CSALOG ZSOLT A cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt

Link: http://epa.oszk.hu/02200/02201/00013/pdf/EPA02201_Magyar_Fuzetek_1984_1415_093-137.pdf

CSALOG ZSOLT

A cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt

Magyarországon ma (1979 végén) mintegy 350-360 ezer cigány él. Ε becslés alapja az
1971. évi országos felvétel, amely szerint cigányságunk akkori lélekszáma 320 ezer volt, s
amely hozzávetőlegesen prognosztizálta a növekedés ütemét is.1 A helyi tanácsok
jelentéseiből készült országos összesítés 330-335 ezerre teszi a cigányság jelenlegi létszámát
– forráskritikai szempontokat figyelembe véve ez a szám inkább alatta lehet a ténylegesnek,
semmint fölötte, s ilyen értelemben nem mond ellent a 350-360 ezerre becsült értéknek. Ez
annyit jelent, hogy népességünknek ma mintegy 3,5-3,6%-a cigány. Ε tény önmagában nem
jelentene társadalmi problémát: egy elvont „magyarság”-nézőpontból szemlélve a kérdés
szociológiailag tartalmatlan. A tényleges problémát az adott arányú, specifikus
meghatározottságú kisebbség körül történetileg kialakult konkrét társadalmi kérdések
összessége, bonyolult együttese jelenti, röviden: a két társadalom érintkezésének,
összeszervezettségének problematikája.
Egy elsőként kínálkozó megközelítésben:
Az 1970-es évek második felében az ország népességének 10%-a, mintegy egymillió
ember él a hivatalosan megállapított létminimumszint alatt. (Összehasonlításul: e legalsó
kategória jövedelemszintje mindössze egyötöde a másik póluson elhelyezkedő, ugyancsak
10%-ot kitevő kategória jövedelemszintjének.) Ugyanakkor a népességünk 3,5-3,6%-át kitevő
cigányságnak mintegy kétharmada tartozik a legalacsonyabb, a létminimum alatt vegetáló
kategóriába. A szegénység a cigánykérdésnél szélesebb probléma (az ország létminimumszint
alatt élő lakóinak csak maximum egynegyede cigány), külön minősített probléma azonban,
hogy él társadalmunkban egy többé-kevésbé antropológiailag és etnikailag meghatározott, a
köztudatban külön testként számon tartott kisebbség, amely többségében társadalmunk
legalsó rétegének sorsát osztja.
A magyarországi cigányság meghatározottsága egyebek mellett rasszantropológiai
természetű: a cigányoknak nevezettek rasszösszetétele. A cigánykérdés Magyarországon 1980
előtt fele korántsem homogén, de az esetek többségében a mindennapi érintkezés során
szabad szemmel is felfoghatóan eltér a nem cigány környezet (ugyancsak nem homogén, de
domináns típusokban, köztudati vetületben „normákban” meghatározható) rasszjellegétől. A
pigmentáció eltérése megüti azt a mértéket, hogy – inkább csak kivételeket leszámítva –
letagadhatatlanná tegye a cigányszármazást, s ez – ha nem is olyan mértékben, mint például
az amerikai négerek esetében – komoly nehézségeket állít a mindennapi társadalmi
érintkezések és az asszimilációs törekvések elé. Motívuma lehet a diszkriminációnak is: a
nem cigány környezet a cigányokat számos vidéken mint színes bőrűeket aposztrofálja
(„brazilok”, „indiánok”, „feketék” – szemben a „fehérek”-kel). A cigányság rasszmeghatározottságának
különös hangsúlyt ad az a körülmény, hogy a nácizmus a cigányságot
faji meghatározottságára hivatkozva irányította megsemmisítő táborokba.
A meghatározottság ugyanakkor etnikai természetű is. Pontosabban: cigányságunk egyes
csoportjai külön-külön etnikai meghatározottságú egységek. Ε vonatkozásban ugyanis még
kevésbé beszélhetünk homogenitásról, mint fizikai-antropológiai értelemben. Az egyes
csoportok önálló etnikai arculata a cigányság történetéből magyarázható:
Az indiai őshaza elhagyása után Európa peremén: Iránban, Görögországban töltött
évszázadokat a cigányság, majd a középkor folyamán a Balkánon északi irányban vándorolva,
több hullámban érte el a Kárpát-medencét. (Magyarországi jelenlétük első adata Zsigmond
király egy menlevele.) Az első hullámok népessége nagyrészt továbbvándorolt Nyugat-
Európába. Akik a középkori bevándorlókból itt maradtak, azóta elvesztették eredeti indiai,
„cigány” nyelvüket, utódaik az egynyelvű, csak magyarul beszélő, ún. magyar cigányok (ők
alkotják ma cigányságunknak mintegy 70%-át). Más, később bevándorolt csoportok –
összefüggésben a vándorló életmóddal és a kötöttebb, vérségi társadalomszervezettel is –
megőrizték eredeti nyelvüket, illetve annak nyelvjárásait, mai utódaik a kétnyelvű, cigányul
és magyarul beszélő, ún. oláh cigányok (ma mintegy 21%). Egy harmadik csoport
történetében a nyelvi asszimiláció román nyelvű közegben zajlott le, e csoport tagjai a XVIIIXX.
században már mint román anyanyelvűek érkeztek Magyarországra, ők a máig román
nyelvű, illetve román-magyar kétnyelvű ún. román cigányok (arányuk országos viszonylatban
alig 8%, a Dél-Dunántúlon sokkal magasabb).
A nyelven túlmenően meglehetősen eltérő az egyes csoportok kulturális arculata is (a szó
humánantropológiai értelmében). Eredettudatukat a vándorlás során valamennyien
elvesztették. A különböző csoportokat átfogó közösségtudatuk sincsen (amennyiben van, az
másodlagos, friss képződmény). Az indiai kultúrinventár a vándorlás során döntő részben
kicserélődött, helyét nagyrészt elfoglalták a befogadó népek (irániak, görögök, törökök,
románok, délszlávok, magyarok) kultúrájából átvett elemek, valamint olyan kultúrelemek,
amelyek a már Kelet-Európában közösen átélt páriasors folyományai (főleg a viselkedési
kultúra területén, attitűdökben, a szociális kultúra modelljeiben). Fontos elemei a cigányság
kultúrájának a tradicionális foglalkozások, amelyek döntő részben ugyancsak már Kelet-
Európában váltak sajátjaikká. Ε foglalkozások rendje megfelelt az etnogenetikus és nyelvi
csoporttagolódásnak. A magyar cigányok tradicionális foglalkozása a vályogkészítés, a
paraszti építőipar sármunkái lettek, és a zenélés; a román cigányok nagy része teknőkészítő és
favágó, egy elkülönülő kisebb csoportja kosárfonó lett, az oláh cigányok összefoglaló
csoportján belül pedig a törzsi tagolódásnak megfelelő foglalkozási megoszlás jött létre: az
egyes vérségi alcsoportok a társadalmi munkamegosztás síkján mint lókereskedők,
szegkovácsok, rézművesek, üstfoltozók, gyógynövénygyűjtők, vásári szórakoztatók (utóbbiak
a Dunántúl német anyanyelvű, ún. vend cigányai) stb. különültek el egymástól. Az eltérő
történet, esetenként az eltérő nyelv vagy dialektus és a kialakult társadalmi szerep eltérései
következtében az egyes csoportok a közelmúltig igen kevéssé érintkeztek egymással,
együttesüket közösségtudat helyett inkább az egymás közti ellentétek jellemezték, a csoportok
közti vérségi keveredés ritkaságszámba ment. Miközben a magyar cigányok történetük jobb
periódusaiban számottevő mértékben keveredtek a nem cigány környezettel, nem
elhanyagolható mennyiségben felolvadtak vérségileg vagy asszimilálódtak kulturálisan, addig
cigánycsoportok közötti házasodás egészen a XX. századig úgyszólván nem fordult elő. Mi
hát akkor a cigánylét központi, konstans meghatározója, a definíció kulcsa? Milyen kritérium
alapján tekintünk 350-360 ezer magyar állampolgárt „cigány”-nak? Paradox módon egyetlen
tényezőt tudunk megnevezni: cigány az, akit környezete cigánynak tekint. (Ilyenformán
„cigány” lehet az az értelmiségi is, akiről környezete tudja, hogy cigány szülők gyermeke,
vagy akit rasszkaraktere alapján „cigány”-ként azonosítanak; „cigány” az is, aki szakít övéi
életmódjával, és nem vallja magát cigánynak, vagy – sőt akár – az is, aki nem cigány
környezetéből kiválva egy cigánynak tudott csoporthoz csatlakozik, ott vérségi kapcsolatot
létesít, átveszi a csoport életmódjegyeit; „cigány” a vörös hajú, kék szemű, Wolfinger
családnevű dunántúli vásári céllövöldés – hogy csak néhány határesetet említsek.)
Definíciónk csak látszólag tautologikus, mert a külső minősítés kemény társadalmi tény,
önmagában is alkalmas lehet arra, hogy egyének vagy embertömegek sorsát súlyosan
befolyásolja, és meghatározóan visszahasson tudatukra is. A „cigány” nem eredeti, saját
népnevük a cigánynak nevezetteknek, a történelmi vándorút során ragadt rájuk – csupán
elfogadják, letükrözik a többségi környezet minősítését. Ha cigánynak, cigányságnak van
identitástudata, az már eleve mintegy negatív identitástudat, válasz, reflex. Stigmatizáció ez –
„hátunkon a C betű”, ahogy a folklorisztikus cigány megfogalmazás mondja, s ez a C betű
úgyszólván leradírozhatatlan. Mert a szociálpszichológiai mechanizmus általánosítja a
cigányokról szerzett valós tapasztalatokat, és az ezekből kialakított, végső formájukban már
nem is valós tartalmú előítéleteit nyomasztó súllyal a cigánynak bélyegzett egyénre vetíti,
úgyszólván megfosztva ezzel a humanizált kommunikáció, sőt egyáltalán a szabadon
választott cselekvési stratégia lehetőségeitől. De a cigány-nem cigány reláció objektíve
nehezebb korszakaiban még súlyosabbá is válhat e meghatározottság súlya: előállhat az a
helyzet, hogy a többségi környezet egy hamis érdekellentét jegyében fogalmazza meg globális
viszonyát a kisebbséggel, rákényszeríti e koncepciót a másik félre is, kialakul a mindkét
oldalon átélt szembenállás s így tovább – ezekben a tényezőkben és veszélyekben kereshetjük
jelenünk cigánykérdésének leglényegesebb elemeit.
Térjünk azonban vissza az összkép egyszerűbb konkrétumaira; kíséreljük meg felvázolni
cigányságunk helyzetét és a környező társadalomnak a cigánysághoz való viszonyát.
TELEPÜLÉSI SZEGREGÁCIÓ
Az 1971. évi felmérés szerint a magyarországi cigányok lakásainak kétharmada volt
elkülönült telepeken, azaz olyan zárt települési egységekben, amelyek a nem cigány
települések szélén vagy a településektől távol feküdtek, többé-kevésbé homogén cigány
népességnek adtak otthont, és a szociális követelmények normáinak nem feleltek meg. Az
épületek (amelyeket általában a lakók maguk építettek, általában hulladékanyagból) műszaki
állaga messze normák alatti, az egy főre jutó alapterület és légköbméter elégtelen, általában
hiányzik a megfelelő ivóvíz, nincs csatornázás, nem megfelelőek vagy nincsenek is
árnyékszékek, általában hiányzik a villany, gáz, nincs járda és szilárd burkolatú közút, a
szolgáltatóhálózathoz, iskolához, közigazgatáshoz való kapcsolódás a távolság és az utak
hiánya miatt elégtelen, a lakossági normáknak megfelelő higiéniás színvonal alapfeltételei
sem adottak stb.
