A következő címkéjű bejegyzések mutatása: FORRAY R. KATALIN: ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK INTERJÚK CIGÁNY. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: FORRAY R. KATALIN: ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK INTERJÚK CIGÁNY. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 7., kedd

FORRAY R. KATALIN: ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK INTERJÚK CIGÁNY, ROMA FIATALOKKAL




FORRAY R. KATALIN:
ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK
INTERJÚK CIGÁNY, ROMA FIATALOKKAL
Gypsy Studies – Cigány Tanulmányok
13.
Sorozatszerkesztı: Cserti Csapó Tibor
1
FORRAY R. KATALIN
ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK
INTERJÚK CIGÁNY, ROMA
FIATALOKKAL
Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar
Romológia és Nevelésszociológia Tanszék
PÉCS, 2004
2
Készült az Oktatási Minisztérium által finanszírozott
„A nemzetiségi, kisebbségi pedagógusképzés
támogatása” (2003., 2004.) projekt keretében
Kiadja a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia
Tanszéke • 7624 Pécs, Ifjúság útja 6. • Felelıs kiadó: Forray R. Katalin •
Sorozatszerkesztı: Cserti Csapó Tibor • Szerkesztette: Forray R. Katalin
• Technikai szerkesztı: Cserti Csapó Tibor • Borítóterv: Bogdán János •
Készült a Kódex Nyomda Kft. nyomdájában. Pécs, Rigóder út 25. •
Nyomdavezetı: Simon Béla • Megjelent 200 példányban • ISBN:
963 642 018 1 • ISSN: 1586-6262
3
Tartalom
BEVEZETÉS ÉS ALKALMAZÁSI TANÁCSOK------------------------- 5
INTERJÚK ----------------------------------------------------------------------- 9
Annamária------------------------------------------------------------------------- 9
József ------------------------------------------------------------------------------21
Pisti --------------------------------------------------------------------------------27
Károly------------------------------------------------------------------------------35
Ágnes ------------------------------------------------------------------------------48
Iván --------------------------------------------------------------------------------58
Krisztina --------------------------------------------------------------------------67
Reni --------------------------------------------------------------------------------77
István ------------------------------------------------------------------------------84
Tímea---------------------------------------------------------------------------- 102
Sándor --------------------------------------------------------------------------- 124
JAVASOLT SZEMPONTOK AZ INTERJÚK
FELDOLGOZÁSÁHOZ ---------------------------------------------------- 167
CIGÁNY, ROMA DIÁKOK ÉLETÚTJAI------------------------------- 169
Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen------------------------ 170
Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen--------------------------------- 173
4
5
Bevezetés és alkalmazási tanácsok
A kötetben összesen 11 mélyinterjút, életút-interjút adunk közre. Többségük
egy Oktatási Minisztérium által támogatott kutatás keretei között készült, pécsi
és miskolci egyetemi hallgatók vették fel, kettıt pedig a PTE Pszichológiai
Doktori Iskolájának hallgatói 2002-2003-ban. Mindegyik interjú magát
cigánynak, romának valló fiatallal készült.
A kötet célja, hogy különbözı cigány közösségekbıl az egyetemre – de
legalább a felsıoktatás közelébe – vezetı utakat ismerjünk meg. Megismerjük a
kibocsátó közösségeket, e közösségek és az egyes családok életkörülményeit,
ambícióit, törekvéseit, amelyek megalapozták a fiatal továbbtanulását.
Megismerjük azt a lokális és iskolai környezetet, amely támogatta vagy éppen
nem is ritkán akadályozta egy-egy tehetséges fiatalember iskolai pályafutását.
Az interjúkban széles kép bontakozik ki az egyes alcsoportokról: magyar cigány
(zenész), roma (oláhcigány), beás fiatal beszél családjáról és önmagáról. A
legnyomasztóbb szegénységbıl kiemelkedı éppúgy van interjúpartnereink
között, mint konszolidált polgári családból érkezı fiatal. Vannak olyanok,
akiknek csak egyik szülıjük tartozik a cigány közösségbe, de mégis cigánynak,
romának tekintik önmagukat, s vannak olyanok is, akik fiatal felnıtt korukig
identitásválsággal küzdenek. Egyesek természetes módon, mások dacosan,
megint mások büszkén vállalják a cigány, roma közösséghez tartozásukat.
A narratívák bemutatják a magyarországi cigány, roma közösség sokszínőségét
– ennek felismerése, mély belátása talán a leghatékonyabb védelem a
túláltalánosításon alapuló elıítéletesség ellen. Mi a közös e fiatalokban?
Valamennyien tehetségesek, ambiciózusak – és életük valamelyik szakaszában
meg kellett küzdeniük környezetük ellenséges, gyanakvó, lenézı attitődjeivel.
Valamennyien gyıztek ebben a harcban – ki ilyen, ki olyan áron -, és
valamennyien támogatásra is leltek környezetük, különösen iskolájuk
tanáraiban, iskolatársaiban. Talán legszerencsésebbek közöttük azok, akik
kisgyermekkoruktól a közösséghez való tartozás biztonságában nıttek fel, a
legszerencsétlenebbek, akik fiatal felnıtt korukig kínlódtak a „ki vagyok én”
identifikációs válságával, mert beolvadni akartak a környezı társadalomba, de
az nem fogadta be ıket. S a két szélsı pont között többféle állapot,
kompromisszum figyelhetı meg a „két kultúra” alapos ismerete,
eszközkészletük alkalmazásában való jártasság, tudatos váltás, a kulturális
különbségek eliminálására való törekvés, sıt bizonyos fokú cigányellenes
elıítéletesség (öngyőlölet) is.
Bevezetés és alkalmazási tanácsok
6
A legszerencsésebbek vállalják a kibocsátó közösséghez tartozást – és tenni is
akarnak érte. Valószínőleg természetes ösztönzés ez, hiszen testvéreink
nyomorának átélése már a tenni akarást is feltételezi. A narratíva természete
szerint ebbıl nem föltétlenül következik a tett is, interjúpartnereink között alig
van, aki a tanulmányai mellett közösségéért végzett munkáról számolna be. Ez
a megjegyzés a kutatás módszertanához vezet.
Az interjúkat tehát úgy kell értelmeznünk, mint narratívákat, amelyek
önkéntelen, spontán, a helyzetbıl következı elemeket éppúgy tartalmaznak,
mint „kemény adatokat”. Nem a „való életet” találjuk meg az interjúkban,
hanem annak a partner által átszőrt, értelmezett és elıadott mását. Ezért az
elemzı kellı távolsággal kell kezelje a mondottakat. Amikor például a
narratívában emlékezetes sérelmekrıl, a bántásokról, a diszkriminációról van
szó, akkor feltételezhetı, hogy nagyjából úgy történtek a dolgok, ahogy az
emlékezı elıadja. Ám nem tudjuk meg, hogy milyen elızményei és
összefüggései voltak (például az osztálytársak közötti összekacsintások, gúnyos
megjegyzések, nem tudjuk, mi történt a tanáriban és így tovább), tehát nem a
teljes valóságot ismerjük meg, hanem egy bizonyos szempontból annak egy
bizonyos részét.
Felvetıdhet a kérdés, hogyha nem „a teljes valóságot”, „a cigány”, „a roma”
közösség egészét, még csak nem is a felsıoktatásban tanulók teljességét
ismerhetjük meg egy reprezentatív mintán, akkor mégis mirıl szól a kötet. Ha el
is tekintünk attól, hogy egyetlen szociológiai jellegő kutatás sem képes „a
valóságot” teljes komplexitásában bemutatni, akkor is fennmarad az elıbbi
kérdés. A választ az interjúk üzenetei hordozzák: az átélt sorsok, az
interpretációk, az attitődök jellegzetes, talán tipikusnak is tekinthetı mintázatai.
Ha nem is minden, de sok tényezı kibontható ezekbıl, és segíthet megismerni a
közöst, az általánost.
Formai szempontból három megoldást mutat be a kötet. Az interjúk többségét
megszerkesztettük. A szerkesztés során két mőveletet hajtottunk végre:
kihagytuk az interjúer kérdéseit, és kissé átstilizáltuk a szöveget.
Az intejúerek feladata az volt, hogy szerkesztetlen formában adják át a
szövegeket: ez minden hasonló kutatás alapja. Az itt közölt interjúkat azonban
publikálni akartuk, amihez intejúpartnereink és interjúereink hozzájárulását
kértük. Az esetenkénti suta, nyelvtanilag hibás megfogalmazások, a toldalékolt
hümmögések, „hátok” – ezek az élıbeszédben nem feltőnıek – kinyomtatva
zavarták az interjú résztvevıit annál is inkább, mivel egyesek közöttük esetleg
felismerhetık maradtak. A szerkesztés stiláris beavatkozása gyakorlatilag a
Bevezetés és alkalmazási tanácsok
7
töltelékszók nagy részének kitörlésére, a beszédhelyzetbıl adódó véletlen hibák
kijavítására szorítkozott. Ezért minden interjúpartner megtartotta személyiségét,
beszédmódja sajátosságait anélkül, hogy nevetségessé vagy szánalmassá vált
volna.
Két „szerkesztetlen” interjút adunk közre: az egyikben megtartottuk a fıbb
kérdéseket, mintegy vezérfonalként, ám a közbevetett segítı kérdések itt is
hiányoznak. A másik interjúban a Romológia Tanszék és a Pszichológia Intézet
módszertani kiadványa1 alapján jártunk el az interjúer: egyes részleteknél
elemzési reflexiókat is közölt. Ezt az elemzés módszertani segítségeként
válogattuk jelen formában a kötetbe.
Tartalmilag két interjú tér el a többitıl: két olyan fiatallal is készült interjú, akik
még nem a felsıoktatásban tanulnak – valószínőleg egyelıre vagy soha nem
jutnak el a vágyott célig. A velük készült interjúkkal azt kívántuk bemutatni, hol
botlik el az ambiciózus, tehetséges fiatal.
Mivel kötetünk legfıbb célja az, hogy a felsıoktatásban folyó oktatás-kutatás
segítségére legyen, az interjúk csokra után néhány segítı kérdést fogalmazunk
meg az interjúk feldolgozásának szempontjaihoz. Természetesen nem csupán az
itt felsorolt szempontok mentén elemezhetık a narratívák, inkább ötletadóknak
szántuk e kérdéseket.
Végezetül rövid összegezést csatolunk arról, hogyan látta a kutatás vezetıje az
interjúk két fı terepe, a pécsi és a miskolci körzet egyetemistái közötti
különbségeket. Ezt az összegezést is egyfajta segítségnek szántuk az interjúk
feldolgozásához: gondolatébresztınek, vitára serkentınek. Nem utolsó sorban
arra is felhívjuk a figyelmet, milyen nehézségekkel és problémákkal küzd a
kutató, amikor mások személyes szférájába próbál bepillantást nyerni.
Az interjú-helyzet egyszerőnek látszik, ha arra gondolunk, valaki kérdez, és a
másik válaszol. E rövid bevezetı célja nem az, hogy az életút-interjú, a
mélyinterjú készítésének mőhelytitkaiba beavasson – a technikáról vaskos
kötetek szólnak. Nem ilyen egyszerő azonban a helyzet, ha úgy vizsgáljuk:
hogyan érjük el, hogy valaki egy ismeretlen embernek életérıl, sorsáról, féltett
titkairól beszéljen. Hogyan keressük és szólítsuk meg az interjú partnerét, ha az
1 Pohárnok Melinda – Lénárd Kata – Orsós Anna: Élettörténet-elemzési tréning.
módszertani kézikönyv A roma közösség kulturája és iskolai pszichológiája. (szerk.:
László János – Forray R. Katalin) Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Pszichológia Intézete és Romológia Tanszéke, Pécs, 2002. címő tanulmánykötethez
Bevezetés és alkalmazási tanácsok
8
stigmatizált kisebbség tagja. Ha cigány, roma embereket kérdezünk, akkor
melyik etnikumhoz tartozzék a kérdezı? „Belülrıl” – mintegy cinkosként – a
hatékonyabb a kommunikáció és szerezhetı több ismeret, vagy éppen „kívülrıl”
érzékenyebb a kérdezı a sajátosságokra? Ezekre a kérdésekre nem tud
egyértelmő választ adni a kötet, bár nyilván sokakat érdeklı szempontról van
szó. Mondjuk azt talán, hogy az interjúer és partnere kapcsolatától függ, hiszen
mindkettıre van példa, kötetünkben is.
Köszönetet mondok az interjúk készítıinek és az ıszinte megnyilatkozást
vállaló partnereknek. Külön köszönetet mondok Glonczi Ernınek (és a
kapcsolatot tartó, szervezı Nagy Pálnak) munkájáért, a szakszerő és hiteles
elemzésért, amely kutatásmódszertani szempontból is segítséget adott a
munkánkhoz.
Pécs, 2004-09-25
9
Interjúk
Annamária
25 éves
.
1976. szeptember 12-én születtem Miskolcon. Itt is lakunk édesanyámmal és az
öcsémmel ebben a két szobás saját tulajdonú lakótelepi lakásban. Az öcsém
tizennyolc éves, ı a K. Szakközépben tanul, most fog végezni.
Ez állandó lakhely, kollégiumban soha sem laktam, mindig itthon, az öcsémmel és
édesanyámmal. El se tudom képzelni, hogy kollégiumban éljek, távol itthonról.
Épp ezért jelentkeztem ide a Miskolci Egyetemre, hogy ne kelljen idegen városba
menni, teljesen egyedül, idegen emberek közé….ez elég ijesztı lenne nekem. Még
soha sem voltam úgy huzamosabb ideig távol itthonról, el se tudom képzelni. Most
a Miskolci Egyetem BTK ... szakjának másodéves hallgatója vagyok.
A szüleim elváltak egymástól már nagyon rég, még nagyon kis gyerek voltam, aztán
apukám rá nem sokára meg is halt. Azóta anyu egyedül nevel minket, nem is volt itt
férfi, apun kívül soha, senki.
Húúú, hogy mikor halt meg? Hát,…miután elváltak nem sokára, olyan 85 körül.
Azt tudom, hogy akkor még kisiskolás voltam. İneki asztalos volt a szakmája,
dolgozott is folyamatosan mindig, de aztán ahogy elváltak, azt tudom, hogy
megbetegedett, le is százalékolták és aztán nem sokára meghalt.
Az ı szülei mindketten cigányok voltak, Mezıcsátról származtak.
Nekem csak szép emlékeim vannak róla, én szerettem, aztán hogy az anyuval nem
tudtak kijönni egymással, hát én abból akkor semmit nem vettem észre,
veszekedtek, vitatkoztak, mint máskor, aztán egyszer csak az apu már nem volt ott,
elköltözött, mert elváltak.
Annamária
10
Anyu elıször elvégezte a Kereskedelmi-és Vendéglátóipari Szakmunkásképzıt,
aztán még utána is tanult, végül is cukrász és eladói képesítése van. De aztán meg
még munka mellett levelezın le is érettségizett. Ahol jelenleg dolgozik, egy
étteremben a belvárosban, felszolgáló, pénztáros, mikor mi kell…de már tíz éve
dolgozik ott.
A fizetése magasabb a minimálbérnél, tehát 60-80 ezer forint, mert függ a
forgalomtól, meg túlórától, meg mit tudom én még mitıl, amellett az árvaságit
kapja meg a családi pótlékot…és kész. ennyi.
Ez összesen olyan….száz körüli. Nem tudom, ezt csak ı tudná megmondani, mert
a pénzügyeket mindig ı rendezi, és azt csak ı tudja, hogy mennyi jön be, meg
mennyi a rezsi egy hónapban,…meg minden ilyesmivel ı foglalkozik. Volt olyan,
hogy a szomszédok is azt mondták, hogy ık nem hiszik el, hogy egyedül, egy
keresetbıl fenn tudja tartani ezt a lakást, meg így be van rendezve. Pedig hát ez így
van, mert mibıl lenne másból fenntartva, meg berendezve? Csak egyedül anyunak
a kétkezi munkája után. Abból, amit évek alatt összegyőjtött, amiért megdolgozott.
Mert azok a szomszédok, akik ezt mondták, magyarok és isznak. Persze, hogy nem
néz ki úgy a lakásuk, mint a miénk, meg közüzemi díj hátralékuk van, meg mit
tudom én. Mi viszont hárman lakunk itt, de egyikünk sem dohányzik, egyikünk
sem iszik, szerényen élünk, de azért ami szükséges, az megvan.
İ is cigány, csak…neki az édesanyja cigány igazándiból, az édesapja zsidó. De ı is
cigánynak tartja magát, meg úgy egyáltalán az egész család.
Magyar cigányok vagyunk….tehát romungrók, a családban már csak a nagyanyám
beszél cigányul, anyunak az anyja, de szerintem már ı is sokat felejthetett, mert
nem beszél senkivel. A gyerekei már nem tudnak, sajnos anyu se.
Hát ezt csak anyuéknak az elbeszélésébıl tudom, hogy amikor én megszülettem,
akkor nagyon-nagyon rossz helyzetben éltek, a Zsolcai-kapuban laktak….vagy, hát
laktunk, apunak a szüleinél, egy nagy kapualjban, ilyen közös udvarban. Aztán, úgy
mesélték, hogy feltörtek egy mosókonyhát, az egész nem volt nagyobb, mint itt ez
az elıtér, nem volt az égvilágon semmijük, és ott, abban az akkora kis helyiségben
laktunk, még azután is, hogy az öcsém megszületett. Anyuék már akkor is
dolgoztak, valamibıl csak megéltünk, de gyakran beszélt róla, hogy milyen
nyomorultul éltünk ott. Aztán mikor már megszületett az öcsém is, volt beadva
Annamária
11
nekik lakásigénylésük több év óta, és úgy kapták aztán ezt a lakást, amit azóta
megvásároltunk.
Nagyon nem szerettem óvodába járni, mert soha nem játszottak velem a többiek.
Meg mindig sírtam, ha menni kellett, mert anyunak dolgozni kellett, és vitt reggel
az óvodába, de én nem akartam menni. Így általában a nagyanyám nem is engedett.
Azt mondta: Hagyjad már a gyereket, te asszony, ne kínozd, minek vinnéd abba az
óvodába, majd vigyázok én rá, el lesz itthon velem. Meg arra emlékszem még, hogy
egyszer elestem és betört az orrom, folyt belıle a vér, és én csak ott feküdtem, és
nem segített senki.
Az igazság, hogy ezekre a dolgokra már nem emlékszem…de azt tudom, hogy
utáltam oda menni, és aztán már nem is nagyon jártam, mert a nagymamám
vigyázott rám, meg a nagynéném. De nem volt ott egyetlen óvónı sem, akit úgy
különösebben szerettem volna, de olyanra sem emlékszem, akit utáltam volna…de
azt tudom, hogy a többi gyerek soha sem akart velem játszani, és én sokat sírtam.
Már csak így utólag visszagondolva, gondolom azt, hogy az lehetett az oka, hogy
cigány vagyok, de akkor, mint kisgyerekben ez még nem csapódott le bennem.
Mert például ugye a Zsolcai kapuban laktunk, elméletileg kellett volna, hogy
legyenek ott még cigánygyerekek, de én nem emlékszem arra, hogy akár egy is lett
volna ott…nem tudom, lehet, hogy akkor még nem adták a cigányok a gyerekeket
óvodába, csak anyu akart engem, hogy dolgozott és azt gondolta, ott jobb lesz
nekem, mint ha otthon maradok a nagyanyámmal…vagy nem tudom, de mondom,
ami úgy megmaradt bennem, abból úgy gondolom, hogy egyedül voltam
cigánygyerek az óvodában.
Aztán, amikor már iskolába kerültem, a Szeles utcaiba, akkor ott viszont nagyon
sok cigány volt. Na, ott volt egy tanárnı, akire emlékszem, hogy ı nagyon szeretett
engem, a Marika néni, vele azóta is szoktam találkozni – bár már elég rég láttam -- ,
na ı szerette a cigánygyerekeket. Úgy kifejezetten hozzá se kötıdtem én érzelmileg,
csak azt tudom, hogy ı szeretett engem, mindig megsimogatta a hajam,
megpuszilgatott, szóval nagyon kedves és aranyos volt, szeretett minket.
Oda már jobban szerettem járni, mert ott a gyerekek is másak voltak, meg a
tanárok is. Elfogadtak minket olyannak, amilyenek vagyunk: na jó, ezek itt
cigánygyerekek és kész…mondom, erre se nagyon emlékszem, de arra igen, hogy
ez a Marika néni szeretett minket.
Annamária
12
Én még ebben az idıben sem tudtam ezt felfogni…vagy, hogy mondjam, nem
szembesültem azzal, hogy én cigány vagyok, hanem majd csak amikor
ideköltöztünk, és ide kezdtem járni a 33-as iskolába. Na az volt az, ahol nagyon sok
sérelem ért, és kifejezetten csak azért, mert cigány vagyok. Az nagyon rossz volt.
Hát elıször is, egyedül én voltam cigány az osztályban. Aztán kezdve onnan, hogy
senkit nem ültettek mellém…egyszóval, valóban egyszerően kiközösítettek.
Állandóan csúfoltak ezekkel a mondókákkal is, hogy: cigány, cigány, cik-cikcik….
szóval, tényleg azt lehet mondani, hogy az egy pokol volt. Másodikos voltam,
amikor ide átkerültem.
Azt a tanárnımet sem szerettem, ı inkább utált engem, és ezt éreztette is velem.
Mondom, nem ültetett mellém senkit, és sem ı, sem a gyerekek nem foglalkoztak
velem, egyszerően kiközösítettek, és meg is mondták, hogy azért, mert cigány
vagyok. A másik meg az, hogy állandóan váltogatták egymást a tanárok, és így nem
is alakulhatott volna ki semmi érzelmi kötıdés köztem és valamelyik tanár között,
mert mire egyet megkedveltem volna, már elment, és jött egy másik.
Emlékszem egy konkrét esetre, amikor egy meseíró, vagy nem is tudom, hogy mi
volt pontosan, valamilyen Katalin, annyira emlékszem…na, szóval vele volt egy
beszélgetés, és elvittek minket a könyvtárba. És ı valami ilyesmit beszélt a
cigányokról, meg a cigányok életérıl, és aztán megkérdezte tılünk, gyerekektıl –
még ma sem értem, hogy egy intelligens nı hogy kérdezhetett ilyet a gyerekektıl,
mikor ı is tudta, hogy milyen negatív élményeknek vannak kitéve a cigánygyerekek
– szóval, azt kérdezte, van e köztünk cigány? Na, hát persze, senki sem nyújtotta
fel a kezét, engem meg annyit bántottak már amiatt, hogy cigány vagyok, hogy én
se nyújtottam fel a kezemet. Hogy emiatt én mennyit hallgattam, hónapokon
keresztül, a tanártól is, meg a gyerekektıl is! Hogy bezzeg a kezedet nem nyújtottad
fel akkor, amikor kellett volna, hogy te is cigány vagy.
Egyszóval mondom, ettıl kezdve, hogy ebbe az iskolába jöttem, engem nagyon
sok rossz élmény ért. Volt olyan idıszak, amikor lehajtott fejjel jártam, így, nem
mertem felnézni, csak a földet néztem magam elıtt. Nagyon sok idınek kellett
eltelni, amíg úgy bele tudtam törıdni, és el tudtam fogadni, hogy én cigány vagyok.
Felsı tagozatban már valamivel jobb volt, mert az osztályfınöknımmel elég jó
volt a viszonyom. İ történelmet tanított nekünk, és én a történelmet nagyon
szerettem mindig. İ meg mindig dicsekedett velem a többi tanárnak, hogy tiszta
ötös vagyok történelembıl. De ez tényleg így volt, hogy tanultam is, mert mindig
Annamária
13
szorgalmas voltam, de volt olyan tanár, akinek az órájára hiába készültem,
egyszerően nem foglalkozott velem, és ha feleltem nála, nekem akkor is a dupláját
kellett nyújtani ugyanazért a jegyért, amit másnak. Ez az osztályfınöknım legalább
azt elismerte, ha készültem és tudtam, és díjazta is.
Volt még egy tanár, akit szerettem, a testnevelı tanár. İ is nagyon rendes volt,
kedves és igazságos.
Az osztálytársaimmal való kapcsolatom inkább már csak akkor kezdett
megváltozni, amikor már kezdtem nıiesedni, és a fiuk is kezdtek más szemmel
nézni rám. Már akkor ık is elég nagyok voltak ahhoz, hogy komolyabban is
tudjanak gondolkodni, és hát akkor már nem csúfoltak, nem éreztették velem azt,
hogy lenéznek, amiért én cigány vagyok. Persze az is lehet, hogy valami olyan is
volt a dologban, hogy addigra már jobban hozzászoktak ahhoz, hogy cigányok is
laknak itt az Avason. Mert amikor mi itt megkaptuk a lakást, akkor még nagyon
kevés cigány lakott itt. Aztán egyre többen kaptak itt lakást, cseréltek, úgy hogy
mire felsı tagozatos lettem, már nem én voltam egyedül cigány az iskolában, de az
osztályban igen.
A továbbtanulás az úgy volt, hogy tulajdonképpen anyu volt az, aki nagyon
ragaszkodott ahhoz, hogy én gimnáziumban tanuljak tovább. Én meg mindig
nagyon tiszteletben tartottam anyunak az akaratát és azt mondtam, hogy jó, akkor
gimnáziumba jelentkezek. Én magamtól nem mertem volna, mert egyszerően nem
volt annyi önbizalmam, hogy én el tudtam volna képzelni azt, hogy én is
gimnáziumba járjak, a magyar gyerekekkel. De anyu azt mondta nekem: gyerekem,
hidd el, hogy fog az menni neked, te sem vagy butább, mint más. Na, de az meg
aztán mindennél rosszabb volt….de tényleg. Ide vettek fel a 101-esbe, azelıtt
szakmunkásképzı volt és akkor ,92-ben indult be az, hogy mellette gimnáziumi
képzés is folyjék. Nem hogy az osztályban, de az egész gimnáziumban én voltam az
egyetlen cigány. Utánam aztán jöttek páran, de azt hiszem én voltam az egyetlen,
aki végigcsináltam.
Eleve, szemet szúrt a tanároknak, hogy mit keresek én a gimnáziumban, mért nem
a szakmunkásképzıbe járok. Aztán megpróbálkoztak azzal, hogy megutáltassák
velem az egészet, de aztán ez nem sikerült nekik, mert addigra megtanultam
megvédeni magamat és kinyitottam a számat is. Ha azt láttam, hogy igazságtalanok
velem, vagy nekem van igazam és megpróbálnak elnyomni, vagy megalázni, akkor
megmondtam nekik én is a véleményemet és ez persze, nem tetszett nekik.
Annamária
14
Itt már a társaimmal nem volt semmi problémám, soha nem voltam az a nagy
barátkozós természető, inkább ilyen visszahúzódó, csendes lány voltam, de jól
megvoltunk egymás mellett. Voltak barátnıim egy páran, akikkel együtt szoktunk
hazafelé jönni, beszélgetni, de olyan igazi barátnım nem volt ott sem. Viszont
ellenségem sem, tehát olyan nyílt utálatot nem mutatott irántam senki. Inkább az
volt az érzésem, hogy csak úgy egyszerően lenéznek. Azt gondolták, mert azért
volt, aki visszamondta nekem, hogy én csak azért vagyok ott, mert engem
úgymond, benyomtak…de az, hogy igen, hát én valóban a saját erımbıl, a saját
fejem után, szorgalmam után vagyok ott, hát ezt csak kevesen gondolták, tényleg
azok, akikkel úgy többet beszélgettem és jobban megismertek.
A tanárokkal már más volt a helyzet. Az félelmetes volt, hogy mit mőveltek velem.
Engem háromszor akartak kirúgni onnan, a negyediket úgy végeztem el, hogy két
osztályban voltam. Áttettek egy másik osztályba, mert a tanár az teljesen ki akart
csinálni. A német tanárom. Ez egy német származású német tanár volt, onnan jött,
és ez valami iszonyatosan utált engem. De a legelsı perctıl kezdve. És ı volt az
osztályfınököm is. Na, rögtön elsıben meg is buktatott németbıl, mert, hogy mért
ne,-- pedig nem álltam németbıl bukásra – és, hogy nehogy már csak németbıl
bukjak, ı nagyon nagy barátságban volt a matek tanárral, úgy hogy matekból is
buktam. Szóval el volt tervezve náluk, hogy engem el kell onnan távolítani.
Szegény anyu teljesen ki volt bukva hónapokig, mert ı tudta, meg látta, hogy
tényleg tanulok és csinálom és foglalkozok az anyaggal, és ennek ellenére csak a
ketteseket, egyeseket viszem haza. És akkor bement az iskolába és beszélt a
tanárral, de azzal egyszerően ı sem tudott szót érteni, mert nem is volt hajlandó
szóba állni vele és akkor bement az igazgatóhoz, de az se járt semmi eredménnyel.
Amikor a német tanár meglátta, hogy bemegy az igazgatóhoz, letakarítónızte. Azt
mondta: mit keres itt már megint az a takarítónı? Szóval nagyon utálatosak voltak,
és szabályszerően összefogtak ellenem. Ott is egy tanár volt, ı is történelmet
tanított, akivel jó volt a kapcsolatom. Amikor megtudta, hogy ki akarnak rúgni,
odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi van, mi ez az egész? Mi történt? És hát
ınála is tiszta ötös voltam, és nagyon sajnált, de mondta, hogy bármennyire is fáj a
szíve értem, de semmit sem tud tenni az érdekemben, mert ha egyszer ezek
összefognak valaki ellen, azt kicsinálják.
Szegény anyu már végképp nem tudta mit csináljon, annyira el volt keseredve, meg
kétségbe volt esve, látta, hogy én is ott tartok, hogy ezt már nem sokáig bírom, úgy
hogy bement a Déli-Hírlaphoz egy újságíróhoz, és elmondta neki az egész sztorit,
hogy most akkor ilyen esetben mit lehet csinálni, és az újságíró egy az egyben
Annamária
15
megmondta neki, hogy ne is haragudjon asszonyom, de én ezt nem írom meg.
Aztán bement az önkormányzathoz, az oktatási osztályra, de ott is azt mondták,
hogy hát ık sajnos ilyen esetben nem tudnak mit tenni, valahogy csinálja végig a
kislány, legyen szorgalmas, satöbbi. Csak épp azt nem akarták felfogni, hogy a baj
nem azzal van, hogy én nem vagyok szorgalmas.
Abban az idıben még nem is tudtunk arról, hogy léteznek roma civilszervezetek,
jogvédı szervezetek, nem is tudom, hirtelen, hogy léteztek-e már akkor ilyenek,
hogy :Roma Polgárjogi Alapítvány, meg hasonlók. Mondom, nagyon keservesen
csináltam végig, de akkor sem adtam fel, mert közben megtanultam küzdeni és
megtanultam, hogy ne adjam fel. Tanultam kegyetlenül, mert nekem mindig kétszer
annyit kellett felmutatni, mint másnak, és harcoltam. Nem hagytam magam.
Én mindig úgy képzeltem el, hogy egyszer ügyvéd leszek, és lehet, hogy ez most
furán, vagy hihetetlenül hangzik, de én a cigányok érdekeit szerettem volna
képviselni, mert tudom azt, a saját bırömön tapasztaltam meg, hogy milyen az,
amikor az ember ki van szolgáltatva, teljesen magára van hagyva, és senki sincs, aki
egy jó szót szóljon az érdekében, vagy valami módon eljárjon. Csak hát, sajnos
háromszor is jelentkeztem a jogra de oda meg nem vettek fel. Jó, lehet, hogy most
azt fogod gondolni, hogy mindenért másban keresem a hibát, de hidd el, hogy azt
gondolom, meg persze mások is mondták, hogy oda is az jut be, akinek áll valaki a
háta mögött. Volt olyan, aki azt mondta: ja, hát mért gondoltad, hogy pont téged
fognak felvenni a jogra? Mást se vesznek fel, akinek nincs protekciója. Így aztán
már nem is jelentkeztem jogra, hanem az antropológiára, ahová fel is vettek és
tetszik is.
Ha jól belegondol az ember, akkor azt kell, hogy lássa, hogy az életben mindenhol
ugyanúgy mennek a dolgok. Az óvodától a munkahelyekig. Persze, hogy az
egyetem sem kivétel. Csak a módszerek finomodnak, de a lényeg ugyanaz. A cigány
mindig cigány marad, a magyar meg mindig magyar. És ez a távolság mindig,
mindenhol megmarad. Itt nem fogja a szemedbe mondani senki, hogy azért nem
szeret, esetleg azért utál, mert te cigány vagy, de csinálj te bármit, tanulj bármilyen
jól, bizonyíts akárhogy, azért az mindig ott lesz, hogy: jó, jó, ügyes vagy, okos vagy,
de azért csak cigány vagy. Mert itt is mi van?
Bemegyek az egyetemre, és mindenki úgy néz rám, mint valami ufóra. Mintha azt
mondanák: Te Jóisten, mit keres itt ez a cigánylány? Na, biztos benyomták, hogy
legyen egy cigány is. Amikor jöttünk anyuval felvételizni, egy nı, hallottam ahogy
gúnyosan megjegyezte: na, a kisebbség is képviselteti magát. Aztán most nemrég is
Annamária
16
volt egy olyan beszélgetésünk, hogy azt kérdezték, a cigányok mért kapnak
ösztöndíjat, és ık mért nem? Erre aztán nem tudtam nekik mást mondani, mint
azt, hogy oké, akkor cseréljünk, bújjál csak egy napra az én bırömbe, és majd
akkor megérted. Én szívesen lemondanék az ösztöndíjról.
