BABUSIK FERENC
Magyarországi cigányság
– strukturális csapda és kirekesztés
A cikk a magyarországi cigányság demográfiai szerkezetét, területi
elhelyezkedését, egészségügyi helyzetét, iskolázottsági, szociális és
gazdasági mutatóit, valamint a munkaerő-piaci kirekesztés kérdéseit
összefüggő rendszerként vizsgálja.
A cigányság korösszetétele jelentősen eltér a többségi társadalométól. Viszonylag magas a termékenysége, illetve a halandósága, átlagos
élettartama tíz évvel rövidebb, mint a többségi társadalomé. A
harmadik világbeliekéhez hasonló korszerkezet és magas halandó-
sági arány a rossz egészségügyi mutatók eredménye, amelyek pedig
a szegénységfaktorokkal magyarázhatóak. Az egy főre jutó munkajövedelem
a roma népesség elképesztő megosztottságát tükrözi; a
legalsó és a legfelső népesség-tized között több mint hússzoros a
jövedelmi különbség, egyúttal a roma népesség alsó hét-nyolc tizede
a létminimum alatt él, közel fele pedig mély nyomorban.
A cigányság szegénységének, munkanélküliségének, alacsony iskolázottságának
hátterében alapvető okként súlyos településszerkezeti,
illetve azzal összefüggő gazdaságszerkezeti, vagyis strukturális
hátrányokat találunk.. A cigányság többsége strukturális okokból
következően halmozottan hátrányos helyzetű szegény, ráadásul etnikai
hovatartozásából eredően sújtja a csoportot a kirekesztés. A
strukturális hátrányok tényezői, a munkaerő-piaci kizáródás valamint
az erős diszkrimináció egymást kölcsönösen erősítő folyamattá
váltak.
A magyarországi roma népesség problematikája, elsősorban a demográfiai, szociális, egészségügyi helyzet, az iskolázottság, a területi elhelyezkedés,
valamint a munkaerő-piaci helyzet kérdései az egyik legalaposabban
kutatott terület – egyrészt a hazai szegénység problémáján belül,
másrészt a roma dekád országai közül is hazánk vezet a jelzett kutatások
számát és eredményeit tekintve.
Cikkünkben megkíséreljük a roma népesség fõ problémacsoportjait,
illetve azok összefüggését, kölcsönös egymásra hatását tömören felvázolni.
E tömör vázlat nyomán felismerhetővé válnak azok a fő összefüggések, melyek együttesen vezetnek a romák munkaerő-piaci kizáródásához,
illetve e kizáródás tartós perzisztenciájához.
Ki roma?
Statisztika, népességszám, demográfia
Az első kérdés, amelyet a magyarországi cigánysággal kapcsolatban érdemes
feltenni, az, hogy mekkora tömeget képvisel. E kérdés azonban korántsem
független attól a következő, akár elsődlegesnek is tekinthető kérdéstől,
hogy kit tekintünk cigánynak ma Magyarországon. A probléma lényege röviden a következő.
Az a kérdés, hogy kit tekinthetünk romának, túlmutat az etnikai identitás
kérdésén, illetve szélesebb értelemben az etnicitás antropológiai aspektusain.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi
LXXVII. törvény megszületéséig az etnikai besorolás nem öndefiníciós
alapon érvényesült. Ennek megfelelően az általános iskolák rögzítették
a tanulók etnikai (cigány) hovatartozását, hivatalosan annak érdekében,
hogy nyomon követhessék a cigány és a nem cigány tanulók iskolai előmenetelének különbségeit (a cigány tanulók „felzárkóztatása” érdekében). Az iskolákban a tanulók etnikai hovatartozását a pedagógusok ítélték
meg – tehát a külső, más személy által hozott ítélet volt a döntő.
Az 1993. évi, tehát legutolsó iskolai roma felvétel jelenti azonban máig
az egyetlen, statisztikai értelemben vett érvényes alapját az országos roma
népességbecsléseknek. A jogi szabályozás és a népességstatisztika
szemléletmódja, elvárásrendszere gyökeres ellentmondásban áll egymással.
Miközben vitathatatlan az emberek joga a szabad identitásválasztáshoz,
a jogi szabályozás következtében – éppen mert az identitásválasztás
szabad – mint az közismert, a magyarországi cigányságnak közel a fele
nincs regisztrálva a népszámlálási adatok között. A Kertesi–Kézdi féle,
máig a legalaposabbnak tekinthető roma népességbecslés olyan adatokon
alapult, amelyek a mai jogi környezetben már nem tekinthetők legitimnek,
nevezetesen az iskolai roma felvételek adatain, tehát az idegen személy
által meghatározott etnikai besoroláson.
A Kertesi–Kézdi féle népességbecslés elkészülte óta bizonyos időszakonként
a népességszám változás forgatókönyvei alapján maximum
extrapolálni lehet a romák lélekszámának változást. Ez az extrapoláció
azonban képtelen követni a migrációt, per definitionen nem ismerjük,
hogy a roma népesség területi eloszlása milyen törvényszerűségek szerint
és milyen mértékben változik. A jelzett adatok szerint ma Magyarországon
mintegy 620 000 roma él; a területi különbségekre utaló adataink,
a megyei eloszlások azonban több mint egy évtizedesek. Mivel a
lélekszám-becslés az ugyancsak egy évtizedes adatok extrapolációján
nyugszik, megbízható népességbecslés a romákra vonatkozóan legfeljebb
2010-ig készíthető. Amennyiben a mai állapot, a jogi szabályozás és a
népességstatisztika kívánalmai közti hasadás fennmarad, az évtized végétől kezdve nem fogjuk tudni, hogy hány roma él Magyarországon.
...
Mindemellett azonban a cigányság demográfiai szerkezetéről, korstruktúrájáról
viszonylag megbízható képpel rendelkezünk.
