Erdős Zoltán
MÍTOSZOK ÉS SZTEREOTÍPIÁK
A CIGÁNYSÁG A 16-17. SZÁZADI NÉMET ÉS MAGYAR
KÖZVÉLEMÉNYBEN 1
A cigányság korai történetével foglalkozó szakirodalom az utóbbi évtizedekben jól feltárta a
cigányság jogi, gazdasági és életmódtörténetét, foglalkoztak belső szerveződésükkel, egyes
csoportjaik megkülönböztetésével, és a rájuk vonatkozó források kritikájával. Mindehhez
elsősorban a jogszabályokat, hivatalos okiratokat használták forrásként. A néprajzi jellegű
írásokat kivéve azonban eddig viszonylag kevés figyelmet kapott a cigányság és a befogadó
társadalmak közti kulturális kapcsolatok kérdésköre. Nagy Pál a 16-19. századi cigányság és
befogadó társadalmak közti kapcsolatok nehézségét vizsgálta; ennek okát a cigány és a nemcigány
történelem eltérő ritmusában, a kulturális ciklusok, a szocializációs minták
különbözőségében fedezte fel.2
Dolgozatomban ennek a kérdéskörnek egyik részproblémájával foglalkozom, avval,
hogy milyen képet alkotott a „többségi társadalom” a cigányságról. Ennek vizsgálatához a
hivatalos okmányokon kívül főként elbeszélő forrásokat fogok használni. Szükség van emellett
a források másfajta értelmezésére: nem csak az lehet fontos, hogy hol említik a cigányságot,
hanem az is, hogy mikor és milyen kontextusban hallgatnak róluk a feljegyzések.
A történeti irodalomban szintén ritkán fordul elő két régió viszonyainak
összehasonlítása. Fraser egy körképet rajzol, de a végső következtetések levonásával adós
marad.3 Nagy Pál számos munkájában szinte kizárólag a magyarországi cigányság történetével
foglalkozik, és csak esetenként használ nyugati forrásokat egy-egy probléma megvilágításához.
A cigányság magyarországi (pontosabban csak az erdélyi és a királyi magyarországi)
helyzetét én egyrészt a többi magyarországi nemzetiség helyzetével szeretném összevetni,
másrészt pedig megpróbálom egy összeurópai kontextusba illeszteni, de mindenek előtt a német
területek viszonyaival összehasonlítani. Érdekes lehet ezen belül annak vizsgálata, hogyan látta
egy német szerző a magyarországi cigányokat (Daniel Speer Magyar Simplicissimusa). A
dolgozat korlátai azonban nem teszik lehetővé, hogy a magyar és a nyugati köztudat közti
eltérésekre magyarázatot próbáljak adni; ennek vizsgálata egy újabb tanulmányt igényelne.
Európa és a „másik”
1 Ezúton mondok köszönetet Beck Zoltánnak, a PTE Romológia Tanszék egyetemi tanársegédjének, aki több
értékes gondolat és szempont felvetésével segítette a dolgozat elkészítését.
2 NAGY 1999.
3 FRASER 2002.A középkor utolsó századában Európa minden addiginál szorosabb és rendszeresebb
kapcsolatba került távoli kultúrákkal, az idegennel, a „mással”. Ez a találkozás két régióban
zajlott le a legintenzívebben és legélesebben.
Nyugat-Európa a 15. század legvégétől kezdve az amerikai indiánokkal ismerkedett
meg fokozatosan, többféle módon és formában. Bár akadtak példák a békés egymás mellett
élés, egymás megismerésének igényére, az egyes konkvisztádorok és a nyugati társadalmak az
egyenlőtlenség, az európai kultúra magasabbrendűségének elve alapján inkább az elutasítást és
az erőszakot választották a „másikkal” szemben.4
Közép-Európa előző századokba visszanyúló előkészületek után szintén a 15. század
során kényszerült szembenézni egy idegen kultúrával, a hódító törökkel. A helyzet azonban itt
a nyugatinak éppen a fordítottja volt. Itt a „másik” érkezett hódítóként, ő volt valós
erőpozícióban, az európai keresztény kultúra pedig hosszú távon védekezésre kényszerült vele
szemben. A magyar társadalomnak az első, 14. század végi összeütközések után egy évszázad
kellett, hogy felismerje: „a török expanzió nem egyszerű külpolitikai vagy eretnek-probléma,
hanem az ország belső egyensúlyának felborulásával és keresztény jellegének elvesztésével
fenyeget.”
5 Élethalál-kérdés volt tehát az ellenállás, és ez erősen rányomta bélyegét a
magyarországi közvéleményben kialakult török-képre, jóllehet annak kettőssége sosem szűnt
meg. A védekező harc eszmeiségéből következően a török a politika, a propaganda és a
történetírás szintjén mindig gyűlölt és rettegett ellenségként jelent meg, de az átlagemberek
gondolkodásában a hosszú idejű szomszédság, együttélés különös értékeket hozott létre.
Rengeteg példa akad a békés kereskedelmi kapcsolatokra, a végvári katonák között
tiszteletadási, barátkozási formák kialakulására, sőt a 16. században sokáig félő volt a
parasztság egy részének átállása a török sikereinek és ígéreteinek hatására.6 A hadszíntértől
távolabb, német nyelvterületen szintén hasonlóan ambivalens török-kép élt a köztudatban.
Megvolt a kíváncsiság, ugyanakkor dominált a töröktől való félelem: kegyetlenségüknek,
pusztításaiknak sztereotip képe a 15. századtól a 17. század végéig nyomon követhető a
forrásokban. A közemberek gondolkodásában ugyanakkor megjelentek pozitív megítélések,
amiket viszont a császári propaganda igyekezett elnyomni, vagy saját céljai érdekében
kihasználni.7
Az élethalál-harc jelentős hatást gyakorolt a török terjeszkedés által északra sodort
balkáni népek megítélésére is. A 15. század második felében egyre gyorsuló ütemben
telepedtek Magyarország déli határvidékeire szerbek, sőt magyar hadjáratok is ezrével
hurcolták el és telepítették le a szerb parasztcsaládokat, katonaparasztokat a Délvidékre.8Mégis
4 TODOROV 1992. 1535-1550.
5 FODOR 1997. 31.
6 FODOR 1997. 35-38.
7 BARBARICS 2000. 335-337; 342; 348.
8 SZAKÁLY 1979. 243. 9 SZAKÁLY 1979.
238.igen megbízhatatlannak tartották a szerb népet, mert a balkáni államok egyre többször tűntek
fel a török szövetségeseiként, és a török várakban is szép számmal alkalmaztak szerb
martalócokat. És bár Szapolyai környezetében is sok délvidéki politikus dolgozott, és az igen
karizmatikus Cserni Jovánt is ő bízta meg a déli megyék rendbe szedésével, hitelüket jelentősen
lerontotta Jován cár pártváltása, majd halála után csapatainak török zsoldba állása. A
Szerémségben letelepedett rác katonák később a hátország dúlásával, a török sereg
kalauzolásával vettek részt a magyarok elleni hadjáratokban.9 Később is általánosan elterjedt
vélemény volt, hogy a rácok a törökök hírszerzői, akik tevékenységükkel több magyar végvár
elvesztéséhez járultak hozzá. Ugyanakkor a várakban szerb katonákat is alkalmaztak, szolgálva
a török elleni védelmet.
Nyugat- és Közép-Európában szinte egy időben jelentek meg a cigányok, a 15. század első
felében. Kis-Ázsiában és a Balkánon több évszázadon át a Bizánci Birodalom alattvalóiként
éltek, majd a 15. század első évtizedeiben vándoroltak Közép- és Nyugat-Európa országaiba.
Magyarországra eleinte a román vajdaságok felől érkeztek, majd a későbbi török harcok során,
a kialakult demográfiai és politikai vákuumot kihasználva a Délvidékre. Eleinte azonban még
a nyugati területek felé vették az irányt, több generáción át folytonosan Magyarországon lakó
csoportjaikról csak a 15-16. század fordulójáról tudunk.
Mivel Európa két nagy régiója szinte egyszerre találkozott a cigányokkal, érdekes
tanulságokkal járhat annak összehasonlítása, hogy ez a nép hogyan jelent meg az egykorú
nyugatiak tudatában és a magyar közvéleményben, az integrációnak milyen formái alakultak
ki, és milyen gátló tényezőkkel kellett megküzdenie mind a befogadó társadalmaknak, mind
pedig az integrálódó cigányságnak.
A cigányság a nyugat-európai köztudatban
A cigányokat vándorlásaik korábbi szakaszában, a 11-15. század során, Bizáncban általában a
jövendőmondókkal, bájolókkal, bűvészekkel, utcai szórakoztatókkal, medvetáncoltatókkal,
kígyóbűvölőkkel és szitakészítőkkel azonosították, elég megvetően. Itt használt, és később az
európai nyelvekbe is átvett nevük, az „athinganosz”, kitalált eretnek szektájukra utalt, amely a
köztudatban boszorkányok gyülekezeteként élt.9
A 15. századtól nyugat-európai útjaik során meg kellett küzdeniük az ottani társadalmak
mélyen gyökerező hiedelmeivel is. A sötét bőrszín a néphit szerint valamilyen lappangó bűnt,
gonoszságot jelzett.10 Emellett, mivel az újonnan érkezők nem voltak besorolhatók semmilyen
hagyományos nemzeti, társadalmi, vallási kategóriába, azonnal kívülállónak kezdték látni őket.
Mivel tehát továbbra is számolniuk kellett a helyi társadalom értetlenségével és ellenállásával,
két stratégiát kezdtek alkalmazni.
9 FRASER 2002. 52-54. – SZÁRAZ 2007. 46
10 Kivételes esetekben ugyan a sötét bőrszín jelezhetett karizmatikus tulajdonságokat is, ahogyan a magyar
történelemben többször felbukkanó „fekete emberek” (Cserni Jován, Karácsony György) esetében.Először is megpróbálták saját társadalmi szerkezetüket minél inkább úgy feltüntetni,
mint ami nem tér el lényegesen a hagyományos európai struktúráktól: elöljáróikat királynak,
hercegnek, grófnak kezdték nevezni. Céljukkal ellentétben azonban ez nem a többségi
társadalom elitjébe való beilleszkedésüket segítette, hanem épphogy ennek az elitnek a haragját
vívta ki, hisz a méltóságok jogos viselői nem tűrték címeik bitorlását. V. Jakab skót király
felháborodott azon, hogy a cigányok elöljárója a királyi címet használja.11 Heinrich Grellmann
szerint pedig a feudális címek használata csak „mulatságos másolása volt annak, amit
Európában találtak, és amit megcsodáltak a civilizált világban.”12
Másfelől pedig a „nagy cselhez” folyamodtak: olyan mítoszokat kezdtek magukról
terjeszteni, amelyekről tudták, a helyi társadalom szemében elfogadhatóvá teszi őket. A
mítoszok szinte minden változatában, már a bizánci vándorlások idején előfordul az egyiptomi
eredet,13 aminek tudata olyan mélyen meggyökerezett többek közt a magyar társadalomban,
hogy a cigányokat jóval később is „fáraóknak” vagy „fáraó népének” nevezték.
