Biczó Gábor Asszimilációkutatás - elmélet és gyakorlat

MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont

Munkafüzetek 96.

Biczó Gábor

Asszimilációkutatás - elmélet és gyakorlat

© Biczó Gábor, Budapest, 2004.

Szerkesztette: Horváth Réka

Szaklektor: Dr. Ilyés Zoltán

Sorozatszerkesztő: A. Gergely András

ISSN 1416-8391

ISBN 963 9218 96 0

MTA Politikai Tudományok Intézete

Etnoregionális Kutatóközpont

Budapest, 2004.

Regionális tanulmányainkat azzal a céllal adjuk ki, hogy segítsék az új tudományos

eredmények vitáit és terjedését. A publikációk a szerzők véleményét tartalmazzák, amelyért

maguk a szerzők vállalnak felelősséget. E tanulmány megjelenését az ELTE BTK Szimbiózis

Alapítványa, Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszéke, valamint az

MTA Politikai Tudományok Intézetének segítsége tette lehetővé. Kiadásához az OTKA T

035241 számú kutatási keret biztosított anyagi hátteret.

Kiadni, másolni csak a szerzők engedélyével és az MTA Politikai Tudományok Intézetének

hozzájárulásával lehet.

Tárgyszavak: hermeneutika, asszimiláció, depraváció, szocio-kulturális életvilág, filológia,

fenomenológia, idegen, modernitás, szociológia, interszubjektivitás, akkulturáció, Erdély,

életút-interpretáció.

TARTALOM

1. Az asszimiláció fogalmának fenomenológiai elemzése

Bevezetés

A „latinok” példája és néhány további szempont

Az asszimilációs helyzet fogalma - az „életvilág”

Az idegen

Asszimilációs horizont

Az asszimilációs helyzet négy strukturális fenomenológiai alaptípusa

2. Az asszimiláció fogalmának etimológiai-filológiai elemzése

1) Latin nyelvi hagyomány

2) Német hagyomány

3) Angol hagyomány

3. Az asszimiláció és identitásváltás küszöbén: egy észak-erdélyi református

magyar szórvány, Domokos esete

4. A ‘bolond Balla’ János portréja

Szubjektív prológ

Gyermekkor

Szeben

Domokos

A tudáseszmény

Szabadság-filozófia

‘Küldetéstudat’

Objektív epilógus

Felhasznált irodalom

1. Az asszimiláció fogalmának fenomenológiai elemzése1

Bevezetés

Jelen tanulmány egy nagyobb lélegzetvételű írás bevezető fejezete, egyúttal egy hosszabb

kutatás részeredményeinek összefoglalása. A következőkben elsősorban az asszimilációkutatás

elméletén belül a fenomenológiai megközelítés lehetőségéről fejtjük ki álláspontunkat.

A tárgyalt kutatás célja az volt, hogy megvizsgáljuk és jellemezzük egy általános

asszimilációelmélet kimunkálásának létjogosultságát, amely megalapozhatná - de legalábbis

elősegítené - a mai közép-európai társadalmi változásokat jellemző asszimilációs tendenciák,

trendek átfogó értelmezését.

Az asszimiláció a kortárs közép-európai közgondolkodásban felettébb gyanakvással kezelt

fogalom. Különösen igaz ez régiónkra, a közép-kelet európai térség társadalmaira, ahol a

kifejezés nemcsak köznyelvi értelemben, de a társadalomtudományi gyakorlatban, a politikai

diskurzusban vagy akár esztétikai, történeti vagy szociálpszichológiai kontextusban is negatív

konnotációkat hív életre. A fogalomhoz ösztönösen társított gyanakvás, ellenérzés természetesen

nem indokolatlan és világosan magyarázható. Az asszimiláció ugyanis a tágabb értelemben

valamiféle erőszakot, agressziót sejtet. Olyan változást, változtatást, amely a legkevésbé

vágyott és szükségszerűen romlást, univerzális depravációt hoz.

A depravációs-élmény forrásai egyértelműen a 19. században végbement történeti-politikai

folyamatok, a nemzet és a nemzetállam kialakulása körül végbement események frusztrációs

hatásainak a következménye. Az ennek alapján rögzült jelentése szerint az asszimiláció

elsősorban hasonuláskényszert jelentett. Idővel az asszimilációs élmény problematikája a

politikai-hatalmi diskurzus részévé vált.

Más szempontok azonban úgy tűnik, messzemenően indokolják az asszimiláció fogalmának

újraértelmezését, sőt a rehabilitációra irányuló kísérletet is.

A „latinok” példája és néhány további szempont

Tény, hogy a történelemben mindig létezett asszimiláció és a folyamattal összefüggésben

számos esetben egyáltalán nem beszélhetünk depravációról. Például Róma az i.e. 6. században

még jelentéktelen Tiberis-parti városból három évszázad alatt az ókor legerősebb államalakulatává

fejlődő birodalom a különböző eredetű, nyelvű, társadalmi berendezkedésű,

kultúrájú és vallású népek olvasztótégelyévé vált. Az etruszkok gyámkodásától történő

megszabadulás idejétől (i.e. 5. század) az első pun háborúig Róma számos háborút viselt a

szomszédos itáliai törzsekkel, valamint a létét fenyegető hódító népekkel szemben.2 Róma

katonai, politikai és gazdasági jelentőségének növekedése elválaszthatatlan volt a meghódított

1 A tanulmány a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj, valamint a Bolyai János Ösztöndíj támogatásával

készült.

2 Az időszak számos konfliktusa közül kiemelkedő jelentőségű volt a volscusokkal és az aequsokkal

i.e. 496-ban, Vei etruszk város ellen 406-396 között, a 387-360-ig a gallok ellen viselt háborúk,

valamint a három samnis háború (i.e. 343-341, i.e. 327-304, i.e. 298-290), melyek következményeként

Róma Közép-Itália ura lett. A tarentumi háború (i.e. 280-272), amely a dél itáliai görög

gyarmatvárosok meghódítását, és végső soron az Appenin-félsziget meghódítását eredményezte.

területeken folytatott tudatos integrációs politikától.3 A módszeres szívóssággal létrehozott

birodalom gazdasági sikereit a hódító háborúkban megtermelt anyagi források hatékony

felhasználásával - infrastruktúra, intézményrendszer és ütőképes hadsereg kiépítésével -, a

város tradícióinak, vallásának és kultúrájának transzportálásával, valamint a rabszolgatartás

magas fokon szervezett hatékonyságával érte el.

A korszak rendkívüli intenzitású változásait talán jól illusztrálja a sikeres asszimiláció egy

érdekes példája, Livius Andronikosz története.4 A görög születésű férfiú a történeti források

szerint valószínűleg a tarentumi háború időszakában fiatal hadifogolyként kerül a dél-itáliai

görög városból Rómába. A rabszolgát Livius nevű ura felszabadította, majd Andronikosz a

kor névadási gyakorlatának megfelelően egykori ura nevét vette fel praenomenként. A

fiatalember, akit az első név szerint ismert latin költőként tartanak számon, görög és latin

nyelvet tanított, majd oktatási célból elsőként fordította le az Odüsszeiát. Munkája egészen a

köztársaság-kor végéig tankönyv maradt. Livius Andronikosz karrierjét mi sem példázza

jobban, mint a tény, hogy számos klasszikus tragédiát és komédiát feldolgozott, melyeket

Róma színházaiban nagy népszerűség mellett játszottak. Természetesen Livius Andronikosz

személyiségéről az őt integráló társadalmi-kulturális környezet jellemzőihez képest keveset

tudhatunk. Azonban ismerünk két, messzemenő következtetésre ugyan kevéssé alkalmas, de a

történet szempontjából mégis igen tanulságos hivatkozást. Livius Titusz (i.e. 59 - i.sz. 17) a

142 kötetből álló monumentális történeti művének hetedik részében említi, hogy „Livius

vállalkozott elsőnek arra, hogy a saturák után egységes cselekményű művet alkosson. Mint

akkoriban mindenki, fel is lépett saját darabjában, de a sok előadás következtében elvesztette

a hangját, ekkor engedélyt kapott, hogy a fuvolás mellé egy fiút állítson, s rábízza az éneklést,

amelyet ő erőteljesebb kifejező mozgással tudott kísérni, mert nem akadályozta, hogy a

hangját használta”.5 Az idézetből két dolog világosan kitűnik. Egyrészt Livius Adronikosz

olyan befolyásos személyiségévé vált kora Rómájának, hogy kedvéért az elöljárók a

színművek bemutatásának igen szigorú szabályait is megváltoztatták, illetve úgy tűnik, hogy a

költő igen kedvelhette a népszerűséget, melyért még hangját is feláldozta. A személyét érintő

másik klasszikus szöveghely Cicero öregségről írt bölcs dialógusának 84 esztendős

főszereplőjéhez kapcsolódik. Cato Maior gyermekkorának hírneves férfiúi között említi meg

Livius Andronikoszt, akit olyan embernek ismert meg, aki még öregségében is lelkesedett

hivatásáért, azért, amivel foglalkozott.6

A pontos források híján csak találgathatjuk a társadalmi és kulturális integrációs gyakorlat

fontosabb jellemzőit, amelyek lehetővé tették azt, hogy az ifjú görög rabszolga egy erősen

arisztokratikus, hierarchikus, az egykori törzsi-nemzetségi szervezetben fontos leszármazási

viszonyokat, örökösödési szokásokat maradéktalanul tiszteletben tartó közösségben sikeres

legyen. Mindenesetre az értelmezés keretei kijelölhetőek. A sikeres asszimiláció nem csak

Andronikusz asszimilációs készségén, hanem Róma asszimilációs stratégiáján is múlott. A

hasonulásra késztető affirmatív befogadó attitűd képezte azt a miliőt, ahol Andronikusz

egyéni képességeit kibontakoztathatta. Ugyanakkor megválaszolásra szoruló kérdés, hogy

miként vált általánossá a korai Róma politikai gyakorlatában a pozitív asszimilációs stratégia,

és vált még az augustusi politika, azaz a császárság korai időszakának is nyilvánosan vállalt

3 Jól illusztrálja ezt az i.e. 340-338. évi latin háború, melynek befejeztével Róma a latin polgárjogot

kiterjesztette a latin városok lakóira.

4 Hirmscher, Johannes 343.

5 Livius 7.2

6 Cicero 14.

alapelvévé. „Polgárháborúkat szárazon és vízen, és külháborúkat az egész földkerekségen

gyakran viseltem és győztesként mindenkit megkíméltem. Az idegen népeket inkább akartam

megtartani, mint kiirtani”7 - hirdette Augustus uralkodásának utolsó éveiből fennmaradt sztéléken.

Vergilius Aeneise isteni küldetést teljesített, mikor hosszú vándorlás után Trójából indulva

karthágói kitérő után Itália földjére lépve, kitartásának és elszántságának eredményeként a

római civilizáció megalapozója lett. Aeneas humanizmusa, individualizmusa, hősies eltökéltsége

a dicsőséges római kultúra alapeszményei voltak. Vergilius hőse etruszk közvetítés révén

vált ismerté Rómában. Jelleme, személyisége a klasszikus ókor és elsősorban az attikai görög

kultúra konstitutív értékeinek ötvözete volt. Aeneas a rómaiak emlékezetében nem egyszerűen

a politikai értelemben vett államalapító, hanem a római identitás forrása. A monda szerint,

miután Latinus király lányának, Laviniának megkérte kezét, a rutuluszok fejedelmével,

Turnusszal vívott súlyos küzdelmet.8 Győzelme után Lavinium megalapítása a területen élő

népek egységes politikai keretek között megvalósított integrációját jelentette. Aeneas, a

távolról érkezett idegen, aki a „trójaiak maradéka”, népének hazát kereső hős, küldetését oly

módon teljesíti, hogy személyében feloldja, illegitimmé teszi a területen élő törzsek közötti

viszályokat. A rómaiak számára Aeneas hagyománya szimbolikus hitvallás, mely a

birodalomszervező katonai és politikai tevékenységben, legalábbis az időszámítás előtti

harmadik század kezdetéig megőrződött. Ezek szerint a történelmi, gazdasági szükségleteknek

engedelmeskedő expanzív hatalmi politika a rómaiak eredettudatának szerves eleme, mely

mentalitását tekintve alapvetően integratív jellegű. Aeneas jövőre vonatkozó optimizmusa, a

siker tántoríthatatlan reménye, majd ennek beteljesülése a történelemben sokakat megihlető

hivatkozássá és követendő példává vált.

Jól megfigyelhetjük az Ókor legsikeresebb birodalmát megalapozó asszimilációs szemlélet

továbbélését István király 1013-1015 körül keletkezett, igen sokat hivatkozott és a magyar

államiság szempontjából kiemelkedő jelentőségű szövegében, a fiának írt Intelmekben, ahol

többek között a következő tanácsokkal szolgál a figyelmes utókornak:

„A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság

hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak

fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különbkülönb

tájakról. Róma még bizony ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá.

Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különbkülönb

nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az

országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az

egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam,

hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben

tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.9

István intelmei, úgy tűnik, részben a honfoglaló „magyarság” vegyes etnikai összetételéből

származó konfliktusok hatékony kezelésmódjára, az itt talált, főként szláv népesség

asszimilálására, valamint a más nemzetbélieknek a keresztény magyar állam alapításában

játszott szerepére egyaránt utalnak.

7 Res gestea divi Augusti, Monumentum Ancyranum 3. Az augustusi propaganda egyik fontos eszköze

volt a birodalom több pontján elhelyezett tetteit összegző és dicsőítő felirat, mely mintegy politikai

végrendeletként is értelmezhető.

8 Vergilius XII. ének (Kartal Zsuzsa fordítása).

9 István király intelmei, erkölcstanító könyvecske. 45-58.

7

Ugyanakkor, láthatóan nemcsak a számos - és vég nélkül sorolható - történeti tapasztalat, de

az asszimiláció fogalmának etimológiai alapjelentése is ellenáll a depravációs olvasat modern

változatainak.

Az asszimiláció, ahogy ezt a kifejezés etimológiai elemzése világossá teszi, minden körülmények

között egyfajta hasonulást jelent.10 Közismert, hogy a latin assimulo ige - alapjelentése

szerint - litterális értelemben valaminek valami máshoz történő hasonlóvá válását jelenti.

Logikai értelemben - és a szociokulturális változás színvonalán - a hasonulásként felfogott

asszimilációs változás nem eredményezhet szükségszerűen hanyatlást. Ha fogalmunk

történetileg jól azonosítható negatív jelentését szemügyre vesszük, könnyen belátható, hogy

korunk társadalomtudományi és elsősorban antropológiai szemléletének ellentmond. A 20.

század elején a történeti partikuralizmus és elsősorban Boas munkássága nyomán uralkodóvá

váló kulturális relativizmus ugyan már évszázadok óta jelen volt az európai kultúrában, mégis

az asszimiláció depravációs olvasata eme alapvető elvet nem veszi figyelembe.11 Ugyanis,

amennyiben az asszimiláció fogalmát elkerülhetetlenül a hanyatlás szinonimájaként használjuk,

akkor az asszimilálódó és az asszimiláló kultúra kölcsönhatásának bonyolult

folyamatát előítéletesen meghatározott és normatív értelemben felfogott értékkonstrukció

függvényeként szemléljük.

Úgy tűnik, hogy a kortárs társadalomtudományi nyelvhasználatban bevett asszimilációfogalom

jelentéstartalma elválaszthatatlan a kifejezés etimológiai gyökereitől. Jelen írás

keretei között az asszimiláció fogalmának rehabilitációját sürgető minden szempont részletes

elemzését nem végezhetjük el, de a felsorolás szintjén említést kell tennünk a legfontosabb

érvekről.

10 Az asszimiláció fogalmának etimológiai elemzését, valamint vázlatos fogalomtörténetét lásd jelen

kötet második fejezetében.

11 A kulturális relativizmus talán legnagyobb hatású korai megfogalmazója Rousseau volt, aki 1762-

ben megjelent, unokaöccsének szánt nagyhatású pedagógiai művében egész fejezetet szentelt az

utazás kérdésének (Rousseau 504-541). Emil figurájának szentimentális, érzelmi és szellemi

bizonytalanságot sugárzó, Rousseau által vázolt jellemrajza indokolja a helyes utazás gyakorlatára

vonatkozó, sokhelyütt didaktikus, vagy kissé közhelyes szentenciákat. A szerző álláspontját az

olvasó elsősorban az előítéletes utazói magatartás következetes kritikáján, azaz annak kifejtésén

keresztül ismerheti meg, hogy miként nem szabad utazni.

Az utazásokról szóló fejezet első mondataiban a szerző retorikus kérdéssel fordul olvasójához.

„Kérdezni szokták az emberek, vajon jó-e a fiatalembereknek, ha utazgatnak?” (Rousseau 504).

Álláspontja szerint az idegen világokról és népekről szerzett másodlagos - elsősorban útleírásokból

és történeti művekből szerzett - ismeretek értéke megkérdőjelezhető, mert az efféle műveltség nem

lehet alkalmazott tudás. „A párizsi azt hiszi, hogy ismeri az embereket, holott csak a franciákat

ismeri. Az ő városa mindig tele van idegenekkel, és úgy tekint minden idegenre, mint valami

rendkívüli jelenségre, melyhez fogható nincs több az egész világegyetemben” (Rousseau 504).

Rousseau racionális álláspontja szerint a szociokulturális idegenségre vonatkozó ismeret

hitelességének forrása a közvetlen tapasztalat. Az empirikus induktív szemlélet szerint az idegen

kultúrák megismerésekor az ember általánosíthat, vagyis nem szükséges ad absurdum minden japán

embert megismerni ahhoz, hogy a magunk számára egzakt képet alkothassunk a japán kultúráról és

társadalomról. Az érvelést megalapozó ismeretelméleti alapállás a kor természettudományos

szemléletének következetes alkalmazása. Az ismerettárgy, esetünkben az idegen, olyan általános

karakterjegyeket visel magán, amelyek azonosítása általános szabályok megfogalmazását teszik

lehetővé.

8

Egyrészt úgy tűnik, hogy az asszimiláció a szociokulturális változások megnevezésére

szolgáló, és nyelvünkben természetesen rendelkezésre álló egyik leginkább komplex fogalom.

Ezek szerint a kifejezés jelentésrétegei át- meg átszövik a társadalmi lét etnikai, nyelvi,

vallási, és kulturális sajátosságainak, valamint egyéni és csoportos, identikus, mentális és

intencionális változásainak egyidejű (koegzisztens) és egymást átható (korrelatív) viszonyrendszerét.

Amennyiben sikerülne megértenünk a kategória különböző aspektusaiban rejlő

interpretációs lehetőségek természetét, alkalmazásuk feltételeit, úgy a társadalomtudományi

gyakorlat számára funkcionálisan hatékony műveleti fogalmat nyerhetünk.

Az asszimiláció fogalmának rehabilitációja első lépésben a fogalom műveleti szintre emelését

jelentheti. Ezek szerint az asszimiláció eszköz, melynek jelentéshorizontján belül, a létrehozott

fogalmi keretek segítségével az elemzés elvégezhető. Ugyanakkor az asszimiláció maga

az elemzés tárgya, vagyis az a fenomén, aminek értelmezésére a vizsgálat lényegében irányul.

Másrészt, az amerikai szociológia és antropológia kutatásai egyértelműen bizonyították, hogy

az asszimilációs folyamat kutatása elégtelen, amennyiben elsősorban érzelmileg, vagy előítéletesen

megalapozott. A nevezett elméletek többsége az asszimiláció történetének vizsgálatakor

éppen arra mutat rá, hogy miként lett egy spontán, de negatív karakterű társadalmi

folyamatból - Észak-Amerika benépesedéséhez kapcsolódó nativizmusból és spontán

asszimilációból - értékképző, értékteremtő affirmatív esemény. Israel Zangwill, Robert Ezra

Park, Milton Yinger, Milton Gordon kutatásai kiválóan fémjelzik az asszimiláció fogalmának

effajta jelentésmódosulását az amerikai társadalomelméletben.12

Harmadrészt, az asszimiláció interdiszciplináris kategória, vagyis önmagában is hiteles és

elismert tudományterületek határterületeinek érintkezési pontja, aminek kutatását - úgy tűnik -

bölcseleti értelemben megalapozhatja a fogalom fenomenológiai, hermeneutikai, strukturális

és etikai kidolgozása.

12 Zangwill valójában szépíró volt és nem társadalomtudós, de a melting pot kifejezés bevezetésével

elévülhetetlen érdemeket szerzett az asszimiláció fogalomtörténetében. Valójában a keveredés és

érintkezés hívta életre a Melting Pot az olvasztótégely vízióját, amely Amerikát a népek, nyelvek és

kultúrák kohójaként jellemzi, ahol az asszimiláció következtében végbemenő transzformáció egy új

és egységes népet eredményez. Ezt az elképzelést először 1914-ben Israel Zangwill, az emigrációs

élményt négy felvonásos drámában feldolgozó zsidó származású író fogalmazta meg.

„Amerika Isten olvasztótégelye, egy hatalmas üst, ahol Európa minden faja összeolvad és újraformálódik.

Itt állsz te, jó nép - gondolom én, mikor látom őket az Ellis Island-en -, itt állsz ötven

csoportodban és ötven nyelvedben és történelmedben, és ötven véres gyűlöletben és vetélkedésben.

... Németek, franciák, írek és angolok, zsidók és oroszok - az olvasztótégelybe veletek mind! Isten

megteremti az amerikait.”

David, a pogromok elől menekülő idealista zsidó fiatalember kiáltott így, mikor az oroszországi

üldöztetés elől Amerikába érve az ígéret földjére lépett. Az Egyesült Államokban azonban vágyaival

és reményeivel ellentétben újra diszkriminációval találkozik, mellyel szemben személyisége minden

erejével lázadni igyekszik. Hiszi, hogy a nemzeti és etnikai megkülönböztetés és az ehhez

kapcsolódó igazságtalanság el fog tűnni. A darab negyedik felvonásában David beleszeret egy orosz

keresztény emigráns lányba, kinek apja David szülei ellen a pogromot vezettette. A romantikus és

naiv patriotizmust sugalló vízió üzenete, hogy az asszimiláció a kibékíthetetlennek tűnő etnikai,

vallási ellentétek élét az amerikai jövő álmába vetett hit erejével semmissé teszi. A szerző a

századforduló után túláradó közhangulatot örökítette meg és szándékaitól függetlenül az egyik

legelterjedtebb asszimilációs koncepció alapelveit rögzítette, illetve kijelölte egy korábbi

asszimilációs attitűdtől történő elhatárolódás szempontjait.

9

Negyedrészt, az asszimiláció fogalmának rehabilitációja közvetlen gyakorlati jelentőségét

tekintve hozzájárulhat a gyors globalizáció tendenciáinak és következményeinek megértéséhez.

Elemi érdekünk megismerni azon folyamatok legmélyebb természetét, melyeket az asszimiláció

gyűjtőszó magába foglal. A várható politikai, gazdasági és kulturális degenerációk

kezelésének előfeltétele, hogy a fokozódó migrációs, mobilizációs, és interferenciális élethelyzetek

számának, valamint gyakoriságának abszolút növekedését pontosan értelmezhessük.

Az asszimilációs helyzet fogalma - az „életvilág”

Edmund Gustav Albrecht Husserl 1859-ben Észak-Morvaországban, a lassan bomlófélbe jutó

Habsburg Birodalom peremvidékén, egy régi zsidó iparos és kereskedő család gyermekeként

látta meg a napvilágot. Husserl eredetileg matematikusnak készült és a filozófia, melynek

történetében maradandó nyomot hagyott, véletlenek szerencsés kölcsönjátékaként kerülhetett

érdeklődésének homlokterébe. Fenomenológiája, illetve ennek társadalomelméleti összefüggései

azonban aligha érthetők meg maradéktalanul, ha gyermek- és ifjúkora szociokulturális

környezetének hatásait figyelmen kívül hagyjuk.

A 16-17. századtól Ausztria tudatos integrációs politikával igyekezett megalapozni európai

nagyhatalmi vágyait.13 Ennek egyik első lépése volt Csehország, valamint az oszmán törökök

visszaszorítása után Magyarország integrációja a Habsburg-ház dinasztikus keretei közé. A

központosított és soknemzetiségű Monarchiát heterogén társadalmi és gazdasági viszonyok

jellemezték. A 17. századtól kibontakozó centralizáció - melynek a történelmileg és kulturálisan

nagyon különböző tartományok egységesítése volt a célja - fő bázisát birodalom-szerte a

német lakosságban találta meg. Ausztria integrációs kísérlete a Duna-medencében -

ellentétben a Poroszország által vezetett kis német egység néven elhíresült kísérlettel - nem

etnikai kritériumok és argumentumok talaján szerveződött.

A történetben Csehország szerepe különösen érdekes. Egyrészt, mert földrajzi értelemben a

porosz és osztrák érdekek ütközőzónájában helyezkedett el, másrészt mert még a 19. század

elején is a nagyobb cseh városok mindegyikében a német ajkú lakosság volt többségben.

Továbbá a cseh nemesség és polgárság a nemzet történeti múltjára hivatkozva igyekezett az

önálló politizálás kérdését melegen tartani, illetve az ország a napóleoni háborúkat követően

az Európa középső területein kedvező befektetési lehetőségeket kereső angol tőke kedvelt

célpontja volt. Ezen feltételek kedvező keretet biztosítottak - nemcsak a Monarchia fejletlenebb

tartományaival, hanem Európa második generációs innovációs centrumainak fejlődési

pályájával összehasonlítva is - az igen eredményes modernizáció számára.14

Husserl 1876-ban a lipcsei egyetemen kezdett matematikát, csillagászatot és fizikát tanulni,

majd 1881-től a Friedrich Wilhelm Egyetemen, Berlinben mélyítette tovább matematikai

ismereteit, végül 1883-tól Bécsben Brentanónál hallgatott előadásokat. Az olmützi Deutsches

Obergymnasiumban 1876-ban szerzett érettségi utáni vándorévek minden bizonnyal nem csak

a német nyelvterület három fontos egyetemi városában szerzett oktatási tapasztalatok

szempontjából fontosak. A később magát származása alapján néhol zsidónak, születési helye

okán esetenként morvának, valamint eredeti állampolgárságára utalva néhol osztráknak valló

13 A Monarchia felemelkedésének folyamatát, Ausztria és a Habsburg-ház 17-18. század fordulójának

történetében betöltött szerepét és a meghatározó európai nagyhatalmakkal szemben folytatott

politizálás gyakorlatát elemzi kitűnő művében John B. Wolf.