Meglehetősen közismert, adatszinten azonban úgyszólván ismeretlen
tény a roma és a többségi társadalom demográfiai szerkezetének eltérése,
illetve az ebből fakadó következmények is köztudottak. A roma népesség
a demográfiai fejlődés más szakaszában van, mint a nem roma többség.
Az első demográfiai átmenet elmélete szerint a roma népesség még az ún.
átmeneti fázis jegyeit mutatja. Fiatal a korösszetétele, magas a termékenysége,
viszonylag magas a halandósága (lásd: 1. ábra) . A roma népesség
várható élettartama átlagosan tíz évvel rövidebb, mint a többségi népességé.
Az ún. demográfiai átmenet fázisában tartó roma népesség várható
élettartama, korösszetétele, illetve az egy főre jutó élve születések száma
(termékenysége) összefüggő rendszert alkot. A többségi társadalomhoz
képest relatíve magas átlagos gyermekszámot (átlagosan 3,2) nem lehet
gazdasági érdekekkel vagy kulturális mintákkal magyarázni, ugyanakkor
a demográfiai megközelítés valid magyarázóelvet nyújt, ugyanis a
fiatal korösszetétel, a várható rövid élettartam és a magasabb gyermekszám
az, ami összefügg; amennyiben – egy lehetséges demográfiai forgatókönyv
szerint – növekedne a roma népesség várható élettartama,
úgy csökkenne a termékenységi ráta is, tehát a roma alrendszer korösszetétele
közeledne a teljes társadalom korösszetételéhez.
Mindebből az következik, hogy az elterjedt hiedelemrendszerrel
szemben, mely szerint a romák magasabb gyermekszáma kulturális jegyeknek,
illetve alacsonyabb szintű fogamzásgátlásnak köszönhető , a romák
magasabb gyermekszámát a magasabb halandósági ráta és az ennek következtében
beálló erős demográfiai pótlás okozza.
A roma népesség rövidebb átlagos élettartama, ezen belül az idősebb korosztályoknak
a többségi társadalomhoz viszonyított lényegesen alacsonyabb
aránya közvetlen függvénye a romák egészségügyi mutatóinak.
A teljes társadalom és a roma alrendszer eltérő demográfiai szerkezetének
van egy olyan következménye, amely a morális és jogi szempontokon
túl össznemzeti üggyé teszi a romák élethelyzetét. A demográfiai
forgatókönyvek azt valószínűsítik, hogy amennyiben a jelen társadalmi-gazdasági
folyamatok nem változnak mindent elsöprő mértékben,
úgy 2050 körül a magasabb termékenységi ráta következtében a roma
népesség mai hatszázezres lélekszáma egymillióra emelkedik, miközben
a teljes társadalom termékenységi rátája tovább csökken. Erre az időszakra a roma népesség mai 6 százalékos aránya 10 százalékra emelkedik.
Mindebből az is következik, hogy amennyiben a roma népesség élethelyzete
nem javul mindent elsöprő erővel (ez a jelző lényeges; a folyamatot
nem változtatja lényegesen a kicsi vagy az átlagos javulás), úgy
a magyar társadalomra a szegénység bővített újratermelődése lesz jellemző.
A helyzet tehát igen komoly. A roma népesség harmadik világot idéző szegénysége
és az e szegénységből következő eltérő demográfiai szerkezete azzal a
következménnyel jár, hogy amennyiben a jelen folyamatok nem vesznek száznyolcvan
fokos fordulatot, úgy pár évtizeden belül a magyar társadalom jóval
nagyobb hányada él majd mély szegénységben, mint jelenleg.
Mindebből az is következik, hogy a mindenkori magyar kormányzatokat
súlyos felelősség terheli; az egyenlő bánásmód érvényesítése mellett roppant komoly
és hathatós erőfeszítéseket kell tennie a strukturális szegénység felszámolása
érdekében.
Egészségi állapot, területi elhelyezkedés, lakó- és lakáskörnyezet
A romák egészségi állapotáról szóló ismereteinket elsőként néhány kismintás,
parciális kutatás eredményét összefoglalva a Világbank bulletinje
publikálta . Ezt követõen mind ez idáig két, a Delphoi Consulting által
végzett kutatás foglalkozott a magyarországi romák igen rossz egészségi állapotának okaival. 2001-ben egy borsod megyei vizsgálat
, majd 2003-ban egy ezt követő országos reprezentatív vizsgálat mutatta ki a romák
egészségügyi helyzete, magas halandósági arányai és a szegénység egyes
faktorai közötti szoros összefüggést.
A magyarországi cigány népesség egyes, magas halálozási kockázatú
betegségcsoportokban (tbc, daganatos megbetegedések, szív- és érrendszeri
megbetegedések, magas vérnyomás) a teljes népesség átlagához képest 6–12 szeres arányban (!) beteg; ami egyúttal azt is jelenti, hogy vannak
olyan betegségcsoportok (pl. a tüdő megbetegedései), melyek reprezentánsai
között a romák lényegesen nagyobb arányban vannak jelen,
mint a nem romák.
A megbetegedések arányának oksági elemzése, a marginális, halmozottan
hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra vonatkozó nemzetközi
szakirodalom adatait megerősítve azt mutatja ki, hogy a háttérben egy-
értelműen szegénységfaktorok (szegregált lakókörülmények, lakásnak
alig használható nedves épületek, a tiszta ivóvíz hiánya, munkanélküliség,
rossz táplálkozás, alacsony iskolázottság, mélyen a létminimum alatti
jövedelmek stb.) állnak.
A magyarországi cigányság jelentős hányada nemcsak szegény, de
egyúttal olyan régiókban, illetve olyan településeken él, melyek konzerválják
a szegénységet, illetve meggátolják a kiemelkedést.
