tárgyalva Yaron Matras (2002, 2. és 9. fejezet; 2005) hangsúlyozza, hogy a
javasolt dialektus-klasszifikáció nem genealógiai osztályozás. Az egyes dialektuscsoportok
tehát nem a hagyományos történeti nyelvészetben használt nyelvi családfa-modell ágaiként,
hanem olyan nyelvföldrajzi kategóriákként értendık, amelyek a nyelvi változást11 egy
földrajzi diffúzió-modell segítségével ragadják meg. Az egyes dialektusok „besorolása” és
egymáshoz való viszonya ebben a rendszerben viszonylagos, vagyis nem abszolút
„csoporttagságról”, hanem egy kontinuumon belül egymással közeli vagy kevésbé közeli
kapcsolatban álló dialektusokról beszélhetünk.
Meglepınek tőnhet, hogy egy, a beszélıi populációk elhelyezkedése tekintetében
szétszórt, nem territoriális nyelv változatosságáról és változási folyamatairól egy földrajzi
kategóriákat használó modell próbál számot adni. Erre a problémára a szakirodalom is utal.
Matras (2005) kritikai elemzése rámutat arra, ami a romani dialektusok közötti kapcsolatok
vizsgálata során korábban kialakított különféle csoportosításokban (pl. a történeti
összehasonlító perspektívát használó, „genetikus” osztályozásokban, a kölcsönzések különféle
rétegeinek elkülönítése alapján klasszifikáló modellekben stb.) problematikus. Nevezetesen
arra, hogy hiányzik mögülük a kortárs dialektusok szisztematikus összehasonlító vizsgálata,
amely mind történeti, mind földrajzi-társadalmi perspektívából lehetıvé tenné az egyes

11 A nyelvi változás és változatosság eltérı felfogásáról a dialektológiában és a szociolingvisztikában,
a földrajzi dialektológia módszereirıl és alapfogalmairól, valamint az ezzel kapcsolatos kritikákról a
szociolingvisztikai irodalomban lásd pl. Chambers és Trudgill 1980, Wardhaugh 1995: 115-191.
12
sajátosságok jelentıségének megítélését a dialektus-osztályozás szempontjából.
Hangsúlyozza, hogy fontos különbséget tenni a romani változatokat megkülönböztetı nyelvi
jegyek két csoportja között, elkülönítve a dialektus-klasszifikáció szempontjából releváns
változókat azoktól, amelyek ebbıl az aspektusból kevésbé fontosak. A két változócsoport
elkülönítésében a nyelvi változások földrajzi diffúzió-modellje segítséget nyújthat, ezért is
érvel több helyütt Matras (2002, 2003, 2005) annak fontossága mellett. A romani dialektusok
különfejlıdésének vizsgálatát a nyelvi változások földrajzi elterjedésének (diffusion)
perspektívájából tartja célravezetınek.
A dialektusok közötti kapcsolatok a releváns nyelvi változók különbözı variánsainak
eloszlási mintái alapján meghúzott izoglosszák formájában térképen is megjeleníthetık (ld.
Matras 2003, 2005). A romani nyelv dialektusai ebben a modellben földrajzi dialektuskontinuumot
alkotnak. Valamely konkrét dialektus kontinuumon belüli pozícióját az egyes
változásokban való részvétele (vagy a változásnak való ellenállása), a változás földrajzi
elterjedésének határát jelölı izoglosszákhoz való viszonya alapján határozták meg. Az egyes
dialektuscsoportokat és azokat a központi területeket, ahonnan a szóban forgó változások
továbbterjedése valószínősíthetı, az egybeesı izoglosszák számát és rendszertani értelemben
vett fontosságát figyelembe véve azonosították. Az alábbiakban – elsısorban Matras (1999c,
2002, 2003, 2005) alapján – azokat a nyelvi változókat, valamint a variánsaik földrajzi
eloszlása alapján húzott fı izoglosszákat ismertetem, amelyek a mai romani dialektusok
kialakulása, és a közöttük levı kapcsolatok megértése szempontjából a legfontosabbnak
bizonyultak.

3.2. A fontosabb nyelvi változók és variánsaik földrajzi eloszlási mintái
A romani nyelvjárási változatosságával kapcsolatos eredmények a rendelkezésre álló
nyelvleírásokon és a romani morfoszintaktikai adatbázis projekt keretében
(http://www.llc.manchester.ac.uk/Research/Projects/romani) számos európai roma
közösségben végzett kérdıíves kutatás adatain alapulnak12. Az adatok alapján különféle
nyelvi változási folyamatok valószínősíthetık. Az itt ismertetett osztályozás az egyes romani
változatokat elsısorban az eredeti (inherited) struktúrát érintı változásokhoz való viszonyuk
alapján jellemzi. A dialektusok közötti kapcsolatok leírása szempontjából leginkább azoknak
a változásoknak van jelentısége, amelyek széles körő, földrajzilag viszonylag koherens

12 A romani dialektusok lexikális változatosságával kapcsolatban hasznos forrás az az internetes
13
elterjedést mutató újításokhoz vezettek. A dialektusokat megkülönböztetı jegyek variánsainak
földrajzi eloszlási mintázatában a koherencia arra enged következtetni, hogy az adott
változások valószínőleg közösségrıl közösségre terjedtek, ami feltételezi közöttük a
viszonylag tartós társadalmi érintkezést13
.
A dialektus-klasszifikáció szempontjából másodlagos jelentıségőek azok a változási
folyamatok, amelyek egy adott nyelvi változó esetében ugyan több dialektusban is hasonló
variánsok kialakulásához vezettek, de a szóban forgó variánsok földrajzi elterjedése nem alkot
koherens mintázatot. Ezért az feltételezhetı, hogy ezekben az esetekben egymástól
függetlenül lejátszódó lokális változási folyamatok vezettek hasonló fejleményekhez. Ezért
ezek a nyelvi változók nem hordoznak információt azoknak a dialektusoknak a kapcsolatáról,
amelyekben elıfordulnak, hiszen variánsaik hasonlósága nem a romanin belüli közös
fejlıdéssel (shared development), hanem több különbözı dialektusban egymástól függetlenül
végbement közönséges (common) változással magyarázható.
A belsı újítások (internal innovations) elterjedése tekintetében Matras (2002, 2003,
2005) két központi területet különböztet meg. Az egyik diffúziós központot Európa
északnyugati részére, ezen belül is a német nyelvterületre teszi, és azt mutatja ki, hogy az itt
kialakult romani változatok számos, jellemzıen keleti és délkeleti irányba terjedı változás
kiindulópontjai. A másik központi területet Délkelet-Európában lokalizálja, ahol két különálló
eloszlási mintázatot különböztet meg. Véleménye szerint egyes változások az egész Balkánra
kiterjednek, mások viszont specifikusan a román fejedelemségek és Erdély területén kialakult
romani dialektusokra jellemzık, de hatást gyakorolnak a Balkánon és a Kárpátokon túli
területeken beszélt romani változatokra is.
A két nagy központi területet a nagy választóvonalnak (great divide, vö. Matras 2003,
2005) nevezett, Európa középsı részét átszelı izoglosszanyaláb választja el egymástól,
közrefogva északon a Délkelet-Ausztria–Magyarország–Románia, délen pedig a Szlovénia–
Horvátország–Vajdaság-vonal által határolt átmeneti területet.