Elsőként az a történet terjedt el, hogy a keresztény hitet hét évre elhagyták, ezért
ugyanannyi évig kell vándorlással vezekelniük.14 A 17. század közepén Jacobus Thomasius és
Ahasvérus Fritschius tanulmányaiban maradt fenn ennek a mítosznak sokkal gazdagabb
változata. Eszerint Szent Lajos francia király idején Egyiptomban csatlakoztak a muzulmánok
elleni keresztes hadjárathoz, majd a franciák veresége után a sereggel együtt kivonultak
őshazájukból, és királyi engedéllyel Európában telepedtek meg. De mivel a muzulmánok
győzelme miatt egy időre meghódoltak nekik, sőt még az iszlám hitet is felvették, a pápa az
egész népet hétévi céltalan vezeklő zarándoklatra ítélte.15 A száműzetést azonban olykor nem a
hit elhagyásával, hanem ellenkezőleg, a kereszténység melletti állhatatos kitartásukkal
magyarázták: azt állították, hogy a szaracénok keresztény hitükért űzték el őket hazájukból, és
ezért vándorolnak otthontalanul a világban. A pápa eszerint fel is szólította a keresztényeket,
támogassák őket, hiszen a keresztény hitért szenvednek.16
A 16. század elejétől bukkan fel a forrásokban a másik mítosz, mely szerint „Krisztus
születése után estek bűnbe, mikor a Szűzanyát és a kis Jézust egyiptomi menedékükben nem
akarták befogadni, s őseik ezen bűnéért vezekelnek örök száműzetéssel.”
17
11 SZEMENYEI 2002. 35.
12 MEZEY 1986. 57.
13 Az egyiptomi eredet tudatának Hancock az itt leírtaktól egészen eltérő lehetséges okait adja meg: szerinte az
„egyiptomi” megjelölést a középkorban minden idegen népre alkalmazták; Európába érkezve az Adriai-tenger
melletti Kis-Egyiptomban éltek; vagy pedig a törökök telepítették őket erőszakkal a Balkánról Egyiptomba,
ahonnan azonban sokan közülük vissza tudtak térni. HANCOCK 2004. 23-24.
14 FRASER 2002. 69.
15 MAGYAR 1998. 36; 57. – Ezt a legendát „magyarítva” beépítette a saját munkába a 18. század végén Enessey
György is: szerinte a cigányság európai megjelenése nem a francia, hanem a magyar keresztes hadjárathoz
kapcsolódik, vagyis az első cigányok II. András kíséretében kerültek volna Magyarországra. MAGYAR 1998. 90.
16 FRASER 2002. 59; 74.
17 MAGYAR 1998. 37.A mítoszok terjesztése azonban csak ideig-óráig használt: a 15. század végétől egyre
kevesebb hitelt adtak nekik, a lakosság egyre ellenségesebbé vált a cigánysággal szemben, az
alamizsna egyre fogyott, és volt, ahonnan azonnal el is kergették őket.18 A német birodalom
több törvényt hozott ellenük, minden menlevelüket semmisnek nyilvánították,
kitoloncolásukról intézkedtek.20 A nyugati országok közül több kísérletezett a letelepítésre
kényszerítéssel, vagy a kiutasítással.19 Az asszimiláció a kezdeti ismerkedési fázist követően
lehetetlennek bizonyult. Világossá vált nemcsak az, hogy az európai társadalmak nem kívánták
befogadni a cigányságot, hanem az is, hogy a cigányság maga sem akarta feladni saját
kultúráját. Elég öntudatos volt, és hagyományai elég mélyen éltek ahhoz, hogy elutasítsa az
asszimilációt.20
Mindez egybeesett a világpolitika radikális és tartós megváltozásával. Európa
védekezésre kényszerült az oszmánokkal szemben, a török veszély növekedésével pedig egyre
gyakrabban látták a cigányokat a szultán kémjeinek.21Két szentföldi zarándok, Bernhard von
Breydenbach 1483-ban, majd Arnold von Harff 1497-ben azt írta, hogy a cigányok által
előadott mítoszokból egy szó sem igaz, vagyis „ezek csavargók, közönséges gazfickók, s ki
akarják kémlelni ezeket a földeket.”
22 Az Eine Unterredung gegen die Türken című röpirat
olvasói számára már minden bizonnyal egyértelműnek tűnt, hogy a cigányok nemcsak tolvajok,
hanem kémek is, akik a török kezére akarják játszani a nyugati országokat.23 Az írás legelején
a cigány szereplő egy felderítést végző török katona kíséretében tűnik fel. A török a szembe
jövő keresztényeket ki akarja faggatni, a cigány azonban meg akarja ölni őket, csak a náluk
levő pénz és drága holmik érdeklik. Amellett azonban, hogy tolvaj és gyilkos, az évek során
éles szemmel kifigyelte az európai országok szokásait, belső viszonyait. Értékes
információkkal szolgálhat tehát a törököknek, bár ezek értékét maguk sem becsülik túl: a
cigányság csak egy a Török Birodalom rengeteg informátora közül.24 Jacobus Thomasius
szintén kémekként értékeli a cigányokat: szerinte a cigányság vándorlásai, nyelvismerete, és
egymás közt használt, gyanúsnak ható nyelvük is arra utal, hogy régóta a törökök számára
végeznek felderítéseket.25Egy 1541-ben megjelent német röpirat viszont már a szultán
18 Ugyanakkor továbbra is bőven akadtak még a köznépből és a politikai elitből is, akik segítettek a cigányoknak:
MAGYAR 1998. 69-71 – FRASER 2002. 98-99. 20 FRASER 2002. 92-93. – MAGYAR 1998. 65-68. – LIÉGEOIS 2002.
98-103.
19 A portugál, holland és brit törvényekre: FRASER 2002. 158-160. – LIÉGEOIS 2002. 101. – SZEMENYEI 2002. –
BINDER 2009.
20 A kutatás (Fraser, Hancock, Liégeois) általában csak az első szempontra van tekintettel, ebben jelent újdonságot
Száraz Miklós György megközelítése: SZÁRAZ 2007. 54; 56; 61-67.
21 A török veszélytől távolabb fekvő vidékeken, ahol igazi, élő törököt nem sokan láthattak, sötét bőrük, szokatlan
ruházatuk és idegen nyelvük miatt a cigányságot magát vélték töröknek. SZEMENYEI 2002. 13. – HANCOCK 2004.
49.
22 FRASER 2002. 59. – SZÁRAZ 2007. 47.
23 Traktátus 2003. 116-118.
24 Traktátus 2003. 113; 118; 135.
25 MAGYAR 1998. 40-41.katonáiként szerepelteti a cigányokat: állítólag a Bécset ostromló török sereg nagy részét ők
alkották, és „hosszú lándzsájukkal sok keresztényt agyonvertek.”26
Érdekes változás játszódott le tehát a cigánysággal kapcsolatos nyugateurópai
köztudatban. A cigányok a közösségeik túlélése, beilleszkedése érdekében kitalált
eredetmítoszokat terjesztettek magukról, amik azonban a 16. század elejére ellenük fordítódtak.
A nyugati társadalmak számára ugyanis ekkorra igen kellemetlenné vált a cigányság jelenléte,
ezért mindenképpen meg akartak szabadulni tőlük: az egyiptomi eredet és a zarándoklat
mítoszával szemben egy ellenmítoszt alakítottak ki, mely szerint a cigányok a török kémjei.
Mítosz és ellenmítosz is egy-egy aktuális problémára adott reakcióból született; mégis csak a
török kémkedés legendája halt el az őt létrehozó szükségszerűséggel együtt, az egyiptomi eredet
legendája még századokig fennmaradt.
A minden alapot nélkülöző mítoszok és a kémkedés vádja mellett a nyugati közvélemény a
cigányság társadalmi besorolásával, szociális helyzetével kapcsolatban is kialakított sajátos
sztereotípiákat. Nem sikerült azonban eldönteni, hogy szociális vagy etnikai kategóriaként
foglalkozzanak-e a cigánysággal, és nem tudtak magyarázatot adni ennek a csoportnak etnikai
jellegére, származására, nyelvére és vallására sem.
A 17. század közepén Jacobus Thomasius, majd Ahasvérus Fritschius összegyűjtötte és
kritika alá vette a cigányság származásáról szóló, a tudományos közvéleményben elterjedt
véleményeket. Jacobus a nomád életmódjukból, bőrük sötét színéből, ruházatukból és a
tenyérjóslás szokásából arra következtet, hogy a cigányság őshazája Egyiptomban, illetve
Egyiptom és Etiópia közti térségben volt. Innen a Közel-Keleten, Kis-Ázsián, majd a Balkánon
át jutottak volna Közép-, majd Nyugat-Európába. Elfogadott véleményként említi, hogy a
népnevük is egyiptomi származásukra utal, jóllehet egyesek azt (jelképesen) egy fészket rakni
képtelen madárfaj nevéből vezetik le.27 Ahasvérus ugyan lehetségesnek tartja az afrikai
eredetet, viszont szerinte a cigányság életmódjára és vallására sokkal inkább hasonlítanak a
tatárok szokásai, vagyis a belső-ázsiai eredetet tekinti elfogadhatóbbnak.28
Gondot okozott a származás kérdésén kívül az is, hogy a cigányok egymás közt mindig
saját nyelvüket használták. Ez a nyelv sokáig furcsának és megfejthetetlennek bizonyult, a kor
tudósai számára is. Hogy mégis ismert kategóriába tudják sorolni, egyesek (felületes
hasonlóságok alapján) a vend, vagy a cseh nyelvvel rokonították, vagy a tatárok nyelvével
hozták összefüggésbe.29
Elterjedt vélemény volt már a 16. század elején, hogy a cigányság nem egységes
népcsoport, hanem bizonyos csoportjaik befogadtak a társadalom peremén élő, kitaszított
elemeket, szökevényeket, bűnözőket, koldusokat. 1579ben Ágost szász választófejedelem
26 BENDA 1942. 40-41.
27 MAGYAR 1998. 25-26.
28 MAGYAR 1998. 60.
29 MAGYAR 1998. 24; 55. – FRASER 2002. 88; 97.avval az indokkal rendelte el a cigányok kiutasítását államából, hogy közöttük gyakran
megbújnak német és más származású bűnözők, nehezítve a rendfenntartást és az
igazságszolgáltatást.30 Szociális kategóriaként való azonosításukat megkönnyítette, hogy a
tolvajok szintén saját nyelvet alakítottak ki egymás közt, amit a kívülálló csak nagy nehezen
érthetett meg;31 ezt a tolvajnyelvet azonosították sokan a cigányság saját nyelvével.
