BÁRSONY JÁNOS: Romák sorsa az 1940-es évek második felében Magyarországon
Felszabadulás, megszabadulás?
Az orosz csapatok első – 1944. októberi, novemberi – támadásai a délkeleti
megyék: Békés, Csongrád, Bihar, Hajdú esetében a romák lezárt
és fegyveresen őrzött telepeit, településrészeit legtöbbször a tervezett internálás
előtti utolsó pillanatban mentették meg. A gettóvá vált telepeken
a lakók neve a házak ajtajára volt szögezve. Az összeírtak sorsukra
vártak, amit a hatóságok gyakran meg is mondtak nekik: „Oda kerültök,
ahol a zsidók is vannak.” Többeket állami és magán nagybirtokokon
végzett kényszermunka alól szabadított meg az orosz támadás (például
Mezőhegyesen, Kötegyánban, délvidéki területeken, Rázonpusztán).
Egyes településeken a romákat a hirtelen orosz támadás mentette meg
az elkezdett helyi tömeges kivégzéstől. De volt, ahová későn érkeztek.
Decemberben a keleti és északi megyék cigány gettóinak foglyai menekültek
meg az orosz támadás elindulásával (például Újfehértón, Nagykállón,
Mátészalkán, Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Bánrévén, Hatvanban,
Patvarc–Lívia pusztán). Ekkor szabadultak fel az Árpád-vonalépítésére felállított katonai építô-kényszermunkatáborok roma foglyai
is (Rahó, Ojtoz és Gyergyótölgyes településeken, illetve a Tatár-hágónál).
A Budapest ostromához kapcsolódó második nagy átkaroló támadás
veszélye miatt engedték el a november elejei országos cigányrazziákon
összeszedett és még német lágerekbe nem továbbított rabokat (elsősorban
gyermekes asszonyokat, munkaképteleneket) a komáromi Csillagerőd
katonai internáló táborából.4 Februárban szabadultak fel a fogva
tartottak a galántai gyalogmenetből. Január és március között lettek szabadok
a bajai, a marcali, a nagykanizsai, végül a sárvári katonai internálótáborok
foglyai.
A szovjet hadsereg ideológiájában fontos szerepük volt a kommunista,
osztályküldetéses törekvéseknek. Ennek fontos eleme volt a fasizmus
elleni harc, a honvédelem, a megtámadtatás és a támadók által megszállt
területeken elszenvedett károk, kegyetlenkedések miatti bosszú, de
ugyanakkor jelen volt a nagyorosz terjeszkedési törekvés is. A katonák
háborús áldozatvállalását a kapitalista, fasiszta államokban elnyomottként
élő társadalmi csoportok felszabadításaként és a szegények hatalmáért
folytatott küzdelemként is tudatosították. A romák nyomorúságos telepei, mélységes szegénységük és kiszolgáltatottságuk – a többi
urasági cseléddel, agrárproletárral együtt – jó példája lehetett mindennek.
Az ő helyzetükhöz képest a besorozott orosz muzsik, kolhozparaszt
különbnek láthatta a maga otthoni sorsát.
A Vörös Hadseregben besorozott katonaként több tízezer roma is szolgált. Ők könnyen szót tudtak érteni anyanyelvükön a telepek cigány
nyelvű lakóival. Ez is bizalmat, reményt keltett a telepi romákban a jö-
vőjüket illetően. Nagy részük felszabadulásként élte meg az oroszok bejövetelét.
Eltűntek az őket kínzó csendőrök, hatóságok. Megszűnt a közvetlen
életveszély.
Az orosz katonák egy része az „osztályharcot”, „történelmi igazságtételt”
esetenként a szegények, elnyomottak rablásra biztatásával, a gazdagok
javainak elvételével gondolta „elintézni”. Néhány nyomorgó cinágytelepre
az orosz hadsereg „ajándékaként” kerültek lestrapált
katonalovak, élelem (stb.). Egy-két telep lakói az orosz háborús fosztogatás
morzsáiból is részesedtek.