Nem tudom, lehet hogy megpróbálom párhuzamos képzésben megcsinálni a jogot
is, vagy másoddiplomaként, de akár így, akár úgy, az biztos, hogy a cigányokkal
fogok foglalkozni: jogvédelem, érdekvédelem vagy valami ilyesmi. Mindenképp
romológiával fogok foglalkozni, és a nyelvet is meg fogom tanulni, sıt nyelvvizsgát
akarok tenni belıle.
Nagyon fontosnak tartom a nyelvet, mert nyelv nélkül egyszerően nem létezik nép,
és az ember csak úgy tudja megakadályozni azt, hogy teljesen elszakadjon a
gyökereitıl, ha ápolja a hagyományokat és a nyelvet. Sıt én a gyerekeimnek is
szeretném majd továbbadni, ha cigány lesz a férjem, ha magyar.
Most egy magyar vılegényem van….sıt, ha visszagondolok, nekem még nem is
volt cigány udvarlóm…és azt kell, hogy mondjam, ez mindig feszültségeket
okozott a kapcsolatunkban. Pedig mindig vágytam arra, hogy egy olyan cigány
szerelmem legyen, aki úgy igazán tud szeretni, olyannak amilyen vagyok.
A vılegényemnek a családja vegyesen fogadott….elıször mind megdöbbentek,
úgy néztek rám, mint valami kis szörnyetegre. Aztán az anyukájával úgy
összejöttünk, miután látta, hogy a fia szeret, és komolyan gondolja, hogy kellek
neki, utána megbékélt a helyzettel, de az apja az nem. İ utál és ezt nem is tagadja.
Visszamondták nekem, hogy meg is mondta nyíltan, hogy azért, mert cigány
vagyok, és nem akarja, hogy egy cigány bekerüljön a családjába. Pedig szerintem
benne is lehet valami cigány vér, mert olyan sötét a bıre, mint nekem, és az apjáé
is. Úgy, hogy lehet, hogy pont azért nem akar elfogadni, mert úgy gondolja, ı már
kivetkızött a cigányságból….hát, ki tudja.
A többi magyar barátommal meg rövid idın belül szakítottam, mert annyi
megaláztatás ért, hogy azt mondtam, ez nekem nem éri meg. A baráti társaságában
is mindig olyan feszült volt a légkör, ha velem jelent meg, olyan is volt, hogy úgy
finoman beszóltak nekem, célozgattak a cigányokra, meg ilyenek, szóval ebbıl én
nem kértem.
Annamária
17
Én most már legjobban gyereket szeretnék, már 25 éves vagyok, mikor fogok
szülni? Az nem érdekel annyira, hogy lesz-e férjem,….de gyereket azt nagyon
szeretnék. Most így gondolom, de hát ez persze változhat.
Persze, én is szeretnék férjet, gyerekeket, szép családot, de ahogy a dolgok most
állnak, azt mondom, ha férjem nem is lesz, de gyerekeket mindenképp
szeretnék.…Tényleg nagyon nehéz az ilyen cigány-magyar kapcsolat, a nagyanyám,
meg a nagynéném mindig azt mondták, hogy ne kelljen nekem magyar fiú, mert az
soha sem fog engem egyenrangúként kezelni, mindig ott lesz az, hogy te csak egy
cigány vagy. Lehet, hogy igazuk volt, sıt egyre inkább úgy érzem, hogy így van. Azt
szerették volna, hogy egy jóravaló egyszerő cigányfiú vegyen feleségül. Ez a
barátom is egyszerő, egy szakmunkás, de sokszor érzem, hogy benne is ott van az,
hogy én cigány vagyok.
Én mondjuk, soha sem tartottam fontosnak azt, hogy valaki cigány, vagy magyar,
csak azt, hogy rendes, normális ember legyen. Én sokáig nem is tudtam, hogy mi a
különbség a cigány és a magyar között, mert én azt hittem, mindenki úgy él, úgy
gondolkodik, úgy érez, mint mi. Legfeljebb a szokásaink is annyiban tértek el, hogy
azért a nagyanyámék mindig kihangsúlyozták, hogy cigányhurka, cigánylagzi, de
igazán én sokáig nem tudtam, hogy ezek miben is térnek el, vagy miben mások.
Persze, volt olyan, hogy mondták nekem, hogy hát kislányom, mi cigányok
vagyunk, de mondom, én soha sem tudtam, hogy ez mit jelent, nem tudtam, hogy
emiatt az embert lenézik, vagy hogy ez bőn lenne mások szemében. Amikor itt az
iskolában kiskoromban azok a rossz élmények értek, akkor sem tudtam még igazán
felfogni azt, hogy akkor most mi is a bajuk velem? Szóval sok idı, meg sok
tapasztalat kellett, amíg megértettem, hogy mi is a lényeg. Én azt mondom, teljesen
mindegy, hogy például ha lesz egy gyerekem, hogy az kit fog szeretni, magyart,
cigányt, zsidót, akárkit, én el fogom fogadni, és tiszteletben fogom tartani a
döntését. Ha szereti, és igazán szeretik egymást, akkor az ilyen különbségek
elsimulnak.
Ezekre a dolgokra nagyon nehéz megoldást találni, de ha lehet rá megoldás, akkor
az csak politikai szinten lehet. A legfontosabbak az alapvetı létfeltételeknek a
megteremtése, munkahelyteremtés és a gyerekeknek iskola. Enélkül a két dolog
nélkül nem lehet megoldás. Nem értem például, hogy a parlamentben mért
nincsenek cigány emberek. Ezekkel a cigány önkormányzatokkal meg aztán nem
oldottak meg semmit, mert ezek mintha lennének, mintha nem. Semmi gyakorlati
hasznát nem érzik a cigányemberek, mert egyszerően nincs is rá lehetıségük, hogy
képviseljék ıket. Meg se kérdezi ıket senki egy-egy fontos döntés elıtt, de ha még
Annamária
18
meg is kérdeznék ıket, mit tudnak tenni? Munkahelyet nem tudnak adni az
embereknek, segélyt megint nem, a kilakoltatások ellen megint nem tehetnek
semmit,…..szóval ez csak ilyen névleges valami.
Ha nekem lenne rá módom én nagyon szívesen bekapcsolódnék a cigány közéleti
munkába, de hát kihez menjek, vagy mit csináljak? Pedig én nagyon szeretnék tenni
valamit a cigányokért. De mondom, például én, vagy az én családom, semmit nem
érez abból, hogy például Miskolcon létezik egy ilyen, hogy Cigány Kisebbségi
Önkormányzat. Rendezvényeket nem szerveznek, ha szerveznek arról sem lehet
tudni, minket nem hívnak meg, úgy hogy amirıl tudok a cigány közélettel,
kultúrával kapcsolatban, azt biztos, hogy nem tılük tudom, hanem azért mert
engem érdekel és én magam néztem utána.
Nem olvasok cigány újságokat, mert nem jutnak el hozzám. Inkább a cigány írók,
költık könyveit olvasom, amihez hozzájutok….Bari Károly, Osztojkán Béla,
Lakatos Menyhért….ık viszont tetszenek, fıleg a Bari. De azt már tényleg nem
tudom, mert az már egy másik kérdés, hogy vajon a cigány mővészet vagy a cigány
irodalom önállóan is megállná e a helyét, a cigány jelzı nélkül. De úgy azok alapján,
amit én ismerek, azt mondom, igen.
Ha meg kellene határoznom magamat, akkor azt mondanám, hogy én
magyarcigány vagyok. Romungro. Szerintem az már hatvanhatodik kérdés, hogy
valaki azon belül, hogy cigány, milyen cigány, ahhoz képest, hogy cigány vagy
magyar. Cigány-cigány közt már nem lehet olyan nagy az ellentét, legyenek azok
beás-oláhcigány, vagy romungro-oláhcigány, mint egy magyar-cigány kapcsolatban.
Glonczi Ernı
21
József
28 éves
Kérem a nevem elhallgatását. 1973.06.21 -én születtem Szikszón. Jelenleg
Miskolcon lakom a szüleimmel az Avasi lakótelepen. Testvérem nincs. Másfél
szobás lakásban élünk, nem saját, önkormányzati. A szüleim nyugdíjasok, én a
Miskolci Egyetemen tanulok, elsı éves joghallgató vagyok.
A legeslegelsı élményem, amire emlékszem, kb. másfél, két éves koromból van.
Hatalmas nagy pelyhekben hull az udvaron a hó, már 20-30 centis sima,
egybefüggı takaró van az udvarunkon. Valahogy nyitva maradt az ajtó, és én
kiszaladtam és hömpörögtem a hóban. Én ezt nagyon élveztem, hangosan
nevettem, sikítoztam, és nagyon tetszett ez az egész. Határozottan emlékszem rá,
hogy nagyon boldog voltam.
Anyám nagyon értelmes nı volt, járt is két évig Sárospatakon a Tanítóképzıbe,
Szikszón hospitált az Általános Iskolában, de aztán otthagyta, mert a szülei nem
engedték, hogy továbbtanuljon. Kiment hozzájuk a tanár is, ahogy elmondták
nekem, és próbálta meggyızni a nagyszüleimet, de ık nem engedték. Voltak kisebb
testvérei, nagymama is beteges lett, és azt mondták, neki otthon van dolga a
családban, gondoskodni róluk, mert nagymama beteg lett, és nem bírt csinálni
semmit.
Emellett még az is közrejátszott, hogy akkor ismerkedett meg apuval, és onnantól
kezdve együtt éltek, ott laktak az anyu szüleinél.
Apám a gyárban dolgozott, mint lakatos szakmunkás. Onnan is ment nyugdíjba.
Vele soha sem volt valami jó a kapcsolatom, de fıleg a serdülıkor után romlott
meg a kapcsolatunk annyira, hogy el is költöztem otthonról,….akkor jártam be a
fél Európát autóstoppal.
Ez az idıszak volt a legszebb eddigi életemben. Ez az idıszak, amikor kerestem
magamat, az identitásomat, kerestem a helyemet a világban, az emberek között.
Olyan felkavaró volt az egész…..forrongott, napról-napra formálódott a lelkem, a
szellemem….nagy érzelmi viharokon estem át, és nagy volt bennem a tudásszomj.
Voltam Németországban, Franciaországban, Olaszországban. Mindenhová stoppal
mentem, egy hátizsák, hálózsák és kész. A franciákat nagyon szerettem…..és ott
József
22
teljesült életem egyik legnagyobb álma, hogy a Sorbonne lépcsıjén Villont
szavaljak franciául. És ez, akkor, ott valóra vált….nagyon boldog voltam.
Sok kalandban volt részem. A négysorost már évekkel azelıtt megtanultam
franciául, és amikor eljutottam oda, a Sorbonne lépcsıjén megálltam és
elszavaltam. Mindenki bámult. Volt aki odanézett, mosolygott és tovább ment, de
olyan is volt, aki megállt, és szóba akart velem elegyedni, ehhez viszont sajnos az
én francia tudásom kevés volt.
Egy másik alkalommal megvettem a boltban egy üveg Napóleon konyakot, és
jócskán kortyoltam belıle. Aztán fogtam és úgy, ahogy voltam, hátizsákostól,
mindenestıl beültem egy elıadóterembe. De ez nem volt elég, én közbe is szóltam,
bekiabáltam, mit tudom én már miféle dolgokat. A vége az lett, hogy hívták a
biztonsági embereket, és kivezettek az egyetem elé.
A tudásvágyam már az óvodában jelentkezett. Az volt a legkedvesebb játékom,
hogy könyveket tettem a hónom alá és azt játszottam, hogy én ügyvéd vagyok. Ezt
a játékot még otthon is folytattam, hosszú éveken át. Abban az idıben az Adyhídnál
laktunk egy közös bérházi udvarban, és lenn az udvaron a többi gyerek
megvert, meghömpörgettek a pocsolyában, mind elázott, sáros lett a sok könyv,
ami a hónom alatt volt. Emlékszem, én nagyon keservesen sírtam. Mentem fel,
anyu nagyon megijedt, hogy mi bajom van, nézegetett, hogy nincs e rajtam seb
vagy ilyesmi….lényeg az, hogy anyu aztán azon nevetett, hogy én nem amiatt sírok,
mert megvertek, hanem a könyveim miatt, hogy sárosak lettek.
Az oviban egy nagyon aranyos óvó néni volt, most visszagondolva, olyan 30-35 év
körüli lehetett. Mindig ı játszott velem, nem a társaim.
A társaimmal valahogy soha sem játszottam, nem is emlékszem közülük senkire.
Összességében véve jó szar volt az óvoda. Nem szerettem oda járni, de mondom,
ezt az egészet nagyon nagyban enyhítette, hogy az óvó nénit szerettem. İ még
abban is partner volt, hogy ügyvédet játsszon velem.
Az általános iskolát már a Szeles utcán kezdtem, ott elég sok cigánygyerek volt.
Oda azt hiszem, csak két évig jártam, mert utána szanálták a lakásunkat és az
Avason kaptunk bérházat. Itt a 38-as suliba jártam.
Egy szóval mondjam? Túlélés. Ennyi. Utáltam iskolába járni, de muszáj volt.
Egyszerően túl kellett élni. Barátaim nem voltak. A házból volt két barátom, de
József
23
azokkal ma is tartom a kapcsolatot, találkozni is szoktunk. Úgy hogy ez ma is
megvan, de a suliban nem volt barátom. Mondom, borzasztóan utáltam mindig
iskolába járni és csak arra voltam beállítva, hogy jó, most még két órát végig kell itt
ülni, aztán elmehetek haza.
Ami úgy megmaradt bennem, az talán annyi, hogy egyszer volt az iskolánkban a
Halász Judit. Aranyos volt, tetszettek a dalai, amiket énekelt, és minket is bevont,
hogy aki ismeri a dalt, az énekelje vele együtt. Kaptam tıle egy nyalókát, amiért
szépen énekeltem. Na körülbelül ennyi.
Egyedül magyarból, meg énekbıl voltam ötös, de a többibıl sík egyes. Meg is
akartak buktatni, de anyu elkezdett velem otthon tanulni és év végére kettesre
mindenbıl felhozott. Szavalóversenyekre viszont rendszeresen küldtek, megyei
elsı helyezést is nyertem. Az irodalmat azt valóban nagyon szerettem.
Na, felsıben azért már kicsit más volt, de csak attól kezdve, hogy kicserélıdtek a
tanárok. Az osztályfınököm egy férfi lett, egy festımővész, vele megtaláltam a
közös hangot, nagyon jól kijöttünk egymással, tiszteltem is, és ha kért tılem
valamit, lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha nem teszem meg….például a
szertárat mindig együtt rendeztük. Vagy olyat soha sem csináltam volna, hogy az ı
órájára ne készüljek. Nagyon becsületes, ıszinte, korrekt pedagógus volt.
Az új magyartanárnı viszont, nem tudom miért, de kifejezetten utált. De annyira,
hogy a tettlegességig is elment, egyszer megvert, mert ….azt hiszem, elaludtam az
óráján. Mondjuk, ez már önmagában is ıt minısítette. Amikor az osztályfınököm
megtudta, kiverte vele a balhét. Kérdezte tıle, hogy mért nem kedvel engem, és
hogy gondolta azt, hogy megver. Erre ı azt mondta neki, hogy ı meg azt nem érti,
ı mit eszik rajtam, pedig akármit néz ki belılem, akkor is csak az a helyzet, hogy
nem volt gyerekszobám. De igenis, hogy van gyerekszobája - mondta erre az
osztályfınök - mert én ismerem a családot, jártam náluk többször is
családlátogatáson. A gyerekkel tudni kell bánni.
Ez a tanárnı mindig belém kötött és szabályszerően hátrányosan
megkülönböztetett. Olyat is csinált például, hogy úgy volt, megyek
szavalóversenyre. Aztán elıtte egy héttel változtatni akart a dolgon, hogy mégsem
én megyek, hanem más, egy magyar gyerek. Végül is az osztályfınököm megint
közbelépett, és végül mégis csak én mentem. Azt mondta nekem: Nézd fiam, jó,
mondjuk, hogy elhiszem neked, hogy a magyar tanárnıd nem kedvel téged. De
mit jelent ez? Csak annyit, hogy neked csak azért sem szabad feladnod, hanem
József
24
harcolni kell. Meg kell mutatnod, be kell bizonyítanod neki is és magadnak is, hogy
ı az aki téved. Mert te igenis tehetséges, értelmes és jóérzéső ember vagy,
semmivel sem rosszabb, mint más. Persze arra gondolt, hogy cigány vagyok, és a
bıröm is sötét, de ezt így soha sem mondta ki. Mert ha eljátszod a sértıdöttet,
belázadsz és tiszteletlenül beszélsz vagy viselkedsz vele, azzal csak ıt erısíted meg
abban, hogy: na, ugye! én megmondtam, hogy ez ilyen.
Ezek a beszélgetések, mert gyakran mondta el így nekem a véleményét a dolgokról,
nagyon megragadtak bennem és mély nyomot hagytak. Ezeken a szavain mindig
elgondolkodtam, és azt gondoltam: igaza van. Ezek inkább csak olyan
odahajolások, kiszólások voltak, soha sem éreztem úgy, hogy ezek erıltetettek,
vagy kioktatók lennének, inkább csak olyan spontán emberi beszédek voltak. Nem
tudom, ezt ı valahogy nagyon jól tudta csinálni. Soha sem mondta például, hogy
most figyelj ide, mert fontosat akarok mondani vagy ilyesmi, mégis ezek a halk,
majdnem mellesleg elejtett szavak voltak azok, amikre a legjobban odafigyeltem.
Na, aztán végül is elhoztam a megyei elsı helyezést, egy Nemes Nagy Ágnes
verssel.
Szerettem volna gimnáziumba menni, az osztályfınökkel meg is beszéltük, már
hetedikben, hogy ha fel tudom hozni magamat egy négyes átlagra, akkor ı is
nyugodt lelkiismerettel ajánlja nekem. Ki is jött apuékhoz megbeszélni velük is ezt
a továbbtanulási dolgot, de apu nagyon rosszul állt a dologhoz. Azt mondta neki,
minek tömködi a fejemet felesleges hülyeségekkel? Semmi szükségem a
gimnáziumra, én csak egy egyszerő cigányfiú vagyok, nem leszek én se orvos se
ügyvéd. Autószerelı leszek és kész. Abból legalább meg tudok élni, és el fogom
tudni tartani a családomat. Anyu másképp látta, ı nagyon örült volna a dolognak,
de hiába, az utolsó szó mindig apámé volt, és a dolgok úgy történtek, ahogy ı
akarta.
Végül is autószerelı vagyok, mert elvégeztem a szakmunkásképzıt, de soha sem
dolgoztam a szakmámban. Nem szeretem. Én mindig többre vágytam.
A 101-esben végeztem, errıl nem tudok mondani semmit. Se jót, se rosszat.
Túlélés.
Amikor végeztem, apám persze, jóindulatúan, már intézett is nekem egy
autószerelı mőhelyben állást…..amivel én inkább nem éltem. Na, ebbıl voltak
közöttünk a gondok. Hogy mért nem, meg hogy gondolom én akkor az életet, meg
ami ilyenkor lenni szokott. Olyat is mondott, hogy akkor pedig ı engem nem tart
József
25
el, ha nem dolgozom. Jó, OK, akkor ennyiben maradunk - mondtam neki - és
akkor vettem a nyakamba Európát. Furcsa, vegyes érzések kavarogtak bennem.
Egyszerre éreztem magam teljesen szabadnak és teljesen elveszettnek, ettıl boldog
is voltam, de szorongtam is, szóval ez egy nagyon érdekes és fontos korszak volt az
életemben. Rengeteget tanultam ez alatt az idı alatt.
Az életem tele van hirtelen és meghatározó fordulatokkal. Az általános iskolában
például hosszú ideig a gyenge gyerekek közé tartoztam. Nem azért, mert gyenge
vagy gyáva voltam, hanem egyszerően nem szerettem verekedni, ma sem szeretek.
Ha megütöttek, egyszerően eltőrtem, nem verekedtem, tehát magamat nem védtem
meg. Aztán egyszer csak az történt, hogy egy másik cigány fiú, aki tılem is
állandóan elszedte a kajámat, belekötött abba a lányba, akibe szerelmes voltam.
Amikor láttam, hogy lökdösi a lányt, odamentem és megvertem. Attól kezdve senki
nem mert nekem egy rossz szót se szólni. Az a fiú számított a legerısebbnek az
osztályban, ı volt a legagresszívebb és a legutálatosabb is. Magamat nem védtem
meg tıle, de azt, akit szerettem, bármi áron is.
És milyen érdekes az élet: azt a lányt a suli óta soha, sehol sem láttam, és most a
múlt héten az egyetemen találkoztunk. A büfében dolgozik. Én nem is ismertem
meg, ı viszont igen. Kiszólt nekem a pulton: Szia! Hogy vagy? Én csak néztem rá.
Azt mondja: Ugye nem ismersz meg? Tudod ki vagyok? És akkor mondja a nevét.
Nagyon fura volt látni, beszélni vele. Bennem élt róla egy kép, de a kislányról, nem
egy felnıtt nırıl.
Ha már itt tartunk, egy nagy szerelmem volt még, aki sajnos egy autóbalesetben
meghalt. Össze akartunk házasodni, nagyon szerettük egymást, és mindenben
egyetértettünk. Rendszeresen járt fel hozzánk, magyar lány volt, de nagyon tudott
alkalmazkodni a családhoz. Olyan vakarót sütött, hogy egy cigányasszony se süt
különbet. Tudta, hogy imádom a paprikás krumplit meg a paradicsomos káposztát
vakaróval. Ha eszembe jut, még ma is felkavar.
Sose volt gond, hogy cigány vagyok, nem, hogy szeretett, egyenesen imádott. De
én is ıt. A szülei véleménye meg nem érdekelte.
Rajtam azonnal látja mindenki itt Magyarországon, hogy cigány vagyok. Nem is
maradok én itt, azt hiszem, valahol Nyugat-Európában fogok kikötni….csak azt
tudnám, hova kellene menni, melyik az a hely, ami mégis csak Európában van, de
nem néznek egybıl cigánynak. Mert mit tudom én, biztos vannak helyek máshol,
ahol elvegyülnék a többi ember között, arabok közt, vagy mit tudom én….de hát,
József
26
most menjek Indiába? Nem rossz, ha valaki a gyökereit keresi, meg a múltat, de én
inkább a jövıt szeretném megtalálni.
Cigány ember vagyok. Ha egy szóval kellene meghatározni önmagamat, akkor csak
ennyi. Ez van, kész.
Én egy szabadelvő hülye vagyok. Egyáltalán nem érdekelnek a konvenciók, a
társadalmi elvárások, csak egy dolog érdekel: az élet értelme, meg a jog.
Mindig szerettem az irodalmat, valamit mindig szerettem volna én is
alkotni….most például írok két drámát. A szellemi táplálék nekem a legfontosabb.
Nem a divat miatt csinálom a jogot. Egyáltalán nem. Engem a divat nem érdekel.
Azért csinálom, mert nekem gyerekkori álmom, hogy ügyvéd legyek. És ha végzek,
az is leszek. Tudom, hogy az leszek, gyerekkorom óta tudom. A szegények ügyvéde
szeretnék lenni.
Ha mindenképpen valamiféle ars poetikát kellene kitalálnom, vagy az eddigi
tapasztalataimat valamiféle konklúzióba kéne összefoglalni, akkor meg valami
olyasmi jönne ki belıle, hogy érzelmek nélkül nem érdemes élni, viszont minél
inkább képes azokat palástolni az ember, annál jobban érvényesül. Én ezt nagyon
megtanultam az eddigi élményeimbıl.
Az egyetemrıl is azt tudom mondani: túlélés. Van két ember, akit nagyon sokra
tartok, és nagyon tisztelek: a tanszékvezetım és a Loss Sanyi. Na, ık tényleg úgy
képviselik ezt az egész pályát, ahogy egyszer majd én szeretném képviselni. Lehet,
hogy tanítani fogok, ha nem sikerül elérnem, hogy ügyvéd legyek, akkor tanítani
fogok. A szegények tanára leszek.
Villont nagyon szeretem, ı olyan szabadelvő hülye volt, mint én. İt sem
érdekelték a konvencionális elvárások, mint ahogy engem sem…..hát, az nagy volt,
amikor elszavaltam a Sorbonne lépcsıjén a négysorost…..
Nincs barátom az egyetemen. De nem is hiányzik. Nem vágyom rá. Barátnım
sincs…de nem gond, majd alakul valahogy a dolog. Most egyelıre ez van. Nincs
munkám se, nem dolgozom, még ösztöndíjat se kaptam….ez most elég tré helyzet,
de majd kialakul….de hát nem maradok én Magyarországon, nem látok semmi
jövıt….na szia.
Glonczi Ernı
27
Pisti
29 éves
29 éves vagyok, nıtlen, a családommal élek Miskolcon, jelenleg a Miskolci Egyetem
nappali tagozatos hallgatója vagyok, most leszek végzıs. Pedagógiát tanulok, a
második diplomámat fogom megszerezni. Fıiskolai végzettségem van, a
nyíregyházi tanárképzıben végeztem, történelem szakon. Soha sem tanítottam
iskolában, egyelıre egy mővelıdési házban dolgozom, de csak részmunkaidıben és
megbízásos alapon, ha valamilyen nagyobb programot kell megszervezni és sok a
munka. Kifejezett kérésem, hogy anonim maradjak, és semmi olyan ne szerepeljen
a leírásban, ami alapján be lehetne azonosítani.
Miskolcon születtem, egy testvérem van, egy nıvérem. Apám korán meghalt, én 13
éves voltam akkor, a nıvérem 16. İ cigány volt, de anyám magyar.
Nagyon rendes ember volt, dolgozott a gyárban, soha nem követett el semmiféle
bőncselekményt, semmi ilyen probléma nem volt vele. Mindenkivel tisztelettudó
volt, anyámmal sem veszekedett soha, úgy, mint mások, sıt, még nem is ivott.
Csak úgy, mint mindenki más, ünnepek alkalmával, vagy hogyha vendégek jöttek
hozzánk. Olyankor ı is megitta, ami jólesett neki, de ha netán berúgott, akkor sem
volt kötekedı, sem garázda, nem volt agresszív ember. Minket nagyon szeretett, azt
mondta mindig anyámnak meg nekünk, hogy mi vagyunk az élete, ha mi nem
lennénk neki, semmit sem érne az élete.
İ Zemplén megyébıl származott, egy kis faluból. Ott szinte mindenki a rokona,
testvére volt, de aztán amikor már ı önállóan tudott dönteni a saját életérıl,
elhatározta, hogy nem marad abban a nyomorban, a cigánytelepen, és bejött
Miskolcra munkát keresni, a gyárba fel is vették, elıbb segédmunkásnak, de késıbb
betanított munkás lett. Itt lakott albérletben egészen addig, amíg anyámat meg nem
ismerte. İk úgy ismerkedtek meg, hogy anyu is ott dolgozott, mint esztergályos,
egy üzemben vele, és valahogy összejöttek. Aztán össze is házasodtak. Egyikıjük
sem volt már akkor fiatal, de apámnak sem volt elıtte felesége, meg anyunak sem
volt férje. Ahogy elmesélték, elég sokáig csak együtt jártak, aztán úgy gondolták,
szeretik egymást, jól kijönnek egymással, akkor mért ne házasodjanak össze?
Anyu itt lakott akkor is Miskolcon, illetve az egyik Miskolc melletti kis faluban, ami
viszont azóta már Miskolchoz tartozik, mert összeépült vele. De olyan, mint egy
kis falu, most is ott lakunk. Régebben csak parasztemberek laktak ott, földet
Pisti
28
mőveltek, állatokat tenyésztettek, ahogy azt kell, mindenki ismert mindenkit,
mindenki tudott mindenkirıl mindent. De mostanra már nagyon sok városi ember
vett ott ingatlant, úgy hogy én már például azt sem tudom, hogy a második
szomszédot hogy hívják. Ott laktak nagyapáék is, anyunak a szülei. Anyu egyetlen
gyerekük volt, testvére nem volt, így ott laktak együtt, és miután a szülei meghaltak,
mindent anyu örökölt.
Nem is gondoltak arra, hogy eladják, bár talán apám szerette volna, ha közelebb
laknánk a gyárhoz, de anyu nem akart megválni semmitıl, ami a szüleié volt. Mi is
jól éreztük ott magunkat, de hát mi is ott nıttünk fel gyerekkorunktól fogva,
ugyanúgy, mint ahogy anyu.
Ja, igen, tudom, meg olvastam is róla valahol, hogy a cigányok nem szívesen
laknak olyan lakásban, ahol valaki meghalt, de nálunk ilyen nem volt soha
szokásban….meg, az a teljes igazság, hogy mi nem is olyan nevelést kaptunk, mint
a cigánygyerekek, mert nem köztük nıttünk fel. Apám, ı már nem olyan volt mint
a többiek, sem a szokásaiban, sem a beszédében, sem a viselkedésében. A szüleivel,
testvéreivel nagyon ritkán tartotta a kapcsolatot, én például életemben kétszer
láttam a nagyapámat és a nagyanyámat. Ha ünnep jött és írtak apunak, hogy
szeretettel várják haza az ünnepekre, olyankor ha egyáltalán kiment hozzájuk, akkor
egyedül ment, minket nem vitt magával, anyu meg szintén otthon maradt
velünk….Ezt csak azért mondom, hogy én gyerekkoromban, úgy a neveltetésem
során soha nem tapasztaltam semmi olyat, amire azt lehetne mondani, hogy ez
cigány hagyomány része, vagy cigány szokás. Ha erre akar kimenni az interjú, vagy
ha erre vagy kíváncsi, akkor nagyon rossz helyen keresgélsz, mert ebben én nem
tudok neked segíteni. Akkor másokat kell megkérdezned.
4 éves lehettem, amikor apám kivitt magával a szüleihez, de én csak annyira
emlékszem, hogy nagyon sírtam, anyu után kiabáltam, így apunak haza kellett
hoznia. Kis viskóra emlékszem, meg a nagy sárra mindenhol. Régi cigánytelepi
vályogház volt, össze-vissza, csak úgy elszórtan álltak a kis viskók. Meg ami még
erısen megmaradt bennem, az a büdösség. Persze, ezt csak most mondom már így,
hogy büdösség akkor nem tudtam, hogy mi az, csak azt tudtam, hogy valami
borzalmasan rossz szag, amikor beléptünk a házukba és megcsapott…..olyan
áporodott, aztán meg olyan félig dohos, félig meg penészes…hát egyértelmően az
egészségtelen, rosszul szellıztetett, átázott….és koszos házakra jellemzı szag volt.
Mondom, ez azóta is megmaradt bennem. Aztán apámnak az anyja felkapott az
ölébe és össze-vissza csókolgatott, és nagy volt a hangzavar is. Abban a kis
helyiségben, voltak vagy tizenöten, és mindenki kiabált, persze csak örültek
Pisti
29
apámnak és köszöntötték, ölelgették, veregették a vállát. De én soha azelıtt nem
láttam ilyet és nagyon megijedtem, azt hittem, hogy bántani akarják apámat és
engem. Na, szóval ez elég kellemetlen élmény, errıl úgy a családon kívül, anyun
meg a nıvéremen kívül még nem is beszéltem senkinek. Ezt követıen apám már
soha többé nem vitt magával.
Második alkalommal pedig akkor találkoztunk, amikor egyszer valami miatt
Miskolcra kellett jönniük és felkerestek minket. Úgy emlékszem, ebbıl volt egy kis
bonyodalom, mert nem tudtak sem írni sem olvasni és mindenkitıl végigkérdezték,
hogy hol lakunk, úgy hogy az egész utca tudta, hogy hozzánk jöttek. Ez elég
kellemetlen volt apámnak is, anyámnak is, meg nekünk is, mert a falusi nép már
csak olyan, amilyen és utána sokáig az volt a beszédtéma, hogy láttátok, hogy
milyenek a szülei a Pistának? Valamit addig is sejthettek apámról, mármint, hogy
cigány, mert elég sötét volt a bıre, amit én örököltem is tıle, de ezután aztán már
mindenki elıtt nyilvánvaló volt.
A nagyapáék temetésén nem voltak ott, egyiken sem. Kellemetlen lett volna, így
apám inkább nem tudatta velük a halálesetet, hanem csak késıbb mondta meg
nekik, amikor legközelebb hazautazott.
Anyu mindig is nagyon határozott asszony volt, ma is az, bár ma már
betegeskedik. Esztergályosként dolgozott az LKM-ben, a Lenin Kohászati
Mővekben egészen addig, amíg mi meg nem születtünk. Utána GYES-en volt
velünk 6 évig, aztán meg már csak otthon volt, háztartást vezetett, állatokat nevelt,
kertben dolgozott, stb. Apámat is nagyon szerette, és minket is, jó anya volt. De,
mondom, emellett nagyon erıs egyéniség is volt. Erre valahol szükség is volt, mert
például amikor apám megbetegedett, TBC-ben halt meg, akkor végig ı ápolta. A
végén már olyan gyenge volt apám, hogy ágytálazni kellett. És végig anyám volt
mellette….Apu még a kezét is csókolta, sírt, úgy imádkozott, hogy az nem baj,
hogy ı meghal, a fontos csak az, hogy anyu éljen és neveljen fel minket
egészségben, becsületben.
A nıvérem is otthon lakik most velünk a két gyerekével együtt, amióta elvált a
férjétıl. Nem jöttek ki egymással. A férje túl agresszív volt. Ivott és verte is.