A svájci krónikák feljegyzései szerint a 16. századi cigányság már nem volt azonosnak
tekinthető a korábbi században bevándorolt cigány csoportokkal. Hasonlókat ír Krantzius 1530-
ban megjelent Saxonia című munkájában.32Jacobus Thomasius a 1652-ben megjelent
tanulmányában a cigányságot nem tartja eleve becstelen, tolvaj népnek; elfogadja
eredetmondájukat is, nem állítja, hogy az csak becsapás volna. A problémát abban látja, hogy
a cigányok mindenkit szívesen maguk közé fogadtak, és ezért „mentsvárat lát csapataikban
minden gazember.” Így a cigány nép jelentősen felhígult: „néhányan ugyan a mai cigányok
közül is ama száműzöttek maradékai, de a többi kétségkívül különféle nemzetiségű
gyülevészhad.” Megszokott mesterséget nem tanulnak, a nők jóslással, a férfiak kockajátékkal,
kupeckedéssel, rablással, fosztogatással, és szemtelen koldulással keresik kenyerüket. Ez a
bűnözőket is magába foglaló csoport, ami már nem tekinthető etnikai egységnek, véleménye
szerint veszélyes az európai államok belső békéjére, ezért helyesnek tartaná, ha a korábbi
kísérletek folytatásaként kiűznék őket Európából.33 A legszélsőségesebb felfogás (amely a
korszak törvényhozásában is megjelent) az volt, mely szerint a cigányságban semmilyen
etnikai, nemzeti jelleget nem kell keresni, hanem egyszerűen büntetőjogi kategóriaként lehet
kezelni őket. Johann Thurmaier 1522 körül megírt bajor történetében az emberiség
söpredékéből összeállt csoportokról beszél, akik végigjárták egész Európát, és eközben
„büntetlenül loptak, csaltak, és a betevő falatot rablással és jövendőmondással keresték meg.”34
A nyugatiak a cigányságot nemcsak etnikai jellemzők alapján nem tekintették
egységesnek, de a közös vallásuk alapján sem, ugyanis egyöntetű véleményük szerint a
cigányság vallástalan, vagy furcsa keverékvallást követő nép.37 Az 1520-as években kétszer is
kiadott Eine Unterredung című német röpiratban szereplő cigány mindig idegenkedve,
idegenként beszél a keresztény szokásokról („a ti hitetek”, „ti keresztények”), ugyanakkor az
30 LIÉGEOIS 2002. 103. – A „periferiális keveredésnek” ezt a folyamatát írja le Nagy Pál egy konkrét magyarországi
példán, a 17-18. századi siklósi cigányság történetén: NAGY 2000b.
31 BURKE 1991. 65.
32 NAGY 2004. 134-135.
33 MAGYAR 1998. 38-41. – Hasonlóakat ír Ahasvérus Fritschius is: MAGYAR 1998. 61.
34 NAGY 2004. 16-17. – A cigányság etnikai vagy szociális kategóriaként való azonosítása némileg másképp történt
a Brit-szigeteken. Az angol és skót törvények az 1560-as évekig szintén nem nevezték meg a cigányságot etnikai
csoportként, és azután is rendre a koldusok, csavargók, házalók, színlelt együgyűek vegyes társadalmi csoportjai
mellett említették őket. SZEMENYEI 2002. 17-18. 25. – Ugyanakkor a korban jelentős belső migráció miatt
szilárdan elhatárolták a Skóciában született kóborlókat és a cigányokat mint bevándorlókat. SZEMENYEI 2002. 23;
29. 37 Az egyházi szervek erre hivatkozva több helyütt adtak ki tiltó rendelkezéseket a cigányokkal szemben, több
esetben önmagukkal is ellentmondásba keveredve: olykor azt rótták fel nekik, hogy nem viselkednek jó
keresztényként, máskor viszont épp azt tiltották meg, hogy a papok megkereszteljék őket. Vö.: LIÉGEOIS 2002.
102.iszlám hitet sem vallja a sajátjának. Jacobus Thomasius értekezése szerint a cigányok „a bűn
és a kéj rabjai, a vallás megvetői – például gyakran többször is megkeresztelik a gyerekeiket,
csak hogy keressenek rajta – méregkeverők, gyilkosok, ráolvasók – különösen a mágikus
tűzoltáshoz értenek…”35Emellett Jacobus említ egyéb véleményeket is, melyek szerint a cigány
név a nép eretnekségére, csaló és kóborló mentalitására, érinthetetlenségére, tisztátalanságára
utal. Mások kereszténynek mondják a cigányokat, akik viszont jóslással is foglalkoznak.36
Evvel egybehangzóan Ahasvérus Fritschius a cigányok közömbösségéről ír: szerinte az
őshazában maradtak is érzéketlenek a vallás iránt, mivel nincs püspökük, nincsenek
templomaik és nem ülik meg az ünnepeket sem, jóllehet keresztényeknek vallják magukat.37
Ezekhez hasonlóan felszínes leírást nyújt Tollius 1687-ben: szerinte a cigányok „görög
vallásúaknak állítják magukat, amikor a keresztények uralma alatt vannak; egyébként pedig
pogányok, vagy – ahogy mondani szokták – vallásnélküliek: nincsenek ugyanis istenszobraik.
Tisztelnek azonban egy istenséget, de pogány szokás szerint.”41
Általános jelenség, hogy a befogadó társadalmak tagjai nemigen törekedtek a cigányság
valóban pontos megismerésére, hanem megelégedtek a felületes szemléléssel és leírásokkal. Az
ilyen írások voltak hivatva, hogy kielégítsék a társadalom szélesebb rétegeinek természetes
információigényét. Jacobus Thomasius értekezésében például a tudományos kifejtés során
igyekszik kimért maradni, a munka összegző részében azonban kifakad a cigányság – számára
is elfogadhatatlan – életmódja miatt. Mindezt úgy teszi, hogy közvetlen ismeretei nincsenek a
cigányokról, egy ízben maga is kijelenti, egyetlen cigányt sem kérdezett meg biztos
információkért, értesüléseit kizárólag régebbi könyvekből szerezte.38 (Persze ez a magatartás
nem tekinthető általánosnak, akadtak, akik a maguk szemével akartak meggyőződni a cigányok
különös életmódjáról. 1427-ben a névtelen Párizsi Polgár egyetemi oktató létére többször is járt
a város mellett letáborozott csoportnál, megbizonyosodva a sztereotípiák tarthatatlanságáról.
„három-négy alkalommal elmentem oda, hogy beszélgessek velük, de soha egyetlen dénárom
se tűnt el. És nem is láttam, hogy valakinek a tenyerét vizsgálták volna, de a nép mindenütt ezt
állította róluk.”39)
A többségi társadalom elutasító viselkedése a cigányságból kétféle lélektani reakciót
válthatott ki: olykor saját közösségeik felé fordulva igyekeztek minél jobban elkülönülni,
bezárkózni, máskor viszont a sztereotípia internalizálódott: elfogadták a rájuk erőltetett
klisészerű meghatározásokat, és azok szerint kezdtek viselkedni. Sok esetben tehát a cigányság
önmeghatározásának alapjává a többségi társadalomtól való elhatárolódás válhatott.40
35 MAGYAR 1998. 41.
36 MAGYAR 1998. 27; 30.
37 MAGYAR 1998. 59. 41 NAGY 2004.
119.
38 MAGYAR 1998. 41.
39 NOVÁK 2007. 219-220.
40 HANCOCK 2004. 23; 49; 79.A cigányság letelepedése, jogi és gazdasági helyzete Magyarországon A cigányság első
csoportjai a 15. század elején bukkantak fel Magyarország területén, de ekkor inkább még
nyugat felé vették az irányt, Magyarországon jobbára csak átutaztak, míg néhány évtized alatt
szinte egész Nyugat-Európát bejárták. Hamarosan azonban mindenütt üldözni kezdték őket:
nem léphettek a városok falain belülre, a tartományokból kitoloncolták őket. A szilárd
társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek, intézmények közt elfogadhatatlannak bizonyult a
cigányság vándorló életmódja, vérségi szerveződése, nemzetiségi autonómiája miatt.41
Míg Nyugat-Európában és Lengyelországban általános volt, hogy a cigányság helyzetét
törvényekkel szabályozták, jogaikat korlátozva, addig a Királyi Magyarországon és Erdélyben
legfeljebb megyei szabályrendeletek szintjén foglalkoztak velük, még gyakrabban viszont csak
egy-egy csoportjuk jogállását rendezték oltalomlevelekkel, menlevelekkel, kiváltságokkal.42
Ennek megfelelően a szervek mindig az aktuális helyi viszonyok szerint jártak el, támogatták,
illetve korlátozták a cigányság gazdasági lehetőségeit.43 A cél minden esetben az volt, hogy a
befogadók számára hasznos, és a cigány közösségek számára is elfogadható jogi, szervezeti
keretek teremtődjenek. Ez természetesen mindkét féltől rugalmasságot követelt. Szükség volt
a földesúr vagy városvezetés emberségére és érdekeltségére, de legalább ennyire fontos a
cigányok alkalmazkodási hajlandósága; hiszen ők vállalták a nagyobb áldozatot, részben fel
kellett adniuk életmódjukat és saját belső szerveződésüket.
A városokba betelepült cigányok a város vagy a földesúr függésébe kerültek, tőle kapták
munkájukat, megélhetésüket, ezért alkalmazkodni voltak kénytelenek, de belső szerveződésük,
szokásaik (legalábbis elvben) érintetlenek maradhattak. Viszont a vándorló életmódot folytató,
menleveles cigány csoportok sokkal inkább meg tudták őrizni hagyományaikat, értékrendjüket,
hiszen kevésbé függtek a befogadó társadalomtól. Az ő esetükben a földesúr tudatában volt
annak, hogy számára is nagyobb hasznot hajt, ha a cigányokat nem kényszeríti életmódjuk
faladására, hanem továbbra is speciális foglakozásaikat űzhetik a hagyományos keretek
között.44 Ilyen szellemben igyekezett rendezni a birtokain élő cigányok helyzetét 1616-ban
Thurzó György nádor, és 1630-ban Esterházy Miklós. Mind a ketten kijelentették, hogy a
cigányok életmódját nem büntetni kell, hanem inkább gondot kell viselni rájuk, már csak
elesettségük, szegénységük miatt is; csak így válhatnak a társadalom hasznos tagjaivá.45
Mivel a cigányság csoportjait sohasem lehetett maradéktalanul a földesúri
munkaszervezetbe és jogrendszerbe illeszteni, több esetben a birtokosok kísérletet tettek arra,
hogy vajdák kinevezése által legalább részben ellenőrzés és szabályozás alá vonják őket. A
cigányság sajátos belső szerveződése így külső kötelezettségek vállalása mellett
41 MEZEY 1986. 7-8.
42 MEZEY 1986. 9.
43 A cigányok jogállásával kapcsolatos 17. századi rendelkezésekre ld. MEZEY 1986. 106-107. – HEGEDŰS 2000.
12-17.