A következő oldal térképén nyomon követhető, hogy a cigányság
túlnyomórészt az ország olyan területein él, ahol az egy főre jutó GDP
átlag alatti, tehát az átlag alatti fejlettségű megyékben, illetve térségekben
lakik. A cigányság települési elhelyezkedése emellett a következő képet
mutatja: 17 százalék él ezer fő alatti aprófalvakban, 35 százalék él kétezer
fő alatti, ugyancsak kistelepülésen, illetve a teljes cigány lakosság 65 százaléka él tízezer fő alatti településen. A magyarországi cigányság tehát
alapvetően falusi, mezőgazdasági régiókban, illetve olyan területeken él,
ahol a szocialista nagyipar összeomlása után megjelenő magas arányú
munkanélküliséget nem váltotta ki a későbbi ipari-szolgáltatóipari vagy
mezőgazdasági fejlődés. Egy korábbi kutatásunkban kimutattuk, hogy a
cigányok által magasabb arányban lakott aprófalvak zöme „önhibáján
kívül hátrányos helyzetű” település, tehát olyan, ahol a helyi szociális
ellátórendszer működtetése is komoly gondokba ütközik.
A fentiekben leírt strukturális hátrányt a következő település-demográfiai
hátrány csak erősíti: ismert, hogy az elszegényedő falvak lakossága öregszik
a fiatalok elvándorlásának következtében, egyúttal a helyi intézményrendszer
is erodálódik, elköltözik az óvoda, iskola stb. Ezzel párhuzamosan
az ingatlanok kiürülnek és leértékelődnek, amelynek következtében
ide költöznek be a legszegényebb romák. A jelenség a legpregnánsabb
módon a Csereháton figyelhető meg (BAZ megye), ugyanakkor
azonban BAZ megye más területein, Baranyában és Somogyban stb.
ugyancsak megfigyelhető, elsősorban azokon a területeken, melyeken
egyszerre érvényesül az aprófalvas szerkezet, a helyi munkaalkalmak hiánya, illetve a hagyományosan magasabb roma lélekszám arány. Itt érdemes
tehát megjegyeznünk, hogy a cigányság magas munkanélküliségének,
inaktivitásának hátterében egyik okként roppant súlyos településszerkezeti, illetve
azzal összefüggő gazdaságszerkezeti hátrány, nehezen orvosolható strukturális
hátrány áll.
A magyarországi cigányok közel fele, 44,7 százalék él szegregáltan,
ezen belül a jelentősebb hányad telepen vagy gettószerű körülmények
között él (a roma népesség mintegy hatszázezres lélekszámát figyelembe
véve, összesen közel 167 000 fõ él gettósodottan). Vegyes lakókörnyezetben,
azaz lakóhelyi szempontból asszimiláltan él a romák ugyancsak közel fele (47,3%), míg a lakóhelyi szempontból teljes beolvadást jelentő környezetben elenyésző az arányuk (4,1%).
A lakóhelyek mérete és urbanizációs foka természetesen nagy mértékben
befolyásolja azt, hogy milyen lakóhelyek alakultak ki az elmúlt
évtizedek folyamán, illetve hogy milyen mértékben alakultak ki vagy
maradtak meg „cigánysorok”, telepek. Szegregáltan, egyúttal nem gettósodott körülmények között Budapesten, illetve községekben közel azonos,
átlagosan 19 százalékos arányban élnek romák, azonban Budapesten
a gettólét alig jellemző (4%), míg a fővárost leszámítva az egyes településtípusokban igen jelentős ez az arány. Figyelemreméltó, hogy a magas
urbanizációs fokot jelentő megyei jogú városokban is igen magas azon
romák aránya, akik gettósodott körülmények között élnek. Míg Budapesten,
illetve kisebb városokban, községekben a cigányság közel fele él
vegyes lakókörnyezetben, addig a megyei jogú városokban ez az arány
mindössze 40%.
A helyben elérhető (ivó)víz olyan alapvető tényezőnek számít, amelynek
hiánya közvetlenül kihathat az élet egész területére. A vezetékes ivó-
víz háztartáson belüli elérése egyúttal a közvetlen lakóhely infrastrukturális
kiépítettségének függvénye is. A roma népesség húsz százaléka él olyan
körülmények között, ahol sem vezetékes víz, sem telken belüli kút nem áll rendelkezésre.
A lakóhelyek csatornázottsága „természetesen” a vízzel való
ellátottságnál lényegesen rosszabb képet mutat, egyúttal közvetlenül
összefügg a lakóhely szegregált vagy gettószerű mivoltával. Ezek azok
a tényezők, melyek egyebek közt hozzájárulnak a romák mértéktelenül
magas betegségarányaihoz.
Álljon itt még egy, az életminőséget közvetlenül meghatározó index,
éspedig a lakás minősége, mely egyúttal közvetlen összefüggést mutat a
család gazdasági aktivitásával, azzal, hogy milyen eséllyel találnak a családtagok
munkát. A már jelzett 2003. évi országos roma felvételünkben
a lakásminőséget két, egymással összefüggő konzisztens változóval mértük:
az infrastrukturális ellátottsággal (van-e víz vagy kút, WC, csatorna),
illetve azzal, hogy a lakás valamilyen szinten szükséglakás-e. Ezzel a
módszerrel hat minőségi fokozatba soroltuk a roma népesség lakókörülményeit.
A lakhatás minőségi kérdéseinek összefüggései alapján azután
következtettünk arra, hogy bizonyos anyagi erő birtokában a családoknak
mire van lehetőségük, mennyire képesek szabadon megválasztani
lakóhelyüket.