szótári adatbázis, amely 25 romani dialektusra terjed ki, ld. http://romani.uni-graz.at/romlex.
13 Ez a nyelvi adatokból levont következtetés összhangban áll azzal az antropológiai állítással, amely
szerint a roma közösségek territorialitáshoz való viszonya újragondolandó (ld. pl. Piasere 2002: 226-
28). Egyes nyelvi változók variánsainak mai eloszlási mintáiból, és néhány romani dialektus 18.
századtól elérhetı dokumentációja alapján Matras (2002) arra következtet, hogy a Balkánról Európa
belseje felé történı tömeges migrációt, a romanit beszélı csoportok Európa középsı, nyugati, ill.
északi régiójába érkezését követıen, a 16-17. században már folyamatban voltak azok a divergenciát
erısítı nyelvi változások, amelyek a ma ismert romani dialektuscsoportok kialakulásához vezettek.
14
1. térkép: A „nagy választóvonal”. Forrás: Matras 2005
A nagy választóvonaltól északra esı romani dialektusokat általában a nazális
mássalhangzó megtartása jellemzi az elvont fınevek képzésére szolgáló toldalékban: -ipen/-
iben, szemben a vonaltól délre esı dialektusokat jellemzı -ipe/-ibe formával. Tipikusan a
vonaltól északra található dialektusokra jellemzı újítás egy protetikus j- beszúrása egyes
magánhangzóval kezdıdı szavakban, pl. aro>jaro ’tojás’, valamint a 3. személyő személyes
névmásokban (jov ’ı’ (hn.), joj ’ı’ (nn.), jon ’ık’, Tsz., nemsemleges alak). Ez a protetikus ja
vonaltól délre nem jellemzı. A vonaltól északra a ’ki’ kérdınévmás függı eseti alakjaiban,
szemben a déli változatokban általános régebbi, rendhagyó kas- formával, a nominatívuszon
(kon) alapuló újrastrukturált variáns elterjedése figyelhetı meg: kon-es. A vonaltól északra az
elıbbivel paralell változás figyelhetı meg egyes tárgyatlan igék múlt idejő, Esz./3. személyő
alakjaiban, ahol a tárgyas paradigma (vö: kerdjas/kerdja ’csinált, csinálta’) analógiájára a
geljas (vagy gejas, geja) ’(el)ment’ forma jött létre, míg a vonaltól délre levı dialektusokban
megmaradt a régi, cselekvı melléknévi igenévi forma: gelo ’ı (hn.) elment’, geli ’ı (nn.)
elment’. A térképen ezeknek a nyelvi változásoknak a földrajzi elterjedését a pontozott vonal
jelöli.
A két diffúziós központot elválasztó izoglossza, a nagy választóvonal két további
változást is magában foglal, ezeket a térképen folyamatos vonal jelöli. Attól északra a kopula
(’van’) jövı idejő és kötımódú alakja az av- ’jön’ paradigmájának mintájára átalakult, míg
15
délre az eredeti ov- (’válik valamivé’) forma továbbra is megmaradt. Északon a kopulára
általában nem jellemzı az -in- betoldás, bár az átmeneti terület egyes dialektusaiban (pl. egyes
szlovákiai romani változatokban), sıt a finn romaniban (hin ’van’) is megtalálható, délen
viszont az -in- betoldás a kopulában gyakori (pl. sine ’volt’, sinom ’vagyok’).
Egy másik jelentıs izoglossza az ún. délkeleti választóvonal (Matras 2003: 194-196,
2005). Az ezáltal körülhatárolt diffúziós centrum a romani északi vlah dialektusait foglalja
magába. Az innen keletre terjedı, új formákat eredményezı változásokra példa a szókezdı
foghangok affrikátává válása egyes szavakban (pl. tikno>cikno ’kicsi’, divos vs. dzes vagy zis
’nap (idıtartam)’), valamint egy szókezdı a- betoldása egyes szavakban, pl. nav>anav ’név’.
A délkeleti választóvonaltól keletre esı dialektusoknak a fenti újítások mellett
konzervatív jellemzıi is vannak, mint pl. az *ndř mássalhangzó-torlódás megırzése (pl. a
mandro/mando/manro ’kenyér’ szóban), míg a vonaltól nyugatra általában az *ndr
egyszerősödése figyelhetı meg: *mandřo > maro ’kenyér’, *pindro> piro ’láb’ stb.
Viszonylag koherens földrajzi eloszlást mutató különbség továbbá az s/h váltakozása is
(részletesen ld. Matras 1999c).
2. térkép: -h-terület. Forrás: Matras 2005.
16
Ez a változás Matras szerint az opció-kiválasztódás egyik példája: az egyidejőleg
rendelkezésre álló formavariánsok közül a közösség az egyik variáns használatát preferálja,
így a másik fokozatosan kiszorul az általa beszélt változatból. Ez az s>h változás szókezdı
helyzetben általában a kopulát, míg a nyelvtani paradigmában a magánhangzóközi helyzetben
levı -h-t érinti leggyakrabban. A szókezdı s->h- változás néhány változatban egyes mutató-
és kérdınévmásokra is kiterjed. Az adatok szerint a legtöbb változatban a h- elıfordulása a
kopulában (fıként a 3. személyő alakokban pl. hi ’van’) általában együtt jár a nyelvtani
morfémákban a -h- általánossá válásával magánhangzóközi helyzetben (pl. leha ’vele, hn’.,
kerelahi ’csinálta, szokta csinálni’, džaha ’megyünk, fogunk menni’). A kérdı- és
mutatónévmásokban a h- kiválasztását eredményezı változás központja a szintók által beszélt
romani változatok csoportja, amelyekre az s>h változásban való nagyfokú érintettségük miatt
a szakirodalom gyakran h-dialektusokként utal. A nyelvtani morfémákban (-h-) és a
kopulában is tartalmaznak h-t például a szintó változatok, a finn romani, a centrális
dialektusok (pl. a dél-szlovákiai és a magyarországi romungró változatok), a doljenszkai vagy
szlovén/horvát romani néven ismert változat, a déli vlah romani változatok közül a gurbet,
továbbá néhány arli dialektus, a centrális és vlah változatok közötti átmeneti dialektusok (pl. a
magyarországi cerhári és a gurvári), valamint egyes, a h-zóna peremén (pl. ÉszakGörögországban)
elhelyezkedı dialektusok. Egy másik gyakori változás a szóvégi -s
elhagyása. Ezt számos különbözı délkelet- és kelet-európai dialektusban dokumentálták, így
pl. a szlovén/horvát változatban, a déli centrális dialektusokban, az arliban, egyes déli vlah
dialektusokban, de az erdélyi gáborok vlah romani változatában is megfigyelhetı.
A -h- elterjedését jelölı izoglosszával nagy átfedést mutat a befejezett igék és a jelen
idejő létige esetében az Esz./2. személyt jelölı toldalék két változatának (-al vs. -an)
eloszlása. A történeti adatok alapján a konzervatívabb forma az -al (Matras 2005: 20), amely
számos romani változatban a Tsz./2. személyt jelölı toldalék analógiájára -an formát vett fel.
Ezekben a változatokban az igei paradigma egy részében (perfektív aspektusban, ill. a létige
esetében jelen idıben is) megszőnt az Esz./2. és a Tsz./2. közötti morfológiai distinkció. (Az -
an végzıdés használatos a 2. személy jelölésére egyes és többes számban egyaránt: pl. kerdan
’csináltál, csináltatok’, san ’vagy, vagytok’).
Egy másik fontos izoglossza néhány olyan változás földrajzi elterjedésének mintázatain
alapul, amely a morfológiai paradigmában eredményezett újrastrukturálódást.
17
3. térkép: Morfológiai paradigmák. Forrás: Matras 2005.
Jelmagyarázat: - - - - = kölcsönzött igék adaptációs markere; ____ = mutatószók;
…….. = perfektív végzıdés Tsz./2. és Tsz./3. személy.
Az egyik érintett változó a környezeti nyelvekbıl kölcsönzött igék morfológiai
adaptációjára szolgáló marker. Ez jellemzıen -iz- formájú a Fekete-tenger környéki és az
Északnyugat-Görögországban beszélt romani dialektusokban, -is- (-is-ar-) a vlah romani
változatokban, -in- az északi dialektuscsoport balti dialektusaiban, valamint a centrális
változatokban és a nyugati balkáni dialektusokban, és -av- vagy -ar- az északi
dialektuscsoport északnyugati, finn-szintó alcsoportjában.
A mutatónévmások esetében a régebbi formák (akava, adava) elsısorban a Balkánon
valamint a déli és nyugati peremterületek romani változataiban fordulnak elı. A
mutatónévmási tövek reduplikációjával létrejött új formák (kada, kaka) kialakulásának
központja az északi vlah dialektusok csoportja Erdélyben, és valószínőleg onnan terjedt
tovább ez a változás északi irányban a centrális dialektusok egy részére (pl. a kelet-szlovák
romanira), valamint dél felé a bulgáriai drindári-bugurdzsi változatokra. Európa egy kisebb
középsı területén a rövidebb ada, aka forma az általánosan elterjedt. Az Európa északnyugati
részén keletkezett romani dialektusokban, pl. a szintóban és a finn romaniban a kava (dava),
míg az északi dialektuscsoport balti alcsoportjába tartozó változatokban általában az adava
forma jellemzı.
18
Ugyancsak viszonylag koherens elterjedési mintázatot mutat a perfektív igék többes
szám 2. és 3. személyt jelölı toldaléka esetében a különbözı alakváltozatok elterjedése.
Számos közép-kelet-európai romani változatban a Tsz./2. személyt az -an, a Tsz./3. személyt
az -e marker jelöli. A Balkánon -en (Tsz./2.) és -e (Tsz./3.) variánsokat, az északkeleti
dialektusokban mindkét személy esetében -e formát, a szintóban mindkét személy esetében -
en (illetve egyes változatokban -an) formát dokumentáltak. A három változó
alakváltozatainak elterjedését jelzı izoglosszák egyes területeken sőrősödı csoportokba
rendezıdnek. Ez azt mutatja, hogy a paradigma-egyszerősödés és újrastrukturálódás itt
ismertetett esetei is jó indikátorai az egyes dialektuscsoportok viszonylagos belsı
koherenciájának.
A nyelvi változás földrajzi diffúzió-modellje alapján úgy tőnik, hogy az európai romani
dialektusokon belül van egy északnyugat-délkelet irányú eloszlás. Az egyik különösen
innovatív és dinamikus dialektuscsoport a vlah dialektusok csoportja. A romanin belüli
változások másik centrumát északnyugaton a nagyon koherens szintó változatok alkotják. Ez
a változatcsoport számos változás kiindulópontja, ugyanakkor a délkeleti diffúziós
centrumból induló változások továbbterjedésének határa is egyben. A szintó csoportéhoz
hasonló mintázatokat mutat a finn romani, ez alapján beszél a szakirodalom egy viszonylag
egységes északnyugati finn–szintó csoportról. Az északkeleti ún. lengyel–balti–észak-orosz
romani dialektusok több változó esetében a szintó–finn csoportéhoz hasonló elrendezıdést
mutatnak. A romani divergens változási folyamatait, a dialektusok kialakulását Matras (2002,
9. fejezet) e két centrum vonzásában zajló dinamikus folyamatként mutatja be. Ebbıl a
perspektívából a centrális dialektusok e két központi terület közé ékelıdött, a vlah és az északi
dialektusok hatásának egyaránt kitett dialektusoknak tőnnek. A centrális dialektusokat számos
izoglossza szeli át, ám különbségeik ellenére nagy konzisztenciát mutatnak a morfológia, pl. a
jövıidı-jelölés, az esetragok, a személyt jelölı toldalékok, a mutatónévmások, és a
kölcsönige-adaptáció tekintetében, ezért a centrális dialektuscsoport is viszonylag
koherensnek tekinthetı. A balkáni dialektuscsoport mutatja a legnagyobb változatosságot, de
a különbségek számos diagnosztikus izoglossza tekintetében rendszerszerőek.
3.3. A kontaktusjelenségek szerepe a dialektus-klasszifikációban
A dialektus-klasszifikáció a belsı, eredeti struktúrát érintı változások mellett figyelembe
veszi a különbözı – korábbi és jelenlegi – környezeti nyelvekkel való érintkezésbıl
19
következı kontaktusjelenségeket (Matras 2002, 8. fejezet) is. A kölcsönzéssel összefüggı
dialektuskülönbségek elsısorban a szókészletet és a morfoszintaxist jellemzik, és jórészt az
átadó nyelvek közötti különbségekre vezethetık vissza. A kölcsönzött elemek morfológiai
adaptációjának ugyanakkor meglehetısen egységes szabályai14 vannak, ezért a
kontaktusjelenségeket másodlagosnak tekintik a dialektus-klasszifikáció szempontjából.
Ezt azért is fontos megemlíteni, mert Magyarországon a romani leíró nyelvészeti
munkák a dialektusok közötti különbségek illusztrálása céljából gyakran
kontaktusjelenségeket említenek, a romani változatok közötti különbségeket a meghonosodott
kölcsönzések („jövevényszavak”) forrásnyelveinek különbségeire visszavezethetı
sajátosságokra redukálva. Az ilyen típusú, kontaktusjelenségekre épülı dialektus-definíciók
szerint például az „oláh cigány” (vlah romani) nyelvjárások olyan változatok, amelyekre a
román nyelvvel való érintkezés nagy hatást gyakorolt. E meghatározások szerint a magyar
cigány (más néven: romungró, egyes szerzıknél „kárpáti cigány”) nyelvjárást az oláh cigány
nyelvjárásoktól elsısorban a román kölcsönelemek hiánya különbözteti meg, és a román
helyett a magyar és szláv nyelvi hatások jellemzik (vö. Vekerdi 1981: 1-4, 1983: 1-6). A
kontaktusjelenségekre fókuszáló dialektus-definíciók inkább diakrón perspektívából
magyarázó erejőek, a szinkrón változatosság egyes formáival, és a nyelvi változás más, nem
közvetlen kontaktus által elıidézett jelenségeivel gyakran nem tudnak mit kezdeni.
Nem csupán a folyamatos nyelvi változás, hanem a migráció vagy a geopolitikai
változások következtében átalakult (és változó) társadalmi és nyelvi kontaktusviszonyok is
viszonylagossá teszik a kontaktusra összpontosító dialektus-osztályozások relevanciáját.
Számos közösség esetében szükséges (lenne) különbséget tenni a) a régi, az adott romani
változatra valamikor tartósan és jelentıs mértékben ható, de a közösségben ma már egyáltalán
nem beszélt; b) a közelmúltbeli, jelenleg legfeljebb csak az idısebb generáció által ismert, c)
valamint az adott változatra jelenleg is ható környezeti nyelv(ek) között (vö. Matras 2002:
191-204).
Így például számos vlah romani változatot beszélı roma közösség esetében a migráció
következtében a román nyelvterülettel, a román beszélıközösségekkel való kapcsolat jó ideje
megszakadt. E közösségek romani változatait közvetlenül már nem befolyásolják a román
területi, társadalmi változatok, a román kontaktushatás ezekben az esetekben már történetinek
tekinthetı. Ugyanakkor például a romániai nem-vlah, pl. romungró változatok esetében
félrevezetı lenne általánosságban a román kölcsönelemek hiányára mint a romungró

14 Ezzel kapcsolatban lásd a thematikus vs. athematikus morfológia közötti distinkciót a romani
20
változatokat a vlah romani változatoktól megkülönböztetı jellemzıre hivatkozni, hiszen a
beszélık romani anyanyelvváltozatára (a magyar mellett vagy helyett) a román környezeti
nyelvvel való érintkezés is hatást gyakorol.
Másképp fogalmazva: nem minden, román kontaktushatásnak (ma is) kitett, román
kölcsönelemeket tartalmazó romani változat tekinthetı vlah romani változatnak. Ugyanakkor
természetesen számos, a román nyelvvel már nem érintkezı, és a román mellett más, újabb
környezeti nyelvekbıl származó kölcsönzéseket is tartalmazó változat meghatározott nyelvi
sajátosságok alapján a vlah romani dialektuscsoportba sorolható, függetlenül attól, hogy az e
változatokat beszélı közösségek másodnyelve(i) már nemzedékek óta nem a román, hanem a
magyar, a német, a szerb vagy éppen az amerikai angol15 valamely változata.