Amikor a cigányság a középkorban a Kárpát-medencébe érkezett, vándorló életmódot
folytatott, telepekről ebben az időben nem beszélhetünk. A gazdaságilag fejlettebb belső
országrészben (tehát a mai Magyarország területén) a XVIII. században a vándorló
közösségek letelepedése nagyjából megvalósult. Mária Terézia rendeletei előírták egyebek
mellett a cigányok letelepítését – e törekvéseknek azonban inkább Erdély és a Felvidék
vonatkozásában volt jelentőségük, az ugyanekkor készült, egymást követő összeírások az
Alföldön és a Dunántúlon nagyjából már megtelepedett, nem migráns cigányságot rajzolnak
elénk. A Mária Terézia-féle rendeletek ugyanakkor tiltották a telepszerű, szegregált
letelepedést. Igen jellemző, hogy mégis éppen ebben a korban indult meg a telepek
képződésének máig tartó folyamata. Somogy megyében például, ahol a XX. század első
felében száznál több telepről tudunk, az 1779 évi összeírás még csak egyetlen telepet ír le, a
falunkénti 1-4 család jellemzi a koncentráció igen alacsony mértékét. Számos máig is fennálló
telep történetét éppen a XVIII. század második feléig követhetjük vissza. A korabeli
rendeleteket tehát alsó szinten eredményesen szabotálták,1 s a XIX. század folyamán a
települési szegregáció közel teljessé vált. Századunk első felében a települési elkülönültséget
mintegy 90%-osra vagy annál is magasabbra becsülhetjük, a teleplakók sorsát csak a városi
muzsikus (magyar) cigányok egy része, egyes vidékeken néhány anyagilag felemelkedett
(oláh) cigány kupeccsalád, valamint az asszimilációhoz rendhagyó, egyedi utakat találó
kisszámú kivétel tudta elkerülni.
1964-ben rendelet született a jobbára cigányok lakta, „szociális követelményeknek meg
nem felelő” telepek felszámolására. A rendelet az elköltözőknek kedvező kölcsönfeltételeket
is biztosított. Főként e lökés nyomán indult meg az a folyamat, amelynek számottevő
eredményeit már az 1971. évi adat – a telepen lakók aránya 2/3 – is kifejezi.
A telepek feloldódásának törvényesen is támogatott spontán folyamata azóta tovább
1 2
folytatódott – az eredményeket azonban nehéz számszerűen felmérni. 1978-ban egy
államtitkári nyilatkozat 28 ezerre teszi a telepen lakók számát3 – ezzel szemben teljesen
bizonyos, hogy 28 ezer családnál (= legalább 150 ezer ember) is több él még telepen. Egy
nem publikált 1978. évi hivatalos adat szerint 81 ezer cigány él telepeken, a számba vett
cigányok mintegy egynegyede – ez az adat azonban a helyi tanácsok jelentéseinek
összegezéséből származik, s így ráfér az alapos forráskritika (egyrészt bizonyos települési
koncentrációkat – ha azok közvetlenül a településhez csatlakoznak, vagy ha villanyáramot
kaptak stb. – nem minősítettek „szociális követelményeknek nem megfelelő” telepnek,
másrészt pedig a tanácsok minden esetben jelentik a telepek felszámolásában elért
eredményeket, de általában nem szoktak említést tenni új telepek spontán képződéséről, holott
ez is gyakori eset, és jelentősen befolyásolja az összképet). Summázva azt mondhatnánk,
hogy a telepen lakó cigányok aránya ma is egyharmad fölött van, talán az 50%-ot is
megközelíti – mivel azonban a „telep” pontos kritériumait meghatározni valóban nem
könnyű, helyesebb, ha tárgyszerűbben közelítjük a kérdést, számba vesszük a konkrét
fejleményeket, figyelembe véve a minőségi tényezőket is.
1. A telepi létviszonyok igen sok esetben javultak. A tömeges kiköltözések eredményeként
a zsúfoltság – ha nem is a lakásokon belül, de a lakóépületek között – csökkent, a korábban
egyöntetűen primitív, barkácsolt hajlékok sorában megszaporodtak a műszaki állagukban
magasabb színvonalú – téglafalú, cseréptetejű – épületek, néhol már körülkerítve. Néhol
megtörtént a minimális közművesítés is: a telep legalább közkutat kapott, esetleg betonjárdát,
kivételes esetekben villanyt is, vagy közös vécét is épített a helyi tanács, esetleg a szilárd
burkolatú utak hálózata is elérte a telepet.
2. Ε pozitív folyamattal párhuzamos egy negatív folyamat: legalább ugyanennyi esetben
tapasztalhatjuk, hogy a telepi létviszonyok romlottak és romlanak. Nemcsak azért, mert nem
minden telepre vonatkozik a tömeges kiköltözés tendenciája (ha kisebb számban is, de vannak
éppenséggel „virulens”, növekvő telepek is), hanem romlik a csökkenő népességű telepek
helyzete is. Ε negatív irányú folyamat tényezői a következők:
a) A telepek infrastrukturális helyzetének javítása elé paradox módon éppen a telepek
felszámolásának hivatalos programja görbít akadályt; ha ugyanis X telepet a terv szerint
belátható időn belül fel akarjuk számolni, akkor természetesen nem fogjuk előbb drága
pénzen közművesíteni. A telepfelszámolás elmarad, illetve elodázódik a beláthatatlan jövőbe,
a telep hosszú távra ott marad mélyen a társadalmi normák alatti létviszonyok közepette. Ε
kelepce is egyik igen lényeges oka, hogy a fennmaradt telepeken a közműviszonyok vagy
semmit, vagy csak minimálisan javultak, a „minimális” javulás pedig az emelkedő társadalmi
normákhoz viszonyítva relatív romlást jelent.
b) Meghatározó tényező, hogy a kiköltöztetés szelektív elvű volt: a „legjobb”, a társadalmi
normáknak anyagi színvonalban, életvitelben, viselkedésben leginkább megfelelő családok
juthattak hozzá. Ezért a telepeken visszamaradt népesség kontraszelektált, a szó biológiai,
gazdasági, kulturális és morális értelmében. Olyan háztartásokat hagyott vissza az
átrendeződés, amelyekben a kereső öreg, beteg; csonka családokat, sokgyerekes családokat,
egyensúlyukat vesztett családokat. A visszamaradtak olyan (csonka) közösségeket alkotnak
tehát, amelyek cigányságunk egészénél vagy átlagánál kedvezőtlenebb képet mutatnak:
nyomort, kirívó elesettséget és esélytelenséget. A telepek morális arculata is ennek megfelelő.
c) Részben e tényezőn túlmutató jelenség a megmaradt telepek slumosodásának
folyamata. Archaikusabb vidékeinken, például Somogyban elvétve megtalálhatjuk még a
cigánytelepnek azt a muzeális típusát, amely egy tradicionális kultúrájú, társadalmi
szervezetében szorosan kötött, mindennapjaiban a részletekig szabályozott népességnek ad
alacsony színvonalú, de a lakók emberi tartásának megfelelően rendezett és tiszta otthont –
nagyjából ilyennek kell elképzelnünk a fél évszázaddal ezelőtti telepek döntő többségét.
Fontos tudnunk, hogy ehhez képest másodlagos jelenség a társadalmi, kulturális és morális
szétesettséget tükröző jelenkori slumtelep, amely túl az infernális higiénés viszonyokon
melegágya mindenfajta devianciának. A harmincas, negyvenes és ötvenes években igen
gyakori volt a telepek hatósági átköltöztetése és összeköltöztetése, ami minden esetben
összezúzta az érintett közösségek természetes úton létrejött társadalmi struktúráját, és
jelentősen meggyorsította a slumosodást. A másik jellegzetes szituáció, amelyben slumtelepek
jönnek létre, az ipari nagyváros perifériája – az urbanizáció ilyesféle árnyéksávjaiban
hatványozódik a függőségi helyzet és a marginalizáltság tudata. Kevésbé látványos, de
egyértelműen meghatározható slumosodásról számolnak be a legtöbb falusi és kisváros széli
cigánytelep lakóival készített mélyinterjúk is.
3. A hatvanas évek második felében és a hetvenes évek első felében a telepek
feloldódásának folyamata lendületet vett – a lendület azonban a hetvenes évek végére erősen
lefékeződött, megtorpant. Egyrészt azért, mert a kiköltözéshez biztosított pénzügyi hitel
esetenkénti keretösszege – a kétszeri emelés dacára – már távolról sem elegendő sem egy
lakás megvásárlásához, sem felépítéséhez. Másrészt a már említett szelektív elv
következményeként: mivel a kontraszelektált, máig telepen rekedt családok – éppen a
legdrámaibban rászorulók! – nem rendelkeznek a kölcsön feltételeivel és a kölcsönösszeget
kiegészítő saját anyagi tartalékkal. Harmadrészt: mivel a gyakori hivatkozás szerint nem áll
rendelkezésre a szükséges építőipari kapacitás. Negyedrészt: jelentősen fékezik a telepek
feloldódásának folyamatát a cigánysággal kapcsolatos előítéletek, diszkriminatív modellek is.
Ez részben az alsó szintű hatóságok magatartásában fejeződik ki, amely gyakran teljesen
passzív (a központi programot szabotálva például több megye felhasználatlanul hagyja és
visszafizeti a telepek felszámolására kapott pénzügyi keretet). De túl ezen: társadalmunk
egyre kevésbé hajlamos befogadni a telepekről beköltözni próbáló, asszimilálódni vágyó
cigány családokat, minden törvényes és törvénytelen eszközt megragad a beköltözés
megakadályozására. A máig megmaradt és várhatóan hosszabb távon is maradó telepek
problematikája rokon a tanyakérdéssel és az aprófalukérdéssel: eltüntetésük érdekében
fejlesztésük elmaradt, eltüntetésük azonban nem sikerült, s így mint meghatározó élettértípus
hosszú távra konzerválnak, sőt örökítenek át egy társadalmi norma alatti létformát.
4. Mindeddig csak a „szociális követelményeknek meg nem felelő, klasszikus
cigánytelepekről volt szó, holott problémájuk aligha választható külön a települési
szegregáció tágabb problémájától, a gettókérdéstől. A cigánygettóknak a klasszikus telepeken
kívül több változata ismeretes:
a) Már a XIX. századtól gyakori volt az a spontán fejlemény, amelynek során faluk vagy
kisvárosok egy-egy utcájában koncentrálódott a cigányság – főleg magyar cigányok,
muzsikusok -, nem éppen a klasszikus telepekre jellemző települési és lakásviszonyok mellett,
de a korabeli normák alsó határán és szegregáltan (pl. Szolnok, Csurgó).
b) A telepek felszámolását célzó erőfeszítések gyakran ehhez hasonló települési
képződményeket hoznak létre: települések belterületén a legértéktelenebb, műszakilag elavult
utcák vagy körzetek kerülnek fokozatosan cigánykézre, válnak mindinkább homogén
lakosságú gettókká (pl. Siklós vagy Budapest több körzete).
c) A cigánytelepek felszámolása igen gyakran formális marad: a telepen lakóknak katonai
célra épült barakktelepeken (pl. Szolnok) vagy régi uradalmi cselédházakban (pl. Kaposvár)
adnak szükséglakásokat – az új települési koncentráció ugyan nem éri el a társadalmilag
érvényes normák szintjét, hivatalosan mégsem sorolják a „szociális követelményeknek meg
nem felelő” kategóriába.