A roma népesség közel hatvan százaléka jó vagy tűrhetőnek tekinthető minőségű lakásban él, ezzel szemben közel negyven százalék rossz minőségűben, ezen belül húsz százalék a végszükséget jelentő, embertelen minőségű lakótérben tengődik. Az adatok világosan jelzik, hogy az életminőséget közvetlenül
meghatározó lakásminőség a családtagok aktivitásától függ, pl.
a két családfenntartó munkanélkülisége egyértelműen nagy eséllyel párosul az embertelenül rossz körülményekkel. Elemzésünk azonban azt is
kimutatta, hogy a roma családoknak egy része munkavállalása ellenére röghöz
kötött az értéktelen, igen rossz minőségű lakásában.
Kimutattuk, hogy az éppen adott gazdasági aktivitási, illetve jövedelmi
szint az időben nem oly mértékben állandó, mint maga a lakás: a
jövedelem bizonytalanabb tényező. Ez az összefüggés a szegény rétegek
körében ismerős konklúzióhoz vezet: nagyobb biztonságot nyújt, ha megmaradnak
a rosszabb lakásviszonyok között, mintha változtatnak, mert
tudják, hogy a jelenlegi (akár jobb) jövedelmi szint korántsem biztosíték
a jövőre nézve.
A romák számára nyomott munkaerőpiac egyúttal azt is jelenti, hogy
a magyarországi roma népesség egy része nemcsak településszinten konzervált
nyomorban él, de egyúttal konzerválódik a rossz vagy épp embertelen
lakáshelyzete is. A cigány népességet érintő strukturális hátrányok
tehát a lakáshelyzetben, a lakó- és életminőségben ugyancsak konzerválódnak.
A jelentős strukturális hátrányok közé tartozik, hogy a roma népesség jelentős
hányada helyben nem fér hozzá az egészségügyi alapellátáshoz. Mivel tudjuk,
hogy a romák magas betegségarányai közvetlenül a szegénységfaktoroknak
köszönhetőek, e legszegényebb aprófalvak roma lakossága – mely a
teljes roma lakosságból több mint százezer ember – különösen súlyos helyzetben
van; egyszerre sújtják a szegénység, a magas betegségarányok, illetve
az, hogy közvetlenül lakóhelyén nem fér bármikor azonnali orvosi ellátáshoz.
jövedelmi helyzettől független, csorbítatlan hozzáférés.
A roma családokban gyógyszerekre fordított havi összeg szignifikánsan
a család anyagi helyzetének függvénye; a legszegényebb és a legjobb
helyzetű családok között ötszörös különbséget találunk. Mivel a szegényebb családokban egyes betegségek viszonylag gyakoribbak, aminek
következményeként nyilván magasabbak lennének a gyógyszerköltségek, egyúttal a szegényebb családok jóval kevesebbet költenek gyógyszerre, ebből az következik, hogy a szegényebb családokban betegségeik ellenére
nem tudnak megfelelően gyógyszerre költeni. Ez a problémakör ugyancsak
strukturális természetű.
Iskolázottság és nemi különbségek
A 19 éves kor feletti magyarországi roma népesség egészében még közel
harminc százalék nem végezte el az általános iskolát, és több mint harmada
csak általános iskolai végzettséggel rendelkezik. A romák ötöde
szakmunkásképzőt végzett, az összes érettségivel rendelkezők aránya
mindössze 11,4 százalék. A felsőfokra való bejutás esélyei roppant korlátozottak.
Az iskolai végzettség korcsoportos áttekintése rávilágít arra, hogy ugyan
az egyre fiatalabb korosztályok egyre nagyobb arányban fejezték be az
általános iskolát, vagy szereztek valamilyen középfokú végzettséget, a
felsőfokú tanintézetbe való bejutás esélyei nem változtak az évtizedek során.
A férfiakhoz képest a nők lényegesen nagyobb arányban nem fejezték
be az általános iskolát. A szakképzésben való részvételük hagyományosan
alacsonyabb szintű, az érettségizettek aránya pedig némiképp magasabb,
mint a férfiaké. Más felvételekből ugyancsak ismert kép szerint
a felsőfokot végzettek többsége nő, noha az ilyen végzettségűek abszolút
aránya roppant alacsony.
A fiatal felnőttek generációjában az általános iskolát be nem fejezett
nők aránya még mindig jóval magasabb, közel a duplája az alapfokú
végzettséget nélkülöző férfiakénak.
Mindkét nem esetében egyaránt az egyre fiatalabb generációk esetében javult annak az esélye, hogy befejezzék az általános iskolát, vagy
valamilyen középfokú végzettséget szerezzenek. A férfiak esélyei – a nőkhöz
képest – romlottak a felsőfokra való bejutás tekintetében, a nőknek pedig
a középgenerációban volt nagyobb esélyük befejezni valamilyen felsőfokú
képzést.
Az általános iskola sikeres befejezésének akadályai ugyan meglehetősen közismertek, azonban ehelyütt célszerű néhány, tisztán demográfiai,
illetve gazdasági összefüggésre felhívni a figyelmet. Elsőként arra, hogy
a gyermekszülés, gyermeknevelés puszta ténye milyen radikális mértékben
befolyásolja az iskolai fokozatok elvégzésének esélyét. Ezt a kérdést
a 19–34 évesek körében érdemes áttekinteni, az idősebb generációk esetében
ugyanis elenyésző azoknak a száma, akiknek nincs gyermekük.
A gyermeknevelés a nők esetében lényegesen nagyobb mértékben befolyásolja
az iskolai fokozatok elvégzésének valószínűségét, mint a férfiaknál.
Míg a gyermektelen nők töredéke az, aki nem fejezte be az általános
iskolát, addig azon nők körében, akik gyermeket szültek, ez az
arány meghaladja a huszonöt százalékot. A gyermek hiánya erősen befolyásolja
az általános iskola utáni továbbtanulás mértékét: a gyermektelen
nők több mint negyven százaléka érettségizett, és ebben a csoportban
találjuk a felsőfokú végzettségűek többségét is.