4. A magyarországi cigány kisebbség nyelvi sokfélesége
4.1. A statisztikai adatok16
A magyarországi cigány kisebbség különbözı csoportjai által beszélt nyelvekrıl és a
kétnyelvőek arányáról az egyik rendelkezésre álló adatcsoportot a népszámlálások jelentik
(lásd 2. táblázat).
A CIGÁNY KISEBBSÉGRE VONATKOZÓ NYELVI ÉS NEMZETISÉGI ADATOK A
NÉPSZÁMLÁLÁSOKBAN (1949-1990)
Év Cigány anyanyelv Anyanyelvén kívül
beszéli
Cigány nemzetiség
1949 21 387 9 958 37 598
1960 25 633 14 230 56 121
1970 34 957 - -
1980 27 915 17 613 6 404
1990 48 072 22 933 142 683
2. táblázat. Forrás: 1990. évi népszámlálás. Magyarország nemzetiségi adatai megyénként.
Budapest, KSH, 1992.

nyelvészeti irodalomban (vö. Bakker 1997, Matras 2002).
15 Ld. például a 20. század elején Szerbiából az USA-ba kivándorolt, vlah romani változatot beszélı
mácsvájá romák vagy a kelet-kanadai (Salo és Salo 1977) és az USÁ-ban élı kelderások (Salo 1979)
közösségeit.
16 A cigány kisebbség nyelveinek statisztikai reprezentációját, pl. a statisztikai diskurzusban használt
anyanyelv, nemzetiség, kétnyelvőség stb. fogalmakat, az etnonima- és linguonima-használatot itt nem
elemzem részletesen, errıl külön tanulmány készül.
21
A népszámlálások nyelvi és nemzetiségi adatainak értelmezését a cigány kisebbség esetében
problematikussá teszi a válaszok elıre strukturálásának és kezelésének módja. A
cenzuskérdıívek 1990-ig elıre nyomtatott válaszlehetıségként a nemzetiség tekintetében csak
a homogenizáló „cigány” kategóriát használták.
Az etnicitással kapcsolatos többségi diskurzusban gyakori cigány-nem cigány oppozíció
a cenzusokban azonban nem csupán a „nemzetiségi” klasszifikációt befolyásolta, hanem egy
másik szinten, a nyelvi kategorizációban is megjelent, mivel az anyanyelv vonatkozásában is
csak a „cigány” kategória volt megadva elıre nyomtatott válaszlehetıségként. A
népszámlálási kérdıívek és adatfelvételi útmutatók ugyanakkor semmiféle információt nem
tartalmaztak arról, hogy a „cigány anyanyelv” terminus alatt a kétnyelvő magyarországi
cigány közösségekben beszélt két teljesen különbözı nyelv közül melyiket, az újind romanit
vagy a neolatin beást, vagy éppen mindkettıt kell-e értenünk. E logika szerint a vélelmezett
etnikai hovatartozás („cigány”) a kisebbségi helyzető nyelv ikonjává válik: aki „cigány”, az
nyilván „cigány nyelven” beszél. Ennek a homogenizáló és esszencializáló szemléletnek
köszönhetıen a statisztikai reprezentáció szintjén láthatatlanná vált a két nyelv, a romani és a
beás, illetve e két nyelv különbségének, különállásának ténye. Ez a homogenizáló
nyelvideológia jellemezte a magyarországi cenzusokat 1990-ig.
A 2001. évi cenzus az etnikai és nyelvi identitás megjelenítésére adott lehetıségek
tekintetében több ponton is változást hozott. Fontos változás, hogy a 2001-es kérdıív módot
adott a több nyelvvel és etnikai közösséggel való azonosulás kifejezésére: míg a nemzetiségi
és anyanyelvi kötıdést vizsgáló kérdések esetében korábban csak egy, 2001-ben már több
(legfeljebb három) választ is meg lehetett megjelölni. Újdonság, hogy a kérdıívben az
anyanyelv(ek)re és az anyanyelven kívül beszélt egyéb nyelv(ek)re irányuló kérdés mellett a
családi, baráti közösségben használt nyelvre vonatkozó kérdés is helyet kapott. További
pozitív változás, hogy a 2001-es kérdıív – legalábbis elvileg – már lehetıséget adott a cigány
kisebbség nyelvi sokféleségének megjelenítésére, hiszen az anyanyelv és a családi, baráti
közösségben használt nyelv tekintetében az elıre nyomtatott válaszlehetıségek között a
romani és a beás nyelv külön szerepelt.
A cigányság nyelvi és etnikai sokféleségének reprezentációjára biztosított lehetıségek
esetében a 2001-es cenzus kérdıívében ellentétes tendenciákat figyelhetünk meg. A
„nemzetiség” tekintetében a kérdıív továbbra is homogenizáló maradt, mivel csak a „cigány
(roma)” válaszlehetıséget kínálta fel, azaz nem adott módot a beás és a roma identitás
22
differenciált megjelenítésére. Az anyanyelv és a családi-baráti közösségben használt nyelv
tekintetében a cenzuskérdıív – a sokféleség megjelenítésének lehetısége mellett – ezúttal
túlspecifikál. Nyelvnévként ugyanis a „romani” és a „beás” mellett biztosított egy harmadik
opciót is, amelyre a „cigány (roma)” terminussal utalt. Ebben a kontextusban, amelyet a
három elıre nyomtatott „linguonima”: a „romani”, a „beás” és a „cigány (roma)” együttes
elıfordulása határoz meg, nyilvánvalóvá válik az utóbbi kategória inadekvátsága. Nincs
ugyanis olyan idióma, amely nem a romani nyelv és nem is a beás nyelv valamely változata,
hanem az elızı kettıtıl különbözı, „cigány (roma)” nyelv lenne. Következésképpen igen
nehéz elképzelni, hogy a romanin vagy a beáson kívül milyen más „cigány (roma)” nyelvre
utalhat ez a terminus mint nyelvnév: ez a terminológia a 2001-es cenzuskérdıívben
nyelvészeti nonszensz.
Érdekes továbbá, hogy bár a kérdıív a kisebbségi nyelvi kérdésekre felkínált
válaszlehetıségekben különbséget tett a romani és a beás nyelv között, az eredmények
publikálása során a KSH ezt a distinkciót tudatosan17 figyelmen kívül hagyta. Az adatokat
összesítı táblázatokban ugyanis a két, teljesen különbözı nyelv beszélıit a „cigány” vagy
helyenként a „cigány (roma, romani, beás)” nyelvi rubrika alatt összevontan említik, tehát
továbbra is úgy jelenítik meg ezt a két különbözı beszélıcsoportot, mintha egy és ugyanazon
nyelv beszélıi lennének. A két nyelv összevonását a népszámlálási eredmények
publikációiban Kontra Miklós (2003) a beásokat láthatatlanná tevı stratégiának tekinti és
bírálja. Én úgy vélem, hogy ez csak a probléma egyik oldala. Nemcsak a beás, hanem a
romani beszélık is láthatatlanná válnak a KSH által alkalmazott adatkezelési eljárás
következtében, hiszen az a két, teljesen különbözı nyelv beszélıit egyaránt hol egy harmadik,
homogenizáló kategóriába, a „cigányul” beszélık csoportjába sorolja, hol pedig az
értelmezhetetlen „cigány (roma, romani, beás)” nyelvi kategória alatt jeleníti meg. Ez utóbbi
megnevezés nyelvnévként nem csupán hiperkorrekt, hanem félrevezetı is, mivel azt sugallja,
hogy a „cigány” nyelvi kategória három különbözı entitást foglal magában: a roma, a romani
és a beás nyelvet. A nyelvnévként használt roma és romani terminusok referense valójában
ugyanaz: a romani nyelv. A két forma a romani nyelvben ugyannak a lexémának, a rom
szónak az alakja: az elsı többes szám alanyesetben álló fınévi alak, a második pedig a
fınévbıl képzett melléknév egyes számú, nınemő formája. Az anyanyelvi beszélık
etnonimaként a fınevet, nyelvnévként a melléknevet használják. A fentiek miatt a kisebbségi

17 Vö: „A beás, romani válaszok a táblázatokban egyaránt a cigány megjelöléső adatok között
szerepelnek, annak ellenére, hogy más nyelvcsaládba tartoznak” (KSH 2002: 10).
23
nyelvhasználattal kapcsolatos eredmények18 értelmezése a „cigány (roma)” kisebbség
esetében a 2001-es népszámlálásban is problematikus maradt.
A magyarországi cigány népesség nyelvi sokféleségével (vö. Réger 1988, 1995) és
anyanyelvi megoszlásával kapcsolatban egyedül a Kemény István és munkatársai által 1971-
ben, 1993-ban és 2003-ban végzett, cigány népességre irányuló reprezentatív19 szociológiai
vizsgálatok tartalmaznak statisztikai adatokat. Ezek alapján vált közismertté a magyarországi
cigányság nyelvi csoportjaival kapcsolatban az a klasszifikáció, amelyet Kemény és Janky
(2003: 70) legutóbb így fogalmazott meg: „A magyarországi cigányok három nagy nyelvi
csoporthoz tartoznak. Ezek: a magyarul beszélı magyar cigányok, a romungrók (akik
magukat magyar cigánynak, zenész vagy muzsikus cigánynak mondják), a két nyelven,
magyarul és cigányul beszélı oláh cigányok (akik magukat romának, romnak mondják), és a
két nyelven, magyarul és románul beszélı román cigányok (akik magukat beásnak mondják).”
Az alábbi (3. számú) táblázat Kemény 1999, és Kemény és Janky 2003 alapján összefoglalja a
három vizsgálat anyanyelvi és beszélt nyelvi adatait. Ezt követıen a romani és a beás
nyelvészeti kutatások eredményeibıl kiindulva fogalmazok meg néhány, az adatok
értelmezését árnyaló kiegészítést, illetve kritikai észrevételt a szerzık által használt
terminológiával kapcsolatban.
A magyarországi cigány népesség anyanyelvi és beszélt nyelvi megoszlására
vonatkozó adatok három szociológiai felmérésben
Év Becsült
létszám
Anyanyelv (%) Beszélt nyelv (%)
 magyar cigány Beás egyéb csak
magyar
cigány Beás Egyéb
1971 270 000-
370 000
 71 21,2 7,6 0,2 - - - -
1993 420 000-
520 000
89,5 4,4 5,5 0,6 77 11,1 11,3 0,6
2003 520 000-
650 000
86,9 7,7 4,6 0,8 74,2 15,4 7,1 3,3
3. táblázat. Forrás: Kemény 1999, Kemény és Janky 2003