14 A folyamat részleteit elemzi Áron László 1982:7-24.

10

Husserl identitásában mély nyomot hagyott az etnikai, nyelvi, vallási és kulturális sokféleség

élménye.15 Az asszimilációs folyamat fenomenológiai elemzése szempontjából nem elhanyagolható,

hogy az univerzális lényeg tanának legnagyobb formátumú szerzője multiidentikus

személyiség. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a husserli fenomenológia matematikai, logikai és

filozófiai megalapozása nem hozható közvetlen összefüggésbe a szerző élettörténetének

eseményeivel. Az asszimiláció fogalmának rövid történeti és etimológiai elemzése rávilágított

arra, hogy a kérdésről elsősorban mint folyamatról beszélhetünk. Az asszimiláció folyamatjellegének

elemzése egyidejűleg igényli a szinkronikus és a diakronikus szempont érvényesítését

a kutatásban. Míg a szinkronikus aspektus az asszimilációs helyzet strukturális

jellemvonásait, a folyamat szakaszainak, szerkezeti egységeinek elkülönítését, addig a diakronikus

perspektíva az ezek közötti átmenet, a változás, mint egyidejű hasonulás és elkülönböződés

természetét leíró elemzés tűnik fel. Ezek szerint az általános asszimiláció

elméletének kimunkálásához vezető első lépés az állapotként felfogott asszimilációs helyzet

változásainak komplex leírását követeli. Az asszimiláció folyamatjellegének fenomenológiai

értelmezése az asszimilációs helyzet szinkronikus elemzését jelenti.

Mivel minden asszimiláció változás, ezért először jellemezni kell a változásra jellemző

legáltalánosabb tulajdonságokat. A fenomenológia, mint módszer egyrészt megfelelő eszköz

erre, hisz a kifejezés etimológiailag rögzített értelmében rejlő programnak engedelmeskedve

engedi megmutatkozni az asszimilációs helyzetet, mint tiszta fenomént; másrészt a husserli

életvilág társadalomtudományi értelemben releváns jelentésének alkalmazásán keresztül

rávilágíthatunk az asszimilációs helyzet általános strukturális sajátosságaira.16

Ezek szerint az életvilág fogalmának a transzcendentális szubjektivitás talaján történő husserli

megalapozása, a transzcendentális fenomenológia tárgyköre, és az asszimilációs életvilág

jellemzésekor csak másodlagosan, mint az elemzést intencionáló háttérismeret tesz szert

jelentőségre.17

Fenomenológiai értelemben minden asszimilációs folyamat az asszimilációs helyzet megváltozásába

beleágyazott esemény. Társadalomtudományi értelemben az asszimilációs helyzet

tiszta fenomenális értelmezése az asszimilációs helyzet életvilágának elemzését jelenti.18 Ez

igaz akkor, ha az asszimilációt a szociokulturális életvilág állapotaiban bekövetkező változásként

fogjuk fel, ahol az asszimilációnak kitett egyének és társadalmi csoportok státusza,

valamint általános karaktere a hasonulás, a hasonlóvá válás szabálya alapján változik meg.

Husserl az életvilágot a természetes beállítódás világaként, az ‘én’ és a környezet kapcsolatának

összefüggésrendszerében vizsgálta.19 Értelmezése szerint a szemléleti mezőhöz tartozó

15 Mezei Balázs 1998:264.

16 Φαινω a fenomenológia kifejezés gyökerét alkotó görög kifejezés eredeti jelentése a megmutatkozik,

megjelenik, láthatóvá válik, létrejön, keletkezik fogalmakban ragadható meg.

17 Husserl a transzcendentális fenomenológia nagy ívű programját az Ideen-ben igyekezett kibontakoztatni,

majd az úgynevezett ‘krízis’-tanulmányban történetileg elhelyezni és valóságfenoménként,

azaz a tiszta absztrakció apoteózisaként bemutatni. Ebből a szempontból kiemelkedően fontos Az

európai tudományok válsága 37-38.§, ahol Husserl az életvilág formálisan legáltalánosabb struktúráit,

valamint a naiv-természetes és a következetesen reflexív beállítódás életvilágbeli mikéntjét

elemzi. (Husserl 1998: 37-38.§)

18 Az asszimilációs helyzet és az asszimilációs folyamat szétválasztása az elemzést segítő technikai

fogás. Természetesen minden asszimilációs helyzet végső soron csak folyamatként fogható fel, mint

asszimiláció.

19 Husserl 1984:45-57.

11

valóság: adottság. A világ azonban nemcsak a tisztán rögzíthető tapasztalatok és érzetek

világa, hanem „a meghatározatlan valóság homályosan tudott horizontja” is.20 Spontán és leíró

szemléletű, megfigyelő és elemző, egyszóval reflektált tudatműködésünk a rendelkezésre álló

világra a meghatározottság és a meghatározatlanság kettősségeként egyidejűleg vonatkozik.

Magamat erre a valóságra vonatkozóan határozom meg mint embert, és egyúttal tapasztalataim

alapján belátom, hogy „ami rám érvényes, érvényes az összes többi emberre is”.21 A

valóság fenomenológiai értelemben közös világunkhoz tartozás élményéből, illetve a

természetes környezet interszubjektív alapjellegéből ered. Levinassal szólva ez a viszony

kétszeresen is ontológia: egyrészt a léthez való gyakorlati viszonyunkat fejezi ki, másrészt „a

létezőkkel való, sőt a létben való minden viszony lényege is”.22

Az asszimiláció fenomenológiai elemzésekor a vizsgálat tárgya nem az, hogy a szociokulturális

életvilág más és más szintjein - kulturális, etnikai, vallási, nyelvi szempontból - miként

megy végbe az asszimilációs folyamat. Az értelmezés célja a kifejtésnek ezen a pontján az,

hogy az asszimiláció az interdiszciplináris jelentés konkrét tartalmától elvonatkoztatva miként

írható le és jellemezhető az asszimilációs változás tiszta általánosságaként.

Az asszimilációs helyzet valójában az ‘én’ (‘mi’) és a ‘te’ (‘ti’ vagy a ‘másik’) között

rögzíthető interaktív, kommunikatív séma kereteit alkotó feltételeket jelöli.23 Az ‘én’ és ‘te’,

vagy egy másik kifejezés-párral élve az asszimiláns (asszimilálódó) és az asszimiláló

interszubjektív vonatkoztatási pontok. Husserl számára, ahogy erre Gadamer felhívja a

figyelmet, az interszubjektivitás a transzcendentális fenomenológia központi kérdése, ami

„csak a transzcendentális énből és konstitutív teljesítményeiből kiindulva oldható meg, a

másik mint egy ‘hozzám hasonló létező’ csakis a transzcendentális beleérzés teljesítménye

által érthető meg”.24

Az asszimilációs helyzet elemzése szempontjából a ‘másik’, a ‘te’ primer empirikus tapasztalatként

válik nyilvánvalóvá. A ‘te’ az életvilágnak, mint fenomenológiai világfogalomnak

szükségszerű velejáró adottsága. A ‘te’, amin keresztül a másik individualitása belátható

dologként megnyilvánul. A ‘te’ ily módon idegen. Az idegen meghatározásának egyik

legsikeresebb kísérlete Georg Simmel nevéhez fűződik, aki 1908-ban írt - Excurs über den

Fremden - ma már klasszikusnak számító szövegében az idegen fogalmát metaforikus

allúziókkal terhelt meghatározásként jellemezte. Az idegen olyasvalaki, aki tegnap érkezett és

tartósan nálunk marad.

Az asszimilációs helyzet fenomenológiai vizsgálata során világossá válnak azon elemzési

fogalmak, melyek segítségével leírhatóak az asszimiláció általános, vagyis a partikuláris

sajátosságoktól elvonatkoztatott alapesetei. Ezek szerint az ‘én’ (mi) fenomenológiai

értelemben egzisztenciális vonatkoztatási pont, akihez képest az asszimilációs esemény

történik, végbemegy. A ‘te’ (ti, másik) ugyancsak egzisztenciális vonatkoztatási pont; az, aki

20 Heller Ágnes 1997:46.

21 Heller Ágnes 1997:49.

22 Levinas, Emmanuel 1997:8.

23 A szinkronikus szemlélet hangsúlyozása, az állapotjelleg tematizálása és leírása az elemzést könnyítő

eljárás, hisz a valóságban az asszimiláció permanens átmenet.

24 Gadamer, Hans-Georg 2001:105.

12

az ‘én’-hez képest a ‘másik’.25 A ‘befogadó’ fogalma a fenomenológiai elemzésben az

asszimilációs helyzet genealógiai karakterére utal; az a személy (vagy csoport), aki „helyben”,

otthon van. Az ‘idegen’ fogalma részben az asszimilációs helyzet szinkronikus vizsgálatának

genealógiai aspektusára utal, amennyiben azt a személyt jelöli, aki a simmeli értelemben a

‘befogadóhoz’ képest később tűnik fel egy kitüntetett szociokulturális környezetben.

Társadalomelméleti jelenségként ‘befogadó’ és az ‘idegen’ teremtik meg az asszimilációs

helyzetet. Az ‘idegen’ - amint később erre részletesen is kitérünk - ugyanakkor az asszimilációelmélet

kitüntetett fogalma.

További szempontunkból fontos oppozíciós fogalompár az ‘asszimiláló’ és az ‘asszimiláns’.

Az ‘asszimiláló’ fenomenológiai értelemben az, akihez képest az asszimilációs folyamat

végbemegy, ellenben az ‘asszimiláns’ fenomenológiai értelemben az, aki asszimilálódik,

hasonul. Míg az ‘én’ és ‘te’ fogalmi értelemben az asszimilációs helyzet egzisztenciális vetületét

tárja elénk, az ‘asszimiláló’ és az ‘asszimiláns’ fogalmi kettőse a szituáció strukturális

karakterére világít rá, vagyis arra, hogy az asszimilációs esemény milyen irányultságú.

Utolsó az elemzéshez segítségként igénybevett operatív fogalomkettős, a ‘kisebbség-többség’

kategóriapár, amely az asszimilációs helyzet kvantitatív összefüggéseire utal.

A négy említett fogalompár alkalmas eszközöknek tűnik az asszimilációs helyzet fenomenológiai

leírására, a későbbiekben pedig elemzési kategóriákként a számtalan individuális

asszimilációs helyzet osztályozására, tipizálására. A kategóriák közti logikai kapcsolat

szövevényes, de az elemzésben ez a tulajdonság magas komplexitású leírásokat tesz lehetővé.

Ugyanakkor az ‘én’ és ‘te’ kategóriapár bevezetése kétségtelenül komoly problémákat vet fel,

hisz nyilvánvaló, hogy perspektivikus státuszfogalmakról van szó, melyek számos konnotációjukat

tekintve túlterheltek. Ezek szerint az asszimilációs helyzet fenomenológiai leírásának

ez a két reflexív keretfogalma az asszimiláció egzisztenciális perspektívájára utal. Míg az ‘én’

az asszimiláció szubjektív horizontját jelöli - azt a látómezőt, ahonnan az esemény az

értelmező szempontjából megtörténik -, addig a ‘te’ az asszimiláció legáltalánosabb

értelmében felfogott objektivációja.

Az idegen

Az ‘idegen’ fogalmának antropológiai alapkaraktere, interszubjektív jellege magától értetődőnek

tűnik, ezért az asszimiláció fogalmának fenomenológiai elemzésében kiemelt jelentőségű

kategóriaként vizsgáljuk. Az ember születésével nyeri el azt a kitüntetett, de soha nem választott

helyet a világban, amely számára általános értelemben az ‘én’ és a ‘másik’ oppozíciójából

fokozatosan kibomló értelem-összefüggésként válik érthetővé. A gyermek világrajövetele

nemcsak az újszülött számára drámai esemény (szókratészi értelemben), de a jövevény a

szülők számára éppoly ‘idegen’, mint a gyermeknek szülei. A szocializáció végső soron annak

a tudásnak az elsajátítását jelenti, melynek alapján minden ‘idegen’ személyére szabva

alakíthatja ki a conditio humana tényéből származó feszültség feloldásának technikáját.

Az ‘én’ és a ‘másik’ oppozíciója a mindennapi élet elemi tapasztalata és nemcsak kultúrán

belüli, de kultúraközi értelemben is adekvát élmény. Maga az idegen és idegenség

problematikája a XIX. században ebben az összefüggésben került a társadalomtudományi

25 A ‘te’ szinonimájaként megjelenő ‘ti’ nem jelenti azt, hogy ne tennénk tartalmi különbséget az

egyén és a csoport asszimilációja között. Ugyanakkor a kifejtésnek ezen a pontján, az asszimilációs

helyzet alaptípusainak általános meghatározása szempontjából a különbség strukturális és

egzisztenciális értelemben egyaránt elhanyagolható.

13

kérdésekkel foglakozó kutatók érdeklődésének homlokterébe. Az ‘idegen’ nemcsak a zsidó

mitológia ősi eleme, de az európai kultúrtörténet és társadalomtudomány-történet egyik igen

kevéssé elemzett komplex metaforája is.

A görög Ξενος az az ‘idegen’, aki valamivel szemben, valamit nem ismerő módon viszonyul

a világhoz, tehát valaki, aki nincs otthon, jártasságát tekintve hiányosságokkal küszködik.

Ugyanakkor a fogalom másik alapjelentése szerint olyan vendégbarát (házigazda), aki

szeretettel fogadja a vendéget, de a kifejezés egyúttal jelentheti magát a vendégül látott

idegent, sőt arra is utalhat, hogy a vendég olyan személy, aki valahonnan menekül. A görög

szemléletmód lényege, hogy az ‘idegen’ valaki, aki nem teljesen ismeretlen; átmenet a teljesen

ismeretlen és az ismerős státuszú között. A görögök bölcsességének a kifejezésből sugárzó

fontos tanulsága, hogy az ‘idegen’ nem állandó szociokulturális szerep, hanem folyamatosan

változó, cserélődő, mozgásban lévő aspektus. Mindenki ‘idegen’ a másik számára.

A fogalom jelentőségének felismerése elsősorban az európai műveltség és a primitív kultúrák

tragikus találkozásának következménye volt. A ‘másik’, aki nem ‘mi’, fokozatosan alakul át a

megsemmisítésre, vagy „civilizálásra” szoruló primitív vadember misztifikált figurájából az

autonóm és ekvivalens kultúra képviselőjévé. A kialakuló modern társadalomtudományi

érdeklődés számára a csoportidegen lesz az a forma, amelyben antropológiai szempontból az

‘idegen’ a mienktől merőben eltérő életforma reprezentációja.26 Interkulturális értelemben az

‘idegen’ genealógiája elválaszthatatlanul összefonódik az európai modernitás globalizációjának

kérdésével. A folyamat bonyolult és sok félreértéstől terhelt, míg a poligenezis

teoretikusainak elméleteitől a darwini és a spenceri fejlődéselméleten keresztül az ‘idegen’

élménye az elemzési fogalom rangjára emelkedik.27

A kérdést nemcsak szociológiai és társadalomfilozófiai, de lélektani értelemben is felfedezik.

A freudi tudatalatti (de a jungi archetípus is) az emberben az idegen élményének feltárásra

váró reprezentációja. A „Patkányember” (akárcsak Raszkolnyikov, vagy Gregor Samsa)

önmaga számára megnyilvánuló idegensége tény, mely szerint a ‘másik’ - aki mindig

„ugyanaz” - megértésre és értelmezésre váró feladat. Amennyiben az ember nem képes válaszolni

az önmagából eredő kihívásra, a benne rejtőzködő ‘idegen’ akár a legszörnyűbb bűnre,

önmaga mint morális lény felszámolására is ráveheti.

Az ‘idegen’ szó főnévi alakja fenomenológiai értelemben állapotként felfogott differenciát

jelöl. Az asszimilációs helyzet azonban egyidejűleg hordozza az ismerőssé és idegenné válás

cselekvésfeltételeit. Az ‘én’ valóságához való viszonyának rögzíthetetlenségéből származó

feszültség felszámolására tett kísérletei mindkét lehetőséget valószínűsítik. Pontosabban az

‘én’ nemcsak az otthonosság, az ismerősség megteremtésére, de egyidejűleg ennek meg- és

fenntartására is törekszik. Amennyiben próbálkozása sikertelen, a változás negatív teloszt

nyer, és ekkor beszélhetünk elidegenedésről, mint jellemző szociális strukturáló elvről.28

26 Heller Ágnes 1997:69.

27 Edward Long vagy Charles White rasszizmusa jellemző példák az emberi fajok globális elméletének

fizikai különbségek szerint történő megalapozására.

28 Heller Ágnes a modernitás szerves tüneteként említi az elidegenedés eseményét, ami arra a

helyzetre utal, mikor a gyermek és a szülő világa egymás számára közvetíthetetlen, és előfordulhat,

hogy az idős ember nem ismer rá saját világára, amelyben idegenként hal meg (Heller Ágnes 67).

Az elidegenedés, vagyis az idegenné válás az ‘én’ és ‘te’ viszonyában beálló változás, ami az

asszimilációs folyamat sajátos esete. Ekkor a ‘másik’ élményében adott idegen nem evidencia,

hanem strukturális elkülönböződés. Az ismerős idegenné válása asszimilációs helyzetet teremt,

amennyiben az idegenség reflektált tudásként történő felismerése asszimilációs kihívásként tudatosul.

14

Az ‘idegen’ fogalmának részletes fenomenológiai elemzését Alfred Schütz végezte el. Azonos

című korszakos tanulmánya 1944-ben, öt esztendővel Amerikába érkezése után jelent meg az

American Journal of Sociology hasábjain.29 A nyilvánvalóan mélyen személyesen is motivált

alkalmazott szociológiai elemzés az asszimilációs helyzet precíz fenomenológiai értelmezése.

Schütz a kortárs amerikai szociológiában „gyakorlatilag egyetlenként hirdette a cselekvések

szubjektív meghatározottságának fontosságát”.30 Az ‘idegen’ fogalmának performatív értelme

egyszerre tartalmazza a második világháború borzalmai miatti kétségbeesés megkerülhetetlen

szubjektivitását, valamint a törekvést, hogy az önmagát magányosságra ítélő nyugati ember

miként igyekszik kilábalni a maga okozta intellektuális válságból. Schütz Idegenje (reményei

szerint) az objektív alapokon nyugvó bizakodás apoteózisa.

Schütz a társadalmi világ leírásakor a husserli természetes beállítódásra jellemző spontaneitást

strukturális elemmé fejlesztette. Az ‘én’, a világához tartozó ember, a saját és a ‘másik’

pozíciója között meghatározott különbséget mint törvényszerű alapadottságot teszi az értelmezés

tárgyává. Az ‘idegen’ kifejezés korunk olyan felnőttjét jelöli, aki arra törekszik, hogy

másságát tartósan elfogadtassa az általa megközelített csoporttal. Schütz az ‘idegen’

idegenségének felszámolódását (asszimiláció) jellemző folyamatot a személyiség és a

közösség szempontjából egyaránt elemzi. Az ‘idegen’ a befogadó csoportba kerülve tapasztalja

meg, hogy bevett mintái, tájékozódási sémái az asszimilációs helyzetben hasznavehetetlenek,

míg az éppen csak adoptált stratégiák és minták ismeretlenségükből következően

az integráció, de facto kevéssé hatékony eszközei. Az ‘idegen’ személyes válsága

fokozatosan, eredeti életvilágának elmélyülő relativizálódásával párhuzamosan oldódik.31 Az

‘idegen’ alapvető érdeke, hogy a befogadó csoportban, ahol semmiféle státusszal nem

rendelkezik, a tradíciót és a csoport önreprezentációjának jellemző motívumait tudatosan

elsajátítva járuljon hozzá idegensége, az életvilágra vonatkozó inkonzisztens és inkoherens

tudás felszámolásához.

A fenomenológiai hagyomány elemzését figyelembe véve, ugyanakkor azon túlmutatóan az

‘idegen’ reprezentatív példája - ahogy ezt már korábban említettük - a „világba belevetett”

újszülött esete, aki a csoport és az egyén szembenállásának eklatáns példája. Az ‘idegen’ az,

ami nem ismerős, de emlékeztet valakire, legalábbis felismerhetően magán viseli az azonosíthatóság

lehetőségének jegyeit.32 A ‘másik’, aki nem ‘én’, lehet egyszerre ismerős és ‘idegen’

is. Az ‘idegen’ nem egyszerűen csak a környező világ megtapasztalásának feltételét jelentő

adottság, de egyben az egzisztenciától elidegeníthetetlen attitűd: a másikra vonatkozó felismerés

(belátás), de ugyanakkor az ‘én’ mimikrije is. Úgy tűnik, hogy az ‘idegen’ fenomenológiai

értelemben a lét alapadottsága és egyúttal a létezés kitüntetett módja.

Schütz az idegen fogalmát alapvető szociokulturális fenoménként, fenomenológiai társadalomelméletének

egyik központi kérdéseként kezelte. Az idegen ebben az összefüggésben

mindig egy másik kultúrát reprezentál, vagyis a kérdés arra vonatkozik, hogy miként jeleníti

meg, képviseli számunkra az ‘idegen’ azt a bizonyos másik kultúrát.33 Az ‘idegen’

azonosítása előfeltételezi, hogy ismeretekkel rendelkezünk a másik belső tapasztalati világára,

29 Schütz, Alfred 1984: 405-413.

30 Hernádi Miklós 1984:27.

31 Az asszimiláció nem szükségszerűen jár együtt disszimilációval, vagyis nem jelenti az eredeti

életvilág megsemmisülését, csak kizárólagosságának feladását.

32 Heller Ágnes 1997:67.

33 Mohanty, J. N. 1994:135.

15

mentális állapotára, intencióira vonatkozóan. Általánosan a másikat, mint ‘én’-t ismerem el,

akiről feltételezem, hogy egzisztenciális alapadottságait tekintve hasonló módon vonatkozik a

világra, mint én. A fenomenológiai általánosságtól eltekintve azonban azt is feltételezem,

hogy a másik kultúra tartalmát tekintve, hagyományában, szokásaiban, nyelvében, értékkészletében

eltér, különbözik mindattól, ami számomra ismerős. Ez nem jelenti azt, hogy az

‘idegen’ által reprezentált világ számos elemére ne kvázi otthonosságot sugárzó jelenségként

ismerjek rá. Az ontológiai értelemben vett kulturális purizmus mítoszának elemi cáfolata ez

az élmény, mely egyben felhívja a figyelmet arra, hogy az ‘én’ vagy a ‘mi’ saját kultúránk

interferenciális hatásainak kevéssé reprodukálható és ellenőrizhető játékából ered.

Az asszimiláció par excellence az idegen-idegenség problematikájából levezethető alapvető

társadalom- és kulturfilozófiai kérdés, melynek fenomenológiai elemzése rámutat a minden

asszimilációs helyzetre jellemző alapvető strukturális, formális közösségre, valamint arra,

hogy tartalmát tekintve valójában minden asszimilációs folyamat individuális karakterű, csak

önmagából levezethető és értelmezhető eset. Ez azt jelenti, hogy az asszimilációs helyzetek

formális, strukturális hasonlósága lehetővé teszi számunkra az asszimilációelmélet általános

programjának megfogalmazását. Ezek szerint a kérdés elméleti megalapozására tett eddigi

kísérletek részleges sikerei azt jelzik, hogy az asszimiláció értelmezését nem konkrét

szociológiai, politikai, kulturális, vallási, etnikai, nyelvi vagy lélektani helyzetek elemzésével

kell kezdeni.

Asszimilációs horizont

Minden asszimilációs helyzet jellemezhető a horizont fogalmával, ami az ‘én’ és a ‘te’

világra-vonatkozásának, mint egymásra-vonatkozásának a felismerése. A horizont az

asszimilációs folyamat lehetőségét nem szükségszerűségként, hanem egyfajta valószínűségként

rejti magában, ami mindig csak az eset aktualitásában nyeri el értelmét. A kérdés az,

hogy egy-egy eseti asszimilációs helyzet - az asszimilációs tényezők (‘én’ és ‘te’, befogadó és

‘idegen’, asszimiláló és asszimiláns, valamint többség és kisebbség) kvázi állapotszerű

strukturális alapviszonya - miként alakul át és lesz folyamattá, valamint, hogy az „állapot”

telítődése dinamizmussal leírható-e általános összefüggéseiben?34 Minden eset az ‘én’ (vagy

‘mi’) és ‘te’ (vagy a ‘másik’) közötti feszültség folyománya. Az asszimilációs helyzetben rejlő

aktualitás, pontosabban aktus-potenciál a szituációnak kitett személy, vagy csoport életéből,

mint a feszültség felszámolására irányuló általános intencióból nyeri értelmét. Minden

asszimilációs helyzet egzisztenciális kitettséget implikál, ahol az ‘én’ a ‘másikhoz’ való

viszonyának alakulását, a szituációt, eleve kockázatként éli meg. Az asszimiláció ontológiai

értelemben az asszimilációs helyzethez tartozó horizont korrelátuma.

Az asszimilációs helyzet az ‘én’ és a ‘te’ életvilágához tartozó horizont kitüntetett aspektusa.

A helyzet felismerése eleve intencionális esemény, függetlenül attól, hogy maga a hasonulás,

az asszimiláció folyamata (mint természetes esemény, vagy kényszer) tudatosan reflektált-e,

vagy éppen ellenkezőleg, tudattalan történés. Dilthey-re utalva kijelenthető, hogy az

asszimilációs helyzet sui generis egzisztenciális esemény, mely ezért a tárgykijelölés sajátos

34 A fenomenológiai szemlélet szinkronikus karakterének hangsúlyozása az asszimilációs helyzet

állapotként történő megragadását könnyítő interpretációs fogás.

16

módszerét követeli.35 Az ‘én’ világravonatkozásának minden más aspektusához hasonlóan az

asszimiláció is életvonatkozás. Dilthey felfogásában az élet modális fogalom, melynek

tárgyiassága az időben bonyolódó események kibontakozásának függvénye. Az ‘én’

személyes tapasztalataihoz tapadó individuális szempontok az általános élettapasztalatban

kiegészítést nyernek és kibővülnek.36

Az asszimilációs helyzet, az ‘én’ és ‘te’ szembenállása interszubjektív. Az interszubjektivitás,

amiben a világ létértelme kimondottan intencionalitásként, vagyis mint realitás és valóság

felmerül. Erről tudósít a horizonttudat, ami implikálja az összetartozás közösségének primer

élményét, valamint a jövőre vonatkozó elvárások lehetőség-feltételeit, az asszimilációs

helyzet időbeliségét.

Husserl fenomenológiájának időkarakterét az 1904-05-ben Göttingenben tartott előadásaiban

dolgozta ki.37 Ebben többek között rávilágított arra, hogy a jövőre vonatkozó elvárásainkat a

fantázia a múlt-emlékeken végzett munkájának köszönhetjük.38 Az ‘én’ magát a jelenben

jelenlétként, mint egy pillantást tételezi, ami fizikai aktusok közvetítettségén keresztül jut

érvényre az időben. A pillantás-hasonlat metaforikus értelme nem a jelenlét időtartamára,

hanem partikularitás minőségére vonatkozó utalás. Az ‘én’ partikuláris létét totalitásként

ragadja meg és ezáltal érzi (érezheti) magát szabadnak az életben. Gazdálkodhat vele, terveket

szőhet, majd elvetheti ezeket, hogy más elképzeléseknek adjon helyet. Az ‘én’ világravonatkozása

önmagát soha be nem teljesíteni képes idea marad, és mint ilyen - ahogy Derrida

fogalmaz - „csak” a történelemben nyeri el értelmét.39 Az ‘én’ ideája, amennyiben nem a

transzcendentális szubjektivitás, hanem az egzisztenciális életgyakorlat függvényeként

gondoljuk el, nem valami, ami kívül van a történelmen, hanem minden történelem értelme. Ez

az idea imperatív parancsa, amely éppen nem a transzcendentális történelem képzetében,

hanem az empirikus történelemben fedezhető fel. Az asszimilációs helyzet időbelisége, az

‘én’ ideájának a ‘másikra’ vonatkozása valójában a történeti progresszió jövőbe vetett

reményeként érthető meg.