A férfiak esetében az, hogy van-e gyermekük, az általános iskola befejezését
nem befolyásolja érdemben (elsősorban azért, mert valamivel
későbbi életkorban lesz meg első gyermekük; a 19–25 éves korú férfiak
31,1 százaléka rendelkezik gyermekkel, a nőknek pedig 56 százaléka). A
férfiak továbbtanulását azonban a gyermeknevelés (és az ezzel járó anyagi
felelősség) épp úgy befolyásolja, mint a nőkét, azzal az ismert különbséggel,
hogy a férfiak nagyobb eséllyel szereznek szakmunkásvégzettséget, mint érettségit.
A családban egy főre jutó munkajövedelem mértéke igen erősen befolyásolja
az iskolai fokozatok elvégzésének esélyét; a legmélyebb szegénységben
élők közel negyven százaléka nem fejezi be az általános iskolát,
míg a felső jövedelmi tizedbe tartozó családok fiatal felnőtt tagjainak
34 százaléka érettségit szerzett, és az átlaghoz képest igen magas arányban jutottak be felsőfokra. Az iskolai fokozatok elvégzésének esélye jövedelmi tizedenként emelkedik.
A települések rangja (urbanizációs foka) és mérete jelentősen befolyásolja az iskola elvégzését. A budapesti romák töredéke nem fejezte be az
általános iskolát és csak 10 százalék végzett csak általánost, ezzel szemben
16 százalék felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Az iskolai mobilitás
lehetőségei Budapesten látványosan jobbak a romák számára, mint má-
sutt – s ebben a „másutt”-ban az a szomorú, hogy a megyei jogú városok
által kínált lehetőségek, fő arányaikat tekintve alig jobbak a nagyközségekénél. A megyei jogú városokban az általános iskolát el nem végzettek
aránya átlagosan azonos a községek roma lakosainak arányával, a kisebb
városokban ugyanakkor az iskolai végzettség szerkezete rosszabb, mint
az egyéb településeken. Ez az aránykülönbség azonban nem a szegregációnak vagy gettósodásnak köszönhető, noha a szegregáltan élők iskolai
esélyei lényegesen rosszabbak, a későbbiekben látjuk majd, hogy a nagyközségek
lakossága él szegregáltabban, s nem a városlakó romák.
A szegregáció, mint előző kutatásokból ismert, jelentősen rontja az
iskolai továbbjutás esélyeit. A ma telepeken, gettókban élő romák több mint
negyven százaléka nem fejezte be az általános iskolát, az asszimilált lakókörnyezetben
élők esetében ez az arány „csak” húsz százalék. Hasonlóan, a
szegregáció mértékének csökkenésével mindegyik iskolai fokozat elvégzésének
esélye nő. A gazdasági aktivitás, illetve az elérhető jövedelmek
elemzésénél látjuk majd, hogy a lakóhelyi szegregáció mértéke alapvetően az
elérhető munkaalkalmakat és ezen keresztül az elérhető jövedelmeket befolyásolja,
és ennek következtében az iskola elvégzésének esélyét. Tehát nemcsak arról van
szó, hogy a telepi, gettókban élő romák olyan iskolákba járnak, amelyek
kisebb esélyt biztosítanak az iskolai sikerességre és a továbbtanulásra,
hanem alapvetően a települési elhelyezkedés, a szegénység, illetve az iskolai
végzettség kölcsönös meghatározottságáról is : a romák egy nem
jelentéktelen hányada olyan településen, illetve térségben él, ahol nincs
számára munkaalkalom. Ráadásul e térségek nem vagy alig fejlődnek
(sok esetben visszafejlődnek), tehát nem is várható a munkaalkalmak bővülése.
Ehelyütt érdemes tehát kiemelni, hogy a roma népesség területi elhelyezkedése,
mint alapvető strukturális hátrány, mélyen összefügg az alacsony
nívójú képzettséggel, valamint a magas fokú munkanélküliséggel.
E három faktor circulus viciosus módjára erősíti egymást; a képzetlen és
munkanélküli családok esélytelenek a lakóhely változtatásra (pontosabban
a még rosszabb körülmények közé való költözés a jellemző); ennek
következtében a következő generációban újratermelődnek a hátrányok.
A roma népesség esetében a strukturális, valamint az iskolázottsági hátrányok,
illetve a munkaerő-piaci kizáródás egymást feltételező, illetve egymást erősítő folyamattá váltak.
Gazdasági aktivitás és nemi különbségek
A teljes 19 éves kor feletti roma népesség negyede, 25,1 százalék foglalkoztatott,
mindössze 5 százalék tanul „főállásban”, a maradék 70 százalék
inaktív. Az inaktívak három legnagyobb csoportját a munkanélküliek,
a segítő családtagok, illetve a rokkantnyugdíjasok teszik ki. Előző kutatásainkból
ismert összefüggés, hogy az aktívak illetve a munkanélküliek
többsége férfi, míg a háztartásban elsősorban a nők foglalkoztatottak.
A nők háztartásban való elhelyezkedésének (pontosabban a háztartás
belső munkaerőpiacára való szorulásának) fő okai a következők:
– az előzõekben ismertetett demográfiai okokból következő, a népesség
egészéhez mérten magasabb átlagos gyermekszám,
– a helyben hozzáférhető óvoda hiánya,
– a helyben hozzáférhető munkaalkalmak hiánya (a településszerkezetből,
valamint a szegregációból következően),
– az elhelyezkedést gátló diszkrimináció.
Magyarországon összesen 864 olyan települést találunk, ahol nincs
helyben óvoda (elsősorban Baranya, BAZ, Somogy, Vas és Veszprém megyékben).