d) A telepek felszámolását célzó 1964. évi rendelet előírta a telepről kiköltöző cigányok
szórt telepítését; a gyakorlatban azonban – bár általában maguk a költözők is a szórt telepítést
igényelték – a rendeletnek e passzusát figyelmen kívül hagyták, leginkább az építkezések
felvonulási költségeinek megtakarítására hivatkozva. Akár ún. „Cs” (csökkentett színvonalú)
lakásokat építettek, akár más, jobb típustervek alapján dolgoztak, akár a telepfelszámolás
jegyében, akár „belvizes” vagy „árvizes akció” keretében valósult meg az építkezés, a
cigányokat az esetek többségében zárt egységben telepítették. A település szélén húzódó
utcasor igénytelen egyenházai, az új Dankó Pista utcák ma már jellegzetes „színfoltjai”
falvainknak és kisvárosainknak. Előnyük a klasszikus telepekkel szemben, hogy műszaki
színvonaluk – ha nem is haladja meg a társadalmi norma legalsó határát – kétségtelenül
magasabb a telepinél. Óriási hátrányuk azonban, hogy – éppen magasabb műszaki értékük
miatt nem ítélhetők lebontásra, mint a telepek – ezek az új gettók tehát hosszú távon
tartósítják a cigányság települési szegregációját.
e) Az Alföld tanyás vidékein megfigyelhető egyes tanyakörzetek slumosodása és egyben
elcigányosodása. A mechanizmus lényege: a tanyai lakások részei a település
lakáskontingesének, egyes körzetekben nem nélkülözhető, de legértéktelenebb részei; így egy
nyomorszinten élő réteg (ismét csak leginkább csonka családok, minimális járadékból élők,
morális egyensúlyukat vesztettek) a különbözeti összegért vállalja a lakáscserét és vele a
minden tekintetben előnytelen helyzetet; amikor egy-egy ilyen körzet cigány lakóinak aránya
túllép egy kritikus határon, a lakások piaci értéke ugrásszerűen tovább csökken, és végső
lökést kap a nem cigányok elköltözése.
f) Hasonló mechanizmus útján történik a Dél-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl és az északi
országrész aprófalvaiban is az elcigányosodás; a folyamat végpontján homogén
cigányfalvakat találunk.4
A települési szegregációból való kilépés az asszimilációnak egyrészt feltétlen velejárója –
az asszimiláció útjára lépett család mindenáron kiszakítja magát a szegregációból -, másrészt
feltétele az asszimilációnak – a társadalmi segítséggel a szegregációból kilépő családok esélyt
nyernek az asszimilációra. Az összefüggés fordítva is fennáll: a szegregációból kilépni nem
tudó családok képtelenek az asszimilációra, azok a kilépett családok pedig, amelyeket új
lakóhelyükön utolér a szegregáció, disszimilálódnak.
Ha a klasszikus cigánytelepek lakosságát cigányságunk egészének 40%-ára becsüljük,
további legalább 30%-ot hozzá kell ehhez tennünk: a nem kimondottan telep jellegű gettók
lakosságát. A többé-kevésbé szegregált települési viszonyok között élő cigányok aránya így
70% körül vagy inkább fölött van. Fontos tudnunk, hogy számukra a szegregáció nem maguk
választotta élethelyzet, hanem elháríthatatlan kényszer. Annyit jelent ez, hogy cigányságunk
legalább 70%-a számára nem biztosítjuk a vágyott asszimiláció elemi alapfeltételeit. (Nem
jelenti ez természetesen azt, hogy a további 30% asszimilált lenne – ők csupán a talán
legalapvetőbb előfeltétellel rendelkeznek már.)
A mintegy 40%-nyi telepi népesség fékeződő ütemben ugyan, de csökken, és valamelyes
csökkenés a továbbiakban is várható. A ma kb. 30%-ot kitevő nem telepi, de gettólakó
cigányság száma és aránya azonban inkább növekedni látszik. Egészében úgy tűnik, hogy a
szegregációban élő cigányság aránya a hetvenes évek végén 70% körül stagnál, és nem kizárt,
hogy a jövőben egyenesen emelkedni fog. (Az összkép persze nem statikus, ellentétes irányú
mozgások mobilizálják. Rendkívüli egyéni erőfeszítések eredményeként létezik egy
asszimilációs vonulat: a feloldódó telepek népességének egy része nem szegregált települési
viszonyok közé kerül stb. – a folyamat azonban reverzibilis: megfogható egy disszimilációs
vonulat is.5 Más szóval: a cigánytelepek felszámolására irányuló állami erőfeszítések talán
javítottak valamit a cigányság anyagiakban mérhető élethelyzetén, ám az erőfeszítések végső
soron nem bizonyultak elégségesnek az asszimilációs feltételek megteremtéséhez.
MUNKAERŐ-PIACI SZEGREGÁCIÓ
A középkorban a bevándorló cigányok a foglalkozási struktúra perifériáján helyet kaptak –
például hóhérok, dögeltakarítók voltak. Valószínű, hogy már a vándorlás idején szerepet
kaptak a hagyományos fémműves-foglalkozások is, más foglalkozások később, a Kárpátmedencében
tradicionalizálódtak (pl. a sár- és vályogmunka, csak viszonylag későn a
muzsikusfoglalkozás, a tollkereskedés stb.). A XIX. századra viszonylag rendezett kép alakult
ki: a még feudális berendezkedésű társadalomban a cigányság integrált helyet kapott, a
települési szegregációhoz hasonlóan rögzült a foglalkozási szegregáció is; e rendszerben a
cigányság következetesen elkülönített hellyel rendelkezett, s legalsó hellyel – ez azonban
mégiscsak hely volt, fix szerepkör a társadalmi munkamegosztásban és a patriarchális
értékrendben. Komolyabb zavarok akkor álltak elő, amikor a kapitalista tömegtermelés
kikezdte a tradicionális foglalkozások létjogosultságát: fokozatosan megszűnt a cigányok
készítette kézműipari termékek (kovácsmunkák, rézkészítmények, kézi faragású faáruk stb.)
kereslete. A két háború közötti időszakra a helyzet már súlyossá vált: a megnövekedett
létszámú cigányságnak a tradicionális foglalkozások már a megélhetés alsó szintjét sem
biztosították, általában legfeljebb mint kiegészítő jövedelemforrások őrződtek meg, s
cigányság döntő többsége falusi munkanélkülivé vagy félmunkanélkülivé vált, részévé a
hárommillió koldusnak. Az új orientáció ebben az időben az alkalmi mezőgazdasági
napszámmunka, amely a teljes létbizonytalanságot jelentette, s így szükségszerűen kiegészült
koldulással, sőt egyes csoportoknál, egyes vidékeken foglalkozásszerű lopással is. A
deklasszálódási folyamat a negyvenes években fejeződött be. Ekkor a korábbi fogyasztó réteg
eltűnése révén megszűnt a nagy múltú muzsikusfoglalkozás piaca (más kérdés, hogy később,
a hatvanas évektől részben regenerálódott), s a többi tradicionális foglalkozás maradványait is
elsöpörte a történelem. Ezzel a cigányság hatalmas, keményen megszenvedett történelmi
tőkéje semmisült meg. A fejlemények mély tudati defektussal is jártak, azért is, mert az új
hivatalos értékrendben a tradicionális foglalkozások legtöbbjét (a kereskedést, a magánüzemű
kézműipart, a szórakoztatóipart) antiszociális magatartásként tüntette fel.
1945-ben a hárommillió koldus sorsát a földosztás volt hivatva megoldani – e nagyszabású
társadalmi átalakulásból azonban a cigányság kimaradt: a cigányok vagy nem is igényeltek
földet, vagy igényeltek, de – ritka kivételeket nem számítva – nem kaptak. (Gyakori eset volt,
hogy nem cigány agrárnincstelenek is tartózkodtak a földigényléstől, őket azonban a politikai
agitáció hamar meggyőzte – a cigányok irányában ilyen agitáció nem folyt.) Ε történelmi
mulasztás annál szembeszökőbb, mivel cigányságunk számottevő része (talán harmada) ebben
az időszakban mezőgazdasági alkalmi munkás, agrárnincstelen volt (és ilyenformán maradt is
tovább).
Az ötvenes években történt a magyarországi cigányság sorsában először pozitív változás, a
munkanélküliség megszűnése révén. Bár a cigányok mind biológiai, mind pszichikai
kondíciójukat, mind tradícióikat és általános kultúrájukat tekintve igen kevéssé feleltek meg
az előttük új világként megnyíló ipar és építőipar igényeinek, az extenzív iparosítás
időszakában a tömegmunkaerő kereslete olyan erős szívóhatást gyakorolt, hogy nehezen és
nem máról holnapra, de kialakult az új orientáció.
A hatvanas évek közepére vagy végére a munkaképes korú cigány férfiak munkába állítása
nagyjából befejeződött. Ma az aktív korosztálynak országosan közel 90%-a munkavállaló –
tekintettel a rokkantak és betegek magas számára, ez nagyjából teljes foglalkoztatottságot
jelent. További tartalékok mozgósítása csak a nők munkába állításával történhetne (a
foglalkoztatottság szintje itt 40% alatt van), ennek azonban több, nehezen áthágható akadálya
van:
1. Távolról sem elegendő az óvodai-bölcsődei férőhelyek száma 2. Amennyiben volna is
óvoda és bölcsőde, a diszkrimináció akadályozza, hogy oda cigány gyerekek megfelelő
arányban bejussanak (akkor is, ha rendeletek biztosítanak elsőbbséget nekik), de 3 a tradíciók
is gátolják, hogy cigánycsaládok gyerekeiket óvodába-bölcsődébe járassák. 4. Nincsenek is
megfelelő munkahelyek a cigány női munkaerő foglalkoztatásához. A cigányság döntő
többsége falun él, ahol általában is súlyos probléma a női munkaerő elhelyezése, a kevés helyi
vagy közeli munkahely nem elsősorban az okkal vagy ok nélkül értéktelennek tartott, de
mindenképpen kezdő, gyakorlatlan cigány jelentkezőknek jut. A lehetséges munkahelyek
távol vannak, az ingázás terhét nőktől megkövetelni aligha lehet. 5. Akadályozzák a munkába
állást a tradíciók is, melyek szerint a cigány nő helye a háztartásban van. – Mindezek szerint a
helyzet további gyors javulása aligha várható, és általánosságban leszögezhetjük, hogy a
foglalkoztatottság további kiterjesztésétől előrelépés már nem remélhető – ez a helyzet immár
a hatvanas évek vége óta.
Azóta az új foglalkozási struktúrának inkább a hátulütői váltak egyre feltűnőbbé,
nevezetesen a következők:
1. A cigányság csaknem teljes tömege kvalifikálatlan munkaerőként jelentkezik a
munkaerőpiacon. Ez több, súlyos hátrányos következménnyel jár: alacsonyabb bérszinttel;
beszűkült választási lehetőséggel; eleve alacsony – a legalacsonyabb – társadalmi
presztízzsel; a munkához való viszony egy speciális típusával: ebben a szektorban a
legteljesebb a munkától való személyes elidegenedettség, ezzel is összefüggésben súlyos a
frusztráció; stb.
2. Részben az alacsony kvalifikációs szintből, részben pedig diszkriminációs okokból a
cigány munkavállalók döntő többsége (mintegy 80-90%-a) nem lakóhelyén kap munkát,
hanem napi vagy még gyakrabban heti ingázó. A cigány munkavállalóknak közel egyharmada
Budapestre jár (ők teszik ki a Budapestre ingázó munkásoknak csaknem egynegyedét),
sokszor igen nagy távolságról is; a többi ingázó cigány munkás (60%) vidéki ipari centrumok
„vendégmunkása”. A hetvenes években történt némi kiegyenlítődés a magyar ipar földrajzi
elosztásában, az ily módon „hazakerült” munkások azonban éppen nem a cigányok voltak. Az
ingázás igen súlyos plusz fizikai terhelést jelent a cigány munkavállalóknak, ezenfelül pedig
meghatároz egy specifikus életmódot és kulturális szintet-karaktert.