Semmiben nem kérte ki a véleményét, neki mindig csak kuss volt, annyi volt a
dolga, hogy mosson, fızzön, takarítson, meg a gyerekeket nevelje. Még a
kosztpénzt is ı kezelte, amit persze rendszerint el is ivott, aztán meg éheztek, meg
mentek kölcsönkérni ettıl is, attól is. .A nıvérem anyura hasonlít, ı fehér bırő. A
férje magyar volt. İ varrónı szakmával rendelkezik, otthon dolgozik, ha van
Pisti
30
megrendelése. A két gyerek még kicsi, a kisebbik két és fél éves. Ezért nem tud
egyelıre állandó munkát vállalni.
A lakásunk régi típusú parasztház, persze felújítva, úgy.90-100 négyzetméter
alapterülető lehet az egész. Van benne két nagy szoba, konyha, spájz, az egyik
szobában anyu lakik, a másikban a nıvérem a két gyerekkel. Én az udvaron,
szemben lakom a nyárikonyhában. Nekem pont megfelel, elég tágas, kényelmes.
Hátul kert, disznóól, tyúkólak. Istálló nincs, mert nagyállatot nem tartunk.
Anyu már nyugdíjas, havi 42 ezer forintot kap, a nıvérem GYES-en van még a
kicsivel, ı összesen azt hiszem olyan 24-25 ezer forintot kaphat havonta, én meg
ösztöndíjakat, egyrészt az egyetemtıl a rendes ösztöndíjat, meg kapok az etnikai
alapítványoktól is…,de hát az nem minısül jövedelemnek. Ha úgy mindent
egybevetek, akkor olyan 100.000-re jön ki. És erre öten vagyunk, vagyis, fejenként
20 ezer.
Óvodába nem jártam, rögtön általános iskolába mentem. Oda jártam, helyben,
anyu ismerte a tanárnımet, mert barátnık voltak, és az elsı nap amikor elkísért az
iskolába, emlékszem a párbeszédükre. Nagyon kedves volt hozzám, leguggolt elém,
rám mosolygott, megsimogatta a fejem. Na, meghoztad ezt a nagyfiút? - kérdezte
anyutól. Hát bizony, ilyen szép nagy fiúnak már köztünk van a helye az iskolában.
Na gyere csak, ide ülsz majd elıre, hogy mindig lássuk egymást. Azzal megfogta a
kezemet és elıre vitt az elsı padba. Anyutól elköszöntem, mondta, hogy nem
sokára jön értem és akkor mehetünk haza, addig is figyeljek a tanító nénire, hogy
mirıl beszélgetünk, és fogadjak neki szót, mert amit ı mond nekem, az olyan,
mintha anyu mondaná. Ennyi volt.
Nagyon könnyen hozzászoktam az iskolához. Mindig szerettem iskolába járni,
ezzel soha nem volt gondom. Sem a gimiben, sem a fısulin.
Soha sem volt amiatt negatív tapasztalatom, hogy cigány vagyok. Soha. Már csak
azért sem lehetett, mert én nem vagyok teljesen cigány. Azért, mert apám az volt,
az még nem jelenti azt, hogy akkor én is cigány vagyok. Mert anyám meg például
magyar. Akkor most ilyenkor mi van?
Egy tanár azt mondta, csak azért ad hármast, mert nekem, mint leendı cigány
értelmiséginek kétszer annyit kell a tarsolyomban tartanom, mint egy másiknak. És
ez már a fısulin volt. De ezzel ı nem azt akarta mondani, hogy azért ad csak
hármast, mert utál engem, mert cigány vagyok, vagy mert úgy nézek ki, mint egy
Pisti
31
cigány, hanem csak azért, mert többet akart belılem kihozni. Az egy nagyon
becsületes, korrekt tanár volt, tudom, hisz elıtte beszélgettünk mi egymással. Azt
kérdezte, hogy cigány vagyok-e? Én erre azt mondtam neki, hogy :is. Erre ı
megkérdezte: mi az, hogy is? És akkor én elmeséltem neki. A végén azt mondta:
foglalkozz sokkal többet a pszichológiával, ha kell, akár a történelem rovására is.
Nahát a történet ennyirıl szólt. Ismétlem, teljesen jogosan, hisz ı tanította a
pszichológiát. Azt akarta, hogy jobb legyek a tárgyából.
Hát, végül is megkülönböztetett, de…Fogalmam sincs, mi másra akart volna
inspirálni azon kívül, hogy tanuljam meg jobban a pszichológiát? Szerintem nem
muszáj minden mögött olyasmit látni, ami nincs is mögötte. Az ilyesmi nekem már
túl zavaros. Pszichológiából szigorlatoztam, amikor a tanár azt mondta. Azért ad
csak hármast, mert egy leendı cigány értelmiséginek kétszer többnek kell legyen a
tarsolyában, mint másnak. Ergo, többet kellett volna tanulnom. Ennyi.
Különben is ez már nagyon régen volt, és amúgy sem szívesen beszélek errıl a
témáról. Igen, úgy mondta: leendı cigány értelmiségi. Nem vagyok az. És már
akkor sem gondoltam, hogy az leszek. Ezt azért nem mondtam meg neki, mert
kerülni szoktam az effajta konfliktusokat, fıleg a tanárommal, akinél épp
szigorlatozom. Lehet, hogy ı azt várta tılem, de hát akkor sorry, csalódnia kellene.
Mert hogy én ma sem érzem úgy, hogy nekem cigány értelmiséggé kellene lennem,
vagy hogy nekem a cigányok problémáival kellene foglalkoznom Kisebb gondom is
nagyobb annál. Nem azért tanultam hosszú évekig, hogy a végén a cigányokkal
nyőglıdjek! Nekem ez nem egy perspektíva, nem egy életcél. És nagyon sajnálom,
ha valakinek ez nem tetszik, és azt is, aki bele akar kényszeríteni ebbe a skatulyába,
mert azt hiszi, többre úgy sem telik tılem. Igenis telik! Persze, hogy dühös lettem
b’…meg, hát ne hülyülj már velem, belemegyek – én állat – ebbe a szar interjúba,
és a végén el kezdesz itt velem szırözni meg sz’…kodni….
OK, jó, lehet, hogy te azt gondolod, hogy építeni akarta a személyiségemet, mert
azt látta, hogy identitászavarral küszködök, és rendezzem a viszonyomat a saját
cigányságommal, de én meg ezt nem így gondolom. Én azt gondolom, ha már itt
tartunk, hogy én nem vagyok egy büdös cigány, még akkor sem, ha esetleg úgy
nézek ki, hanem csak apám volt az. Ennyi. Úgyhogy nekem nincs identitászavarom,
én magyar vagyok, úgy is élek, úgy is viselkedek, úgy is szocializáltak, olyan
kulturális közegben nıttem fel. Genetikailag 50%-ban cigány vagyok, de
kulturálisan 100%-ban magyar. Hát ez a mérleg, és ennyi! Ha meg arra vagy
kíváncsi, hogy mért fogadom el a cigány alapítványoktól az ösztöndíjat, akkor arra
meg az a válaszom, hogy azért az 50%-ért. Nem kárpótol érte, de a semminél
Pisti
32
többet jelent. Ezzel szemben ismerek tiszta magyarokat, akik kapják, és nem is egy
helyrıl. Egyszerően odaírják, hogy cigányok és kész. Akkor azokkal mi van?
Mindenki úgy él, ahogy tud. Én így tudok. Nem lopok, mert ahhoz nem értek, nem
rabolok bankot, nem sikkasztok, mert nem vagyok tőzközelben, én tanulok. Ebbıl
élek.
Akartam dolgozni. Két évig munka nélkül voltam, mert ha egy rendes iskolába
bementem, azzal kezdték, hogy még nincs beíratás. Aztán ha mondtam, hogy de
hát én dolgozni szeretnék itt, körberöhögtek a fıiskolai végzettségemmel együtt, és
jóindulatúan megkérdezték, hogy mért nem próbálkozok az 5-ös, vagy a 40-es
iskolában. (Megjegyzés: mindkettı csaknem teljes egészében cigány tanulókkal
feltöltött iskola, a város két legnagyobb cigánykolóniája, a Szondi-telep és a Békeszálló
mellett.) Nahát ez van. Inkább jelentkeztem az egyetemre, mert tudtam,
akkor legalább 5 év biztosabb egzisztencia, mintha munkanélküli vagyok.
Én mindig elképedek, amikor azt hallom valakitıl, hogy ı büszke arra, hogy
cigány. Mitıl lehet arra valaki büszke? Attól, hogy szutykos, koszos, büdös, és ötig
nem tud elszámolni? Vagy mire? Én például mitıl tudnék büszke lenni arra, hogy
apám cigány volt? Attól, hogy amikor hetedikben jött egy új srác az osztályunkba,
és a tanárnı azt mondta, üljön le mellém, azt mondta, hogy ı nem ül e mellé a
cigány mellé? Vagy arra, hogy már apám is letagadta az ismerısök elıtt egészen
addig, amíg meg nem jelentek a szülei, hogy aztán a hátunk mögött az egész falu
lecigányozzon minket? Vagy arra, hogy a gimnáziumban azt mondták egymásnak:
kérdezd meg a csokit, ı a stréber, ı biztosan tudja? Vagy arra, hogy a fıiskolán
amikor koliban voltam, a szobatársaim úgy panaszkodtak a többieknek, hogy attól
a cigánygyerektıl felfordul a gyomruk, olyan büdös, hiába zuhanyozik? Vagy, hogy
a lányok, akik tetszenek, egyszerően kigúnyolnak? Na, ezek közül melyikre kellene
büszkének lennem? Na, hagyjuk is abba szerintem az egészet. (Megjegyzés: itt elsírta
magát)
Miskolcon a Kossuth Gimnáziumban érettségiztem. Nem tudok semmi olyan
emlékezetesrıl, vagy érdekesrıl beszélni, ami akkor történt volna ott velem.
Egyszerően csak bejártam, tanultam, hazamentem, és másnap reggel újra ott
voltam. Nem voltak igazi barátaim. Csak ilyen felszínes diákkapcsolat volt köztünk.
Hogy van ez, hogy van az, hogy kell megoldani egy feladatot, meg ilyesmi. Nem
jártam velük bulizni, sörözni, diszkózni sem. Eljött az idı, hogy leérettségiztem, és
elköszöntem a gimitıl. Nem sajnáltam, nem volt túl sok minden, ami hozzákötött
Pisti
33
volna. A. tanárokkal is csak afféle felszínes tanár-diák kapcsolatban voltam, nem
volt senki köztük, akivel szorosabb érzelmi kötıdés alakult volna ki.
A fıiskola már valamivel lazább volt, Nyíregyházát jóformán jobban
megismertem, mint Miskolcot. Ha tehettem, tanítás után inkább a városban
sétáltam, beültem egy moziba vagy presszóba, ismerkedtem az emberekkel,
beszélgettem velük. De olyan is volt, hogy csak ültem egy presszó teraszán, és
bámultam az embereket, milyenek, hogy néznek ki, hogy mozognak…
A lányoknál sose volt nagy sikerem. Nem tudom, de az az érzésem, mintha az
emberek, fıleg a lányok valahogy idegenül néznének rám, mint valami eszkimóra.
Valahogy azt érzem, hogy mintha nem tudnák, mit kezdjenek velem…mit
mondjanak nekem, mit gondoljanak rólam. Szóval talán csak arról van szó, hogy
nem tudnak beskatulyázni, mert nem férek be egyik skatulyájukba sem.
Persze volt már komoly szerelmem is, de nem lett belıle házasság. Ebben volt
olyan is, ami reménytelenül egyoldalú volt, a lány csak játszadozott velem, élvezte,
hogy rajongásig szeretem, elhalmozom, lesem a kívánságait. A legkomolyabb egy
olyan lány volt, már a fısuli után, akivel egy évig együtt is laktunk….aztán végül ı
szakított velem. Nem tudom miért, soha sem indokolta meg. Talán egyszerően
csak rám unt. Valahol meg is értem ıt. Én is utálom magamat egy csomó dologért.
Nem vagyok igazán partnernek való típus. Hát még férjnek!
Mindegyik lány magyar volt. Cigány lánnyal soha sem volt közeli kapcsolatom. De
cigány barátom sem volt, csak úgy járulékosan, hogy például a barátomnak a barátja
volt cigány és így közös ismerıs volt. Szóval ilyen szinten.
Ha esetleg megismerkednék egy olyan cigánylánnyal, aki iránt szerelmet tudnék
érezni….de hát ennek a valószínősége nagyon csekély, elhanyagolható. Szóval
egyszerően nem is ismerek ilyet, de ha jönne is ilyen, biztos, hogy idegenkednék
tıle. Mert nem ismerem a szokásait, nem tudom, most éppen mire gondol, mit
érez. Azt hiszem, önkéntelenül is megsérteném vagy megbántanám még akkor is,
ha szeretném…akaratlanul. Ez az egyik oldala. A másik oldal meg, hogy amennyire
én tudom, vagy inkább ahogy elképzelem, a cigánylányok sokkal rámenısebbek,
gátlástalanabbak….szóval mindegy, ezeket a dolgokat tényleg nem tudom, errıl így
nem is érdemes beszélni. Lényeg az, hogy ilyen még nem volt, nincs róla semmi
tapasztalatom.
Pisti
34
Én egyáltalán nem vagyok magammal elégedett, sıt…vannak olyan helyzetek, meg
vannak olyan periódusok, amikor kifejezetten győlölöm magam. Belenézek a
tükörbe és esküszöm, nem tehetek mást, szembeköpöm magamat. Jó, persze, hogy
vannak jó tulajdonságaim is, bár nem tudom mennyire jó ha valaki okos, már
tanulás terén, ha az életben nem tudja mire használni. Mire jó, hogyha valaki
érzelemgazdag, ha nincs, akit szerethessen…Az én koromban már minden
normális férfinak családja van, felesége, gyerekei, akikrıl gondoskodik, eltartja ıket,
van munkája, van tekintélye….ezzel szemben én, mit tudok felmutatni? Nincs
feleségem, nincsenek gyerekeim, de még egy saját lakásom, állásom
sincs…egyszerően semmim nincs.
Nincsenek magammal nagy terveim. Már nincsenek. Ha végzek az egyetemen,
akkor is csak ugyanúgy kell munkát keresnem, csak azzal a különbséggel, hogy
akkor már a fıiskolai diploma mellett lesz egy egyetemi is. És ki nem szarja le? Kit
fog az érdekelni? Az se érdekelt senkit, hogy a fısuliról már van egy fecnim, akkor
mért érdekelné ıket a másik? Nem tudom, majd kiderül.
Még a színjátszás az, amit a leginkább magaménak érzek. A mővházban vezetek
egy színjátszó csoportot fiataloknak, 12-16 éveseknek. Azt tényleg nagyon szívesen
csinálom. Teljesen ki tud kapcsolni. Annak idején voltak színészi, filmrendezıi
ambícióim, de azok nem jöttek össze. Viszont a színjátszásból nagyon sok mindent
ki lehet hozni….a színpadon bármi megvalósítható.
Glonczi Ernı
35
Károly
22 éves
Figyelj, én most rögtön elırebocsátom, hogy ha ezt nevesíteni kell, vagy olyan
dolgokra kell választ adni, ami alapján be tudnak azonosítani, akkor most a
legelején tekintsük is tárgytalannak az egészet. Nem azért, de egyszerően irtózok
attól, hogy engem nyilvántartsanak…jó, te azt mondod, hogy csak erre, meg arra
fogják használni és anonim, de …tudod, az ördög nem alszik. A nyilvántartásokkal
nagyon óvatosnak kell lenni, ha olyanok nem lettek volna, a zsidókat, meg a
cigányokat sem lett volna olyan egyszerő begyőjteni annak idején. Szóval,
bizalmatlan vagyok az ilyenekkel szemben, de ha már megígértem, akkor kezdjük
el.
Például most, hogy van ez a Roma Kárpótlási program, hogy akik 1945. május 9.
elıtt születtek, azok kaphatnak valami kárpótlást Svájcból. Na, hát nekem, például
a nagyanyám, a nagynéném, nagybátyám is beleesne, de egyszerően féltek kitölteni
azt a papírt. Az lett volna az elsı lépés, hogy be kellett volna ikszelni, hogy
cigányok. Aztán meg minden személyi adat. Hát, inkább nem kell a kárpótlás. Ki
tudja hová kerülne az a lap, ki mire használná fel. Nem? Hát te tudhatod azt? Ugye,
hogy nem. Postára adod, aztán ki tudja hová kerül.
1979-ben születtem Kazincbarcikán. Magyarcigány családból származom, bár
anyámnak az anyja oláhcigány, Rézmővesnek hívják. Az apja Ruszó volt, ı is félig
oláhcigány, félig magyarcigány volt. Apám teljesen magyarcigány, vagy, ahogy
mondják: romungró. Edelényben lakunk, apám ott is született, anyám Szendrıbıl
származik. Négyen vagyunk testvérek, van egy bátyám, meg két húgom.
Én jelenleg itt tanulok a Miskolci Egyetemen, a Bölcsészettudományi Kar Filozófia
Tanszékén, most fejeztem be az elsı évfolyamot…és, ha még szabad
hozzátennem, 5,00.átlageredménnyel. Persze, hogy büszke vagyok rá. Miért,
szerinted ez olyan természetes dolog? Mármint eleve az, hogy egy falusi kis
cigánygyerek, akihez soha senki nem főzött semmilyen nagyobb reményt, mert
csupán egy volt a sok közül, most egyetemen tanul filozófiát, és mindegy, hogy
milyen áldozatok árán, mindegy, hogy milyen anyagi és energia-ráfordítással, de
mégis csak jelessel végzi el az elsı évfolyamot? Mert szerintem ez egyáltalán nem
mondható természetesnek.
Károly
36
Huuu, hogy jutottam el eddig? Hát az hosszú történet. Tényleg akarod, hogy
elmeséljem? Mennyi idıd és szalagod van? No, hát a legelsı emlékem, amire vissza
tudok emlékezni, az olyan 3 éves koromból való. Akkor még a Nanáéknál laktunk,
egy kis cigánytelepi vályogházban. Igaz, hogy vályog is volt, kicsi is volt, viszont
nagyon tiszta volt. Még mindig emlékszem rá, a teteje cserepes volt, mert, hogy
voltak ott olyanok is, amik nádfedelesek voltak, meg olyanok is, amiken csak ilyen
pléhek voltak cserép helyett. Hát, mindenki úgy lakott, ahogy tudott, szegény
cigányok voltak, némelyik család kenyérbıl sem evett eleget. Mondom, a Nanának
a háza meg cserepes volt, kívül-belül hófehérre volt meszelve, azt minden évben
kimeszelte, húsvét elıtt. Belül földes volt, tudod, ilyen egyszerő döngölt föld volt,
és azt is minden évben azt hiszem kétszer felmázolta, vagy feleresztgette? Már nem
emlékszem pontosan, hogy mondta. Ezt agyaggal, homokkal, meg lószarral
csinálta. Amikor csinálta, akkor úgy frissen büdös volt, de egy nap alatt kiszáradt és
akkor már olyan jó friss földszaga volt. A ház elején, a fal aljában tıcik volt, azon
szoktak üldögélni.
Na és maga az emlék. Ott ülök a tıciken, egyedül, nem tudom, anyám meg apám
hol volt, de biztos bent voltak a házban. Egyszer csak látom, hogy jön hazafelé a
Nana a faluból. Felugrottam és szaladtam elé. Elestem közben vagy kétszer, ı meg
kiabált, hogy ne szaladjak, mert elesek. Mikor odaért, felkapott az ölébe,
összecsókolgatott, és a szatyorjából egy csomó süteményt elém tett a tıciken. Egy
újságpapírba volt az egész becsomagolva, most, hogy visszaemlékszem, olyan
sütemények voltak, amilyeneket a lakodalmakra szoktak sütni. Biztosan kapta
valamelyik magyartól, ahol lagzi volt. Kiküldte a bátyámat is, hogy egyen ı is, aztán
onnantól kezdve jóformán ı ette meg az egészet. Én sírtam, hogy nekem nem is
hagy belıle enni, erre kijött a Nana, és mindkettınkre ráförmedt, hogy meg kell
egyezni, mert testvérek vagyunk. A bátyámra ráripakodott, hogy azonnal adjon a
gyereknek, mert az még kicsi, jobban kell neki, nekem meg halkan azt súgta oda,
hogy nem szabad sajnálni a bátyámtól, hadd egyen ı is. İ mindig így tett rendet
köztünk. Mikor a bátyám nem hallotta, nekem azt mondta: Ne ellenkezz a
bátyáddal, mert ı a nagyobb, ı fog megvédeni, ha bántani akarnak. Mikor meg én
nem hallottam, a bátyámnak mindig azt mondta: Ne parancsolgass a gyereknek,
mert az még kicsi, hadd csinálja azt, amit akar.
Emlékszem, egyszer, már mikor nagyobbak voltunk, a bátyámnak magyar barátai
voltak, és ha mentek valahová, engem soha sem akartak magukkal vinni. Persze én
sírtam, és panaszkodtam, hogy engem sose visznek magukkal. Egy alkalommal,
mikor utánuk szöktem, az egyik magyar gyerek megütött, hogy menjek vissza, haza.
A bátyám nem szólt rá egy szót se, és ez nekem nagyon rosszul esett. Földhöz
Károly
37
vágtam magam, vergıdtem, sírtam, de ık elszaladtak, otthagytak. Mikor
hazamentem, a Nana rögtön kérdezte, ki bántott. Elmondtam neki. Aztán amikor a
bátyám este hazajött, a Nana úgy tett, mintha nem tudna semmit, mert a bátyám
már óvatosan jött be az ajtón, nézett rá, hogy veszekedni fog-e vele, vagy nem, az
ajtó közelébe maradt, hogy ha kell, ki tudjon szaladni. Azt mondja neki a Nana:
Hát hol vagy eddig fiacskám, mán mióta dugdosom neked ezt a csokit, gyere, ne.
És kotorászott a köténye alatt, mintha a csokit keresné. Amikor odament, elkapta,
lerántotta az ölébe, és elverte a hátát meg a seggét, de csak úgy, ahogy szokta, sose
ütött volna ránk nagyot, csak tette magát, hogy ı most nagyon megver minket.
Inkább az fájt jobban, amiket kiabált közben, ahogy összeszidott minket. Így
kiabált a bátyámmal is: Te büdös ilyen, meg olyan, hát nem szégyelled magad, nem
csorog ki a szemed, hogy a kis testvéredet hagytad bántani a parasztoknak? Hogy a
parasztoknak a húsát edd le kínodba! Hát neked többek a parasztok, mint a saját
testvéred!? Na mától nem mész velük sehová.
Nagyapámat nem ismertem, mert ı már meghalt, amikor én megszülettem. İ
bádogos munkával foglalkozott, edényeket foltozott, meg hasonlókat.
Apám Miskolcra járt be a gyárba dolgozni, lakatos szakmunkás volt, de a 90-es
években ıt is elküldték, azóta nem talál munkát, nem veszik fel sehová. Csak
alkalmi munkát tud vállalni, meg feketén dolgozik építkezéseken, ha kell ember.
Elég rosszul tőri a dolgot, mert elég megalázó ez neki. Mégis csak van szakmája, a
gyárban is elismerték, hogy jól végzi a munkáját, most meg kénytelen koldulni a
munkát, annyi, hogy nem könyörögni kell neki a vállalkozónak, hogy vegye már fel
arra három hétre, vagy egy hónapra, amíg tart a munka. Persze, hogy nem fog
követelızni, hogy ıt jelentse le, fizessen utána SZTK-t, meg hasonló. Örül, hogy
dolgozhat, mert máshoz nem ért.
Anyám soha sem dolgozott, épp elég volt neki a háztartást vezetni, meg négy
gyereket felnevelni. Minket mindig arra neveltek, hogy nem baj, ha az ember
szegény, az nem szégyen, a lényeg az, hogy becsületesen éljen. Azt szokták
mondani: Minek az arany meg a kincs, ha az embernek nincs nyugalma, nem tud
nyugodtan kelni, feküdni? És a dologban az az érdekes, hogy ık valóban így is
éltek. Amijük volt, azt becsületesen szerezték, és be is érték annyival, amennyijük
volt. Nem lehetett ıket irigyelni semmiért, de ık sem nagyon irigyelték mástól a
többet. Amikor a többiek külföldre mentek, és ruhákat hoztak eladni, akkor persze
ık is elmentek, de ez annyira mindennapi dolog volt, hogy eszébe sem jutott
senkinek, hogy ez nem tisztességes. Hiszen azt az árut nem lopták, ık is úgy vették
meg, hogy apámnak az egész havi fizetését belefektették, azt se csapták be, akinek
Károly
38
eladták, mert annak meg szüksége volt rá, és még mindig olcsóbban kapta, meg
mint a boltban. Aztán boldogultak annyira, hogy amikor volt ez a cs-lakás építési
program, akkor ık is el tudtak költözni egy saját lakásba, amit aztán szerényen, de
praktikusan berendeztek. Hát mi már gyakorlatilag ott nıttek fel.
Azóta tulajdonképpen a helyzetük nemhogy jobb lenne, hanem egyre rosszabb és
sajnos egyre kilátástalanabb is. a ház állaga, amit utoljára kb.10 éve tudtak tatarozni,
felújítani, egyre romlik, a bútor is úgy ugyanaz, ami ezelıtt 10 évvel volt, és nincs is
rá semmi kilátás, hogy a közeljövıben más lesz.
A bátyám 26 éves, már nıs, három gyereke van, két fiú meg egy kislány, nagyon
aranyosak, értelmesek. Az anyjukra ütöttek, ı állandóan olvas, ismeretterjesztı
filmeket néz a TV-ben, a Bibliát tanulmányozza…mert ı hivı, ilyen Jehova tanúja.
Jól kiegészítik egymást a bátyámmal, mert ı meg van ugyan keresztelkedve, római
katolikus vallásúak vagyunk, elsıáldozó is volt, de valójában nem gyakorolja a
keresztény vallást. Hisz Istenben és a felül nem is érdekli a dolog. A házasságuk
elején a felesége mindig abban reménykedett, hogy majd ı is megtér, és Jehova
tanúja lesz, de aztán feladta a dolgot.A bátyám ilyen szempontból reménytelen eset.
İ egy realista ember. Nem szeret az ilyen elvont dolgokkal bíbelıdni. Helyette
inkább az érdekli, hogy itt és most mi van, és ebbıl hogy lehet a legtöbbet kihozni.
Amúgy ügyes és életrevaló. Sokkal inkább, mint én. Sok mindenhez ért. Rádiót,
TV-t, villanyt szerel, bár a szakmunkásképzıt nem végezte el, a harmadik évben
otthagyta, mert megismerkedett a feleségével, és nem járt be az iskolába, így
kirúgták. Viszont nagyon jó szervezı, erıs, munkabíró, és sok barátja, ismerıse
van. Neki gyakorlatilag mindig van munkája, mert egy vállalkozónál brigádvezetı.
İ szervezi be a munkásokat, ı felügyeli a munkát, úgyhogy a vállalkozónak
szüksége van rá. Saját lakása van, amit szocpolra építtetett. Azt lehet mondani,
hogy az átlagtól jobban élnek. Mert van munkája, és ez nagyon nagy szerencse
mifelénk.
A két húgom közül az egyik 20 éves, ı már férjnél van, egy kislánya van. A férje
egy helyi cigánysrác, nyolc általánossal, szakma nélkül, perspektívák nélkül. A
húgom dolgozik a kórházban, nıvér, gyakorlatilag ı tartja el a férjét meg a gyereket
no, de hát a szerelem… szeretik egymást és az anyagi dolgokkal nem foglalkoznak,
ebbıl soha nincs köztük veszekedés. Inkább a féltékenységbıl támadnak köztük
gondok, mert a sógor szerint minden nıvérnek kötelezı lefeküdni az orvosokkal.
Mindegy, ez az ık kettıjük dolga, én nem szoktam beleszólni.
Károly
39
A másik húgom 18 éves lesz, most fog érettségizni, nagyon jó tanuló, négyesnél
nincs rosszabb jegye. Ha minden igaz, valamelyik fıiskolába fog jelentkezni,
magyar-történelem szakos tanár szeretne lenni. A másik húgom sokkal szebb és
csinosabb, ez nem olyan nıies, a fiúkkal is zárkózott, nem olyan barátságos és
közvetlen. Viszont sokkal értelmesebb. Ha kérdezik tıle: Mikor megyünk már
lagziba? Azt szokta válaszolni: Oda ti tíz év múlva is el tudtok jönni, de akkor én
már nem tudok diplomát szerezni.
Én csak ilyenkor vagyok otthon, amúgy itt lakom Miskolcon a nagynénémnél az
Avason. Sokkal egyszerőbb így, még buszbérlet se kell, 4 perc gyalog az egyetem.
Mondtam neki én is meg anyám is, hogy mondja meg, mennyit adjak neki havonta,
de azt mondta, csak nem gondoljuk, hogy a saját testvérének a gyerekétıl pénzt fog
elfogadni? Úgy hogy ha látom, hogy nincs pénze, vagy cigije, kávéja, és nekem épp
van pénzem, akkor lemegyek a boltba, bevásárolok neki és leteszem. Azt elfogadja,
de a pénzt nem. Anyám is hoz be neki, amit tud: ha disznót vágnak, egy kis húst,
tojást, ilyeneket. Másfél szobásban laknak, az ı gyerekei már mind külön laknak, én
a félszobában lakom. Az bıven elég nekem.
Apámék hárman laknak otthon: apám, anyám és a kisebbik húgom. Maga a lakás
két szobás, olyan kockalakás, mint amilyeneket most is építenek a szocpolból. Azt
hiszem 68 vagy 70 négyzetméter alapterülető, egy kis konyhakert tartozik még
hozzá és kész. Van egy disznóól, most két malacot nevelnek, karácsonyra lehet az
egyiket levágni, a másikat meg meghagyni fialni Egy pár darab csirke is van
anyámnak, nem tudom mennyi, azon kívül semmilyen állatot nem tartanak, mert
például a tehén vagy a ló már nagyon drága és rengetegbe kerül a tartásuk, az
állatorvos meg ilyesmi. Autó? Viccelsz? Az én szüleim szegény emberek. Apámnak
van egy rossz biciklije és kész. Ennyi.
Nem jártam óvodába sem én, sem a testvéreim. Anyám otthon volt velünk. Ha
nekem lesz gyerekem, biztos, hogy fog óvodába járni, mert….hát gondolom,
legalábbis remélem, hogy az anyjuk, a jövendıbeli feleségem, aki még sehol sincs
látókörön belül, valahol dolgozni fog, és pénzt keres addig, amíg én filozofálgatok
Komolyra fordítva a szót, kell a gyerekeknek a közösség, és ehhez hozzászokni
talán legkönnyebben az óvodában lehet. De természetesen olyan óvodában, ahol
normális arányban vannak cigány és nem cigány gyerekek is. Az ilyen gyerekek
késıbb talán könnyebben fognak alkalmazkodni egy adott közösség normáihoz, na
és nem utolsósorban ott már részt vesznek az iskolai elıkészítı programokban,
ami nagy segítség abban, hogy ne maradjanak le a többi gyerek mögött. Ha pedig
ez igaz, akkor feleslegessé válna egy csomó, amúgy is csupán formális iskolai
Károly
40
felzárkóztató programnak nevezett pénzrabló marhaság, aminek a cigánygyerekek
látják a legkevesebb hasznát. Én belülrıl ismerem ezt a bulit, két évig tanítottam
cigány gyerekeket egy iskolában…..
Az általános iskolát nagyon utáltam. Hát kevés dolgot utáltam annál jobban. Alig
vártam, hogy végre valahára elvégezzem azt a rohadt nyolcadikat. Az elsı nap,
amikor anyám elvitt és otthagyott, azzal telt el, hogy egész nap sírtam. Már a tanító
szólt hozzám szépen, csúnyán, semmi nem használt, épp azon volt, hogy valakivel
hazaküld, amikor visszajött anyám, megnézni, hogy bírom a győrıdést. Hát látta,
hogy sehogy. Persze rögtön haza is vitt.
Otthon összeült a családi tanács, hogy mi legyen, nem akarok iskolába járni. Mert
én kijelentettem, hogy már pedig bizony én oda többet a lábamat be nem teszem.
Na, nagy vita volt, mindenki elmondta, hogy szerinte mit és hogyan kell tenni.
Apám rögtön nekitámadt anyámnak, hogy mért hozott haza, miért kényeztet el, mi
lesz így belılem, és hogy leszek katona és hasonló bölcsességek. Anyám nem szólt
egy szót se, megvárta amíg elmondja a magáét. Aztán a Nanám is elıadta az ı
verzióját, hogy mi a fenének erıltetnek engem az iskolába, otthon is meg tudnak
tanítani írni-olvasni, akkor mire való az, hogy egész napra bezárjanak a magyarok
közé, mint valami börtönbe. Úgy se lesz belılem miniszter, akárhogy tanulnék,
akkor is csak egy buta cigány lennék mások szemében. De hát anyámék már
uraknak tartják magukat, azt hiszik, kifordíthatják a bırüket. Más lenne minden, ha
élne a szegény ura, mert az írástudatlan volt, mégis urasan eltartotta a nagy
családját, mert ahhoz értett, amihez kellett. Már engem is vitt volna magával
dolgozni, mostanra már érteném a bádogos munkát. Na, persze, az lett a vége,
hogy összevesztek, mert mindenkinek más volt az igaza. Apám elmaradott vén
cigányasszonynak nevezte az anyját, azt mondta neki, azért nem tudta többre vinni,
mert mindig így álltak hozzá is, ha a magyarember nem teszi be a gyárba, és nem
végzi el munka mellett a szakmát, mai napig koldulhatna. Erre persze a Nana vérig
sértıdött, de nem a fiának vágott vissza, hanem a menye ellen fordult. Nem
szembe mondta nekik, hanem hozzám beszélt, mintha én mindent értenék – de
most, hogy visszagondolok, az a legfurább, hogy most jövök rá, én valójában
tényleg értettem. No, hallod ezt te jó gyerek, nyaljam ki a faszodat? Hogy miket
mond nekem apád? Amióta ez a pállott szájú kis menyecske megbódította az agyát,
nem ismer se Istent se embert. Én maradi vagyok. Megállj csak, nehogy még te is
elmaradjál, mert még nem tudhatod mi jön rád, meg a cigányokra! Te azt hiszed,
hogy most jobb, mint valamikor volt? Azért, mert belerepültek a Holdba? Meg
azért, mert fent vannak az égben a szputnyikok? Neked mi hasznod van abból?