E megyék óvodahiányos településeinek mérete igen kicsi – a
legtöbb közszolgáltatást nélkülöző településekről van szó –, miközben
roma arányuk az adott megye átlagos roma arányának a többszöröse.
Összességében az óvodáskorú roma gyerekek mintegy ötöde (!) olyan
településen él, ahol nincs közvetlen óvodai ellátottság. Ehhez járul az
ilyen településeken élő romák nagyobb szegénysége, illetve a közlekedéshez
való hozzáférés nehézsége. Az óvodából való kimaradás egyik oka
tehát ismét strukturális természetű, e strukturális hátrány pedig összefügg a nők
inaktivitásával, illetve az óvodából kimaradt gyerekek várható általános iskolai
sikertelenségével.
A foglalkoztatottak aránya együtt csökken, illetve a munkanélkülieké növekszik a szegregáció mélyülő fokozataival. A háztartásban foglalkoztatottak
(elsősorban nők) aránya ugyancsak együtt növekszik a szegregáció
mértékével. A településsoros adatokból tudjuk, hogy a roma népesség 67,6 százaléka községekben él, egyúttal elsősorban olyan régiókban,
amelyekben a munkanélküliség az országos átlag feletti. A szegregáció
növekvő mértékével együtt csökken a munkaalkalmak száma. Emellett
a gettósodott vagy szegregált lakóhelyeken az alacsony munkaerőpiaci potenciált jelentő, iskolázatlanabb romák magasabb arányban élnek.
E kettőből következik az, hogy a szegregáció mértékével együtt növekszik
a munkanélküliségi ráta. Az elérhető munkahelyek számára vonatkozó
megállapítást erősíti meg az aktivitási adatok regionális eloszlása is.
A foglalkoztatottak aránya a régiók fejlettségét követi. A legnagyobb
arányban foglalkoztatott romákat a Nyugat-Dunántúlon találunk (57,6%),
míg a legalacsonyabb foglalkoztatási szinttel a dél-alföldi régióban találkozhatunk
(7,3%). A munkanélküliség szintjének alakulása ugyan alapvetően
komplementer módon követi a foglalkoztatottakét, azonban az
egyes régiók között jelentős különbségek vannak abban, hogy milyen
okok miatt esnek ki a foglalkoztatotti státusból a romák.
A közép- és nyugat-dunántúli régiókban az átlaghoz képest jóval kisebb
arányban vonulnak (a nők) a háztartás belső munkaerőpiacára,
egyúttal jóval átlag alatti a rokkantnyugdíjasok aránya is.
Az iskolai végzettség alapvetően meghatározza a gazdasági aktivitást.
A 19 éves kor felett főállásban tanulók elsősorban az érettségizettek közül
kerülnek ki, 23 százalékuk tanulmányokat folytat. Az érettségivel rendelkező,
egyúttal főállásban tanuló romák 78,7 százaléka felsőfokon tanul,
a maradék hányadot elsősorban az átképzésben résztvevők teszik
ki. (A legfiatalabb, 19–25 éves korú csoportban a felsőfokon tanulók aránya 89 százalék.) Mindez annyit jelent, hogy noha a felsőfokú végzettségű romák aránya még mindig elképesztően alacsony, illetve a legfiatalabb, 19–25
éves korúak csoportjában az érettségivel rendelkezők aránya is mindössze 22,5 százalék, azonban e fiatal és érettségizett csoport már megindult a felsőoktatás
felé.
A képzésből már végleg kikerülő 35–48 éves korcsoportban az érettségivel
rendelkezők 72 százaléka aktív dolgozó, és 12 százalék munkanélküli,
velük szemben a szakmunkás végzettségűek 64 százaléka aktív
dolgozó, és 32 százaléka munkanélküli. Látnunk kell, hogy a felsőfokú
végzettség vagy az érettségi megléte (gimnáziumi, vagy szakközépiskolai
végzettség) a romák esetén önmagában nem feltétlen biztosítéka a foglalkoztatottságnak;
miközben korábbi kutatások és elemzések sora bizonyította
azt, hogy a romák a nem romákhoz képest lényegesen több erőfeszítést
tesznek az elhelyezkedés érdekében.
A települések méretével illetve a szegregáció fokával összehasonlítva
a képzettség és a foglalkoztatottság arányait, azt tapasztaljuk, hogy a
középfokot végzettek jelentős hányada még Budapesten, illetve a szegregációmentes
lakókörnyezetben élők esetében is munkanélküli, és hasonló
mondható el az egyes régiók roma népességéről is. Egyedül a déldunántúli
régió az, ahol az érettségizettek zöme munkát talált.
A szakmunkás végzettség köztudottan alacsony munkaerőpiaci státust nyújt; az ilyen végzettségű romák 30–50 százaléka munkanélküli
(függően a kortól, települési és regionális elhelyezkedéstől, illetve a lakóhely
szegregációs fokától).
A rokkantnyugdíjasok magas aránya meglehetősen nyugtalanító, különösen, ha figyelembe vesszük arányukat a 49–62 évesek korcsoportjában. Ez az arány ékesen beszél a roma népesség igen rossz egészségállapotáról.
Az aktív dolgozók arányát az iskolai végzettség határozza meg a
legerősebben. Ahogy felfelé haladunk az időben, az egyre idősebb generációk
iskolai végzettsége átlagosan egyre alacsonyabb, és ezzel összefüggésben
magasabb körükben a munkanélküliek aránya.
Az egyének gazdasági aktivitásán túl igen lényeges, hogy a szorosan vett család, az együtt élő (házas)felek gazdasági aktivitása milyen – ez
határozza meg ugyanis a gyermekek, a következő generáció lehetőségeit.