44 NAGY 2004. 32-35.
45 FRASER 2002. 148-149. – NAGY 2004. 50-51.fennmaradhatott. A vajdai intézmény az integráció fontos tényezője: célja az volt, hogy a
befogadók és a cigányok eltérő értékrendjét, életvitelét egymáshoz közelítse. A vajda
közvetített a cigány közösségek és a befogadó társadalom politikai vezető rétege között,
emellett igazgatási és bíráskodási funkciókkal rendelkezett. Az ő feladata volt az ellentétek
elsimítása, békés rendezése, és a törvények betartatása, az elvárások szerinti normarendszer
elsajátíttatása; evvel együtt azonban a vármegyei, vagy városi elit rajta keresztül ellenőrizte és
befolyásolta is a cigány közösségek életét. Esterházy Miklós 1630ban a vajdakinevezést avval
indokolta, hogy a cigányok „bizonyosb rendben lehessenek es ala ’s föl iartokban s’
buidosásokban legyen kitől fügyenek”, ugyanis eddig kóborlásaik alatt „egyeb emberek
társáságán kívöl lakoznak”. 1661-ben Homonnay Drugeth György ungi főispán a vajda
szerepét így határozza meg: a vajdának együtt kell tartania az alája tartozókat, „az ő vajdasága
alatt levő czigányokat törvényekben és szokásokban megtartsa (…) Lopásra és kártételre őket
ne bocsássa”; ha mégis konfliktus adódna a helyi lakossággal, akkor a panaszosokkal a vajda
tartja a kapcsolatot, és a bűnöst is ő bünteti meg.46
Az Esterházyak több oltalomlevélben biztosították a birtokaikon élő cigányoknak
szokott mesterségeik, a kovácsolás és a cserélés szabad űzését, hogy így nyert keresetükkel
magukat és családjukat fenntarthassák.47 Egy alkalommal megerősítik Vörös Mihályt vajdai
posztján, és utasítják tisztviselőiket, hogy büntessék meg azokat a cigányokat, akik nem
engedelmeskednek a vajdának.48Ez talán a csoporton belül belviszályokra utal, amelyek miatt
a vajda szükségesnek látta hatalma megerősítését. Egy újabb, 1717-es oklevélben pedig az
egyik birtokon meghatározott szolgáltatásokat kértek a cigányoktól: szükség szerint
kovácsmunkák elvégzését, fuvarozást saját lóval és kocsival, „szénatakarásnak idején, a
mennyire limitáltatnak: annyi gyűjtőt”, vagy az úr kívánsága szerint ehelyett 12 forintot adni,
és végül cenzusként Szent György és Szent Mihály napján minden sátor után 1-1 forintot és 1
font borsot. A járandóságok behajtásáért a vajda felelt.53
A 17. században az integráció több tekintetben is nehezebb lett: relatív túlnépesedés lépett fel,
a munkaszervezetbe való beilleszkedés egyre nagyobb nehézségekkel járt. Komoly
konfliktusokat okozott, mikor egy kisebb körzet, egy város nem tudott a már letelepedetteknél
több cigányt eltartani, munkával ellátni. Ilyenkor nem csak a befogadó társadalomnak, hanem
a helyi cigányságnak is érdeke volt, hogy újabb csoportokat már ne engedjenek a közelben
letelepedni, hiszen az valamennyiük megélhetését veszélyeztette volna.54 1686-ban például a
kassai cigányok vajdájával íratott alá a város magisztrátusa egy kötelezvényt, mely szerint az ő
46 THALLÓCZY 1878. 704. – NAGY 2004. 99-100.
47 THALY 1884. 570; 572.
48 THALY 1884. 573. 53 THALY 1884.
575. 54 NAGY 2000. 9-10.hatósága alatt élők tartózkodnak a tolvajlástól, dolgozni fognak és nem fogadnak be újonnan
érkezett, idegen cigányokat.49
A munkaszervezet fokozatos telítődésével együtt járt, hogy a városok, vármegyék
vezetői, és a birtokosok a vajdakinevezésekkel egyre több befolyást igényeltek a cigány
közösségek felett, és a vármegyei elit többsége a helyhez kötést és a munkára fogást erőltette.
A szokott mesterségek és életforma feladásával járó, ezért gyakran elfogadhatatlan munkákat
követeltek meg a jogbiztosításért és oltalomért cserébe.50Ennek ellenére a függőségi rendszerbe
való betagolás még ekkor sem volt egyértelműen erőszakos. A bírósági ítéletek nem
rendelkeztek etnikai töltéssel: cigányokkal szembeni perben többször hoztak felmentő
ítéleteket,51 illetve maradtak emlékek cigányok által kezdeményezett és cigányok egymás közti
pereiről is; sőt nem egy alkalommal a halálraítélt cigányokat is cigány hóhérok végezték ki.52
Előfordult, hogy a vajda közbenjárására halálraítélt cigánynak kegyelmeztek meg, persze nem
feltétel nélkül: a kegyelmet nyert és családja a földbirtokos örökös jobbágya lett.53 1659-ben
Heves vármegye pedig egy cigányokat ért sérelem ügyén rendszabályozta meg a
fegyelmezetlen végvári katonákat.54
Először II. Rákóczi Ferenc tett kísérletet a cigányság jogállásának általános rendezésére,
amikor 1704 januárjában fővajdát nevezett ki az egész Dunántúl cigány lakosságának élére. A
pátens azonban jobbára csak általánosságokat fogalmaz meg. Az elmúlt időkben mindkét
részről előfordultak sérelmek, ettől kezdve viszont bármilyen panasszal a fővajdához kell
fordulni. Az ő megkerülésével a cigányokat semmivel sem szabad háborgatni, és tőlük
semmilyen szolgáltatást nem szabad követelni.55
A cigányság és a magyarországi közvélemény
Míg nyugaton a cigányság kitalált eredetmondákkal igyekezett elfogadhatóvá tenni jelenlétét a
helyi lakosság számára, addig a magyar területeken nem kellett ilyenhez folyamodniuk. A
magyarországi forrásokban nem fordul elő a Szent Család cserbenhagyása, a hitehagyás bűne,
mindig békés egyiptomi vagy szentföldi zarándokokként tűnnek fel a cigányok.56 Viszont
egyiptomi származásuk tudata a korszak egészében fennmaradt, általában „egyiptominak”,
„fáraó népének”, vagy „fáraónak” nevezték őket.
A német forrásokkal ellentétben a magyarországi feljegyzésekben csak elvétve bukkan
fel a kémkedés vádja: Istvánffy említi egyszer, valamint egy Edward Brown nevű angol utazó
írja 1669-ben, hogy Galgóc környékén lakók avval vádolták a helyi cigányokat, hogy a budai
49 HEGEDŰS 2000. 15-16. – KEMÉNY 1892. 380-381.
50 NAGY 2004. 42-48.
51 Lótolvajlás, -eladás, -csere ügyén indított pereket említ példaként NAGY 2004. 79.
52 NAGY 2000. 15.
53 CSONTOSI 1877. 456.
54 NAGY 2000.
55 THALY 1880. 607-608.
56 NAGY 2004. 15. – DUPCSIK 2009. 32.vezér küldte őket a vár kikémlelésére.57 Sokkal gyakrabban vádolták a magyarok elárulásával
az önként
törökké lett renegátokat, a szerbeket, és a zsidó kereskedőket.58
A cigányság etnikai egységének felbomlását, és lecsúszott, bűnöző elemekkel való
telítődését a nyugati szerzők után a magyarországiak is megemlítik néhány helyen, annak
ellenére, hogy nálunk széles körben sosem terjedt el a nyugaton általános „emberiség
söpredéke” klisé. A jezsuita Szentiványi Márton 1691-ben így írja le a cigányságot: „tolvajok
csapata, valamint dologkerülő és csalárd emberek söpredéke, amely különféle nem túlságosan
távoli, hanem szomszédos nemzetekből gyűlt össze.”
65 Ennek nyomán a kor politikusai és
hivatalnokai a cigányságban gyakran nem egy népcsoportot láttak, hanem egy sajátos
társadalmi kategóriát, amelyet egybe lehetett mosni a többi, társadalom peremén élő szegény
réteggel, és amely különböző szociális problémákat vet fel. Ez vármegyei szabályrendeletek
hivatalos indoklásaiban is megjelent. 1638ban Sopron vármegye kiutasította területéről a
cigányokat, majd évekkel később lovas katonákat fogadott fel a vásárt fosztogató cigányok
ellen. 1670-ben egyszerre űzi el a cigányokat közönséges bűnözőkként Somogy, Vas és Sopron
vármegye, három évvel később pedig Szentgyörgy városa.66 A rendeleteket azonban többször
meg kellett ismételni, és ez arra enged következtetni, hogy azokat nemigen hajtották végre
következetesen: a társadalom jelentős része eszerint hallgatólagosan elfogadta jelenlétüket és
életformájukat.
Bár a cigányok török ügynökként, illetve az emberiség söpredékeként való megbélyegzése
néhány esetet kivéve Magyarországon sosem terjedt el, a tipikusnak tekintett foglalkozásaikkal
szembeni ellenérzés már a legkorábbi időktől több forrásban megnyilvánult.