18 A 2001-es adatok szerint a „cigány (roma, romani, beás)” anyanyelvet vallók száma 48 685, a
magukat a „cigány (roma)” nemzetiséghez tartozónak vallók száma 190 046 volt. A „cigány (roma)”
nemzetiségi kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötıdınek 129 259, és a „cigány” vagy számos
szöveghelyen „cigány (roma, romani, beás)” nyelvet családi, baráti közösségben használónak 53 323
személy vallotta magát (vö. KSH 2002).
19 A két korábbi vizsgálat adatai két százalékos, a 2003. évi pedig egy százalékos országosan
reprezentatív mintán alapulnak, ld. Kemény és Janky 2003: 64. A mintavétel részleteivel kapcsolatban
24
Az idézett adatok azt mutatják, hogy a magyarországi cigány népesség nagy része mára
nyelvileg asszimilálódott, magyar egynyelvővé vált. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy sem
a magukat magyar anyanyelvőnek, sem pedig a magukat csak magyarul beszélıknek, azaz
magyar egynyelvőnek valló beszélık nem tekinthetık társadalmilag, etnikailag homogén
csoportnak.
A vizsgálatok anyanyelvi és beszélt nyelvi adatait értelmezı tanulmányokat az etnicitást
és a beszélt nyelvet, illetve az etnicitást és az anyanyelvet implicit módon azonosító, a nyelvet
az etnikai identitás ikonjának tekintı, esszencializáló kutatói nyelvideológia jellemzi. Ennek
az egyik megnyilvánulása két, nyelv alapján definiált csoport, a magukat magyar
anyanyelvőnek és a magukat csak magyarul tudónak valló beszélık csoportjának azonosítása
a romungrók csoportjával.
Az anyanyelvi és a beszélt nyelvi klasszifikáció alapvetıen nyelv alapján definiált
társadalmi kategóriákat hoz létre. A magukat magyar anyanyelvőnek vallók csoportjába per
definitionem azok tartoznak, akik anyanyelvükként a magyart jelölték meg. Az 1993-as és a
2003-as vizsgálatban az anyanyelvi és a beszélt nyelvi adatok közötti különbségbıl arra
következtethetünk, hogy a magukat magyar anyanyelvőnek vallók egy része valójában
kétnyelvő, aki bár a magyart vallotta anyanyelvének, a magyar mellett a romani vagy a beás
nyelv valamely változatát is beszéli. A magyar anyanyelvőek csoportja tehát nyelvileg is
heterogén, erre a csoportra a romungrókat a magyar egynyelvőekkel azonosító, fent idézett
kutatói definíciót és terminológiát alkalmazni problematikus.
A vizsgált népességen belül a „csak magyarul” beszélık csoportjába beletartoznak
mindazok, akik magyar egynyelvőnek mondták magukat, függetlenül az általuk vallott etnikai
identitástól. Ez a csoport a beszélt nyelv alapján homogénnek tőnhet, de csak a beszélt nyelvi
adatok alapján nem következtethetünk arra, hogy a válaszadók társadalmi, etnikai identitás
tekintetében is homogén csoportot alkotnának. A csak magyarul tudók csoportja mint nyelvi
kategória ugyanis nemcsak azokat a magyar egynyelvőeket foglalja magába, akiknek elıdei
egykor vagy ma a romani nyelv romungró változatát beszélték/beszélik, hanem azokat is, akik
nem beszélik az elızı generációk, pl. szüleik-nagyszüleik vlah romani, szintó, vagy éppen
beás változatát, de az etnikai identitás tekintetében továbbra is romának, szintónak, vagy
beásnak tekintik magukat.
 A beszélt nyelvek, ezen belül az anyanyelv(ek) mint társadalmilag konstruált kategória
(vö: Skutnabb-Kangas 2000: 101-195), valamint az etnikai identitás(ok) közötti összefüggés

ld. Kertesi-Kézdi 1998: 15-97.
25
rendkívül változatos és bonyolult lehet (vö. Matras 2004)20. A nyelv csak egy, bár
kétségtelenül nagyon fontos faktora az identitásnak, és a nyelvi asszimiláció nem jár
feltétlenül és automatikusan identitás-váltással is. Így például lehetséges, hogy egy szüleinagyszülei
vlah romani vagy beás változatát már nem beszélı személy továbbra is romának,
illetve beásnak tartja magát, és mások is annak tekintik ıt
21. A magyar egynyelvő beszélık
csoportja tehát, szemben a Kemény és Janky által alkalmazott definícióval, nem feltétlenül
azonos a romungrók/magyar cigányok csoportjával. Másként fogalmazva: nem minden cigány
identitású(nak tekintett), magyar egynyelvő személy romungró/magyar cigány. A nyelvészeti
adatok tanúsága szerint ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy a magyarországi romungró
közösségek tagjai valamennyien magyar egynyelvőek, hiszen ha a mai Magyarország
területén már kevesen is, de vannak, akik még beszélik a romani nyelv centrális
dialektuscsoportba sorolt romungró/magyar cigány változatát (ld. a 4.3. szakaszt).
Önmagában tehát sem a magyar anyanyelv, sem pedig a magyar egynyelvőség nem ok
arra, hogy az adott válaszadót automatikusan „romungrónak” tekintsük, akár az etnikai, akár a
nyelvi identitásra utaló kategóriaként használjuk az említett terminust. Amit az általa deklarált
anyanyelv vagy nyelvismeret alapján biztosan mondhatunk, pusztán annyi, hogy a
megkérdezett magyar anyanyelvőnek, illetıleg csak magyarul tudónak, azaz magyar
egynyelvőnek vallotta magát.
A kétnyelvő cigány közösségek tagjainak többsége Magyarországon a magyar mellett a
romani nyelv valamely változatát beszéli. Bár a „cigányul” (értsd: romani nyelven) és
magyarul beszélı magyarországi népesség nagy része feltehetıen valóban vlah romani, más
szóval „oláh cigány” változatokat beszél, a nyelvészeti és etnográfiai kutatások nem vlah, pl.
centrális (ld. pl. a magyar cigány/romungró, és a vend romani változatot) és északi romani
dialektusok magyarországi változatait (szintó változat) is dokumentálták. A „cigány
anyanyelvőek” és a „cigányul” is beszélık csoportját tehát nem csupán a vlah romani
változatokat beszélı romák („oláh cigányok”) alkotják. Ezért az említett szociológiai
vizsgálatokban alkalmazott, a „cigányul” beszélıket az „oláhcigányokkal” azonosító
terminológia pontosításra szorul.

20 Az anyanyelv és „nemzetiség” bonyolult viszonyát, és e viszony változatosságát és
változékonyságát egyébként a szóban forgó vizsgálatok adatai is jól mutatják, bár a szerzık ebbıl a
szempontból nem elemzik azokat (vö. Kemény és Janky 2003: 74-75).
21A nyelvcsere és az etnikai identitás összefüggését elemezve ezt Kemény István (1999: 13) is
megfogalmazza: „A nyelvi váltás (…) nem feltétlenül jár az etnikumhoz kötıdı identitás elvesztésével
vagy gyengülésével. Az oláhcigányok megırizhetik oláhcigány identitásukat akkor is, ha már csak
rosszul tudnak cigányul, a beások is megırizhetik etnikai identitásukat, ha már csak rosszul tudnak
beásul, és továbbra is idegennek tekinthetik (…) egymást és a romungrókat”.
26
 A nyelvet és az etnicitást azonosító kutatói ideológia újabb példája az idézett
szociológiai vizsgálatokban az a klasszifikáció, amely a beás közösségekben a magyaron
kívül beszélt nyelvváltozatot román nyelvnek, és ebbıl kiindulva a változat beszélıit „román
cigánynak” tekinti. A magyarországi cigányság e kétnyelvő, magát többnyire beásnak nevezı
csoportja a magyar mellett nem a romani, hanem a beás nyelv valamely változatát22 beszéli.
A beások anyanyelve – legalábbis történeti, tipológiai szempontból – román nyelvváltozat,
amelynek fejlıdése a magyarországi beások esetében annak következtében, hogy e
közösségek román nyelvterülettel való kapcsolata megszakadt, a romániai román
változatokétól eltérı módon, délszláv és magyar nyelvi kontaktushatások között zajlott/zajlik.
(A magyarországi beások által beszélt román változatok és a román nyelv területi
változatainak kapcsolatáról ld. Borbély 2001.) A magyarországi beás közösségek
anyanyelvükre általában a saját etnikai csoportjukhoz kötıdı, önálló „cigány nyelvként”
tekintenek. Hasonló tendenciák figyelhetık meg a különféle intézményi gyakorlatokban is: az
utóbbi egy-két évtized magyarországi nyelvpolitikája, oktatási gyakorlata és kisebbségi jogi
dokumentumai a beások által beszélt változatokat nem pusztán a román nyelv dialektusaiként,
hanem önálló kisebbségi nyelvként23 kezelik. Az 1993. évi LXXVII., a nemzeti és etnikai
kisebbségek jogairól szóló törvény például a romani mellett a magyarországi cigányság által
beszélt kisebbségi nyelvként ismeri el a beást is. A beás közösségekben beszélt változatok
Magyarországon elindultak a különfejlıdés, újabban a tudatos, tervezett fejlesztés (Pálmainé
Orsós 2002: 15-24), regionális standard kialakításának irányába. A jelenlegi magyarországi
nyelvhasználói és nyelvpolitikai gyakorlatban a beás voltaképpen egy a román nyelvtıl
eltávolodott, önállóvá vált Ausbau-nyelv (Kloss 1967, 1986, Cseresnyési 2004: 168-170)
képét mutatja24
.