Amennyiben a családnak van gyermeke, úgy még ötven év felett is
nagyobb valószínűséggel aktívak a házasfelek. Mindez arra utal, hogy a
családok aktivitási szerkezetét – a lehetőségeken, a regionális sajátosságokon, a szegregációból adódó munkaerőpiaci depriváción túlerősen
meghatározza, hogy a családnak, épp a gyermeknevelésből adódóan,
többletforrásokra van szüksége. A gyermeknevelésből eredő forrásigény,
illetve a nők gazdasági aktivitása között azonban jelentős ellentmondás
feszül; a gyermeket nevelő nők nagy arányban vannak otthon, inaktívak,
gyermeket nevelnek. Tudjuk, hogy ennek oka elsősorban nem a „roma
kulturális sajátosságokban” keresendő, hanem sokkal prózaibb jelensé-
gekben: a romák által nagy arányban lakott kistérségekben, illetve településeken
nincs óvoda, vagy roppant alacsony az óvodai kapacitás, és a
roma gyerekek kisebb eséllyel kerülnek be.
A háztartások anyagi helyzete
A roma népesség zöme családban él, nem egyedülálló. Éppen ezért az
életviszonyokat a családban elérhető jövedelmek befolyásolják alapvetően. A háztartástagok által, az állandó és alkalmi munkával együttesen
megkeresett jövedelmek egy főre eső értéke az az index, amely meghatározza
a család életnívóját, figyelembe véve az inaktívak magas arányát
(akik vagy nem rendelkeznek munkajövedelemmel, vagy egyszerűen
még nincsenek keresőképes korban).
Az egy főre jutó munkajövedelem a roma népesség elképesztő megosztottságát
tükrözi; a legalsó és a legfelső népesség tized között több
mint hússzoros különbség van, egyúttal a roma népesség alsó hét–nyolc
tizede a létminimum alatt él, közel fele pedig mély nyomorban.
Abban az esetben, ha a család gyermeket nevel, az egy főre eső munkajövedelem
a gyermektelen családok hasonló jövedelmének fele–kétharmada.
A hiányzó jövedelmeket ugyan pótolják a támogatások – elsősorban
a gyermek után, illetve szociális támogatásként járók –, e támogatások mértéke a család inaktív tagjai számának növekedésével ugyancsak
nő. Látjuk azonban, hogy a család egy főre eső összes bevétele egyrészt
az inaktivitással csökken, másrészt a gyermeket nevelő családokban alacsonyabb.
Azon családokban a legmagasabb az egy főre jutó nettó megélhetés
összege, amelyekben mindkét házasfél aktív dolgozó és nem nevelnek
gyermeket. A gyermekneveléssel e családokban az egy főre jutó nettó
megélhetés összege mintegy a kétharmadára esik vissza. Azon családok,
amelyekben csak a feleség aktív dolgozó, az egy főre eső jövedelmek,
illetve nettó megélhetési összegek rendre magasabbak, mint ott, ahol csak
a férj aktív . Azokban a családokban a legalacsonyabb az egy főre jutó
nettó megélhetés összege, ahol mindkét fél inaktív (tehát a bevételek nagyobb
hányadát támogatások teszik ki), illetve gyermeket is nevelnek.
A roma családok lényegesen jobban érdekeltek a munkával megszerezhető jövedelmek növelésében, mint az egyes támogatások (ezen belül a gyermek utáni
támogatások) megszerzésében – noha ez utóbbiak nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek.
Az eddigiekben a magyarországi roma népesség relatív és abszolút
értelemben egyaránt halmozottan hátrányos helyzetének okai közül alapvetően
a strukturális kérdéseket tárgyaltuk, valamint a strukturális hátrányok
konzerválódásának, a következő generációra való átöröklődésé-
nek mechanizmusait.
A romák többsége azonban nemcsak alapvetően szegény, és strukturális
okokból kirekesztett, de egyúttal roma is. Ez a látszólagos tautológia
napjaink egyik legkomolyabb, a romákat alapvetően érintő politikai
problémájára mutat rá, nevezetesen arra, hogy máig eldöntetlen (és minden
esetben valamely adott politikai vagy kisebbségpolitikai tényező álláspontján
múló) kérdés az, hogy a roma népesség helyzetét és a megoldásmódokat
szegénység-kérdésnek vagy etnikai kérdésnek tekintik-e.
Ez az eldöntetlenség, vagy ha tetszik, problémaelkerülési megoldás jól
követhető „A roma integráció évtizede. Nemzeti cselekvési terv” elnevezésű kormányzati dokumentumban is.
A cikk szerzőjének álláspontja szerint a kérdést nem lehet vagy-vagy
alapon megközelíteni, mindkét szempont döntő. A cigányság többsége alapvetően
strukturális okokból következően halmozottan hátrányos helyzetű szegény, másrészt etnikai hovatartozásából következően szegregációtól és kirekesztéstől
sújtott. E két tényező pedig elemi módon erősíti egymást.
Cigányellenesség, diszkrimináció, szegregáció, szolgáltatásokból való kizáródás
A magyarországi cigányellenesség általános szempontú kutatása a népesség egészére, életkori vagy foglalkozási csoportjaira vonatkozóan,
hosszú ideje figyelmeztet arra, hogy egyrészt a „soft” cigányellenesség
igen elterjedt és mélyen gyökerező szemlélet, másrészt a komoly kirekesztő hajlammal párosuló kemény cigányellenesség stabilan jellemző az
ország népességének 17–21 százalékára. Harmadrészt pedig a „soft” cigányellenesség
oka alapvetően az intolerancia, a vallásos gyökerű konzervativizmus,
valamint a liberális értékszemlélet együttes elutasítása,
negyedrészt a kemény, kirekesztéssel párosuló cigányellenesség oka az
erős xenofóbia, az intolerancia, illetve az erős értékkonzervativizmus
együttesen.
Fentiekből következik, hogy az ország népességének cigányellenességére, mint értékszemléletre még hosszú távon számítanunk kell. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy a manifeszt cigányellenesség következményeit
– a diszkrimináció vagy a szegregáció bármely formáját – el
kellene tűrnünk.