3. A hatvanas évektől a magyar munkások gazdasági aktivitása számottevő mértékben az
ún. második gazdaság irányába terelődött, a jövedelmek egyre tekintélyesebb része származik
a második szektorból. Ε tendenciából a cigányság úgyszólván egészében kimaradt, főként
azért, mert az ingázó munkásnak általában nincs lehetősége pluszmunkát vállalni – de azért is,
mert általában nem rendelkezik az informális munkaerőpiacon a szükséges személyes
összeköttetésekkel. Amennyiben sikerült is a cigány munkások egy kisebbségének helyet
találni a második gazdaságban (pl. építőipar, kubikmunka stb.), helyzetük nem cigány
társaikhoz képest itt is hátrányos: nagyobb munkaráfordítással kisebb jövedelemért
dolgoznak, igen gyakran a feketemunka-piac szervezőitől is kizsákmányolva. Aligha
tévedünk, ha az így adódó jövedelemkiesést az összjövedelem 30%-ánál is magasabbra
becsüljük.
4. A cigányság azon belül is, hogy a cigány munkások segédmunkások és ingázók, a
munkaerőpiac perifériáján kap helyet. Az ötvenes években már az induló helyzet is igen
kedvezőtlen volt, a munkaerő-piaci marginalizálódás azonban azóta is folyamatos, a hetvenes
évek végére pedig olyan méreteket ölt, hogy munkamegosztási vonatkozásban is
szegregációról kell beszélnünk. A folyamat végpontján kialakulnak azok a munkahelyek és
munkakörök, amelyek zömben vagy kizárólag a cigány munkaerővel töltődnek meg, míg a
többi munkahely és munkakör egyre inkább bezárul a cigány munkavállalók előtt. A
„cigánymunkakörök” az ingázó segédmunkás kategóriáján belül a következők: építőipari
segédmunka, köztisztasági munkák, földmunkák (kubik, mélyépítés, téglagyár), bányamunka,
mezőgazdasági szezonmunkák stb. – tehát olyan szerepek, amelyeket hasonló kavalifikációs
szintű nem cigány munkavállalók nem vállalnak (és amelyeket módjuk van nem vállalni):
speciálisan nehéz fizikai munkák, egészségre súlyosan ártalmas munkák, a bérpolitika
szeszélyei folytán feltűnően alulfizetett munkák és valami egyéb okból hagyományosan
megvetett munkák. Külön is említést érdemelnek a rendkívül hátrányos mezőgazdasági
idénymunkák, amelyeket a nagyüzemek az adott termékszerkezet és technológia mellett nem
képesek nélkülözni (illetőleg: mivel rendelkezésre áll az olcsó cigány munkaerő, semmi nem
kényszeríti őket e munkák kiiktatására), s ezért több-kevesebb tudatossággal gátolják a cigány
munkaerő lekötődését, hogy a mezítlábas munkaerő-tartalékot céljaikra biztosítsák – csakúgy,
mint ahogy ezt a századforduló és a század első felének mezőgazdasági nagyüzemei tették
(akkor még nem cigányokra szorítkozva).
A vázolt helyzet immár a belső gyarmatosítás képét mutatja. A probléma
cigányvonatkozásai nem választhatók el egyes elmaradt földrajzi régiók általánosabb
munkaerő-piaci problémáitól, de az antropológiai-etnikai diszkrimináció tényezője révén
specifikusak, és minden regionális keretű gondnál súlyosabbak, az oldódás tendenciájára
pedig éppenséggel semmi jel nem vall, még annyira sem, mint a települési szegregáció
esetében.
ANYAGI HÁTRÁNYOK
A cigányság hátrányos helyzete egyrészt anyagiakban mérhető. A magas termelékenység, a
társadalmi átlagtól eltérő családnagyság (1971: 4,5 fő, szemben az országos átlaggal: 3,2 fő)
eredményezi, hogy bár a munkaképes korú cigány férfiak közel a társadalmi átlagnak
megfelelő arányban végeznek munkát, az egy keresőre jutó eltartottak száma a
cigánycsaládokban döntően magasabb a társadalmi átlagnál (2,2 – az országos átlag: 0,8). A
társadalmi munkamegosztásban elfoglalt kedvezőtlen helyzet eredménye, hogy a döntő
többségben kvalifikálatlan cigány dolgozók átlagos keresete jelentősen alacsonyabb a
társadalmi átlagnál. A kvalifikációs szinten túl összetett okai vannak annak, hogy még azonos
kategóriákon belül is alacsonyabb a cigányok jövedelme a kategória átlagánál (1971: cigány
szakmunkás: 2090 Ft, nem cigány szakmunkás: 2700 Ft; stb.). Mindezek folytán 1971-ben a
magyarországi cigány háztartásokban az egy főre eső jövedelem átlagosan 540 Ft volt,
miközben a magyarországi háztartások átlagában ez az összeg már 1500 Ft körül mozgott
(1972. 1586 Ft).
További hátrányokat mérhetünk, ha a nemzeti jövedelem újraelosztásának rendszerét
vesszük elemzés alá. A munkás az általa termelt javak értékének csupán egy hányadát kapja
meg munkabér formájában; a többit az állam visszatartja egyrészt az államapparátus
működési költségeire, a hadügyi kiadásokra és a távlati fejlesztésekre, másrészt pedig hogy –
úgymond társadalmi hátrányokat kiegyenlítendő – közvetett, béren kívüli juttatások
formájában ossza el azt. Ez a közvetett újraelosztásra kerülő tétel a közvetlen, bérszerű
juttatások tételének mintegy felére tehető, a belőle való részesedés viszont igen differenciált.
Tekintsük át ilyen szempontból is a cigányság helyzetét:
– Állami (tanácsi) bérlakásban a cigányságnak csupán 11,6%-a lakik (1971), sokkal kisebb
hányada, mint a nem cigánycsaládoknak; részben azért, mert a cigányok háromnegyede falun
él, ahol úgyszólván egyáltalán nincsen állami lakás – ez a körülmény azonban csupán a
hátrányos helyzet létrejöttét magyarázza, hiszen az összefüggés megfordítható: a cigányság
háromnegyede épp azért lakik falun, mert – bár általában a városi munkaerőpiacon érdekelt –
nem juthat városban bérlakáshoz; a lakáshoz jutásban a cigánycsaládok hátránya a
leghatározottabb diszkrimináció útján valósul meg.
– A cigányok, mivel túlnyomórészt telepeken, falun laknak, a társadalmi átlagnál
hasonlíthatatlanul kisebb arányban részesülnek az infrastrukturális beruházásokból.
Lakásaikban nincs villany (43,9%), vízvezeték és csatornázás (91,9%), a ház előtt nincs járda,
szilárd burkolatú közút, de mivel járművekkel nem rendelkeznek (motorkerékpár, autó a
családok 2, illetve 0,6%-ában van), nem használják az országutakat, autóparkolókat sem stb.
stb. (1971. évi adatok).
Tekintve a cigányháztartások igen alacsony vásárlóerejét, az átlagosnál kevesebbet
vásárolnak a szubvencionált árukból és szolgáltatásokból. (E tekintetben kivétel a
tömegközlekedés, amelynek „kedvezményéből” – főként az ingázómunkás-életmóddal
összefüggésben – az átlag fölött részesülnek.)
– Bár a cigányság biológiai kondíciója mélyen a társadalmi átlag alatt van, a társadalmi
átlag alatti arányban veszi csak igénybe az egészségügyi ellátás juttatásait.
– A cigányság aránytalanul kis töredékét élvezi csak annak a társadalmi ráfordításnak,
amelyet az oktatási tárca „újraoszt”. Átlag alatti a kollégiumokban elhelyezett cigány tanulók
száma is (nem számítva az állami gondozottakat).
– Némileg hasonló a helyzet a közművelődés területén is; kivétel a mozi- (a cigányságnál a
mozilátogatás a lakossági átlag fölött van) és a tévéfogyasztás (ez kb. átlagos), de éppen az
anyagilag is igényesebb közművelődési fogyasztás a lakossági átlag alatt van.
Nem jobb a helyzet a szűkebb értelemben vett szociális ellátottság terén sem:
– Nyugdíjat aránytalanul kevés cigány kap – az inaktív életkorú cigányok aránya
feleakkora sincs, mint az összlakosság inaktív részéé, másrészt az inaktív életkort elértek is
csak kevés esetben rendelkeznek a nyugdíjellátás bürokratikus feltételeivel (pl.
mezőgazdasági idénymunkás volt, nem volt munkaviszonya, vagy volt munkaviszonya, de
nem képes azt igazolni). Amennyiben cigányok mégis kapnak nyugdíjat, az a társadalmi
átlagnál jóval kisebb összegű. Ε negatívumot nem egyenlíti ki az sem, hogy a cigányok
körében az átlagosnál sokkal magasabb a rokkantnyugdíjasok átlagos összege ugyancsak a
társadalmi átlag alatt van.
– Hátrányos helyzetben van a cigányság a családi pótlékot tekintve is, még akkor is, ha
figyelmen kívül hagyjuk a munkaviszonnyal nem rendelkező eltartók eseteit. A jelenlegi
rendszerben ugyanis e juttatás nem arányosan progresszív, hanem a háromgyerekes családot
részesíti előnyben – a cigánygyerekeknek viszont csak kevesebb mint egyhatoda nevelkedik
olyan családban, ahol három kiskorú gyerek van (további nem egészen egyhatoduk egy-két
gyerekes családban és több mint kétharmaduk 4-9 gyerekes családokban nő fel). Ilyenformán
ma Magyarországon az egy cigánygyerekre jutó családi pótlék összege alacsonyabb, mint az
egy nem cigány gyerekre jutó összeg.
– Az óvodában és bölcsődében nevelt cigánygyerekek aránya igen alacsony (óvoda: kb.
25%-a, lakossági átlag: 84%), hasonlóan a szociális otthonokban elhelyezett idős és rokkant
cigányok aránya.
– Üdültetési és gyermeküdültetési akciókban cigányok úgyszólván egyáltalán nem kapnak
helyet.
– Egyedül a helyi tanácsok kezelésében lévő közvetlen szociális pénzsegélyekből
részesedik a cigányság magasan a társadalmi átlag fölött, ezek azonban annyira
jelentéktelenek, hogy inkább csak propagandisztikus jelentőségük6 van (negatív eredményű
propagandisztikus jelentőségük).
A cigányok tehát, akik történeti okokból a leginkább lennének rászorulva a
kedvezményezett támogatásra, nem kedvezményezettjei a szociálpolitikának, hanem
éppenséggel teherviselői más, kedvezményezett társadalmi csoportok államilag szervezett
támogatásának.
OKTATÁS ÉS MŰVELŐDÉS
1971-ben a magyarországi felnőtt cigányoknak csaknem 40%-a volt analfabéta, 8 osztály
általános iskolai végzettsége csupán 10,6%-nak, középiskolai végzettsége 0,5%-nak,
egyetemi-főiskolai végzettsége 0,1%-nak volt. Az analfabéták és a 8 osztály előtt
megrekedtek korántsem csak az idősebb korosztályokban voltak találhatók, hanem igen nagy
arányban azok között is, akik már 1945 után léptek iskoláskorba. 1971 óta a helyzet
formálisan némi javulást mutatott. A hatvanas évek második felében elrendelt szigorítások óta
a beiskolázás megközelíti a 100%-ot, 1978-ra a megfelelő korosztályoknak már 28%-a
eljutott a nyolcadik osztályig. A lakosság átlagos iskolázottsági szintje azonban sokkal
gyorsabban növekszik, így az abszolút számok emelkedését a relatív lemaradás fokozódása
kíséri. A törvény előírta 8 általános iskolai osztály elvégzése a cigányság egésze számára még
igen távoli vágyálom, mivel
– az iskolázottság alacsony szintje öröklődő természetű jelenségek (analfabéta és
félanalfabéta szülők gyerekei az iskolában behozhatatlan hátrányban vannak) ;
– a sokgyerekes családok gyakran nem nélkülözhetik a felserdült, de még iskolás gyerek
keresetének kiesését vagy otthoni munkáját;
– a szegénység kultúrájában jellemző korai házasság is gyakran csonkítja az iskolai
tanulmányokra jutó időt;
– a túlkoros gyerekek (1958: 51%) gyakran felmentést kérnek, és általában kapnak is;
– a gyerekek anyanyelve jelentős hányadnál nem magyar, s ezt az oktatás nem veszi
figyelembe (anyanyelvi oktatás sem a cigány, sem a román anyanyelvűek esetében
gyakorlatilag nincsen) ; stb.