Az asszimilációs helyzetben adott interszubjektív viszony a ‘másik’ másságának,

idegenségének, mint nem ‘én’-nek a tartalmi felismerését jelenti. A helyzet intencionális

módusza az ‘én’ saját státuszára, világba történő beágyazottságára vonatkozó felismerése.

Meghatározza, hogy miként válik az asszimilációs folyamat tevőleges szereplőjévé; ellenáll,

vagy beolvad, kilép és új szituációt keres, netán elfogadja a „sors” akaratát és vállalja az

önfenntartásért folytatott küzdelmet. Tehát a variációk sokasága kínálkozik. A választás nem

(ahogy maga az asszimilációs helyzet választása sem) tetszőleges, de nem is a szubjektív

akarat kizárólagos függvénye. Az asszimiláció probléma-világa messze esik minden

voluntarizmustól. Gadamert némiképp kötetlenül parafrazálva: az asszimilációs helyzetet

konstituáló szubjektivitás maga is konstituált. Az ‘én’ mint a ‘másik’-hoz viszonyulás-

35 Dilthey, Wilhelm 1974a: 512. Dilthey eredetileg a természettudományok és a szellemtudományok

módszertani és tárgyi különbségeinek analízise eredményeként veti fel a két tárgyterület eltérő

megalapozásának szükségességét. Az asszimiláció esetében ennek oka a probléma jelentéskomplexitása.

36 Dilthey 1974a: 516.

37 Husserl, Edmund 2002.

38 Husserl, Edmund 2002. 4.§.

39 Derrida, Jaques 1978:141-142. Lásd még Peter Völkner: Derrida und Husserl. Zur Dekonstruktion

einer Philosophie der Präsenz. Wien, Passagen, 1993., különös tekintettel a Präsenz und Zeit című

fejezet fejtegetéseire. im. 67-89.

17

kényszerben identikus szubjektivitás a lehetséges asszimilációs stratégiákat horizontjában

részben hagyományként hordozza, őrzi és juttatja érvényre, részben elsajátítja. A szituáció a

látszat ellenére sem determinált, hisz az asszimilációs folyamat nem vezethető le eleve adott,

szükségszerű logikai lépések kombinációjaként. Ugyanakkor az is igaz, hogy az asszimilációs

folyamat, az ‘én’ és a ‘másik’ mint konstituált és konstituáló szubjektivitás közötti interakció -

mindaz, ami maga a világ - egy feltételezett horizontközösségben nem tekinthető kontingens

eseménynek. A fenomenológiai elemzés rávilágít, hogy a végrehajtás eleve adott keretei

között ‘én’ és ‘te’, asszimiláns és asszimiláló egzisztenciálisan egymásra utaltak.

A horizontok előzetes adottságként való illeszkedésének kérdését a habitualizációs készség

teszi lehetővé. A másság belátása ‘én’ és ‘te’ (a ‘másik’) között feszültséget generál. A

habitualizáció egyrészt a horizont bizonyos körülmények közötti megváltozását eredményezi,

másrészt a feszültségben rejlő destruktív erőt kreatív energiává szervezi.40 A horizont

megváltozásában nemcsak alapadottságai játszanak szerepet, hanem a szubjektivitásban rejlő

szabad akarat is, amely befolyásolhatja újabb szokások felvételét és hozzájárulhat bizonyos

szokások keletkezéséhez. Az asszimilációs horizont tapasztalata a természetes habitualizációs

készséget aktiváló belátás. A ‘másik’ mint a horizonthoz tartozó probléma tematizálásának

előfeltétele a horizontok közötti illeszkedések (átfedések, érintkezési pontok és felületek)

tartalmának tudatosítása, egy elsősorban nyelvi tapasztalatként jellemezhető kommunikatív

értelemközösségben. A fenomenológiai elemzés azonban itt meg kell hogy álljon, hisz az ily

módon felvetett kérdések már a hermeneutika terrénumához tartoznak.

Gadamer az Igazság és módszerben határozottan vizsgálta és kritizálta a husserli „életvilágtudomány”,

mint az életvilág tiszta lényegtana paradoxonját. Kérdés, hogy az asszimilációs

helyzet leírására irányuló fenomenológiai kísérlet kiindulhat-e abból az előfeltevésből, hogy

az asszimiláció elmélete lehet a szociokulturális élet lényegtana.41

A csábító lehetőség elfogadása mellett és ellen felhozható érvek, úgy tűnik, kiegyenlítik

egymást. Egyrészt az asszimiláció fogalmának tágabb meghatározása, mely szerint minden

szociokulturális életvilág jellemzően elemezhető a hasonulás, utánzás, elfogadás, belátás,

röviden kvázi-asszimiláció keretei között, ezért a fogalomhoz rendelhető tapasztalati horizont

komplexitás-foka igen magas, szinte univerzális távlatként tűnik fel. Ellenben az ‘én’ és a

‘másik’ között lejátszódó események tisztán a fenomenológiai univerzalizmus keretei között

nem leképezhető, összefoglalható, megnevezhető események. Ennek igazolására Scheler

értéketikájának kifejtésében találhatunk párhuzamos példát. Véleménye szerint „az idegen és

a saját értékek nagyságukat tekintve egyformák. Kétséges ezzel szemben (…), vajon nem

nagyobb érték-e valamely „idegen érték” megragadása, mint egy „saját értéké”; bizonyos

viszont, hogy az idegen érték megvalósításának aktusai értékesebbek, mint a saját értékéi”.42

Az idézett rész jelentősége nem annyira a scheleri és a husserli fenomenológia közötti

(egyébként lényegi) különbség megvilágítása szempontjából fontos. A kiragadott részlet

értelme sokkal inkább az asszimilációelmélet, egy hipotetikusan adott tudomány lehetőségfeltételeinek

tisztázása miatt lényeges. Scheler olvasatában kérdés ugyan, hogy vajon mi az

értéke az idegen érték megragadása képességének, ellenben az idegen érték megvalósítása

szerinte már bizonyosan értékesebb, mint a saját értéké. Az idegen érték szerint történő

cselekvés előfeltétele az idegen érték asszimilációja, azonosulás vele, hasonulás hozzá mint

40 Held, Klaus 2001:115-131.

41 Marx, Werner 1993:91-106.

42 Scheler, Max 1979:116.

18

konkrétumhoz, vagyis alkalmassá tétele arra, hogy a cselekvés bázisa legyen. Az érték

normatív fogalom, vagyis az idegen érték értékének elismerése idegenségének megszüntetését,

bensővé tételét, asszimilálását jelenti.

Husserl fenomenológiája, mint bármely sikeres szellemi mozgalom, hatástörténetét tekintve

ellentétes, sokszor ellentmondásos tendenciákat indított el. Igaz ez magára a husserli életműre

vonatkoztatva is, aki saját korai formalizmusához képest késői műveiben nem csak

aktuálpolitikai, és személyes rossz sorsa miatt írt válságfilozófiát. A krízis-tanulmány után

1935-ben megjelent az Európai ember válsága című előadás, amelyben a fenomenológia új

programját hirdette meg. Ebben az objektivitás előfeltevésének felfüggesztésére, minden

korábbi univerzalisztikus fenomenológia tudományeszménnyel ellentétes alapvetésre épített.

A szcientizmus ellenségeként úgy látta, hogy az irracionális náci ideológia hatalomra

jutásának és szélsőséges térnyerésének oka a fanatikus tudományeszménnyel együtt járó

immoralitás, ez taszította válságba az európai embert.

Az immoralitás ténye nemcsak a tudományok válságához kapcsolódik mélyen, hanem a ‘én’

saját primordiális szférájára vonatkozó elégtelen ismereteinek is köszönhető. Az ember

társadalmi és kulturális lényként történő önelismerése abba a bizonyosságba beágyazott, hogy

szubjektív perspektíváját kiindulópontként használva a ‘másikra’, az ‘idegenre’ vonatkozás

aktusában objektív élményközösségre talál. Már Dilthey kidolgozta az ember egzisztenciális

kettősségének alapstruktúráját a pszichofizikai életegység fogalmában.43 Ezek szerint az

ember fizikai világa és pszichikai világra vonatkozása, melynek tárgya fizikai életének mibenléte,

társadalmi tényként nyer értelmet. Ezek szerint a társadalom az individuumok

intencionális életközösségeként érthető meg, ahol az egyének céljaik, terveik, lehetőségeik

részleges közösségének élményétől vezérelve együttműködnek. A társadalom az individuális

érdekegyezések átmeneti célösszefüggése, valamint az ebben beálló változások hullámzó

játéka. Dilthey számára a kooperációs készség, az adoptációs képesség nem következménye,

hanem előfeltétele a társadalmi életnek. Fenomenológiai értelemben az ‘én’ primordiális

adottsága az asszimilációs és asszimiláló attitűd. A fasizmus immoralitása abból ered, hogy

ezt a fundamentálisan a saját szférához tartozó konstitutív szociális erőt cinikusan érvényen

kívül helyezte, és értéktelenné tette. Az individuumok közötti különbségek tagadása vagy

indifferens torzulásként történő kezelése arra utal, hogy bármilyen totalitárius társadalom

doktrínája lényegében magát a társadalmi entitást számolja fel végérvényesen. A társadalom,

mint szociokulturális életközösség eszménye a különbségben egzisztál.

Ezek szerint az asszimilációs helyzet, ‘én’ és ‘te’ egymásban adott és egymásból következő

világra vonatkozása a szociokulturális életvilág konstitutív alaptulajdonsága. Fenomenológiai

elemzése szempontjából sem a kritikátlan univerzalizmus, sem a parttalan szubjektivizmus

nem járható út. A fenomenológia, mint az asszimilációs helyzet leírásának a szituációban rejlő

viszonyok pozitív jellemzésére alkalmas eszköze szerint, minden asszimilációs helyzet

lényege a különbség: az asszimiláció egyéni karaktere és eltérő tartalma következményeként

minden esetben szükségszerűen más és más, de fenomenológiai alapstruktúráját tekintve

típusokba sorolható.

A fenomenológiai elemzés szempontjából tehát az asszimilációs helyzet leírásának eredménye,

hogy az individuális esetek tartalmi különbségének elismerése és a formális,

szerkezeti hasonlóságok közösségének belátása nem zárja ki az általános tipológia

lehetőségét.

43 Dilthey, Wilhelm 1974b: 90-99.

19

Az asszimilációs helyzet négy strukturális fenomenológiai alaptípusa

Az asszimilációs helyzet egyszerű fenomenológiai struktúrája az ‘én’ (‘mi’) és a ‘te’ (‘ti’ -

másik) relációjában leírható kontextus. A klasszikusként aposztrofálható alapeset mikor az

‘én’ (‘mi’) a befogadó, asszimiláló többség és a ‘te’ (‘ti’ - másik) az ‘idegen’, asszimilálódó

kisebbség. A szituációban rejlő asszimilációs kitettség a társadalomtudományi elemzések

tipikus esete. A két fél szembenállásában tételezett feszültség forrása a szuverenitás-igény

fenntartása a befogadó részéről, valamint az autonómia-igény megőrzése az idegen részéről. A

kulturális (fizikai) érintkezés a másság identitást és mentalitást konstituáló alkotóelemként

történő megtapasztalását teszi lehetővé az asszimilációs folyamatban. A történeti és a

prehistorikus eredet variációinak egymás mellé illesztése, a nyelvi különbségből fakadó

fordíthatatlanság kérdése, a befogadó és az ‘idegen’ hitéletének, rítusainak vagy mindennapi

életgyakorlatának élménye tektonikus törést idéz elő mindkét fél eredeti homogenitásélményében.

A kérdés nyilvánvalóan mindig ugyanaz. Vajon a másik szavai és tettei mit jelentenek? A

‘idegen’ fenyegetés-e a befogadó számára, illetve a befogadó veszélyforrás-e az ‘idegen’

számára? A szituáció jelölésére alkalmas másik dichotomikus fogalompár az asszimiláló és az

asszimiláns (asszimilálódó) kategóriák. Az asszimilációs helyzet egyidejűleg rejti magában a

lehetőségét annak, hogy az ‘én’ (‘mi’), a befogadó, aki asszimilál és a ‘te’ (‘ti’) az idegen

asszimiláns, illetve az ‘én’ (‘mi’), a befogadó, aki az asszimiláns és a ‘te’ (‘ti’) az idegen

asszimiláló. Hogy az asszimilációs helyzet folyamattá fejlődése esetén melyik változat jut

érvényre, azt mindig az aktuális szituáció viszonyai határozzák meg. Mindenesetre a

történelemből bőségesen állnak rendelkezésre illusztratív példák, ezért vegyük sorba az

asszimilációs helyzet fenomenológiai értelemben megragadható strukturális alaptípusait.

Az asszimiláció klasszikus típusa - nevezzük így -, mikor az ‘én’ (‘mi’) a befogadó,

asszimiláló többség reprezentációja, míg a ‘te’ (‘ti’ - másik) az idegen asszimilálódó

kisebbség képviselője. Erre érdekes példa lehet a 12-13. századi Magyarország területén élt

mohamedán népek asszimilációjának története. Abu Hamid arab utazó tudósított arról, hogy

II. Géza uralkodása idején az ország területén még ezrével találhatóak iráni nyelvű kálizok.44

Az iszlám vallásukat titkoló és a nyilvánosság számára keresztényeknek mutatkozó kálizok

valószínűleg a honfoglalás óta élhettek a Kárpát-medencében, és elsősorban a só- és

borkereskedelemben játszottak fontos szerepet. Abu Hamid által említett másik jelentősebb

mohamedán népcsoport az iráni nyelvet beszélő alánok, vagy jászok. Az iszlám vallású

népelemek még a 13. században is jelentős szerepet tölthettek be az ország életében és számos

településen a lakosság többségét alkothatták.45 A részletek elemzésétől eltekintve világos,

hogy a fokozatosan megszilárduló és a nyugati kereszténység irányába elkötelezett magyar

társadalom a merőben más kultúrát képviselő izmaelita népelemeket hatékonyan asszimilálta.

A folyamatot segítette az is, hogy a kisebbség egzisztenciális érdekei, lévén viszonylag gyenge

kapcsolatai nagyobb iszlám közösségekkel, főleg a kereskedelemre alapozott életforma

lehetőségeinek sikeres kiaknázása érdekében rá volt utalva a keresztény magyar többségre.

44 Bartha Antal szerk. 1987:1099.

45 1221-ben III. Honorius pápa a magyarországi izmaeliták sokaságára és a veszélyre hívja fel a

figyelmet, mely szerint a keresztények mohamedán vallásúak befolyása alá kerülhetnek. Bartha

Antal szerk. 1987:1101.

20

Bizonyítja ezt, hogy a történeti Magyarország területén autochton iszlám népesség a

honfoglalás óta nem mutatható ki.

Befogadó asszimiláló kisebbség és az idegen asszimilálódó többség típusának remek kortárs

példája lehet a Maros megyei Vajolán élő evangélikus cigányok esete. Vajola Erdélyben,

Szászrégenhez közeli, a 14. századtól szászok által lakott kisközség. A 19. század második

felétől a betelepülő roma lakosság fokozatosan került többségbe az egykéző demográfiai

stratégiát követő szászokkal szemben. Érdekes ugyanakkor, hogy a vajolai romák a normakövetés

eredményeként evangélikus vallásra tértek és a szászok értékrendjét szinte maradéktalanul

átvették. Asszimilációjuk majdhogynem teljesnek mondható, bár a mindennapi

érintkezésben nem váltottak a szász nyelvre, annak ellenére, hogy a Ceasusescu-érában felnőtt

vajolai romák többsége beszélt szászul. A vajolai szászok az Észak-Erdélyből visszavonuló

német csapatokkal együtt 1944-ben hagyták el szülőföldjüket. A helyben maradó, többségében

roma lakosság azonban a szász kultúra számos jegyét mind a mai napig őrzi. Vajola esete nem

az egyetlen Erdélyben. Szinte kísértetiesen hasonló asszimilációs folyamatok játszódtak le a

Szebenhez közeli Szászújfaluban is. Itt a 14. századtól autochton szász népességhez

asszimilálódó romák normakövetése napjainkban azt jelenti, hogy az Olténiából beáramló

román népesség számára a kivándorolt szászok kultúráját a helyben maradt romák örökítették

tovább.

A harmadik strukturális alaptípus, mikor a befogadó asszimilálódó kisebbség és idegen

asszimiláló többség viszonyáról beszélünk. Erre jellemző példa lehet a 19. században a

kanadai Quebec területéről New Englandbe bevándorló franciák története. Még az 1930-as

években is több olyan francia nyelvű és francia többségű település volt található New

Englandben, ahol a helyben élő angolszász protestáns népességet a kanadai francia katolikus

betelepülők intenzíven asszimilálták. A franciák asszimilációs sikerei ellentmondanak az

általános elvárásoknak és okai számos szerencsés tényező együtthatásának. Ilyen volt a

quebeci francia nyelvterület relatív közelsége, a francia anyanyelvű kanadaiak foglalkozási

szerkezete, mely szerint főleg a malomiparban tevékenykedtek, ami biztos és független

megélhetést biztosított számukra, valamint a betelepülők zárt társadalmi közössége, ami a

csoportok tagjai közötti szoros rokoni kötelékek meglétét jelentette. Ezen tényezők

elősegítették, hogy a franciák New England egyes körzeteiben relatív népesség-többletet

alkossanak és asszimilálják az „autochton” angolszász protestáns lakosságot.

Az asszimiláció negyedik strukturális alaptípusa, mikor a befogadó asszimilálódó többség és

az idegen asszimiláló kisebbség viszonyáról beszélhetünk. Erre az esetre is számos példát

sorolhatunk. Például a normannok Angliában kisebbségként asszimilálták a keltákat, vagy

gondolhatunk a honfoglaló magyarok és a Kárpát-medencében élő és a Dunántúlon többséget

alkotó szláv népesség viszonyára.

Mind a négy említett típus esetében számos további példát sorolhatnánk. Úgy tűnik, hogy az

asszimilációs helyzet négy strukturális fenomenológiai alaptípusa alkalmas az individuális

asszimilációs esetek leírására, tipizálására, csoportosítására. A további kutatások tisztázhatják,

hogy melyik típusnak feleltethető meg a legtöbb asszimilációs helyzet. A fenomenológiai

alaptípusok osztályozási eszközként történő bevezetése lehetővé teszi továbbá, hogy az

asszimiláció minősített esetei között - kulturális, vallási, etnikai, nyelvi - megteremtsük az

elemzéshez nélkülözhetetlen közös fogalmi alapokat. E kérdések kimunkálása azonban egy

újabb tanulmányra háruló feladat.

21

2. Az asszimiláció fogalmának etimológiai-filológiai elemzése46

1) Latin nyelvi hagyomány

Az asszimiláció eredeti jelentése szerint, ahogy a kifejezés etimológiai elemzése ezt világossá

teszi, lényegét tekintve mindig valamiféle hasonuláshoz köthető változást jelent. Az assimulo

ige alapjelentése szerint ugyanis valaminek, valami máshoz történő hasonlóvá válását hivatott

kifejezni. A latin nyelvi gondolkodás szerint a külső, az alak és a forma szerinti hasonlóság

asszimiláció: például „az isteneket az emberi alakhoz hasonlóvá tenni”.47

A hasonlóvá válás, vagy hasonulás az utánzás eszközének segítségével megvalósuló

mozzanat. Quintilianus a festő tevékenységének lényegét az utánzásban, mint az eredetinek

egy, a másolatban maradéktalanul leképzett látvány létrehozásának képességében látja. „A

festő miután az utánzás szabályát megértette, utánozni fogja mindazt, amit észrevett”.48

Amennyiben a festő ésszel befogja, megragadja az utánzás általános elvét, lehetőséget nyer a

dolgok hiteles ábrázolására, vagyis a festés, az eredetihez történő hasonlóvá tétel művészete

függ a tevékenység előfeltételeként rögzített szabály tudatosításától.

A latin assimulo jelentése azonban nem merül ki az utánzás, mint azonosságra irányuló

intenciózus törekvés értelmében. Ovidius Vertumnus-szal, az etruszk Volsiniiből átvett és

Rómában a változékonyság, az időjárás istenségeként számon tartott églakóval kapcsolatban

írja: „Jött, a fején festett szalagokkal is, egy napon arra, botra hajolt, a halántékán ősz fürtjei

lengtek, mímel anyókát, és így lép be a szépfüvű kertbe”.49 Az assimulo alapjelentései közé

tartozik, hogy valaki valamit színleg utánoz, tetteti magát, színlel. Képes, arra hogy céljai

érdekében elleplezze magát, másnak mutassa, mint aki valójában. Az assimulo olyan

elrejtőzés, amit nem a mögötte rejlő szándék minősít, hanem az, hogy mennyire sikeres.

Plautus Epidicusaban a főhős úgy tetteti magát, mintha együgyű, bárgyú lenne, hogy

környezetét megtévessze - és ebben, ahogy a darab cselekménye árulkodik erről, sikerrel jár.50

A latinok az asszimiláció fogalmához kötött folyamatot azonban nem egypólusú jelenségként

fogták fel. Az asszimiláció alkalmazott bölcsesség, és a fogalom pozitív jelentéstartalmának

ékes bizonyítéka a korai Róma története, valamint az ennek identikus gyökerét képező

eredetmonda, az Aeneas.51

46 A tanulmány a Bolyai János Ösztöndíj támogatásával készült.

47 „deos in ullam humani oris speciem assimulare” Tacitus: Germania 9. „Egész Britannia alakját

Livius, mint a régiek, Fabius Rusticus pedig mint az újabbak közül a legékesebb szavú szerző,

hosszúkás négyszöghöz, vagy kétélű fejszéhez hasonlította. Tacitus: Agricola 10.

48 „pictor, percepta semel imitandi ratione, assimilabit qiudquid acceperit” Quintilianus 7. A szövegben

a „szabály” etimológiai értelemben az ésszel felfogható dologra vonatkozó utalás: ratione -

ésszel felfogott elv (reor, raeri, ratus sum - vél, gondol, úgy tart).

49 „innitens baculo assimulavit anum” Ovidius: Metamorphoses 14: 655 (Devecseri Gábor fordítása).

50 „me sic assimulabam, quasi solidum” Plautus: Epidicus 3.3.40.

51 Lásd részletesen jelen kötet első írásában!

22

Tény, hogy Rómából, az i.e. 6. században még jelentéktelen Tiberis-parti városból három

évszázad alatt az Ókor legerősebb államalakulatává fejlődő Birodalom a különböző eredetű,

nyelvű, társadalmi berendezkedésű, kultúrájú és vallású népek, mondhatni olvasztótégelyévé

vált. Lényegében az etruszk gyámkodástól történő megszabadulás idejétől (i.e. 5. század)

egészen az első pun háborúig Róma számos háborút vívott sikeresen a szomszédos itáliai

törzsek ellen, valamint a létét fenyegető hódító népekkel szemben.52 Róma politikai és

gazdasági jelentőségének növekedése azonban nem csak fokozódó katonai lehetőségeinek

következménye, hanem elválaszthatatlan volt a meghódított területeken folytatott tudatos

asszimilációs politikától, vagyis a meghódítottaknak a hódítókhoz való hasonlóvá tételétől.53

A módszeres szívóssággal létrehozott birodalom gazdasági sikereit a győzedelmes háborúkban

megtermelt anyagi források hatékony felhasználásával - infrastruktúra, intézményrendszer

és ütőképes hadsereg kiépítésével -, a város tradícióinak, vallásának és kultúrájának

transzportálásával, és a rabszolgatartás magas fokon szervezett hatékonyságával érte el. Az

affirmatív asszimilációs szemlélet a latin fogalomhasználatban pontosan tetten érhető volt.

Úgy tűnik, hogy a kortárs társadalomtudományi nyelvhasználatban bevett asszimiláció

fogalom jelentéstartalma elválaszthatatlan a kifejezés etimológiai gyökereitől. Az asszimiláció

számot tart a hasonulás képességére. Asszimilálódni: elsajátítani egy másik, a sajáttól eltérő

életvilág normáit, értékkészletét. A befogadó csoportba történő maradéktalan integráció

feltételezi a nyelv, a szokások, a közösség történelmének, hagyományainak ismeretét. Az

elsajátításban az utánzás képességének meghatározó szerepe van, hisz a passzív tanulás

lényeges eszköze, és ily módon az aktív, interiorizált és alkalmazott ismeretmező megalkotásának

fontos eleme.

Az utánzás az asszimiláció kulcsmozzanata - ugyanakkor semmit nem árul el az asszimilálódó

csoport, vagy személy intencióiról, vagyis arról, hogy az elfogadás, vagy éppen a disszimilációs

szándék elleplezése érdekében végrehajtott cselekvés-e. Az utánzás az asszimiláció

formai, vagy másként fogalmazva a közvetlenül megfigyelhető feltételeinek elsajátítására

alkalmas eszköz.

Ezen túl, a hasonulás mellett a sikeres asszimiláció számot tart a tettető önelfogadtatás

képességére is, hisz az elsajátított szerepkészlet hiteles, meggyőző képviselete, az imitációs

készség az asszimilációs folyamat meghatározó eleme. Az asszimiláló közösség

szempontjából az egykor volt idegen immár befogadó csoporthoz tartozásának bizonyítéka az

asszimilálódó elkötelezettségének demonstratív kimutatása.54

52 Az időszak számos konfliktusa közül kiemelkedő jelentőségű volt a volscusokkal és az aequsokkal

i.e. 496-ban, Vei etruszk város ellen 406-396 között, a 387-360-ig a gallok ellen viselt háborúk.

Továbbá a három samnis háború (i.e. 343-341, i.e. 327-304, i.e. 298-290), melyek következményeként

Róma Közép-Itália ura lett, illetve a tarentumi háború (i.e. 280-272), amely a dél itáliai

görög gyarmatvárosok meghódítását eredményezte.

53 Jól illusztrálja ezt az i.e. 340-338. évi latin háború, melynek befejeztével Róma a latin polgárjogot

kiterjesztette a latin városok lakóira.