A cigányok sajátos foglalkozásaikkal kiegészítették a városok és falvak már kialakult
munkaszervezetét. Leggyakrabban vas- és pléhmunkákkal, tűzfegyverek készítésével,
útkarbantartással foglalkoztak, illetve futárokként, kalauzokként alkalmazták őket. Mindazok,
akiknek ezekben a megbecsültebb állásokban már nem jutott hely, megpróbáltak egyéb
munkákhoz jutni, és (paradox módon) az ilyen alantasnak tekintett munkák által igyekeztek
beilleszkedni a befogadó társadalomba. Olykor középületek takarítását és tatarozását, a kanális
tisztítását bízták rájuk, de sok helyen hóhérként, kínzóeszközök és kalodák készítőiként, vagy
57 MEZEY 1986. 57. – NAGY 2004. 37.
58 SZERÉMI 1941. 37-39. – DERNSCHWAM 1984. 214; 227-228; 280. – UNGNÁD 1986. 253. 65 NAGY 2004. 136. –
Oláh Miklós már a 16. század első felében leír egy ehhez hasonló jelenséget, ám az általa említett csoport csak
nagyon bizonytalanul azonosítható a cigánysággal. Simánd falu lakói mindannyian testi hibásak, így nem
dolgoznak, mentesek minden szolgáltatástól, és csak koldulásból élnek. Különös, maguk alkotta nyelvet
beszélnek, és saját koldusénekeket költöttek. Oláh egyáltalán nem szól ezeknek az embereknek közös származástudatáról,
vagy közös vallásáról, így a leírás szerint nyoma sincs az etnikai egységnek, csak önként vállalt
kirekesztettségük, társadalmi helyzetük tartja össze őket. OLÁH 2000. 51. – Mezey Barna egyértelműen a
cigányság egyik csoportjáról szóló leírásként értelmezi és közli a szöveget. MEZEY 1986. 66 HEGEDŰS 2000. 12-
17.kutyapecérként álltak a városok, vármegyék, vagy földesurak szolgálatában.59 1667-ben például
Nagybányán hoztak kutyatartási rendeletet, melynek záradéka szerint a szabályt megszegők
kutyáit a cigányokkal fogják megöletni.60
A cigányság egyik ősi foglalkozásának a kovácsmesterséget tekinthetjük. Speciális
technikáikat alkalmazva (amelyek olykor sokkal jobbak voltak a céhes ipar módszereinél)
szerepet kaptak a hadiszerek gyártásában. A kovácsmesterségben szerezett tapasztalatokat és
eszközöket használták a kisebb ékszerek, csecsebecsék készítésénél is: rézből, tört ezüstből,
üvegből, és különféle magvakból, gyöngyökből függőket, láncokat, és nagy fülbevalókat
készítettek.61 A 17. század végi Magyar Simplicissimus Erdélyben sok cigányról számol be,
akik fő foglalkozása a kovácsmesterség. Általában mindenfelől összegyűjtögetett ócskavasból
készítenek különféle vastárgyakat, amiket igen olcsón árulnak. A német szerző mindehhez
gúnyos megjegyzést fűz: „Különösen jó patkoló kovácsok és lódoktorok, de még jobb
lókupecek, csalók és lókötők.”62
A kovácsmesterségük a lókereskedelem és lótolvajlás mellett a köztudatban
összekapcsolódott a hóhéri feladatok elvégzésével is. Egész Európában elterjedt legenda volt,
hogy ők készítették Krisztus keresztjéhez a szegeket. Szerémi György megvetően említi, hogy
Dózsa György vaskoronáját a cigányok készítették, aztán a kivégzéskor ők izzították fel és
helyzeték Dózsa fejére.63
Istvánffy Miklós tudósítása szerint pedig cigányok végezték ki a gyűlölt Grittit is.64 Annak
képzete, hogy a cigányság „pribék népség”, más formában is felmerült. 1534-ben cigányokat
fogtak perbe Lőcse felgyújtásának kísérlete miatt. A kínvallatás során a vádlottak azt állították,
Szapolyai bízta meg őket Lőcse, Libetbánya, Kassa, Eperjes, Bártfa felégetésével.65 A
közvélemény számára a vád hihetőnek bizonyult, annak ellenére, hogy pusztán a két király közti
politikai csatározások során használták őket bűnbaknak.
A zenélés a 16-17. században vált a magyarországi cigányság fontos megélhetési
forrásává; főleg a protestáns vidékeken alkalmaztak előszeretettel (a zsidók mellett) cigány
zenészeket, de a zenélést nem tekintették speciálisan cigány foglalkozásnak.66 A 15. század
végétől kezdve több alkalommal tűntek fel, igen nagy megbecsülésnek örvendtek, igen előkelő
környezetben: játszottak Beatrix királyné, II. Lajos, majd Izabella királyné udvarában,
59 MEZEY 1986. 10-11.
60 HEGEDŰS 2000. 14.
61 DERNSCHWAM 1984. 152.
62 MAGYAR SIMPLICISSIMUS 1956. 228.
63 SZERÉMI 1941. 53. – Ezt a történetet később Istvánffy Miklós is átvette Szerémitől, míg Nagy
Pál szerint a történet csak Istvánffynál jelenik meg, és az ő szemléletmódját tükrözi. ISTVÁNFFY I. 141. – NAGY
2004. 28.
64 ISTVÁNFFY I. 330.
65 HEGEDŰS 2000. 8. – NAGY 2000.
66 NAGY 2000a. – DUPCSIK 2009. 39.mindenütt lelkes hallgatók előtt.67
„A legkiválóbb egyiptomi hegedősök, a fáraók ivadékai
játszanak itt, akik nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal
énekelnek hozzá” – szól a híradás a gyulafehérvéri udvarról 1543-ból.681596-ban Zrínyi György
írta, hogy szert tett két fogoly cigány muzsikusra: „Amikor összeeresztik [a két cigány zenészt]
s vonni kezdi, csoda, mely szép gyönyörűség hallgatni, ki miatt embernek ugyan enni sem kell.
(…) csoda, mely szép, formán való szerecsen és cigány táncokat járt, kinek nézésénél ugyan
nem tudom, mi lehetne ékesb és gyönyörűségesebb”
69 Apor Péter 18. század eleji emlékezései
szerint a nemesi mulatságok, ünnepek nélkülözhetetlen résztvevői voltak a cigány hegedűsök
és dudások.70
Az elismerő hangok mellett mindig akadtak elítélő vélemények, sokan a muzsikálást
csak komolytalan, semmirekellő emberhez méltó foglalkozásnak tekintették. Erre a
beállítottságra jellemző, amit a Magyar Simplicissimus német szerzője, Daniel Speer írt:
„Természettől fogva hajlanak a zenére. Van is majdnem minden magyar nemes embernek
cigánya, aki hegedűs és mellékesen lakatos.” A mű főhőse, Simplex beszámol egy grófnál
trombitásként tett szolgálatáról, akinek volt két szintén trombitás cigánya. Ezek azonban
nemcsak „toprongyosak”, hanem „szamarak, lusták, és ügyetlenek” is voltak, valamint túl
dacosak ahhoz, hogy tanuljanak valamit a tehetséges muzsikus Simplextől. Egy másik
alkalommal szintén arról számol be a főhős, hogy a cigány síposok nem igazán szépen zenéltek,
a legrosszabbul a német és lengyel dallamokat tudták játszani; ennek ellenére a magyar
gazdáiknak nagyon tetszett az előadásuk.71
Speciális megélhetési mód a jóslás, varázslás. A cigány asszonyok gyakran foglalkoztak
gyógyfüvek gyűjtésével, gyógyítással, esetenként fogamzásgátlással. Ha azonban a beteg
rosszabbul lett vagy meghalt, az asszonyt könnyen boszorkánynak titulálhatták – ahogyan
megesett ez a többi nemzetbeli füvesasszonyokkal, nem egy esetben magyar
nemesasszonyokkal is. Vagyis a varázslás, boszorkányság egyáltalán nem volt etnospecifikus
jelenség. Bornemisza Péter Ördögi kísértetekről című művében a nép körében élő különféle
varázslatok, módszerek és konkrét esetek tömkelegét írta le, anélkül, hogy bármelyiket is
szilárdan a cigánysághoz kötötte volna.72 Magyarországon tehát a cigánysághoz nem tapadt a
bűbájoskodás, boszorkányság negatív toposza, mint a középkori Bizáncban és mint NyugatEurópában.
Sőt 1701-ben Bánffy György erdélyi vajda egy bizonyos Reffuly vajdának
engedélyezte nemcsak a
gyógyítást, hanem a varázslást és szerencsemondást.73
67 FRASER 2002. 110-111.
68 TAKÁTS 2000. 148.
69 TAKÁTS 2000. 152.
70 APOR 1978. 73-74.
71 Magyar Simplicissimus 1956. 229; 220; 252.
72 HELTAI-BORNEMISZA 1980. 1012; 1053-1055.
73 NAGY 2000. 61.A varázslás, hitetlenség és istentelenség toposza magyar környezetben csak egy német
szerző művében, a Magyar Simplicissimusban kap nagyobb hangsúlyt. A regény főhőse mellé
szegődő cigány mindig nadragulyagyökeret hordott magánál, és időnként
varázsmutatványokkal kápráztatta el útitársait: „Faedényben meg tudta főzni a marhahúst
anélkül, hogy az edényt a tűz megpörkölte volna. Tudott sokféle, Isten a megmondhatója, miféle
boszorkánykenőcsöt készíteni. Ha valamit bekent vele, fazék, szék, pad, bunda, barom vagy
ember, akarata ellenére táncolt tőle. Nem egyszer rögtönzött ilyen látványos mulatságot. Ha
egy különös cigányigét kiejtett, minden rakásra dűlt.” Nem csoda, ha elhangzik a műben a
(nyugatról oly jól ismert) figyelmeztetés: „Senki ne kereszteltessen nekik gyereket, mert ezt csak
színből teszik, hogy pénzt kapjanak. Valójában a gyerekeiket éjszaka valaminő kenőccsel tűz
fölött keresztelik.”74
Némelyek el tudtak helyezkedni a katonaságban fegyverkovácsokként, csiszárokként,
lőportörőkként, illetve utászokként; II. Ulászló már 1496-ban hadi szerszámok gyártásában tett
szolgálataikért adott kiváltságot Bolgár Tamás vajdának és 25 sátornyi népének.75 Katonaként
azonban nem szívesen alkalmazták őket, sőt éppen a vitézi erények és magatartás teljes
ellentétét látták bennük. Hans Dernschwam, a büszke szász patrícius, törökországi utazása
során a török hadseregről írva megjegyzi, hogy katonák helyett jobban hasonlítanak a „szegény,
nyomorúságos, csüggeteg” cigánynépségre, „amely nélkülözi mind az alkalmasság, mind a
rátermettség erényét.”76 Zrínyi Miklós szintén a cigányok példájával világítja meg a katonák
számára kárhozatos viselkedést: „rut dolog az, hogy egy szegény legény, ki egy darab kenyérrel
egyébiránt contentus lehetne, egy szekeret, egy kurvát, ökröt, barmot huz maga után: nem vitáz
embernek való az, hanem amaz kandorló czigányoknak.”
77Ennek ellenére előfordulnak cigány
emberek katonaként, sőt tisztekként is. Bocskai egyik hadvezére, Lippai Balázs cigány
származású volt – ezért Istvánffy, ha katonai járatlansággal nem is tudja vádolni, gonosznak és
igen kapzsinak mondja.78 Thököly Imre egyik ezredese, az 1690-ben elesett Horváth
Ferenc is cigány származású volt.79
Az említettek mellett a cigányság még két foglalkozást űzött, amelyek azonban nem
gyakoroltak nagyobb hatást a befogadó társadalom közvéleményére. Erdélyben sokan közülük
bányászként és aranymosóként dolgoztak. A dévai kamarához tartozó cigányokat I. Ferdinánd
1552-ben, Izabella királyné öt évvel később tette adómentessé. Az aranymosó cigányok
helyzetét azonban csak jóval később szabályozták, egy kiváltságolt egyesületet állítva fel a
számukra.80Emellett a 17. században kezdett kialakulni a faluzás: a férfiak faluról falura jártak,
74 Magyar Simplicissimus 1956. 229-230.
75 MEZEY 1986. 76.
76 Konstantinápoly utcáin egyébként sok cigány koldust is látott, és újabb epés megjegyzése szerint „fabatkát sem
érnek ezek az emberek.” DERNSCHWAM 1984. 409-410.