Nézd csak, hajnalba bemész a gyárba, csak a késı délután vet haza, kidolgoztatják
Károly
41
még a beledet is azért a kis pénzért. Apád meg valamikor elment reggel, hazahozta
a munkát, délután visszavitte, és egy heti élelmet kapott érte. Akkor az olyan rossz
volt? És nem parancsolt neki senki, a kutyának nem mutatott utat, a maga ura volt!
Lényeg az, hogy másnap reggel anyám bevitt az iskolába, beszélt a tanítóval, egy
nagy puffadt, veres képő férfi volt, mindig dılt belıle a borszag, ahogy beszélt.
Anyám szépen kérte, hogy figyeljen már rám, hogy szokjak meg az iskolában, de ı
durván válaszolt neki, hogy mit képzel ı, abban az iskolában nemcsak én vagyok az
egyetlen gyerek. Vagy megszokok, vagy megszökök.
Nem szerettem azt a tanítót, de ı se engem. Voltunk az osztályban hatan cigányok,
minket mind az utolsó padokba ültetett. De ha valami zaj volt, akkor is rögtön ránk
szólt, ha nem mi zajongtunk. Az elsı osztály volt a legnehezebb, aztán már
könnyebb volt, mert mi, cigányok összetartottunk, mivel a magyarok nem
foglalkoztak velünk. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy rendetlenek is
voltunk, mert unatkoztunk. Minket mindenki hanyagolt, hát valamivel muszáj volt
elütni nekünk is az idıt. Így összességében, ha visszagondolok, tényleg azt kell
mondjam, hogy úgy éltem meg az egészet, mintha börtön lett volna. Nyolc év
letöltendı szabadságvesztés, valahogy ki kell bírni és kész!
Mi cigánygyerekek, majdnem mind rokonok voltunk valamilyen ágról.
Unokatestvérek, másod-unokatestvérek, tehát mi jól ismertük egymást, az iskolán
kívül is folyton együtt voltunk. Hát abba még belegondolni is rossz, hogy mi lett
volna, ha egyedül vagyok az osztályban cigány. Így kibírható volt. A
parasztgyerekek között nem volt egyetlen barátom sem az alsó tagozatban.
Késıbb, a felsı tagozatban már igen.
Bélával, osztálytársam volt, meglehetısen jó baráti kapcsolatba kerültünk, annyira,
hogy még a szülei is behívtak a lakásba. Ez abban az idıben ott nagy kitüntetésnek
számított. Annak is szánták, mert a fiukat megvédtem az iskolában egy nagyobb
gyerektıl. De aztán komolyan megfenyegette a gyerek, hogy majd úgy is elkapja az
utcán, így jobbnak láttam, ha elkísérem suli után hazáig --nem kellett nagyot
kerülni-- pár napon át. Közben jókat beszélgettünk, volt egy közös hobbink is, a
horgászat. Én gyakran lementem a Bódvára, de nekem csak amolyan magam
gyártotta felszerelésem volt, egy aránylag egyenes faágból bot, pár méter damil, a
végén egy horoggal. Ólom helyett megtette egy kisebb kavics, úszónak meg egy
parafa dugó, a közepén átszúrva egy tépett libatoll. Ilyesmikrıl beszélgettünk, hogy
ki milyen halat fogott utoljára, hol vannak beetetett helyek, stb. Aztán a harmadik
nap az apja kint volt a kertben. Köszöntem neki, és ı visszaköszönt, megkérdezte,
hogy vagyok és hogy nem akarok-e kicsit bemenni, megnézni a
Károly
42
horgászfelszerelését, mert hallotta, hogy én is szeretek horgászni. Persze, én
hirtelen annyira meglepıdtem, hogy szóhoz se tudtam jutni, csak integettem, hogy
nem. Dik Isten, gondoltam magamban, mi van ezzel a parasztemberrel, mit akar ez
éntılem? De aztán a Béla is mondta, hogy nyugodtan menjek be egy kicsit, hát
bementem.
Most, hogy így eszembe jutott,….talán akkor tudatosult bennem elıször, hogy
mennyire más egy magyar család belülrıl, mint egy cigány.…Nézegettem a
bambuszbotot, amilyet addig csak távolról láttam, a kocsit az udvaron --igaz, hogy
csak Trabant volt, de abban az idıben az is nagy szám volt --a két biciklit ami a fal
mellé volt állítva, a kertet, ami tele volt mindenféle zöldséggel, az elkerített
baromfiudvart, külön a disznóólat, a tehénistállót, ahogy a dolgok struktúrája
megmutatkozott. A rendszer. A rendszeresség….A különbözı terek funkciója,
rendeltetésszerő használata. Azt hiszem, ez az egész kicsit lenyőgözött, de ettıl a
szakadéktól csak még jobban megrémültem, és iszonyatosan idegenül éreztem ott
magam. Annyira elbizonytalanodtam, hogy teljesen kiestem a szerepembıl, és
ügyetlenül csetlettem-botlottam ott. Nekünk is volt horgászbot, volt bicikli, és volt
kert is, de ez most itt, ebben a közegben mérhetetlenül másnak tőnt. Ez A Kert és
A Bicikli volt.
De az egymással való érintkezésük is más volt. Másképp mozogtak például. A
Bélához egészen másképp, más hangsúllyal, más módon szólt az apja, mint
énhozzám az én apám. De Béla is másképpen beszélt vele. Amikor hallottam, hogy
magázza az apját,….nahát azt hiszem az volt az a pont, ahol azt mondtam: na
köszi, nekem most már mennem kell. Hazafelé teljesen összezavarodtak a
gondolataim. De azt hiszem innentıl kezdve szerettem volna jobban, közelebbrıl
megismerni a magyar embereket. Késıbb még elmentünk párszor együtt horgászni,
jól megvoltunk.…valahogy szót értettünk egymással, aztán már csak az iskolában
találkoztunk. Hát én például nem tudtam meghívni ıt magunkhoz….mert hát mi
érdekeset tudtam volna neki mutatni én? De azért ırá szívesen gondolok vissza.
Volt más haverom is, de azoknak eszükbe sem jutott volna behívni magukhoz.
Felsı tagozatban már sokkal könnyebb volt, valahogy spontán megtanultam
védekezni a csalódások és a megaláztatások ellen. De legbiztosabb módszer tényleg
az elkülönülés volt, minimálisra csökkenteni az érintkezési felületet, így a sérülések
is ritkábbak voltak. A tanárnınk egy ilyen kis túlbuzgó mütyürke volt, mindenbe
bele akarta ütni az orrát, mindenbe bele akart szólni, el akart menni minden
családhoz, mert hogy ı záros határidın belül meg akarta váltani a világot. Persze
mindjárt a legesendıbbekkel akarta kezdeni, természetesen a cigányokkal. Egyszer
Károly
43
kiment a családokhoz, és mindenkit kioktatott mindenrıl: mit kell enni, hogy kell
mosakodni, hogy kell fogamzást gátolni…..a cigányasszonyok elsı alkalommal
voltak annyira bölcsek, hogy csak bólogattak, és nem álltak le vitatkozni vele, csak
egymásra tekintettek, hogy nem kell szólni neki, mert a gyerekeket ı tanítja.
Megígértek neki mindent, hogy persze, majd müzlit esznek nokedli helyett, és
naponta lubickolnak a lavórban, és persze, hogy felíratják és beszedik a tablettákat.
De amikor egy hét múlva ismét megjelent és számon is kérte ıket, már nem bírták
tovább, elıször szépen mondták neki: Ide tessék már figyelni drága tanárnénike!
Azért, hogy magának se ura nincsen, se gyereke, és csak magáról kell gondoskodni,
beéri ilyen magokkal, meg egy pohár aludttejjel, ezt mi megértjük, de mi nem így
vagyunk. Nekünk 6-8 fıs családokról kell gondoskodni, hát azoknak hogy adjunk
magokat? Ha van annyi pénz, hogy tudunk venni egy kiló csirke-farhátat, hát azzal
mit lehet csinálni, az csak csont, azzal nem lakik jól egy család, csak úgy ,ha az
ember megfızi nekik jó zaftosan, meg kiszaggat hozzá egy nagy fazék nokedlit.
Csak így lehet jóllakatni ıket, nem magokkal. Hát az uram le is törné a kezemet, ha
magokat adnék elébe, akár egy madár elé. Aztán amikor tovább erısködött, de még
a szexet is elıhozta, kinevették és otthagyták, azt mondták, nem neki való ez a hely,
menjen csak vissza Pestre, ahonnan jött, és egye tovább a magokat, meg szedegesse
be a tablettáit.
Én jól kijöttem vele. Lehet, hogy ez furán hangzik, de én megsajnáltam. Persze ezt
nem éreztettem vele, csak mindig kellı tisztelettel beszéltem vele. Láttam, hogy
alapjában jóhiszemő, ı tényleg jót akart, csak éppen fogalma sem volt a
módszerekrıl. Amiben tudtam, segítettem neki…elég elveszettnek érezhette ott
magát. Aztán egész jól belerázódott. Nekem például már nem parancsokat
osztogatott, hanem könyvet adott….észrevette, hogy jól fogalmazok, felolvasta az
osztálynak a dolgozatomat, kicsit ciki volt, de azért valahol jól is esett. Eddig soha
sem történt semmi ilyesmi velem. Tudta, hogy a magyart és a történelmet szeretem
és jó vagyok belıle. Azt mondta, ha még a matekot és a fizikát is fel tudom hozni,
minden esélyem megvan, hogy gimnáziumba menjek és leérettségizzek. Akkor ez
valami elérhetetlen álom volt számomra, de ı bátorított. Azt mondta, ha másnak
sikerülhet, nekem mért ne sikerülne? És én hittem neki. Egyszóval neki tényleg
sokat köszönhetek. Talán a legfontosabbat, hogy ne becsüljem alá magamat.
Miskolcon érettségiztem, négy évig mindennap Edelénybıl jártam be az iskolába.
Ez már más világ volt. Persze én is rengeteget változtam, idısebb is lettem,
érettebb is lettem, a lányokkal kapcsolatban is szereztem néhány pozitív
élményt,….meg hát a környezet is egész más volt….mondhatnám: kinyílt elıttem a
világ. Azt természetesen itt is egyfolytában éreztették velem, hogy azért nehogy
Károly
44
már elszaladjon alattad a ló, mert te csak egy cigány vagy és örülj, hogy egyáltalán
itt lehetsz, de akkorra már nem igazán érdekelt a dolog, nem tudott úgy
megsebezni, mint korábban. Ha nem volt muszáj, akkor nem vettem fel a kesztyőt,
úgy tettem, mintha nem venném a lapot, vagy egyszerően elkezdtem másról
beszélni, de ha valaki direktbe nekem jött, akkor egyszerően azt mondtam: Mi van
csávókám, köhögd ki, mi az ami nem tetszik rajtam, aztán megbeszélhetjük. Ebbıl
általában nem volt komolyabb konfliktus, de volt egy-két alkalom, amikor össze
kellett ütni velük.
Több haverom volt, cigányok, magyarok, vegyesen. Ezekkel ma is tartom a
kapcsolatot, legalább is egy részükkel. Már azzal a kevéssel, aki még itt van
Miskolcon. Nagy részük Pesten, Szegeden, Debrecenben él vagy tanul. De olyan
tízen, tizenketten számon tartjuk egymást.
Katona nem voltam. Hát mert mért lettem volna, ki a francnak hiányzik az a sok
szívatás? Mazochistáknak való. Ha nem muszáj, nem kell. Ha muszáj, kibírható.
Hát nekem nem volt muszáj, így azt kihagytam. Helyette inkább két évig
dolgoztam egy iskolában, általános iskolás cigánygyerekeket tanítottam, mint
óraadó tanár. Kellett a pénz, az a kevés is jól jött. Az egyetemre kétszer nem
jutottam be, harmadjára sikerült, hát, gondoltam egy kis praxis, tapasztalat se
árthat. Jó volt, én szerettem csinálni, a gyerekek is elfogadtak, a kollégák
is,….szükségük volt a munkámra. Hallgattak rám a gyerekek, és szerették az
óráimat. Nem én voltam az ügyeletes mumus, sıt én soha sem tiltottam nekik
semmit. Közösen szerveztük meg az órákat, a foglalkozásokat, bevontam ıket
minden tevékenységbe. Elvittem ıket a könyvtárba, megmutattam nekik, hogy kell
megkeresni, megtalálni, kikölcsönözni egy könyvet….olyan is volt, hogy nyőgösek
voltak, mert nagyon fülledt, meleg volt a teremben, és akkor kimentünk az erdıbe
gombát, gyógynövényeket, rovarokat győjteni….szóval ilyesmi. Szerettem csinálni,
és nem esett nehezemre, tehát nem rabolt tılem annyi energiát, mint egyes
tanároktól, mert nem akartam tılük semmi extrát, nem akartam belılük most és
rögtön kifacsarni azt, ami lehet, hogy csak évek múlva fog megérni bennük. Aztán
felvettek az egyetemre, és most itt vagyok.
A gimiben is a magyar meg a történelem feküdt legjobban, no és a
társadalomismeret. Az egy teljesen új tantárgy volt számomra, és egy olyan aranyos,
kis filigrán csaj tanította, akkor végzett, mi voltunk az elsı osztálya, úgy hogy
megszerettem,. mármint a társadalomismeretet. Annyira, hogy többször
beszélgettünk a tanárnıvel, és harmadikban elhatároztam, hogy filozófiát akarok
tanulni. Addig azt hittem, magyar-történelem szakos tanár leszek, de aztán azt
Károly
45
gondoltam, hogy a társadalomtudománynak sokkal több köze van a realitáshoz és
hatékonyabb. Mert egy társadalmi problémát meg lehet ragadni a mővészet és a
szubjektum felıl is, lásd például Osztojkán Bélától az Átyin Jóskának nincs aki
megfizessen regényt. Nekem eszemben sincs kétségbe vonni a mővészeti ábrázolás
létjogosultságát, de te például hány embert ismersz, aki elolvasta? .Na, hát errıl
ennyit. És még aki el is olvasta, és netán még tovább is gondolta, mire jut a végén?
És mit használhat összes cigány népességnek, vagy személy szerint neked, vagy
nekem? Viszont, ha egzakt, objektív módon, valóban tudományos igénnyel meg
tudsz ragadni egy társadalmi problémát - maradjunk akkor már a cigánykérdésnél -
és alternatívákat is ki tudsz dolgozni…..aztán valami csoda folytán még meg is
valósíthatóak, akkor még a sok „ha” ellenére is hatékonyabb és nagyobb horderejő
változásokat képes elıidézni. No, hát így vetıdtem a filozófia területére.
Itt az egyetemen is minden ugyanaz, csak nagyban. És sokkal finomabban, vagyis
veszélyesebben. Itt már a világon senkit nem hat meg, ha elsírod magad, viszont
mosolyogva a nyakadba akasztják a hurkot, ha nem látsz át rajtuk. Itt már nem
fogják a szemedbe mondani, hogy büdös cigány, viszont gondolják. És még sok
mindent gondolnak. Például azt, hogy nézd már ezt a cigányt! Mit keres ez itt?
Muszáj énnekem egy levegıt szívni ezzel? Csak azért, mert ennek így kinyílt a
csipája? Vagy azt, hogy: Ja, hát persze, itt van, mert a zsidók pénzelik, vagy mert
összelopta a szüleivel együtt azt, amibıl most tanulhat….és még sok ilyesmivel van
tele az emberek feje itt ugyanúgy, mint máshol. Csakhogy ez engem már egy
csöppet se zavar. Aki ilyet gondol, az le van szarva. Nem pazarolok rá energiát.
Konkrét példákat nagyon nehéz lenne mondani,….na jó, hát most neked
magyarázzam? Aki az életét ilyen tréningben élte le, azonnal átlát az álarcokon.
Látja a hamis mosolyt, hallja a szavak kicsengését,….egyszóval pontosan érti azt,
amit elhallgatnak, hogy a te verssoraidat idézzem.
Viszont azt is el kell mondanom, hogy sehol máshol nem találkoztam még a
környezetemben ennyi tényleg jóindulatú, igazságkeresı, idealista emberrel sem.
Elég sok barátot szereztem itt az elmúlt egy évben. Fiúkat, lányokat, vegyesen. És
itt most a lányokra is tényleg a barát az érvényes. Velük egyszerően jó együtt lenni,
jó velük beszélgetni az élet dolgairól, mindenfélérıl….egyszóval egyszerően jó
társaság. Emiatt szeretek legjobban ide járni. Így direktben nagyon ritkán jött elı a
cigányságom, tényleg egyszer vagy kétszer, akkor sem nagyobb társaságban, hanem
egyszer az egyik lány kérdezte meg, amikor ketten voltunk, egy másik alkalommal
meg hárman voltunk. Nem szoktam dicsekedni a dologgal, mert elég baj az nekem,
de ezek az emberek tényleg minden hátsó szándék nélkül, egyszerően csak
kíváncsiak voltak, és rákérdeztek. Én meg ugyanolyan ıszintén válaszoltam is
Károly
46
nekik. Igaz, hogy röviden, de mondtam nekik, hogy igen, cigány származású
vagyok. Mondták, hogy kicsit szokatlan ez nekik, mert az a lány például elmondta,
hogy ı még két méteres távon belül nem látott cigányt. Én meg mondtam neki,
hogy nem is tudja, mirıl maradt le, de akkor most engem nézzen meg alaposan.
Nevettünk egyet a dolgon aztán többet nem beszéltünk róla. Ezt nem éreztem
sértınek, mert tudom, hogy milyen közegbıl jött, és el is hiszem neki amit
mondott.
Az a helyzet, hogy a jövıt illetıen még csak halvány elképzelésem sincs. Nem
tudom mit fogok kezdeni, ha megkapom a diplomát. Remélhetıleg addigra
történik valami változás. Persze jó irányban. De ha most, mondjuk itt lenne a
kezemben a filozófusi diploma és el kellene dönteni, hogy na merre és hová
tovább…..esküszöm fogalmam se lenne a dologról! Nem tudom, még csak ezt sem
merném kijelenteni, hogy a cigányüggyel szeretnék foglalkozni, mert annyira nem
tudom, hogy mit is szeretnék. De nincs kizárva, érdekel a dolog. Feltéve, hogy nem
akarnak bevonni a politikába…..mert annyira még nem szennyezıdtem be.
Nekem nagyon rossz véleményem van úgy általában a magyar politizálásról, azon
belül meg a cigány politizálás,…..hát az valami szégyenletes…..katasztrofális!
Miért? Hát csak szét kell nézni: korrupció, etikátlanság, gátlástalan önzı
hazudozás…..mondjam még? Hát ezt már nem nagyon lehet fokozni. És nem
mentség az, hogy :mert a magyar politikusok is….Ez úgy amolyan bárgyú
mentegetızés, mintha egy magyar gyilkos azt mondaná: mert az európaiak is….Hát
ez marhaság! Na de ebbe ne menjünk bele, mert tenni úgy sem tudunk ellene
semmit. Legalábbis egyelıre. Mindenesetre én úgy távolról figyelemmel kisérem a
cigánypolitikát, a cigány vezetık tevékenységét, és… hát szóval, kiábrándító. Amit
még tiszta szívvel tudok élvezni, az a folklór, a népzene, a tánc, a
képzımővészetük, például Szentandrássy képei, meg a szépirodalom. Ezeket azért
figyelemmel kisérem. Amíg élt a Phralipe, azt rendszeresen olvastam, mostanában,
csak ha a kezembe akad a Világunk, azt elolvasom, de leginkább az Interneten
szoktam megnézni az Amaro Dromot, meg a roma honlapokat.
Lányok? Hát ık vannak, de ha olyan komolyabbra gondoltál, amilyenre a mi
korunkban mi, cigány fiuk gondolni szoktunk, hát olyan nincs. Nehéz ügy ez, ha
már az ember belebonyolódik ilyesmikbe, mint tanulás, meg hosszú távú tervek…
ha nem tanulok, már rég hazavittem volna valakit, és mára be lennék családosodva.
Persze akkor maximum szakmunkás lennék, de biztos, hogy boldog férj és
családapa. Így viszont, egyelıre még csak ez van, hát nem tudom, ez majd kiderül,
hogy mi éri meg jobban, vagy mi teszi boldogabbá az embert… nem tudom, ez
Károly
47
még tök homály. Szívem szerint persze egy szép és okos cigánylányt vennék
feleségül. Nekem fontos, hogy okos is legyen. Lehessen vele beszélgetni is, és ne
csak arról, hogy mit fızzön ma. De erre elég kicsi az esély, mert nem ismerek olyan
cigánylányt, aki például ide járna az egyetemre, vagy valamelyik fıiskolába… tehát,
akinek mondjuk adott idın belül lesz egy diplomája. A magyar lányokkal meg úgy
vagyok, hogy én… hát akárhogy is nézzük, de valahogy nem szeretek alul lenni.
Már pedig az a gyanúm, hogy egy ilyen kapcsolatban én mindig CSAK a cigány
maradnék, akinek örülnie kell, hogy a magyar lány LEERESZKEDETT hozzá.
Nahát az ilyesmi nekem nem megy! Én egyenrangú kapcsolatot szeretnék. persze,
lehet, hogy csak én vagyok túl bizalmatlan, de olyan magyar lánnyal még tényleg
nem akadtam össze, akivel úgy el tudnám képzelni az életemet. Elıbb-utóbb
kibukna az etnikai ellentét a kapcsolatunkban. Ha köztünk nem is, de a szülei
állandó nyomást jelentenének. Aztán ha az sem, akkor a gyereknevelésrıl biztos,
hogy más lenne a véleményünk. Szóval, ez még a jövı titka.
Én mindenképpen a cigányok közé sorolnám magam, ha tetszik, ha nem, attól a
tény az még tény. Azon belül pedig a magyarcigányokhoz, hisz én már nem tudok
cigányul, bár nagyon szívesen megtanulnék, a szokásokat, hagyományokat se
nagyon ismerem, még kevésbé követem, bár tisztelem. Inkább a dolgokhoz,
emberekhez, magához az élethez való spontán hozzáállásom az, ami valahogy
sajátosan cigány. Persze ezt gyönyörően le lehet fedni az intellektussal, álarcokkal,
de én pontosan tudom magamról, hogy mikor vagyok cigány, és ezt más cigány
ember is azonnal fogja.
A cigány probléma megoldását én is, csakúgy, mint sokan mások, a tanulásban
látom, és legalább olyan fontos emellett a munkahelyteremtés, mert csak egy stabil
családi háttér képes biztosítani a bázist a tanuláshoz. És persze, az óvodánál kellene
kezdeni a dolgot. Én, például ha nem kapnék ösztöndíjat, többek között a Sorostól,
most pedig még az Igazságügyi Minisztériumtól is, szép álmok így, vagy úgy, de
bizony nem tudnék tanulni. Kénytelen lennék dolgozni, hogy eltartsam magamat.
Glonczi Ernı
48
Ágnes
23 éves
Huszonhárom éves vagyok, Sajószentpéteren születtem. Anyám miskolci, apám
sajószentpéteri. Gyerekkoromban az ı szüleinél laktunk. Három testvérem van, egy
fiú, két lány. Jelenleg a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetében
tanulok, ötödik évfolyamon, magyar szakon.
Most is Sajószentpéteren lakunk, benn a magyarok között, elég jó körülmények
között….már mint az ottani viszonyokhoz képest elég jó körülmények között.
Kertes házban lakunk, ilyen kockalakás, szintes, beépíthetı tetıtérrel. Minden
testvérem otthon lakik, elférünk. Nem tudom pontosan, hogy hány négyzetméter
az egész, de nagy kert is van hozzá. Háromszobás, de egy nagyon nagy konyha,
nappali is van, és anyuék ott alszanak, van egy nagy sarokülı, ami beforditható
ágynak, úgyhogy ık ott alszanak. Egy szoba az öcsémé, egy a két húgomé, egy meg
az enyém volt, de most az egyik húgom beköltözött, mert én itt lakom albérletben
Miskolcon, csak hetente vagy kéthetente megyek haza.
Az öcsém két évvel fiatalabb tılem, a két húgom meg elég késın jöttek utánunk, az
egyik hat, a másik meg nyolc évvel fiatalabb…..ja….én 1978-ban születtem, az
öcsém 80-as, az egyik húgom 84-es, a másik meg 86-os. Istenem, mennyit kellett
vigyázni rájuk…..hát, jóformán én neveltem fel ıket! De szeretnek is. Ha
hazamegyek, nem tudom ıket lerázni magamról. Nekem panaszkodnak anyura,
hogy szóljak már neki, mert nem akarja nekik megvenni ezt meg azt. Na aztán a
vége mindig az, hogy belepótolok nekik, hogy vegyék meg. Tudod, hogy van ez.
Kazincbarcikára járnak középiskolába, az Egészségügyi Szakközépiskolába. Látják,
hogy a többiek milyen márkás cuccokban virítanak, mobiltelefon, minden, nekik
meg most nem megy olyan jól, sok mindent nem engedhetnek meg maguknak,
amit szeretnének….meg amit azelıtt esetleg megengedhettek volna maguknak.
Apám vállalkozó. Az elején nagyon jól ment neki a bolt, de tavalyelıtt volt egy
nagyon súlyos infarktusa, és azóta már nem úgy dolgozik. Megbízásokat se nagyon
kap, olyan is van, hogy fél évig nincs semmi munka.
Ilyen szocpolos házakat építettek, bontottak,….nem tudom pontosan, de ilyen
dolgokat vállaltak fel, nagyrészt építkezéseket. De most már befulladt neki, hogy
Ágnes
49
beteg. Nem bír éjjel-nappal menni, szervezni, felügyelni a dolgokat, harcolni, hogy
ı kapja meg a megbízást, satöbbi….most is már vagy hat hónapja nincs semmi
munkája.
Anyu miskolci, a szülei már itt laktak, de a nagyszülei sajóbábonyiak voltak. Hát
most, hogy apu így van, például ı tartja el a családot.
İ azt csinálja ami éppen adódik. Kereskedıcsalád, a testvérei is mind zöldségesek,
kisiparosok,….szóval nekik engedélyük van, de anyunak nincs. İ csak megy
faluzni az asszonyokkal. Megveszik olcsóbban az árut: ruhanemőt, edényt, mikor
mit, és viszik kiesı, távolabbi falukba eladni. Ott meg örülnek nekik, általában már
várják ıket, mert ugyanazokba a falukba járnak vissza, és már jól ismerik ıket.
Mindig felírják, hogy kinek mire van szüksége, például gumicsizmára, bakancsra,
téli meleg dzsekire, melegítıre, munkásruhára, és akkor ık megveszik vagy
Miskolcon vagy Nyíregyházán vagy Pesten, és elviszik neki.
Persze anyám is, apám is oláhcigány, hát anyámnak a családját te is ismered, nem?
Anyám mindent megért, de beszélni már nem beszél cigányul, csak a szülei.
Apáméknál ugyanez a helyzet. Úgy hogy minket nem tudtak megtanítani. De én
most tanulok cigányul.
Pesten szerveznek tanfolyamokat, amirıl tudok, a Choliék, de hát oda nagyon
problémás lenne feljárni, így egyelıre csak magánúton tanulok, szótárból, meg a
Mami még él, nála szoktam lemenni. İ tud, de amit felolvasok neki a szótárból,
sok szóra azt mondja, hogy ı még azt soha az életben nem hallotta, pedig tényleg
rengeteget járt a Papuval lóvásárokra, az ország minden tájára. Ezek a szavak
valószínőleg nyelvújítási szándékkal születtek, egyszer majd valószínőleg el fognak
terjedni, de egyelıre én maradok a Maminál, mert ı autentikus.
Meggazdagodni a kereskedésbıl nem lehet, de annyit tud keresni, ami elég, hogy
eltartson minket. Amíg apu dolgozott a BVK-ban (Borsodi Vegyi Kombinátban)
addig is ı tartott el minket. Oké, mondjuk apu is jól keresett, mert mit tudom én,
milyen csoportvezetı volt, szakmunkás volt, amúgy elvégezte a vegyipari
technikumot….de a konyhára mindig anyu kereste meg a pénzt. Amit apu keresett,
az másra volt félretéve. Szerencsére soha nem ivott….na jó, mit tudom én, ha
családi összejövetel volt vagy ünnep, akkor igen, de amúgy nem. Na, szóval apu
dolgozott, anyu faluzott, én meg vigyáztam a gyerekekre, mármint a két
kishúgomra. Azért mondom, hogy jóformán én neveltem ıket.
Ágnes
50
Én mindent megcsináltam már hat évesen. Anyu odatette nekem a kisszéket az
asztal elé, elém kötötte a kis kötényt,….elıtte szappannal jól megmosta a
kezem….és tésztát gyúrtam. İ csak ott állt, fızött, nézte, hogy csinálom és
mondta, hogy mit, hogy kell. Úgy hogy én már gyereknek is kész gazdasszony
voltam. Mostam, fıztem, takarítottam, mindent a világon, amit csak kellett. Mire
gyöttek haza, mán kész étellel vártam ıket. Igen. De nem, hogy pepecseltem vóna
vele félnapokat, hanem sitty-sutty, oszt mán kész. Mai napig a parasztok halnak el
rajta az albérletbe is, ha nekiállok fızni, egy félóra múlva mán akármilyen étel kész
a kezem alatt. Azok meg ott pepecselnek félnapokat a konyhába, hogy nem lehet
tılük bemenni semmit csinálni. Azt mondják nekem, adjam már meg a receptet.--
Dikh, mondom magamba, hát honnan vegyek én nektek receptet.--Mondom nekik,
jaj ,a költözésnél minden receptem elkallódott!—Kanyu! Na, hát most mondjam
nekik, hogy a tályog se fız receptbıl? Amit láttam, amit tanultam, meg amit
magamtól kigondolok. Mert ık meg mindent receptbıl csinálnak, oszt még se ér
egy fillért se az ételük— Hát például, most nemrég, mán annyira megehettem vóna
egy kis jó túrós galuskát, de ahogy mi szoktuk csinálni! Na, mert hát tudod, én itt
a menzán nem eszek, a McDonaldsban, ahol dolgozom, ott meg mi van! Én azt
nem is eszem, csak ha már végképp nincs más és épp bent vagyok. Úgy, hogy
fogtam magam, lementem a piacra, a csarnokban a parasztasszonytól vettem egy fél
kiló jó házi túrót, három deci tejfelt, meg házi vajat, tojást. Nahát, ne tudd meg,
mennyibe került, de hát kit érdekelt, mikor mán a nyálam csorgott el érte! Ja,
persze, meg még házi szalonnát is vettem. No, hazamegyek, azt mondja a
lakótársam: Kérsz? Nagyon finom milánói makarónit csináltam, még van egy fél
adag.—De hát azt is hogy csinálják? Kifıznek egy csomag tésztát, ráöntik azt az
üveges szószt, és jól van. De se egy kis darálthúst, vagy császárszalonnát, a világon
semmit nem tesznek alá. Nahát kinek kell az?—Nem kérek, Évike – mondom –
mert én is fızni fogok. Na, elıkészítettem mindent, elıször kifıztem a nokedli
tésztát, egy lábasba félretettem. Kisütöttem a szalonnát, a tepertıt kiszedtem, azt
már rádobtam a tészta tetejére. Abba a szalonnazsírba beledobtam a vajat, meg a
tejfelt és együtt kipirítottam az egészet. Mikor már a vaj is kipirult benne, és
felgyött a habja, hát annak olyan szaga van, hogy veri le az embert( Na ezt
ráloccsintottam a tésztára, rá a túrót, sót, megkavartam, kész a túrós galuska. Majd,
mikor kijön az Éva, azt mondja: Mit fızöl, mert olyan jó illata van. Mondom: Hát
szedek neked, egyél. Kiszedek neki egy nagy tányérral, hát mind megette, azt
mondja, adjam mán meg a receptet. Nahát én meg így elmondtam neki, hogy mit,
hogy csináltam, meg miket vettem bele, az majd elájult. Azt mondja: Jaj, hát akkor
mennyi ennek a költsége, meg hány adag? İ azt a milánóit 400 forintból hozta ki.
Na, látod, - mondom neki – ez meg 1400.De ha jót akarsz enni, akkor nem kell
Ágnes
51
sajnálni a hozzávalót. Mert ha sajnálod, akkor sose lesz jó, amit fızöl……Dikh,
miket beszélek ennek a cigányembernek! Nahát csak arra mondtam el ezt, hogy
nálam sose volt gond a házimunka, meg a fızés.
Jaj, ne nevettess mán te fiú, hogy ha lesz egy uram ki fog dagadni mellettem! Hát
egyen! Egy embernek enni kell, mert akkor minek az élete, ha még az ételt is
sajnálja magától? Kinek milyen az evése, úgy áll az élethez is!
Áh lett vóna férfi, de nem jött össze. Most már meg nem is érdekel. Ha eddig nem
mentem férjhez, akkor most már hova rohanjak? Majd eljön az is. Ha meg nem,
hát az se baj. Jó nekem így magam. Egyáltalán nem hiányzik senki! Független
vagyok, azt csinálok, amit akarok, senki se mondja meg, mikor mit csináljak, hova
menjek, mikor jöjjek.