A katonaként besorozott, frontokon harcoló roma férfiak közül – katonatársaikhoz
hasonlóan – sokan kerültek orosz hadifogságba, gyakran 5–6 évre is. A cigány munkaszolgálatos századok „lapátos katonáinak”
egy része a zsidó századokhoz hasonlóan náci lágerekből esetenként
angolszász, illetve orosz fogságba jutott, ugyancsak hosszú évekre.
Sokan pusztultak el a hiányos ellátás és járványok következtében a
szállítás közben, illetve a fogolytáborokban.
A náci lágerekbe hurcolt romák hazajuttatására nem indult célzott segítő akció. A nyugati megszálló hatóságok és útközben a csomópontokon
a Vöröskereszt nyújtott támogatást a legtöbbször írástudatlan, idegen
nyelveket nem ismerő, a velük történteket alig értő áldozatoknak.
Általában egyedül, vagy kisebb csoportokban gyalog indultak el sok
száz kilométeres útjukra hazájuk felé, amely gyakran hónapokig tartott.7
A hazai roma internálótáborok – így a legnagyobb, a Komáromi
Csillagerőd – kiszabadult foglyai közül is sokan több hónapig erdőkben
bujkáltak félelmükben. Kunyhóikat általában összedöntve, felgyújtva,
kifosztva találták.
Magyarországon a holokauszt szenvedései után a romák nem tudták
kollektíven számba venni veszteségeiket, és a jószerivel senki sem vette
tudomásul a velük és ellenük történteket. Egyedül Faludi György író,
költő szólította meg a társadalmat a romák közös gyásza ügyében. A tettesek
felelősségre vonása jórészt elmaradt, jóvátételről évtizedekig szó
sem esett.
A korszak „feljelentési dömpingje” dacára csak elvétve találunk a romák
kárára bûnt elkövetôk elleni beadványt. Ilyen F. A. feljelentő levele
az MKP-nak Hajdúnánásról, amelyben dr. Haday Imre volt nagyszalontai
polgármester igazolását sérelmezi, aki a hírhedt nagyszalontai
cigány gettót 1941-ben felállíttatta.
Az oroszok által elfoglalt területeken lassan alakult ki a helyi közigazgatás
és közhatalom új rendszere. Sok helyen megmaradtak a régi községi
bírók, jegyzők, esetenként a volt csendőrök, rendőrök is. Utódaik
gyakran hasonló szellemben, a korábbi gyakorlat szerint bántak a romákkal.
Jól példázza ezt a Képes Figyelő című lap 1946. március 9-ei számában megjelent tudósítás Mezúkovácsházáról, ahol a ottani cigányokat.
és zsidókat a helyi Termelési Bizottság rendelkezésére rendőri kísérettel
hajtották ki kényszermunkára, a korábbi rendeletekre hivatkozva (hét
hold cirokot kellett betakarítaniuk).
A történet – némi késéssel – azért kerülhetett a sajtó figyelmébe, mert
az érintettek között zsidók is voltak. Egyrészt volt „írástudó” ember,
aki hírt adhatott a gyalázatról. Másrészt az ő esetükben a környezet természetellenesnek
tekintette a nyilas jogszabályok érvényesítését a rendszer
bukása után.
A zsidóellenes, fasiszta, diszkriminatív jogszabályok döntő többsége
a korábbi emancipáció „visszacsinálását”, a zsidók állampolgári jogegyenlőségének
megszüntetését, elnyomását, megalázását szolgálták.
A felszabadulás, a szövetséges hatalmak győzelme újból biztosította
egyenlő jogaikat, a korábbi emancipáció garanciáit.