77 ZRÍNYI 1985. 137.
78 MEZEY 1986. 122.
79 HEGEDŰS 2000. 16.
80 MEZEY 1986. 74; 77-78.mindenütt felajánlották szolgáltatásaikat. Így akár fél évig is távol lehettek a lakóhelyüktől,
családjuktól.81 A kortársak ezt egyértelműen koldulásnak, „erőszakos rátukmálásnak”,
bujdosásnak, csavargásnak tekintették, és idegenkedtek, féltek tőle.
A cigányság mentalitására és életformájára jellemzőnek tartott vonásokat a „cigányság”,
„cigánykodni” szavakkal kezdték jelölni, sokszor negatív értékítéletként, szitokszóként.
82 A
cigányok Szeréminél mindig az alattomosság, csalárdság, hűtlenség jelképeiként tűnnek fel
(„fáraó módon”, „mint a fáraók”).83Pázmány Péter szintén „cigánymesterségnek” nevezi a
csalást,84 Tinódi pedig a porcióval csaló udvarbírákhoz és kulcsárokhoz hasonlítja őket,
közmondásos lopósságuk miatt.85 Szkhárosi Horváth András hasonlóképpen Magyarország
társadalmi, politikai és erkölcsi gondjai közt említi: „Az czigánoknak lám békét hagytok, kik
mindenkor lopnak…”.86 Hasonló szófordulatokban megjelenik a cigányság életformája is, amit
a befogadó társadalom mindig bizonyos ellenérzéssel szemlélt. Heltai Gáspár a
megállapodatlan, állhatatlan életformát nevezi „cigánságnak”.87 Mások a rozoga, kicsi
kunyhókat hasonlították a cigányviskókhoz, és általános volt a nézet, hogy a mezőkön, a város
határain kívül, a társadalom megbecsült tagjaitól elkülönülve tábort verni, „akár a cigány
népség”, alantas, méltatlan dolog.88
Azonban meg kell jegyezni, hogy a magyar irodalomban és történeti művekben sosem
domináns az efféle „cigányozás”; a hűtlenség, hitszegés, és aljas vagyonszerzés sokkal inkább
kötődött a köztudatban (érthető módon) a törökökhöz, valamint (a törököknél sokkal kevésbé)
a rácokhoz és zsidókhoz. Pázmány Péter például sosem példálózik a cigányság bűnösnek,
kárhozatosnak tartott mentalitásával. Még a legaktuálisabb kérdések (az ország romlásának
okai, a keresztény vitézek erényei) tárgyalásakor is vagy bibliai és antik példákat hoz fel, vagy
a legelvontabb kategóriákban gondolkodik: bizonyos mentalitásokat, tetteket egyes társadalmi
rétegekhez, foglalkozásokhoz köt, vagy általában vett emberi természetről beszél. Másfelől az
ilyen szófordulatok kontextustól függően pozitív tartalommal is bírhattak: a „cigánság” olykor
egy különös, furfangos észjárást jelentett, és csak akkor kapott negatív felhangot, ha ezt az
agyafúrtságot mások becsapására, megkárosítására használták fel.89
81 NAGY 2000a.
82 Ilyen becsmérlő értelmű kifejezésekből közöl több példát DÖMÖTÖR 1934. 162. – LIÉGEOIS 2002. 143-144.
83 SZERÉMI 1941. 201.
84
„…mi a tévelygők könyveit soha ki nem nyomtattuk; nem is szűkölködik az igazság, efféle cigánymesterségek
nélkül.” PÁZMÁNY 1983. 263.
85
„Ők atyjafiasok az cigánokval, / Orcájok temérdök nagy álnokságval...” TINÓDI 1984. 504.
86 Szkhárosi Horváth András: Az Istennek irgalmasságáról és ez világnak háládatlanságáról. In: RMKT 1880. 206.
87
„Ki-ki mind az ő rendiben és hivataljában állhatatos legyen, és ne csavarogjon alá-fel, mert afféle cigánságnak
hitván haszna vagyon.” HELTAI-BORNEMISZA 1980. 123.
88 DERNSCHWAM 1984. 161; 182.
89 NAGY 2004. 141.Mindezek a vonások a szófordulatok, mondások mellett előkerültek a mulattató és
csúfoló versekben is. Többször került szóba indulatos természetük, idegenkedésük a letelepült
életmódtól, paraszti munkától, irtózásuk a merev hierarchiától, a jogi szemlélettől:
„Mi bírtuk világot, laktunk, hol akartunk,
Falukról falukra mentünk, keltünk, jártunk.”
„Nagybíró, kisbíró, tizedes – ezekre
Elhalok féltemben hatalmas nevekre.” 90
A magyar szerzők előszeretettel karikírozták a cigányok sóvárságát az anyagi jólétre, és
a társadalmi megbecsültségre. Többször találkozunk a közköltészetben az ennivalóból épült
templom képével, és a testi értelemben vett mennyországgal, ahol a cigányok jót ehetnek,
ihatnak, pipázhatnak, és a „mennyei vásáron” lovat cserélhetnek.91 Közmondásossá vált
emellett, hogy „Szereti a cigány a veres nadrágot”, „Azon van, hogy veres ruhára szert tégyen,
/ Ha rongyos lészen is, csak selyemből légyen.”92 A viszonylagos létbiztonságban élő többségi
társadalom elnéző mosollyal figyelte, hogy ami a számukra hasznavehetetlen ócskaság, az a
cigány ember számára értékes lehet.
Gyakran vált mulatság tárgyává a közköltészetben a cigányság különösen erős hajlama
a lopásra.93 Az egyes lopási esetek ugyanakkor komoly konfliktusokat is okozhattak a
valóságban. Rákóczi Ferenc 1704-ben kiadott pátense szerint az elmúlt időkben egyrészt a
cigányságot érték sérelmek, másrészt viszont „maga is természeti inclinatioja szerint
alattomban gyakorlani szokott csalárdságaival” haragított magára sokakat, és ezért van
szükség a cigányság jogainak rendezésére és elöljáró kinevezésére.102
Másik sok bosszúságra okot adó, de a közköltészetben mulatságossá, a bonyodalom
középpontjává váló jellemvonás a cigányok csalárdsága. A 16.
század eleji német mesterdalnok, Hans Sachs ezt adja az egyik főhőse szájába:
„Legyen falu vagy város az, sehol se jár jól
az igaz: ellenséget lel mindenütt, s az mind
az ő fejére üt. Ám aki hízelegni tud, annak
dicséret, hála jut. Így tanultuk mi meg,
cigányok, a hízelgést, a csalfaságot.”94
A források szóhasználata alapján tehát első látásra úgy tűnhet, hogy a magyar és német
szerzők a cigányság karakterisztikusnak tekintett vonásait alapvetően kétféleképpen
értelmezték: vagy „természettől fogva” bennük levő, etnikus jellemzőkként (ezt emeli ki
Rákóczi pátense), vagy pedig a szociális helyzetükre adott reakcióként, régi beidegződésekként,
90 RMKT 2000. 241-244.
91 KÜLLŐS 2003. 18.
92 KÜLLŐS 2003. 26-27. – „Rossz anyagból való ruhát nem hordanak, nemes emberek elviselt rongyait kunyorálják
el, vagy veszik meg.” Magyar Simplicissimus 1956. 228.
93
„Az fiát a lopásra jól megtanította, / De az imádságra el is feleltette…” RMKT 2000. 232. 102 THALY 1880.
607.
94 SACHS 1999. 30.nemzedékről nemzedékre átörökített viselkedési mintákként (erre helyezi a hangsúlyt Hans
Sachs). A kétféle értelmezés azonban a korban egyáltalán nem vált szét: a nemzetek karaktere
egyszerre függött a természetes adottságoktól, és a társadalmi viszonyoktól, történelmi múlttól.
Ezt támasztják alá Enessey György sorai: szerinte, bár „az ő meg romlott természetére és benne
meg rögzött szemtelen szokásaira nézvést egy azon fölöttébb meg vettetett és alá való népnek
láttassék is”, mégis „szánakodásra méltó inkább az ő sorsa és nem gúnyulásra.”95 Vagyis
Enessey szerint a természet és a szokások nem két eltérő jellegű, más-más folyamatra utaló
fogalom, hanem egymást kiegészítve és feltételezve alkotják egy nemzet jellemvonásait.
A cigányok a magyarországi közköltészetben sosem ellenségként jelennek meg, hanem az
etnikailag és kulturálisan sokszínű Magyarország egyik csoportjaként; sokáig annyira mások,
annyira érthetetlenek voltak, hogy nem váltak ellenséggé: az irodalmi művek általában
marginális, mulattató figuráiként tűntek fel.96Annak ellenére azonban, hogy nem tartották őket
ellenségnek, cigányság kívülállóságának, sőt alsóbbrendűségének képzete többször felbukkan
a közköltészetben, iskoladrámákban, elvontabb, jelképes formában is. Ennek egyik alakja az
volt, hogy negatív eredetmondákat költöttek a cigányságról. Egy ilyen monda szerint Noé egyik
fiától, Khústól származnak, és a rajtuk ülő átok miatt nem telepedhetnek meg sosem (ezt a
mondát ismerték a 16. század elején Franciaországban, közölte egy 1678-ban született erdélyi
vers, és végül Enessey György is). Egy másik monda szerint az első cigány az ördög gyermeke
volt, és lelke az ördög szellentéséből származott (ez tűnik fel egy 17. századi névtelen magyar
szerző versében).97
Néhány szerző azonban éppen ezeket a sokak szemében lenézett, vagy komikus, de
mindenképpen kívülálló figurákat használta fel ahhoz, hogy kemény bírálatot mondjon a
többségi társadalom felett; ilyenek Hans Sachs írásai. Vásári komédiáiban él a mélyen
gyökerező sztereotípiákkal, de sosem bántóan, inkább a mulattatás eszközeként használva őket.
Célja, hogy bemutassa a társadalmi rend, a konvenciók visszásságait, és a cigányokhoz
hasonlóan egyáltalán nem kíméli a német parasztokat, polgárokat, nemeseket, papokat sem. Az
öt nyomorult vándor című komédiában a cigány saját mesterségét, a tolvajlást hasonlítja össze
a fuvaros, a kalmár, a csatlós, és a kolduló barát mesterségével.98 A fonóház című műben a
parasztok egy cigányt kérnek meg, hogy jósoljon nekik. Ő aztán meg is mondja mindenkiről az
igazságot, felfedi a régi vétkeiket, és evvel egymás ellen fordítja a házaspárt és a
95 MAGYAR 1998. 81.
96 KÜLLŐS 2003. 47; 63-64. – Vö.: NAGY 2004. 147-148.
97 KÜLLŐS 2003. 30. – Meg kell azonban jegyezni, hogy hasonló negatív eredetmondák szinte minden etnikai
csoporttal kapcsolatban megjelentek, a szlovákok származásáról szóló versben például ilyenek állnak: „Hogy
lószarbúl is már tót származnék…” RMKT 2000. 258.