Több kérım is volt, még otthon. Az egyik cigányember ott, egy nagy hatalmas
tanyája van, vagy kétszáz lóval, még gyereknek kinézett a fiának. A kisebbiknek. El
is jöttek a fiúval, hogy megkérjenek, hogy hadd járjon hozzám a fiú. Apám azt
mondja, hát ne engem kérdezzetek More! Hát ott van a lyány ıt kérdezzétek! Én
meg elszaladtam! Nem tetszett az a fiú. Utána még sokszor járt arra, be is jött,
mintha apámhoz jönne valamiért, megvárt az úton is, hogy beszéljen velem, de
aztán megmondtam neki, hogy nekem nem kell, nézzen más lyány után. Utána
kerülték is egymást apám meg az ı apja sokáig, mert úgy tett a többi cigánynak,
hogy „Mit tart az a lyányáról, hogy az én fiam nem elég jó nekik? Hát nincs az én
fiam olyan embernek, mint az ı lyánya asszonynak? Vagy az különb picsából
pottyant ki?”
Most meg nem olyan régen egy parasztfiú akart minden áron elvenni, de én
megvertem. Hát ide figyelj, elıször, amikor megismerkedtünk, ı is ott dolgozik a
Mekiben, olyan aranyos volt, tényleg, meg rendes. Nahát együtt dolgoztunk, ha
volt idınk szívesen beszélgettünk, de munka után is elmentünk sétálni, moziba,
ide-oda. Mindig ı fizetett, sose hagyta, hogy én fizessek, pedig akartam. Mondtam
neki, hogy ne csinálja ezt velem, hát nem vagyok én koldus, nem várok én az övére,
fizessünk akkor mindent felesbe. Nem. Na, jól van. Majd egy idı után elkezdett
hepciáskodni, dirigálni akart nekem, meg parancsolgatni. Hé!- mondom neki - hát
te mit képzelsz, hogy kinek fogol te parancsolgatni, vagy kinek érzed te magadat?
Hát az uram vagy, vagy mi a gyász eszi a nyakadat? Te nekem nem dirigálhatsz,
ahhoz szülessél még meg ötször. Na és e kezdte ott verni a nyálát, hogy márpedig
én így, és márpedig ı úgy, és hogy nem errıl szólt a kapcsolatunk, meg ı mennyi
mindent fektetett belém. Na erre kaptam fel a vizet, fogtam, úgy pofon vágtam,
Ágnes
52
hogy majd össze esett. Na mondom neki, akkor most ez volt a pont a kapcsolatunk
végén, amit te kapcsolatnak nevezel. Mert, hogy szerintem meg egy kapcsolat egész
másképp fest.
Hát azért ha lehet, akkor csak cigány legyen. Oláhcigány. De az a lényeg, hogy
szeressem, és ı is szeressen engem….na, látod, ez az én naiv felfogásom: azt
mondom elıször, hogy én szeressem. Ja. Nekem tényleg az a fontosabb. Ha
kompromisszumot akartam volna kötni, és megelégedtem volna azzal, hogy ha
engem szeretnek, csak azért, hogy férjhez menjek, akkor az már rég sikerült volna.
De én tényleg a nagy, az igazi szerelemre várok. Nem adom alább!
Sajószentpéteren jártam óvodába, az öcsémmel együtt. Én jól éreztem ott magam.
Szerettem oviba járni. Emlékszem, volt egy kis szemüveges barátom, a Robi,
tudod, ilyen hajlékony drótszárú szemüvege volt, de nagyon aranyos volt. Mindig
együtt játszottunk a homokozóban, várat építettünk, vonatot csináltunk, mindig azt
játszottuk, hogy utazunk valahová vonattal, míg el nem érünk a várhoz. Én persze
királykisasszony voltam, ı meg herceg. De olyat is játszottunk, amit otthon
szoktunk, hogy én faluzok, és el akarok neki adni valamit. Neki alkudni kellett, de
nem tudta, hogy hogy kell, én tanítottam meg neki. Mikor jöttek érte, már tudták,
hogy a homokozóhoz kell jönni, mert ott van velem.
Az óvónı is nagyon aranyos volt. Egy barna, hosszú hajú kis vékony fiatal lány
volt, Mónika néninek hívták. Szerette a gyerekeket. Én nem szerettem aludni.
Olvasta nekünk a mesét, én meg állandóan felültem, gesztikuláltam arra, amit
olvasott, arcokat vágtam…ha például a gonosz boszorkányról olvasott, akkor
vicsorogtam, forgattam a szememet, vagy tettem magamat félni, de aludni azt nem
akartam. Volt olyan, hogy mikor már a többiek elaludtak, kivitt magával a
konyhába, nem erıszakolta rám, hogy mindenképp aludjak. Mert, tudod, ha otthon
mesélt nekünk valaki, akkor azt nagyon élveztük, bele lehetett szólni, belekiabálni,
el lehetett játszani….például mikor a Mami mesélt,…a Hófehérkének egy
cigányosított változatát, mi mindig kértük, hogy mutassa meg, hogy milyen csúnya
volt a boszorkány. Akkor ı összeboglyozta a haját, kidüllesztette a szemét,
vicsorított, úgy ijesztett minket, mi meg tettettük, hogy nagyon félünk. Azt is
eljátszottuk, hogy Hófehérke hogy táncolt a törpékkel. Mi voltunk a törpék, ı meg
Hófehérke. Egy fehér függönyt tett a fejére, hogy az a menyasszonyi ruhája. Szóval
abban, hogy valaki mesél, nekem meg feküdni kell mint egy darab fának, én semmi
érdekeset nem találtam. De azért szerettem az ovit.
Ágnes
53
Az általános iskolában sem tapasztaltam soha hátrányos megkülönböztetést. De ha
netán lett volna ilyen, ott volt az öcsém, ı elintézte volna a dolgot. Mikor már
felsısök voltunk, és beszélgettem fiúkkal, ı meglátta, csak elment mellettünk, elég
volt egy pillantás, már tudta, hogy mi van. Hogy nyugodtan menjen tovább, nincs
semmi gond, vagy álljon meg, és maradjon ott.
Ott is egy végtelenül rendes tanárnım volt, magyar szakos volt, de ı volt az
osztályfınököm is. Nagyon szerettem, ha találkozunk mai napig is megpuszil,
megállunk beszélgetni. Sokszor eljött hozzánk családlátogatásra, mindig mondta
anyuéknak, hogy ne hagyjanak elkallódni, mert nekem tovább kell tanulnom. Azt
mondta, nem vagyok egy zseni, de nagyon szorgalmas, jólelkő, segítıkész gyerek
vagyok. Ha osztályozni lehetne azokat az emberi jó tulajdonságokat, amit ma még
nem lehet, ıszinteség, önzetlen jóindulat satöbbi…akkor én kitőnı lennék.
Valamiképpen tényleg sorsszerő is volt ez a találkozás, mert azelıtt is az irodalom
volt a kedvencem, de hogy ıvele ilyen jó volt a kapcsolatom, el is dılt, hogy ezzel
szeretnék majd foglalkozni. Szavalóversenyekre vitt. Nagyon jó érzékkel
kiválasztotta, hogy mi az, ami nekem testre szabott. Nagyrészt népies epikai
mővekkel indított, például Aranytól a Tetemrehívással hoztam el egy elsı helyezést
a megyeirıl. Arany balladáit nagyon szerettem és szeretem ma is. Egyszerően élnek
a történetei, élnek a figurái, mint a cigány balladák és mesék figurái. Az embert
azonnal magával ragadja, egyszerően beszívja az embert a sztori.
Na, szóval én nagyon sokat köszönhetek ennek a tanárnınek, ízig-vérig pedagógus
volt, és mindig a saját fejével gondolkodott, a saját szemével látott, nem volt tele a
feje elıítéletekkel. Mondom, hozzánk úgy járt, mintha családtag lett volna, anyuék
is nagyon szerették, úgy el tudtak mindenrıl beszélgetni, mint egy
cigányasszonnyal. Csak egy példa. Egyszer megfáztam, beteg voltam. Mondom
anyámnak, hogy én ma nem megyek iskolába. Azt mondja erre: mért, olyan beteg
vagy? Mondom, nem vagyok olyan beteg, de nem is érzem jól magam. Na, azt
mondja, ha nem vagy olyan beteg, akkor menj be, keresd meg a Katika nénit az óra
elıtt, és ha ı is úgy látja, hogy hazaenged, akkor gyere haza lefeküdni. De akkor
viszont ágyban maradsz egész nap. Bementem, Katika néni megmérte a lázamat,
nem volt hıemelkedésem, benyúlt a szekrénybe, adott nekem egy csomag vitamint,
feloldott egy Calcium pezsgıtablettát, megitatta velem, és azt mondta, várjuk meg
az elsı óra végét, ha utána sem érzem jobban magam, akkor menjek haza, és ha
lázam lenne, azonnal menjek az orvoshoz. Persze, hogy nem mentem haza, már
csak azért sem, mert a kedvessége, az, hogy törıdött velem, és látszott, hogy ez
tényleg belülrıl jött, többet jelentett minden gyógyszernél.
Ágnes
54
Négyes átlaggal végeztem az általánost, ı szólt az érdekemben a gimnáziumban,
hogy vegyenek fel. El tudom képzelni, hogy e nélkül nem kerültem volna be. Itt
végeztem a Földesben. Az osztályban egyedül én voltam cigány, de az egész
gimnáziumban is jó ha voltunk öten. Na, én tényleg itt találkoztam elıször az
elıítélettel. Mármint hogy csakis és kizárólag azért utálnak, mert cigány vagyok.
Az osztályfınökömmel, ez is nı volt, elıször utáltuk egymást, késıbb aztán ez
átment ilyen, na jó, ez van, ezt kell szerelni, muszáj elviselni egymást címő
viszonyba. Az elsı órákon már kiszúrt magának és kóstolgatott. Rám nézett, jó
alaposan megnézett, aztán a többiekhez fordulva azt mondta: Na, még mondja
valaki, hogy nincs az iskolánkban jelen az etnikai sokszínőség. Én úgy elpirultam,
biztos, hogy tiszta vörös lett a fejem, mert éreztem…..engem soha azelıtt nem
bántottak meg ilyen alattomos, cinikus módon. Ettıl meg olyan dühös lettem, ettıl
a tehetetlenségtıl, ahogy a többiek cinkosan, nevetve összekacsintottak felettem,
hogy végignéztem én is a többieken, láttam, hogy hátul ülnek egy csomóban ilyen
bomber dzsekis szkinhed típusú fiúk, és egybıl kész volt nálam a válasz. Hát,
hiába, nem azért, de sose bírtak velem. Igen? - mondom magamban - az úri
ribancok ilyen stílusban szokták szidni az ember anyját? Na várjál csak!) Mondom
neki: Arra tetszett gondolni, hogy a tanárnı zsidó? Na, erre megfagyott a levegı az
osztályban, erre már senki nem mert nevetni. İ viszont olyan lett, mint a paprika.
Megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: Úgy látom, egyeseknek már
nagyon ki van nyílva a csipája! Majd gondom lesz rá. Na oszt mit tehetsz? –
gondoltam, én maradok, ha beledöglesz is!
Viszont a matek tanárnım, az megint egy csoda volt! Hála a Jóistennek, de
valahogy mindig gondoskodott róla, hogy a dolgaimat egy kicsit kiegyensúlyozza.
Az osztályfınökkel szemben ott volt ı. Egy középkorú, meglehetısen határozott,
kemény, már-már férfias alkat volt. Legalább is ezt az álarcot forgalmazta az
iskolában. Különben meg egy nagyon érzékeny, szép lelkő ember volt, sokat eltőrı
feleség és nagyon jó anya. Amikor késıbb közelebb kerültünk egymáshoz lelkileg,
gyakran kért tanácsot tılem, hogy mit csináljon az urával, mert üti. Nagyon hosszú
ideig tanult ı is az egyetemen, Pesten végzett, és egyszerően nem fért be neki egy
komoly kapcsolat, mert dolgozott is szegény, körülbelül olyan cipıben járhatott,
mint most én. Úgy, hogy mikor hazajött Miskolcra, összejött ezzel a férfival, aki
egy autószerelı volt, egyszerő szakmunkás egy vállalati garázsban, és hozzá is ment.
Egy fiuk született. Na és mikor mi beszélgettünk, addigra már úgy elfajult a
kapcsolatuk, mondom, hogy már ütötte is. A fiát meg nem érdekelte semmi, csak a
pénz, ha kellett, el is lopta az anyjától. Úgy, hogy nekem beszélte el ezeket, én meg
valóban el is mondtam neki, ami a szívemen feküdt, ıszintén. İ meg olyan
Ágnes
55
szívesen, figyelmesen hallgatta, hogy mit válaszolok, még most is elıttem van!
Nagyon szerettem ezt a tanárnıt, mert olyan szerencsétlen volt, és olyan naiv volt
az élet területén. Szakmailag kiváló volt, például nekem egész életemben csak ı
tudta úgy elmagyarázni a matematikát, hogy megértsem. De a magánéletben
nagyon jóhiszemő volt. Talán ezért is szerettem és tiszteltem annyira. Mert olyan
kevés ember mer ma már naiv lenni! És még kevesebben merik ezt beismerni.
Akkor kedveltem meg, amikor …..azt hiszem már jóval a félév után voltunk, és
kihívott a táblához egy feladatot megoldani. Ahogy mentem ki, valaki hátulról
bekiabált, hogy ”húzzál gipsy!” Én meg, ez olyan váratlanul ért, hogy
megbotlottam, és majdnem hasra estem, ı fogott meg. Én nem szóltam egy szót
se, ı viszont nagyon dühös lett a srácra. Megfogta a vállamat, maga mellé állított, és
azt mondta a gyereknek: Mit képzelsz te magadról? Miért gondolod, hogy te
különb vagy ennél a lánynál, és neked jogod van elítélni, csak azért, mert ı gipsy?
És ha te élnél például Szlovákiában és azt mondanák neked: „húzzál maddzzsar!”
Az neked hogy esne? Meg ne halljak még egyszer ilyet valakinek a szájából…..Hát,
valami ilyesmi, és ettıl kezdve én nagyon tiszteltem és készültem is minden órájára.
Nem is tudom, mi lett volna velem, ha a Jóisten nem hoz össze ilyen emberekkel
is, akik visszaadják az emberekbe vetett hitemet…..de biztos, hogy idáig nem
jutottam volna soha. Mert az élı emberi kapcsolatot szerintem semmi sem képes
pótolni. Errıl én tényleg meg vagyok gyızıdve. A saját tapasztalatomból tudom.
Itt az egyetemen már más a helyzet. Nem vagyok már gyerek, ha kell megvédem
magamat. Meg kellett tanulnom. De itt nem találkoztam nyílt, szemtıl-szembeni
ellenszenvvel. Már mint a cigányságom miatt. A hátam mögött persze itt is megy a
susmus, de hát azt meg leszarom. Nem dicsekedtem vele soha, hogy cigány vagyok,
de soha nem is tagadtam le. Ha a dolognak nincs jelentısége akkor minek
mondjam, ha meg jelentısége van, akkor olyan mindegy, hogy mit mondok, nem?
Úgy, hogy akár az igazat is megmondhatom, mindig az a legegyszerőbb.
Azért dolgozom, mert nem akarom már anyuékat terhelni anyagilag, épp elég
gondjuk van szegényeknek…..meg én szeretek a saját lábamon állni, ez az igazság.
Örülök, hogy el tudom magamat tartani, ki tudom fizetni az albérletemet, nem kell
a kollégiumban laknom, mert azt nem bírnám. Na, az már tényleg sok lenne. Hát
amilyen viszonyok ott vannak! Na neeem. Az nem a magamfajtának való.
Fenét! Én se vagyok szent, de én úgy nevelıdtem……meg hát gondolom más
oláhcigány lány is, hogy vannak olyan erkölcsi szabályok, amik egyszerően
belevésıdnek az ember személyiségébe, és….hát az ember nem bújhat ki a
Ágnes
56
bırébıl. Na jó. Szégyen, nem szégyen, mán hogy neked kell kibeszélni ilyet, de ott
isznak, másznak egymásra egy szobában ki tudja hányan….na neee. Hát nekem ki
is csorogna a szemem, én úgyis kimennék, oszt ott hagynám ıket! Hát tudod, hogy
nálunk nem szokás a társaságban mások elıtt bizalmaskodni egymással. Ilyen
helyzetben én olyan zavarban vagyok, hogy azt se tudom, hova nézzek, amazok
meg még annál jobban csinálják. Hát jó, én is voltam már szerelmes, de
akármennyire is szerelmes voltam, de a szemem a helyén volt .Anélkül is lehet
meghitten beszélgetni, hogy másokat zavarba hozna az ember. Én legalább is így
vagyok vele, és azt mondom, jól is van ez így. Én nem szeretnék más erkölcsi
normákat felvenni. Meg vagyok elégedve a sajátommal.
Jaa! Ennek csupán az az oka, hogy épp veled beszélek és ugrálok a
tudatszintek….bocs! nem is tudatszintek, inkább az érzelmi szintek között. De
mindkettı a sajátom. Ha intellektuális dolgokról beszélünk, vagy éppen ha egy
magyar emberrel beszélek, akkor ezt a normális hangszínt, hangsúlyt,
kifejezésmódot használom, amit most. Mert az ilyen élethelyzethez ez kötıdik. De
ha egy olyan cigányemberrel beszélek, aki velem azonos vagy közel azonos
kulturális közegbıl való, és olyan téma merül fel, ami érzelmi érintettséggel,
intenzív emocionális töltéssel bír, akkor átváltok arra a kifejezésmódra, stílusra, ami
az érzelmi alaphelyzetekhez kötıdik, ami a szocializáció során rögzült bennem.
Mert az emocionális élethelyzetek meg ezt hívják elı, mivel ez kötıdik hozzájuk.
Na mosmáá elég tudományos vótam?? De tényleg valami ilyesmi lehet a dologban.
És nem azért, mert nem tudok helyesen beszélni……persze, lehet, hogy egy
magyar azt mondaná, ha hallaná: Na, a cigány most kimutatta a foga fehérét! De
ugyanez a magyaroknál is megfigyelhetı, például ha valaki olyan vidékrıl kerül fel
városba, ahol gyerekkorában tájszólással tanult meg beszélni. Nem tudom, biztosan
láttad a Sztracsatellát. Na például abban is a doktornı a végén, mikor otthonról
telefonál, egyszer csak átvált tájszólásra. Ha például engem gyerekkoromban
cigányul tanítottak volna, akkor ilyenkor biztosan cigányra váltanék át.
Diglosszia? Nem, ezt a fogalmat nem hallottam még és Réger Zitáról sem. Viszont
érthetetlen számomra, hogy akkor az egyetemeken, fıleg a nyelvi tanszékeken, ahol
én például még úgynevezett szociolingvisztikáról is szoktam hallgatni, miért nem
találkozom ilyen nevekkel, ilyen fogalmakkal. Na jó. Ennyit a felsıoktatásról.
Azt hiszem, valamilyen pedagógiai területen fogok dolgozni, de egyelıre még
fogalmam sincs róla, hogy pontosan hol és mit. Viszont mindenképpen szeretnék a
cigányok közelében maradni, segítségükre lenni…..már persze csak
Ágnes
57
képességeimhez és lehetıségeimhez mérten. Nem érdekel a cigánypolitika. Teljesen
kiábrándultam. Nem arról szól a dolog, amirıl kellene szólnia. De olyan általam
igen tisztelt cigány származású írókban, költıkben, közéleti személyiségekben is
mélységesen csalódtam, mint például Osztojkán Béla, akit valóban nagyon
tehetséges írónak és költınek tartok, és annak tartanám akkor is, ha történetesen
nem cigány lenne. Épp ezért omlott össze bennem a róla alkotott kép, amikor
eladta magát a -szeretik így nevezni magukat - legitim politikának. Szóval, rossz
felé haladunk, az az érzésem. De hogy mit kellene tenni, vagy mi lenne a megoldás,
errıl nekem fogalmam sincs. De ez nem is az én dolgom. Én nem vagyok
politikus. Azt sem tudom, velem mi lesz egy év múlva, akkor honnan tudnám,
hogy mi lesz a cigányokkal? Egy ekkora tömeggel. Ami ráadásul teljesen heterogén,
szervezetlen, érdekviszonyok érvényesülnek benne…..hadd ne folytassam!
Persze, odafigyelnék én a kisebbségi híradásokra, infókra, de mondom egyszerően
kiábrándultam a dologból. Még a kulturális kiadványokra figyelek leginkább oda.
Bari folklórgyőjteménye az valóban hatalmas munka, és gyönyörő, korrekt, azon
kívül amit még Choli szerkesztget antológiákat, egyebeket, elég igénytelenül, mert
annyi támogató mellett már igényesebb kiadványokat is csinálhatnának, de látszik,
hogy határidıs dolgok és az utolsó pillanatban lettek összecsapva. Szentandrássy
képei csodálatosak, de úgy látszik, nem tud megújulni…..hát így egy szuszra ennyi.
Ha nagyon töröm a fejem…..hát mindenképp valami átfogó, jól koordinált és még
jobban ellenırzött kormányzati programcsomag kellene, amit mindenütt végre is
hajtanak, ellenırzötten, mérhetıen…….de ha tovább töröm, akkor azt kell
mondjam, ez csak egy szintje a problémamegoldásnak. Én szívem szerint azt
mondom, hogy az embereken múlik minden. Az emberek képesek arra, hogy a
silányból is valami nemesebbet hozzanak ki, és arra is, hogy a nemeset
elsorvasszák, elvadítsák, silányabbá tegyék. Az emberek fejében kell helyre rakni a
dolgokat. Tehát a humánerıforrásokat kellene kiaknázni, fejleszteni. Na, nézd meg
ez a fiú mire vesz rá, hogy ilyeneket mondjak…..mert ugye, azt te is tudod, hogy
ezek csak holmi közhelyek, amiket el lehet puffogtatni, de én az ilyet utálom. El
tudom mondani, tudom, hogy mit kell, hogyan kell, de azt is tudom, hogy ezek
csak üres szavak. Hát kit akarunk becsapni? Na. Egy szóval, ha engem kérdezel és
ıszintén felelek: halvány lila gızöm sincs az egészrıl. Amit ezen felül tudnék
mondani, na az lenne a blabla….Mindenesetre én ahol tudok segítek, ahol meg
nem, ott azt mondom: hopp, na itt vannak a te határaid.
Glonczi Ernı
58
Iván
25 éves
A nevemet nem mondom be, és nem is adom a beleegyezésemet ahhoz, hogy
bárhol, bármikor az nyilvánosan elhangozzon vagy leírják. Persze, ebben már az is
benne van, hogy nem használhatják fel semmi másra.
Na,….én megmondom neked a frankót, azért jött össze ilyen nehezen ez a
beszélgetés….hányadik alkalommal is beszéltük meg? Harmadik vagy negyedik?
Na, oké, azok a dolgok akkor tényleg közbejöttek, de megmondom az igazat,
ellenérzésem is van az ilyesmivel kapcsolatban. Mi az, hogy most én velem interjút
készítesz? Miért? Miért nem készítel azzal a sok ezer magyarral, arabbal, erdélyivel,
akik még rajtam kívül az egyetemre járnak? Mert, hogy ezt akár úgy is felfoghatom,
hogy engem ezzel diszkriminálsz, az etnikai hovatartozásom szerint választottál ki.
Nem, azért nem egészen hülyeség, amit mondok, mert azt megértem, hogy
információt kell győjteni a cigánygyerekek életútjáról, meg, hogy mi motiválta ıket
a továbbtanulásra, de az ilyen interjúkban egy csomó olyan személyes dolog, vagy
esetleg konkrét eset vagy leírás szerepelhet, amik lehetıvé teszik a beazonosítást, és
ezzel együtt azt is, hogy visszaéljenek valahol valakik a szerzett információval…..
Jelenleg a Miskolci Egyetem második évfolyamos jogi hallgatója vagyok. Miskolcon
lakom a szüleimmel.1976-ban születtem, a szüleim magyarcigányok….vagy,
másképp romungrók. Apám zenész családból származik, a családja Alsóvadászon
élt. Most már idıs, de még a legutóbbi idıkben is muzsikált, a Hági Étteremben
volt prímás. Nagyon jó zenész volt, tényleg hívták nagyon sokfelé, a Balatonon is
sokat voltak lenn idényben, mert ismerték az ottani vendéglátósok meg az ottani
zenészek is, és amikor arról volt szó, hogy na most akkor indul a szezon, és kellene
egy jó zenekar, érdeklıdtek az ottani zenészektıl, akik már több idényben is
visszajártak oda, hogy ismernek-e egy jó zenekart, aki lemenne, rögtön ajánlották
apámékat. İk meg persze, hogy nem engedték el a jó lehetıséget, úgy hogy vagy
tíz éven át szinte tavasztól ıszig mindig lenn voltak, csak késı ısszel jöttek haza.
Én akkor olyan nyolc-tízéves lehettem, abban az idıben szinte alig találkoztam
vele, csak télen, minket jóformán teljesen anyánk nevelt fel.
Ha otthon volt, akkor meg rosszabb volt nekünk, mint amikor lenn volt a
Balatonon. İ állandóan éjjel járt muzsikálni, egész éjjel oda volt, kora reggel vagy
hajnalban jött haza. Na, olyankor anyámnak ugyanúgy várni kellett, fel kellett kelni
Iván
59
neki, és az ételt elé tenni. Mindig késı este fızött, hogy mi már alig bírtuk kivárni,
hogy kész legyen, elıbb adott anyu nekünk enni, mi lefeküdtünk, aztán ı is
evett….ı mindig azt ette, amit mi meghagytunk, vagy esetleg tett hozzá magának
még, de a javát apunak tette be a sütıbe….tudod, olyan régi sparheltünk volt, úgy
mondtuk mi, hogy masina. Mert akkor még Diósgyırben laktunk ilyen közös
udvaros házban, csak félkomfortos volt, a vécé kinn volt az udvar végében, az
közös volt, és odabenn volt egy fali csap. Ennyi. De szénnel, fával kellett tüzelni
ebben a hagyományos masinában. Na, annak a sütıjébe tette be apunak a kajáját,
hogy hajnalban, ha hazajön, még meleg legyen.
Pontosan emiatt, hogy ı hajnalban jött haza, egész délelıtt aludt, nekünk meg
csendben kellett lennünk. Nem tudtunk se játszani, se beszélgetni, semmit a
világon, mert anyánk rögtön ránk szólt, hogy csendben legyetek, mert apátok
alszik, tudjátok, hogy este megy muzsikálni! Mi meg húztuk a szánkat, meg
duzzogtunk, hogy hát, tudjuk, ı mindég muzsikál, oszt nekünk mindég csendbe
kell lenni, sose jácchassunk semmit. Egyszer a húgom nagyon mérges lett, ahogy
anyu rászólt, és akkor kifakadt. Kiabált anyuval, azt mondta neki: Óh, mi a
lyukamat alszik állandóan az urad?! Az mindég alszik? Na, nekem ha lesz egy uram,
nekem az biztos, hogy muzsikus ember nem kell! Minek kelljen? Ennek, hogy
éccaka sosincs, nappal meg csak alszik? Na, nekem nem kell! Akármi legyen, csak
ne muzsikus! Apánk meg hallotta bent, ahogy feküdt. Kiszólt. Azt mondta: gyere
csak be, te kislyány! Jaj, - mondom neki- na most lesz neked! Mentem utána
hallgatózni az ajtónál, hogy mit mond neki, vagy bántja e vagy nem. Hát nem
bántotta aztán….sose bántott minket. Azt mondja neki: Héj, gyerekem, hát te nem
muzsikus családbul vagy? Hát akkor te kihez akarnál menni, valami oláhcigányhoz
vagy valami dögöshöz? Mink evvel keressük a kenyerünket, mert ehhez ércsünk.
Nem tudom, hogy állna a szád, ha nem mennék muzsikálni, oszt anyádtul kérnél
enni, ı meg azt mondaná, hogy nincs, gyerekem, mer apád nem ment muzsikálni.
Na, aztán a húgom tényleg be is tartotta a szavát, mert nem muzsikushoz ment
férjhez.
Apám akkor hagyta abba a muzsikálást, amikor a rendszerváltás után átalakultak a
vendéglátók, és akkor már egyszerően nem volt rá szükség. Utána még el-elhívták
egy-két helyre alkalmanként, de aztán az is elmaradt. Most már elég idıs, 61éves,
beteges is, most már ha hívnák, se tudna menni sehová.
Már elég régóta itt lakunk az Avason, mert a diósgyıri házunkat annak idején
szanálták, és ahelyett kaptuk ezt a bérlakást. Ez egy plusz két feles, azt hiszem 60
Iván
60
négyzetméteres az egész. Ez összkomfortos. Négyen lakunk benne: apu meg anyu
a nagy szobában laknak, az öcsém az egyik fél szobában, én meg a másikban.
Anyuék nyugdíja összesen kb.55 ezer, az öcsém dolgozik a vasútnál, kalauz, ı keres
havi 60-at, abból általában 20 ezret szokott odaadni anyunak a kajapénzbe, én meg
most sajnos nem dolgozok sehol, csak az ösztöndíj van, meg ha valamilyen
pályázaton nyerek, például a Sorostól szoktam kapni ezt a tanulmányi ösztöndíjat.
Így, ha összeszámoljuk, olyan 120 ezer körül jön be havonta négyünknek. Ebbıl
egyáltalán nem lehet nagy lábon élni, csak arra jut, ami a legszükségesebb. Nekem
meg fıleg, mert én adok haza legkevesebbet, sıt azt lehet mondani, hogy semmit
sem, mert tılem el se veszi anyám, azt mondja: tedd csak el, ha kell venned egy
könyvet, vagy valamit fizetni kell az egyetemen, legyen nálad pénz.
Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidısebb, én 25 éves vagyok, a húgom
24, az öcsém 23. A húgom férjnél van, ık is itt laknak Miskolcon, a
Bábonyibércen. A férje elég rendes csávó, én elég jól kijövök vele. Oláhcigány, más
a természete, mint nekünk. Más a gondolkodása is, másképp áll hozzá a dolgokhoz.
Amikor megismerkedtek a húgommal, annyi tényleg megvolt benne, és ez
becsületére kell, hogy váljon, hogy soha nem akarta kihasználni a húgomat. Amikor
már találkoztak kétszer, háromszor, nem volt köztük még semmi, de tetszettek
egymásnak, úgy volt, hogy együtt fognak járni. Akkor az volt neki az elsı, hogy azt
mondta a húgomnak: Na, akkor vigyél fel, hadd beszéljek a családoddal, meg az
apáddal. A húgom ettıl megijedt, mert nálunk nem szokás ez. Azt mondja neki:
Hát minek vigyelek fel, mit akarsz te a apámmal beszélni? Azt mondja erre: Hát,
csak azt szeretném megkérni tıle, hogy járhassak hozzád, mert nálunk meg ez a
szokás, hogy nem szoktuk titokban meg sunyiban tönkretenni a lányokat, utána
meg szevasz, hanem ha valaki tetszik, komoly szándékunk van vele, akkor
beszélünk az apjával, hogy járhassunk hozzá. Így aztán fel is jöttek, onnantól
kezdve együtt jártak. Kábé egy év múlva esküdtek meg, nagy felhajtást csinált a
családja, több százezer forintot költöttek a lakodalomra, ott tartották a fiú szüleinél,
mert ık kertes házban laknak, szintes lakásban, nagy területtel.
Az már a legelején kikötése volta fiúnak, hogy ı hozzánk nem költözik, ahogy ı
mondta, abba a kis lyukba. Ezt már csak a húgom mondta el nekünk, mert amúgy
ı soha nem mondana sértıt apura vagy anyura, nagyon tisztelettudóan beszél
velük. De a húgom elmondta, hogy például azt mondta, ahányszor nálunk evett,
mindig éhesebben ment el, mint ahogy megérkezett, mert anyám beteg, meg diétás
ételeket fız. İ otthon például soha sem ette meg a krumplistésztát, meg a
Iván
61
fehérbab-levest, mert szerinte az a legcsóróbb étel, de ha nálunk az volt, és
megkínálta anyám, evett belıle.
İk kereskedık. Lovakkal is kereskednek, meg járnak teherkocsikkal fémeket
vásárolnak fel, aztán eladják, meg diófákat, ilyesmiket, annyira pontosan nem
tudom, de jól élnek, nem nélkülöznek. Már két gyerekük van, egy fiú, meg egy lány,
az egyik azt hiszem jövıre megy suliba, a másik meg most másodikos.
Elég gyakran feljönnek meglátogatni anyuékat, olyankor beszélgetnek, a sógor fel
szokott hozni egy üveg bort apunak, a húgom meg anyuval kimegy a konyhába,
mert ı meg ennivalót hoz.
Szereti a férjét, azt mondja szeret köztük lakni, nincs semmi problémája. Jól
bánnak vele, de az elején nekünk kicsit furcsa volt……már ahogy öltözködött is,
mert úgy öltözött, mint a sógornıi, meg ahogy az oláhcigányoknál szokás.
Emlékszem, egyszer az elején, mikor fent voltak nálunk, és elmentek, anyu egész
este sírt, hogy jaj, Istenem, oláhcigányt csináltak a lyányomból!
Hát, szerintem mi vagyunk a legjobb fajta cigányok, már ne is haragudj meg ezért!