54 Érdekes felmérések láttak napvilágot a 2001. szeptember 11-i new yorki merénylettel kapcsolatos

társadalmi csoportreakciókkal kapcsolatban az Egyesült Államokban. Általánosan feltűnő volt, hogy

a hazafiság, a patriotizmus demonstratív szimbolikus jegyeit a többségében perifériális helyzetben

található feketék viselték, és ez a csoport követelte a legkeményebb fellépést a terrorizmus ellen. A

feketék türelmetlensége és érzelmi elkötelezettsége valójában az össztársadalmi elfogadtatás

érdekében alkalmazott ösztönös eszköz volt. Lásd forrásként:

(www.fairhousing.jmls.edu/CONFEREN/2002-04-12/JimCarr.pdf)

23

A fogalom filológiai elemzésén keresztül megragadható jelentésből azonban, úgy tűnik,

kireked az asszimilációs folyamatnak a modern társadalomtudományi gyakorlat

szempontjából meghatározó másik összefüggése, mely szerint az asszimiláció nemcsak a

hasonulás (utánzás) eszközével magvalósított elfogadás és színlelt tettetéssel elért

önelfogadtatás, hanem egyúttal mindig befogadás is. Az asszimiláció kétpólusú, diszkurzív

folyamat. A fogalom etimológiai megközelítése a kérdésnek erről a vetületéről, akárcsak az

asszimilációs folyamatban lejátszódó események általános tartalmáról, nem tudósít.

Ugyanakkor megállapítható, hogy az asszimiláció fogalmának etimológiai elemzését célzó

kísérlet nem merül ki a latin hagyomány vizsgálatában, hisz alapvetően két további fontosabb

- német és angol - nyelvi hagyományra támaszkodhat. Az eredeti latin nyelvi gyakorlatból

csak a jelentéshorizont formai kereteit hámozhatjuk ki.

2) Német hagyomány

Az Aneignung főnevet a németben előszeretettel alkalmazzák az Assimilation kifejezés

szinonimájaként. Az Aneignung első meghatározása szerint bevett jogi szakterminus, melynek

jelentése: gazdátlan dolog jogszerű, eltulajdonlás útján történő birtokba vétele (elsajátítása).55

Ugyanakkor az Aneignung általánosan elterjedt értelemben valaminek a bensővé tétele (Sichzu-

eigen-Machen), például valami idegen „szellemi produktum”, tapasztalat, ismeret, készség,

szokás, szemlélet átvétele.56 Az Aneignung jelentéskomplexitása más európai nyelvek

gyakorlatával összehasonlítva feltűnő eltéréseket mutat a jogi értelemben vett tulajdonképzés

kifejezésére alkalmazott fogalom - angol appropriation, francia appropriation, spanyol

apropriación -, valamint az ismeretek, tapasztalatok, készségek, szokások organikus elsajátítására

használt kifejezés - angol assimilation, francia assimilation, spanyol assimilación -

megkülönböztetésének logikájával szemben.

Az Aneignung jelentés-telítettsége elválaszthatatlan az asszimiláció természetfilozófiai

értelmezésétől, melyet Hegel az Enciklopédia második kötetében valósított meg.57 Hegel

minden olyan folyamatot az asszimiláció fogalma alá rendel, amelyben egy organizmus a

számára külsődlegesen adott, nem szervesen velejáró jelenséget, mint szubjektívet, bensővé

tett lényeget képes elsajátítatni, vele azonosulni.58 Hegel szerint az asszimilációnak

alapvetően három formáját különböztethetjük meg.

Első, teoretikus formája szerint az asszimilációs folyamat az asszimilált dolog külső formája

iránti érzékenység, „határozott érzés”.59 Hegel értelmezése szerint az asszimilációs folyamatban

az elsajátítás gondolatilag kétszeresen reflektált esemény. Egyrészt a külső - a tapasztalatilag

adott külvilág - iránti érzékenység révén az érzést tápláló ember tudatába jut saját érző

55 Német Polgári Törvénykönyv § 958.

56 Duden Wörterbuch 1976. 1. kötet 129.

57 Hegel, G. W. Friedrich 1979:347. §. (415-423.)

58 Hegel az asszimilációs folyamat lényegének szemléltetésére a csírázó mag példáját alkalmazza. „A

mag csak kívülről terjesztve csírázik, s az alakulás megoszlása gyökérre és levélre maga is megoszlás

a föld és a víz irányába, s a fény és a levegő irányába: a víz beszívására, s a víz asszimilációjára,

amelyet a levél és a kéreg, valamint a fény és a levegő közvetít.” Hegel, G. W. Friedrich

1979:347.§ (416.)

59 Hegel, G. W. Friedrich 1979:357.a. § (471.)

24

voltának, vagyis birtokába jut saját öntudatának.60 A reflektált tudat érzékelésének előfeltétele

tehát a külvilág iránti érzékenység. Az érzékenységgel adódó észlelés azonban nem passzív

azonosítás, hanem aktív elsajátítás. Ahogy Hegel fogalmaz; „A tartalom bennem ugyanaz,

mint künn, csak a forma különbözik. Így a szellem tudata csak, mint öntudat van: azaz ha

külső tárgyra vonatkozom, egyúttal a magam számára vagyok.”61 Elvonatkoztatva az

inkriminált szövegrész szellemfilozófiai olvasatától, valamint természetfilozófiai alkalmazásától,

62 az asszimiláció olyan folyamat, melynek lényege a külvilág iránti érzékenység révén

tapasztalatként adott dolog bensővé tétele oly módon, hogy maga a személy - akire a folyamat

vonatkozik - új kontextusba kerülve reflektál saját, tartalmi értelemben módosult identitására.

Hegelt parafrazálva, az asszimiláció olyan folyamat, mely a befogadónak a külső

megtapasztalásából következő szellemi átlényegülését jelenti, és nem csupán konstitutív

szociokulturális mozzanat, hanem minden tudatosság forrása, bármely ismeretelmélet

előfeltétele.

Másrészt az asszimiláció reális gyakorlati viszony.63 Hegel elgondolása szerint ebben az

összefüggésben az asszimiláció „a külső tárgy mechanikai megfogása”, „a külsőség átalakulása

szubjektív egységgé.”64 Az első megközelítéssel szemben az asszimiláció, ahogy az

emésztés, a táplálkozás példája mutatja, szerves fizikai, biológiai, szubsztanciális elsajátítása

az anyagi világnak. Az asszimilációban az ember nemcsak szellemi, de fizikai viszonyba is

kerül környezetével és ez ugyancsak megkerülhetetlen feltétel. Az emberi szervezet

asszimilációs munkája a fizikai környezet elsajátítása oly módon, hogy a befogadó anyagi

értelemben átlényegíti, és ezáltal feloldja magában a tapasztalatilag adott világ meghatározott

kontextusait.

Hegeli értelemben az asszimiláció harmadik formája az ideális elméleti és a reális gyakorlati

folyamat ötvözete, amit - követve a hegeli logikai triáda (tézis, antitézis, szintézis) sorozatát -

művészi ösztönként ismerhetünk meg. „A művészi ösztön első formája, amelyet már korábban

érintettünk, fészkek, barlangok, fekvőhelyek ösztönszerű építése, hogy mindaz, ami körülveszi

az állatot, hacsak forma szerint is, az övé legyen. … A művészi ösztön másik oldala az, hogy

sok állat maga készíti fegyvereit, pl. a pók a hálóját, mint tápláléka megszerzésének

eszközét.”65 A művészi ösztönként felfogott asszimiláció azt jelenti, hogy az asszimiláló a

külső világ elsajátítása révén bensővé tett tapasztalati ismeretet, mely alapján magát mint

öntudattal rendelkező lényt felismeri, a környezet átalakítására, optimalizálására használja fel.

Az asszimiláció tehát alkalmazott tudás.

A fenti következtetések igen érdekesek az asszimiláció fogalomtörténetének szempontjából.

Úgy tűnik, hogy a hegeli értelmezés a fogalom - eredetileg a latin nyelvi hagyományban

közvetített - formalizált jelentését kiegészíti, és megvilágítja az asszimiláció kifejezéssel jelölt

60 „Az érző lény tehát viszonyban van mással, amely közvetlenül, mint az enyém van tételezve.” uo.

61 uo.

62 Az asszimiláció fogalmát nemcsak a modern társadalomtudományok, hanem a természettudományok

is beépítették frazeológiájukba. A biológia és a geológia terminológiájának bevett

fordulata. Hegel eredetileg az asszimilációs folyamatot szublimációként írta le. A folyamat lényege

az integráló mozzanat, melynek eredményeként a külső anyagi tapasztalat interiorizálása a belső

tartalmi és organikus viszonyokat átalakítja, és egyben magasabb minőségű létezővé szublimálja.

63 Hegel, G. W. Friedrich 1979:359. § (475.)

64 Hegel, G. W. Friedrich 1979:363. §.(485.)

65 Hegel, G. W. Friedrich 1979:365. § (502.)

25

folyamatban végbemenő változás, átalakulás tartalmi összefüggéseit. Az asszimiláció ebből

következően nem egy konkrét, meghatározott, technikai értelemben rögzített jelenség

megnevezésre alkalmas leíró fogalom, hanem analitikus és esszenciális kategória. A hegeli

interpretáció általános törekvéseit követve - de rendszerfilozófiai igényeitől elvonatkoztatva -,

kísérletet tehetünk az asszimiláció egy tágabb definíciójának megadására. Ezek szerint az

asszimiláció az emberi gondolkodás alapvető ontológiai, episztemiológiai, teleológiai és etikai

státuszát, valamint tulajdonságait paralel megjelenítő és értelmező folyamat. Amennyiben

tehát, egyrészt az asszimiláció a tudat reflexív világra-vonatkozása, a külvilágra irányuló

érzékenység, elsajátítás képessége, akkor ontológiai értékét tekintve, fizikai és intellektuális

értelemben egyaránt minden emberi létmód előfeltétele. Másodsorban, ha az asszimilációs

folyamat egyúttal a tapasztalatként elsajátított és interiorizált külvilágra vonatkozó ismeretek

forrása, akkor episztemiológiai jelentőségét tekintve be kell látnunk, hogy valójában minden,

a szellem fennhatósága alá rendelt teljesítmény egyfajta asszimilációs folyamatból származtatható

következmény. Harmadrészt, ha az ember világra-vonatkozásának leírására alkalmas

kitüntetett fogalomként kezeljük az asszimilációt, akkor a beállítódáshoz köthető (cseppet sem

elhanyagolható) törekvés a folyamat végső értelmének valami magasabbrendű céllal való

összekapcsolása. Az itt megjelölt attitűd nem feltétlen metafizikai karakterű alapállásként magyarázható,

amennyiben belátjuk, hogy az asszimilációs világra-vonatkozás olyan identitáskonstitutív

mozzanat, ahol a külső tapasztalatilag adott és a belső intellektuálisan alkotott

világ találkozása magyarázatot követel. Negyedszer, de nem utolsósorban, az asszimiláció

folyamatára vonatkozó minden következtetés felszólító értelmű etikai jelentéstartalma, hogy a

témáról való gondolkodásnak számot kell vetnie a külvilág elsajátításával járó következményekkel.

A folyamat következtében beálló változások nemcsak az asszimilált környezetet,

de magát az asszimilálót, és ezáltal a folyamat kezelésére kialakított rutinszerű gyakorlatot is

megkérdőjelezik. Az asszimiláló az asszimilációban asszimilálódik. Talán mulatságosan hat a

fogalomhalmozásnak ez a módja, ugyanakkor a meghatározás nagyon pontosan jelzi, hogy az

asszimiláció plasztikus folyamat, ami ugyanúgy nem zárható le, ahogy a rá vonatkozó polémia

sem. Be kell látni, hogy az asszimiláció tágabb meghatározása csak közvetve képezheti alapját

eredeti célunknak, a fogalom társadalomtudományi alkalmazását célzó általános

elemzésnek.66

66A Hegelnél koncentráltan megjelenő asszimiláció-értelmezés erőteljes hatást gyakorolt a 19. század

második felének német filozófiai gondolkodására. Anélkül, hogy akár csak kicsit bővebben esne szó

a témáról, talán érdekes megjegyezni, hogy Nietzschének az asszimiláció folyamatára vonatkozó

megállapításai rendkívül hasonlóak Hegel következtetéseihez. Nietzsche M III/1-es jegyzetfüzetében

hátrahagyott 1 [315] jelzetű töredékben (Friedrich Nietzsche: Új felvilágosodás. Budapest.

Osiris/Gond, 2001. szerk. Hévizi Ottó) az asszimilációt olyan modus cogitandiként nevezte meg,

melynek jellemzője az organikus szimplifikáció, ami a társadalmi élet kialakulásának egyik központi

mozzanata. Ugyancsak érdekes párhuzam, hogy Nietzsche, akárcsak Hegel, a táplálkozás és az

élelemkeresés példáját használják az asszimiláció szemléltetésére. Természetesen a kor természettudományos

gondolkodásának általános fiziológiai ismereteit mindkét szerző álláspontja tükrözi, de

ez nem kisebbíti a jelentőségét, hogy az asszimilációt mindketten alapvető konstitutív folyamatként

kezelik. Sőt Nietzsche esetében a fogalom absztrakciójának új alkalmazása a szellemtudományi

interpretáció, majd a társadalomtudományi adoptáció előtt nyit teret. „Eleinte asszimiláció a műhöz,

később asszimiláció a mű alkotójához, aki csak jelekben beszélt!” - írta Nietzsche az M III/4b

jelzetű, 1883 nyarán keletkezett töredékben. Anélkül, hogy belefeledkeznénk Nietzsche Így szólott

Zarathustra IV. könyvéhez írt jegyzeteinek elemzésébe, úgy tűnik az asszimiláció logikájának

hegeliánus hatástörténetét nem szabad alábecsülni. Természetesen további értelmezésre váró feladat

lehet annak vizsgálata, hogy az asszimiláció fogalma milyen gondolati fejlődés következményeként

telítődött a Hegelnél kimutatott esszenciális és egzisztenciális jelentés-tartalommal. Nyilvánvaló,

26

3) Angol hagyomány

A rendelkezésünkre álló harmadik nyelvi hagyomány, amely az asszimiláció fogalmával jelölt

folyamatot módszeresen értelmezte: a modern, elsősorban angolszász társadalomtudományi

gyakorlat.

A Cambridge Dictionary asszimilálni címszóhoz három angol szinonimát ad meg lehetséges

körülírásként. A to take in (bevesz, befogad, magához vesz); a fit into (egymásba illeszt,

összhangba hoz), és a become similar (hasonlóvá válik) kifejezések rávilágítanak arra, hogy

az angol nyelv szemléletében az asszimiláció folyamatának aktív és passzív mozzanata nem

differenciált. Ugyanakkor első pillantásra világos, hogy az angol nyelvi tapasztalat ötvözi a

latin és a német megközelítés eredményeit. Pontosabban, az angol nyelvi alkalmazás a

deskriptív latin terminus jelentéstartalmát kiegészítette a német filozófiai hagyomány következtetéseivel.

A helyzet azonban a látszat ellenére közel sem ilyen egyértelmű, ugyanis a

modern társadalomtudományi nyelvhasználatban az asszimiláció fogalmának jelentése körül

meglehetősen nagy zűrzavar uralkodik. Ugyanakkor a tisztázatlan helyzet megfelelő alapot

teremt arra, hogy kísérletet tegyünk az asszimiláció fogalmát célzó szűkebb definíció

megadására, amely ugyancsak nélkülözhetetlen lehet az általános asszimilációelmélet

kidolgozásához.

Az asszimiláció fogalmát a kortárs társadalomtudományi diskurzusban övező egyetértés

hiányát csak részben vezethetjük vissza a fogalom fejlődéstörténetének, etimológiai-filológiai

és filozófiai tradíciójának nem elégséges ismeretére. A problémák egyik forráscsoportja

terminológiai, míg a másik történeti természetű.

A terminológiai zűrzavarral az érdeklődő olvasó már az első szótár kézbevételekor

szembesülhet. Például Charlotte Seymour Smith meghatározásában az asszimiláció: „az

akkulturációs folyamat egyik következménye, mikor egy kisebb vagy alárendelt csoport

felszívódik egy nagyobb vagy domináns csoportban és kulturális értelemben megkülönböztethetetlenné

válik.”67 A definíció az asszimiláció kérdését az akkulturáció problematikájának

származtatott következményeként mutatja be, mint állapotot, vagyis a teljes kulturális csere

eredményeként bekövetkező helyzet leírására alkalmas fogalmat. Sőt: „az asszimiláció

koncepciója a modern antropológiában, széles körben megkérdőjelezett, hisz a legtöbb szerző

az eltérő szociokulturális rendszerek között megvalósuló érintkezés, a kulturális csere és a

hogy a téma kifejtése szempontjából megkerülhetetlen forrás Kant első kritikájában az észlelésfolyamatról,

az észleltről és az észleltség kérdéséről írt eszmefuttatása (Lásd Immanuel Kant: A

tiszta ész kritikája - transzcendentális elemtan / logika / analitika / alaptételek analitikája / alaptételek

rendszere / szintetikus alaptételek részt, ahol Kant a szemlélet, észrevevés, és tapasztalat

kérdéskörét elemzi!) Sem Kant, aki a percipiálás folyamatát, sem a kanti gondolatot értelmező

heideggeri olvasat, amely a kérdés egzisztenciális tartalmát elemzi nem használja az asszimiláció

kifejezést, (Lásd Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái. (Budapest, Osiris/Gond,

2001.) 8.§. A lét-, illetve a létezésfogalom Kant által adott magyarázatának fenomenológiai

analízise című részt!) noha könnyen behelyettesíthetnénk a citált szöveghelyekre. A szellemtudományok

megalapozását kísérő hozzávetőlegesen Kanttól Heideggerig terjedő filozófiai vita

bemutatása, vagy elemzése nem lehet feladatunk. Ugyanakkor az asszimiláció értelmezésének szempontjából

a témakörre vonatkozó jelzésszerű utalás, vagyis annak rögzítése, hogy az asszimilációs

folyamat tágabb értelemben vett elemzése a 19. század filozófiai gondolkodása számára fontos

feladat volt, megkerülhetetlen.

67 Dictionary of Anthropology, 18.

27

társadalmi dominancia különböző dimenzióit érintő vizsgálatkor a sokkal körültekintőbb

eljárás mellett érvel.”68

A fenti idézetből két egyértelmű következtetés vonható le. Egyrészt az asszimilációval

szemben komoly, tudománytörténeti okokra visszavezethető előítéletek működnek, melyek

eloszlatása nem egyszerű feladat. Másrészt, az asszimiláció fogalmának az eddigiekben bemutatott

három etimológiai hagyományból kibontakozó jelentéskomplexumát néhány szerző

igyekszik más, éppen divatos fogalmakra ráterhelni. A vállalkozás sikere azonban kétséges.

Az inkriminált idézet összefüggésében az akkulturáció fogalma jelöli a társadalmi-kulturális

változás folyamatának egészét, ami az asszimilációt, mint állapotszerű következményt

eredményezi. Ezek szerint egy „külföldi”, vagy kisebbségi kultúra individuális tagja (tagjai)

elsajátítja a befogadó kultúra nyelvét, szokásait, értékeit. Az akkulturáció ebben az összefüggésben

kulturális asszimiláció, ami meghatározza, rögzíti azokat a lehetőségeket, melyek

az asszimiláció, mint szociális (strukturális) integráció következtében az asszimilálódó

személy előtt megnyílnak. Jelen meghatározás azonban ellentmondást rejt. Az akkulturáció

tisztán kulturális folyamatként történő leírása félreértéshez vezet, hisz azt sejteti, hogy a

kulturális integráció elképzelhető a társadalmi intézményhálótól független folyamatként.

Úgy tűnik, a két fogalom jelentéstartalma kiegészítő és nem alternatív értelmű, bár az akkulturáció

mindig leírható egyfajta kulturális asszimilációként, ugyanakkor nem minden asszimiláció

jár együtt akkulturációval. A két fogalom közötti viszony csak látszólag hierarchikus,

valójában az asszimiláció különböző minősített eseteiben eltérő arányokban elegyedő és eltérő

mértékű adaptációs aspektusok és értelmezési perspektívák keveredéséről van szó. Mivel az

asszimiláció integráló értelméből következik, hogy minden olyan társadalmi, kulturális

változást magába foglal, ahol a domináns kultúrához való alkalmazkodás, idomulás, vagy

elfogadás ténye megfigyelhető, könnyen belátható, hogy az akkulturáció egyidejűleg szociális

és kulturális esemény, hisz a kultúra fogalmának kumulatív értelme nélkülözhetetlen előfeltételként

tart igényt arra a társadalomra, amely legitimálja, tartalommal telíti. Az asszimiláció

és akkulturáció fogalmával jelölt szociokulturális változások közötti kapcsolat interdependens,

ahol az értelmezés szempontjából az akkulturáció az asszimiláció egy kitüntetett

aspektusaként jellemezhető.

Az akkulturáció kitüntetett szerepének hangsúlyozása a „kulturális érintkezés következtében

kialakuló csere és akkomodációs helyzetek leírására”69 azonban szűkkeblű kísérlet, mert a

kultúra fogalmának olyan széles értelemben vett alkalmazását követeli meg, amely parttalan

univerzalizmusba fullad. Hisz mi is a társadalmi ember életvilágában végbemenő változás,

amely a kultúra fogalmának terrénumán kívül tematizálható? Ám még komolyabb értelmezési

problémának tűnik, hogy az akkulturáció fogalma képtelen a kultúrán belül végbemenő - tehát

nem „kultúraközi” - asszimilációs folyamatok leírására.

Az asszimilációs változás megjelölésére manapság alkalmazott másik közkeletű kifejezés az

adaptáció. Látni kell azonban, hogy az adaptáció, eredetileg a biológiai evolúció jellemzésére

alkalmazott fogalom volt, mely csak áttételes társadalomelméleti konnotációval rendelkezik.

Az adaptáció az élő szervezet fiziológiai és magatartás változásait írja le, melynek eredménye

a megnőtt túlélési valószínűség egy adott környezetben. Az evolúciós adaptáció generációról

generációra javuló és specializálódó illeszkedési, alkalmazkodási képességet biztosít. Ebben

az összefüggésben az adaptáció fogalma elválaszthatatlan az általános fejlődés koncepciójától.

68 uo.

69 Dictionary of Anthropology, 1.

28

Az asszimilációs változásnak ellenben nem szükségszerű jellemzője a fejlődés, pontosabban a

fejlődés, mint normatív, vagy regulatív esemény. Az asszimiláció és az adaptáció között

leírható egy másik lényeges különbség is.

Az asszimiláció az idegen szokás, érték stb. befogadása és saját bensővé lényegítése ugyanis

társadalomtudományi értelemben nem azonos az idegen norma mechanikus átvételével, mint

adaptációs stratégiával. Az asszimiláció és adaptáció megkülönböztetése nem formális

különbségtétel, hanem annak rögzítése, hogy a szociokulturális életvilág változásainak

leírására szolgáló terminológia a folyamat más és más szintjeinek jellemzésére alkalmas. Az

asszimiláció fogalma számára fenntartott jelentéstöbblet azt fejezi ki, hogy az adaptációval

szemben az asszimiláció végső soron organikus átvétel, vagyis az újonnan elsajátított ismeret

nem csupán strukturális változásokat eredményez, hanem mindig mélyreható tartalmi

következményekkel jár. Ettől eltekintve az adaptációs stratégia alkalmas terminus lehet az

asszimiláció folyamatában megfigyelhető tendenciaszerű változások jellemzésére, leírására.

A rivalizáló fogalmak kavalkádjából érdemes még kiemelni az akkomodáció kategóriáját. Az

akkomodáció jelentéstartalmát talán legjobban az alkalmazkodás, igazodás, hozzáilleszkedés

kifejezésekkel írhatjuk körül. Az akkomodáció ugyanakkor a szociokulturális változásnak

csak az integráló mozzanatát jelöli, ellentétben az asszimilációval, amely a hozzáilleszkedés

következtében beálló szükségszerű differenciálódásra, elkülönbözésre is határozottan utal.

Ugyanakkor az akkomodáció alkalmas terminus az asszimiláció integráló aspektusainak

szemléltetésére.

Az asszimiláció fogalmához köthető terminológiai zűrzavar másik forráscsoportja tudománytörténeti

értelemben az amerikai szociológia és antropológia asszimilációs elméleteinek szinte

követhetetlen sokszínűségéből, eltérő, sokszor ellentmondó elképzeléseiből eredeztethető. A

nativizmus, a melting pot, vagy a kulturális pluralizmus szerzői közötti koncepcionális

különbséget csak tetézi, hogy a szerzők elméleteik megfogalmazását más és más perspektívából

igyekeztek megalapozni. Az európai társadalomelméleti hagyomány nem szentelt

hasonló intenzitású és módszeres kutatásokat az asszimiláció témakörének. Ugyanakkor látni

kell, hogy manapság, egyelőre főleg esettanulmányok szintjén ugyan, de az európai politikai

és gazdasági egységesülési törekvéseknek köszönhetően körvonalazódni látszik az asszimilációkutatás

- szükségszerűen elkövetkező - reneszánsza.

Az asszimiláció fogalmának az akkulturáció, az adaptáció valamint az akkomodáció

fogalmával megvalósított rövid összevetése lényegében kijelöli azt a szűkebb értelmezési

tartományt, ahol az alkalmazott társadalomtudományi kutatás az asszimiláció témájával

foglalkozhat. Ezek szerint az asszimilációs folyamat tágabb értelemben vett definíciójában

adott jelentéstöbbletet - ontológiai, episztemológia, teleológiai és etikai - az értelmezés elmélyítéséhez

alkalmas háttérismeretként tartjuk számon, de nem tekintjük az elemzés közvetlen

céljának. Az asszimiláció fogalmát társadalomtudományi értelemben fenntartjuk annak a

folyamatszerű változásnak a leírására, mikor egy konkrét csoport vagy egyén etnikai,

kulturális, nyelvi, vagy vallási státusza, összefoglalva; a szociokulturális életvilág feltételrendszere

részlegesen, esetleg teljes mértékben, a természetesen adott külső környezet

megváltozásának következményeként módosul. Úgy tűnik, hogy az asszimiláció fogalmának

ebben a jelentés-összefüggésben való kimunkálása és alkalmazása előfeltételezi, hogy

elemzésünk számára a tágabb értelemben vett definíció kezeléséhez szükséges ismereteket is

igénybe vesszük koncentrálva arra, hogy elemzett fogalmunk jelentéshorizontját ne lazítsuk

fel, vagy tágítsuk ki túlságosan.

29

3. Az asszimiláció és identitásváltás küszöbén:

egy észak-erdélyi református magyar szórvány,

Domokos esete70

Domokos iránti fokozott érdeklődésünk 1996. nyarán kezdődött, mikor első alkalommal

töltöttünk hosszabb időt a községben. Egy szép nyári napon helyi vezetőnkkel a Ciblesen

jártunk kirándulni, mikor hirtelen támadt nyári zápor órákra beszorított bennünket a csobánok

esőállójába, egy roppant egyszerű három oldalról nyitott tákolmány alá. A vihar dübörgése

szolgáltatta „zenei” hátterét annak az emlékezetes első beszélgetésnek, amely a domokosi,

illetve tágabb értelemben a Láposi-medence szórvány magyarságának asszimilációjára

irányuló kérdéseket, éppen a szituáció extrémitásának okán, drámai erővel vetette fel.