Mindezek az adatok csak a mennyiségi vonatkozásokról szólnak – ezekhez járulnak az
oktatás minőségének jellemzői is. Növekszik a csökkent értékű, gyógypedagógiai és
korrekciós osztályokba utalt – és igen sokszor reális ok nélkül oda utalt – cigánygyerekek
aránya (a gyógypedagógiai osztály sok helyütt szinte azonos a cigányosztállyal), s ahol a
cigánygyerekek egyéb meggondolások alapján elkülönített osztályokban, iskolákban tanulnak,
ez az elkülönítés is gyakran csak diszkrét leple a csökkentett tartalmú oktatásnak (képesítés
nélküli vagy büntetésből a cigányosztályba helyezett pedagógusok tanítanak összevont
osztályokban stb.). A cigányok élményvilágában a frusztráció már az iskolával kezdődik: az
esélytelen konfrontáció a nem cigány tanulókkal, az előítéletekkel való első találkozások
taszító környezetté teszik számukra az iskolát, ahol kultúrájuktól, mindennapi életüktől távoli,
idegen tananyagot kellene elsajátítaniuk – ez is oka a nagyarányú lemorzsolódásnak.
Az alacsony iskolázottsági szint következménye is az általános elesettségnek és társadalmi
marginalizálódásnak, de egyszersmind oka is – a kör itt is zárt.
Hasonlóan lehangoló a kép a közművelődés terén is. A tradicionális folklórkultúrának már
csak egyes oláh cigány csoportoknál van jelentősége, de ott is lassú bomlás a sorsa. Az igen
alacsony iskolázottsági szint, amelyhez egyes csoportoknál még nyelvi nehézségek is
járulnak, és a szegénység életmódbeli meghatározói nem teszik lehetővé, hogy a lebomló
folklórkultúra helyére értékes közkultúra kerüljön – a vákuumba a tömegkommunikáció és az
utca közvetítette legsilányabb konzumkultúra törmelékelemei lépnek. Ennyiben részben
egyszerűen a szegénység és a falusi népesség sorsában osztozik a cigányság, helyzete azonban
e tágabb körön belül is speciálisan súlyos. A kulturális fogyasztásban nemegyszer a
diszkrimináció is akadályozza (pl. falun gyakori, hogy a művelődési házban nem kap helyet),
de legalább ennyire az a körülmény is, hogy az intézményesen „ráosztott” „kultúra” a
cigányság kulturális hagyományait és reális, aktuális igényeit tekintve a fogyaszthatatlanságig
idegen (pl. a békési cigányklubban a fehér „misszionáriusok” kispolgári illemszabályokra
oktatják, „helyesen” enni tanítják az engedelmes klubtagokat).
EGÉSZSÉGÜGY
A cigányság súlyos helyzete leírható az egészségügy, a biológiai kondíció oldaláról is.
Itt ismét meghatározó szerepet játszanak a telepi életviszonyok, amelyek – különösen a
slumtelepeken – nem teszik lehetővé az elemi szintű higiéné kialakulását. Az alacsony higiéné
öröklődő jelenség, hosszú távon megmarad, és csak lassan javul olyan csoportoknál is,
amelyek már megszabadultak a telepi létviszonyoktól (azaz. a „szegénység” mint kultúra
funkcionál, időben és térben túlterjed az anyagiakban mérhető szegénység körén). Az
összképen keveset változtat az asszimilációs törekvések útján elindult családok tipikus
attitűdje, modellt követve mániákusan tisztálkodnak és takarítanak, olyannyira, hogy már
diszfunkcionális tisztaságban élnek – e kompenzációs eredetű modell megvalósításához
elsősorban lehetőségek kellenek, azok pedig csak egy kisebbség számára adódnak. – További
ártalomforrás a nem megfelelő, nedves, fűthetetlen lakás, az egészségtelen ivóvíz stb. A
„szegény”-életmód pedig elégtelen táplálkozást jelent, elégtelen ruházkodást stb.
A másik meghatározó a munkaerő-piaci helyzet. A nehéz fizikai munkákat és az
egészségre ártalmas munkákat a cigány munkavállalók úgy végzik, hogy ezekhez nincsenek
történelmi tradícióik, igen kevéssé tudnak tehát energiáikkal és egészségükkel gazdálkodni,
ráadásul a szükséges biológiai alapkondícióval sem rendelkeznek. Az egészségre ártalmas
munkák a „nem jó” munkás egészségére is ártalmasak; igen gyakori eset azonban, hogy a
cigány munkás messze az átlag fölötti teljesítménnyel próbálja kompenzálni anyagi és
önérzeti hiányait, vagy a rá nehezedő morális nyomásra reagál irreális teljesítménytúlhajtással
– s ez ismét csak fizikai károsodáshoz vezet. A rokkantak aránya a cigányok
körében sokkal magasabb az összlakossági átlagnál, az öregek (60 év felettiek) aránya pedig
feleakkora sincs, mint az összlakosság korosztályi megoszlásában.
Harmadik meghatározó az egészségügyi ellátottság hiányos volta. Magyarországon az
egészségügyi ellátás látszólag hiánytalanul demokratikus: minden állampolgárra kiterjedő és
ingyenes. Valójában azonban rendkívül differenciált. Az anyagilag magasabban álló rétegek
anyagi erejüknek és társadalmi presztízsüknek megfelelő színvonalú egészségügyi ellátást
tudnak biztosítani maguknak, miközben társadalmunk alsó rétege csak az ingyenes – és egyre
silányabb minőségű – ellátáshoz jut. A cigányság nagy része egy még alacsonyabb réteget
jelent, vagy más fogalmazásban: e rétegzett rendszeresen is kívül áll – amennyiben nem képes
hozzájutni e kérdéses értékű alapellátáshoz sem, vagy csak igen hiányosan képes hozzájutni.
Egyrészt konkrét akadályok miatt: az orvos messze van, a mentő nem tudja megközelíteni a
cigánytelepet, ahol általában nincs segélykérő telefon sem, a cigánycsalád még az olcsó
gyógyszert sem képes megvenni, nem nélkülözheti a táppénzes napok kieső keresetét stb.
Másrészt nem képes hozzájutni szegénységkultúrájával összefüggő okokból sem: ahol ilyen
kevéssé van mód az egészségügyi szolgáltatások igénybevételére, ott nem alakulhattak ki a
szolgáltatások igénybevételének szokásai sem, vagy csak igen kezdetleges stádiumban vannak
e szokások.
De nem alakulhattak ki ezen a szinten az egészséggel, a testtel való törődés szemléleti
elemei sem. Igen jellemző, hogy például a sportolásnak a cigányéletmód-típusokban
semmiféle helye, szerepe nincsen. A balatonberényi cigánytelep lakói nem szoktak vízisízni,
vitolázni, evezni, korcsolyázni, a gyerekek úgy nőnek fel a Balaton partjától két
kilométernyire, hogy soha nem strandoltak.
Cigányságunk döntő tömegének biológiai állapota kiáltóan rossz, messze az európai
normák alatt áll. Az átlagos életkor mért értékei alacsonyabbak, mint egy XIX. század közepi
magyar parasztfaluban voltak, egyrészt a magas termékenység, másrészt a nagyon
kedvezőtlen halálozási viszonyok okából. Külön is mérhető a rendkívül magas
csecsemőhalandóság.
Ami a cigányságra jellemző magas termékenységet illeti (1970-ben ez több mint kétszerese
volt az országos értéknek, 32 ezrelék, azóta egyes földrajzi régiókban némileg csökkent), e
jelenség, mint mindenütt a világon, cigányságunknál is következménye, velejárója a
szegénység kultúrájának, de ugyanakkor oka is a szegénységnek: teljes foglalkoztatottság
esetén is alacsony szinten tartja az egy főre jutó fogyasztást. Az önmagába visszatérő körből
csakis az életszínvonal radikális emelése, a társadalmi átlaghoz való radikális közelítése útján
remélhető kilépés. Minden olyan elképzelés, amely szerint akár a termékenység kérdésében,
akár általában az egészségügy terén a felvilágosítás fokozásával, egészségügyi propagandával
kell és lehet áttörést elérni, merő utópia. Az ismeretterjesztés szerepe másodlagos: helye van
ott, ahol e viszonyok a primer meghatározók szintjén már előbbre léptek, és csak az
ismeretek, a tudás hiányzik – más esetekben a tudás nem fogja helyettesíteni a lehetőségeket.
ASSZIMILÁCIÓ, INTEGRÁCIÓ
A cigányok diszkriminálásának vannak olyan következményei is, amelyek nem
közvetlenül gazdasági-anyagi kihatásúak. Rövid fogalmazásban: azok a tudati formációk,
amelyek a cigányokat mint cigányokat minősítő társadalmi tudat kényszerű letükröződéséből
adódnak. Az identitás zavarai: „Egy az emberi lét lehetőségeiből kirekesztett és megvetett
embercsoporthoz tartozom, sorsom sem e közösség vállalásával, sem elutasításának kísérlete
árán nem oldható meg – ki vagyok hát, és ki akarjak lenni?”
A diszkriminatív konfrontációt a többségi társadalom tudati arculata és ennek megfelelő
viselkedése határozza meg – a kisebbség tudata és viselkedése függvénye, egyszerűen
tükrözése ennek, amelyen önszántából nem lehet képes változtatni. Ha a többségi társadalom
tudatában és cselekvő reagálásában a cigány „mássága”, fizikai lényének és kultúrájának
idegen specifikumai, másrészről pedig a szegénység kultúrájának jegyei és az üldözöttség
sebei az elutasítást, megvetést és kirekesztést hívják elő, létrejön az a circulus vitiosus,
amelyből a szenvedő fél kitörni képtelen. „Más vagy mint én, ezért megvetlek és elutasítlak,
hogy ne próbálhass olyan lenni, mint én” – a rendszer zárt és stabil.
A cigányság az 1940-es évekig egyértelműen nyomorba taszított és megvetett
embercsoport volt. Amíg azonban – nagyjából a századfordulóig vagy századunk elejéig –
integrált módon helyet kaphatott a magyar társadalomban, és nyomora a tömeges nyomor
megvetettsége és egy kinyilvánítottan hierarchikus értékrend része volt, s ráadásul az éles
szembenállást patriarchális gesztusok is tompították, ez a léthelyzet nem tűnt eleve
kibírhatatlannak vagy ideologikusan emészthetetlennek. Érintkezés legalább a társadalmi
struktúra két pontján adódott: a muzsikusok főként az úri réteget szolgálták ki, amely
szokásszerűen megalázta és patriarchális pózban alamizsnázta a cigányt. A cigány félben ez a
helyzet a szervilizmus attitűdjeit alakította ki. Nem sokban különbözött ettől a parasztsággal
szembeni frontvonal: a paraszt a maga kitaszítottságának torzképét látta a cigányban,
elégtételéül szolgált, hogy van, aki még nála is alacsonyabban áll – ennek megfelelően épp a
társadalmi és kulturális távolság arányában (archaikusabb vidékeken kevésbé, mint
polgárparasztok esetében, nem cigány szegényparasztok részéről általában kevésbé, mint a
gazdagparasztság esetében) használták kapcarongynak a cigányt, miközben uraikat is
utánozva jótékonykodtak a lenézettekkel; paraszti humanizmus és presztízsszimbolikát is
kifejező parasztgőg keveredett ebben a magatartásban, amely a szenvedő fél részéről nemigen
válthatott ki mást, mint megalázkodó respektussal vegyített rejtett gyűlöletet. A cigányok
kihasználták az adott társadalmi munkamegosztásból egyre gyérebben adódó gazdasági
lehetőségeket, és alkalomszerűen meglopták a kizsákmányolójuknak tartott parasztokat –
élesebb konfrontációra azonban nem került sor, mivel paraszt és cigány érdekei rendezetten
elkülönültek.