22 A beások magyarországi dialektusairól ld. Kovalcsik 1993b, egyes beás közösségek etnikai és
nyelvi identifikációs stratégiáival, ideológiáival kapcsolatban ld. Fleck–Virág 1999, Szalai 1997
23 A nyelv vs. dialektus közötti distinkció problémáival, e kategóriák társadalmilag konstruált
jellegével kapcsolatban ld. pl. Cseresnyési 2004: 126-137, Skutnabb-Kangas 2000: 5-46, Wardhaugh
1995: 25-53. A nyelvi klasszifikációról, a nyelvek azonosításának és a nyelvek közötti határok
„megállapításának” ideológiai dimenziójáról ld. Irvine és Gal 2000, Friedman 1997b.
24 A más (például szerb, horvát, görög vagy román) nyelvi és társadalmi környezetben élı beás
közösségek által beszélt változatok valószínőleg más irányban változnak. A romániai beások nyelvi
helyzete – a kontaktusviszonyok különbségébıl adódóan – valószínőleg szociolingvisztikai
szempontból is eltér a román nyelvterületen kívül élı beás közösségekétıl. Környezetük feltehetıen
nem kétnyelvő, hanem kétdialektusú beszélıkként tekint rájuk. Arra vonatkozó kutatásról, hogy a
romániai beások anyanyelvváltozata hogyan viszonyul más román (standard és nem standard)
változatokhoz, és maguk a beás beszélık ill. a nem-cigány többség milyen társadalmi jelentéseket
kapcsolnak ehhez a kódhoz, nincs tudomásom.
27
4.2. Etnonimák és nyelvváltozatnevek
A lovári, kelderás, cerhári stb. terminusokkal25 a roma közösségek tagjai általában
különbözı társadalmilag meghatározott szempontok szerint szervezıdı csoportközi relációkra
és határokra utalnak. Ezek a romani nyelvhasználatban elsısorban csoportnév funkciójú
kifejezések a nyelvészeti szakirodalomban gyakran linguonimaként is használatosak. Így
például a lovári (dialektus), cerhári (dialektus) stb. kifejezések a magukat lovárinak,
cerhárinak nevezı közösségekben beszélt romani változatokra utalnak, azaz a romani nyelv
különbözı beszélıcsoportokhoz kötıdı társadalmi változatainak megnevezésére
is szolgálnak.
Ennek a társadalmi csoportok és nyelvváltozatok között indexikus kapcsolatot
feltételezı terminológiának a használata, bár sok esetben praktikusnak tőnhet, mindig
körültekintést, alapos kontextualizálást kíván. A nyelv- és változatnevek idiómákhoz való
viszonya változatos lehet, és a pusztán nyelvi kritériumokra korlátozódó definíciók gyakran
nem esnek egybe az adott változatot beszélı közösségek tagjainak társadalmi, politikai,
gazdasági stb. megfontolásokat is tükrözı nyelvi identifikációs gyakorlataival. Nem ritka,
hogy ugyanaz az etnonima vagy linguonima különbözı etnicitású közösségekre vagy eltérı
idiómákra utal, vagy épp ellenkezıleg: egy adott közösség vagy az általa beszélt változat
megnevezésére (különbözı helyzetekben) több különbözı terminus is használatos. (A
romákkal és a romani változatokkal kapcsolatban a roma csoportok tagjai, valamint a
különféle tudományágak kutatói által használt társadalmi, pl. etnikai és nyelvi klasszifikációs
rendszerek értelmezésérıl kiváló elemzést ad pl. Piasere 2002: 215-268, és Williams 2005:
130-174. Ld. még Salo 1979.)
Erdélyben például több olyan roma etnikai alcsoportot is találhatunk, amelyek magukat
köldörárnak nevezik, és/vagy más roma csoportok utalnak így rájuk, de az azonos etnonima

25 A közép-kelet- és délkelet-európai roma közösségek esetében gyakori (vö. pl. Bakker - Matras 1997,
Friedman 1999), hogy az ıket megnevezı etnonimák foglalkozásnevekre vezethetık vissza. Lássunk
néhány példát a roma csoportokra utaló elnevezések folk-etimológiájára: Čurari/csurár:
’bırfeldolgozók, rostások’ (üstkészítı’ (cerha ’sátor’); colári: ’szınyegesek, textilkereskedık’ (hogy egyes etnonimák foglalkozási specializálódásra utalnak, nem tesz lehetıvé általánosítható
következtetéseket az e terminusokkal megnevezett roma közösségekkel kapcsolatban sem a gazdasági
profil (vö. Ladányi - Szelényi 1997: 6), sem az etnikai identitás és a csoporthatárok (Williams 2005:
210-212), sem az általuk beszélt romani változat, sem pedig az e tényezık közötti viszony
tekintetében.
28
esetükben eltérı identitást takar. A nagyfalusi26 romani anyanyelvő közösségnek a tagjai,
amelyben terepmunkámat végeztem, anyanyelvükön beszélve saját roma közösségükön
(amară ŕoma, amară-feli ŕoma ’a mi romáink, a magunkfajta romák’) belül köldörárokat és
csurárokat különböztetnek meg. Nem cigány beszédpartnerhez szólva, magyarul vagy
románul legtöbbször a „gábor” terminussal utalnak önmagukra, és Erdély- és Románia-szerte
a nem-cigányok gábor cigányokként ismerik ıket. E közösség tagjai saját etnikai
csoportjuktól különbözınek (aver ŕoma ’másféle romák’) ismerik fel és másként is (pl.
cărhare27) nevezik meg egy másik, magát szintén köldörárnak nevezı, de a „gáborokétól”
különbözı vlah romani változatot beszélı erdélyi roma csoport tagjait. Mindegyik csoport
endogám, és különbözınek tekinti és különbözıként klasszifikálja a másikat. Az említett két
erdélyi roma csoport közötti relációra vonatkoztatva az „etnikai önelnevezés mint
nyelvváltozatnév” (ld. romániai köldörár) alkalmazása megfelelı kontextualizálás nélkül két,
a társadalmi és nyelvi identitás tekintetében különbözı, egymástól kölcsönösen elhatárolódó
roma csoport, valamint az általuk beszélt két különbözı vlah romani változat közötti
distinkció összemosását eredményezné.
A fenti példából is látható, hogy az önelnevezések hasonlósága (köldörár) és az, hogy
két romani változat ugyanabba a romani dialektuscsoportba (vlah romani) sorolható, semmit
sem mond a szóban forgó roma csoportok közötti tényleges kapcsolatról. Ez a példa is arra
figyelmeztet, amit az olaszországi romákkal kapcsolatos különféle nyelvi és etnikai
csoportosításokat elemezve Piasere (2002: 239) így összegez: „egy ilyen osztályozás semmit
sem fog elárulni arról, hogy egy adott régióban különbözı »csoportok« között milyen valós
összefüggések, kapcsolatok léteznek, sem arról, hogy az egyes »csoport« milyen kognitív
ismérvek alapján azonosítja a többi csoportot. A közös nyelv vagy két hasonló dialektus nem
eredményez automatikusan egyéb hasonlóságot a nyelve(ke)t beszélı csoportok között, ez egy
olyan aspektus, amelyet adott esetben alaposan meg kell vizsgálni.” A különbözı roma
közösségek és etnikai alcsoportok közötti relációk megértéséhez a nyelvi és nem-nyelvi

26 A terepmunkát egy olyan Maros megyei mikrorégióban végeztem, amelynek településein az ott élı
romák („gáborok”) saját, politikai topográfiája három, egymással szoros társadalmi együttmőködést
fenntartó gábor közösséget különböztet meg. A legtöbb idıt abban a közösségben töltöttem, amelynek
lakhelyére a gáborok gyakran olyan metaforákkal utalnak, mint a „centrum” (čentro) vagy „a nagy
falu” (o baro gav). Ez a terminológia is utal arra a társadalmi jelentıségre és presztízsre, amely az e
településen élı roma közösség egyes szegmenseihez a gáborok társadalmi-politikai ideológiájában és
gyakorlataiban kapcsolódik. A továbbiakban erre a településre, illetve az itt élı roma közösségre
magam is a romani politikai diskurzusból kölcsönzött „Nagyfalu” terminussal utalok.
27 Fontos leszögezni, hogy a gáborok által „cörhár”-nak nevezett erdélyi roma csoport romani
változata és a magyarországi cerhári változat – az elnevezések hasonlósága ellenére – nem azonos. A
szóban forgó roma csoport Romániában corturar ’sátoros’ néven is ismeretes.
29
tényezık együttes, konkrét kontextusban való vizsgálata szükséges. Ha eltekintünk a konkrét
közösségek társadalmi gyakorlataitól, és csak a nyelvet vesszük figyelembe, akkor
elıfordulhat, hogy azonos csoportba sorolunk olyan roma közösségeket, akik nagyon is
„eltérı társadalmi struktúrákban élnek” (ibid.).