Mert a muzsikus cigány a világon mindenhol el van ismerve, akárhová mész,
zenész cigányok mindenhol vannak, és mindenhol megbecsülik ıket. Mert
kulturáltak, tudnak viselkedni, nemcsak a családban, nemcsak az asztal mellett, de
bármilyen nem cigány társaságban is. Hogy mondjam? Mi már
civilizáltabbak…..vagy asszimiláltabbak vagyunk. Én már …..most ne vedd
nagyképőségnek, mert tudom, hogy ha valaki rám néz, akkor rögtön látja, hogy
cigány vagyok, mert látszik rajtam, de a családomban egyedül én vagyok ilyen
fekete, meg apám, már a nıvérem meg az öcsém nem. Na szóval, én már nem is
nagyon érzem magam cigánynak. Mások azt mondják rólam, de én nem érzem
magam annak. Jó, azt tudom, hogy cigányok vagyunk, mert annak születtünk, de
ezen felül én nem tudom, hogy mi lenne az, ami megkülönböztet minket a
magyaroktól. Ugyanúgy élünk, ugyanúgy dolgozunk, tanulunk, mint ık, úgy hogy
én nem látok semmi különbséget.
Azt mindig hallottam gyerekkoromban is, hogy mi cigányok vagyunk, meg azt is,
hogy mi vagyunk a legjobb fajta cigányok, mert zenészek vagyunk. Olyat is
mondtak, hogy mi úri cigányok vagyunk, de én sose éreztem úgy, hogy ettıl én
más lennék mint a magyarok.
Iván
62
Az öcsém 23 éves, a Barossban végzett, a közlekedési és postaforgalmiban.
Kalauz….vagy már vonatvezetı? Nem is tudom. Kicsit szélhámos ı is, de hát!
Neki is volt felesége, meg van egy gyereke is, de a gyerek az anyjánál van, mert nem
élnek együtt. Összejöttek, valamelyik diszkóban és …..hát na! Megtörtént. Terhes
lett, de már nem lehetett el se vetetni. Járt oda a barátnıjével együtt, terhesen,
mindig csengetett fel neki, lement, mert nem akart balhét, aztán mikor meglett a
gyerek, egy nagyon aranyos kislány különben, összeálltak. Ott lakott a lány szüleinél
azt hiszem három vagy négy hónapig, utána összevesztek, hazaköltözött. Le
szokott menni megnézni a gyereket olyankor, amikor fizetést kap. Ad a gyereknek
pénzt, de olyan sokat nem tud adni, mert anyunak is oda kell adni
valamennyit….habár, gyakran van olyan is, hogy odaadja, és mit tudom én, egy hét
múlva, mikor már elbulizta, ami megmaradt, akkor anyutól szépen visszaszedi, amit
odaadott.
Anyám nem zenész családból származik, ı egyszerően csak magyarcigány. A szülei
Alsózsolcán laktak, már mindketten meghaltak.
Igazándiból nem tudom, hogy pontosan mivel foglalkoztak, de a faluban ami jött,
azt csinálták. Alkalmi munkákat, napszámba mentek kapálni, meg ilyesmi. Azt
tudom, hogy ık nagyon szegények voltak. Anyu az iskolában is csak az elsı négy
osztályt végezte. Volt egy idıszak, amikor dolgozott, amikor már mi nagyobbak
voltunk. A MIK-nél lépcsıházakat takarított. Amikor apu hazajött hajnalban, evett,
lefeküdt, ı meg akkor indult takarítani. Aztán ott a lépcsıházakban egy pár lakóval
olyan jó kapcsolatba került, hogy elhívták a lakásukba is takarítani, adtak neki
pénzt, ruhákat, élelmet. Sokszor annyi ruhát hozott haza, hogy alig bírta el. Volt
abban minden! Akkor válogattunk, kinek mi kell, kire mi jó. Legtöbbször olyan
ruhát hozott, ami nem tetszett, nem akartam hordani. Olyankor mindig azt
mondta: jógyerek, hát hogy gondolod, hogy az nem jó? Hát a nagy úriasszony adta!
Amit az úriasszony adott, az csak jó lehetett.
Egyikünk sem járt óvodába, mert anyu addig otthon volt velünk, amíg iskolába
nem kellett mennünk. Én a harmadik osztályig még Diósgyırben jártam iskolába.
Nem volt semmi különös, amire emlékeznék. Vegyes osztályok voltak, elég sok
cigány lakott abban az idıben ott, az osztály fele cigány volt.
Ott volt mellettünk a Zeneiskola is, apám velem is megfogatta a vonót, be is íratott
mindegyikünket, engem meg az öcsémet hegedőre, a húgomat meg gordonkára, de
nem bírtuk a győrıdést. Eleve, egész délelıtt a rendes iskolába kellett járnunk, a
Zeneiskolába délután kellett volna menni, volt olyan is, hogy délután öt vagy hat
Iván
63
órakor. Na hát arra kinek volt már energiája?! A másik meg, én a magam részérıl a
kottaolvasást nagyon nehezen tanultam meg, sıt még most se merem azt mondani,
hogy megtanultam, de hallás után most is el tudok játszani egy-két dolgot. A
gitárhoz sokkal nagyobb kedvem lett volna, az öcsémnek meg a dobhoz. Késıbb a
nagybátyámtól kaptam névnapomra egy ilyen egyszerő akusztikus gitárt, azon több
mindent tudok játszani. Ha néha összejövünk, én gitározok, az öcsém dobol, a
húgom énekel.
Én egyszerően nem emlékszem már azokra az évekre, se az osztálytársaimra, se a
tanáraimra, olyan tök homály az egész. Már a 7.-8.körüliekre jobban. Ez már az
avasi suliban volt, itt is voltak cigány osztálytársaim, de nem tartottuk ezt
különösebben számon. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy mi tényleg fél
szavakból is értettük egymást, de szavak nem is kellettek, elég volt egy tekintet, egy
mozdulat, és már tudtuk, hogy mit akar mondani a másik. De itt a magyar gyerekek
is nagyon huncutak voltak, némelyik tényleg rafináltabb volt, mint a cigányok. Még
jobban átkozódtak, meg cigányosabban beszéltek, mint mi, mert mi elıttük azért
próbáltuk visszafogni magunkat. A tanárok úgy álltak hozzánk, hogy jó, oké, vége
az órának és kész….szóval nem nagyon érdekelte ıket az egész, el voltak fásulva.
A nyolcadik után felvettek Perecesre villanyszerelınek, de egy fél év után
otthagytam az egészet. Nem tetszett, egyszerően nem érdekelt. Nekem eszembe se
jutott volna, hogy oda jelentkezzek, az osztályfınöknım javasolta, hogy azt írjam
be, mert oda biztos felvesznek. Igen, tényleg felvettek, de minek? Az az igazság,
hogy akkor nekem még fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretnék, vagy mit
akarok tanulni. Leginkább semmit sem akartam tanulni, mert annyira elegem volt
már az iskolából! Nagyon untam. Az egy börtön volt, komolyan, még egy évet már
biztos nem bírtam volna ott ki. A kötöttség miatt. A sok kötelezı ez meg az miatt.
Amiatt, hogy percrıl percre megmondják, hogy most épp mit KELL csinálnod. A
sok tiltás. A sok utasítás.
Aztán nem jártam iskolába. Egy ideig minden reggel elmentem, mintha iskolába
indulnék, de eszemben sem volt bemenni. Inkább elmentünk egy páran ide-oda
csavarogni. Amikor kiderült, azt mondta apám, jó, ha nem tanulok, akkor
dolgozzak. Volt a vendéglıben ismerıse, és felvétetett hatórás munkába a
konyhára, kisegítınek. Na ott aztán mindent kellett csinálni, mindenki a fınököm
volt, tedd oda - hozd el, szóval elég tré volt. Két évet mégis kibírtam, mert muszáj
volt, tényleg beláttam én is, hogy anyámékra nem támaszkodhatok, hogy teljesen
ık tartsanak el.
Iván
64
Beiratkoztam esti tagozatra a gimnáziumba, úgy érettségiztem le. Akkor azért már
különbséget tudtam tenni a dolgok között, kezdtem keményebben tanulni, mert
már érdekelt is, és meg is lett az eredménye: ötössel érettségiztem, jelentkeztem a
jogra és másodszorra felvettek. Most másodéves vagyok. Hát, nagyjából ennyi a
történet.
A gimnáziumban nem is alakulhatott volna ki szorosabb kötıdés a tanárokkal, hisz
egy héten csak két nap találkoztunk. Emiatt az osztálytársakkal sem volt nagy
barátság. Mindenki végigülte azt a két napot, figyelt, mert negyedéves beszámolók
voltak, készülni kellett, a szünetekben egy cigi közben eldumálgattunk, aztán meg
mindenki ment a saját dolgára. Nem éreztem semmilyen megkülönböztetést se a
tanárok részérıl, se a társak részérıl. Nem voltam egyedül, volt még három
cigánylány az osztályban, meg rajtam kívül még egy fiú.
Itt az egyetemen nem mondom, hogy kedvelnek, de azt se, hogy nem. De nem
azért, mert én cigány vagyok, ık meg nem, hanem azért, mert máshonnan jöttek.
Hát azt ugye mondanom sem kellene, hogy rendszerint a papa vagy a mama is
jogász vagy orvos, de mindenképp diplomás, értelmiségi. Elıre jól kiépített úton
járnak, a fenekük alatt kocsi, mobiltelefon, márkás cuccok, meg egy rakás lóvé a
zsebben. Nahát csak ennyi a különbség köztünk. És hát az olyan járulékos
hátrányokról már nem is beszélve, hogy nem tanultam informatikát, csak guvadt a
szemem elsıben, amikor az elsı dolgozatot e-mailben vagy floppin kérték
leadni….ez egyedül nekem okozott gondot. Mint ahogy az is, hogy megvegyek egy
új könyvet a könyvesboltban mondjuk 6 000 Ft-ért. Sokszor még annyi pénzem
sincs, hogy egy kétoldalas jegyzetet lefénymásoljak.
Valahogy vonzóvá kéne tenni a tanulást a cigány gyerekek számára. Mert ebben az
oktatási rendszerben egy életre megutáltatják velük az iskolát is meg a tanulást is.
Csak így lehetne elırelépni. De ehhez csak a pedagógusok kevesek. Egy jól
összehangolt, egymásra épülı vagy egymást kiegészítı roma program kellene, ami
nemcsak az oktatásra, de a családok szociális, mentális helyzetére is kiterjedne.
Én majd, ha egyszer végzek, azt hiszem a polgári jogok védelmével szeretnék
foglalkozni. Arra ugyanis azt hiszem, nagyon nagy szükség van, a létezı
civilszervezeteket magyarok tartják fenn, magyarok támogatják, magyarokat
alkalmaznak, szóval mintha pont a cigányok maradnának ki az egészbıl, akiknek a
nagy hányada valamilyen módon érintett. Mert nagyon sok cigányt ér jogsérelem,
mégis, pont a cigányok közt vannak a legkevesebben, akik kompetens módon részt
tudnának venni az ez ellen folytatott küzdelemben.
Iván
65
Persze én figyelemmel kisérem a kisebbségi politikát, a kisebbségi önkormányzatok
tevékenységét, de leginkább a Roma Polgárjogi Alapítvány és más jogvédı
szervezetek munkája érdekel. Ezekre nagyon nagy szükség van ahhoz, hogy a
cigány emberek is úgy érezzék, jogállamban élnek. Ma még tényleg egy csomó
diszkriminációt, burkolt vagy nyílt jogsértést el kell, hogy viseljen egy cigány ember,
mert ezek annyira általánosak, hogy nap mint nap találkozik velük. Naponta meg
ugye épesző ember nem tesz feljelentéseket. Ráadásul ha akarna, se tudna, mert
vagy fel sem veszik a rendırségen az ilyen feljelentéseket a cigány emberektıl,
egyszerően elküldik ıket, vagy ha meg fel is vennék, nincs bizonyíték arra, hogy itt
jogsértés történt. Elég, ha csak az álláshirdetésekre gondolsz. Ha meg is felelsz a
feltételeknek, mire odaérsz és meglátnak, addigra biztos, hogy már nem lesz
aktuális. Ha viszont utánad egy félórával egy láthatóan magyar ember megy be
ugyanarra az állásra jelentkezni, ıt biztosan fel fogják venni. Hát szóval lehetne
még ragozni a dolgot, de errıl ennyit.
Persze, hogy cigány vagyok. Ez ellen nem tehetek semmit. Ez olyan, hogy
negyvenhármas lábam van. Ha tetszik, ha nem, ez van. Nem vághatok le belıle, de
nem is toldhatok hozzá.
A cigányság kultúrája nagyon szép, meghitt, ıszinte, már szinte naiv. De azok
számára, akik nem ismerik, vagy nem abban nıttek fel, érthetetlen és
bizalmatlanságot kelt, pont azért, mert nem látja át az egészet, csak egy-egy kis
darabot. Én például muzsikus cigány vagyok. Nálunk kevesebb ilyen
kultúrspecifikus dolog létezik, például nem beszéljük a cigány nyelvet, tehát még
nekem is szokatlannak tőnnek például egy oláhcigány családnak a szokásai.
Mondjuk azóta már nem annyira, amióta a húgom köztük él. De nekem mégis csak
könnyebb megérteni, elhelyezni az egészben, mint például egy magyarnak. Mert a
cigány az csak cigány, akármilyen is, és én azt mondom, hogy sokkal több bennük a
közös, mint az eltérés…..Na, várjál, mondok erre egy példát: Egyszer feljött a
húgom, és ott volt nálunk épp az egyik magyar szomszéd is. A húgom mondja,
hogy a férje családjából az egyik 14 éves lányt most adják férjhez egy fiúhoz. Erre a
szomszéd persze rögtön fújgatott, és felháborodott, hogy micsoda erkölcstelen
dolog egy ilyen kis gyereklányt férjhez adni. Én nem szóltam egy szót se, de
pontosan tudtam, hogy a húgom mit fog neki válaszolni. Azt mondta: ez éppen
hogy az erkölcse védelmében történik így, mert ha netán késıbb nem szőzen
menne férjhez, az nagyon nagy szégyen lenne az egész családnak. Szóval egy
cigánynak valahogy az egészet könnyebb átlátni.
Iván
66
Jó, én azt mondom, hogy persze, hogy én vagyok a legjobb cigány. De ezt persze,
hogy nem gondolom olyan véresen komolyan, emiatt senkivel nem fogok például
összeveszni. De ezzel szerintem minden cigány így van, az oláhcigány is, meg
mindegyik. De nem ez a meghatározó, hanem inkább az azonosság.
Én például nagyon szívesen megtanulnék cigányul. De azt is tudom, hogy a te
lányod például csellista. Na ez az, amirıl beszélek. De a dolog még ennél is
bonyolultabb, ha belevesszük azt is, hogy emellett még a magyar társadalmi élet
normáit is ismerni kell és el kell sajátítani. Úgy hogy ez nem fog egyik napról a
másikra menni, de meg kell próbálni.
Glonczi Ernı
67
Krisztina
20 éves
A nevemet nem adom a dologhoz, ugye?…ezzel a kikötéssel egyeztem bele a
beszélgetésbe, hogy nem azonosítanak és anonim maradok.
1980.november 15 -én születtem Miskolcon. Lakcímet ha lehet, nem mondanék,
kétszobás lakásban élünk, lakótelepi panel lakásban hatan: anyu, apu, a nıvérem, a
nıvérem kisfia, anyunak a húga és én. Én év közben Sárospatakon vagyok
kollégiumban, de most a vizsgaidıszakban itthon készülök a vizsgákra. A nıvérem
Budapesten dolgozik. Itthon nagyrészt csak apu, anyu, a nıvérem kisfia és anyunak
a húga lakik.
Anyu rokkantnyugdíjas, ı a nyugdíjat kapja és az árvasági segélyt utánam, apu
nyugdíjas, anyu húga is nyugdíjas. Egy hónapban kábé 70-80 ezer forint a család
összjövedelme, amibıl meg kell élni. Nem tudom pontosan, lehet, hogy valamivel
több, mert a pénzügyeket anyu kezeli.
Anyu iskolai végzettsége nyolc általános, plusz szakmai tanulmányok, a volt Lenin
Kohászati Mővekben dolgozott kb. 25 évig, amíg meg nem rokkant, raktáros volt.
Aztán megbetegedett, súlyos bronchitise van, gerincferdülése, gerincsérve, meg
még egy csomó egészségi problémái vannak. Körülbelül 5-6 évvel ezelıtt
leszázalékolták. İ egy kis Szendrı melletti faluban nıtt fel, oláhcigány családban,
de magyarok között laktak, az édesapja bányász volt. A cigány hagyományokat már
nem nagyon tartották, viszont rengeteget dolgoztak. Nagyon szép, nagy házuk volt,
ahogy a busz ment be a faluba, a legelsı házban laktak, aki nem ismerte ıket,
eszébe sem jutott, hogy ott cigányok lakhatnak. Gyönyörően rendben tartották az
udvart, a házat, kívül is és belül is. Az édesanyja nem dolgozott….mármint,
hivatalos munkahelye nem volt sohasem, viszont annál többet dolgozott otthon, a
háztartásban. Öt gyereket nevelt fel, mosott, fızött, takarított. Nagyon vallásos
volt, vasárnaponként templomba járt az egész család. Mindkét szülı analfabéta
volt, de abban az idıben ez nem volt ritka magyarok között sem. Ettıl függetlenül
nem voltak buták, mindent tudtak, amit tudniuk kellett ahhoz, hogy tisztességes
emberek legyenek.
Aztán anyu bejárt dolgozni a gyárba, minden nap vonatozott oda-vissza,
megismerkedett apuval, az édesapámmal, aki beás cigány volt, kımőves mester,
Krisztina
68
abban az idıben gyakran dolgozott külföldön is, mármint környezı szocialista
országokban, fıleg Csehszlovákiában, és egy év udvarlás után összeházasodtak.
Beköltöztek Miskolcra, mindketten dolgoztak, aztán jöttünk mi, a nıvérem és én,
anyu GYES-en volt velünk, apu külföldön dolgozott….és valahogy megromlott a
kapcsolatuk. Én még nagyon kis gyerek voltam, de rossz emlékeim vannak ezzel az
idıszakkal kapcsolatban, nem is szívesen emlékszem rá…sokat veszekedtek,
tettlegesség is volt a dologban….aztán elváltak, apu elköltözött tılünk.
Na, innentıl kezdve aztán már nyugalmasabb volt az életünk, anyu egyedül nevelt
fel minket, sokkal késıbb jött Pista bácsi, anyu jelenlegi férje.
Ja, igen, visszatérve: aztán apu megbetegedett, és szívinfarktusban meghalt a válás
után öt évre. İ sötét bırő volt, sajnos külsıre én rá hasonlítok, így nekem is elég
barna a bıröm.
Nem, nem szerettem aput, mert nem is alakult ki köztünk olyan meghitt apa-lánya
viszony…talán mert láttam, hogy anyuval rosszul bánik, és féltem is tıle. Késıbb
meg, ha meg is látogatott minket, mindig veszekedéssel végzıdött a dolog, úgy,
hogy ha megjelent, már elıre féltem, hogy na, most mi lesz itt megint. Csak anyu
volt az a biztos pont mindig, aki itt volt, akire lehetett számítani…apu nem ilyen
volt. Rossz természete volt, erıszakos, eléggé durva ember volt.
Anyu mindig azon volt, hogy kiemelkedjen abból a helyzetbıl, amibe beleszületett.
Magyarok között dolgozott mindig, magyarok között lakunk, és mindig megpróbált
beilleszkedni a magyar környezetbe: nem iszik, nem hangoskodik, nem beszél
csúnyán,….szóval, semmiben sem vagyunk másak, mint a magyarok.
Apu, mármint anyunak a férje, nagyon rendes, kedves ember. Jóval idısebb
anyunál, de megértik egymást, én még soha sem láttam olyat, hogy kezet emelt
volna anyura…de szerintem nem is volt ilyen. İ magyar, egy Miskolc melletti kis
településen van saját háza, nagy kerttel, külön szılıvel, hétvégi házzal. Neki ez az
elsı házassága, soha sem volt nıs, gyereke sincs, de minket úgy tekint, mintha a
sajátjai lennénk. Mi is nagyon szeretjük és tiszteljük ıt. Neki is nyolc általánosa van,
gépkocsivezetıként dolgozott mindig, egészen addig, amíg rendes nyugdíjba nem
ment.
A nıvérem most Pesten dolgozik, egy étteremben felszolgáló. İ kicsit más, mint
én, más a természete. Érdekes, hogy ı külsıre anyuékra hasonlít, fehér bırő, a
természetében viszont nagyon sok van apuéból. İ sokkal lazábban veszi a
Krisztina
69
dolgokat, másképp látja a világot is. Elég korán ismerkedett meg egy fiúval, aminek
az eredménye a kisfia. Aztán házasság nem lett belıle. Elég rossz társaságban
forgott, emiatt anyuval és velem is eléggé megromlott a kapcsolata. Szerinte mi
megjátsszuk magunkat, és nem tud velünk kijönni. Igy jobbnak látta, ha a kisfia itt
marad anyuval, ı meg felmegy Pestre dolgozni, mert itt Miskolcon bárhová ment,
nem vették fel. Szakmát most szerzett, mielıtt felment. Nyolc általánosa van, és a
Munkaügyi Központ szervezett egy vendéglátós tanfolyamot munkanélkülieknek,
azt végezte el.
Hogy szeretem-e? Hát….nem is tudom, hogy erre mit mondjak. Tılem teljesen
idegen az, ahogy ı viselkedik, ahogy beszél, ahogy él. Nem is szívesen beszélek
errıl.
Anyunak a húga gyerekkorától beteg, a szívével van baj, enyhe fokú értelmi
fogyatékos és epilepsziás is. Járt általános iskolába, de azt hiszem, a hatodik
osztályban felmentették. Írni-olvasni megtanult, és beszélgetni is lehet vele, így
kívülrıl semmi jele nincs annak, hogy beteg lenne. Azt hiszem anyu a kijelölt
gyámja.
A nıvérem kisfia általános iskolába jár, negyedikes. Anyut nagyon szereti, ıt hívja
anyunak, a nıvéremet meg a keresztnevén szólítja.
Én most a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképzı Fıiskolai Karán tanulok, ha
minden igaz, most leszek harmadikos.
Gyerekkoromból nincs sok emlékem, nem nagyon emlékszem, hogy mik történtek
akkor. Óvodás koromra alig emlékszem, talán azért, mert én mindig visszahúzódó
gyerek voltam és nem nagyon barátkoztak velem a többiek. Itt jártam óvodába az
Avason. Egy óvónıre emlékszem, ı elég kedves volt, megértı és mindig megfogta
a kezemet, és odavitt a többi gyerek közé, amikor félrehúzódtam, mert nagyon
félénk, csendes gyerek voltam. Arra is emlékszem, hogy sokszor ölbe vett,
megsimogatott. Nagyon fontosnak tartom, hogy az óvodában legyen testi, fizikai
kontaktus is az óvónı és a kisgyerek között. Ez a cigánygyerekeknek talán még
sokkal fontosabb, mint a magyaroknak. Nem mondhatnám, hogy nagyon szerettem
óvodába járni, de muszáj volt, mert anyu dolgozott és nem volt senki itt, aki
vigyázott volna ránk. Akkor még csak hárman laktunk együtt.
Az általános iskolára már jobban emlékszem. Nahát tulajdonképpen a legelsı
igazán negatív élményeim, amikor személy szerint engem bántottak, azok itt értek,
Krisztina
70
az általános iskolában. Nem tudom….most, hogy tanulunk neveléselméletet meg
egyéb pedagógiai tárgyakat,…hát el fogok gondolkodni rajta, hogy nekem milyen
részem volt ebben a dologban, hogy én is hozzájárultam-e valamivel ahhoz, hogy
bántsanak, vagy nem. Mert annyit már tudok, úgy a tanulmányaimból, hogy
nemcsak a gyerekeken múlik a dolog, hanem nagyon nagy része van ebben a
pedagógus hozzáállásának is. Mert a tanárom például csak azt látta, hogy én
csendes vagyok, meg nem szólok, visszahúzódok a többiektıl, de arra már nem
volt kíváncsi, hogy miért. Pedig nap mint nap megsértettek, megaláztak, bántottak.
És soha nem kérdezte meg, hogy van-e valami problémám, vagy hogy mért
húzódok el a többi gyerektıl. De nem is érintett meg soha, soha nem dicsért, nem
mondta azt, hogy jól van, ügyes voltál, vagy valami hasonló….nem emlékszem,
hogy valaha is lett volna ilyen.
Az egész a harmadik osztályban kezdıdött és egész nyolcadikig elkísért. Egészen
addig, hogy emiatt rendkívüli szülıi értekezletet hívtak össze, sıt a nyolcadik
osztályban már magántanuló voltam, itthon kellett készülnöm a vizsgákra…és egy
csomó dolog, amire még ma sem szívesen emlékszem. Nem tudnám megmondani,
hogy mért pont ekkor alakult ki az a helyzet, de talán azért, mert akkor kaptunk új
osztályfınököt. Akkor volt az osztályok összevonása is, és megváltozott az osztály
egész összetétele. Olyan nagyobb fiuk is kerültek oda, akiknek nagy volt a szája és
szerettek belekötni mindenkibe, akibe csak lehetett….de most, hogy így jobban
belegondolok, volt egy egészen konkrét dolog is.
Harmadikban én már nem voltam napközis és a napköziben az egyik napközis
tanár nézegette a naplót és olvasta a nevemet….most nem mondom ki…..olvasta
anyám lánykori nevét ….amit szintén nem mondok ki, azóta különben
megváltoztatta a lánykori nevét is….és akkor azt mondta: cigány. Aztán amikor
aznap mentem délután az iskolába, mert akkor még olyan rendszer volt, hogy
délután is jártunk, és akkor mindenki azzal állt nekem, hogy én cigány vagyok és
látszott rajtuk, hogy ık ezért utálnak engem és lenéznek. Én nem tudtam erre mit
mondani, csak elkezdtem sírni. Egy jó barátnım volt, ı próbált vigasztalni, de
nagyon el voltam keseredve, egy világ omlott össze bennem. Aztán már
mindennapos lett, hogy nyíltan csúfoltak, lecigányoztak, ha hozzáértem valamihez
fújgattak, és akkor azt nem fogták meg utánam, mert azt mondták: fúj! ezt
megfogta az a cigány. Egyszer például.le volt esve egy gyereknek a tolltartója és én
ott mentem el, felvettem és letettem a padjára. Erre ı így, két újjal megfogta és
eldobta, mert fúj! azt már megfogta a cigány, és neki már inkább nem is kell a
tolltartó.
Krisztina
71
Más cigány gyerekek is voltak az osztályban, de azok megvédték magukat. Én meg
nem tudtam megvédeni magamat, csak csendben sírtam és nyeltem a sérelmeket.
Tényleg, ezen még soha sem gondolkodtam, hogy a többi cigány gyerek mért nem
védett meg engem….Nem tudom. De nem védtek meg, azt tudom. Igazából a
cigányok között sem volt barátom….A többiek gyakran mondták, hogy én lenézem
ıket. Szerintem hagyjuk ezt, nem szívesen beszélek ezekrıl.
Nem is volt olyan tanár az általánosban, akire akár csak felnéztem volna, nem hogy
akit szerettem volna. Igazából azt hiszem utáltak engem, így én se kedveltem ıket
túlzottan. Anyu nagyon sokszor bement a tanárokhoz, osztályfınökhöz,
igazgatóhoz miattam. Ezért hivattak össze rendkívüli szülıi értekezletet, ahol
elmondták, hogy mi történik az osztályban. A szülık persze kikérték maguknak,
hogy az ık gyerekük ilyen, vagy olyan. A végén abban állapodtak meg, hogy
nehogy már 30 gyerek alkalmazkodjon egyhez, hanem akkor az az egy menjen
másik iskolába. Anyu viszont ebbe nem ment bele, és amikor behivatták,
rábeszélték arra, hogy írjon alá egy olyan papírt, hogy az ı egészségügyi állapota
miatt kell otthon maradnom, így a nyolcadik második félévében magántanuló
leszek. Na hát így történt nagyjából ez a dolog, hogy aztán itthon készültem a
vizsgákra. Ráadásul ezt az egészet utána úgy tüntették fel, hogy ezt én akartam így,
mert lusta vagyok, és nem akarok tanulni, és elhenyéltem otthon a félévet.
Mindenbıl sokkal rosszabb jegyet is adtak, mint amit érdemeltem volna. A földrajz
tanár például, amikor vizsgáztam nála, azzal kezdte, hogy: na, sikerült kibuliznod,
hogy otthon henyéld el a félévet, miközben a többi rendes gyerek minden nap
iskolába járt? És a végén adott egy kettest.
Egyszóval, tényleg még mindig hatással van rám az is, ha visszagondolok, vagy ha
beszélnem kell róla, hagyjuk ezt. (Sírva fakad)
Az általános után a Korányi Sándor Egészségügyi Szakközépiskolába vettek fel.
Azt második helyen jelöltem meg, elsı helyre a Katolikus Gimnáziumot írtuk be,
de oda nem vettek fel. Persze mai fejemmel már meg se jelölném, mert hát
tudvalévıen Miskolc egyik legjobb, ha nem a legjobb gimnáziuma, és oda csak jeles
tanulókat vesznek fel, vagy olyanokat, akiknek vannak ismerıseik. Na, hát nálam
egyik sem volt adott. De nem volt rossz az egészségügyi se, nagyon kedves
élményeim főzıdnek hozzá. A középiskolában már nem voltak olyan problémáim
mint az általánosban, valahogy megtört az átok.
Krisztina
72
Nem tudom, minek volt köszönhetı a dolog, de talán én is másképp álltam a
dolgokhoz, meg a környezetem is. Lényeg az, hogy oda szerettem járni, és az
egészségügy is nagyon tetszett. Én mindig szerettem az elesett, bajba jutott
embereken segíteni…..még csak nem is azért, hogy megköszönjék, hanem….nem
tudom, de engem nagyon sok megaláztatás ért, és nagyon sokszor voltam
kiszolgáltatott helyzetben, úgy hogy tudom, milyen érzés. Ezért, ha lehetıségem
van arra, hogy segítsek a bajba jutottakon, akkor azt szívesen teszem.
Végül is tényleg nem mentem az egészségügybe dolgozni, mert anyuval úgy
döntöttünk, hogy jó, jó, szép szakma, de azért ha felvesznek egy fıiskolára, vagy
egy egyetemre, akkor továbbtanulok, mert tanulni mindig is szerettem, szorgalmas
voltam, és azért egy diplomával az ember több mindent tud kezdeni, mint egy
nıvéri oklevéllel.
Nem mondtam meg, hogy cigány vagyok a középiskolában sem, meg itt sem, de ez
nem is volt sohasem téma. Az osztályfınököm nagyon kedves volt, hozzá
főzıdnek is pozitív emlékeim, tehát ı errıl sohasem beszélt velem, és ilyenrıl
sohasem beszéltünk az osztálytársaimmal sem. Volt egy barátnım, egy kis
parasztlányka, egy kis falusi, akivel összebarátkoztunk, és mindig együtt voltunk.
Mindenhová együtt mentünk, egy padba ültünk, és mindketten megpróbáltunk úgy
teljesíteni mint a másik. Például ha neki egy tantárgyból jobb jegye volt mint
nekem, akkor én már igyekeztem ráhajtani arra a tárgyra, hogy kijavítsam, és én
még jobb legyek belıle, vagy még több pontot kapjak,….de ugyanúgy ı is így volt
velem. Nem valami véres versengés volt ez, de úgy gondolom, hogy elég nagy
húzóerıt jelentett ez akkor nekem. Voltak ebben is olyan dolgok, hogy ha én
kaptam jobb jegyet, akkor ı majdnem, hogy megsértıdött, ha vettem egy új ruhát,
mindenki megdicsérte, de ı nem,….szóval ilyenek is voltak, de összességében véve
azt hiszem ı volt a legjobb barátnım.
A fıiskolán az elsı két-három hónap az olyan átmenet volt, én a koliban
felsıévesek közé kerültem, és meg se mertem szólalni. Még a folyosóra is alig
mertem kimenni. A többiek aztán elfogadták, hogy: ja, ı az a csendes miskolci
kislány, és kész. Késıbb aztán már én is feloldódtam. Sikerült felzárkóznom
hozzájuk, és egész jól érzem magam ott.
Egy nagyon jó barátnım van,…ettıl a barátságtól én az elején nagyon féltem,
mondtam is neki most nemrég, hogy amikor én elıször megláttam ott a
fıiskolán….szóval, hogy ı egy magas, csinos, szıke, én meg alacsony, barna,
molett,…de aztán tényleg nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Nagyon jó érzés
Krisztina
73
például amikor a többiek azt mondják, hogy hogy lehet az, hogy ti olyan jó
barátnık vagytok, mi pedig már itt vagyunk két éve, és nem találtunk barátnıt.
Szóval tényleg nagyon jó érzés, hogy van egy olyan valaki, akivel bármikor
bármilyen problémámat, magánéletbelit, iskolait, bármit meg tudok beszélni,
mindenféle fenntartás nélkül, és ezzel ı is így van.
Szerintem nem tudja, hogy cigány vagyok, errıl soha sem beszéltünk….de
szerintem nem tudja, mert van egy másik cigánylány is, akinek tipikuan olyan
cigányos a stílusa, a modora, a beszéde, és hát attól teljesen rosszul vannak néha,
mert hiába szólnak rá, hogy: figyelj már! az nem oszt, nem is szoroz, hanem olyan,
mintha meg se hallaná, mondja tovább. Szóval így beszél ott a fıiskolán…és
mondják is, hogy :jaj, nem szeretek vele beszélgetni, mert olyan mocskos cigány
szája van.