A romák túlnyomó része a falvakban, mezővárosokban vagy azok
környékén erdőkben, mezőkön, nyomortelepen élő csoportjai viszont
korábban sem jutottak az emancipáció lehetőségéhez, az állampolgári
jogegyenlőségig, a jogállam védősáncai közé. (Ez alól csak a városlakó
zenészek, iparosok, üzemi munkások, kereskedők szűk csoportjai voltak
kivételek.) Nem született jogszabály a romák korábbi üldöztetéseinek
jóvátételére, állampolgári jogegyenlőségük megteremtésére vagy
deklarálására. Igaz, az 1946. évi I. törvénycikk előírta: „Az állampolgárok
természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság,
jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes élethez
[…] a személyi biztonsághoz […] a munkához és méltó emberi megélhetéshez,
a szabad művelődéshez való jog […] Ezektől a jogoktól egyetlen
állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül és e jogokat
a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés
nélkül a demokratikus államrend keretein belül egyformán és egyenlő
mértékben biztosítja”.14 Az 1946. évi X. törvénycikk büntetőjogi
szankciókat is rendelt az emberi jogokat sértő hivatalnoki intézkedések
megtorlására.15 Ezek az általános deklarációk azonban, mint a továbbiakban látni fogjuk, szinte egyáltalán nem hatottak a romák sorsára,
helyzetére.
Mária Terézia császárnő rendeletei óta a romák a falvakban bizonytalan
kapcsolódású, alávetett, „megtűrt, gyanús idegenként” éltek. Kollektív
jogaik nem voltak, a hivatalosan hirdetett „államcél” etnikai lé-
tük, „különállásuk” megszüntetése volt, miközben bőrszínük, gyakran
nyelvük, települési elhelyezkedésük különbözött a tőlük idegenkedő,
előítéletes és fensőbbségtudattal bíró környezettel, amely alig volt befogadó
és ugyanakkor érdekelt is volt az alá-fölérendeltségi helyzet fenntartásában.
A romák korábbi presztízsét és megélhetését biztosító mesterségeiket
jórészt elértéktelenítette a nagyipar gépi tömegtermelése.16
Társadalmi helyzetüket a tömeges mély szegénység és a létbiztonság
hiánya jellemezte. Ez meghatározta azt is, milyen közszolgáltatásokat
tudtak igénybe venni: az ekkor már több mint hatvan éve érvényben lévő kötelező népoktatás előírása ellenére a falusi romák nagyobb része
analfabéta volt. A községek általában nem „pazarolták a pénzt” a romák
oktatására, így mobilizációs esélyeik minimálisak voltak. Nyomorukat
igen ritkán enyhítették a hivatalos szociálpolitika eszközével. Általában
nem jutottak el hozzájuk az árvaellátásra, hadigondozásra (stb.)
biztosított szerény források sem.
Komolyabb községi közkiadást csak a „járványügyi megelőzőleg tevékenység” jelentett, amely általában a romák jog nélküli, alárendelt, „tisztátalan”
mivoltát demonstráló rítus volt: a férfiakat, a nőket és az időseket fegyveres hatósági kényszerrel kopaszra nyírták és nyilvános
kényszerfürdetésben részesítették. (A háború, a lövészárok, a koncentrációs
tábor a tífusz melegágya volt. A környezet félelme a betegségtől
még gyakoribbá tette ezeket az atrocitásokat, miközben alig volt különbség a tetvesség, a tisztaság területén a többi falusi szegény és a romák
között.)18
Az új rendőrség, átvette a korábbi csendőrség cigánynyúzó gyakorlatát,
lévén a falusi környezet továbbra is ezt várta. Ezt a „feladatot” rendőri bűnüldöző, vagy bűnmegelőző „szakkérdésnek” tartották. Erre különösen a háborút követő bizonytalan helyzet, az eldurvult közállapotok,
a szétszórt lőfegyverek, a banditizmus okozta félelmek miatti bűnbakkeresés
szolgáltatott indítékot. De a „teljesítménykényszer”, az új hatalom erejét demonstráló szándék is vezette a rendőrséget a védekezésre
képtelen és szolidaritásra alig számítható, előítéletekben kollektíven
bűnöznek, „vadembernek” feltételezett, „féken tartandó” romákkal
szemben.