4.3. Romani dialektusok Magyarországon
A négy dialektuscsoportot megkülönböztetı klasszifikációt alapul véve azt mondhatjuk, hogy
a mai Magyarország területén beszélt romani változatok a balkáni dialektuscsoport kivételével
mindegyik dialektuscsoportot reprezentálják, bár vannak olyan változatok, amelyeket
feltehetıen már csak nagyon kevesen beszélnek.
A legtöbb magyarországi romani változat – de nem valamennyi – a vlah romani
dialektuscsoportba tartozik. A szakirodalomban a vlah romani dialektusok közé sorolják
például azokat a romani változatokat, amelyeket a lovári, colári, kelderás, másári, csurári,
cerhári, kherári, drizári néven ismert roma közösségekben beszélnek.
 Ma Magyarországon a centrális dialektusokat beszélık csoportja feltehetısen jóval
kisebb, mint a vlah romani változatokat beszélıké. A magyarországi centrális változatokat a
dialektuscsoport déli alcsoportjába sorolja a szakirodalom (Matras 2002: 9). Ilyen déli
centrális romani változat pl. a romungró (más néven magyar cigány) terminussal megnevezett
változat, az ún. vend romani, és centrális, de átmeneti, vlah romani dialektusok hatása alá
került változatnak tekinthetı a gurvári is (Vekerdi 1971, Tálos 2001). Az általában a vlah
változatokhoz sorolt, fıként északkelet-magyarországi roma közösségekben beszélt cerhári
változattal (vö. Mészáros 1976) kapcsolatban szintén megjegyzik, hogy átmeneti változatnak
tekinthetı, mivel számos, a centrális dialektusokkal közös jegyet mutat (Matras 2002: 8).
Egyes vélemények szerint (Tálos 1988, 2001) nem-vlah változat lehetett, amelyben a vlah
romani változatokat beszélı roma közösségekkel való társadalmi érintkezés hatására a vlah
változatokhoz közeledı változások zajlottak le, azaz a jelenlegi változat voltaképpen
dialektus-keveredés eredményeképpen alakult ki.
A romungrónak nevezett romák által beszélt romani változatokat (ld. pl. Erdıs Kamill
vonatkozó tanulmányait a Vekerdi (1989) által szerkesztett kötetben, Görög 1985, Vekerdi
1981) a délkeleti centrális dialektusok közé sorolják. Általában erre a romani
beszélıcsoportra, illetve az ı nyelvileg asszimilálódott leszármazottaikra utalnak a vlah
romani változatokat beszélı romák a romungró etnonimával (Hutterer és Mészáros 1967: 5).
30
A nyelvészeti szakirodalomban a romungró és a magyar cigány kifejezések szinonimák,
amelyek etnonimaként és az e csoportok által beszélt romani változatra utaló nyelvnévként is
használatosak. A mai Magyarország területén romungró romani változatokat beszélı
közösségek egyes adatok (pl. Vekerdi 1981, Tálos 2001) szerint fıként Nógrád megyében,
Pest környékén a Pilisben és kis számban Baranyában élnek. Feltételezhetı, hogy
Magyarországon az e változatokat beszélı romák körében volt a legerıteljesebb a nyelvcsere
(Vekerdi 1981, Kemény 1999). Romungró változatokat beszélı roma közösségek ma nagyobb
számban Dél-Szlovákiában találhatók. (Az ı romani változataikkal kapcsolatban ld. pl.
Hübschmannová és Bubenik 1997, Elšik et al. 1999, Elšík in press)
A centrális dialektusok délnyugati csoportjába sorolja a szakirodalom a fıként egyes
Somogy és Zala megyei településeken élı romák által beszélt, vend romaninak nevezett
(Vekerdi 1984) változatot. A rendelkezésre álló adatok alapján Matras (2002) arra
következtet, hogy a magyarországi vend romani, egyes burgenlandi roma közösségek romani
változata (Knobloch 1953, Halwachs 1993, 1998, 1999) és az észak-szlovéniai ún. prekmurje
romani (Štrukelj 1980) változatok egymáshoz igen közelálló dialektusoknak tekinthetık. A
romani északi dialektuscsoportjába sorolt szintó változat beszélıinek számát Magyarországon
(Mészáros 1980) mindössze néhány száz fıre becsülik.
A fentieket összegezve (ld. 1. ábra) azt mondhatjuk, hogy a beszélt nyelv
tekintetében Magyarországon nemcsak a nem-cigányok által gyakran homogénnek tekintett,
valójában különbözı etnikai és nyelvi csoportokat magában foglaló „cigányság”, hanem azon
belül a romani változatokat beszélık csoportja is heterogén kisebbség.
A CIGÁNY KISEBBSÉG NYELVI CSOPORTJAI MAGYARORSZÁGON
Egynyelvőek Kétnyelvőek
 Nyelvileg asszimilálódott Romani – magyar Beás – magyar
 magyar egynyelvőek
 vlah romani centrális romani északi romani
 változatok vátozatok változatok
 lovári romungró/ szintó árgyelán muncsán ticsán
 kelderás magyar cigány
 másári vend romani
 colári
31
 csurári stb.
 cerhári*
 gurvári*
1. ábra. Megjegyzés: A * átmeneti változatokat jelöl.
5. A nyelvi különbségek társadalmi jelentése – néhány megjegyzés a dialektológiai
vizsgálatok korlátairól
A különbözı variánsok társadalmi eloszlásáról és általában a nyelvi különbségek jelentésérıl
árnyaltabb képet kaphatunk, ha a külsı, elemzıi perspektívát kiegészítjük az anyanyelvi
beszélık különbözı csoportjainak saját perspektívájával, és az adatokat ez utóbbi
kontextusban értelmezzük újra. Az egyes nyelvi változók különbözı variánsainak eloszlása
alapján nyert információt a dialektológiai kutatás – részben éppen a romani nyelvhasználat
társadalmi kontextusára vonatkozó ismeretek szőkössége miatt – elsısorban az egyes
nyelvváltozatok (dialektusok) azonosítására, és a dialektusokat egységes rendszerben
megjelenítı osztályozás (dialektuscsoportok) kialakítására használja. A nyelvi formák e
különbségeit az egyes roma beszélıközösségek tagjai ugyanakkor gyakran nem, vagy nem
elsısorban területi eloszlásokként értelmezik, hanem társadalmi jelentéseket és identitásjelzı
funkciót társítanak hozzájuk. Az, hogy a nyelvi változók közül melyeknek tulajdonítanak az
egyes roma közösségek társadalmi jelentést és jelentıséget, természetesen változó, és egy
konkrét közösségen belül is függ(het) a társadalmi és az interakciós kontextustól.
Ezt egy saját tereptapasztalataimból származó példa segítségével szeretném illusztrálni,
amely egy konkrét romani dialektusban mutatja be a változatosság néhány megnyilvánulását
és a hozzájuk kapcsolt társadalmi jelentéseket. Tapasztalataim szerint az erdélyi Gábor
közösségek romani változatában egyes morfológiai és morfo-fonológiai változók különbözı
alakváltozatainak elıfordulása olyan társadalmi változókkal mutat összefüggést, mint a
leszármazás, a társadalmi nem, a lokalitás, generáció stb. A beszélık egyes csoportjai ehhez a
saját dialektusukon belüli társadalmi változatossághoz különféle értelmezéseket kapcsolnak.
A nagyfalusi gábor közösségben pl. a jelenlegi elit bizonyos nyelvi változókhoz és
variánsaikhoz eltérı módon viszonyul: egyes nyelvi különbségeket stigmatizál, míg másokat
társadalmilag jelöletlennek tekint.
A nagyfalusi romák közösségükön belül az apai ági leszármazás alapján különbséget
tesznek csurár és köldörár leszármazási csoportok között. A két csoportot valójában affinális
rokonsági kapcsolatok kötik egymáshoz, de a mára létszámban és társadalmi, gazdasági
tekintetben is dominánssá vált köldörár ágazatok tagjai olyan ideológiákat és társadalmi
32
gyakorlatokat érvényesítenek, amelyekkel a két csoport elkülönülését igyekeznek
hangsúlyozni28. Ha szigorúan leíró szempontokat veszünk figyelembe, a nagyfalusi
köldörárok és a csurárok romani változata azonos, a közöttük levı különbség tapasztalataim
szerint a névszói paradigma két pontjára korlátozódik. A környezeti nyelvekbıl kölcsönzött,
hímnemő, -o végő fınevek többes szám alanyesetben a csurár beszélık változatában -uri, míg
a köldörár ágazatok változatában -ure végzıdést kapnak. Egy fınevekbıl melléknevet képezı
toldaléknak ugyancsak van „csurár” és „köldörár” alakváltozata. A jelenlegi köldörár elit a
nyelvi ideológia révén ezeket a különbségeket stigmatizálja, ennek következtében az [-uri]
variáns mára a „csurárság” és a csurársághoz kapcsolt alacsonyabb társadalmi presztízs
ikonjává vált. Ez az ideológia a két beszélıi csoport nyelvváltozatának azonosságait
figyelmen kívül hagyja, az említett – szerkezeti értelemben csekély - különbségeket viszont
hangsúlyozza, és azokat egy közösségen belüli társadalmi kontraszt (leszármazási csoportok
közötti presztízs-hierarchia) megjelenítésének nyelvi-ideológiai eszközeként hasznosítja. Ez a
példa is azt mutatja, hogy a nyelvi különbségek társadalmi eloszlásának vizsgálatában
szükséges figyelmet fordítani a nyelvi ideológiára, és annak a társadalmi különbségek és
határok nyelvi konstrukciójában betöltött szerepére.
Csak a társadalmi kontextus és az említett nyelvi változókhoz kapcsolódó ideológia
ismeretében érthetı meg az az alkalmazkodás, amely a csurár beszélık egy részének nyelvi
viselkedésében bizonyos helyzetekben megfigyelhetı. Tapasztalataim szerint azok az apai
ágon csurár ágazatból származó nık, akik köldörár ágazatba tartozó férfihoz mentek
feleségül, kerülik a csurársággal asszociált variánsok használatát, és maguk is a férjük
családjában használt „köldörár” variánsokat preferálják. (Ezzel közvetett módon maguk is
hozzájárulnak a „csurár” variánsokat stigmatizáló nyelvi ideológia fenntartásához, és ezen
keresztül a csurárok mint társadalmi csoport leértékeléséhez is.) Az /-urV/ változó társadalmi
jelöltségére utal az a stratégia is, amelyet csurár beszélgetıtársaim esetében interjúhelyzetben
több alkalommal is megfigyelhettem. Azok a beszélık, akik a roma beszédpartnereikkel
folytatott kommunikációban és interjúhelyzeten kívül velem is a „csurár” variánst használták,
interjúhelyzetben gyakran maguk is a köldörárok által presztízsvariánsnak tartott [-ure] forma
használatára váltottak.
Ugyanez a nagyfalusi köldörár elit azokat a különbségeket, amelyek egy másik, vele

28 A köldörárok ma az endogámia ideológiáját hangsúlyozzák, és igyekeznek kerülni a csurár
patriágazatok tagjaival a házassági, apatársi (xanamikimo) kapcsolatokat (vö. Berta 2004), és általában
nem szívesen beszélnek a csurárokat és a köldörárokat összekapcsoló affinális rokonságról, és arról
sem, hogy milyenek voltak a két csoport közötti státusviszonyok a múltban (vö. Berta 2005: 74-75).
33
rokonságban álló, a gáborok között szintén jelentısnek tekintett köldörár patriágazat tagjainak
beszédében megfigyelhetık, társadalmilag jelöletlennek tekinti. Az említett köldörár
patriágazat romani változata az igei és a névszói paradigma több pontján is különbözik a
nagyfalusi köldörárok és csurárok változatától. Az egyik különbség a befejezett aspektust
jelölı /-d-/ vagy /-l-/ marker palatális vs. nem palatális ejtése. A nagyfalusi csurárok és
köldörárok egyaránt a nem palatális formát, (pl. gălom ‘mentem’, phendal ’mondtad’), míg a
másik köldörár ágazat tagjai a palatális variánst használják (vö. găjom, phendjal). További
különbség, hogy az utóbbi beszélık egyes csoportjai általában erıs szóvégi -h hangot ejtenek
a névszói paradigma több pontján, továbbá egyes igei toldalékokban29, míg a nagyfalusi
köldörár és csurár beszélık változatában e pozíciókban gyengén ejtett -h-t vagy Ø
mássalhangzót találunk.
 Ezeket a morfo-fonológiai különbségeket, annak ellenére, hogy az igei és a névszói
paradigma több pontját is érintik, a nagyfalusi domináns köldörár csoport tagjai nem tekintik
társadalmilag jelöltnek. Ha egyáltalán utalnak rájuk, akkor általában nem etnikai (csurár vs.
köldörár) vagy rokonsági-genealógiai (pl. X. leszármazottja, azaz X-ešti), hanem földrajzilokális
(pl. Z. falubeli, „felsıvidéki beszéd”) terminusokat használnak. Sıt bizonyos
beszédmőfajokban, pl. a lassú dalban esetenként maguk is használják a másik köldörár ágazat
tagjainak beszédére jellemzı variánsokat. Ilyen gyakorlattal a csurársággal asszociált,
stigmatizált variánsok tekintetében nem találkoztam, eltekintve a nyelvi paródia néhány
esetétıl.
A fenti vázlatos példa alapján is látható, hogy a nyelvföldrajzi értelemben vett romani
dialektusokon belül is van változatosság, e változatosság társadalmi és stiláris aspektusainak
vizsgálata viszont más perspektívát igényel. A beszélık nemcsak észlelik a nyelvi
különbségeket, hanem manipulálnak is velük, a különbségek reprezentálása, hangsúlyozása
vagy figyelmen kívül hagyása révén társadalmi határokat hozhatnak létre, tarthatnak fenn,
illetve hozzájárulhatnak azok megerısítéséhez vagy gyengítéséhez, sıt megszüntetéséhez is.
A nyelvi változatosság és változás földrajzi dialektológiai keretben való leírása ezeknek az
összefüggéseknek a megragadására – jórészt éppen az adatgyőjtési módszerek (a környezeti