Vezetőnk, aki negyvenes éveinek közepén járó egyedülálló férfi volt, saját sorsán keresztül

tárta fel előttünk a nyelvromlás, az identitásvesztés és mentalitásváltás, olvasatában tragikus

folyamatát. Számára a depraváció legfontosabb tünete - meglehetősen szentimentális érvként -

az volt, hogy a helyi közösségből kimúlt az éneklés szeretete. Erről egyébként később is igen

sokan és fájdalmasan beszéltek. De mi is vezetett ide, a még nem is oly régen virágzó falu

lassú felszámolódásához, önfelszámolásához? Jelen tanulmányban a kérdésre adható

lehetséges válaszok egyikét az asszimilációkutatás fogalmi keretei között kíséreljük megadni.

Domokos (Dămăcuşeni) a Ciblesről hegyről lefutó Szőcs és Lápos patak találkozásánál

található, alig két kilométerre a járásközponttól, Magyar-Lápostól. A község fekvésére

jellemző, hogy a Láposi-medence egyik legmélyebben fekvő települése, ezért a székelyföldi

medencékhez hasonlóan a klimatikus viszonyai meglehetősen szélsőségesek. A környéket a

Cibles 1840 m magas vulkáni kúpja uralja, mely légvonalban mindössze 20 km-re található

északkeleti irányban.

Domokost az oklevelek 1325-ben említik először Szőcsfő néven. Benépesedésére vonatkozóan

biztos források nem állnak rendelkezésre. Kádár József feltételezése szerint Domokos

lakói esetleg Kővár őrségéből rekrutálódtak. A katona népességtől származó lakosság

mítoszát mindenesetre csak tovább mélyítette a domokosiak helytállása az 1848-49-es

szabadságharcban. Kádár történeti kutatásaira hivatkozva 1890-ben publikált művében

„páratlan hazafiságú községnek”, a forradalom szilárd támaszának nevezte a falut.71

Domokos hagyományos gazdasági struktúrája az elmúlt évtizedekben lassú átalakuláson ment

keresztül. A faluban a növénytermesztésé a vezető szerep és - bár az állattenyésztés,

különösen a juhok tartása a II. világháború előtti évekhez képest visszaszorult - a komplett

háztáji gazdaságoknak a kvázi önellátásra törekvő családi gazdaságok egzisztenciális viszonyainak

szinten tartásában fontos szerep jut. A község szántói a környező patakvölgyekben

elhúzódó, gyenge termőképességű, rossz vízháztartású talajokból álló területeken találhatóak,

70 A tanulmány megíráshoz szükséges kutatómunkát a Research Support Scheme és az OTKA

T 026508. sz. kutatási program támogatta.

71 Kádár József, 1890: 104. Domokos melynek az időszakban kb. 800 lakosa lehetett, 124 katonát

állított ki önkéntes szerveződésű nemzetőrségébe.

30

melyek inkább a legeltetésnek, mintsem az intenzív növénytermesztésnek kedveznek.72

Ugyanakkor a környező, főleg a Ciblesalji falvakhoz képest Domokos területei még mindig

sokkal alkalmasabbak földművelésre, mint a magasabb térszín, ahol a talajminőség eleve

rosszabb, illetve az intenzív leöblítés a talajerő-utánpótlás hatékonyságát erősen csökkenti.

Ennek Domokos regionális gazdasági jelentősége szempontjából kiemelkedő fontossága volt,

mivel lehetővé tette, hogy a község és a Láposi-medence falvai között kialakult természetes

munkamegosztás eredményeként, specializálódásával meghatározó szerepre tegyen szert. A

környező településekkel folytatott intenzív kereskedelem biztosította, hogy a községben

termelt zöldséget, gyümölcsöt, finoman feldolgozott gyapjút, háziipari terméket relatíve

magas csereértéken értékesítsék. Domokos így meghatározó elemévé vált egy kifinomult,

szimbiotikus regionális gazdasági struktúrának.

A II. világháború után Domokos relatív és lokális gazdasági súlyának csökkenéséhez

hozzájárult a regionális infrastruktúra fejlődése, ami az elszigetelt területek szervezett ellátását

megkönnyítette, és aminek kialakítása szoros összefüggésben volt az ún. szocialista

területfejlesztéssel; a magyarláposi helyi ipar (varroda, ládagyár, tejgyár) fejlődése, ami

hozzájárult az adminisztratív funkció szerepének további erősödéséhez; az erzsébetbányai

érckitermelés kiemelt iparpolitikai fejlesztése; valamint az erdőipar általános fejlődése. A

hagyományos családi gazdaságokban keletkező munkaerő-felesleg foglalkoztatását egészen az

1990-es évekig biztosították a helyi ipari létesítmények, illetve a kollektív gazdaság.

Domokos rövid általános jellemzése semmi különöset, kiemelkedő figyelemre méltó

információt nem tartalmaz. Az identitás- és mentalitásváltás elemzése előtt tekintsük át

röviden Domokos és környezete etnodemográfiai jellemzőit.

Domokos a Láposi-medence egyetlen többségében magyarok lakta települése. Közvetlen

szomszédságában található községek (Rogoz, Alsószőcs, Láposdebrek, Rohi) mindegyike

román. A határos települések közül egyedül Magyarláposon található rohamosan asszimilálódó,

az 1992-es népszámlálás adatai szerint ~13% (1838 fő) magyar lakosság, amiből kb.

900 fő él a szűkebb értelemben vett Láposon. A Láposi-medence etnikai összetételében már a

19. század közepén kezdődött népszámlálások eredményei is a román népesség túlsúlyáról

tanúskodnak, és ez valószínűsíthetően a 14-15. század óta meghatározó jellemző. Ennek fő

oka az lehet, hogy a magyar népesség elsősorban néhány Kővár környéki falut - a Lápos folyó

áttörése és a Szamos völgye között, az egykor kiemelkedő fontosságú vár szolgáló-népességét

biztosítva -, valamint a Szamos Bethlentől északnyugatra fekvő Csicsó vára körüli

településeket lakta. Ez a vidék, bár nincs nagy távolságra a Láposi-medencétől, kedvezőbb

feltételeket nyújtott a földművelés és a kereskedelem számára, mint a montán zóna melyet,

ahogy Erdély-szerte, itt is román pásztorkodó népelemek uraltak.

Domokos tágabb értelemben vett környezetének etnikai összetételére jellemző változás

tendenciája az elmúlt évszázadban a folyamatos és fokozatos asszimiláció volt. Domokos

eredetileg, egészen a román közigazgatási határ-újraszervezésig először Belső-Szolnok, majd

Szolnok-Doboka vármegyéhez tartozott, végül a magyarláposi járás részeként Máramaros

megyéhez került. Domokos helyzetének értelmezése szempontjából fontos egy pillantást

vetnünk a mai Máramaros megye etnikai összetételét bemutató táblázatra. (1. táblázat)

72 Már Báthori Kristóf és Báthori Zsigmond is felismerte ezt, és Domokost mentesítették a harmincad

fizetése alól: „szűk és terméketlen terület”.

31

1. táblázat

Máramaros megye etnikai arányainak alakulása a XX. században

(Az 1968 utáni megye területére számítva)

román magyar ukrán/ruszin

1900 176004 51229 13228

1910 189886 62174 14820

1920 200021 31173 -

1930 220513 34814 17800

1941 224463 67357 19084

1956 284790 51300 24730

1966 339361 55609 28694

1977 394500 57897 32500

1992 436281 54788 36829

A román népesség fokozatos és egyre intenzívebb etnikai dominanciáját figyelhetjük meg. 1900-

ban a lakosság kb. 66%, míg 1992-ben már a megye népességének 85% volt román nemzetiségű.

Ezzel szemben a magyar népesség aránya a megye teljes lakosságában az 1900-ban mért 19%-

ról 1992-re 10%-ra csökkent. A magyar népesség számarányának változásában két jellemző

időszak adatait érdemes megfigyelni. Az I. világháború után a magyarok aránya az elköltözések,

illetve az ingadozó magyarság vállalt etnikai hovatartozásának tömeges megváltozása

miatt felére csökkent, majd a második bécsi döntés után a magyar adminisztráció újraszerveződésével

gyakorlatilag az 1930-as adatokhoz képest a magyar népesség megduplázódása

ment végbe. A II. világháborút követően a természetes növekedés aránya elmaradt a román,

sőt az ukrán népesség növekedése mögött is. 1992-ben gyakorlatilag ugyanannyi magyar élt

Máramarosban, mint a századfordulón, vagyis a stagnálás azt jelenti, hogy a magyar lakosság

teljes természetes szaporulata részben asszimilálódott, részben elvándorolt.

Az asszimilációs tendencia vizsgálata a Láposi-medence településeinek etnikai arányaiban

bekövetkezett változásokra vonatkozóan nagyon hasonló sajátosságokat mutat. Az alábbi

táblázat a négy legfontosabb részben magyarok által is lakott település adatait hasonlítja

össze: Magyarlápos, Erzsébetbánya, Oláhlápos és Domokos. (2. táblázat)

2. táblázat

A Láposi-medence magyar és román népességének változása 1850-1992 között

Erzsébetbánya Magyarlápos Oláhlápos Domokos

m r m r m r M r

1850 435 n 529 1053 280 81 1692 604 8

1880 784 a 530 1086 398 400 2044 716 45

1890 710 476 1443 437 427 2256 760 54

1900 809 404 1493 542 249 2502 725 59

1910 1050 220 2120 403 236 2513 759 53

1930 674 371 866+

577 (j)

823 82 2839 729 42

1941 1251 108 1517 590 171 2879 777 +

105 j

20

32

1956 * 1271 n 1512 1960 9617 49 3271

1966* 1364 n 2407 1878 10409 19 3469

1977* 1355 n 1967 1904 11165 12 3907

1992* 1202 1883 1838 12278 24 3851 kb. 90073 80

* comuna és oraş szinten megadott adatok; j jiddis anyanyelvűek

Erzsébetbánya és (Kohóvölgy) lakossága a helyi ércbányászathoz és kohászathoz kapcsolódóan

betelepült vagy inkább betelepített népesség. A magyart anyanyelvükként beszélők

túlnyomórészt római katolikus vallásúak és e téren, valamint etnikai származásukat tekintve

sem hozhatóak kapcsolatba Domokos és Magyarlápos magyar lakosságával. A fokozatosan

kialakuló bányaipari komplexum kiszolgálásához szükséges szakképzett munkaerő felvidéki

cipszerekből, és kisebb részt szlovákokból rekrutálódott. A rendelkezésre álló adatokból

kihámozható tendenciák az erzsébetbányai etnikai viszonyok alakulásának utolsó másfél

évszázadát pontosan tükrözik.

A folyamatban ismét figyelemre méltó az 1910-es, az 1930-as, majd 1941-es népszámlálási

adatok összehasonlítása: az ingadozó „magyarok”, valamint a migráció jelensége. Ugyancsak

fontos összehasonlítási szempont az 1956-os és az 1966-os esztendő, amikor a bányászat és az

erőltetett iparosítás következményeként a román anyanyelvűek lélekszáma hirtelen megnőtt,

ami az 1930 és 1966 közötti évek viszonylatában a népesség megötszöröződését jelentette. A

tendenciát az is csak elhanyagolható mértékben árnyalja, hogy az 1966-os népszámlálás adatai

már comunara vonatkoznak, mivel Erzsébetbányához közigazgatásilag csak Kohóvölgy

tartozik, ahol hasonló folyamatok és etnikai arányok jellemzőek.74

Magyarlápos asszimilációs viszonyainak elemzése a magyar anyanyelvű népesség eltérő

rekrutációja ellenére is sok hasonlóságot mutat Erzsébetbányával. Míg a járásközpontban az

etnikai arányok 1850-ben 1:4, addig 1941-ben 1:2,5; ugyanakkor 1992-ben a román lakosság

lélekszáma többszöröse a magyarnak. Az arányok változási folyamatainak értelmezésénél

figyelembe kell venni, hogy 1944-ben Magyarlápos zsidó lakosságát (kb. 700 fő) elhurcolták,

mivel az izraeliták többsége (kb. 400 fő) a népszámláláskor magát magyarnak vallotta. Ismét

figyelembe kell venni, hogy a comunakra számított adatokban megjelennek a Magyarlápos

közvetlen környezetében található, már a XIX. század közepén is többségében románok által

lakott települések (Rohi, Rogoz, Kisdebrecen, Lápospataka, Láposhidegkút és Borkút) adatai.

Ettől eltekintve az asszimiláció látványos.

A kérdés az, hogy a tendenciák ismeretében mi volt az oka, hogy a Láposi-medencében

Domokos egészen a legutóbbi évekig a lakosság 90%-ban megmaradt református magyar

nyelvszigetként (észak-mezőségi nyelvjárás)?75 A statisztikai adatok elemzéséből kitűnik,

hogy a község lélekszáma nagyságrendileg nem változott; az 1850-es 612 fő, az 1900-as 784

lélek és ma kb. 900-950 fő. Feltűnő, hogy az etnikai viszonyok ingadozása ugyancsak

minimális a kutatás részeként felvett cenzus (1998. július) eredményei nem különböznek

73 Az 1992-es népszámlálási adatok Domokosra vonatkozó hivatalos adatai a már akkoriban is igen

gyakori, elsősorban magyarországi illegális munkavállalás miatt nem megbízhatók.

74 A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Poiana Botizii (Farkasfalva) kis lélekszámú,

eredendően román telep közigazgatásilag ugyancsak Erzsébetbányához tartozik, de ez az etnikai

arányok változásainak tendenciáján mit sem változtat.

75 A mai adatok hozzávetőleges és nem statisztikai pontosságú megadásának oka, hogy az 1992-es

népszámlálás számunkra hozzáférhető számai ömlesztve jelennek meg.

33

radikálisan az 1941-es etnikai arányoktól. Ezek szerint Domokoson a lakosság kb. 10% vallja

magát ortodox vallásúnak és ily módon román származásúnak.76

Ezek után vegyük szemügyre, hogy valójában mit is leplez ez a kifejezetten stabilnak tűnő

állapot. Vizsgáljuk meg az asszimilációs folyamat jellemző indikátorát, az identitás változását

Domokoson!

A község speciális helyzetéből következik, hogy az itt élők identitásának jellemzése összetett

feladat. Az identitásfaktorok meghatározását és ezek leírását részben a felvett kérdőívek

adatai, de elsősorban az interjúk szövegeinek elemzése alapján végeztük el. A domokosi

magyarok identitása heterogén, többszörösen összetett identitás, melyet meghatározó

motívumai szerint, a lokális identitás, az etnikai identitás és a nyelvi identitás fogalmi keretei

között elemezhetünk. A forrásadatok elemzése azt mutatja, hogy a három faktor jelentősége

generációnként és nemenként egyaránt változhat. Sőt, fontos eltéréseket lehet kimutatni egyes

személyek identitás-jegyei között annak függvényében, hogy az egyéniség identitása

mennyiben reflektált attitűd, tudatos pozíció, avagy mennyiben spontán tükrözése a szociokulturális

tradíciónak. Jelen elemzésben csak néhány fontosabb összefüggés vázolására

teszünk kísérletet.

A domokosiak lokális identitását elsősorban a földhöz, a földtulajdonhoz való viszonyukkal

jellemezhetjük. Az értékkonzervatív hagyományoknak megfelelően a társadalmi hierarchiában

elfoglalt hely és a birtokolt, valamint a megművelt földterület nagysága között szoros

kapcsolat van. A birtokolt föld minősége, fekvése, a rendelkezésre álló családi munkaerő, a

bérmunka igénybevételének képessége azok a presztízstényezők, melyek meghatározzák egy

személy pozícióját és lehetőségeit a közösségben. A megkérdezett idősebbek „spontán

fiziokraták”. Ez azt jelenti, hogy számukra kizárólag a földművelés értékteremtő gazdasági

tevékenység. Mivel a rendelkezésre álló földterület nagysága korlátozott volt, ezért a

társadalmi státusz kötött; a domokosi társadalom eredetileg kaszt-szerűen merev volt.

A modernizációs folyamatok hatására a fiatalabb generációk viszonya a földhöz alapvetően

megváltozott. A szocialista tervgazdálkodás jegyében létesített üzemek, bányák, magyarláposi

közhivatalok a kollektivizálás után a korlátozott földtulajdon következtében felszabaduló és

nem a mezőgazdaságban maradó munkaerőt minden nehézség nélkül foglalkoztatták. Az

állami munkát vállalók számára a mezőgazdasági munka a háztáji kiegészítő tevékenységet

jelentette. Az 1989-es fordulat után a veszteséges üzemek összeomlásával a munkanélküliség

a domokosiak egy részét újra a gazdálkodásba kényszerítette. Mozgótőke híján egyetlen

alternatívaként a magyarországi munkavállalás kínálkozott, amivel főként a fiatalabbak éltek.

A különböző forrásokból adoptált normák, értékek egyetlen közös vonása, hogy Domokos

társadalmát alapvetően megosztották, a földhöz, mint hagyományos identitás-konstitúciós

alaptényezőhöz való viszony megváltozott: a lokális identitás egymásnak ellentmondó típusai

életstratégiák formájában különültek el egymástól. Az idősebb, még földműveléssel

foglalkozó generációk számára a földtulajdon piaci és eszmei értéke miatt egyaránt a

legfontosabb értéktényező, az egzisztenciális biztonság garanciája. A munkájukat elveszített

kényszergazdálkodók számára a földtulajdon piaci értéke, mint az egyetlen megélhetési forrás

tételeződik. Számukra a földtulajdonnak nincsen presztízsértéke, viszonyuk gyakorlatias,

76 Megfigyeléseink szerint Domokoson a vallási és etnikai identitás merev egybeesést mutat. Az

ortodoxok magukat mindig románnak, míg a reformátusok mindig magyarnak vallják. A vegyes

házasságok esetében gyakran előforduló kikeresztelkedéssel az etnikai identitás is megváltozik,

ellenben - például Domokosra beházasodott ortodox román asszony esetében - a nyelvhasználat

változása nem eredményez törvényszerűen etnikai identitásváltást.

34

ugyanakkor a mezőgazdasági munka kényszerét korábbi tevékenységükhöz képest deklasszálódásként

élik meg. A munkával rendelkező domokosiak, valamint a Magyarországon munkát

vállalók számára a földtulajdon presztízsértéke és piaci értéke egyaránt megszűnt. Számukra a

föld a kevéssé kifizetődő robot szimbóluma. A földtulajdon kérdése, az ennek a bázisán

szerveződött sensus communis többé, de facto nem az egységes domokosi lokális identitás

forrása, hanem magának az identitásnak egyik alapját jelentő földtulajdon felszámolásának

oka. Mit is jelent mindez?

Mivel a környező román falvakban manapság fizetőképes kereslet alakult ki a domokosi

birtokok iránt, ezért a társadalmi felemelkedésben reménykedő eltelepülő fiatalok és a

Magyarországra vándorló családok a feleslegessé váló családi örökségen szívfájdalom nélkül

adnak túl. Ami az idősebbek elbeszélése alapján még tíz esztendővel ezelőtt is elképzelhetetlen

volt, az napjainkban erősödő tendencia. Sőt a munkából kiöregedő idősebbek, akik

földjüket már nem képesek művelni, viszont a családjuk fiatalabb generációi már végleg

eltelepültek Domokosról, maguk is szívesen adják el román gazdáknak földjeiket. A föld

parlagon hagyása presztízsveszteség, amit az újabban meggyökeresedő „szokás” szerint azzal

ellensúlyoznak, hogy még az esetleges kínálkozó domokosi vevő esetében is a szomszédos

román községekből érkező vásárlót részesítik előnyben. A látszólag irracionális döntés mögött

világos logika húzódik. Ha a család már nem képes művelni földjét, akkor annak eladásával

legalább más konkurens domokosi családok birtokát, és ezzel társadalmi presztízsét nem

akarják növelni. A domokosiak földtulajdona a rogozi és alsószőcsi földvásárlások miatt az

utóbbi öt-hat esztendőben folyamatosan csökken. A földtulajdonhoz való viszony megváltozásával,

a társadalmi kohézió garanciáját jelentő folyamatosság megszűnésével, és a kvázi modernizáció

következményeként kialakuló leplezett törésvonalak mentén húzódó generációs érdekellentét

konfliktussá fejlődésével a lokális identitás fragmentációja visszafordíthatatlanná vált.

A domokosi magyarság etnikai identitását alapvetően befolyásolta a tény, hogy a község

lakosai túlnyomórészt református vallásúak. A községben a lassan beszivárgó ortodox

románok mellett gyakorlatilag más felekezet hívei nem találhatóak meg - a szekták

tevékenysége (ellentétben például a mezőségi magyar szórványokkal, vagy a környező román

településekkel), még kevéssé jelentős.

Ugyanakkor a pasztoráció relatív gyengeségét mutatja, hogy Domokos unikális helyzete

ellenére 1996 óta három tiszteletes fordult meg a községben. Ez nyilvánvalóan kapcsolatba

hozható azzal, hogy a szórványban szolgálatot teljesítő fiatal lelkészek számára egy Domokos

adottságú hely száműzetés és semmiképpen sem perspektivikus pozíció. Nehéz megítélni,

hogy a szélsőséges fluktuációhoz mennyiben járul hozzá az a tény, hogy az istentiszteleteket

látogatók lélekszáma fokozatosan csökken, illetve, hogy a református egyház befolyása

általában, különösen az ifjabb generációk körében általános tekintélyvesztéshez vezetett. Még

csak a megfigyelés szintjén sikerült azonosítani olyan, a népi vallásosság, elsősorban román

hatásra egyre intenzívebbé váló megnyilvánulásait, mint a boszorkányság intézménye. Meglepő,

de jelenleg Domokoson három „praktizáló” boszorkány található, akik a község mindennapi

életére, úgy tűnik, újra egyre komolyabb befolyást gyakorolnak.77 (Ennek elemzése

további kutatásokat igényel.)

77 A „boszorkányság” részletes elemzése további kutatásokat igényel. Eddigi megfigyeléseink arra

engednek következtetni, hogy a jelenség nem vezethető vissza kizárólag a rendszerváltást követő

általános egzisztenciális elbizonytalanodásra. A metafizikai természetű csodavárás és az ehhez

köthető pszeudo-vallásos rituális szolgáltatás iránti társadalmi igény a domokosi mentalitásból

levezethető évszázados tradíció.

35

Összegezve: valláshoz való tradicionális viszony megváltozása három szempont alapján

jellemezhető; a szekularizáció, ami mint általános kortünet a domokosi társadalom egészét

áthatja; ennek következménye a református egyház fokozott tekintélyvesztése; és harmadsorban

részben ebből következik, hogy az ortodoxiához szervesen kapcsolódó népi

vallásosság bizonyos intézményei iránti igény az elégtelen pasztoráció miatt felerősödik.

Az idősebb Domokosiak magukat mélyen vallásos, református magyar emberként határozzák

meg. A nemzet mitológiájának pontos ismerői, szószólói és hívei. Az identifikáció

szempontjából ezek a kategóriák a fiatalabb generációk számára csak részben, vagy egyáltalán

nem érvényesek. A modern életvilág kereteinek megszervezésével a többségi román

környezetben az etnikai identitás tudatos vállalása, vagy esetleges hangsúlyozása olyan

hátrány, amit kevesen tesznek meg. A jelenséget számos fiatal domokosi életpályával

bizonyíthatjuk. Ezek közül is kiemelkedik annak a fiatalembernek a története, aki 1996-ban a

Ciblesen és közvetlen környékén tervezett domokosi központú ökoturisztikai vállalkozás

szellemi atyjaként tűnt fel. 1998-tól először a környéken, majd Bukarestben a sikeres és

önmenedzselő „pozitív” életszemlélet apostolaként, Amway ügynökként dolgozik. Az etnikai

identitás leértékelődése tehát a Láposi-medencében elsősorban nem a befogadó, a többségi

kultúra averziói miatt megy végbe, hanem sokkal inkább annak következtében, hogy a

modernizációs diskurzusok értékplurális kategóriái között az ethnos kevéssé szalonképes

összefüggés.

Az etnikai identitás alakulásában megfigyelhető legújabb tendenciák árnyalják a statisztikai

adatokból kirajzolódó képet. A domokosiak etnikai identitását jellemző magatartást intenzív

szeparáció, korlátozott szegregáció és ideális integráció egyidejűleg jellemzi. De mit is jelent

mindez?

Igyekezetük, hogy sorsukból következően, éppen a Láposi-medencében kellett óvni etnikai

identitásukat, szükségszerűen vezetett a tudatos szeparációhoz. Ezt mind a mai napig a

kulturális fölény mítoszában a domokosiak többsége számon tartja emlékezetében.78 A

megkérdezett domokosi interjúalanyok általános véleménye szerint mindig igyekeztek magukat

elhatárolni a környező román falvak népességétől. Még az endogámia fokozott veszélye

ellenére is a közelmúltig kifejezetten intoleránsak voltak a vegyesházasságokkal szemben. A

szociális kapcsolatok a két etnikum között ugyancsak generációs körben, vagyis a saját

életstratégia függvényében alakultak. Míg az idősebbek elsősorban tárgyilagos gazdasági

kapcsolatot ápoltak a környező falvak lakosságával, addig a fiatalabbak az életvitel és az

életelvek konvergenciájából következően már barátságokat, a személyesség mélyebb szintű

kapcsolatait tartják fenn.

A szeparáció gyengülésének több jelét is megfigyelhetjük. A románok betelepülését akadályozó

konszenzus gyakorlati kontroll-funkciója megszűnt, ezért román családok már nemcsak

házasság, vagy rokoni kapcsolatok útján, hanem az üres házakba települve is megjelennek.

Egy másik, éppen idősebb domokosiak által panaszolt történet, mikor helyi fiatalok a

kocsmában a magyar-román futballmérkőzésen Romániának szurkolnak. Ennek a magatartásnak

az oka azonban egyáltalán nem a magyar csapattal szembeni ellenszenv, hanem

sokkal inkább az általuk ismert ideállal való azonosulás (sikeres román futball) élményében

78 Ahogy azt Gunda Béla is megemlíti 1941-es erdélyi gyűjtőútjának adatai között, a románok a

Láposi-medencében a magyaroktól tanulták a magasabb színvonalú földművelő technológiát. Gunda

szerint ezt az bizonyítja, hogy az olyan alapvető mezőgazdasági eszközök, mint például az eke

alkotórészeit a román parasztok magyar kölcsönkifejezésekkel nevezik meg.

36

fedezhető fel. Ebben nem a közösségi, hanem a modernizáció következtében kizárólagos

normává vált individuális perspektivizmus jut érvényre.

A szegregáció az eltérő nyelvhasználat és vallás ellenére a domokosiakkal szemben korlátozott.

A felvett interjúk elemzése azt mutatja, hogy a románok talán a magyarok (számukból

következő egyre kisebb gazdasági és kulturális súlya miatt) nem, vagy csak korlátozottan és

csak ritkán élnek extrém formában a kirekesztéssel. Román perspektívából a magyar etnikum

jelenléte tét nélkülivé válik 1989. után.79 A szegregció gyengülését elősegíti az, hogy a

láposvidéki magyarok etnikai identitásukat az előzőekben elemzett okok miatt egyre

hangsúlytalanabbul vállalják.