A két világháború közt a viszonylagos egyensúlyhelyzet érzékelhetően romlott. Mégis
váratlanul érintette a cigányságot a háború alatt az a gátszakadás, amely egyszerre a népirtás
poklába vezetett. Azok a drasztikus fejlemények, amelyek a cigányokat „faji” karakterük
alapján helyezték törvényen kívül, és amelyek több tízezer magyarországi cigány fizikai
megsemmisítéséhez vezettek (nagyobb arányú mészárlásra az összeomlás helyzetében már
nem jutott idő), csak részben írhatók egy kényszerűen importált ideológia és politikai modell
számlájára, legalább ugyanilyen mértékben társadalmunk belső defektusának termékei is
voltak, a felelősség áthárítására, morális feloldozásra nincs mód. A társadalmi felelősség
kérdése azonban a cigányok kiirtásának kérdése kapcsán utóbb fel sem merült, voltaképpen a
történtek alapszintű felmérése sem történt meg. Nem ismerjük a nácizmus hazai cigány
áldozatainak hozzávetőleges számát sem, emléküket egyetlen emlékoszlop vagy tábla sem
őrzi (a hetvenes évek közepén Székesfehérváron egy cigányemlékmű terve olyan kínos
feszültséget keltett, hogy a megvalósítás végül elmaradt). Hogy az üldözések idején voltak
nem cigányok (főként parasztok), akik az üldözötteket bújtatni, menteni igyekeztek, azt
szórványos visszaemlékezések is jelzik, de általában is valószínűsíthető – bár e próbálkozások
alighanem azt az elégtelen szintet sem ütötték meg, amely a zsidók esetében regisztrálható, és
semmiképpen nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a cigányságban egy humánus, az
üldözöttekkel szolidáris vagy legalább rokonszenvező magyar táradalom emléke alakulhatott
volna ki. Azok a cigányok, akiket a katonai összeomlás a gyűjtőtáborokban ért,
hazaszivárogva szegényes otthonaikat általában kifosztva találták – a helybeli nem cigány
szegények és parasztok fosztogatták végig a kiürült telepeket –, de a túlélők nem ítélték
olyannak az erőviszonyokat, hogy kérni vagy követelni mertek volna: „életben maradtunk,
akik maradtunk, legyen ez elég” – és azóta sem történt sokkal több. Az a pénzbeli jóvátétel,
amelyet az új német állam a nácizmus áldozataiért a hozzátartozóknak megajánlott,
természetesen nem volt méltó ellenértéke a kioltott emberéleteknek – igen jellemző azonban,
hogy a cigány áldozatokért járó összegek azóta sem jutottak el a címzettekhez: egyszerűen
nem volt, aki közülük vagy képviseletükben az igényt bejelentse és az igényjogosultságot
bizonyítsa.
Társadalmi bocsánatkérés helyett hallgatólagos rehabilitáció, és az alkotmányban deklarált
emancipáció – ennyi volt cigányságunk induló tőkéje 1945-ben. Anyagiakban, gazdasági
lehetőségekben és morális tőkében semmi. S az új, demokratikus világból az első kóstoló,
hogy kifelejtődtek a földreformból. Sorsuk egy meghatározó súlyú negatív élménnyel terhelve
ott folytatódott, ahol 1944-ben megállt az óra. Éppen mikor másoké, a többségé előreszaladni
látszott. A diszkrimináltság és a nem cigány társadalommal való szembenállás tudata ezzel
minden bizonnyal csak fokozódott bennük.
Pozitívan kell viszont megítélnünk a cigányság szempontjából az ötvenes évek
fejleményeit: a munkanélküliség megszűnését, ami a tudat szintjén a progresszió élményét
hozta – „megnyíltak a kapuk, most felemelkedünk, éppen olyanok leszünk, mint a magyar
ember”. Részletkérdés, hogy ugyanebben a periódusban cigányságunk kulturálisan
legszínvonalasabb csoportja, a városi muzsikus cigányság határozottan lefelé mozgott,
deklasszálódott. Lényegesebb az az ellentmondás, hogy cigányságunk e nevezetes előrelépése
a magyar társadalomtörténetnek egy progresszívnek éppenséggel nem ítélhető korszakába
ágyazódott, a cigányságnak és némileg még a nem cigány agrárproletariátusnak mintegy
„külön” progressziója volt, amely nem kötődött a magyar táradalom általános
progressziójához, sőt más osztályokban-rétegekben negatív asszociációkkal társult. így
egyszerre tapasztalhatta a cigányság, hogy bizonyos lehetőségeket nyitott számára az állam,
ugyanakkor azonban a tényleges, mindennapi társadalmi gyakorlatban nem juthat presztízshez
és asszimilációhoz. Azaz a társadalompolitika „államosítása” azt eredményezte, hogy a
cigányság szemléletében kettészakadt az állam és a társadalom; az előbbi az ajándékozó, a
jóvá tevő szerepében tűnt fel, az utóbbi pedig mint a pozitív állami szándékokat szabotáló, a
diszkrimináló törekvésekből nem engedő gonosz. Másrészről a cigányság előrelépése a
társadalomtörténelmi osztályainak-rétegeinek hátraszorításával párhuzamosan valósult meg –
a cigányság szemében úgy tűnhetett: mintegy annak árán. így tűnhetett: az új agrárpolitika
második fordulója bebizonyította, hogy mégsem a földhöz jutottak jártak jól, ellenkezőleg, a
parasztok becsapódtak, a cigány nevethet – így tűnhetett ez nemcsak a cigányság, hanem a
parasztság számára is. A putritelepről jött cigány azonos munkakörbe, bérkategóriába és
névleg azonos elbírálás alá került, mint a földjét vesztett, a tsz elől az iparba menekülő paraszt
– ezt a falusi nem cigányok élték meg történelmi igazságtalanságnak, a cigányokat pedig
hamis győzelmi tudattal, sőt kárörömmel töltötte el. A konfrontáció most már élesebb
formákat is ölthetett, hiszen a cigány-nem cigány érdekek többé nem különültek el egymástól,
a fejlemények bizonyos értelemben éppenséggel megszüntették a cigányság integrált
helyzetét.
A „megajándékozottság” hamis élményét a cigányság – azért is, mert közben érzékelte,
hogy a társadalmi közegben lehetetlen helyzetbe került, feszélyezettsége és veszélyérzete nem
tudott oldódni – egyfajta hamis lojalitással reagálta le. Ε frázisos, felszínes hangütés egyébre
nem volt jó, mint hogy az ötvenes évek társadalmi-gazdasági földindulását úgyszólván
egyként szenvedő, a csendes rezisztencia állapotába eljutó magyar társadalom fokozódó
ellenszenvvel tekintsen a közös tragédia haszonélvezőjének látott cigányságra.
Az ötvenes évek cigányvonatkozású eredményei a továbbiakban kevésnek és labilisnak
bizonyultak, a történtek másodlagos következményei, tudati kihatásai annál súlyosabbnak. A
hatvanas évek közepére-végére megvalósult a cigányság úgyszólván teljes foglalkoztatottsága
– a megindult viszonylagos progressziót tehát ezen az úton folytatni már nem lehetett, új utak
megnyitásához, következetes szociálpolitika kialakításához viszont hiányzott társadalmunkból
a morális erő, és hiányoztak a politikai feltételek. Látszólag az anyagi potenciál hiányzott -
valójában az eltökélt döntés, hogy a létező anyagi erőket erre a fontos célra kell fordítani.
Egyidejűleg kiderült az elért eredmények viszonylagossága: világossá vált, hogy a kapott
„ajándék”, a munka lehetősége önmagában nem teszi versenyképessé a cigányságot a
társadalom egyéb rétegeivel-csoportjaival. Kiderült, hogy az ötvenes évek primer szintű
eredményei és az előtérbe kerülő negatív meghatározók – a képzetlenség konzerválódása, a
tömegessé váló ingázás stb. – okozati összefüggésben vannak, egyazon tőről fakadnak. Az
átalakulás, felemelkedés folyamata a hatvanas és hetvenes évekre megtorpant, érzékelhetővé
vált a relatív lemaradás növekedése és a marginális helyzet stabilizálódása, s a cigányság
progressziótudata ahogy jött, egy évtized múltával úgy el is enyészett. Maradványai
jellemzően az ötvenes évek pozitív alapélményét átélt generációknál találhatók meg inkább,
míg a fiatalabbak inkább a mai súlyos helyzet nézőpontjából ítélik meg a cigánykérdést.
Megmaradt és regenerálódott viszont a szembenállás tudata-élménye a társadalom egyéb
rétegeivel-csoportjaival egyenként és globálisan is a nem cigány társadalom egészével
szemben. Ha korábban felszínes és frázisos volt a cigányságnak az államhoz címzett
hűségnyilatkozata, most végképp kiüresedett és megmerevedett a frázis. Az ötvenes évek
viszonylagos eredményeinek talaján, a kialakult lendületben a cigányság döntő tömegeinek
vágya és direkt célkitűzése az asszimiláció volt: minden vonatkozásban elérni a társadalmi
átlagot, megfelelni az érvényes társadalmi morálnak, normáknak, lehetőleg nyom nélkül
eltűnni a társadalomban, a hagyományok és az etnikai karakter feladásával. Az általánosnak
mondható képből némileg kivételnek mondhatók az oláh cigányság egyes vérségi csoportjai
bizonyos földrajzi régiókban — náluk a tradíciók, a folklórkultúra, a nyelv erős
csoportkohéziót és bizonyos különállástudatot eredményeznek (,,még”-kivételek). Ε kisszámú
csoportok még strukturált társadalom, amelynek azonban folyamatban van a lebomlása, s így
a különállástudat is csökkenőben van. Mellettük kialakulóban van a kivételnek egy másik
formája (,,már”-kivételek): vegyes eredetű cigány értelmiségieknek egy még igen szűk köre,
akik megpróbálnak a cigányságból öntudati tényezőt formálni. A két pólus közötti széles
tömeg, a döntő többség tudati állapotának alaphangja a nem cigány társadalom ítéletének
egyszerű letükrözésén alapul: „cigánynak lenni szégyen”, s ez a nem cigány lét formái felé
hajtja őket. A helyzet kényszeréből adódó tudathasadás ez: egyrészről a szembenállás tudata,
másrészről a felolvadni akarás a szemben állónak tudott többségi társadalomban. Az állami
propaganda a tudatbefolyásolás szintjén támogatta, reális lehetőségként propagálta a
cigányság asszimilációs törekvéseit – amelyek azonban, mint a hetvenes évek második felére
egyértelműen kiderült, nem voltak reálisak, mert a tényleges feltételek megteremtése mind
állami, mind társadalmi szinten elmaradt, és még a ritka egyedi esetekben is, az anyagi
feltételek megléte, megteremtődése esetén is áttörhetetlen ellenállásba ütköztek. S így – talán
ez a legfontosabb nóvum a hazai cigánykérdésben – szemünk láttára kezd kialakulni a
fordulat: cigányságunk tudatában, ha a vágyott asszimiláció végképp lehetetlenül, felvetődik
újra az integratív modell szerinti út lehetősége vagy szüksége.