98 SACHS 1999. 509.szerelmeseket.99Vagyis a cigány főszereplő a visszásságok leleplezője, és evvel a szerző
társadalomkritikájának szócsöve volt.
Az integráció lehetőségei és nehézségei
A nemzet a koraújkor szemléletében etnikailag, a származást tekintve homogén egészet alkot,
egy mentalitásbeli és kulturális típust. Ez az oka a nemzetkarakterológiák elterjedtségének. Az
Eine Unterredung például Európa minden népéről bőséges jellemzést ad, megemlíti a
jellegzetes kulturális értékeket, az életvitel elemeit, a jellemző habitust, és részben ezekből
vezeti le az adott nemzet politikai rendszerét. Az áttekintés célja, hogy feltárja, melyik
nemzettől mekkora segítség várható a török elleni harchoz. Ezt az etnikailag-kulturálisan többé-
kevésbé egységes nemzetet a rendi társadalomban politikai intézmények, kiváltságok tagolták.
Az integrációt ma befogadó, multikulturalista jellegű, kölcsönösségen, párbeszéden
alapuló fogalomként értjük, a koraújkorban azonban a mélystruktúrákat nem érintő kapcsolatot
jelentett, kimerült az ország, vagy a helyi közösség életét szabályozó törvények és normák
külsődleges elfogadásában. Nem feltételezett aktív kapcsolatokat, viszont lehetőséget nyújtott
a békés egymás mellett élés kialakítására, a jogi és gazdasági környezetbe való beilleszkedésre.
Az így értelmezett integráció ellentétét az asszimilációra, illetve az izolációra tett erőszakos
jogi és gazdasági lépések jelentették. E két szándék mindvégig jelen volt, a magánjogi,
vármegyei és állami szinten váltakozott. A felvilágosult abszolutizmus tűzte ki először célként
a gazdasági-jogi kereteken túl az értékrend, a kultúra megváltoztatását is, időnként brutális
lépésekkel.
A 18. század végéig Magyarországon a mai értelemben vett nemzetiségi kérdés nem
merült fel. A nemzetiségek maguk sem fogalmaztak meg politikai igényeket, és a „többségi
társadalom” részéről is jellemzőbb volt az elzárkózás, a jogi és gazdasági kiváltságok védelme
a kirekesztés vagy erőszakos asszimiláló szándék helyett. Kivételt néhány, kis csoportokban
letelepedő, a többségtől markánsan eltérő életmódot folytató, más értékrendet, hitet valló
etnikaifelekezeti közösség alkotott: a zsidók, a szombatosok, a cigányok. Velük szemben
nagyfokú bizalmatlanság, sőt esetenként félelem élt, ami éppen az elzárkózásukból, a
titokzatosságukból eredt. A zsidókkal szembeni, középkori hagyományokon alapuló vád volt,
hogy ők gyilkolták meg Jézust; a cigányokkal szemben ehhez hasonlóan a Szent Család
cserbenhagyásának vádja merülhetett fel. A zsidókkal szemben a középkortól kezdve időről
időre vérvádak fogalmazódtak meg (Magyarországon legismertebb a 19. század végi
tiszaeszlári per), illetve azokhoz sokban hasonló a 18. század végi honti emberevőper,
amelynek során koholt vádak és kicsikart vallomások alapján 41 halálos ítéletet hozott a
vármegye az egyébként ártatlan cigány vádlottak ellen.100 (Érdekes, hogy sokszor a zsidók és a
cigányok származását is összemosták, mind nyugaton, mind magyar területeken: a cigányokat
99 SACHS 1999. 28-30.
100 HAJDU 1996. – LIÉGEOIS 2002. 108. – SZÁRAZ 2007. 98-99.az Egyiptomból kivonuló zsidók leszármazottaival, vagy éppen az őket elűző egyiptomiak
ivadékaival azonosították.101)
Általában azonban elmondható, hogy a befogadó társadalom igen ambivalensen
viszonyult a cigánysághoz. Fordultak hozzájuk jóslatért, gyógyszerekért vagy talán
varázsszerekért, illetve akadtak, akik szánták a cigányok rossz sorsát, és támogatni igyekeztek
őket.102 Másrészt viszont a közhangulatot mindig fel lehetett szítani a cigányok ellen, hiszen
nem ismerték őket, így rengeteg előítélet élt velük szemben, és még a legképtelenebb vádak is
hihetőnek tűnhettek. A politikai elit, a vármegyei vezető réteg és az országos méltóságok a
kétféle magatartás közt ingadoztak: ha gazdasági érdekeik úgy kívánták, támogatták őket,
biztosították jogaikat (általában a nagybirtokosokra jellemző, akik a cigányok speciális
munkájából a legnagyobb hasznot húzták), máskor viszont jogaik korlátozásáról, vagy
elűzésükről, sőt kiirtásukról rendelkeztek (főleg a megélhetésüket féltő céhek, és a
nagymértékben idegenellenes köznemesség).
Az integráció, vagy legalább a békés együttélés nagyban függött attól, hogy sikerül-e az érkező
cigány csoportok jogállását rendezni, illetve (evvel összefüggésben) sikerül-e őket a földesúri
birtokok, vagy városok munkaszervezetébe beilleszteni.103 A földbirtokosok hasznot húzhattak
a cigányság speciális mesterségeiből, ezért érdekükben állhatott a vándorló életforma
engedélyezése is, ugyanakkor a vajdai kinevezések a korlátozott ellenőrzés lehetőségét
jelentették a földesúr számára.104
Az integráció kulcsa azonban nem csak a gazdasági és jogi helyzet rendezése lehetett:
ismerünk példát arra, hogy cigányok tanulás útján igyekeztek a társadalom nem pusztán
elfogadott, hanem megbecsült tagjaivá válni. 1695ben Szőnyi Nagy István Magyar Oskola
című munkájában írja, hogy a kolozsvári református iskolában „némely czigányok is vannak,
kik tanulásra édesedvén szépen olvasnak, némelyek írnak is”.105 Egy 1773-as kiskunhalasi
összeírás arról tudósít, hogy a helyi cigányok közül többen már kijárták az iskolát, vagy még
oda járnak.106 1774-ben (vagyis három évvel a Ratio Educationis előtt!) pedig a Somogy megyei
Szomajom falu cigány lakói kérvényezték iskola felállítását gyerekeik taníttatására.107
Az integrációt mindig nehezítette, hogy jóllehet a jogi és gazdasági környezetbe be
tudtak illeszkedni, a mentalitásbeli és életmódbeli változás viszont jóval hosszabb folyamat
volt. A cigányság más hagyományokkal rendelkezett, más volt a tér- és időszemlélete,
101 KÜLLŐS 2003. 32. – HANCOCK 2004. 51.
102 A 17. század közepén írta Ahasvérus Fritschius, természetesen elítélve ezt a magatartást: akadnak „olyanok is,
akik – valamiféle idétlen könyörületesség kábulatában – nem átallják védelmezni sem e szélhámosok dologtalan
és gyűlöletre méltó koldulását.” MAGYAR 1998. 54.
103 Vö.: BINDER 2009.
104 Vö.: SZÁRAZ 2007. 88; 94. – DUPCSIK 2009. 38; 42.
105 HEGEDŰS 2000. 16.
106 MEZEY 1986. 61.
107 NAGY 1999. 333. – NAGY 2000a.életvitelükből és munkalehetőségeikből adódóan eltért a tulajdonhoz való viszonyuk, másféle
ambíciók is hajtották őket.108 Evvel cseng egybe az, amit Révay Péter turóci főispán írt Gáspár
vajda számára kiállított ajánlólevelében: a cigányság rég megszokta már, hogy „ide-oda
elbolyongva (…) semmiféle célratörő igyekezetet nem is ismerve, csak egyik-napról a másikra,
egyik óráról a másikra élve, csak úgy, az Isten szabad ege alatt keresse meg kétkezi munkájával
élelmét s ruházatát.”
109
További fontos gátló tényező, hogy a cigányság egy része, akik földesúri menlevéllel
rendelkeztek és így megtarthatták vándorló életformájukat, csak minimális mértékben
érintkeztek a befogadó társadalom tagjaival. A 16. század közepén Sztambulba utazó Hans
Dernschwam tapasztalatai szerint a hódoltsági vidékeken a cigányok nem a szerájban vagy
annak környékén szállnak meg, hanem saját szekértáborukban.119 Még a 18. század végén is azt
írja Enessey György, hogy a cigány közösségek sátraikat csak a városok szélein és a falu végén
állíthatták fel.110
A kétféle életforma megítélése, és az avval összefüggő értékrendek nemigen közeledtek
egymáshoz. A megtelepedett életmódot folytató, városi kultúrájukra igen büszke nyugatiak
sokszor csak valami érthetetlen furcsaságként szemlélték a cigány közösségeket, életritmusuk,
szokásaik egyszerre voltak ismeretlenek és megvetettek. 1421-ben Burgundiában írták, hogy
az egyik város határában három napra sátorozott le egy cigány csapat, és ennyi idő alatt egyszer
sem váltottak ruhát. A férfiak szakállasok és hosszú hajúak, a nők turbánszerű fejfedőt, mélyen
kivágott inget, és vállukra vetett, durva anyagból készült lepedőt viseltek. A gyerekek és az
asszonyok fülbevalókat hordtak.111Daniel Speer szintén furcsállva, rosszallva, és túlzásokba
esve írja le a cigányok szokásait és ruházatát. Szerinte igen korán, már 12-15 évesen
házasodnak, és „a házasodásig majdnem meztelenül járnak. Egy fehér vagy színes lepedőféle
kendőt két csücskénél fogva összekötve vetnek nyakukba. Ez elfedi ugyan hátsórészüket, de elöl
meztelenek, hogy látni lehessen, melyik nemhez tartoznak. Hajuk hosszú. Az iskola büdös
számukra.”
122 Nemesi kúriájából szemlélve, és meglehetős túlzásokba esve Enessey György a
18. század végén hasonlóan visszataszítónak írta le a cigányok életét: „Az ő élete módja
többnyire piszkos, gyakori büdös hussal való élés, koplalás, henyélés, lopás, varáslás, világ
széltbujdosás, tserélés, tsalás ’s a’ többi. Ruházattya ringy-rongy e’ mellett mégis kevely.”112
Még szélsőségesebbek a honti emberevőperben keletkezett iratok, amelyek szerint a vármegye
vezetői úgy tudták, a cigányok nem házasságban, hanem vérfertőző ágyasi kapcsolatban élnek,
félig meztelenül járnak, nem dolgoznak (bár azt mondják, tavaszonként a bányavárosokba
mennek munkát keresni), hanem henyélésre és rablásra nevelik gyerekeiket is. Többször
108 NAGY 2004. 79.
109 MEZEY 1986. 95. 119 DERNSCHWAM 1984.
182.