Szegregáció az oktatásban
Az iskolai szegregáció kérdése az összes diszkriminációs probléma közül
a legalaposabban körüljárt kérdés, kezelésére is ebben a szférában született a legtöbb megoldási módszer. Az iskolai elkülönítés legfontosabb formái: a „felzárkóztató” cigány osztályok létesítése, a normál, valamint
a speciális tantervű általános iskolákban a fogyatékosnak vagy ún. más
fogyatékosnak minősített cigány tanulók 5-7 szeres felülreprezentációja,
végül pedig az „elcigányosodó” iskolák kérdése. Ez utóbbi jelenség egyrészt
a többségi tanulóknak a magas roma arányú iskolákból való elvándorlásából
fakad, másfelől a települési hátrány problémájához tartozik
(apróbb falvak „elcigányosodása”; mint a szegregáció spontán – népmozgalmi
– formája).
Az oktatási kormányzat az utóbbi években komoly erőfeszítést próbált
tenni a szegregáció csökkentése érdekében. Ennek során megszületett az
integrációs kvóta intézménye, azonban már készült olyan kutatás , mely
ennek alacsony hatékonyságát mutatta ki. A fogyatékos vagy más fogyatékos
tanulók felülreprezentációjának problémáját az oktatási tárca (minden
igyekezete ellenére) nehezen tudja kezelni, ennek hátterében ugyanis
az ún. szakértői bizottságok rendszerének kérdése áll. Az oktatási tárca
„Utolsó padból” programja mindenesetre esélyt nyújt arra, hogy középtávon
meg lehessen akadályozni a cigány tanulók indokolatlan fogyaté-
kossá nyilvánítását, és ezzel a szegregációját.
Diszkrimináció az egészségügyben
Az egészségügyben megnyilvánuló szegregáció és diszkrimináció kutatása
nem túl régi keletű hazánkban. A kérdés elsőként az írott és elektronikus
sajtó által közhírré tett botrányok nyomán jelent meg a szakmai
közbeszédben. 1998-ban készült az első, jóllehet kismintás kvalitatív kutatás
a roma nők egészségügyi intézményi helyzetéről. Az egészségügyi
tárca 2003-ban finanszírozta két kutatásunkat, amely egyrészt a háziorvosok
és védőnők körében, másrészt egy nagy mintás roma felvétel alapján
volt hivatott vizsgálni az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés
kérdéseit. E két kutatáson kívül nem készült más elemzés az
egészségügyi ellátórendszerben megnyilvánuló diszkriminációról, s ez
korántsem független az orvosi társadalom ellenállásától. A probléma tágabb összefüggéseiről és az európai helyzetről a European Roma Rights
Center kiadványa
szól.
Az egészségügyi alapellátásban az etnikai alapú, valamint a szociális
státus szerinti megkülönböztetés összefüggő jelenség. Az alapellátásban
azon romák, akik egyúttal szegények, csökkentett értékű szolgáltatásokhoz
férnek hozzá. Az alapellátás szereplőinek egy nem jelentéktelen hányada nincs tekintettel az érintettek anyagi teherbíró képességére, amikor
elrendeli a gyógyszereket, s egyúttal nem ismerik a romák jelentősen
magasabb betegségarányait, sem azok kiváltó okát.
Nyílt diszkriminációval elsősorban az ügyeleti ellátás (éjszaka, hétvége stb.) során találkozunk. A romák mintegy ötöde számol be az ügyeleti
kivonulás nyílt megtagadásáról. Az ügyeleti időben való kivonulás épp-
úgy érinti a felnőtt betegeket, mint a gyermekeket. A kivonulás megtagadása
az ügyeletes orvosok részéről elsősorban a lakhatási deprivációval: a szegregációval, valamint a zsúfoltsággal függ össze. Azon romák
esetében, akik egyszerre élnek gettóban és zsúfoltan, a helyzet még
rosszabb: az esetek negyven százalékában tapasztalják azt, hogy az ügyeletes
orvos nem megy ki hozzájuk. Az orvosok egy része nem biztosítja
az egyenlő hozzáférést az ügyeleti időben – mélyen csorbul a jog- és
esélyegyenlőség elve.
A szűréseken, tbc-szűrésen való részvétel mértékét egyértelműen befolyásolja
az átélt megkülönböztetés. Azon nők, akik a diszkrimináció
hiányát tapasztalják a szakrendelői, kórházi szinten, szignifikánsan magasabb
arányban mennek el nőgyógyászati szűrésre, míg a cigányellenesség
a szűrésektől szignifikánsan visszatartó tényező.
A kórházi ellátási szinten érvényesülő szegregációt („cigány kórtermek”),
illetve diszkriminációt eleddig nem vizsgálták Magyarországon.
Informális hírekből, sajtóbotrányokból stb. ismert ugyanakkor, hogy elsősorban
a szegregáció jelensége érvényesül, illetve a cigány és nem cigány
betegek eltérő kulturális szokásrendszeréből fakadó konfliktusok
jelennek meg (ez utóbbira pl. a „gyász-szoba” bevezetése lehet egy jó
megoldás).
Az egészségügy alap- illetve szakintézményi, kórházi szintjén érvényesülő szegregációt és diszkriminációt véleményünk szerint az önkormányzatok még a
közvetett politika-gyakorlás eszközével is nehezen befolyásolhatják. Ennek oka
egyrészt az egészségügy magas szakmai legitimációjában keresendő (közvetlen eseti vizsgálattal még soha, egyetlen intézmény esetében sem
sikerült bizonyítani a jogsértést), másrészt az egészségügy átalakuló fenntartói
és finanszírozási rendszerében.
Diszkrimináció a munkaerőpiacon