Én sem foglalkozok vele különösebbképpen, csak szia, szia és kész. Mirıl tudnék
vele beszélgetni? Nem hiszem, hogy sok értelme lenne, ha én kezdenék el vele
beszélgetni, hogy: te, figyelj már, nem ártana szebben beszélni, vagy valami
hasonló.
Az lehet, hogy a természetes odaszületésem folytán cigány anyám is, apám is az
volt, de én nem…mit tudom én, hogy is mondjam ezt,….szóval én nem tekintem
magam cigánynak. Én nem vállalom fel a cigányságot, mert most hogy lennék én
olyan, mint azok, akik itt lenn kukáznak, meg kiabálnak, meg amikor a gyereknek a
labdája kiesik az ablakon, mire leérek érte, már egy rossz, büdös, kukás cigány 100
forintért akarja nekem visszaadni? Nem. Én nem érzem úgy, hogy olyan lennék,
mint ık De én nem is tapasztaltam soha az életemben annak az elınyét, vagy
szépségét, hogy én cigánynak születtem, mindig csak a hátrányát éreztem, mindig
csak a problémákat szülte.
Nem szégyellném a cigányságot, ha azok a cigányok, akiket ismerek, meg úgy,
akiket látok az utcán másképp viselkednének, ahogy viselkednek és nem olyan
lenne a magatartásuk, hozzáállásuk,….szóval, maga a személyiségük, ha másabb
lenne, hogy elfogadhatóbb lenne….el tudnám fogadni ıket, akkor lehet, hogy azt
mondanám: igen, cigány vagyok. De így, hogy ….egyszerően lenézem ıket, hát így
azt mondom, hogy nem akarok odatartozni. Lehet, hogy látszik rajtam, de én
mégsem az vagyok. Szóval az életmódjuk, meg a viselkedésük….hát alkoholisták,
bőnözık, nem dolgoznak, nem tanulnak, inkább kukáznak, kiabálnak,
veszekednek, verekednek, hazudnak, brutálisak. Én ….most mondjam azt, hogy
utálom ıket? Szóval egyáltalán nem tudom, meg nem is akarom vállalni azt, hogy
Krisztina
74
én az vagyok. Biztos, hogy nekik is megvan a maguk kultúrájuk, de engem ez nem
nagyon érdekel. Én cigányul sem tudok, nem is akarok, anyu sem tud, csak az ı
szülei tudtak,…se dalolni, se táncolni nem tudok, szóval…engem ez nem érdekel.
Nem szoktam nézni a cigánymősort a TV-ben sem, és cigány lapokat sem
olvasok…egyáltalán nem ismerem a cigány mővészeket sem. Ez a dolog engem
nem érdekel. Egyszóval, hova sorolnám be magam? Azt mondanám, hogy magyar
vagyok.
Eddig még soha sem vettem igénybe semmilyen etnikai ösztöndíjat, mert attól
féltem, hogy az iskolában megtudják, hogy cigány vagyok…és akkor az egész nem
ér annyit. Akkor inkább nem kell. De most már fogok kérni, hogy aztán kapok,
vagy nem, azt nem tudom. Ha más megkapja, akkor én mért ne kaphatnám.
Arra gondoltam, hogy ha én egy olyan osztályközösséget tudok létrehozni, ha majd
egyszer tanítani fogok, ahol nem lesz olyan megkülönböztetés, hogy na ez magyar,
ez meg cigány, akkor már nagyon sokat tudok segíteni. Mert én tudom, hogy
milyen szörnyő az, ha egy gyereket csak azért molesztálnak, aláznak meg, bántanak,
sértegetnek, mert ı cigány. Tiszta cigányosztályt nem vállalnék, és cigány iskolában
sem tanítanék, de olyan osztályban igen, ahol vegyesen vannak cigányok is és
magyarok is. Azt hiszem, hogy az a felállás az ideális, nem tartom jó mőszernek az
elkülönítést. Igen, vegyesen legyenek, mert az életben is együtt élnek lakótelepeken,
együtt dolgoznak a munkahelyeken, úgy hogy az iskolában kell elérni azt, hogy ne
nézzék le egymást, hanem legyen számukra természetes, hogy vannak cigányok,
magyarok és még mások is, de mindannyiuknak ez a hazájuk és ide tartoznak
mind…és, hogy ne bántsanak azért senkit, mert neki barna a bıre, mert attól ı
még éppen olyan ember, mint az, akinek fehér a bıre…és, inkább közeledjenek
hozzá kedvesen és megértıen.
Tavaly szigorlatoztam pszichológiából, és kellett írni egy dolgozatot, és az én
dolgozatomnak az volt a címe, hogy „Konfliktus és viselkedészavar az iskolában”,
és ezen belül én kiemeltem a cigánygyerekek konfliktusait. Igaz, hogy a dolgozat a
tanárnınél maradt….de én úgy érzem, hogy ez nagyon jól sikerült, mert ebben én
leírtam egy csomó megoldási lehetıséget, így például azt, hogy soha ne legyen a
pedagógusnak elıítélete a cigány gyerekekkel kapcsolatban, hanem inkább
igyekezzen egyenrangúvá tenni a többi gyerekkel. A másik, hogy a szülıket be
kellene vonni az oktatásba, és nem kellene lenézni ıket, mert például amikor tılem
harmadik osztályban, az általánosban azt kérdezte a tanár, hogy anyukád tud-e
olvasni, hát akkor én azt hittem, hogy ott halok meg, mert ez nagyon fájt nekem,
hogy ilyeneknek nézett minket. Szóval valamiféle közös együttmőködést képzelek
Krisztina
75
én el a szülı és a pedagógus között, például olyan közös programokat szervezni,
mint farsang, vagy anyák napja, és akkor bízzanak meg egy cigány anyukát, hogy
vegye meg a virágokat, vagy ha olyan cigány szülık vannak, akik nem szégyellik,
hogy cigányok, akkor azok ha tudnak táncolni, zenélni, adjanak egy kis
mősort….meg, hát ilyesmikre gondolok.
Járok hitoktatóira is, és a hitoktató atyával nagyon jó viszonyban vagyok, sokat
szoktunk beszélgetni. Mindig azt mondja, hogy én milyen rendes, szorgalmas lány
vagyok. Szeretek oda járni, mert…nem csak azért, mert hiszek az Istenben, hanem
azért is, mert jó a közösség. Például az egy csodálatos érzés, amikor körbeállunk és
megfogjuk egymás kezét, és például. amikor elmondtam, hogy anyukám otthon
nagyon beteg, akkor mindenki azért imádkozott, hogy az én anyukám gyógyuljon
meg. Szóval egy igazi, meghitt kis közösség, és ezért nagyon szívesen járok oda.
Hogy látok-e lehetıséget abban, hogy a vallási közösségek segítsék a cigányság
integrációját? Hát….valóban lehetne jobb a cigány pasztorizáció, és az egyházak is
fordíthatnának több energiát a cigány missziós munkára,….de …én tényleg nem
akarom megszólni a papokat, de amikor például azt látom, hogy a templom elıtt áll
a cigányasszony és kér valamit, és a pap kimegy és elzavarja,….hát nem tudom. Ha
nem is kifejezetten vallási közösség, de bármilyen emberi közösség, ha képes lenne
befogadni a cigányokat, akkor azok is megtennének szerintem mindent, hogy
ahhoz a közösséghez tartozhassanak, és ez adna nekik egyfajta tartást, ez húzóerı
lehetne abban, hogy felzárkózzanak, hogy elfogadják a közösség normáit, és ık is
úgy viselkedjenek, olyan magatartást tanúsítsanak, hogy méltóak legyenek rá. De én
nem tudom….nem gondolom azt, hogy ennek pont az egyháznak kellene lenni.
A filozófia is nagyon megtetszett, annyira, hogy most be is adtam a
jelentkezésemet, hogy párhuzamos képzésben megcsinálnám azt is. Az nagyon jó
lenne, ha felvennének, mert azt nagyon szívesen tanulnám. Hogy aztán mit tudnék
vele kezdeni késıbb, azt már nem tudom, de engem az már nem nagyon érdekel,
most úgy érzem, hogy nekem filozófiát kell tanulnom és kész.
Nincsenek még konkrét terveim a jövıvel kapcsolatban, majd eldıl, hogy milyen
tanulmányokat tudok befejezni, azzal mit tudok kezdeni,….meg egyáltalán, ezt csak
akkor látja majd az ember. Szeretnék családot alapítani majd, ha megismerkedek
egy olyan fiúval, akivel el tudom képzelni az életemet….eddig még nem jött ilyen,
de amúgy is korai lenne, mert csak azután akarok férjhez menni, hogy a tanulást
befejeztem. Szerintem magyar lesz a férjem, mert azt nem tudom el képzelni, hogy
cigány fiúba bele tudnék szeretni,…hát azok miatt a dolgok, meg magatartás miatt,
Krisztina
76
amirıl már beszéltem. Azt például nem tudom elképzelni, hogy engem egy férfi
sarokba állítson, hazajöjjön részegen, és akkor számon kérje rajtam, hogy én
kiszolgáljam, mert ha nem, akkor még meg is ver, velem ezt egy férfi sem fogja
eljátszani. Szóval normális házasságot szeretnék, egy vagy két gyereket, munkát,
lakást,….egyszóval rendezett életet. Az eddigi kapcsolataim csak baráti kapcsolatok
voltak, de olyan közelebbi, nagy szerelem még nem volt….persze leszámítva az
olyan fellángolásokat, hogy ha nekem nagyon tetszett valaki, akkor már lehet, hogy
úgy éreztem, hogy jaj, de szerelmes vagyok, holott azt az illetıt én egyáltalán nem
érdekeltem. Akit viszont én érdekeltem volna, az meg engem nem érdekelt. Azért
mondom, hogy olyan igazi, szerelmi kapcsolat még nem volt az életemben.
Még valami, amit fontosnak érzek? Talán egy üzenet, egyrészt a cigányoknak,
másrészt a magyaroknak. A cigányoknak azt mondanám, hogy én hajlandó lennék
felvállalni a cigányságomat akkor, ha ık is beilleszkednének, és másképpen
viselkednének, nem lennének olyan brutálisak, nem hazudnának, hanem
normálisan élnének. Tartsák meg a hagyományaikat, a saját kultúrájukat, de emellett
illeszkedjenek be a társadalomba is. A magyaroknak pedig azt mondanám, hogy ne
legyenek elıítéleteik, és ne nézzenek le senkit azért, mert annak esetleg barnább a
bıre, mert attól az még lehet ugyanolyan jó és normális ember, mint ık. És, hogy a
cigány ember is ugyanolyan ember mint a többi, és nekik is meg van a saját
kultúrájuk, és a magyarok ezt fogadják el, hogy ık bizonyos szempontból mások.
Glonczi Ernı
77
Reni
19 éves
1982. december 28-án születtem. Nagykozárban lakunk, ez Pécstıl egy olyan 5 kmre
lévı kis falu. Családi házban. Anyukámmal, apukámmal, két testvéremmel, meg
a legnagyobb tesóm barátnıjével lakunk. Meg a kutyával, meg a macskával. Van
négy szobánk, egy konyhánk, egy elıszobánk, és egy fürdıszobánk és egy WC.
Anyukám Pécs-Bányai Kht-nél varrónı, siklóernyıket varrnak, és 1962-ben
született. Apukám bányász volt és rokkantnyugdíjas úgy 8 éve, de alkalmi
munkákat néha vállal, például fuvaroz, ami jön. Van egy Zsukunk, ezzel fuvaroz.
Egy nagymamamám van, ı az anyukám anyukája és Kölkeden lakik, ami Mohácstól
5 km-re van. Azt hiszem 8 általánosa van, de ebben nem vagyok biztos. Anyukának
van 8 általánosa, meg végzett iparit, francia-nıi szabó ez a hivatalos végzettsége, de
varrónı. Az apukámnak pedig bányaipari technikuma van.
A legnagyobb tesóm a Pollákon kezdte, mint tervezı, aztán kicsit odébb siklott, és
kımőves lett, és most téglagyárban dolgozik Monyoródon, ahol ilyen mindenes,
téglát vernek, főtenek, meg ha kell, akkor ıriz, kutyával, meg minden. A másik
tesóm is idısebb nálam. Az idısebbik 2 és fél évvel, a kisebbik nagyobb tesóm, a
Robi 11 hónappal idısebb nálam, ı pedig még tanul Pesten a rendészeti
szakközépiskolában, és rendır lesz, ha nagy lesz, Pesten van, és csak ritkán jár
haza, csak kábé kéthetente. Én minden nap hazamegyek.
Jelenleg a Romológián tanulok, elsı féléves voltam most, és a Pécsi
Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar jogi asszisztensképzésén, ami egy
kétéves képzés, mert hogy nem sikerült a jog így elsıre, és ez így összejött. Elıtte a
Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ami szintén itt van Pécsen. Ez egy ciszterci
iskola.
Kertvárosban laktunk és én kertvárosba jártam óvodába, meg isibe. Pécsen laktunk,
én itt születtem, és itt is laktam. Hát ez úgy történt, hogy elkezdtünk építkezni, úgy
12 éve Nagykozárban, és akkor lassan, évek alatt így építkeztünk, s akkor kitalálta
az apukám, hogy ez milyen jó, hogy költözzünk ki, és akkor kiköltöztünk, ennek
már 8 éve, nem 7 éve. Azt hiszem általános iskola nyolcadikban költöztünk el. Az
iskolát is itt végeztem még el.
Jézusom, ilyen lakótelepi emlékeim vannak csak, ilyen csillagszórózás, meg
kigyulladt a park, meg ilyenek, ekkor nagyon kicsi lehettem, olyan 3-4 éves, újév,
Reni
78
vagy karácsony volt, és kidobáltak az ablakon csillagszórókat, és akkor kigyulladt a
bokor. De így nem nagyon emlékszem a gyerekkora.
A panelben három szobánk volt. Egy nappali, egy szülıi háló és egy miénk, de hát
nem volt ilyen nálunk, hogy akkor mindenki külön szobában. Amikor kicsik
voltunk, akkor mindig reggelre egy ágyban voltunk, és itt fıleg én voltam az, mert
én voltam a legkisebb és félıs voltam, és soha nem mertem egyedül aludni. Aha, és
akkor jött utána mindenki, én kezdtem elıször vándorolni, és vittem a kis takaróm,
volt egy ilyen kicsi takaróm, amit úgy hívtak, hogy katyi, amit nem lehetett kiszedni
a kezembıl, és akkor vittem és menetem éjszaka a szülıkhöz.
Hát két bátyám van, hát nem tudom, nem tudom, milyen a testvéri kapcsolat, mert
így nem tudom megmondani. De most, hogy egyre nagyobbak vagyunk, egyre
jobb. Csak kis korban nagyon sokat verekedtünk, hát ilyen poénkodva, hát ilyen
poén kedvéért, hogy megütjük a hugit, és hő, sír, és ez mekkora poén, és tényleg
így ezzel játszottak, mikor rájöttem, hogy sírni kell, mert akkor elıbb szabadulok,
akkor sírni kezdtem, és akkor már az nem volt olyan jó, de inkább a két nagyobb
tesóm volt, aki állandóan veszekedett. Most meg már teljesen jó, például nem
árulunk el a szülıknek ilyen jó dolgokat, és ettıl rosszul vannak.
Anyukám az teljesen magyar, én szerintem ı ilyen törzsgyökér magyar (nevet) Az
apukám az beás cigány. És most az jön, hogy én minek vallom magam ez a
következı kérdés? Szerintem magyar. Inkább. Hát amikor én kicsi voltam,
akkor…, hát mindig van egy ilyen kérdés, hogy mikor tudatosult bennem az, hogy
én cigány vagyok, nem tudom, abszolút nem tudom, szóval nem tudom életkorhoz
kötni, viszont .... általános iskolában, azt hiszem, hetedikben megkeresett a Varga
Aranka, meg a Kecel Zoli, akik akkor az Amritát vezették, és hát megkérdezték,
hogy van ez az egyesület, és sok okos ember cigány gyerek tartozik ide, és hogy
nincs e kedvem részt venni klubokon, meg táborozáson, hát nem tudom, meg
engem abszolút nem érdekelt. Én soha nem hallgattam cigány zenét, az apukám
soha nem beszélt hozzánk cigányul, csak ilyen alap, egy két szót, hogy víz meg
kenyér, ennyit, de semmi többet nem beszélt az apukám cigányul, és akkor jött ez
az Amrita és a tesóm elkezdett járni klubokra, és engem akkor sem érdekelt, és
mindig kaptam a levelet, hogy most már szeretnénk nagyon megismerni, és most
már tényleg szeretnénk megismerni, jó lenne, ha odadugnám a képemet, és akkor
eljöttem 96-ban, azt hiszem, 96-ban elmentem egy táborba, és akkor ez nem
tetszett, és hazajöttem. Nem tetszett, de ez azért lehet, mert elıtte én még soha
nem voltam így a szülıktıl távol, ilyen hosszú ideig, hogy 10 nap! És akkor
hazamentem, és utána, ez volt ilyen augusztus, és decemberben megint volt egy
ilyen három napos ilyen tanulós hétvége, és akkor ott voltam és kezdtem
ismerkedni a többiekkel. És azt hiszem onnan indult a szerelmem az Amritával.
Reni
79
Kezdetben azért nem tetszett, mert senkit nem ismertem, most meg úgy vettem
magamat észre, hogy könnyebben tudok alkalmazkodni, és könnyebben be tudok
illeszkedni, ilyen csoportokba és társaságokba, és elıtte meg nem. A táborban
voltam 13 éves talán, és így nem ment tényleg nem ment. Sokan voltunk egy
szobában, nem ismertem senkit, idegenkedtem attól, hogy most nekem cigányul
kell tanulnom, mert ez így furcsa volt, meg éjjel-nappal cigány zenét kellett
hallgatni, nem tetszett, most meg így imádom, de akkor így elıször furcsa volt,
hogy ilyenbe belecsöppentem.
Anyukám soha nem ellenezte, a nagymamám volt aki ellenezte a dolgokat. Aki nem
szerette az apukámat, nem ment el az esküvıre, nem nézte meg az elsı unokáját,
de most már ı is szereti az apukámat, meg a kis cigányokat (nevet). Abszolút
megváltozott. Azt hiszem, inkább az apukám miatt. Mert most ı a kedvenc vıje.
Anyukámék négyen vannak testvérek, négy lány. Apukám testvéreivel nem nagyon
tartjuk a kapcsolatot. Piskón laknak, és elég szegények, és ilyen bonyolult: van
féltestvére, meg a franc tudja hányan, talán hárman, vagy négyen.
A nagyszülıket apukám részérıl nem ismertem, anyukám egyszer találkozott az
apukám anyukájával, de utána már meg is halt ı nagyon hamar. Apukáját, meg azt
hiszem nem is ismerte az apukám, csak így tudta, hogy ki, de elváltak a szülei. De
állítólag az apukám nagymamájára hasonlítok, csak nem pipázok. İ pipázott (nevet).
Hát ez úgy történt, hogy az anyukám is kikerült a családból, meg az apukám is, és
Komlón tanultak azt hiszem, és akkor ott, ott történt a csoda.
Szerintem neveltek, ahogy tudtak, a legjobb belátásuk szerint. Én soha nem
mentem haza úgy az iskolából, hogy ezt meg azt mondták, soha. És ez lehet, hogy
ezért nem jött elı a cigány téma. És a tanároktól sem éreztem ezt soha. Szerintem a
tanárok tudták, hát ha azt mondom, hogy Orsós, akkor errıl mindenki tudja, csak
nem éreztették, és ezért nem éreztem ezt soha. Úgyhogy nem volt ebbıl
problémám soha. A lakótelepen nem volt cigány. Hát végül is a bányászok közt
elég sok cigány volt, velük így összejártunk, de nem, fiúgyerekük volt, és velük én
nem jártam össze, és az iskolában sem voltak cigány gyerekeke.
Általános iskolában jeles voltam. Végig kitőnı. Minden tárgyat szerettem,
szerintem én egy kis stréber voltam. Nem tanultam, de szerettem általánosba járni,
és az volt szerintem, hogy jó tanáraink voltak. Tényleg jók. A magyar tanár jól
tanított, de maga a személyisége volt olyan, nemcsak tanár volt, aki leadta az
anyagot, volt még neki egy ilyen pótanya szerepe is. Így külön vitt minket
mindenhová.
Reni
80
Mindenképpen gimibe akartam menni, mindenképpen egy erıs gimibe. Én
döntöttem el, az anyukámék nem szóltak bele ilyenbe, nem is akartak. Mondjuk,
néztük együtt persze a tájékoztatót. Én mondtam nekik, hogy mit szeretnék, de azt
mondták, hogy ez az én döntésem. Én voltam, aki eldöntötte, hogy a Nagy Lajos
lesz. Voltam nyílt napon a Leöweyben, meg a Janusban, a Lajosban nem voltam
szerintem, aztán a Janus az nem tetszett valamiért, nem tudom, hogy miért nem, és
a Leöweyt, azt hiszem, nem is jelöltem meg. Nem, mert úgy volt, hogy jártam
elıkészítıre, és februárra van a felvételi, és már novemberre kiderült, hogy
felvettek, és tehát így már nem jelöltem meg. Úgy volt, hogy volt elıkészítı és volt
egy dolgozat, és ha jól sikerült, akkor felvettek, és ez sikerült.
Bejárós lettem. És tökre tetszett, mármint a suli. Mert volt egy olyan, hogy
mindenki azt mondta, hogy a Nagy Lajos az apácaképzı, meg ilyen, papnevelde, és
nem lehet rövid szoknya, meg nem lehet hajfesték, meg ilyesmi, de abszolút nem
ilyen, szóval elég laza volt ez a négy év, sıt túlságosan is. Az igaz, hogy volt
hittanóránk, meg misére kellett menni havonta egyszer, de ez így egyáltalán nem
volt megterhelı, és jó, és ott már nem voltam kitőnı tanuló, de ott sem voltam
rossz, átlag 4,3-4,4.
Magyar, töri volt a legjobb. A fizika szörnyő volt szerintem. Nem is volt hármasnál
jobb eredményem a négy év alatt, de talán egy félév, akkor volt négyesem, és akkor
büszke voltam magamra!
Én már régóta tudtam, hogy jogra akarok menni, már általános iskolában tudtam,
hogyha én nagy leszek, akkor jogász leszek. Most így félév jogi asszisztensi
tanulmányaim után nem vagyok benne biztos (kuncogás), hogy ezt annyira akarom,
de azért még akarom, mert látom mit szenvednek, akik a nagy jogra járnak és
tanulnak, de hát meg kell próbálni, legfeljebb szenvedek egy kicsit, és ha nem
tetszik, akkor otthagyom. És közben van a romológia. Hát a romológiát
mindenképpen szerettem volna felvenni, akármi is történik, mert hogy itt vagyunk
az Amritában, és cigány dalokat éneklünk, de hát nagyon keveset tudunk, de azért
eddig is tanultunk mindig táborokban, meg klubon, szóval mindig volt valami új
információ, de azért mélyebben és tudományosan nem tanultunk soha a
cigányságról, és ez baromira érdekelt, szóval tényleg érdekelt, meg hogy olyan
tanárok voltak, meg olyan diákok, akik tényleg nagyon közel álltak hozzám. És
akkor azt mondtam, hogy én ezt nagyon szeretném. Szóval más volt oda bemenni
órára, hogy ketten, vagy hárman, esetleg négyen voltunk. És sokkal családiasabb
volt az egész, mint amikor ott ültem a jogon és olyan hatvan diákkal, akik közül
nem tudnék két új nevet mondani, akiket ismerek, de talán kettıt igen, de többet
nem. És mondjuk költségtérítéses lettem a romológián, de lehet, hogy ez
megváltozik.
Reni
81
Úúú, rengeteg helyre pályáztam, és mindenki azt mondta, hogy hő majd az
elsısöknek milyen rossz lesz, mert hogy az elsısöket majd nem támogatják, és
szerintem ez most egy borzasztó jó év volt, rengeteg helyre lehetett pályázni és
rengeteg ösztöndíjat lehetett megnyerni.
Pályáztam az OSI- hoz, amit elnyertem, 1000 dollárt, valószínő azért, mert a
romológián költségtérítéses vagyok. Akkor a MACIKA volt még, a 60 ezres, és
más nem volt.
Most nem tudom, ha sikerül felkészülni, akkor megpróbálom a jogot még egyszer,
habár most úgy van, hogyha elvégzem a jogi asszisztensit, van két év, és jó az
átlagom, akkor nem kell felvételiznem, rögtön átvesznek, évet nem kapok értük, de
a vizsgákat átszámítják teljes mértékig. A romológiát szeretném, mellé fel kell venni
valamit, ez bonyolult lesz, nem tudom, hogy lesz, de majd kialakul.
Az általánosban nem voltak cigány barátaim, és most csak azok vannak szerintem,
tényleg. Az elsı egy egyetemista volt, a Nagy Ludmilla volt, aztán egy Melinda,
egyik tábor idején nagyon jóban voltunk, aztán jött az Edina, aminek most már ....
97 óta.
Az a poén, hogy nem emlékszem rá táborban, abszolút nem, és a tábor utolsó
napján kaptam tıle egy képeslapot. Akkor úgy volt, hogy júniusban volt egy tábor
és a következı táborig leveleztünk, a két tábor között, mert augusztusban lett volna
egy Amritás tábor. Én most itt ülök és írom neked a levelet, de egyébként
mosogatok, szóval ilyen, abszolút hülyeségeket irogattunk egymásnak, és akkor
kezdte volna ı az elsıt a Lıweyben én meg a Nagy Lajosban. Nekem nem voltak
meg a kötelezı olvasmányok, hogy mit kell olvasni, és akkor ı elküldte nekem,
hogy mit kell olvasni, milyen könyvet. Az augusztusi tábort már úgy kezdtük, hogy
egy szobában. És akkor onnantól kezdve nem tudom meddig, ezt úgy lekopogom
(lekopogja). És ez olyan nagyon-nagyon nagy barátság, hát így mindenben együtt.
Szerintem számít, hogy ı cigány, egy kicsit. Hát azért más, hisz én minden nap az
Amritában, az úgy más, hogy ı is ugyanebben van benne, tehát együtt írjuk a
pályázatokat, együtt veszünk részt konferenciákon, mindenhol együtt és szerintem
ez fontos.
Néha úgy érzem, az hogy elég, hogy ha mindenki a saját kis problémáival gyötör,
akkor néha azt érzem, hogy elég, de hát egyébként nem, még bírom, még nem
érzem, hogy sok, de lehet, hogy egyszer azt érzem, hogy elég, és akkor ebbıl
szeretnék kimenni és csak így tanulni és semmi mást. De most ez még nincs. 96-tól
kerültem ide, akkor még csak résztvevı megfigyelı, tudod (mosoly), aztán 97-tıl
elkezdtük a Csodalámpát írni, és akkor onnan volt a beindulás.
Reni
82
Én mondtam nekik, hogy jól gondolják meg, hogy kit választanak elnöknek, voltak
jelöltek, de mindenki olyan volt, aki messze lakott, meg hát az fontos, hogy pécsi
legyen szerintem, aki tudja koordinálni a dolgokat. És tényleg az utóbbi idıben
nem volt olyan, hogy ne lettünk volna itt, és ne lettünk volna hetente legalább egy
konferencián. Akkor úgy gondolták, hogy most már a nagyoknak elég, csinálják a
saját dolgaikat, de hát persze nem hagytak el minket, csinálják a saját kis dolgaikat,
és itt vannak ugyanúgy, csakhogy papíron már nem ık az elnökök és titkárok, de
azért segítenek.
Hát ez egy nagy felelısség szerintem, de nem rossz 19 évesen, de lehet, hogy azt
gondolják sokan, hogy 19 évesen, nem kellett volna a nyakunkra dobni mindent és
ekkora valamit, de énszerintem, azért ezt lehet bírni.
Az apukámnak egy hatalmas törés volt, hogy nem vettek fel a jogra, sıt a mai napig
is mondogatja, hogy hát ez semmi, hogy amit én produkáltam, és szerintem addig
nem fog megnyugodni, míg nem lesz a kezembe egy jogi diploma. Anyukám, azt
mondta, hogy nem kell mindenkinek jogásznak lenni, majd legközelebb sikerül.
Az apukám az a családban, aki mondja mindegyikünknek, hogy tanulni- tanulnitanulni.
Csak akkor érünk el valamit az életben, ha tanulunk. A legnagyobb tesóm
ugye kımőves, volt családi vita, hogy abbahagyta a Polláckot, de nem tudom, vele
nem úgy történt, mint velem. Mert ı soha nem volt az a nagyon- nagyon jó tanuló,
apuci legnagyobb fia, és azért annyira nem mondták neki annyira, hogy tanuljon, a
középsınél már jobban lehetett érezni, hogy tanulni/tanulni/tanulni. Velem meg a
abszolút a legjobban, a fokozatok megvannak.
Ha valaki szerelmes, a nemzetiség abszolút nem számít, és én nem is tudom, hogy
van ez, szerintem ez a legutolsó szempont. Itt nem a hovatartozás számít, sem a
mostani barátaimnál nem számít, igaz, hogy most cigány barátaim vannak javarészt,
de ez inkább a körülményekbıl fakad, hisz velük vagyok nap mint nap. De
egyáltalán nem ez a fontos, hogy ki cigány és ki nem az. Szerintem nem volt
problémám, hogy cigány vagyok. Biztos volt ilyen nagyon kicsi, de az nem olyan
volt, hogy a további életemre kihatott volna. Több pozitív volt, ezek az
ösztöndíjak, például a táborok, negatívra nem is tudnék példát mondani.
Gyerekem három lesz legalább és falun szeretnék élni egy város közelében, de ha
nem cigány férjem lesz, akkor is szeretném, ha a gyerekeim megismernék a cigány
kultúrát. Elhatároztam, hogy meg fogok tanulni cigányul, beásul elıször. Apukám
örül neki, és amióta ezzel többet foglalkozom, azóta beszél is hozzám. Aztán ha
beásul megtanultam, akkor a másik nyelvet is szeretném. Szóval szeretném, ha a
gyerekeim is tudnának.
Reni
83
Szerintem nagyon fontos, hogy ismerjék a kultúrát a nyelvet, ha nem is beszélik, de
tudják hogy mi ez, és szerintem nem fogom elvárni tılük, hogy na, ezt hülyeségnek
tartom, hogy letagadják, hogy az anyukájuk cigány. El fogom várni tılük, hogy
igenis merjék felvállalni. Én nem tudnám azt mondani, hogy én magyar vagyok,
hisz az anyukám magyar.
A családban egyáltalán nem foglalkozunk vele, viszont a nagytesóm, a legnagyobb,
ı már kevésbé van benne ebben a cigány dologban. İ nagyon sokszor szembesült
azzal, mert ha cigány vagy, akkor kevésbé kapsz munkát, nem tárgyalnak veled.
Volt egy kutyás idıszaka, amikor kutyát tenyésztett, és el kellett adni, akkor mindig
így mutatkozott be, hogy Zsolt vagyok, és akkor mondta a magáét, és csak a végén
mondta, hogy Orsós Zsolt, neki volt egy ilyen. És ı az, aki, ha beteszek egy cigány
zenét, akkor ne tegyek be cigányzenét, az anyukám az szereti, pedig ı aztán nem
cigány, a másik tesóm elviseli, ı részt vesz táborokon, klubokon, szereti a
többieket. És rendır lesz, cigány rendır lesz, Orsós lesz, és majd megtanulják,
hogy hogy kell felismerni az utcán a cigányokat.
Énszerintem, ha nem lett volna ez az Amrita, akkor a mai napig nem foglalkoztam
volna ilyen dologgal. Biztos vagyok benne. A Varga Aranka keresett meg, aztán
meg a többiek, a nagyok. Hát az akkori egyetemisták az Orsós Imi, a Ludmilla, a
Kalányos Feri, akik már akkor diplomáztak, és ık ilyen példaképek, és ez szerintem
sokat számít. És most bízom is benne, hogy mi valamilyen példaképei tudunk lenni
a kicsiknek, de nem tudom mennyire. Szóval remélem, hogy ez most is így
érvényesül, hogy sikerül nekünk elérni ezt. Ez fontos, szerintem fontos, nagyon
fontos, elérni azt, hogy egy diák, aki egy icipici kis faluban az isten háta mögött
lakik, és tényleg ı az egyetlen aki gimibe jár, vagy nem is jár, csak általános iskolás,
és esze ágába sincs, hogy gimibe menjen, és ne szakmunkásképzıbe, és bekerül egy
ilyen társaságba, és be is kerültek most nagyon sokan, és látja a többieket, igen neki
is sikerült, és nekem akkor miért ne, és ez így ösztönzıleg hat rájuk szerintem.
Nem foglalkoztam még nem cigány gyerekekkel. Hát más, más hagyományokat
hordoz, de egyébként gyerek, gyerek, problémákkal teli. Nem hiszem hogy
problémásabb egyik a másiknál, csak más családokból jöttek, ennyi, de hát
mindenki más családból jön szerintem.
Bíró Boglárka
84
István
22 éves
1980 január 23-án Komlón születtem. Most a Szociálpolitika Tanszéken, szociális
munkás szakon elsı éves vagyok a pécsi egyetemen. Szászváron lakom, de most
kollégista vagyok, a Jakabhegyi Kollégiumban.
Otthon családi házban lakunk, két szobásban. Per pillanat a tesóm, bátyám és
anyám, tehát hárman lakunk. A bátyám 26 éves, már végzett, ıneki szakmája van.