29 A névszói paradigma alábbi pontjain figyelhetı meg ez a különbség: a hímnemő fınevek
ragozásában egyes számban valamennyi függı, nem-nominatívuszi esetben, a
társhatározó/eszközhatározó eset kivételével, valamint egyes kérdıszókban. Jellemzı továbbá a -hvégő
fınevek esetében is. Ugyanez a jelenség érinti az igei paradigmát is pl. az idıbeli távolságot
jelölı -ah szuffixum; a jelen idejő paradigmában az Esz./2. és a Tsz./1. személyt jelölı végzıdés, múlt
idıben az Esz./3. személyt jelölı toldalék esetében. Ezekben a pozíciókban a vlah romani dialektusok
nagy részében, pl. a magyarországi lovári változatban is -s hang áll.
34
nyelven zajló, kérdıívre támaszkodó interjú, elicitációs teszt) sajátosságai miatt – nem
alkalmas.
Az egyes nyelvi változók társadalmi változókkal és interakciós kontextussal való
kapcsolatának megértéséhez a nyelvhasználat, a közösségi interakciók és a nyelvre és
nyelvhasználatra vonatkozó ideológiák vizsgálata is elengedhetetlen. Ezeknek az
összefüggéseknek az elemzése másfajta adatgyőjtést, azaz más terepmunka-módszerek és
szemlélet alkalmazását igényli. Olyan antropológiai módszereket (is) alkalmazó, résztvevı
megfigyelésen alapuló longitudinális kutatást tesz szükségessé, amelynek során a kutató a
beszélıket nem egyszerően adatközlıknek, hanem társadalmi cselekvıknek tekinti. Ezért nem
elszigetelni, kivonni igyekszik ıket a társas interakcióból (pl. az akusztikailag minél jobb
minıségő felvétel, vagy a szakmai érdeklıdés által vezérelt, ezért elsısorban a kutató által
felügyelt témairányítás reményében), hanem a nyelvi adatokat a társadalmi kontextusba
ágyazott beszédtevékenység tanulmányozásából30 meríti.
Az antropológiai szemlélet alkalmazása a romani nyelvészeti terepmunkában és
adatelemzésben hozzájárulhatna ahhoz, hogy a nyelvhasználat, és a nyelvet használók
diskurzusa is nagyobb teret kapjon a kutatásban. Különösen fontos lenne ez az olyan nyelvi
kisebbségek esetében, mint pl. a romanit beszélı közösségek, amelyek nyelvével és
anyanyelvi kultúrájával kapcsolatban a hétköznapi, sıt olykor a tudományos diskurzusban is
számtalan tévhit és lingvicista elmélet fogalmazódott meg még a 20. század második felében
is.
6. Irodalom
Achim, Viorel (2001), Cigányok a román történelemben. Osiris, Budapest.
Bakker, Peter - Cortiade, Marcel (szerk.) (1991), In the margin of Romani. Gypsy languages
in contact. Institute for General Linguistics, Amsterdam.
Bakker, Peter (1995), Notes on the genesis of Caló and other Iberian Para-Romani varieties.
In: Matras, Y., (szerk.). Romani in Contact. The History, Structure and Sociology of a
Language. John Benjamins, Amsterdam. 125-150.

30 A dialektológiát is jellemzı „terepnyelvészeti szemlélet” terepmunkához való viszonyának,
terepmunka-módszerének és adatgyőjtési technikáinak antropológiai nyelvészeti kritikájával, valamint
az „anyanyelvi beszélı mint adatközlı, konzultáns vs. társadalmi cselekvı” distinkcióval kapcsolatban
ld. Duranti 1994: 14-27, 1997: 98.
35
Bakker, Peter (1997), Athematic morphology in Romani: The borrowing of a borrowing
pattern. In: Matras, Y. et al (szerk.), The Tipology and Dialectology of Romani. John
Benjamins, Amsterdam. 1-22.
Bakker, Peter – Matras, Yaron (1997), Introduction. In: Matras, Y. et al (szerk.), The Tipology
and Dialectology of Romani. John Benjamins, Amsterdam. vii-xxx.
Bakker, Peter – Matras, Yaron (szerk.) (2003), Bibliography of Modern Romani Linguistics.
John Benjamins, Amsterdam.
Bartha Csilla (1999), A kétnyelvőség alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Bartha Csilla (2006) „A régiek a régi cigányt beszélik, mi már kavarjuk” – Nyelvcsere két
magyarországi oláh cigány közösségben. In: Kálmán László (szerk), KB 120. A titkos
kötet. Nyelvészeti tanulmányok Bánréti Zoltán és Komlósy András tiszteletére. MTA
Nyelvtudományi Intézet – Tinta Könyvkiadó, Budapest. 411-440.
Bartha Csilla – Borbély Anna (2006), Dimensions of linguistic otherness: prospects of
minority language maintenance in Hungary. Language Policy 5 (3): 337-365.
Berta Péter (2004), „Bolond vagy, Jankó? Leányka kell neked?” Nemek közötti
státuskülönbség, patrilinearitás és apatársi szövetség egy erdélyi roma közösségben. In:
Borsos Balázs – Szarvas Zsuzsa – Vargyas Gábor (szerk), Fehéren, feketén. Varsánytól
Rititiig. Tanulmányok Sárkány Mihály tiszteletére. L’Harmattan, Budapest. II. kötet, 9-
37.