Ebből következik, hogy a domokosi magyarok integrációja a mindennapi együttélés elveinek

szükségszerű adaptációját követeli; saját életvilágukra vonatkozóan ez a többség normáinak,

értékeinek fokozatos és reflektálatlan átvételeként valósul meg. Míg az idősebbek számára a

két életvilág még határozottan elválik, addig a fiatalabb generációk számára a határvonalakat

legitimáló megkülönböztetés intellektuális alapjai elmosódnak; az elfogadás önkéntes,

elveszik belőle a kényszer élményének korábban még meghatározó motívuma. A fiatalabb

magyar generációk a többségi/befogadó csoport saját elvárasait, mint önmagukra alkalmazható

szabályt adoptálják.

Összegzésképpen kijelenthető, hogy az alapvetés, mely szerint „aki asszimilál, egyúttal

konfliktusokat is életrehív vele, kudarcokat is vállal”80 - a láposi románság és magyarság

(különösen a domokosi magyarság) relációjában egyre kevésbé érvényes szabály. Az asszimiláció

már nem szenvedéstörténet - sokkal inkább vállalt életstratégia, pozitív attitűd. Valószínűleg

itt jelölhető meg az a lélektani küszöb, ahonnan az asszimilációs folyamat

exponenciálisan fel fog gyorsulni.

Ez a folyamat talán legvilágosabban a nyelvi identitás esetében látható. A klasszikus és

sokszor jellemzett folyamat ellenére is meglepő, de az idősebb domokosi asszonyok között

nagy számban vannak, akik alig tudnak románul. Ennek nyilvánvaló oka, hogy nem volt

szükség az intenzív érintkezésre, a találkozások száma korlátozott volt. Manapság a nyelvi

asszimiláció jelei egyre látványosabb formában figyelhetőek meg. Az aktív szókészlet

beszűkülése, a romános grammatikai szerkezetek alkalmazása is olyan jel, amit az idéz elő,

hogy a románt a mindennapi érintkezésben már nagyobb gyakorisággal használják, mint a

magyart. A vegyes házasságokban a román az általánosan preferált nyelv függetlenül attól,

hogy melyik fél magyar. Ugyancsak hozzájárul az általános nyelvi romláshoz az egykor

modellként hivatkozott nyolc osztályos iskola kilátástalan helyzete. Az iskolaépületet holland

segítséggel 1995-ben újították fel, de a gyors amortizáció következtében tönkrement eszközök

pótlására a források hiánya miatt semmi remény sincs. Manapság a születésszám csökkenése

okán nemcsak az alacsony számú iskoláskorú, de ebből következően az alacsony költségvetési

normatíva is hozzájárul a tanárok fluktuációjához, ami az oktatómunka minőségének rovására

megy.

A lokális, az etnikai és a nyelvi identitás hipotetikus szétválasztása az értelmezést segítő

módszertani fogás. A domokosi identitás elemzésekor mindhárom szegmensben egyidejűleg

beálló változások egyetlen aspektusban végrehajtott összevonását kell megvalósítani.

79 1989. után egyetlen komolyabb, de elszigetelt etnikai atrocitásról van tudomásunk, mikor egy

debreceni néptánc-együttes fellépése után megrongált autóbusz menekül el Oláhláposról.

80 A kérdéssel kapcsolatban lásd A.Gergely András 1990: 67-82.

37

Ennek fogalmi kereteit az idegenné válás, az idegenség univerzális élménye jelöli ki. Összefoglalva.

ez azt jelenti, hogy az identikus értékválság, pontosabban értékcsere oka Domokoson

az, hogy az individuum idegenné lesz saját kultúrájában. Személyes céljai és önmegvalósításának

programja egyre kevésbé konveniálnak a falubeli sorstársakéval. A közös orientációs

pontok elveszítik szerepüket, helyüket pedig már nem a helyi társadalmi konszenzus alapján

meghatározott értékek veszik át. Érdekes, hogy a legtöbb domokosi, az elmúlt életvilág

eltűnését veszteségként éli meg. A hagyományos műveltség iránti romantikus vágyakozás

azonban csak az emlékek megidézésére, és semmiképpen sem rekonstruálására kínál pozitív

lélektani közeget. Domokoson idegenné válni - mint bárhol máshol, ahol olyan emberek

élnek, akik valaha „közösséget” alkottak, és ezt a tapasztalatot emlékezetükben őrzik - annyit

jelent, mint elveszíteni a lehetőségét annak, hogy valaki a másikban magára ismerjen.

38

4. A ‘bolond Balla’ János portréja81

Szubjektív prológ

1998. júliusának egy igen meleg délelőttjén a Lápos82 áttörés festői szurdokvölgyébe tettünk

kirándulást. Vezetőnk Balla János, aki miatt a meredek partfal oldalára felkapaszkodó

kanyargós ösvényen eltökélten haladtunk a számunkra még ismeretlen célpont felé, egyetlen

pillanatra sem állt meg. Alattunk vagy nyolcvan-száz méterrel az ezüstösen csillogó folyóban,

közvetlen a szurdokkapu előtt, a vízben bivalycsorda fürdött. Talán jó félórás gyaloglás után

az ösvény, egy a folyópartra aláereszkedő elágazását követve az egyre szűkülő partfalak

közötti sziklás mederágy-peremén megpihentünk. A szem elé táruló festői kilátáshoz kalauzunk

precíz természetföldrajzi magyarázatot fűzött. Világos értelmezésben kapcsolta össze a

táj geomorfológiai sajátosságaiból levezethető látványt, a Lápos valamint a Szamos közötti

vízrajzi és geológiai kapcsolatot, és a természet vak játékából született fantasztikus sziklaformák

képét. Mondandója befejeztével a kilátópontunktól kissé feljebb található folyókanyarulatban

képződött homokpadhoz sétáltunk. Itt vezetőnk - láthatóan a pillanat hatása

alatt - témát váltott, és könyvekről, érzésekről, saját verseiről, olvasmányélményeiről kezdett

beszélni. Csodálkozva hallgattuk szavait, mikor sorsának sajátos olvasatát a Nikomakhoszi

etika hatodik könyvének az okosságról és bölcsességről szóló fejtegetései alapján próbálta

megvilágítani.83 Nem egyszerűen az okozott meglepetést, hogy a görög bölcselet

klasszikusának komplikált kategóriatanát messziről jött hallgatósága számára egy világtól

elrekesztett folyószurdokban erős román akcentussal84 igyekezett interpretálni, hanem az, hogy

mondandóját finom mértékkel - σωφροσυνη − vonatkoztatta önmagára.85

81 Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Gulyás Gyulának, akivel 1997. tavasza óta számtalan

alkalommal éltük meg közösen, majd beszéltük át a Szász Jánossal Máramarosban eltöltött napok

élményeit. A tanulmány az OTKA T026508 témaszámú kutatási program vizsgálati eredményeire

épül.

82 A Lápos a Szőcs és a Tőkés patakok összefolyásából Magyarlápos városnál kialakuló erősen hegyvidéki

jellegű kisebb folyó. Vízhozama évszakonként - tavaszi és őszi maximum, nyári minimum -

szélsőségesen váltakozik. Magyarlápostól először nyugat, majd északnyugati irányba folyik,

Nagybányától délre éri el a Szamost.

83 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, 1140b - 1142b „Az okos ember jellemző tulajdonságának azt

tartjuk, hogy jól meg tudja fontolni mindazt, ami neki jó és hasznos; éspedig nemcsak részlegesen,

pl. hogy mi felel meg egészségének, testi ereje fenntartásának, hanem általában véve, hogy mi válik

javára a jó élet szempontjából.” ... „Bölcsességet - az alkotó művészet terén - olyan embernek

tulajdonítunk, aki az alkotó művészet egyes ágaiban a legnagyobb tökéletességre viszi; ... Ebből

nyilvánvaló, hogy a bölcsesség a tudomány legtökéletesebb formája. A bölcsnek tehát nem csupán a

kiinduló elvekből folyó tényeket kell ismernie, hanem tudnia kell a legfőbb okok tekintetében is,

hogy mi az igazság.”

84 János bevallása szerint könnyebben fejezi ki magát románul, mint magyarul, viszont magyar

szókincse árnyaltabb és választékosabb.

85 Arisztotelész szerint a mértékletesség - σωφροσυνη (szófroszüné) - az okossággal szükségszerűen

együtt járó erény, amit azért neveznek így, mert ‘megmenti’ az okosságot - szózusza tén fronészin.

39

De kicsoda ‘Balla’ János? A most 52 esztendős férfival először 1997 tavaszán, találkoztunk

Domokoson.86 A Magyarlápos87 mellett található, nem egészen ezer lelkes református magyar

szórványfaluban éppen ekkor kezdtünk (elképzeléseink szerint több évre tervezett) terepmunkát.

Kezdetben egyetlen kapcsolatunkat a kistelepülés iskolájának - a Láposi-medence

egyetlen magyar tannyelvű általános iskolája - igazgatónője, Jónás Mária jelentette. A magyar

szórvány-település iránti érdeklődésünket létének ténye keltette fel, mert magyarázatra szorul,

hogy a történeti, társadalomfejlődési és kulturális jellemzők milyen szerencsés együttjátéka

tette lehetővé, hogy Domokos a szinte teljesen román környezet ellenére megőrizte magyar

etnikai jellegét. Jónás Mária a domokosi asszimilációs folyamatok, helytörténeti és etnográfiai

sajátosságok szakavatott ismerőjeként említette meg Szász Jánost. Jelezte, hogy tapasztalata

szerint János zárkózott, magányos férfi, akit a közvélemény kevéssé konform, gyakran

normasértő magatartása miatt megbélyegez, sőt szokásai, értékrendje miatt csak ‘bolond

Balla’ Jánosnak nevez. Az igazgatónő jellemzése pontos volt és János a kutatás szempontjából

valóban elsőrendű adatközlővé vált. Sőt, az évek során formálódó kapcsolat lassanként -

mondhatni - barátsággá fejlődött.

Gyermekkor

János története, más domokosi sorsokkal összehasonlítva, egészen különleges életpálya. 1952-

ben született Balla Mária és Szász János elsőszülött fiaként. János korai gyermekéveire

vonatkozó visszaemlékezései, valamint a rokonok és a falubeliek elbeszélése alapján egy

kevéssé bensőséges, inkább zaklatott család képe rajzolódik ki.88 A diszharmónia, a mindennapos

konfliktusok oka több motívum negatív kölcsönhatásának eredője. Talán a legmeghatározóbb,

hogy a Szász családot a domokosi félfeudális társadalmi közgondolkodás és

értékrend normái szerint nincstelennek tekintették, mivel nem rendelkeztek földvagyonnal.

Ezt csak fokozta, hogy János apja nem volt született domokosi, vagyis mind a mai napig féligmeddig

idegenként kezelik. Idegenségének státusza azonban nem merül ki csupán a

‘jövevény’, a ‘jöttment’ pejoratív, leértékelő minősítésben. János apja és anyja marginális

egzisztenciális és társadalmi helyzetüket a domokosi életmóddal szemben megfogalmazott

nyílt kritikával, a lokális társadalom kényszerpályáival szemben megvalósított kitörési

kísérletekben igyekeztek megváltoztatni. Az 50-es évek végén először Balla Mária, majd id.

Szász János is Szebenbe költöztek, míg Jánost anyai nagyanyja nevelte Domokoson. A

86 Domokos (Dâmâcuşeni) - Magyarlápostól két kilométerre keleti irányba található, alig ezer lelkes

református magyar nyelvsziget.

87 Magyarlápos (Târgu Lapus) a Láposi-medence kereskedelmi és közigazgatási központja. 1992-es

népszámlálás adatai szerint comuna szinten a Magyarlápos és közvetlen környezetében található

települések (Domokos, Rohi, Rogoz, Kisdebrecen, Lápospataka, Láposhidegkút és Borkút). etnikai

megoszlása: 1838 magyar (ebből közel ezer domokosi) lakos mellett 12.278 román lakost vettek

nyilvántartásba.

88 ‘Erdőn innen, hegyen túl, / Legerősebb Mackó úr... Így kezdődik, (vagy végződik) gyermekkorom

egyik kedves kis versikéje. Ennyi maradt meg emlékezetemben. Hja, elég régen volt az gyerekkor...

de hagyjuk ezt! Ha nem is tudom a versecskét, de a gyerekkori plüssmackóm most is megvan. Zömök

testű, kerek fejű ez a mackó szép barnás szemeivel. Néha-néha a kezembe veszem, gyöngéden mint a

hímes tojást. Nyakába akasztva körmön font zsinegen valódi medve karom fityeg és ez a karom meg

nagyapámról maradt rám...’. A Szász Jánostól idézett szövegrészletek könyvének kéziratából

származnak. A szövegben a helyesírási és az értelemzavaró szórendi hibákat javítottuk.

40

szituációban rejlő, János személyiség-fejlődésének kereteit alkotó természetes ambivalencia

értelmezéséhez elengedhetetlen a domokosi identitás, valamint mentalitás fő jellemzőinek

vázlatos elemzése.

A község a kora újkortól kezdve bizonyíthatóan az északkeleti Kárpátok hegylábfelszínéhez

tartozó, elsősorban transzhumáló állattartást, valamint extenzív erdőgazdálkodást folyatató,

főleg román falvak, valamint a Láposi-medence északi peremvölgyeiben kialakult, soknemzetiségű,

elsősorban telepített bányaközségek - Kohóbánya, Erzsébetbánya - és ezek kiszolgáló

telepei - Gereblye, Farkasfalva - között kialakult lokális gazdasági szimbiózis szervezője és

centruma volt. Ennek elsődleges oka, hogy a 17. századtól főleg református magyarok lakta

Domokos rendelkezett a medence legjobb termőföldjeivel. Ez persze csak relatív gazdasági

előnyt jelentett, hisz a rossz víztartóképességű, erősen kilúgozott talaj, az egyébként is

kedvezőtlen klimatikus adottságok miatt - hosszú igen hideg tél és sokszor aszályos, forró

nyár - nem vethető össze a szomszédos Szamos-mente lehetőségeivel. A Domokosiak mezőgazdasága

nem tekinthető specializáltnak, mivel az önellátáson túl piacra legfeljebb az adott

év termésétől függő, esetlegesen megmaradó felesleget vitték. Az egyetlen kivételt az intenzív

kertgazdálkodás jelentette. A Domokosiak a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt elsősorban a

magyarláposi piacon értékesítették, sokszor (mind a mai napig) csere formájában és nem

készpénzért.

Az elzártságnak köszönhető relatív gazdasági potenciált hatékonyan kihasználva a Domokosiak

a vallási és nyelvi alapokon konstituált etnikai identitást a közösség - alig ezer lelkes -

morális kohézióját garantáló normakészlet princípiumává emelték. Törekvésük - melynek

létjogosultságát közvetlen környezetükkel szemben tudatosan érvényre juttatott relatív

gazdasági fölény legitimálta -, paradox módon egyszerre szolgálta az integrációt és szegregációt.

Vagyis az egyre kifinomultabb, hatékonyabb alkalmazkodást, az elmúlt három évszázadban

egyre inkább román dominanciájúvá váló környezethez azért, hogy ily módon megőrizhessék

különállásukat. A domokosi identitást egzisztenciális és intellektuális értelemben

egyaránt fenyegető asszimilációs folyamattal szemben a közösség (tagjai számára megfogalmazott)

egyik legfontosabb elvárása az életmódhoz, a szokásokhoz, a nyelvhez és a valláshoz

kötődő másság tudatos vállalása. Annak ellenére, hogy a 20. század második felében a

fiatalabb generációk értékrendjének átalakulása az alapképletben hangsúlyeltolódást eredményezett,

a közösség tagjaival szemben megfogalmazott értékítéletének mind a mai napig

meghatározó összetevője, hogy ki mennyire képes megfelelni a domokosi identitás ideáltípusának,

amit a modern individuum paradigmájának szempontjából egyszerre tekinthetünk

autarch és autoritatív jelenségnek.

János gyermekkora Domokos 20. század történetének arra az időszakára tevődött, amikor a

természetes (mikroregionális) gazdasági és politikai viszonyok átalakulóban voltak. Ez azt

jelentette, hogy a II. világháború után Domokos relatív és lokális gazdasági súlya egyaránt

csökkent. A modernizált infrastruktúra fejlődése az elszigetelt területek szervezett ellátását

megkönnyítette. A kutatás eddigi részeredményei alapján úgy tűnik, hogy a hagyományos

életvilág erózióját előmozdító külső hatásoknak - szocialista modernizáció, kollektív

gazdálkodás, a nemzeti-etnikai identitás gyakorlatának tiltása a privát és a közösségi életben -

Domokos az 50-es és 60-as években sikeresen ellenállt. A kvázi sikeresség egyrészt köszönhető

annak, hogy a központi hatalom szempontjából Domokos jelentéktelen, elhanyagolható

tényező volt. Másrészt a domokosi kisebbség a többség által megkövetelt alkalmazkodásnak

kollektíven megfelelt, ugyanakkor tagjaival szemben sikeresen érvényesítette a közösségi

identitás értékrendjéből következő elvárások minimumát. A domokosiak ösztönösen

komponált életstratégiájának ambivalens jellege azt jelenti, hogy a külső megfigyelő - az

asszimiláló többség - számára az integrálódni vágyó, csekély ellenállást tanúsító közösség

41

képét mutatják, ellenben a közvélemény saját tagjaitól konok szigorúsággal megkövetelné a

hagyományos normák megtartását.

Szász János élettörténete szempontjából a domokosi szocio-kulturális környezet változási

mechanizmusainak ismerete fontos motívum. Szülei Szebenbe távozása után Jánost anyai

nagyszülei nevelték, ami esetében a hagyományos értékrend, a „Domokos mint végső

menedék” képzetét sugalmazó normák szerint megvalósult szocializációt jelentette. János

azonban, köszönhetően vadász nagyapjának, a hagyomány sensus communis értelemében vett

jelentéstartományát árnyaltabban és a domokosi gyakorlattól eltérően kissé elvont kontextusban

tudatosította. Ezek szerint a hivatásából következően mozgékony életmódot folytató

vadászt elkísérő gyermek, majd ifjú János a domokosi értékrend horizontjától független

jelenségek példáin keresztül szembesült a tradíció fogalmának komplex jelentéstartalmával. A

folyamatot talán egy János gyermekkori visszaemlékezéseiben leírt történet illusztrálja a

legjobban.

„Nagyapámmal kódorogtunk az erdőben - fején izzadtságpecsétes, napszítta néhai zöldszínű

kalap, vállán hosszú csövű kakasos damasz-puska -, mikor az ösvény mellől felvett egy ágat s

hátrafordulva súgta nekem: ‘Vegyél te is egyet!’. Odaérve egy ágkupachoz a tetejére helyezte

majd intett, hogy tegyem én is. Úgy cselekedtem, habár furdalta az oldalamat a kíváncsiság,

hogy mi is akar ez lenni, de nem kérdezősködtem.

Tarkóra tolta kalapját és pár szóban elmondta, hogy itt ezen a helyen meghalt egy ember

valamikor réges-régen, és a szokás azt kívánja, hogy minden elhaladó tegyen egy ágdarabot

sírjára.

‘Hogy könnyű legyen a föld neki’ - morogta mintegy kiegészítésképpen. Nem ide van ugyan

eltemetve, de ez a szokás és valahányszor arra járok, ne feledkezzem meg. Büszkeséggel

állíthatom, hogy nem is feledkeztem meg a ‘hóttember’ sírról.”

János tradíció-felfogása etnikai, vallási vagy nyelvi értelemben nem determinált; a hagyomány

olyan komplex ismerettartalom, melynek alkotóelemei önmagukban megálló autonóm

értékkomponensek.

János gyermekkorától kezdve gyűjtötte a helyi néprajzi emlékeket. A tárgyak Domokos

múltjának jeles emlékei; mázas cserepek, egy húr nélküli citera, bokrétás kalap, házilag

eszkábált varsa és még számtalan muzeális érték ma házi-gyűjteményének megbecsült

darabjai. Felfogásában a hagyomány több mint a múlt iránti - Nietzschével szólva - monumentális

tisztelet. A tradíció képesség, ami nem a múlt megőrzésének szolgálatába állított passzív

tudás, hanem az ember sokkal inkább cselekvő, aktív viszonya jelenéhez, saját jövője

érdekében. János elmélete az élő hagyományról az emlékezet ambivalenciájára épül. A

hagyomány emlékezés, egyben mindig felejtés. A hagyomány előállítása a múlt iránti

tiszteleten túl a jövőbe vetett hit - van jövő - bizonysága.

Az általános iskolát nem túl nagy lelkesedéssel, közepes eredménnyel végezte el. Az órák után

nagyszüleinek segédkezett a házimunkában, majd kevés szabadidejét csavargással töltötte.

Elbeszéléséből a gyermekkor iránt nem érezhető nosztalgia, csupán nagyapja miszticizált

emlékében tűnnek fel pozitív elemek. Az esztendő nagy részében szüleitől távol, mostohán élt

egy olyan világban, amely megvetette és marginalizálta azokat, akik képtelenek voltak

megfelelni a közösség által idealizált hagyományos család eszményének. János számára a

gyermekkor az idegenség és az otthonosság élménye közötti ellentmondásból eredő feszültség

elviseléséhez szükséges elemi tapasztalatok fő forrása.

42

Szeben

Az általános iskola elvégzése után Szász János szüleihez költözött Szebenbe, ahol a helyi

szakmunkásképző iskolában esztergályos tanuló lett. Visszaemlékezéseiben a dél-erdélyi szász

városban töltött évekhez köti intellektuális érdeklődésének kialakulását. Ebben a város

atmoszférája, adottságai mellett a legfontosabb szerepet a szebeni szász természetjáró társasággal

való ismeretség játszotta. János rendszeresen vett részt kirándulásokon a Fogarasi Havasokban,

a Retyezátban és a Vulcan-hegységben, de a Keleti-Kárpátokat is sikerült alaposan megismernie.

Véleménye szerint a szebeni szász közösség attitűdje, igényessége, teljesítményorientált

értékrendje és intellektuális érdeklődése gyakorolta a legnagyobb hatást személyiségfejlődésére.

Szeben a 60-as évek végén a koncepciótlan és erőltetett dél-erdélyi ipartelepítéseknek éppúgy

áldozatául esett, mint Brassó vagy Medgyes. A főleg Regátból betelepített munkaerő a város

lakosságának történetileg adott etnikai arányait radikálisan megbontotta.

Ezek szerint a tősgyökeres szászok, az elenyésző magyar kisebbség, valamint a város életébe a

17. századtól szervesen bekapcsolódó román polgárság számarányát tekintve kisebbségbe

került az újonnan betelepülő lakossággal szemben. Természetes reakció volt a tudatos

szegregáció, melynek egyik eleme a hagyományos szász egyesületi mozgalom jelentőségének

növekedése. János a halmozottan idegen környezetben, ahol a domokosi normák és szokások

a tájékozódáshoz nem nyújtottak számára segítséget, ezért kénytelen volt alkalmazkodni. A

szebeni viszonylatban kisebbségi szász közösséghez történő integráció tudatos választás volt.

Döntését megkönnyítette, hogy szülei keveset foglalkoztak sorsával. A szülei között megromlott

kapcsolat miatt édesapja visszatért Domokosra, míg édesanyja tiltott magzatelhajtás

miatt börtönbe került. Jellemző, hogy János Szeben kapcsán már egyáltalán nem beszél

családjáról. Édesanyjával szembeni elutasítása és a saját sors választásának kényszere

egyszerre tudatosodott benne. Esztergályos szakmunkás bizonyítványával a helyi traktorgyárban

helyezkedett el. Független életének már ebben a korai szakaszában jövedelmének

jelentős részét könyvekre költötte és ezzel lassan elkezdte megalapozni könyvtárát.

Domokos

János édesanyja hirtelen halála után követte apját és visszatelepült láposi szülőfalujába. A 70-

es évek második felétől még a gazdálkodással is megpróbálkozott, állítása szerint azért, hogy

pontosan megtapasztalja, miért nem enged a környezet kényszerének és lesz a hagyományos

paraszti életmód elkötelezettjévé. A Szász-család visszatelepülését és ‘újabb’ beilleszkedési

kísérletét a domokosi mindennapokba a közösség kritikusan és perspektívájából következő

könyörtelen következetességgel ítélte meg. ‘Lám-lám megvető büszkeséggel hagyott el

bennünket, és most mégis visszakényszerült. Mégiscsak a föld az élet!’ - beszélhették egymás

között az öreg domokosiak, akik meggyőződéses spontán fiziokraták.89 János és apja

megítélése valójában a szebeni intermezzo előtti időkhöz képest nem sokat változott. Újra

elfoglalták a szinte kasztszerű társadalmi hierarchiában a számukra kijelölt helyet.

89 A domokosiak lokális identitását elsősorban a földhöz, a földtulajdonhoz való viszonyukkal jellemezhetjük.

Az értékkonzervatív hagyományoknak megfelelően a társadalmi hierarchiában elfoglalt

hely és a birtokolt, valamint a megművelt földterület nagysága között szoros kapcsolat van. A

birtokolt föld minősége, fekvése, a rendelkezésre álló családi munkaerő, a bérmunka igénybevételének

képessége, olyan presztízstényezők, melyek meghatározzák egy személy pozícióját és

lehetőségeit a közösségben. Felfogásuk szerint kizárólag a földművelés értékteremtő gazdasági

tevékenység. Mivel a rendelkezésre álló földterület nagysága korlátozott volt, ezért a társadalmi

státusz kötött; a domokosi társadalom eredetileg kasztszerűen merev volt.

43

János a gazdálkodói tervek kudarca után az erdészetnél talált munkát, ami kellően szabad

életforma volt, és néha a szebeni évek illúzióját keltette. Hegyek, erdők, vadászatok, érdekes

emberek - erdészek, csavargók, geológusok, turisták - megadták a lehetőséget arra, hogy János

a domokosi hétköznapok horizontjától elszakadva kritikus távolságot teremtsen, majd

tudatosan megkomponálja személyes identitását.

1985-ben a helyi illetőségű Balla József90 valamint fia, Csaba faipari vállalkozásba kezdtek

Domokoson. Apró üzemet hoztak létre mely félkész fűrészáru gyártására rendezkedett be. A

Balla-család Jánost az üzem általános karbantartójaként, kvázi technikusként alkalmazta.

Munkaköre a szalagfűrészek, a gyaluk, a présgépek és minden egyéb technikai eszköz

működőképességének biztosítása. Ez a körülményekre tekintettel egyáltalán nem kis feladat.

Az üzem préselt falemezekből összetákolt kisebb-nagyobb terekből álló labirintus, ahol János

műhelye egy apró sufniba beállított öreg esztergapadból és néhány kézi szerszámból áll. János

helyzete ezzel gyökeresen megváltozott. Részben stabilizálódott, hisz nélkülözhetetlen tagjává

lett a Domokos életében jelentős szerepet betöltő cégnek, ahol rendszeresen 15-20 helyi

lakosnak jut munkahely.91 Ily módon János megbecsülése árnyalatnyit pozitívabbá vált.