110 MAGYAR 1998. 91.
111 FRASER 2002. 74. – Ehhez hasonló vélemények a 15. század elejéről LIÉGEOIS 2002. 98. 122 Magyar
Simplicissimus 1956. 228-229.
112 MAGYAR 1998. 91.kiadtak már rendeleteket „e viperafajzat” megregulázására, de mindezek hatástalannak
bizonyultak.113 Csak Révay Péter turóci főispán említi egy 1608-as okmányában a cigányok
életmódját szokatlan részvéttel: „ősi hagyományai szerint a szántóföldeken, a mezőkön, a
városokon kívül, csakis rongyosra kopott sátrai alá húzódva éli már megszokott keserves életét.
(…) ezzel együtt megtanulta azt is, hogy a házfalakon kívül viselje el a záporesőt, a fagyos
hideget és a rekkenő forróságot egyaránt, nemkülönben azt is, hogy ne legyen e földön
semmiféle öröksége, ne kívánkozzék városokba, várakba…”114 Végül még Enessey sem tudja
visszatartani sajnálatát: „E végre szánakodásra méltó inkább az ő sorsa és nem gúnyulásra.”
115
Összefoglalás
Egy ilyen rövid áttekintés után megállapítható, hogy a Magyar Királyságban és az Erdélyi
Fejedelemség területén az elismerés és a befogadás formái korábban és sokkal előnyösebb
módon alakultak ki, mint a nyugati országokban. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a
cigányok Magyarországon nem hirtelen jelentek meg nagy tömegben, mint nyugaton, így nem
okoztak olyan sokkszerű hatást a magyar társadalom számára.116
A cigány és nem cigány társadalom közti kulturális kapcsolatok története jól kirajzolódó
tendenciákba rendezhető. Eleinte egy kényes egyensúlyi helyzet alakult ki, spontán létrejött
stratégiákkal, „áteresztő csatornákkal”, ugyanakkor erős gátló tényezőkkel is. Ez az egyensúly
a 17. század második felében bomlott meg, hogy néhány évtized múlva átadja a helyét a
felvilágosult törekvéseknek, amelyek a cigányság mint marginális társadalmi csoport (és nem
mint nemzet, nemzetiség) integrációját célozta meg, elsősorban a nevelés eszközeivel, a
szocializáció színtereinek megváltoztatásával.117
Természetesen itt sem hiányoztak az alapvetően mindenütt és minden etnikai-vallási
kisebbséggel szemben meglévő hátráltató tényezők (eredendő bizalmatlanság a megszokottól
eltérő kultúrák iránt, gazdasági válsághelyzetekben felerősödő konfliktusok stb.). Bőven
akadnak ugyan példák a befogadó „többségi társadalom” elutasító, sőt agresszív
megnyilvánulásaira, de olyan jellegű erőszakos megoldásokat, mint nyugaton, magyar területen
egyáltalán nem, vagy sokkal gyengébben alkalmaztak. Mindvégig előtérben volt a gazdasági
integráció elősegítése, és a jogi helyzet rendezésére tett kísérletek. Másfelől pedig a
cigánysággal szembeni (általában vármegyei szintű) megnyilvánulások sosem estek egybe a
magyar köznemesség szittya öntudatán alapuló politikai nacionalizmussal és
idegenellenességgel, ami elsősorban a németek ellen irányult.
Bár a magyar és a német irodalomban is felbukkant olykor az igény, hogy a cigányságot
a hagyományos kategóriákba sorolják, nem ez volt a domináns jelenség. A kor fogalmiságából
113 HAJDU 1996. – Vö. a közel egykorú nyugati kliséket a cigányok paráznaságáról, házasságtöréseiről, vérfertőző
viszonyairól, pl. David Hume munkáiban. SZEMENYEI 2002. 23.
114 MEZEY 1986. 95.
115 MAGYAR 1998. 81.
116 NAGY 2004. 30.
117 NAGY 1999. 323.következően általában nem merült fel szándék egymás mélyebb megismerésére és megértésére,
a cél a béke megőrzése volt a felszínen, a mélystruktúrákat nem is érintve. A befogadók így
természetesen gyakran megelégedtek a kialakult sztereotípiákkal, ami pedig hosszú távon az
előítéletek táptalaja. Meg kell azonban jegyezni, hogy a német területek közvéleményében
sokkal több klisészerű és sztereotip képpel találkozni; ilyen például a cigányság tolvajként, a
török ügynökeiként, boszorkányokként, vagy az emberiség söpredékeként való beállítása,
megbélyegzése; ilyesmi a magyar forrásokban ritkán fordul elő. Magyar környezetben csak egy
német szerző, Daniel Speer műve, a Magyar Simlicissimus tartalmaz igen sok sztereotípiát, ez
azonban felvonultatja szinte az egész nyugati repertoárt: a tolvajlás, a boszorkányság, a
paráznaság klisészerű képét.
Nem volt ugyanakkor kirívóan rossz helyzete a cigányságnak a többi magyarországi
„kisebbséghez” viszonyítva sem: a magyarság attitűdjei minden más etnikai csoporttal szemben
is hasonlóak voltak, mint a cigánysággal szemben. Jól érezhető ez például a mulattató
közköltészetben, a csúfolókon, amelyekben rendre megjelennek a negatív eredetmondák, az
öltözködés és a sajátos akcentus kigúnyolása, valamint mindenféle vaskos tréfa és trágár
szidalom.118
A cigányság számára a 16-17. század sokszor nem hozott mást, mint szenvedést,
kirekesztettséget, és sok személyes tragédiát. Ennek ellenére a magyar szépirodalomban és
történeti emlékezetben a cigányság és a magyar társadalom közti kapcsolatok ha nem is
felhőtlen, de alapvetően kiegyensúlyozott képe él.119
Bibliográfia
Elbeszélő és okiratos források
APOR 1978. APOR Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Előszó,
jegyzetek: Kócziány László, a szöveget gondozta:
Lőrinczy Réka. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.
(Téka)
CSONTOSI 1877. Adalék a magyarországi cigányok történetéhez. Közli:
CSONTOSI János. Századok, 1877. 454-456. o.
DERNSCHWAM 1984. DERNSCHWAM, Hans: Erdély – Besztercebánya –
Törökországi útinapló. Ford., bev.: Tardy Lajos, jegyz.:
Dávid Géza, Tardy Lajos. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984.
HELTAI-BORNEMISZA 1980. Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Vál., a szöveget gondozta,
jegyzetek: Nemeskürty István. Szépirodalmi Kvk., Bp., é.n. [1980.]
(Magyar remekírók)
118 RMKT 2000.
119 Pl. Arany János: A nagyidai cigányok, Jókai Mór: A cigánybáró, illetve Gárdonyi Géza: Egri csillagok.ISTVÁNFFY I. Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai
Pál XVII. századi fordításában. I. kötet. S. a. r., bev.,
szövegmagyarázatok: Benits Péter. Balassi Kiadó, Bp.
É.n.
[2001.]
KEMÉNY 1892. Ifj. KEMÉNY Lajos: Kassa városa levéltárából. Történelmi
Tár, 1892. 378-381.
MAGYAR 1998. Három korai tanulmány a cigányokról. Vál., ford., előszó,
magyarázatok: Magyar László András. Orpheusz Kiadó, Bp., 1998.
Magyar Simplicissimus 1956. Magyar Simplicissimus. Szerk., bev.: TurócziTrostler József. „Művelt
Nép” Tudományos és Ismeretterjesztő Könyvkiadó, Bp., 1956.
MEZEY 1986. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban
14221985. Szerk.: MEZEY Barna. Kossuth Kiadó, Bp.,
1986.
OLÁH 2000. OLÁH Miklós: Hungária – Athila. Ford.: Kulcsár Péter,
Németh Béla. Osiris Kiadó, Bp., 2000. (Millenniumi
Magyar Történelem. Források)
PÁZMÁNY 1983. Pázmány Péter művei. Vál., a szöveget gondozta, jegyzetek:
Tarnóc Márton. Szépirodalmi Kvk., Bp., É.n. [1983.]
(Magyar remekírók)
RMKT 1880. Régi magyar költők tára. II. kötet. XVI. századbeli magyar
költők művei, 1527-1546. Közzéteszi: Szilády Áron. MTA,
Bp., 1880.
RMKT 2000. Régi magyar költők tára, XVIII. század. Közköltészet 1.
Mulattatók. S. a. r.: Küllős Imola. Balassi Kiadó, Bp., É.n.
[2000.]
SACHS 1999. SACHS, Hans: A lovag meg az ibolya. Farsangi komédiák.
Ford.: Mann Lajos. Orpheus Kvk., Bp., 1999.
SZERÉMI 1941. SZERÉMI György: A mohácsi vész kora. Ford.: Erdélyi
László. Szeged, 1941.
THALLÓCZY 1878. THALLÓCZY Lajos: A czigányok szervezete történetéhez,
1661. Történelmi Tár, 1878. 704.
THALY 1880. THALY Kálmán: Adalék a magyar czigányok történetéhez.
Történelmi Tár, 1880. 607-608.
THALY 1884. THALY Kálmán: A cseszneki vár czigányai. Történelmi Tár,
1884. 568-578.
TINÓDI 1984. TINÓDI Lantos Sebestyén: Krónika. S. a. r.: Sugár István,
bev.: Szakály Ferenc. Európa Kvk., Bp., 1984. (Bibliotheca
Historica)
Traktátus 2003. Eine Unterredung gegen die Türken – Traktátus Mohácsról.
Közreadja: Balog F. András, ford.: Sára Balázs, utószó,
jegyzetek: Radek Tünde. Littera Nova, Bp., 2003.UNGNÁD 1986. Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Ford., bev.:
Kovács József László, jegyz.: Fenyvesi László, Kovács
József László. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1986.
(Magyar Ritkaságok)
ZRÍNYI 1985.
Feldolgozások
Zrínyi Miklós prózai művei. Szer., bev., jegyz.: Kovács
Sándor Iván. Zrínyi Kiadó, Bp., 1985. (Zrínyi Könyvtár, 1.)
BARBARICS 2000. BARBARICS Zsuzsa: „Türck ist mein Nahm in allen Landen”.
Művészet, propaganda és változó törökkép a Német-római Birodalomban a
XVII. század végén. Hadtörténelmi Közlemények, 2000. 329-375.
BENDA 1942. BENDA Kálmán: A törökkor német újságirodalma. Bp.,
1942.
BINDER 2009. BINDER Mátyás: Cigány-képek a sztereotípiáktól az
integrációig. Múlt-Kor Történelmi Portál, 2009. jan. 7. –
http://www.multkor.hu/20090107_ciganykepek_a_sztereotipiaktol_az_integr
acioig?pIdx=1 (2011.03.21.)