Berta Péter (2005), Az érték etnicizálása – az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint
etnikai identitásgyakorlat az erdélyi gáborok között. Tabula 8 (2): 171-200.
Berta Péter (2006), Tárgyhasználat, identitás és a különbség politikája. (Az etnikai
identitásszimbólum-alkotás gyakorlata az erdélyi gáborok között) In: Vargyas Gábor
(szerk.), Ethno-lore XXXIII. (Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének évkönyve.)
Budapest, Akadémiai. 147-192.
Berta Péter (2007), Ethnicisation of value − the value of ethnicity. The prestige-item economy
as a performance of ethnic identity among the Gabors of Transylvania (Rumania).
Romani Studies 17 (1): 31-65.
Borbély Anna (2001), A magyarországi beás nyelv helye a román nyelven belül. In: Cserti
Csapó Tibor (szerk), Cigány nyelvek nemzetközi szemináriuma (Gypsy Studies – Cigány
Tanulmányok 6.) Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Romológia
Tanszék, Pécs. 75-84.
Boretzky, Norbert (1994), Romani. Grammatik des Kalderaš-Dialekts mit Texten und
Glossar. Harrasowitz, Wiesbaden.
Boretzky, Norbert (1996), Arli: Materialen zu einem südbalkanischen Romani-Dialekt.
Grazer Linguistische Studien 46: 1-30.
Boretzky, Norbert (2000), South Balkan II as a Romani dialect branch: Bugurdži, Drindari,
36
and Kalajdži. Romani Studies, 5. sorozat, 10: 105-183.
Boretzky, Norbert – Igla, Birgit (2005), Kommentierter Dialektatlas des Romani.
Harrasowitz, Wiesbaden.
Cech, Petra – Heinschink, Mozes F. (1999), Sepečides-Romani: Grammatik, Texte und
Glossar eines türkischen Romani Dialekts. Harrasowitz, Wiesbaden.
Chambers, J. K. − Trudgill, Peter (1980), Dialectology. Cambridge University Press,
Cambridge.
Courthiade, Marcel (1989), La langue Romani (Tsigane): évolution, standardisation,
unification, réforme. In: Fodor, I., Hagège, C. (szerk.), Language reform. History and
future. Buske, Hamburg, 79-109.
Cseresnyési László (2004). Nyelvek és stratégiák avagy a nyelv antropológiája. Tinta Kiadó,
Budapest.
Duranti, Alessandro (1994), From Grammar to Politics. University of California Press, Los
Angeles.
Duranti, Alessandro (1997), Linguistic Anthropology. Cambridge University Press,
Cambridge.
Elšík, Viktor - Hübschmannová, Milena - Šebková, Hana (1999), The Southern Central (ahiimperfect)
Romani Dialects of Slovakia and Northern Hungary. In: Halwachs, D. W. –
Menz, F. (szerk.) (1999), Die Sprache der Roma: Perspektiven der Romani-Forschung
in Österreich im interdisziplinären und internationalen Kontext. Drava, Klagenfurt.
277-390.
Elšík, Viktor - Matras, Yaron (eds) (2000), Grammatical Relations in Romani: The Noun
Phrase. John Benjamins, Amsterdam.
Elšík, Viktor (in press), Hungarian Romungro. In: Matras, Yaron – Sakel, Jeanette (szerk.),
Grammatical Borrowing: A Cross-linguistic Survey. Mouton de Gruyter, Berlin.
Fasold, Ralph (1993), The Sociolinguistics of Society. Blackwell.
Fishman, Joshua A. (1967), Bilingualism with and without Diglossia, Diglossia with and
without Bilingualism. The Journal of Social Issues 2: 29-38.
Fleck Gábor − Virág Tünde (1999), Egy beás közösség múltja és jelene. MTA Politikai
Tudományok Intézete, Budapest.
Friedman, Victor A. (1985), Balkan Romani modality and other Balkan languages. Folia
Slavica 7 (3): 381-389.
Friedman, Victor. A.(1995), Romani standardization and status in the Republic of Macedonia.
In: Matras, Y., (szerk.). Romani in Contact. The History, Structure and Sociology of a
Language. John Benjamins, Amsterdam. 177-189.
37
Friedman, Victor A. (1997a), Linguistic form and content in the Romani-language press of
the Republic of Macedonia. In: Matras, Y. et al. (szerk.), The Tipology and Dialectology
of Romani. John Benjamins, Amsterdam. 183-198.
Friedman, Victor A. (1997b), One Grammar, Three Lexicons: Ideological Overtones and
Underpinnings in the Balkan Sprachbund. In: Singer, K. – Eggert, R. – Anderson, G.
(szerk), CLS 33: Papers from the Panels on Linguistic Ideologies in Contact, Universal
Grammar, Parameters and Typology, The perception of Speech ad other Acoustic
Signals. Chicago Linguistic Society, Chicago. 23–44.
Friedman, Victor A. (1999), The Romani Language in the Republic of Macedonia: Status,
Usage and Sociolinguistic Perspectives. Acta Linguistica Hungarica 46: 317-339.
Friedman, Victor A. (2000), Romani in the Balkan Linguistic League. In: Tzitzilis, Ch. −
Symeonidés, Kh. (szerk.), Valkanikē Glossologia: Sygkhronia kai Diakhroni.
Balkanlinguistik: Synchronie und Diachronie, University of Thessaloniki, Thessaloniki.
95-105.
Friedman, Viktor A. (2001), Romani Multilingualism in its Balkan Context. Sprachtypologie
und Universalienforschung, 54: 146-159.
Görög Veronika (szerk.) (1985), Berki János mesél cigány és magyar nyelven. (Ciganisztikai
tanulmányok-Hungarian Gypsy Studies 3.) MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest
Halwachs, Dieter W. (1993), Polysystem, Repertoire und Identität. Grazer Linguistische
Studien, 39-40: 71-90.
Halwachs, Dieter W. (1998), Amaro vakeripe Roman hi – Unsere Sprache ist Roman: Texte,
Glossar und Grammatik der burgenländischen Romani-Variante. Drava, Klagenfurt.
Halwachs, Dieter W. (1999), Romani in Österreich. In: Halwachs, D. W. – Menz, Florian
(szerk.) (1999), Die Sprache der Roma: Perspektiven der Romani-Forschung in
Österreich im interdisziplinären und internationalen Kontext. Drava, Klagenfurt. 112-
146.
Hancock, Ian F. (1984), Romani and Angloromani. In: Trudgill, Peter (szerk.), Language in
the British Isles. Cambridge University Press, Cambridge. 367-383.
Holzinger, Daniel (1993) Das Romanes: Grammatik und Diskursanalyse der Sprache der
Sinte. (Innsbrucker Beiträge zur Kulturwissenschaft, 85.) Verlag des Instituts für
Sprachwissenschaft der Universität Innsbruck, Innsbruck.
Hutterer Miklós - Mészáros György (1967), A lovāri cigány dialektus leíró nyelvtana. (A
Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 117.) Magyar Nyelvtudományi Társaság,
Budapest.
Hübschmannová, Milena (1979), Bilingualism among the Slovak Rom. International Journal
of the Sociology of Language 19: 33-50.
Hübschmannová, Milena (1995), Trial and error in written Romani on the pages of Romani
periodicals. In: Matras, Y (szerk.), Romani in Contact. The history, structure and
38
sociology of a language. John Benjamins, Amsterdam. 189-205.
Hübschmannová, Milena − Neustupný, Jiří V. (1996), The Slovak-and-Czech dialect of
Romani and its standardization. International Journal of the Sociology of Language
120: 85-109.
Hübschmannová, Milena – Bubenik, Vít (1997) Causatives in Slovak and Hungarian Romani.
In Matras, Y. et al. (szerk.), The Tipology and Dialectology of Romani. John Benjamins,
Amsterdam. 133-146.
Igla, Birgit (2005), Sinti-Manuš: aspects of classification. In: Ambrosch, Gerd − Schrammel,
Barbara − Halwachs, Dieter W. (szerk.), General and Applied Romani Lingusitics.
Lincom Europa, München. 23-42
Irvine, Judith (1979), Formality and Informality in Communicative Events. American
Anthropologist, 81: 773-790.
Irvine, Judith T. – Gal, Susan (2000), Language Ideology and Linguistic Differentiation. In.
Kroskrity, P. V. (szerk.), Regimes of Language. Ideologies, Polities, and Identitites.
School of American Research Press, Santa Fe. 35-83.
Kemény István (1999), A magyarországi cigányság szerkezete a nyelvi változások tükrében.
Regio 10 (1): 3-14.
Kemény István – Janky Béla (2003), A 2003. évi cigány felmérésrıl. Népesedési, nyelvhasználati
és nemzetiségi adatok. Beszélı (10): 64-76.
Kenrick, Donald (1996), Romani literacy at the crossroads. International Journal of the
Sociology of Language119: 109-123.
Kertesi Gábor - Kézdi Gábor (1998), A cigány népesség Magyarországon. Dokumentáció és
adattár. Socio-typo, Budapest.
Kloss, Heinz (1967), ’Abstand’ languages and ’Ausbau’ Languages. Anthropological
Linguistics 9: 29-41.
Kloss, Heinz (1986), On some terminological problems in interlingual sociolinguistics.
International Journal of the Sociology of Language 57: 91-106.
Knobloch, Johann (1953), Romani Texte aus dem Burgenland. Burgenländisches
Landesarchiv und Landesmuseum, Eisenstadt.
Kontra Miklós (2003), Cigányaink, nyelveik és jogaik. Kritika (1): 24-26.
KSH (1992,) 1990. évi népszámlálás. Magyarország nemzetiségi adatai megyénként. KSH,
Budapest.
KSH (2002): Népszámlálás 2001. 4. Nemzetiségi kötıdés. A nemzeti, etnikai kisebbségek
adatai. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.
Kovalcsik Katalin (1988), Bevezetés. In: Grabócz Gábor − Kovalcsik Katalin, A mesemondó
39
Rostás Mihály. (Ciganisztikai tanulmányok-Hungarian Gypsy Studies 5.) MTA
Néprajzi Kutató Csoport, Budapest. 7-24.
Kovalcsik Katalin (1993a), Men’s and Women’s Storytelling in a Hungarian Vlach Gypsy
Community. Journal of the Gypsy Lore Society 5. sorozat, 3: 1-20.
Kovalcsik Katalin (1993b), A beás cigányok népzenei hagyományai. In: Barna Gábor (szerk.),
Cigány néprajzi tanulmányok I. Mikszáth Kiadó, Salgótarján. 231-238.
Kovalcsik Katalin (1999), Aspects of Language Ideology in a Transylvanian Vlach Gypsy
Community. Acta Linguistica Hungarica 46: 269-288.
Ladányi János − Szelényi Iván (1997), Ki a cigány? Kritika (12): 3-6.
Matras, Yaron (1994a). Structural Balkanisms in Romani. In: Reiter, N., Hinrichs U., van
Leeuwen-Turnocová (szerk.), Sprachlicher Standard und Substandard in Südosteuropa
und Osteuropa. Harrasowitz, Berlin/Wiesbaden. 195-210.
Matras, Yaron (1994b). Untersuchungen zu Grammatik und Diskurs des Romanes. Dialekt
der Kelderaša/Lovara. Harrasowitz, Wiesbaden.
Matras, Yaron (ed.) (1995), Romani in Contact. The History, Structure and Sociology of a
Language. John Benjamins, Amsterdam.
Matras, Yaron − Bakker, Peter − Kyuchukov, Hristo (szerk.) (1997), The Tipology and
Dialectology of Romani. John Benjamins, Amsterdam.
Matras, Yaron (ed.) (1998a), The Romani element in non-standard speech. Harrasowitz,
Wiesbaden.
Matras, Yaron (1998b), Para-Romani revisited. In: Matras, Y. (szerk.), The Romani element in
non-standard speech. Harrasowitz, Wiesbaden. 1-27.
Matras, Yaron (1999a), Writing Romani: the pragmatics of codification in a stateless
language. Applied Linguistics 20: 481-502.
Matras, Yaron (1999b), The speech of the Polska Roma: some highlighted features and their
implications for Romani dialectology. Journal of the Gypsy Lore Society, 5. sorozat, 9
(1): 1-28.
Matras, Yaron (1999c), S/h alternation in Romani: an historical and functional interpretation.
Grazer Linguistische Studien 51: 99-129.
Matras, Yaron (2002), Romani. A Linguistic Introduction. Cambridge University Press,
Cambridge.
Matras, Yaron (2003), A Geographical Approach to the Classification of Romani Dialects. In:
Salo, Sheila − Prónai Csaba (szerk.), Ethnic Identities in Dynamic Perspective.
Gondolat, Budapest. 193-199.
40
Matras, Yaron (2004), The role of language in mystifying and de-mystifying Gypsy identity.
In: Saul, Nicholas − Tebbut, Susan (szerk.), The role of Romanies. Liverpool University
Press, Liverpool. 53-78.
Matras, Yaron (2005), The classification of Romani dialects: A geographic-historical
perspective. In: Ambrosch, Gerd − Schrammel, Barbara − Halwachs, Dieter W. (eds.),
General and Applied Romani Lingusitics. Lincom Europa, Munich. 7-22.
Matras, Yaron (2006), Romani. In: Brown, Keith (szerk.), Encyclopedia of Language and
Linguistics. Elsevier, Oxford.
Mészáros György (1976), The Cerhāri Gipsy Dialect. Acta Orientalia Academiae Scientiarum
Hungaricae XXX (3): 351-367.
Mészáros György (1980), A magyarországi szintó cigányok. (A Magyar Nyelvtudományi
Társaság kiadványai 153.) Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.
Pálmainé Orsós Anna − Varga Aranka (2001), A beás nyelv állapota. Iskolakultúra 11 (12):
58-64.
Pálmainé Orsós Anna (2004). A beás nyelv helyzete. In: Cserti Csapó Tibor (szerk), Friss
kutatások a romológia körében. PTE BTK Romológia Tanszék, Pécs, 15-24.
Pálmainé Orsós Anna (2005) A nyelvi másság dimenziói: A beás nyelv megırzésének
lehetıségei. Educatio 11 (1): 186-194.
Piesere, Leonardo (2002). Mare Roma - Az emberek osztályozása és a társadalmi szerkezet.
In: Prónai Csaba (szerk.), Cigányok Európában. Kulturális antropológiai tanulmányok 2.
Olaszország. Új Mandátum, Budapest. 213-382.
Réger Zita (1988), Language groups among Gypsies in Hungary and some aspects of their
oral culture. In: Mathúna, L. M. - French, N. et al (szerk), The less widely taught
languages of Europe. Proceedings of the UNESCO/AILA/IRAAL Symposium, The
Irish Association for Applied Linguistics, Dublin. 111-131.
Réger Zita (1995), The language of Gypsies in Hungary: An overview of research.
International Journal of the Sociology of Language111: 79-91.
Štrukelj, Pavla (1980), Rom na Slovenskem. Cankarjeva Zalozba, Ljubjana.
Salo, Matt T. (1979), Gypsy Ethnicity: Implications of Native Categories and Interaction for
Ethnic Classification. Ethnicity 6: 73-96.
Sampson, John (1926) [1968], The dialect of the Gypsies of Wales, being the older form of
British Romani preserved in the speech of the clan of Abram Wood. Clarendon Press,
Oxford.
Schiffman, Harold F. (1997), Diglossia as a sociolinguistic situation. In: Coulmas, F. (szerk.):
The Handbook of Sociolinguistics. Blackwell, Oxford. 204-215.
41
Skutnabb-Kangas, Tove (2000), Linguistic genocide in education – or worldwide diversity
and human rights? Lawrence Erlbaum, Mahwah, New Jersey and London.
Stewart, Michael S. (1989), True speech: song and the moral order of a Hungarian Vlach
Gypsy community. MAN 24: 79-101.
Stewart, Michael S. (1997), The time of the Gypsies. Westview Press, Oxford.
Szalai Andrea (1997), A „mi” és az „ık” határai. Regio 8 (1): 104-126.
Szalai Andrea (1999a), Linguistic Human Rights Problems among Romani and Boyash
Speakers in Hungary with Special Attention to Education. In Kontra, M., Phillipson, R.,
Skutnabb-Kangas, T., Várady T. (szerk.), Language: A Right and a Resource.
Approaching Linguistic Human Rights. CEU Press, Budapest. 297-315.
Szalai Andrea (1999b), Szociolingvisztikai szempontok a magyarországi cigánykutatásokban.
Educatio (2): 269-285.
Vekerdi József (1971), The Gurvāri Gypsy dialect in Hungary. Acta Orientalia Academiae
Scientiarum Hungaricae XXIV (3): 381-389.
Vekerdi József (1981), A magyar cigány nyelvjárás nyelvtana. Pécsi Tanárképzı Fıiskola,
Pécs.
Vekerdi József (1983), A magyarországi cigány nyelvjárások szótára. Janus Pannonius
Tudományegyetem Tanárképzı Kar, Pécs.
Vekerdi József (1984), The Vend Gypsy dialect in Hungary. Acta Linguistica Hungarica 34
(1-2): 65-86.
Vekerdi József (szerk.) (1989), Erdıs Kamill cigánytanulmányai. Békés Megyei Tanács és a
Gyulai Erkel Ferenc Múzeum, Békéscsaba.
Williams, Patrick (2005), Cigány házasság. In: Prónai Csaba (szerk): Cigányok Európában 3.
Franciaország. Új Mandátum–L’Harmattan–MTA ENKI, Budapest. 70-487.
Tálos Endre (1988). Rostás Mihály nyelve. In: Grabócz Gábor és Kovalcsik Katalin, A
mesemondó Rostás Mihály. (Ciganisztikai tanulmányok–Hungarian Gypsy Studies 5.)
MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest. 191-195.
Tálos Endre (2001). A cigány és a beás nyelv Magyarországon. In: Kovalcsik Katalin (szerk.).
Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája körébıl. BTF−IFA−OM:
Budapest. 317-324.
Wardhaugh, Ronald (1995). Szociolingvisztika. Osiris−Századvég, Budapest.
42