Helyzetének megszilárdulását jelentette az is, hogy családtalan lévén az üzemtulajdonos

Balla-família, különösen az etnográfia iránt autodidaktaként komoly érdeklődést mutató Mária

asszony, valamint lányuk, Melánia igyekeztek János társadalmi különállásával intellektuális

sorsközösséget vállalni. Közös kirándulásaik, a helyi hagyományok - babonák, népi orvoslás,

boszorkányság - gyűjtése mellett gyakran töltik idejüket egyszerűen beszélgetéssel.

Ugyanakkor János új munkájával kötöttebb életmódot vállalt. A hegyi kószálások időtartama

korlátozottabb, az üzem igényeiből következően behatárolt lett.

A tudáseszmény

János az ismétlődő terepgyakorlatok során lassanként a domokosi asszimilációs mechanizmusok

vizsgálatát célzó antropológiai kutatómunka kulcsfigurájává vált. A kutató érdeklődve

szemlélte, hogy az eredeti szándékai és elvárásai szerinti adatközlő, hogyan lesz maga is a

kutatás részévé. Élményt jelent számára, mikor János megérti és pontosan reinterpretálja a

kutatói szándékot, ezzel megteremtve a lehetőségét, hogy a beszélgetések többé nem az

adatgyűjtésre irányuló egyirányú diszkussziók, hanem valódi konzultációk legyenek. János

véleményét, ötleteit, terveit a kutatás szolgálatába állítja. A kutatót elégedettséggel tölti el,

hogy engedhet a helyzet csábításának és a domokosi közösség asszimilációs mechanizmusainak

értelmezését János saját világára irányuló interpretációs kísérletén keresztül

igyekezhet megvilágítani. János maga is kutatóvá lett.

A kutatás célja tehát nem változott, viszont módszertani értelemben összetettebbé vált és

elméleti vonatkozásaiban módosításra szorult.92 János személyiségének értelmezése szempontjából

ennek az a jelentősége, hogy a kutatómunkában való aktív szerepvállalása lehetővé

tette, hogy gondolkodásának, identitásának mélyebb összefüggéseibe is betekinthessünk.

90 János édesanyjának családjával távoli rokonságban álló domokosi família.

91 A cégnél az utóbbi időben előszeretettel alkalmaznak munkavállalókat a szomszéd román községekből,

kevesebb bérért, mint helyi lakosokat.

92 Ezek szerint jelen kutatás Domokoson az asszimiláció tárgyában nem étikus nomotetikus, hanem

émikus idiografikus szinkron vizsgálat. A kutatói aspektus újradefiniálása különösen a Szász János

személye kapcsán felmerülő kulturális asszimiláció kérdésében tett szert jelentőségre.

44

János jelenleg nyugdíjas édesapjával él egy háztartásban. A szobába, ahol birodalmát

berendezte, a két helységből álló, erősen leromlott állapotú ház egyetlen bejáratán, majd apja

lakóterén, a konyhán keresztül juthatunk be. A kilincstelen, spárgával beakasztott ajtó mögött

elvarázsolt világ tárul a látogató elé. A félhomályt az egykori parasztház vakolatlan gerendái

között aláereszkedő két gyenge fényű égő valamelyest megtöri, és látni engedi a szobában első

pillantásra rendezetlenül sokasodó tárgyak tömegét. Két falon, a földön oszlopokba rakva és

dobozokba szuszakolva töméntelen könyvbe ütközik a tekintet. A gyűjtemény főleg román, de

sok magyar valamint német nyelvű műből áll. Balzac összes mellett Kant kritikái románul,

majd a magyar költészet klasszikusai, József Attila, Ady, Radnóti és még sorolhatnánk.

Azután ökológiai szakkönyvek, a földön kívüli élet lehetőségét tárgyaló foszforeszkáló

borítójú román ponyva, kolozsvári kiadású latin nyelvű Szentírás a 16. századból és a legújabb

magyar gombaatlasz. A könyvek többségében - még a szépirodalom is - apró betűs

margószéli, grafittal beírt jegyzetek láthatóak. János munkája. Ódon könyvtára - szerény

becslés szerint úgy 4000 kötet - azonban nem csak könyvekből áll. Egy apróbb helytörténeti

kiállítás szinte minden kelléke fellelhető a szobában. A sarokba beállított ágy mellett a falról

apró olvasólámpa szórja a fényt. Mellette félmagas polcon domokosi kerámia, térképek, medvekarom,

agancs, majd a falon poros vadászkalap és vadásztáska. A szoba utcára nyíló ablaka előtt

papíroktól roskadozó íróasztal egy ósdi írógéppel és néhány fotóval - portrék Jánosról.

A beszélgetésekből kiderül, hogy János az érdeklődését felkeltő könyveket a legszélesebb

témakörben szebeni évei óta módszeresen gyűjti. Jövedelmének nagyobb részét ma is a

könyvrendelések emésztik fel. Bibliofil szenvedélyének kielégítésére minden alkalmat

megragad. Elmesélte például, hogy egyszer tudomására jutott a Magyarláposi Városi Könyvtár

terve, hogy a ritkán kölcsönzött könyveket kiselejtezik.93 A megsemmisítésre váró köteteteket

egy beázott, romos raktárépületbe helyezték el. János mély átéléssel idézte a kutatást a

könyvhalomban, ecsetelte az élményt, az eluralkodó vadászszenvedély izgalmát keresés

közben. De mit is keresett János? Vallomása szerint érdekes könyveket. De, hogy ez

valójában mit is jelent, csak további hosszú beszélgetések eredményeképpen vált világossá.

János identitásának konstitutív alapértéke a tudás, a műveltség eszményítése. Beszélgetéseinkből

kiderült, hogy könyvtárának túlnyomó többségét különös gyakorlattal dolgozta

fel. Párhuzamosan több és eltérő témájú könyv olvasása nem megerőltető, sőt inkább

inspiratív vállalkozás. Igaz, ez néha kisebb kavarodást, esetleg pontatlanságot eredményez,

bár ez valószínűleg csak az adott téma szakértőit zavarná.94 János műveltsége teljességgel

öncélú, ha úgy tetszik, érdek nélküli. Miután hétköznapi környezetében egyáltalán nincsenek

akadémikus személyiségek, tudományos szakemberek, így tudásvágya mélyen személyes

kérdés. Ezt csak fokozza a tény, hogy műveltsége a domokosi földművesek, a környező

bányákban dolgozók, esetleg városi munkahelyre ingázók számára is beláthatatlan perspek-

93 „Könyvtár és víz? Hogy kerül egymás mellé a két fogalom? Úgy kérem, hogy pár palalap repedésein

át becsöpög a könyvekre. Ugye milyen egyszerű? A bajt orvoslandó javítani kellene a tetőt.

Erre viszont pénz kellene...Pénz meg nincs! ... Hát uraim, én kicsi ember vagyok, de nagyon de

nagyon szégyenlem magam ti helyettetek. ... Egy könyvtárat úgy kell tisztelni, mint a templomot, s

ha lehetséges lenne talán még jobban. A „forradalom” után azt hittem, hogy több becsülete lesz a

betűnek, de nem lett. Azt hittem, hogy előbújnak könyvszerető emberek, de nem bújtak elő - azt nem

feltételezem, hogy nincsenek. A „forradalom” után több mindent elhittem, de azt még a legsötétebb

álmaimban sem fordult elő, hogy egy könyvtárba becsöpögjön a víz és a kutya se törődjön vele csak

azért, mert nincs pénz.”

94 Egy alkalommal Hegel esztétikája kapcsán panaszkodott János, hogy a románul olvasott művek

esetében a kontextus pontos felidézése, valamint magyarra fordítása nehézséget jelent számára.

45

tíva. Kantot parafrazálva János számára az intellektuális tudás esztétikai státusza, hogy érdek

nélkül gyönyörködtet. Felmerül a kérdés, hogy honnan ered ez a környezetében soha nem

tapasztalt, sőt teljességgel idegen meggyőződés? János tudásfilozófiája nem tanult mintákból

eredeztethető. Intellektusában műveltséggé szerveződő ismerettartalom lényegi összefüggését

tekintve éppen annak a mély - transzcendentális - hitnek a forrása, hogy a tudás érték: a tudás

kétségtelen értékének képzetét tehát önmagából a tudásból meríti. Meggyőződésének nincs

külső referenciája, csak belső mértéke. Ugyanakkor világossá válik, hogy műveltsége öncélú

ugyan, de egyáltalán nem funkció nélküli, hisz ez identitásának, tudásvágyának, bibliofil

szenvedélyének mozgatórugója.

Szabadság-filozófia

Környezete és különösen közelebbi rokonsága János philosz mentalitását egyáltalán nem érti

és értékeli. Leginkább mégis nem ezt a tulajdonságát, hanem a domokosi identitást leginkább

sértő alapállását nehezményezi, nevezetesen, hogy nem volt hajlandó családot alapítani. Egy

beszélgetés alkalmával keresztanyja kérdésére, hogy János nem tart-e az öregségtől - hisz

nincs sem testvére, sem olyan közelebbi rokona, akire elesettsége, betegsége esetén számíthatna

-, elgondolkodtató választ fogalmazott meg.95 János szerint a szükségszerűen bekövetkező

magány az élet rendje. Az öregség maga a magány - contra vim mortis non est medicamen

in hortis - elkerülhetetlen állapot.96 Az embert felnőtt gyermekei elhagyják, batátai, ismerősei

95 A beszélgetés 1998. júniusában Domokoson zajlott.

96 A Méhvadász Szász János jól kimunkált történeteinek jellemző példája, az öregség méltóságának

dicsérete:

„Sokan csak a Cooper regényciklusban találkoztak vele, pedig minálunk is voltak méhvadászok (talán még

most is vannak). Nem valami könnyű mesterség lehetett, hisz elég kevesen foglalkoztak vele - tacskó koromban

mindössze egy méhvadászt ismertem, nevezetesen Doroftei bácsit.

Alacsony termetű, tűzrőlpattant, nagytudású méhtudós. Valamikor vadászattal foglalkozott, de évek teltével

mind több ólmot gyűjtött a lábaiba, no meg ehhez hozzájött az átkos emlékű kollektivizálás is - nem akarván

beállni a „közösbe” oda sújtott a nagyhatalmú törvény, ahol a legjobban fájt: elvették vadász fegyverét.

Barát lévén nagyapámmal gyakran megfordult minálunk, örökké hozott valamit: zsebnyi mogyorót, lépes

mézet, aszalt szilvát... Térdére ültetett, elmagyarázott nekem egyet-mást „Dorostéj” bácsi.

Nem valami kitűnően beszélt magyarul de elég jól megértettük egymást - én az 5-6 éves kölyök és ő az 50-es

éveit járó ember!

Aztán a sors szellője elfújt e vidékről más tájakra, aztán megint másokra - repültek az évek - az 5-6 éves

kölyökből többé-kevésbé tapasztalt hegyjáró lett - fiatal szívű - erős lábú - makacs gyalogoló, no meg persze

nagy „erdő-bolond” (akkoriban bolondnak tartották azt, aki a hegyeket járta, talán még most is annak tartják

sokan). Éjjelt-nappalt összefonva jártam a hegyeket - tapasztalat szerzésként.

Nyár derekán kullogtam fel egy völgyön, amikor látom, hogy egy ember a burgonyatáblában hajladozik.

Nézem jobban - ismerősnek tűnik ... falubelinek nem falubeli ... vajon ki lehet? ... S mivelhogy töprengésem

alatt közelebb kerültem hozzája, látom hogy kezében nyitott „régimódú” cigarettatárcát tart.

Felvillant bennem a régi emlék - talán csak nem... hasonlítani nagyon is hasonlít, de csúful felszántotta arcát

az élet ekéje évek súlyától nagyon is legörbült a válla... Aztán meg nem láttam több mint 10-15 éve! De ő kell

legyen, hisz kezében ott van a méhvadászok „csalogatója” Ugyanis így nevezik a lépes mézzel tele tárcát - más

méhvadász meg nincsen e kicsi hazában az én Dorostéj bácsimon kívül!

Ő? ...Nem ő? ... Mindegy ... s a szokásos köszönés után megszólítottam - Doroftei bácsi, nem ismersz meg?

Meghökkent, kételkedő mosolyba rándult össze aszott arca, majd mindkét szeme megnedvesedett: Hogyne csak

te híj Dorostéj-bácsinak - buggyant ki belőle a tört de érthető magyar beszéd.

Úgy öleltük meg egymást, mint apa és fia, akik elfeledték egymás létezését.

Leültünk a tábla szélére, szóba elegyedtünk, nagyjából elmondtam merre töltöttem el azt a csekély 10-15 évet!

46

sorra útra kelnek, majd maga következik. A valódi szabadság az életben magányt feltételez,

amiért küzdeni kell, ahogy János fogalmaz: ‘szenvedéssel és éhezéssel jár. Aki házat akart,

gyereket, feleséget éljen azzal! János szabadságot akart.’ A szabadság státuszát 25-30 éves

munka gyümölcsének, a saját sors választásából következő tudatosan komponált élethelyzetnek

tekinti.

János fizikailag és intellektuálisan egyaránt a modern individuum számára beláthatatlan

szabadsági fokkal rendelkezik. Munkahelyén, a Balla-féle üzemben munkatársaival és minden

bevett gyakorlattal szemben nem vesz fel rendszeres fizetést. Sajátos szóbeli szerződés alapján,

mikor szüksége van pénzre, pillanatnyi, aktuális igényeinek megfelelően kér főnökétől.

János ily módon juttatja kifejezésre függetlenségét és tartja fenn az alkalmazói részéről

maradéktalanul elismert jogot arra, hogy amennyiben késztetést érez, bármikor útra kelhet

kedvenc hegyeire - Cibles, Radnai Havasok.97

- Aztán hogy még van Dorostéj-bácsi?

- Dorostéj kisebb nap mint nap, hegy nagyobb, hegy nő...

- De azért látom még, elég jól bírja magát, ha jár a mihek után!

- Járni jár, szenvedéj, nem tudni ülni athun, házmelet, ... Dorostéj szeretni hegy, erdő... szeretni puska szeretni

mihet fogni, de Dorostéj kicsi-kicsi, erdő hegy nagy, hegy nő.... Jőnni rossz szél... vinni vinni Dorostéj messze

messze! Ilet ijen ....

- S távolba nézett szomorúan, hallgatagon hosszú ideig - vajon mire gondolhatott? A tova tűnt ifjúságra?

Nyűgös bajokkal tele életre, amely most is folytatódik? Vagy talán a közelgő elmúlásra, amely minden nap

betoppanhat?

- Nem zavartam gondolataiban, félszemmel szomorúan néztem összeaszott arcát, töpörödött termetét, kopott,

foltozott ruháját... Akkor láttam életemben először az Embert, amely a végső Nagy Lépés előtt áll, s akkor

sajdult belém a gondolat, hogy mindenki oda jut, az utolsó Nagy Lépés elé. Nincs kivétel...

- Ő rezzentett fel a gondolataimból, a méheket mutatta, amelyek a gyepre letett, elfeledett nyitott tárcából

torkoskodtak, valósággal ellepték.

- „Megireztik, elfelejteni tárca nem bézárni - suttogta de nem nyúlt a mészbe mártott parányi ecsete után.

- Érdeklődve nézegette a méheket, néha-néha rám pillantott, láttam, hogy valami nagyot akar mondani...

- Te szeretni megtanulni mihet fogni, mihes fát tudni megkeresni?

- Hogyne, persze, hogy szeretnék!

- Dorostéj megtánít! Dorostéj nem lenni, de te tudni mihet fogni... Emlékezni Dorostéj bácsi!

Valóban megtanított. Négy nap alatt. Egy „mihes” fát is lenyomoztunk de nem döntöttük ki s most is vannak

méhek benne. Ezt a fát soha senkinek meg nem mutattam és nem is fogom. Ez amolyan emlék fa, amolyan

magasba nyúló sírköve az utolsó méhvadásznak.

- Te égszer jőnni Dorostéj. Tudni hun lakni? Faluvig. Mindenki ismerni én - szorította meg kezemet az utolsó

méhvadász nap végén.

- A következő év tavaszán abban a faluban jártam s gondoltam benézek az én öreg barátomhoz - lássam, hogy

húzta ki a telet, elbeszélgetünk egy kicsit...

Zárt ajtó, pókhálós ablakok, semmi járás, nyom az udvaron.... A szomszéd asszony kiáltotta át a kerítésen: Pe

cine catati? Pe bátrinu? A murit toam na trácutá...

Tehát azon az őszön jött el a „rossz szél” s az utolsó méhvadász napját velem töltötte el.

Elment, de most is hallom a hangját, tört magyar beszédét...

- Dorostéj nem lenni, de te tudni mihet fogni!

- Emlékezni Dorostéj bácsi!”

97 Persze azt, hogy János mikor él lehetőségével, finom szabályok alakítják. Természetesen, ha az

üzem működéshez szükséges munkát kell elvégeznie, János soha nem él vissza helyzetével, ahogy

soha nem kér annyi készpénzt, amit alkalmazói visszautasítanának.

47

Szabadság-filozófiájának alapelve - a modernitás társadalmi gyakorlatának totális kritikája -,

hogy csak az lehet független cselekvő személyiség, aki szabad, de nem feltétlenül szabad az,

aki független. Elméletét életének mindennapi gyakorlatában két általa szimbolikusan kitüntetett

helyszínhez köti.

A Cibles a Kárpátok ívét követő belső vulkáni gyűrű kiemelkedő tagja. János értelmezése

szerint magyar nyelvi hagyomány téved, mikor az 1840 méter magas hegy nevét a magyar

Széples - az 1941-44 között kiadott térképeken ezzel a névvel jelölik - romános kiejtésére

vezetik vissza. Véleménye az, hogy a hely neve minden bizonnyal a három kebellel ábrázolt

Cybelé istennőtől ered.98 A Láposi-medencét északkeletről határoló három lankás kúp távolról

dombocskának tűnik. A Cibles János gondolkodásában a szabadság metaforája. A Radnai

Havasok flóráját és faunáját idéző övezetet a legutóbbi időkig elkerülte a turizmus, ugyanakkor

a csúcs közvetlen környezete évtizedek óta természetvédelmi terület, és ez a helyzet

viszonylagos érintetlenséget biztosított egészen a legutóbbi időkig.

Jánost láthatóan szinte érzéki kapcsolat fűzi a Cibles-Cybeléhez. Beszámolói a hideg szeptemberi

hajnalokon a ködön keresztül sejlő monumentális szarvasbikák küzdelméről, a kölyökmackóról,

amelyik legmélyebb álmából riasztotta fel, vagy a napsütésben leszakadó trópusi

záporról, katartikus élmények. János történeteit, megfigyeléseit, gondolatait kockás füzetlapokra

gépelve igyekszik finoman kimunkálni. Az így keletkezett tekintélyes kéziratcsomókat

aztán megelégedéssel süllyeszti fiókjába.

János másik kedvenc tartózkodási helye a falutól délre, valójában a medencét övező magasabb

dombok lábánál felduzzasztott két apró tó partjára épített kicsi faház. A tavacska partjára

János évekkel ezelőtt a régió jellegzetes fáiból ligetet telepített - elképzelése szerint egy

dendrológiai park alapjait. A Domokos irányából közeledő idegen szemei elől az időközben

nagyobbra nőtt fák elrejtik az épületet.99 A pirosra festett házikó és környezete láthatóan

gondosan rendben tartott. Ablakai frissen mázolva és a csatorna vizét a tóba vezető árok

tiszta, gondosan karbantartott. János a talán 12 négyzetméter alapterületű házat téliesítette és a

hosszabb tartózkodáshoz szükséges minden eszközzel felszerelte. Sokszor egy egész hétig

sem megy be a faluba, különösen, ha valami érdekesebb ötlet megírásán töri a fejét, vagy

nagyon elfoglalja egy-egy könyv.

A Cibles és a tóparti házikó nem egyszerűen csak menedék, ami megóv a domokosi valóság

„brutalitásától”, a János számára frusztráló, közönyös és értetlen közvéleménytől, hanem a

szabadság apoteózisa. Mindkét hely túlmutat közvetlen lokális értelmén, valójában intellektuális

konstrukció. János saját személyiségének kompozíciójába tudatosan foglalta bele a hegy

és a hozzá kapcsolódó rituális zarándoklat individuális mítoszát, valamint a tóparti házban

megtestesülő - az egyébként János által ismert Lucretiusszal szólva - epikureus otium

képzetét.100

98 Cybelé a görög mitológiában phrügiai eredetű istennő, a hegyek, erdők és vadállatok úrnője,

termékenységük irányítója.

99 Az eredetileg itt álló épület 1998 telén váratlanul leégett. A jelenlegi épületet János a Balla-cég

segítségével építette fel 1999 júliusában.

100 „Míly jó a biztos partról nézni, amint a vihartól / Zajló tenger habjaiban más küzd a veszéllyel. /

Nem minthogyha öröm voln’ látni a más veszedelmét, / Ámde mivel jó érzés mentnek lenni a bajtól”

(Lucretius 47.)

48

‘Küldetéstudat’

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy János maradéktalanul boldog ember. Értékrendje

elvárásainak megfelelően létlehetőségei perspektivikus kiteljesítésében létrehozta azt a

független világot, melyben a műveltség élvezetének, a fizikai és intellektuális szabadság

szenvedélyének hódolhat. Jánost azonban saját elvárásai szerinti sikerei nem elégítik ki

teljességgel. Életét példázatnak tekinti, ahol az önmegvalósítás sikerességének mércéje, hogy

teljesítménye milyen hatást gyakorol környezetére. A helyzet paradox. Jánosnak nem volt

szüksége barátokra, társra ahhoz, hogy független identitást konstruáljon, sőt önazonosságát

részben éppen szülőfalujával, környezete adott értékrendjével szemben definiálja. Ez

megmutatkozik a domokosiak életmódjával szemben megfogalmazott kritikában, cinikus,

ironizáló viszonyban, mely radikális és elutasító. Véleménye szerint a hagyományos értelemben

vett archaikus közösség romlásának oka, hogy saját tradícióik értékrendjéből következő

elvárásoknak sem képesek következetesen megfelelni. A fiatalok züllése, koncepciótlan

semmittevése sajnálatos széthullását jelzi egy a sajátságosan modernizálódó román társadalomban

alkalmatlan közösségnek.

Ezért érzi azt János, hogy a személyében megtestesülő értékválasztás lehetősége esély, a

domokosi társadalom létfeltételeinek modernizálására úgy, hogy ez a közösség fizikai és

szellemi túlélését jelentheti. Mindazonáltal János szellemi fejlődésének szüksége lenne arra,

hogy személyes erőfeszítésének eredményeit a környezetében tapasztalható gyakorlati

problémák megoldásában kamatoztathassa.

János küldetéstudatának számos közvetlen jele létezik. A dendrológia park tervét és jelentőségét

többször igyekezett a falusiak számára érthető összefüggésekben elmagyarázni,

világossá tenni, hogy az ötlet nem személyes kérdés, hanem a falu számára lehetőség. Egy

szépen gondozott park, a régió flórájának jellegzetes példányait esztétikai élményként bemutató

gyűjtemény víziója lebeg szemei előtt. Elsőként vetette fel az ökoturizmus megszervezésének

ötletét éppen a Ciblessel összefüggésben. A felnőtt lakosság túlnyomó többsége

Jánost ‘bolond’, képtelen terveket dédelgető álmodozónak tekinti.101 Az elutasítás Jánost arra

ösztönözte, hogy a fiatalok között keressen tevékeny társakat ötletei megvalósításához. A

lelkes gyerekeket a környék bebarangolására, olvasásra ösztönözte és nem is kevés sikerrel

egészen addig, míg a szülők meg nem tiltották számukra János társaságát. Az elutasítás Jánost

nem személyében sérti, sőt a ‘Domokos jelenséggel’ kapcsolatos véleményének bizonyítékát

látja kudarcában. Ugyanakkor a fogadókészség hiánya fizikai értelemben egzisztenciális

perspektiviz-musának lényegét jelentő teremtésvágy kiteljesedését korlátozza, ezért

szkepticizmusának fő forrása. Az alkotás, a személyes lét keretein túlmutató nyom, lenyomat,

az utánunk következő nemzedékek számára hátrahagyott ismertetőjegy megteremtése János

véleménye szerint nem egyszerűen intellektuális feladat, de morális kötelesség.

101 Jánosnak nem a ‘bolond’ az egyetlen állandó jelzője. A faluban sokan ‘a Magyar’ névvel nevezik

meg. A megszólítás János szerint arra a szokására utal, hogy nagyon szeret ‘magyar nótákat’

énekelni. A környező román falvakban Jánost ‘Tarzannak’ szólítják, mivel állandóan az erdőket

járja. A románok között elterjedt még János megnevezésére a ‘Vasember’. Ennek a ragadványnévnek

az eredete még a szebeni évekre nyúlik vissza. János egyszer a sínek mellett rövidítve útját

sietett munkahelyére, mikor egy jajveszékelő csoportra lett figyelmes. Az emberek egy, a tolató

vagonok között figyelmetlenül átkelő középkorú férfi holttesténél álltak. János elbeszélése szerint

kétségbeesetten nézték a testről levágott koponya meredt tekintetét. Ekkor János nyakából levette

kendőjét, lefogta a halott szemeit, majd letakarta. Munkatársai az eset után nevezték el

‘Vasembernek’.

49

A közelgő öregedés első jegyeit figyelve magán úgy érzi, hogy lehetőségei tervei megvalósítására

egyre korlátozottabbak. A legutóbbi találkozáskor könyvéből zavartan feltekintve

kapta le élete első szemüvegét és kicsit szomorkodva mesélte, hogy minap hiába keresett

éneke után egy pacsirtát, csak akkor vette észre mikor tovaröppent. Ugyanakkor cicerói

bölcsességgel ítéli meg és láthatóan nem tart az öregségtől: „...egyaránt dicsérem az ifjat, ha

van benne valami az öregből, és az öreget, akiben van valami az ifjúból; aki így él, az testben

lehet öreg, de lélekben sohasem”.102 Idős napjaira több könyvtervet tartogat tarsolyában,

melyek közül a legérdekesebbnek a Maflagonia ígérkezik.103 Ebben Domokos történetét,

mindennapjait, figuráit, az élet egyszerű dolgait akarja megírni Voltaire stílusának és Rabelais

szellemének ötvözésével.

Objektív epilógus

A kutató a portré, vagy inkább a személyiségrajz vázlatának - a rendelkezésre álló terjedelem

korlátaiból következően - vége felé szövegét újraolvasva számos önkritikus kérdéssel kell,

hogy szembesüljön. Vajon mennyiben képes közvetíteni Szász János szellemének gazdagságát,

sorsának a domokosi környezetben befutott kényszerpályáit, valamint a szabad szellem

önkonstitutív életgyakorlatának eredeti mozzanatait? Vajon, annak belátása mellett, hogy a

jelen portré mint interpretáció lezárhatatlan, képes-e a szöveg megjeleníteni - legalábbis

részlegesen - mindazt, amit egy olyan tudatosan szervezett intellektuális élet, mint Jánosé,

képvisel. A szerző kérdései nem a bemutatott kép teljessége iránti igény megvalósíthatóságának

esélyét vagy a kitűzött cél reménytelenségének valószínűségét firtatják. Pusztán arra

vonatkoznak, hogy mennyiben sikerült árnyalt, szubtilis és belátható képet festeni egy a szó

eredeti értelmében vett philoszról.