Egyértelmű fordulatról ma még nem beszélhetünk, a jelzés inkább prognózisértékű. A
képet számos ellentmondó részletvonás zavarja össze. Ilyen részletvonás például, hogy az
utóbbi években jelentős cigánytömegek tájékozódnak vallásos ideológiák irányába; egyes
vidékeken a katolikus (római és görög) egyház és a szektamozgalmak sikeres térítő
tevékenységet végeznek a korábban vallásilag meglehetősen közömbös (pontosabban:
kevéssé vallásgyakorló) cigányok körében. (A sikert részben az magyarázhatja, hogy a
felekezeti gyülekezetekben -és talán csakis itt – a cigányok emancipált légkört találnak vagy
vélnek találni.) Gyakran megfigyelhetők még olyan esetek is, hogy asszimilációra vágyó
cigány közösségek mereven visszautasítják az integrációs-nacionalista ideológiával agitáló
cigány értelmiségieket. A terepet ismerő kutató mégis kitapinthatja az integrációs tendencia
körvonalazódását.
Hangsúlyozzuk: a cigánytömegek mindmáig asszimilációra törekedtek. Ha az asszimiláció
nem valósult meg, az nem rajtuk múlt, nem a törekvés hiányát, hanem a lehetőségek
elégtelenségét jelzi. Az asszimilatív út csődje a közvetlen jövőben a cigányság belső
integrációjához vezethet: azok az eltérő eredetű, történetű, kultúrájú cigánycsoportok,
amelyek korábban egymással nem érintkeztek, most a társadalmi környezet hatása alatt
sorsközösségük tudatára ébrednek, a pejoráló „cigány” minősítést, amelyből eddig
eredménytelenül próbáltak menekülni, kényszerűen felvállalják, és tartalommal töltik meg
(szükségszerűen nacionális ideológiai tartalommal), és etnikai karakterük fenntartása -vagy
éppenséggel kialakítása – mellett kérnek helyet a társadalomban. Az új integrációs modell
azonban a nem cigány társadalommal való szembenállás jegyében alakulna ki, és ilyen módon
aligha vezethetne társadalmi megbékéléshez, demokratikus szellemű kiegyezéshez. Ezen az
úton a cigányság könnyen fogékonnyá válhat a nacionalizmus szélsőséges változatainak
befogadására és kialakítására, és könnyen olyan fejlemények állhatnak elő, amelyek a
hangsúlyok más irányba terelésével komolyan akadályozhatják a magyarországi cigánykérdés
tényleges, szociál-ökonómiai alapozású megoldását.
De tegyük ismét hozzá: ha ezek a fenyegető jóslatok valóra válnak, az sem a cigányság
„hibájából” fog történni – a többség viselkedésétől függő kisebbség ez esetben is
kényszerpályán mozog.
Magyarországon a cigányság hivatalosan nem „nemzetiség”, kisebbségi jogai nincsenek.7
Hogy ez így van, abban az a vélhető politikai szándék fejeződik ki, hogy ne teremtsünk
lehetőséget a cigánykérdés nacionális aspektusainak előtérbe kerüléséhez. Ε struccpolitika –
amellett, hogy nyilvánvaló jogcsorbítást jelent – két nyilvánvalóan negatív következménnyel
jár: cigányságunknak mint cigányságnak semmiféle érdek-képviseleti intézménye, fóruma
nincsen és nem lehet – s ha helyzetének átértékelésével etnikai, nacionális közösségét keresi,
ezt csakis informális szinten, intézményes kereteken kívül teheti és fogja tenni, e körülmény
pedig külön is kiemeli e közösségkeresésben a szembenállás felhangjait.
KINEK A KÉRDÉSE A CIGÁNYKÉRDÉS?
Elsősorban természetesen a cigányoké, akik a történelmi kelepce áldozatai és foglyai, akik
a normák szerinti élet javaiból kirekesztetten, az előrelépésre esélytelenül állnak, emberi
jogaikban – ha nem is törvény szerint, de effektíve – korlátozva, emberi méltóságukban
megalázva -elsődlegesen az ő ügyük a cigánykérdés. Döntő azonban, hogy megértsük: bár a
játszmában elsődlegesen a cigányoknak nevezettek bőréről van szó, voltaképpen ugyanúgy
problémája és veszedelme a cigánykérdés társadalmunk egészének. Szükséges tehát, hogy
humanitárius gesztusokon túl a nem cigány fél mint saját létkérdéséhez is nyúljon e
problémákhoz. És nemcsak presztízsokokból, nemcsak a nemzeti szégyen miatt, hanem ennél
vulgárisabb okokból is: mert a cigánykérdés elmérgesedése egész társadalmunk morális és
mentális higiénéjének végzetes megromlásával, a mindennapi üzemvitelhez szükséges
alapegyensúly katasztrofális megbomlásával fenyeget. A cigánykérdést a mielőbbi megoldás
irányába terelni: társadalmunk egészének alapvető érdeke.
Hogy a cigánykérdés kinek a kérdése, az felvethető egy másik nézőpontból is: ki oldhatja
meg a cigánykérdést, vagy kinek kötelessége a megoldás? És itt azt kell leszögezni:
elsőrendűen nem a cigányoké. („Nem gondolkodásmódjukat kell megváltoztatni, hanem
helyzetüket. De van gondolkodásmód, melyet meg kell változtatnunk: azt a
gondolkodásmódot, amely a vesztest teszi felelőssé vereségéért.” – Kemény István.) Más
közegben lefolytatott szociálpszichológiai megfigyelések és kísérletek bizonyítják: a
kisebbségi problémák szenvedő alanyának egyik természetes ösztöne, hogy magában keresse
a hibát, de amint megpróbálja magáévá tenni a többség kritikáját és követeléseit, azonmód
kiderül: a másik fél viselkedése ettől nem változik, és legfeljebb a „na ugye, tudnátok ha
akarnátok! de már előbb kellett volna” gesztust hívhatja ilyen úton elő.8 A benyújtott számla
hamis, ha ki is fizetik, a követelés marad. Másrészről: hogy azok a cigányokról szóló
tapasztalatok, amelyek a számlán szerepelnek, mennyiben valósak, és mennyiben van
egyáltalán mód arra, hogy objektív (történelmi, társadalmi) okokból létrejött tényezőkön,
„hibákon” a nyomás alatt álló kisebbség változtasson, ezen a kérdésen vitatkozhatnak
cigányok egymás közt. De sem nem ildomos, sem nem értelmes dolog, ha nem cigányok
foglalják vádaskodásokba, programokba, ultimátumokba ilyen értelmű elvárásaikat.
A cigánykérdés pozitív alakulásának legfőbb akadálya a többségi társadalom részéről
tapasztalható diszkrimináció s az ennek hátterében kitapintható előítélet-rendszer. Ha
közéletünkben és hivatalos fórumokon a cigánysággal kapcsolatos előítéletek kerülnek szóba,
a szokványos fogalmazás „a múlt maradványaként” „még meglévő” előítéleteket emleget. A
tényleges helyzet ezzel szemben az, hogy az előítéletek társadalmi tudatunk számos
szektorában ma is erősödnek, aktivizálódnak, újraképződnek,9 s a valóban történeti eredetű
előítéletek újakkal egészülnek ki. Ε jelenség szembetűnő okozati tényezői közül
megragadhatunk néhányat:
– A települési koncentráció csökkenésével a cigányság megjelenik, szétszóródik a
korábban zárt nem cigány lakókörzetekben – ilyen úton növekszik az érintkezési és súrlódási
felület, hangot kap az elutasítás.
– Hasonló hatású nagyvárosokban és ipari centrumokban a vendégmunkásfront létrejötte,
amely ugyanígy mindennapivá teszi eltérő kulturális arculatú és színvonalú rétegek kényszerű
érintkezését.
– Jelentősége lehet annak a mélyreható differenciálódásnak, amely társadalmunkban a
hatvanas évekkel megindult – a differenciálódás érthető módon az érdeklődés előterébe állítja
és neuralgikus kérdéssé teszi embercsoportok növekvő „más”-ságát. Részben a „szegénység
szégyenéről” van itt szó akkor is, ha párhuzamosan látszólag ellentmondó jelenségeket is
regisztrálhatunk: társadalmunk éles féltékenységgel reagál a gazdag vagy gyarapodó cigány
látványára is (ilyenkor már szinte a cigánynak az egyéni sikerhez való „joga” kap kérdőjelet).
– A legsúlyosabb tényező azonban e kérdésben minden bizonnyal a hamis propaganda.
Amely azt a mítoszt terjeszti, hogy az állam önzetlen szociálpolitikát gyakorol, és súlyos
anyagi terheket vállal a cigányság felemeléséért. Ez a beállítás (amelyet különben egyes
asszimiláns cigányok is szívesen magukévá tesznek, vagy legalább lojalitásukat igazolandó
visszhangoznak) azt a tévképzetet alakítja ki a nem cigány társadalomban, hogy a cigányok
mások kárára kedvezményezettjei és haszonélvezői az állami elosztás rendszerének -se
tévképzetek tökéletesen alkalmasak arra, hogy a nem cigányokat a cigányok ellen hangolják.
– Különösen ha emellett a hivatalos propagandának arra is gondja van, hogy a
cigányellenes közvéleménnyel összekacsintva rémhíreket engedjen forgalomba kerülni egyes
cigányok – és általánosítva: a cigányok – antiszociális magatartásáról, hogy hol félmondatos
álinformációkkal, hol cáfolatok elmulasztásával tápot adjon annak a terjedő hamis
szemléletnek, mely szerint napjaink emelkedő arányú bűnözése, a közbiztonsági viszonyok
romlása szervesen a cigánysághoz kapcsolódó jelenség.
A kialakult helyzetben társadalmunk viszonya a cigány kisebbséghez súlyosan deformált,
végzetesen rossz. Szerves része és kivetülése ez társadalmunk általános rossz közérzetének, a
fejlődési zavarokból eredő általános deformációnak csak egy jellemző részlete.
Ha társadalmunk rétegei szerint tekintjük át a frontvonalakat, a már tárgyalt általános
vonásokon túl a következő specifikus meghatározókat tapasztaljuk:
– A vezetőréteg nyilvános magatartását az a törekvés határozza meg, hogy elleplezze a
botrányos ellentmondást a rendszer hivatalos ideológiája és a cigánykérdés állása között.
Tehát nem tűri, hogy a kérdés mélységeibe hatoló elemzések kerüljenek a közönség elé,10
hamis propagandával igyekszik a témát a közgondolkodásból kikapcsolni. A nem publikus,
privát vélemények szintjén pedig bűnbakszerepet kap a cigány; nem hálálta meg a politika
jótéteményeit, és nyilvánvaló oka a látványos csődnek, így aztán további segítséget sem
érdemel.
– Az értelmiség nagyobb részének magatartását leginkább a már-már kóros
információhiány határozza meg. Direkt érintkezés ezen a frontszakaszon adódik legkevésbé,
indirekt úton pedig nem is igen juthat valós és érdemi információkhoz az értelmiség. Ε
helyzet létrejöttében szerepe van az elmúlt korszak társadalmi differenciálódásának is,
amelynek eredményeként általában távolodtak egymástól társadalmunk rétegei, és a rétegközi
kommunikáció csatornái nemcsak ebben a speciális viszonylatban, hanem általában is nagyon
beszűkültek – a Belváros ma kevesebbet tud a Józsefvárosról, mint például a harmincas
években, a Pasarét lakói számára a hiányosan táplált, ruhátlan somogyi cigánygyerekek
egyszerűen nem léteznek. De legalább ennyire szerepe van az értelmiségi kényelmi
szempontokon alapuló politikai passzivitásának, annak az elég általános „megoldási”
sémának, hogy az országos gondok szándékos eltávolításával próbálják biztosítani a
mindennapi jó vagy elviselhető közérzetet. (Egy jellemző apróság: a szegényprobléma a mai
Magyarországon igen jelentős; mindemellett – az egyházak igen szűkkörű akcióit nem
számítva – az intézményes vagy privát kezdeményezésű jótékonyság úgyszólván ismeretlen.