Az antropológiai szövegelmélet részletkérdéseitől eltekintve Szász János portréja egy

megkerülhetetlen narratológiai problémát koncentrál.104 Nyilvánvalóan János történetének

esetében a szerző általános értelemben vett feladata lejegyezni példázatát és ily módon

102 Cicero 43.

103 „Van egy virág, jól ösmerem/Arany búzatáblán terem/Hajnalpiros a levele/Mondjátok meg mi a

neve!/ Hátulgombolós korom kedves versikéje - találósverse - és egy-két emlék is tapad hozzá.

Képes voltam kikönyörögni, hogy hozzák haza nekem gyökerestül a kiskertbe. Virágzott is az a

pipacs, repültek az évek és a hátulgombolós kislegényből nagylegény lett, aki azért mindig várta azt

a bizonyos pipacsnyílást. Eltelt még egy pár év, más szelek fújtak, s elfújták azt a mesebeli pipacsot

és magukkal ragadták a pipacsos legényt is. Más vidék, más emberek, s ami a legfőbb: más

gondolatok és világnézet. Ami akkor elfogadható volt - hisz az a kicsi világ akkor az egész világot

jelentette nekem - hirtelen érthetetlennek tűnt. S mi több helyemet sem kaptam benne, de vissza sem

fogadtak többet engem abba a világba. ... Nem lévén alkudozó természet, nem kötöttem kompromisszumot,

s tovább mentem a magam útján. A jobb, könnyebb úton és ezzel el is rontottam

tekintélyemet, már amennyi volt. Mondom elrontottam, de elkezdtem tanulmányozni azt a világot,

amely egyeseknek a ‘tudomány’, az okosság netovábbja. Megfigyeltem és elemeztem az embereket,

gondolkodási módjukat, hiszen a gondolat vezeti a tettet. Meghökkentő, de ugyanakkor elszomorító

dolgok bontakoztak ki ama jó világ ködéből. (Részlet a Maflagónia kéziratban megfogalmazott

ötlettervéből.)

104 A kérdéssel részletesen foglalkozó néhány fontosabb szöveg: James Clifford: Bevezetés: részleges

igazságok (Helikon 1999/4.); Clifford Geertz: Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne (in Az

értelmezés hatalma. Osiris, 1994:352-368.), Vincent Crapanzano: Hermész dilemmája (Helikon

1999/4.) és Renato Rosaldo: Grief and a Headhunter’s Rage (in Anthropological Theory, 483-497).

50

‘örökéletűvé’ tenni. De valójában mit jelenít meg a szöveg? Par excellance Jánost, vagy

akinek a szerző Jánost látja, vagy esetleg azt, amilyennek János magát megmutatja.

Esetünkben a kérdés különösen kényes. A szöveg valószínűleg a három perspektivikus

lehetőség esszenciális elegye. Egyrészt az antropológiai gyakorlat bevett technikái - interjú,

kérdőív, proxemika - lehetővé teszik a kvázi objektivációt. Ugyanakkor a szerzői intenció,

különösen jelen esetben, amikor egy intellektuális kaland csábításának engedve - ne feledjük,

hogy János a domokosi asszimilációs folyamatok kutatójaként vált maga is a kutatás tárgyává

- nyer lehetőséget, soha nem teljesen mentes az önigazolások keresésétől. Ezen túl, miután

János számára világossá vált, hogy a kutatás személyét legalább olyan fontos célnak tekinti,

mint Domokos társadalmi és kulturális jellemzői változásának értelmezését, igyekezett a

kutatói szándék pontos interpretációja alapján önmaga számára megfogalmazott elvárásoknak

megfelelni. János jó értelemben véve szerepelni kezdett. Alakítása igen szellemes dramaturgiai

és retorikai fordulatban jutott kifejezésre. Kísérletet tett távolságot teremteni

önmagával szemben úgy, hogy tetteit, állásfoglalását, gondolatait folyamatosan kommentálta

és ilyenkor mindig egyes szám harmadik személyben említette ‘Jancsikát’. Elgondolása

szerint a kutató számára ez a kétszeresen reflektált tudatosság garantálhatja személyének

hitelességét.

A szerző a portré struktúráját alkotó interpretív hármasság azonosítása után be kell lássa,

ontológiai értelemben szövegének legfeljebb társszerzője: valójában János teremti a szerzőt.

Ez a következtetés talán létjogosulttá és kutatásetikai szempontból védhetővé teszi az írás

hangnemét, valamint azt, hogy egyáltalán nem törekszik anonimitásra.

51

Felhasznált irodalom

A.Gergely András: Politikai modernizáció és etnikai alternatívák. Regio, 1990/4.

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Budapest. Európa, 1987.

Áron László: Edmund Husserl. Budapest. Kossuth Kiadó, 1982:

Bartha Antal szerk. Magyarország története 2/2. kötet Budapest. Akadémiai, 1987.

Cicero: Az öregségről. Bukarest. Kriterion, 1987.

Clifford, James: Bevezetés: részleges igazságok. Helikon 1999/4.

Crapanzano, Vincent: Hermész dilemmája. Helikon 1999/4.

Derrida, Jaques: Edmund Husserl’s Origin of Geometry: An Introduction. New York. Nicolas

Hays Ltd, 1978.

Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. In Ludassy Mária

szerk. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest. Gondolat,

1974a.

Dilthey, Wilhelm: Bevezetés a szellemtudományokba. In Ludassy Mária szerk. A történelmi

világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest. Gondolat, 1974b.

Gadamer, Hans-Georg: Az életvilág tudománya. In Schwendtner Tibor szerk. Metszéspontok.

Budapest. L’Harmattan, 2001.

Geertz, Clifford: Jelen lenni: Az antropológia és az írás helyszíne. In Az értelmezés hatalma.

Budapest. Századvég, 1994.

Hegel, G. W. Friedrich: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai - A természetfilozófia.

Budapest. Akadémiai Kiadó, 1979. (Szemere Samu fordítása).

Heidegger, Martin: A fenomenológia alapproblémái. Budapest. Osiris/Gond, 2001.

Held, Klaus: Horizont és szokás: Az életvilág husserli tudománya. In Schwendtner Tibor

szerk. Metszéspontok. Budapest. L’Harmattan, 2001.

Heller Ágnes: Idegen. Budapest. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 1997.

Hernádi Miklós: Fenomenológiai törekvések a szociológiában. In Fenomenológia a társadalomtudományokban.

Budapest. Gondolat, 1984.

Hirmscher, Johannes ed: Antik Lexikon. Budapest. Corvina, 1987:

Husserl, Edmund: A tiszta fenomenológia és fenomenológiai filozófia eszméi. In A fenomenológia

a társadalomtudományokban. Budapest. Gondolat, 1984.

Husserl, Edmund: Az európai tudományok válsága. Budapest. Atlantisz, 1998.

Husserl, Edmund: Előadások az időről. Budapest. Atlantisz, 2002.

István király intelmei, erkölcstanító könyvecske. In István király emlékezete. Budapest.

Európa, 1987.

Kádár József: Belső-Szolnok és Doboka megye története 1848-49-ben. Dézs. Demeter és Kiss

nyomdája, 1890.

52

Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája. Budapest. Akadémia, 1981.

Levinas, Emmanuel: Fundamentális-e az ontológia? In Nyelv és közelség. Pécs. Jelenkor

Kiadó, 1997.

Livius: A római nép története a város alapításától. Budapest. Európa, 1982.

Lucretius: A természetről. Budapest. Kossuth, 1997.

Marx, Werner: Ész és életvilág. Atheneum, 1993/1.

Mezei Balázs: A tiszta ész krízise. In Az európai tudományok válsága II. Budapest. Atlantisz,

1998.

Mohanty, J. N.: The Other Culture. In Phenomenology of the Cultural Disciplines. Dordrecht.

Kluwer Academic Publishers, 1994.

Nietzsche, Friedrich: Új felvilágosodás. Budapest. Osiris/Gond, 2001. (szerk. Hévizi Ottó)

Ovidius: Metamorphoses. Budapest. Európa, 1982.

Rosaldo, Renato: Grief and a Headhunter’s Rage. in Anthropological Theory. London-

Toronto. Mayfield Publishing Company, 1995.

Rosseau, Jean Jaques: Emil vagy a nevelésről. Budapest. Tankönyvkiadó, 1965.

Scheler, Max: Formalizmus az etikában és a materiális értéketika. Budapest, Gondolat, 1979.

Schütz, Alfred: Az idegen. In Hernádi Miklós szerk. Fenomenológia a társadalomtudományokban.

Budapest. Gondolat. 1984.

Smith, Seymour ed. Dictionary of Anthropology. London, Macmillan, 1993.

Tacitus: Germánia. In Tacitus összes művei. Budapest. Európa, 1980.

Vergilius: Aeneis. Budapest. Kozmosz, 1987.

Wolf, John B.: The Emergence of the Great Powers. New York. Harper&Raw, 1951.

Zangwill, Israel: The Melting Pot. New York. Macmillan, 1914.

53

MTA Politikai Tudományok Intézete

Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetei

1). A. Gergely András: Kisebbségi tér és lokális identitás /I./ ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 53 1.

300,- Ft (29 oldal)

2). A. Gergely András: Kisebbségi tér és lokális identitás /II./ ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 54 X.

300,- Ft (29 oldal)

3/A). A. Gergely András: Forráselemzés: Kopács, táj- és népkutató tábor a Drávaszögben (1942).

ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 55 8. 300,- Ft (28 oldal)

3/B). A. Gergely András: Forráselemzés: Városi és nemzetiségi lét magyarok és „jugoszlávok”

körében, a XX. századi városfejlődés árnyékában. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 56 6. 350,- Ft

(35 oldal)

4). A. Gergely András: Kun etnoregionális kisvárosi sajátosságok. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300

57 4. 250,- Ft (24 oldal)

5). Szerk.: A. Gergely András: Rövid etnoregionális elemzések. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 58

2. 450,- Ft (90 oldal)

6). A. Gergely András: Identitás és etnoregionalitás. A kisebbségi identitás történeti és regionális

összefüggései Nyugaton és Kelet-Közép-Európában. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 59 0. 500,-

Ft (98 oldal)

7). Szabó Ildikó: Közösségszerveződési folyamatok a magyarországi románok körében. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 8300 60 4. 450,- Ft (45 oldal)

8). A. Gergely András: Politikai antropológia. /Interdiszciplináris közelítések/. ISSN 1416-8391,

ISBN 963 8300 61 2. 500,- Ft (72 oldal)

9). A. Gergely András: Tér - szimbólum - politika. Politika a térben, tér a politikában. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 8300 62 0. 450,- Ft (83 oldal)

10). Boglár Lajos, Papp Richárd, Tarr Dániel, Tóth Bernadett: Etnikum és vallás. Apróbb írások a

vallási kommunikáció körében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 63 9. 400,- Ft (51 oldal)

11). A. Gergely András: Kisebbség - etnikum - regionalizmus I. Állam, nemzet, ellenkultúra és

kisebbségiség. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 64 7. 500,- Ft (139 oldal)

12). A. Gergely András: Kisebbség - etnikum - regionalizmus II. Etnoregionalizmus Magyarországon?

ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 65 5. 500,- Ft (90 oldal)

13). Bindorffer Györgyi: Identitás kettős kötésben. Etnikai identitás és kulturális reprezentáció a

dunabogdányi svábok körében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 66 5. 450,- Ft (75 oldal)

14). Szabó Ildikó, Horváth Ágnes, Marián Béla: Főiskolások állampolgári kultúrája. Empirikus

vizsgálat két kecskeméti főiskola hallgatói körében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 67 1. 400,-

Ft (40 oldal)

15). A. Gergely András: Közelítések az etnofilmhez. Retusált ősiség, rendezett hitelesség, etnikai

valóság: ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 68 X. 400,- Ft (43 oldal)

16). Dudich Ákos, Gál Anasztázia, Molnár Eszter, Németh Rita, Pásztor Zoltán: Népek, maszkok,

nemzeti- és csoportkultúrák. Etnikai-antropológiai dolgozatok. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300

69 8. 450,- Ft (76 oldal)

17). Nemes Nagy József: Társadalmi térkategóriák a regionális tudományban. Egy modern tudományág

műhelyéből. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 70 1. 550,- Ft (57 oldal)

54

18). Kormos Éva: Albánia: az emberélet fordulói. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 71 X. 350,- Ft

(44 oldal)

19). Veres Emese-Gyöngyvér: Barcasági körkép. Egy kulturális antropológus terepmunka-tanulmányai.

ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 72 8. 450,- Ft (53 oldal)

20). Bódi Ferenc: Polgárosodás, politikai változás, társadalmi tömeg. ISSN 1416-8391, ISBN 963

8300 73 6. 450,- Ft (63 oldal)

21). Horváth B. Ádám, Soltész János: Társadalom és hatalom. Politikai antropológiai analízisek.

ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 74 4. 400,- Ft (46 oldal)

22). Szabó Levente, Juhász Levente Zsolt, Király Ildikó: Kognitív etnikai folyamatok. Tanulmányok a

kognitív kutatások tükrében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 75 2. 400,- Ft (85 oldal)

23). Utasi Ágnes: Magyar hazától az amerikai otthonig. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 79 5. 450,-

Ft (62 oldal)

24). A. Gergely András: Helyi társadalom - rendszerváltás közben. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300

80 9. 400,- Ft (53 oldal)

25). Vörös Kinda Klára: Otthon és itthon. Erdélyi menekült értelmiségiek magyarországi beilleszkedéséről.

ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 81 7. 450,- Ft (77 oldal)

26). Hollós Marida: Pszichológiai antropológia. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 82 5. 450,- Ft (67

oldal)

27). Demetrovics Zsolt: Drogkultúra, drogfüggés, társkapcsolatok. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300

83 3. 400,- Ft (71 oldal)

28). Páll Kinga Ágnes: Alternatívák és félelmek. Magyar és román elképzelések a romániai

magyarság helyzetének átértékeléséről. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 84 1. 450,- Ft (84 oldal)

29). Benke József, Bindorffer Györgyi, Bódis Krisztina, Kézdi Nagy Géza, Papp Richárd: Etnikaiantropológiai

kutatásmódszertan I. Empíria és elmélet találkozási pontjain. ISSN 1416-8391, ISBN

963 8300 85 X. 450,- Ft (89 oldal)

30). Laki László: Periférián - az Alföld közepén. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 86 8. 450,- Ft (79

oldal)

31). Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor szerk.: Rendszerváltás, világképváltozás, mellékutca. Tanulmányok

a politikai antropológia és a világkép-elemzések köréből. ISSN 1416-8391, ISBN 963

8300 87 6. 450,- Ft (105 oldal)

32). Albert Réka: Tájak és nemzetek. Kísérlet a „nemzeti táj” fogalmának antropológiai

megközelítésére. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 88 4. 400,- Ft (67 oldal)

33). Papp Richárd: Szakadékok és hidak. A magyar és a román egymás mellett élés lehetőségei és

stratégiái Hargita megyében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 89 2. 450,- Ft (86 oldal)

34). Heltai Gyöngyi: Szocialista sematizmus. Sematizmus és komédia, definíciók és határaik. ISSN

1416-8391, ISBN 963 8300 90 6. 450,- Ft (124 oldal)

35). Szabó Ildikó - Lázár Guy: Nemzet-koncepciók a mai magyar társadalomban. ISSN 1416-8391,

ISBN 963 8300 91 4. 400,- Ft (49 oldal)

36). Gordos Ágnes: Fehéren feketén: esélyek és zsákutcák, avagy a cigányság oktatásával és

foglalkoztatásával kapcsolatos kérdések. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 92 2. 450,- Ft (100

oldal)

37). Lányi Gusztáv: Politikai pszichológia és politikatudomány. /A politikai pszichológia szemléleti

sajátosságairól/. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 13 2. 600,- Ft (151 oldal)

55

38). Szabó Máté: Védekező helyi társadalom. Tiltakozások Borsod megyében (1989-1995). ISSN

1416-8391, ISBN 963 9098 14 0. 400,- Ft (50 oldal)

39). Barabás Máté: Közösségek találkozása: Krisna-völgy Somogyvámoson. ISSN 1416-8391, ISBN

963 9098 15 9. 400,- Ft (40 oldal)

40). Orosz Anett: Menekültek és menedékesek helyzete a Debreceni Befogadó Állomáson. ISSN

1416-8391, ISBN 963 9098 29 9. 400,- Ft (55 oldal)

41). Bujdosó Judit: Határ választ el... /Migrációs tanulmány/. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 30 2.

350,- Ft (30 oldal)

42). T.Kiss Tamás: A kulturális intézmények állami rendszere Magyarországon az 1920-as években.

Gróf Klebelsberg Kunó kultúrát szervező tevékenysége. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 59 8.

600,- Ft (187 oldal)

43). A.Gergely András: Államválság - régiók - civil társadalom I-III. /I. Államválság/. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 9098 36 1. 500,- Ft (98 oldal)

44). A.Gergely András: Államválság - régiók - civil társadalom I-III. /II. Régiók/. ISSN 1416-8391,

ISBN 963 9098 37 X. 450,- Ft (75 oldal)

45). A.Gergely András: Államválság - régiók - civil társadalom I-III. /III. Civil társadalom/. ISSN

1416-8391, ISBN 963 9098 60 4. 500,- Ft (90 oldal)

46). Albert Árpád, Benke József, Gulyás Anett, Kovács Monika, Pásztor Zoltán, Sebestény Anikó,

Veres Emese-Gyöngyvér: Másság - idegenség - elmozdulás. Léthelyzetek az otthonosság és a

sehollét között. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 61 2. 400,- Ft (57 oldal)

47) Tasi István: A vaisnavizmus múltja és jelene. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 63 9. 400.- Ft

(62 oldal).

48) Fejér Balázs: Az LSD kultusza: egy budapesti kulturális színpad krónikája. ISSN 1416-8391,

ISBN 963 9098 64 7. 600,- Ft (104 oldal)

49) Járosi Katalin: Identitásproblémák. Új identitás keresése a taszári repülőezred hivatásos

állományánál. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 74 4. 400,- Ft (43 oldal)

50) Farkas Attila Márton: Buddhizmus Magyarországon, avagy az alternatív vallásosság egy

típusának anatómiája. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 59 0. 800.- Ft (142 oldal).

51) H. Sas Judit: „Az új apparátus”. Szomorújáték két részben a XXXIII. kerületi, Tó-városi

Önkormányzatról (1990-1994). ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 60 4. 800.- Ft (142 oldal).

52) Fleck Gábor - Virág Tünde: Egy beás közösség múltja és jelene. ISSN 1416-8391, ISBN 963

9098 81 7. 600.- Ft (112 oldal).

53) Csanády Márton: A politikai rendszerváltás társadalomlélektana - avagy szorongások és félelmek

a XX. század végi Magyarországon. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 86 8. 450.- Ft (42 oldal).

54) A.Gergely András szerk.: Filozófiai, történeti és kulturális antropológia. Szöveg és

szemelvénygyűjtemény, I/1. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 93 0. 2500.- Ft (261 oldal).

55) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, I. Mi a politikai pszichológia? ISSN

1416-8391, ISBN 963 9098 89 2. 700.- Ft (52 oldal).

56) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, II. Politika testközelben. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 9098 90 6. 800.- Ft (85 oldal).

57) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, III. Személyiség és politika. ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 02 2. 1000.- Ft (112 oldal).

58) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, IV. Politikai konfliktusok. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 9218 03 0. 1000.- Ft (99 oldal).

56

59) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, V. Politikai választás - politikai

kampány. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 04 9. 1100.- Ft (118 oldal).

60) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, VI. Tömeg(lélektan) és politika. ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 06 5. 800.- Ft (74 oldal).

61) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, VII. Politikai kultúra és politikai

szocializáció. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 07 3. 1200.- Ft (118 oldal).

62) Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor szerk.: Színház, kocsma, légitársaság. Tanulmányok a kultúra

antropológiája köréből. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 08 1. 750.- Ft (75 oldal).

63) Bódi Ferenc: Forradalom után - reform előtt. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 09 X. 950.- Ft

(90 oldal).

64) Fábián Gergely: Munkanélküliség és munkanélküliek a régióban. ISSN 1416-8391, ISBN 963

9218 11 1. 500.- Ft (42 oldal).

65) Bódi Ferenc - Fábián Gergely - Giczey Péter: Még mindig őrülten. ISSN 1416-8391, ISBN 963

9218 12 X. 500.- Ft (45 oldal).

66) Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor szerk.: Idegen az idegenben. (Kulturális antropológiai

tanulmányok). Szerzők: Bansar Mohamed, Böszörményi Nagy Katalin, Csige E. Ibolya, Czingel

Szilvia, Fülep Anikó, Hajdú Gabriella, Sipos Zsuzsanna, Szövényi Katalin. ISSN 1416-8391,

ISBN 963 9218 27 8. 1200.- Ft (109 oldal).

67) Horkai Anita: Screenagerek. A techno-kultúra megjelenési formái a mai Magyarországon. ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 15 4. 650.- Ft (61 oldal).

68) Csámpai Ottó: Magyartanítás Zoboralján: egy szociológiai vizsgálat eredményei. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 9218 18 9. 650.- Ft (61 oldal).

69) Németh Ildikó: A multikulturális nevelés és gyakorlatának elmélete - a magyarországi cigányság

tükrében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 24 3. 450.- Ft (43 oldal).

70) Lux Éva: A vallás kommunikációja, a kommunikáció vallása: a Krisna-vallás. ISSN 1416-8391,

ISBN 963 9218 31 6. 900.- Ft (94 oldal).

71) Hajnal Virág: A zentai „foglyok”. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 25 1. 900.- Ft (45 oldal).

72) Mihályfi Márta: Irányzatok a barcelonai meleg mozgalomban. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218

30 8. 750.- Ft (70 oldal).

73) Horváth Gergő: A Káli-medence „vidéke”, avagy a „vidék” közgondolkodásbeli átértékelődésének

egy példája. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 34 0. 600.- Ft (70 oldal).

74) Bódis Krisztina: „Nemzetek utáni” korszak? Szulejmán szultán emlékműve Szigetváron… ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 36 7. 600.- Ft (70 oldal).

75) Böszörményi Nagy Katalin: Az aszkézis mint liminális folyamat a jávai kultúrában. ISSN 1416-

8391, ISBN 963 9218 40 5. 800.- Ft (75 oldal)

76) Kárpáty Ágnes: Buddhizmus Magyarországon - avagy avagy egy posztmodern szubkultúra múltja

és jelene. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 67 7. 500.- Ft (50 oldal)

77) A.Gergely András: Létmódok és kimódolt létek /politikai antropológiai tanulmányok/. ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 41 3. 1200.- Ft (130 oldal)

78) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, VIII. Politikai vezetők és arculatok.

ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 47 2. 1200.- Ft (105 oldal)

79) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, IX. Választói magatartás és

kampánypszichológia. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 48 0. 1200.- Ft (92 oldal)

80) Lányi Gusztáv szerk.: Politikai pszichológiai tanulmányok, X. Politikai magatartásformák,

szimbólumok és hagyományok. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 50 2. 1500.- Ft (134 oldal)

57

81) Csanády András: A Homoród-vidéki falvak gazdasági viszonyairól. ISSN 1416-8391, ISBN 963

9218 56 1. 1700.- Ft (179 oldal)

82) Holló Imola Dalma - Komjáthy Zsuzsa szerk. Jelen lenni és antropológiát írni: a kutatás és a

szöveg talányos viszonya. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 70 7. 1800.- Ft (180 oldal)

83) Korbai Hajnal: Identitáskeresők az ír szigeten. Szelidülhet-e a nacionalizmus nemzeti identitássá?

ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 59 6. 800.- Ft (74 oldal)

84) A.Gergely András szerk. „Primitív” kultúrák, ősi hitek, modern genocídium. /Politikai

antropológiai források/. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 71 5. 800.- Ft (74 oldal)

85) Angyal Mónika: Euro-identitás Belgiumban. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 73 1. 500.- Ft (47

oldal)

86) A.Gergely András: Tér, idő, határ és átmenet. (Politikai antropológiai esettanulmányok). ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 72 3. 1500.- Ft (148 oldal)

87) Szász Antónia: Parázs. Az asszimilált magyar zsidóság útkeresése. ISSN 1416-8391, ISBN 963

9218 64 2. 1300 Ft (123 oldal)

88) Mund Katalin szerk.: Átalakuló értékrendszerek. /A XXV. OTDK (2001) díjnyertes szociológiai

dolgozatai/. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 65 2. 2400.- Ft (234 oldal)

89) Szakál Gyula - Udvarhelyi Éva Tessza - A. Gergely András szerk. Elitek és piaci kultúraváltások.

ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 76 6. 1900.- Ft (185 oldal)

90) Antos Balázs - Fiáth Titanilla: Határsávok. Az identitás meghatározói egy nyugat-magyarországi

faluban. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 81 2. 1400.- Ft (138 oldal)

91) Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 80 4. 900.- Ft (83

oldal)

92) Fehérvári Marcell: A nagyváros metafizikája. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 78 2. 450.- Ft (39

oldal)

93) Kiss Enikő - Anwar Aimen - Csiszár Anita: Az ISZLÁM Magyarországon és Közel-Keleten: ISSN

1416-8391, ISBN 963 9218 79 0. 900.- Ft (70 oldal)

94) Vincze Kata Zsófia: Tradíció, emlékezés, értelmezés. Az egyiptomi kivonulás-történet értelmezése

a mai budapesti zsidóság vallásos jelenségeiben.

95) Szűcs Balázs: A jelentések nyomában. Hermeneutika Clifford Geertz kései, teoretikus írásaiban.

ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 90 1. 700.- Ft (54 oldal)

96) Biczó Gábor: Asszimilációkutatás - elmélet és gyakorlat: jelen szövegválogatás az asszimilációkutatás

kiemelt társadalomtudományi jelentőségére szeretné felhívni a figyelmet. A téma elméleti

megalapozását az asszimiláció fogalmának fenomenológiai és etimológiai elemzése jelenti. Az

asszimilációkutatás kötetben olvasható két gyakorlati esetének - egy észak-erdélyi magyar

szórvány asszimilációs viszonyainak és egy személyiség portréjának - bemutatása az asszimilációs

folyamat komplexitását, és az asszimilációs kérdések elemzéséhez nélkülözhetetlen interdiszciplináris

antropológiai szemlélet alkalmazásának fontosságát hangsúlyozza. ISSN 1416-8391, ISBN

963 9218 96 0. 800.- Ft (60 oldal)

A munkafüzetek megrendelhetők:

MTA Politikai Tudományok Intézete

H - 1399 BP. Pf. 694/115.

(Szabó Irén. Tel./fax: 224-67-24,

E-mail: szaboi@mtapti.hu)