A szegénykérdésnek természetesen nem megoldása a jótékonyság, s a stílusában elhibázott
gesztus még sértő, megalázó is lehet – hogy azonban tömegek súlyos nélkülözése ennyire ne
váltson ki primer reagálást a társadalom nem nélkülöző tájain, az abszurd, és Európában
alighanem példátlan.)
– A falusi lakosság alapállását ma is lényegében egy polgár-paraszti értékrend határozza
meg. Ebből a nézőpontból a cigányok polgáriatlan viselkedése az a vádalap, amely az
elutasítást szüli: a gazdálkodni nem tudás, a lazább munkamorál, a teljesítmény-irányultság
alacsonyabb szintje, a mindennapi élet általános szervezetlensége, a magas termékenység. Az
elutasítás indulati töltése pedig az ötvenes években kialakult, fentebb már elemzett helyzeten
alapszik, lényege a nem cigány falusiakkal látszólag egyenlő eséllyel és egyenlő bérrel
munkához jutó, erre „érdemtelen” cigánysággal szembeni féltékenység, amely a
cigánycsaládoknak a magyar faluk belterületén való megjelenése, házvásárlása ürügyén a
szélsőségekig fokozódott. Lényeges fejlemény, hogy a hagyományos kultúrájú falu „paraszti
humanizmusa” a történelmi osztály és a tradicionális kultúra felbomlásának folyamatában
úgyszólván teljesen eltűnt: a mai falu az aktuális normák megsértőivel szemben mereven
intoleráns.
– Összetett, rétegzett az ipari munkásságnak a cigánysághoz való viszonya.
Általánosságban elmondható, hogy a szembenállás itt nem annyira éles, mint falun; a városi
munkásság a falusi népességnél toleránsabb (ez is fokozza a városi élettérnek a cigányságra
gyakorolt vonzását) – e tolerancia azonban viszonylagos. A kvalifikált munkás mint primitív
falusit, vendégmunkást is lenézi a cigány munkást, a kvalifikálatlan és falusi nem cigány
munkás pedig rajta próbálja bizonyítani, hogy nem ő áll a társadalmi hierarchia legalsó
lépcsőfokán – és valamennyi réteg igyekezete arra irányul, hogy a cigány munkás helyzetét
zárttá tegye, a legalsó szinten stabilizálja, periferizálja.
– A városi lakosság átlaga, az alkalmazotti réteg főként mint vendégmunkást utasítja el az
életterébe „betolakodó” cigányokat, könnyed egyszerűsítéssel bennük ismeri fel a
telefonfülkék rongálóit, a pályaudvarok környékén alkoholizálókat, garázdálkodókat, a
közerkölcsöt fenyegető prostituáltakat, a Kék fényben látott bűnözőket. Hasonlóan elutasító az
utcai és házaló cigány kereskedőkkel szemben, szolgáltatásaikat igénybe veszi, miközben
tevékenységüket antiszociálisnak minősíti. Intoleranciája esetenként a fasisztoid hangütésekig
és gesztusokig is eljut. Ε réteg lényegében rendőri kérdésnek tekinti a cigánykérdést.
– Minimális a szembenállás a slumnépesség szintjén, a nem cigány és cigány elem
összefonódása korántsem ideologikus alapokon nyugszik, egyszerűen a minden tekintetben
negatív társadalomfejlődési folyamat spontán terméke, a végső realitások kényszerű
elfogadása. Épp ezért aligha szolgálhat mintául más rétegek számára, sőt propagandahatása
épp ellentétes („a cigánnyal csak a lumpenek kommunikálnak”).
– Másrészről a fiatal marginális értelmiségben tapasztalható bizonyos affinitás és empátia
a cigányok, a cigánysors és problematika iránt, s itt az ideologikus tartalom is kitapintható. Ε
jelenségnek komoly értéke van még akkor is, ha e csoport cigányképe hamis, romantikus
elemeket is tartalmaz („a cigány kívülálló, szabad ember”). Talán ettől a csoporttól várható
leginkább, hogy kezdeményezője lesz egy társadalmi felelősségtudat kialakításának. A
frontvonalak térképéből adódik viszont, hogy a cigányságnak e pozitív elemeket is tartalmazó
hangütésre nincs és egyelőre aligha is lehet válasza.
JAVUL VAGY ROMLIK?
A cigánykérdés áttekintésének végén felvetődik a kérdés: javul-e vagy romlik a helyzet? A
válasz inkább negatív lehet. Bár a számszerű mutatók (anyagi szint, oktatásügy, termékenység
stb.) némi emelkedésről vallanak, ez semmiképp nem arányos a lakossági átlag mérhető
emelkedésével, a relatív lemaradás tehát inkább fokozódik. Bizonyos új fejlemények pedig
nagy nyomatékkal figyelmeztetnek a közeljövő veszélyeire. A települési helyzet, a munkaerőpiaci
pozíciót és kultúráját tekintve szegregált cigányság önerejéből fejlődésre, kitörésre nem
lehet képes, csakis hátrányos helyzetének örökítésére – ezért is a lemaradás relatív
növekedésére s ebből eredően növekvő feszültségekre kell számítanunk. A számszerű
mutatóknál maradva: a cigányság részesedése a bűnözési statisztikában valóban igen magas (a
bűnözési gyakoriság kb. kétszerese a nem cigányok bűnözési gyakoriságának), és valóban
növekszik – biztos jeleként a feltételek romlásának. A kényszerű szegregálódás megteremti a
cigányságban a különállás és a szembenállás tudatát, s ez végül a helyzet súlyos, mindkét fél
számára veszélyes kiéleződéséhez vezethet. Ezek a cigánykérdés középtávú perspektívái, ha
rövid távon nem történik pozitív fordulat.
De próbáljuk meg az alternatív „pozitív fordulat” reális tartalmát is megragadni. A
lehetőséget két lényeges momentumban látom:
1. Az állami társadalompolitika szintjén radikálisan át kell fordítani a cigányság negatív
szociálökonómiai mérlegét pozitívba. – Ε kézenfekvő javaslat ellenében a szokványos
ellenérv az, hogy e feladat meghaladja nemzetgazdaságunk teherbírását, azaz egyszerűbben:
nincs pénzünk. Ez az érvelés hamis. Természetesen minden társadalom arra fordítja meglévő
anyagi erőit, amire fordítani szükségesnek, fontosnak látja. Nem feltétlenül az állami
költségvetés keretének emelésére lenne szükség, hanem a reális keret struktúrájának
módosítására egy következetes és radikális szociálpolitikai program anyagi finanszírozása
érdekében. Ha az állami társadalompolitika a cigányságot valóban kedvezményezetté tenné –
ha úgy tetszik: akár mások terhére is –, azzal egyrészt történelmi mulasztásokat és bűnöket
kompenzálna, másrészt egy fenyegető össztársadalmi katasztrófa megelőzését szolgálná.
2. Már az állami társadalompolitika fordulata sem képzelhető el másként, mint a
legszélesebb társadalmi helyeslés bázisán (ha enélkül történne, csak újabb feszültségek
forrásává válna). De külön is ki kell emelni, mint a kívánatos megoldásnak még az előzőnél is
fontosabb tényezőjét, a társadalmi felelősségvállalást. A cigánykérdést a megoldás felé vinni
csakis úgy tudjuk, ha „társadalmasítjuk”. Meg kell szüntetni azt az állapotot, amelyet a
társadalompolitika ötvenes években történt „államosítása” idézett elő, fel kell tölteni az állami
hatalmi politika és a társadalom öntevékeny önformálása között képződött szakadékot – más
szóval: társadalmunknak demokratizálódnia kell, és saját mindennapi értelemben vett
felelőssége tárgyává kell tennie az őt érintő kérdéseket –, enélkül sem a cigánykérdés, sem
más társadalmi probléma pozitív megoldását komolyan nem remélhetjük. Csak jelzem, hogy
bár a megkerülhetetlen feladat természetesen társadalmunk teljes mélységű demokratizálása,
kiemelt szerepe jut itt az értelmiségnek – arra a tényezőre gondolok, amelyet az írástudók
felelősségének szoktunk nevezni.
Beszámolóm összeállításánál nem törekedtem eredetiségre. A leírtakat átszövik a
szociológus Kemény István gondolatai, aki különösen az 1971-72. évi országos felvétel idején
tanítóm volt a cigánykérdés problematikájában, s akinek maradandó hatását 1977-ben történt
emigrálá-sa óta itthon maradt tanítványai őrizzük közös kincsként. De ugyanilyen
meghatározó jelentőségét érzem munkámban Bibó István szellemi örökségének is. Az életmű
egészéből kiemelném 1948-ban írott, A zsidókérdés Magyarországon című tanulmányát, amely –
bár a konkrét tényeiben meglehetősen más természetű zsidókérdés csak igen távolról analóg a
cigánykérdéssel – pompás példát nyújt arra, hogy miképpen lehet és kell egy kisebbség sorsa körül
kialakult társadalmi problematikát tiszta moralitással, gyakorlati politikummal és következetes
demokratizmussal megközelíteni.
JEGYZETEK
1. Kemény István: A magyarországi cigány lakosság. Valóság, 1974. I. 63-72. o. – Beszámoló a
magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai
Kutatóintézet Kiadványai. Bp., 1976. – Az 1971. évi adatok forrása a továbbiakban is Kemény I. e két
tanulmánya.
2. Szabó László: Mária Terézia 1760-6l-es cigányrendeletei a Jászságban. Jászkunság, 1966. III.
3. Népszabadság, 1978. május 23-Az adat helyesbítésére vagy cáfolatára nem került sor.
4. Egy példa elemzése: Havas Gábor: Faluba, faluvá növekedés – egy kivételről. Beszámoló a
magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. 117-127. o. – Csalog
Zsolt: Cigányfalu Baranyában. Jegyzetek a cigányság helyzetéről. Kritika, 1979. október.
5. Az ellentétes irányú mozgások bonyolult összjátékára jó példa Szolnok város cigánytelepeinek
és gettóinak története: Csalog Zsolt: A Szolnok megyei cigányok helyzete. Beszámoló. 89-116. o.
6. Egy cigányközösség jövedelemstruktúrájának és szociális támogatásának mechanizmusának
részletes elemzése: Csalog Zsolt: A jászfényszarui cigányság 1971-ben. Jász Múzeum Jubileumi
Évkönyve. Jászberény, 1974. 219-239. o.
7. Nincsenek jogai például a cigány nyelvnek, amelyet – ha eltérő nyelvjárásokban is – mintegy 75
ezer ember beszél Magyarországon anyanyelveként. Egy nyelvész, Vekerdi József nyilatkozatai
alapján vált közismertté ez a hamis adat, mely szerint a magyarországi cigány nyelv szókincse
mindössze 1200 szó, s így nem alkalmas arra, hogy irodalom vagy sajtó nyelve legyen – erre
hivatkozva minden olyan próbálkozás, amely cigány nyelvű sajtó létrehozására irányult, merev
elutasításra talált, s az anyanyelvi oktatás kérdése komolyan szóba sem kerülhetett.
8. Allport, Gordon: Az előítélet. Bp., 1977.
9. Vö.: ifj. Schiffer Pál: Nemcsak róluk van szó. Kritika, 1980. február – Hann Endre-Tomka
Miklós-Pártos Ferenc: A közvélemény a cigányokról. Tömegkommunikációs Kutató Központ. Bp.,
1979
10. Az MTA 1971. évi országos cigányvizsgálatát például, amely a Minisztertanács megrendelése
alapján indult, 1972 elején, befejezése előtt leállították. Eredményeiből csak részletek jelentek meg,
nagyrészt nem nyilvános terjesztésre szánt kiadványokban.