Esztergályos szakmája van. Anyám három osztályt, még csak három osztályt
végzett. Jelenleg munkanélküli. A betonüzemben dolgozott, mint betanított
munkás. 90 valahányban, talán 92 környékén hagyta abba, mert megszőnt a gyár. A
szüleim elváltak. Az apámnak 8 osztálya van, 44 éves. Anyám is 44. Apám itt lakik
Pécsen, de ritkán találkozunk. 87-ben váltak el, én hétéves voltam akkor.
A tesóm azóta már megházasodott, végül ıneki gyereke is van, egy hatéves
kislánya, ık Dunaegyházán laknak, de munka végett volt ott most Szászváron,
tehát ott dolgozott egy ideig.
Ha a társadalmat három részre tagolom, szegény, közép, és gazdag, akkor a szegény
rétegnek talán egy átlagos szegény részébe tartozunk. Hát ha van ilyen
terminológia. Azért mondom, hogy átlagos szegény, mert hogy anyám most a
szociális segélyen van, és nagyon, de nagyon minimális az önkormányzati
támogatás, aztán a gyermekvédelmi és az ösztöndíj. Tehát azért mondom, hogy
átlagos szegény, mert az ösztöndíj meg viszonylag nagy, de ami a szüleimé, vagyis
anyámé, az eszméletlen kicsi.
A MACIKA-tól kapok ösztöndíjat, a Magyarországi Cigányokért Közalapítványtól.
Az egyetemtıl is kapok. Most kaptam 30 valamennyit, úgy, hogy kéthavit egybe.
De viszont ebben nem volt benne, amit kapok a MACIKA-tól. Az összesen 120 ,
egy évre. Most ebbıl a 27 ezer forintból élek, ebbıl fizetem a kollégiumot. De
például karácsonykor én vásároltam be kétszer is otthon. Meg hát ugye persze a
disznót, a fél disznót én vettem.
Van kertünk és csibéket, nyulakat. tartunk. Amikor otthon vagyok, akkor én
szoktam segíteni az anyámnak. Anyukám szorgos, dolgos asszony volt, és a mai
napig is egy nagyon elfogadott asszony Szászváron.
István
85
Mikor gyerek voltam, Szászváron laktunk egy érdekes helyen. Megszülettem
Komlón, és a kórházból kerültem oda Szászvárra. Zárda nevő helység ez,
Szászváron belül.
Elég szép rész, körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint Józsefváros egyik része.
Ilyen típusú terület. Azért annyira nem. De szóval, hogy értsük, mirıl van szó, hát
ez egy udvar. Tehát itt van az udvar, és két oldalt van ház. Egy közös udvarral
rendelkezı ház, amelyik emeletes, kétszintes. És ez régen, hajdanán egy zárda volt.
Tehát zárda, szó szerint zárda volt. És abból elnyomás alatt el is mentek az apácák.
És volt régen egy Csöpögı nevő helység. Ez az erdıben volt, cigánytelep. És
annak idején jött egy olyan törvény, hogy meg kell szüntetni a cigánytelepeket,
akkor ebben a helységben a cigányok nagy részét oda tették. Tehát ahonnan
kimentek az apácák, oda tették be a cigányokat. Ez körülbelül a 60-as években volt.
A nagyszüleim végig ott éltek a telepen. Aztán még anyukám is ott született.
Apukám is talán ebben a közösségben élt. A nagyszüleimet alig ismertem. İket
már nem a zárdába költöztették, mert azért nem olyan nagy az az épület, hanem
ıket egy másik kis házikóba.
Amiben mi laktunk, az egy nagyobb szoba volt, tehát egy nagyobb lakás. Itt szoba
volt, konyha és még volt hozzá egy spájz. Víz az nem volt, közös kút, viszonylag
modern. A szociális dolog lényege, hogy közös volt a szennyvíz is, ami ott volt a
kút mellett, érezni lehetett a szagát.
Ez kicsit tényleg érdekes, mert azért meghatározta a dolgokat, hogy ott legfıképp
cigányok laktak abban a zárdában. Bár akkor még volt egy olyan része, ahol még
virágok is voltak. Mert emlékszem, hogy anyukám még a lehetetlent is
megpróbálta, sıt nekünk még kertünk is volt. Tehát nemcsak rossz volt. Hogy ott a
szennyvíz, meg kiabálás, meg nem tudom micsoda, hanem voltak jó élmények is,
például a virágok, és meg hát az is volt, hogy ott több gyerek volt. Közösségi
élmények is voltak, például indiánosdi, meg az elsı karate-rúgások, meg a foci.
Azért úgy barna gyerekek között elég jó volt. De azért lehetett érezni, hogy nem a
legkedvesebb helye Szászvárnak ez a Zárda.
Azt még a mai napig is lehet érezni. Ezt a szagot is. Meg hát azt az ellenszenvet,
ami ott van. Mert azt a kultúrát nem lehetett ... érdekes ezt megfogalmazni. Nem
lehetett nem észrevenni, hogy a többségi társadalom nem kedveli ezt a helyet. Az
óvodában, mikor az ember várta a szüleit meg- megjegyezgették ... pontosan nem
tudnám megmondani, hogy ki, hogy a gyerekek-e, vagy az óvónık. Tehát, hogy a
zárdában olyan …Éreztem, hogy nem egy kimondottan családi házban lakunk.
István
86
Nincsen külön udvarunk, ahol teszem azt csak én játszanék, vagy valami ilyesmi.
Hanem, hogy a mellettünk levı szomszéd ... Az érdekes volt például, hogy az
magyar volt, magyarok voltak. Eszméletlenül sok állatokat tartottak a házukban, és
eszméletlen büdös volt. Már az is, nemcsak a kút, hanem ez a mellettünk levı
család is büdös volt. És az is ilyen megbélyegzése volt a Zárdának, hogy volt az a
család. Meg kutyák, meg macskák, harci jeleneteket lehetett hallani.
Mondjuk itt van a Zárda és itt van az óvoda, és közben azért házak vannak, családi
házak vannak. Nem messze volt az óvoda, és odáig magyar családok laktak. Hát
azért lehetett látni, hogy azért nem ugyanaz, mint a Zárda. És mondjuk csak egy
kutya van ott az udvarban, és nem száz például, és nincs akkora szemétdomb.
Bennem volt olyan érzés, hogy nekem el kell onnan menni, vagy hogy menjünk el
onnan. Tehát az jó volt, hogy közösség volt, meg soha nem unatkoztunk, meg
diófára mászni, meg stb., meg ilyesmiket. Olyan elsıs vagy másodikos lehettem,
amikor már költöztünk is el onnan.
Hát ez, hogy cigány, vagy nem cigány nem volt probléma. Az óvodában például.
abban a csoportban azt hiszem én voltam egyedül. Talán egy lány volt a Zárdából,
de az sem az én csoportomban. A gyerekek annyira azért nem éreztették velem,
hogy én zárdai vagyok. Szerintem én inkább az óvónıktıl érezhettem így. Az
államszocializmus idején az más volt. Most igazából meg nem tudnám mondani, de
valami ilyesmi volt, hogy aki a Zárdában lakik - gondolom a mai napig is az van -,
hát az más emberi faj.
Nekem mindig is sok barátom volt, és sok kedves pajtásom annak idején. Ha
elhívott magukhoz játszani, valami olyan érzésem volt, hogy hát azért viselkednem
kell, egyrészt mert máshol volt. Ehhez a nevelés is hozzá tartozik. És meg hát
azért, hogy náluk az udvarban nem akkora rendetlenség van, már az is kicsit
benyomást ad. Hogy milyen benyomást? Nem tudom, hogy jó vagy rossz, ilyesmi,
hogy máshogy kell viselkednem.
Mai tudásomat kihasználva azt tudom mondani, hogy azok az érzések szóval
nagyon sok olyan érzés volt, hogy a cigány valami pejoratív. Én nagyon sokáig nem
is akartam elfogadni, hogy én roma vagyok. Például a Zárdában azért nagyon sok
gyötrelem is volt. A kiabálások, meg hát a bőnözés is elég sok volt, az
alkoholizmus, bár nálunk a családban azért az nem volt, de máshol volt, ahol
romák voltak, és én ehhez nem akartam hozzácsatlakozni. Tehát hogyha ı roma, és
így viselkedik, akkor én ne legyek roma.
István
87
A szüleim furcsállták a dolgot. Hogy azért ez nem jó dolog, például az anyanyelv.
Mert hát az anyanyelvet tisztelni kell. És hát valamikor, emlékszem, ezt még a mai
napig is emlegetik, anyám énekelt cigányul, és az nekem nem tetszett. Ne énekeljen
nekem! Akkor ez volt bennem, hogy miért különbözünk azoktól, meg ilyesmi.
Nem hiszem, hogy annyira zavart volna, magamat soha nem utáltam azért, hogy
roma vagyok. A szüleim a cigánytelepen laktak és a cigánytelep eleve egy kultúra.
És ott csak cigányul beszéltek, megvolt még az az ısközösségi dolog, hogy az idıs
ember ül az asztalfın, hogyha volt asztal egyáltalán. Tiszteletadás, a kultúrát
megırizni, meg ilyesmi.
Velem nem beszéltek cigányul a szüleim, a mai napig sem. Mikor én már tudtam
beszélni, akkor emlékszem, hogy igen, azt mondták, hogy beszélj magyarul, mert
nem értem. És hát ez egy idı után lekopott, és már nem is mondták. Már ilyen tíz
éves korom elıtt szinte csak magyarul beszéltem. Arról van szó, hogy én akartam
csak magyarul beszélni. Csak magyarul akartam beszélni. Biztos volt olyan, hogy
cigányul beszéltek hozzám. Úgy hogy én megértettem, azt amit mondanak, az
biztos. A bátyámmal érdekes dolog volt. Mert amikor ı beiratkozott az óvodába, ı
csak cigányul beszélt. És cigányul is kért a vizet például. Lehet, hogy talán egyfajta
krízise lehetett a bátyámnak, hogy nem tudott magyarul beszélni a többi magyar
gyerekkel, és úgy gondolták az én szüleim, hogy akkor énvelem másképp legyen.
Velem a bátyám magyarul beszélt. A nagyszüleim szerettek volna cigányul beszélni,
de amikor én tudtam beszélni, akkor csak magyarul beszéltek ık is.
Kiskoromtól, mondjuk 40%-ban barátkoztam inkább romával és inkább 60%-ban
magyarral. Nem tudom miért. Valahogy nem láttam azt, hogy ı is úgy gondolkozik,
mint ahogy én, mármint a roma. Mert nem tudott viselkedni, teszem azt. Biztos
nevelés kérdése is az egész, hogy a szabályokat be kell tartani. Iskolába
rendszeresen jártam, de szerintem annyi minden gyerekkel elıfordulhat, hogy nem
megy be az iskolába, és inkább hazamegy, vagy ilyesmi, és azok hát nem ilyenek
voltak, és akkor inkább a többséggel barátkoztam. Nagyon sokszor azért rám
mondták annak idején, hogy én nem is vagyok roma., mert, hogy ami ott norma
volt, azt én nem úgy vettem föl.
Mondjuk volt valami családi ünnepség, és akkor annak idején én már gitároztam,
nem mentem szívesen ebbe az ünnepségbe, nem szerettem, mert mindenkit végig
kellett puszilni, szóval ilyen dolgok. Meg inkább akkor úgy visszahúzódtam. Nem
szerettem azt, hogy hajnalig ottan zenélnek és énekelnek, tehát ilyen dolgokra
gondolok. Ez már nem a Zárda volt, hanem ahová elköltöztünk. Az egy rendes
családi ház volt. Az egyik mellettünk levı családi házban sem így viselkedtek, meg a
István
88
másik mellettünk lévı családi házban sem. Hát azért rendesen lehetett hallani a
zajt, és az emberek általában aludni akarnak, nem pedig felébredni arra, hogy a
másik házban hogyan kiabálnak, veszekednek. Tehát ez így pörgött le az agyamban.
Az nem olyan értéket képviselt szerintem, amit én már másodikos, vagy
harmadikos koromban elgondoltam. Szóval nem volt jó. Lehet, hogy már akkor is
azt gondoltam, hogy igen tiszteletben kell tartani azt, hogy cigányság, meg kultúra,
de ne így.
Ez a roma társadalom olyan, hogy azt aki kicsit másképp gondolkodik, vagy
másképp viselkedik, mint a többi, az ki kell, hogy nézzék. Kinézik és stigmatizálják,
hogy ez más, meg nem olyan, és hogy mit képzel ez magáról. És akkor azzal
küzdeni kell. Tehát két ember létezik itt akkor. Az aki fel meri vállalni ezt a
küzdést, és eljut teszem azt az egyetemig, vagy nem tudja felvállalni ezt a küzdést,
és akkor marad ott ahol a többi. Ez egyfajta filozófia és elég kemény. Ehhez már
egyfajta továbbgondolás kell, egy ilyen érettség, már mint ahhoz, hogy aki ezt fel
meri vállalni, vállalja is fel, hogy onnan ki kell törni. Tehát nem lehet megmaradni
abban, ahol vagyunk.
A cigányságnak ki kell valahogy törni a helyzetébıl, és csak úgy lehet, ha
változtatunk. Nem az asszimilációról beszélek. De másképp kell viselkedni, és fel
kell vállalni bizonyos dolgokat. Ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjon rendesen élni,
és nemcsak máról holnapra, kell bizonyos tudás, tehát tanulás. Ez az egyik. A
másik pedig az, mikor rá kell jönni, és hál’istennek most már ez kezd kialakulni,
hogy az a kultúra, amit mi képviselünk, az jó és szép, és ráadásul még a törvény is
írja, hogy a nemzetiség és az etnikai kisebbség államalkotó tényezı. Tehát még
fontos is az, hogy vagyunk. És a kultúra a tanulással együtt nagyon fontos kitörési
pont a cigányság részérıl. Tehát, hogy a tanulással munkához lehet jutni. Olyan
munkához, ami nemcsak a máról-holnapra való megélhetést biztosítja, hanem
egyfajta távlatot, tervet, tehát hosszabb távra nyújt teret, perspektívát.
Már elég fiatalon kialakult ez bennem, és hála istennek, volt egy bátyám.
Igazándiból azért nem voltunk olyan testvéri viszonyban. De mondjuk ı tanult, jó
tanuló is volt, legalább az általános iskola elsı felében, úgy 5- 6.-ig, és ezt mondták
nekem a szüleim. Hívták a gyereket, a tesóját, a bátyját, hogy kapott könyvet, tehát
osztályelsı volt. Ezt most értem meg, ahogy így beszélek róla, talán ez lehetett az
igazi indítóoka, hogy egy példa volt elıttem. És én is próbáltam ehhez
alkalmazkodni. Igaz, hogy az elején nem jött össze, de azért már a végén kijött, és
én azért jóval megelıztem ıt. Szerettem volna, és szeretném, ha ıneki is sikerült
István
89
volna. Most már 26 éves, elvileg doktor lehetne, de nem az. İ is elkezdte a
gimnáziumot annak idején, de abbahagyta.
A Raffael név megvolt az iskolában. A tanárok mondták, bezzeg a Lacika… Az
iskola elsı részében nem ment úgy, de utána igen. Hát azért a kettes, hármas szintje
megvolt. Bezzeg ı a négyes-ötös!. A szüleim segíteni próbáltak. Le kellett ülni,
mert kötelezı volt leülni. Már akkor is az volt a fejemben, mint most, hogy kell egy
bizonyos érettség ahhoz, hogy valaki le tudjon ülni a fenekére. Azt tudtam, és
láttam, hogy akik ötös tanulók, azok milyen nyugodtan le tudnak ülni és tanulnak.
Én még akkor olyan játékos voltam. Tehát jobban szerettem a sportot akkor, focit,
meg karatéztam.
Az osztálytársak, úgy harminc-valamennyien voltunk, meg a másik osztályban is kb.
ennyien voltak. Hát ezért ez eléggé nagy létszám, és nagyon sok mindenkivel
barátkoztam. Egy- kettı akivel úgy nem, de hogy miért, azt nem tudnám
megmondani. Akkor volt még ez a kisdobos, igaz, hogy nem sokáig volt, két évig,
de azért az jó volt, mert voltak a délutáni programok, meg ilyenek.
Az akkori kornak és a talán mostani oktatásnak is a hibája, hogy nem tanítják a
gyerekeket a másság kezelésére. És akkor inkább nem beszélünk róla, tehát nincs.
Én meg ebbe a hibába belecsúsztam szépen, hogy hát én is teljesen ugyanolyan
vagyok, mint a többi. Éreztem, szerintem, hogy azért mégsem így van.
Aztán elköltöztünk, ha nem is a központba, de jóval beljebb. Most is ott lakunk. A
szüleim elváltak, és akkor apu eljött Pécsre, mi meg oda. Örültem, nagyon örültem,
hogy elköltöztünk. Végül is elég nagy Szászvár, de azért annyira nem, hogy ne
menjek a Zárdához. Nem sőrőn mentem a Zárdába, de azért volt foci meg ilyesmi.
Az volt a jó a házban, hogy külön szoba van, ha az ember ki tud menni az udvarra,
és egyedül van. Nem muszáj mindig ott zsibongani, meg a kutyák, meg hasonlók.
Meg tisztaság is van, mert ott egy hatalmas nagy szemétdomb volt, amit nagy
nehezen elszállítottak, és azt hiszem, már megint összegyőlt. Tehát itt nemcsak
szemét van az udvaron, hanem tényleg rendes virág van, amit lehet kapálni. Nem
én kapáltam, de lehet kapálni is.
Tehát az egyik oldalon volt egy hatalmas nagy szemét, mármint a Zárdában, a
másik oldalon meg egy kert. Érdekes kontraszt. Aztán kertész is a szakmám. A
virág - ha zárdaival beszélsz -, akkor ez elıbb-utóbb kijön. Igen, hát a kontraszt.
Lehet így is, meg úgy is élni.
István
90
Humán beállítottságú voltam mindig is, a matekot nem szerettem, abszolút nem,
viszont az irodalmat, vagyis az olvasást, azt szerettem és az éneket.
Az egyik tanár ott lakott a mi utcánkban. Volt ilyen pofára menı stílusa neki.
Emlékszem arra, hogy elsı év végén a jegyeket nem a naplóba írta be, hanem
mondta, hogy aki öt piros pontot kapott, az írjon magának egy ötöst. Volt egy
feladatsor, tíz feladat volt, amit meg kellett oldani, és ha egy nem sikerült, az egyes.
Aki ötös, az írta be magának az adott pont mellé a számot is, én is akartam írni,
hogy négyes, mert egy feladatot nem oldottam meg, és ott állt mellettem az a
tanítónı, és azt mondta, hogy ne írjam oda, mert nekem az nem négyes, hanem
egyes. Na szóval ez az, ami igazándiból, olyan nagyon rosszul esett. Öreg bige volt
már, aztán azóta alkoholista. Na mindegy. Két tanárnı volt legalább három évig,
úgy hogy azért jó élmények is voltak persze. Mesélés, történetek mesélése.
Osztálykirándulásokon mindenhol voltam, tehát ahol a többiek is.
A bátyámnak jobban ment a tanulás, lehet, hogy ilyen belsı harc volt bennem,
hogy neki jobban megy, és hiába küzdök, nekem akkor sem megy jobban, tehát
akkor inkább nem tanulok. Ez igazándiból akkor változott meg, amikor én már
nem általános iskolás voltam. Valahogy én mindig azt éreztem, hogy egyszerően
nem lehetett kitörni. Lehet, hogy ez nem így van, de úgy láttam, hogyha valaki
egyszer kettes vagy hármas volt, akkor nem lehetett onnan kitörni. Tehát, ha
hármas, hiába hajtotta széjjel az agyát, akkor is hármas. Nagyon sokan ezt mondták
az osztálytársak is. Nézd meg ez a lány alig szólal meg és ötöst kap, mi meg
szenvedünk órákat, és mégis csak hármast, vagy kettest kapunk. Ez nem attól
függött, hogy ki cigány.
Nekem nem volt más osztálytársam, én voltam az egyedüli cigány. A többi roma
év-vesztes volt, meg alattam járt. A roma identitás nem alakulhatott annyira ki,
mert az óvodában is, az iskolában is nem beszéltek róla. Tehát nem volt az, amit én
el tudnék képzelni, hogy mondjuk egy osztályfınöki órán beszéljük meg, mi az,
hogy roma, mi az hogy magyar, mi az, hogy sváb. Tehát ilyen nem volt, érted?
Az általános iskolában egyetlen egyszer nem jött elı, hogy cigány vagyok. Ha
megkérdeznéd, azt mondták volna, hogy én nem roma vagyok. Vidám voltam,
sokat énekeltem, tévéztem, olyan kirívó nem voltam. Nem voltam egy különleges
gyerek, a tömegben voltam.
Fölsıben volt egy napközis tanárom, aki annak idején a „Csöpögın”, a
cigánytelepen is volt.
István
91
Volt még egy másik cigánytelep, Szászváron a bányatelep, ahol még tanított is. Bár
az nem az én rokonságom volt, ott a bányatelepen. İ teljesen másképp beszélt a
cigányságról, meg ı beszélt is a cigányságról. És szépen, úgy, ahogy kell. Sokszor
beszélgettünk a napköziben, mindenki elıtt. Elmondta, hogyan vitte el a roma
gyerekeket fodrászhoz, vagy borbélyhoz, és hogy miért kellett ıket elvinni. És volt
ott a romák között, aki nagyon normális volt, nagyon szeretett dolgozni, megtett
mindent a gyerekének. Tehát a pozitív dolgokat is ugyanúgy elmondta. És lehetett
látni, hogy úgy is fel lehet vállalni a cigányságot, hogy a pozitív dolgokat hozza ki
valakibıl.
Nekem pozitív volt ez a dolog, mert hogy szép lassan jöttem rá, hogy igen, ez a
történelem. Ezt nem lehet letagadni, és az ember akármit csinál, a múltját nem
lehet elfelejteni. Ezért is vagyok az asszimiláció ellen. Akármit csinál az ember, a
múltját nem tagadhatja le. És ha valaki letagadja a múltját - ez szépen így fejlıdött
ki bennem -, az valami hazug ember, valami áruló. Aki letagadja a múltját, még az
anyját is képes lenne letagadni, az ilyen ember, és erre én soha nem lennék képes.
Ezt az indította bennem, hogy elkezdte mondani ez a tanár. Engem nem tanított,
de ı tanított délelıtt is történelem és ének tárgyat. Sokszor beszéltünk. Nemcsak
errıl természetesen, de sokszor. Annyira nem éreztem, hogy nagyon a kedvence
lennék. De érezte, hogy nyitottabb vagyok a világra, és azért is tudok ennyit
beszélni vele. Nekem eszméletlen élmény volt. İ az, aki bölcs is, amellett, hogy
mesél. Aki nemcsak úgy mondja, tehát valamit mond bele abba a szövegbe, de ı
ezt átérezte. Hogy neki ilyen érzése volt, és azt is gondolja, amit mond. Tehát egy
bölcsesség is jött ki abból, nemcsak egyfajta sima natúr szöveg. Nemcsak velem
volt így, nemcsak az én csoportommal volt így, hanem másokkal is, ı már ezt
sokadszor csinálta. És neki is volt egy gyereke, neki is nagyon sok bánata volt az
életében. Kiforrott tanár volt ı. Ez a bölcsesség.
Kertész lettem, szóval szakmunkásba mentem, ezek szerint nem tanulhattam olyan
jól. Mezıgazdasági suli ez, Lengyelen, Bonyhád alatt. A kollégium hatalmas nagy
kastély, nekem olyan ódon volt. Végül is nem volt messze, 30 km volt a távolság, és
akkor bejárós lettem. Szakma után két év az érettségi, s azt is ott végeztem.
Szóval ez a Lengyel, ez egy hatalmas nagy park. Egy arborétum az egész, plusz még
kertész is voltam, és eszméletlen, hogyan összejött. Egy terembe bemenni két
óránál tovább nekem elég, mindenképpen ki kell mennem a levegıre. Ez annyira
megfogott! Meg ott volt a legtisztább a levegı. Annyira megfogott, és annyira
István
92
benne van szinte már a sejtjeimben a levegı utáni vágy, hogy ki kell menni! Bár
Pécs, az kicsit ellentétes ezzel.
Tetszett, mert nekünk volt már kertünk, meg hát lehet, hogy ez a virág-téma is
bejátszott. És szerettem ott kint lenni a természetben, meg magát a természetet is
nagyom szerettem. Valahogy így jött, hogy kertészkedtem. Benne van a borászat is.
Azzal is nagyon szeretek foglalkozni még most is.
Kitőnı tanuló voltam. Ott volt az a kitörési pont, hogy én sejtettem, vagy nem is
sejtettem, de éreztem, hogy az otthoni iskola stigmatizáló. Nem azért mert roma
vagyok, hanem hogyha ott valaki kettes vagy hármas, annál jobb nem lehet.
Kikerültem abból a körbıl, és bekerültem egy másikba, bár ott is az eleje kicsit
defektesen ment, de volt egy érzésem, hogy, na, most akkor mutassam meg
magamnak, hogy tényleg igazam van-e vagy nem. És hát bejött. És tényleg kitőnı
lettem. Kitőnıen végeztem.
Le tudtam ülni érdekes módon, meg hát érdekelt is, amit tanulok. Miért
váltócsaposan kell metszeni azt a dolgot, vagy miért kell lengıszálvesszıt hagyni
stb. Meg benne van a zöldségtenyésztés, gyümölcstermesztés, ezt imádom.
A tanáraimnak tetszett, hogy jó tanuló vagyok. Volt egy-két gyerek még, aki jó
tanuló volt. Az országos versenyre is bekerültem volna, csak mégsem történt ez
meg. A harmadik év félév végén volt egy kis vizsga. Volt még két vagy három fı,
akire különösen figyeltek, akik közül lesz majd a szelektálás, és elviszik a versenyre.
És egy része, ugyancsak a szılészetnél, egy minimális, de nagyon minimális
lecsúszás. Hát Istenem ilyen volt, hogy meg volt adva szılészetnél, hogy milyen
vegyszert kell alkalmazni. És én azt mondtam, hogy globális, tehát majdnem
mindenre jó, de a tanárnak nem tetszett, mert egy speciális vegyszertípust kellett
volna, hogy mondjak, ami nem jutott akkor eszembe. A többiek ezt tudták, és én
lemaradtam errıl a versenyrıl. Nagyon zavart, úristen! úristen!, de hát aztán
kitőnıre végeztem. Pláne nem zavart azután, hogy akit elküldtek az nem nyert.
Tizennégy éves kor után a szerelem az, ami dominál, természetesen az az elsı.
Nem az elsı, hanem a hosszabb távú szerelem, az a kétéves, hároméves kapcsolat
volt, ami fontos volt. A barátnım nem volt roma lány. Futó kalandom volt roma,
de hosszú távú nem. Nem tudom miért, ez így jött. Az osztálytársaim között sem
volt roma lány. Bár az iskolában már volt, a kertészetiben már volt kettı. Egyik fiú,
a másik lány, de a lány az kimaradt, mert ıt is elkapta a láz.
István
93
Arról volt szó, hogy az osztálytársaim között 11-en, vagy 12-en voltak fiúk, a
többiek lányok. És nagyon sok lány úgy hagyta ott az iskolát, hogy terhes lett. Az a
lány nem lett terhes, hanem egy barátjával szakított, az oda járt, abba az iskolába, és
hát ott nem akart vele találkozni. De utána, amikor otthagyta azt az iskolát,
nemsokára szült egy gyereket. No mindegy.
Volt egy másik roma az osztályban, csak úgy kente-vágta dolgokat. Fontos volt,
hogy roma. Elismertségi érzésem volt, hogy én is lehetek olyan. Bebizonyítani a
világnak, hogy mi romák is képesek vagyunk ...
Egyszer volt roma lánnyal kapcsolatom, nem is olyan régen. Tavaly volt. De olyan
rövid ideig voltunk együtt hála istennek, hogy nem alakult ki olyan mély érzés
egymás iránt. Úgy volt, hogy kulcsos házban voltunk Szászváron, és odajöttek ık
is, az egyik ismerısömnek az osztálytársai, és elkezdtünk beszélgetni -
hosszúhetényi a csaj - és hát én akkor még bejárós voltam. Mindig Hosszúhetényen
keresztül jártam Pécs és Szászvár között, és úgy volt, hogy járunk. És hát menjek
be hozzá, mert azért durva lenne, hogy állandóan találkozok az apjával és anyjával,
és én ismerem is ıket, meg hát járunk. És akkor elmentem hozzá, és eszméletlen
volt. Szimpatikus voltam nekik, úgy vettem észre. Kaja, minden volt, ami kell,
többfogásos. Utána a barátnım felhívott telefonon, és mondta, hogy szarul van,
nem érzi jól magát. Kérdem, hogy miért, és akkor azt mondja, hogy nem tetszik
nekik, hogy roma vagyok. Már, hogy a szüleinek nem tetszik, hogy én roma vagyok,
azért mert az ı rokonságukban volt egy lány, aki roma emberhez ment férjhez, és
hogy mennyire megbánta. Tehát ilyen téma volt. De ez engem azért nem rázott
meg, mert nem alakult ki hála istennek egy ilyen mély érzelem a lány iránt még
akkor, mert még csak három, vagy négy napja ismertem. Na mindegy nem akarnám
kibeszélni ıket. Rosszul esett persze, természetesen. Már hogy az a tény, hogy nem
járhat egy romával az a lány. De nem láttam, olyan határozott csajnak, tehát engem
ezért nem zavart.
Azt gondolom, ha nagyon bele lennék esve, tehát nagyon komoly lenne, akkor én
feltétlenül feltételezném a lányról, hogy van annyira tenyeres-talpas, hogy ı tudna
valamit mondani, tehát nem érdekli a szüleinek ez a fajta véleménye. Mert én nem
tudnék így kapcsolatot teremteni, hogy például nem ismerném a szüleit, vagy
ilyenfajta véleményeket ne kérdeznék tıle, mármint a lánytól, hogy „Na és a
szüleid, akkor mit gondolnak erre és erre.” Szóval ilyen nem lenne.
De én ismertem már akkor is magam, hogy 15 éves koromban is tudok viselkedni,
be tudom tartani a szabályokat. Tehát éreztem azt, hogy én roma vagyok, de
István
94
ugyanúgy viselkedtem, mint a többi. Hogyha engem az a szülı nem tud úgy nézni,
nem ismer meg, de egybıl ilyet mondana, akkor az a szülı nálam nem nyert, hogy
így mondjam.
Van olyan érzés bennem, hogy most nekem roma kell. Roma lány legyen és okos.
Olyan, aki kapcsolódik a hagyományokhoz, és nem tagadja magáról, hogy ı roma.
Nekem nincsenek olyan kikötésem, hogy beás vagy kolompár. Az a roma, aki tartja
a hagyományait, tehát ha beás, akkor tartsa a beás hagyományt, és tartsa
tiszteletben az enyémet.
Az okos nem jelenti annyira durván, hogy csak érettségizett lánnyal járnék. De
hogyha csak nyolc osztálya van, szerintem akkor is tudnék vele járni, hogyha az
igényeimnek megfelel. Az az igényem, hogy tudjon beszélni rendesen, ne legyen
igénytelen, hogy így mondjam, bár a cigány lányok között nem sok van igénytelen.
Szeretném, ha a gyerekeim megtanulnának cigányul. Majd én is megtanulok, és
akkor otthon majd mi tanítjuk meg, az anyuka is, meg majd én.
Mivel én jó tanuló voltam és bennem volt ez a lendület, ez a tanulási vágy, minél
magasabbra, és ahhoz kellett az érettségi. Akinek van érettségije, annak sokkal
nagyobb távlatai lehetnek. Hát akkor megszereztem az érettségit is, az is egy másik
osztály, másik közösség, bár annyira nem, mert voltak régi osztálytársaim ott.
Viszonylag otthonosan mozogtam, már öt éve voltam ott. Az az osztály egy
rendkívül vidám, 18-19 éves csapat volt, az az életvidám nıhajhászás, tudnak
focizni, az órán feldobnak egy poént, amikor lelassul a tanárnak a szövege, és akkor
röhögünk egyet. Én is ilyen vidám voltam, hármas-négyes tanuló. A vidámságon
volt a hangsúly, nem a tanuláson, de ez nagyon jó volt. Nagyon unalmas órák is
voltak persze, de amikor az ember földob egy ilyen poént, akkor kicsit más világba
kerül az óra és hál’ istennek a tanárok is vették a lapot.
3,7-re érettségiztem, a biológiát választottam. Az érettségi elıtt mentem felvételi
elıkészítıre a szekszárdi fıiskolára szocmunkás szakra. Idıközben már az én roma
identitásom kialakult, már zenéltem több hangszeren, táncoltam, közben most már
nyolc éve táncolok a német tánccsoportban. Otthon táncolok, Szászváron.
Úgy kialakult az emberben a roma identitás. Akkor sem tudtam, de most már fıleg
nem tudnám letagadni azt, hogy roma vagyok. Már tisztában voltam teljesen azzal,
hogy a cigányságnak igencsak vannak jó oldalai. Szóval ezzel az ésszel már bennem
volt, hogy szeretném még inkább meglátni azt a dolgot, hogy miért is van ez, miért
István
95
került oda a cigány társadalom, ahol van, és hogy mik azok a kitörési pontok,
amikkel ezen változtatni lehet. És a szociális munka ilyen témával foglalkozik.
Az a napközis tanár volt a kezdet. A szakmunkásban, meg az egész iskolában több
volt a roma, tehát láttam ott a gyerekeket, mindig is olyan kicsit felnıttes voltam
én már. Tehát gondolkodtam a világról: miért így van, miért úgy van, hogyan
lehetne változtatni rajta, mit kéne csinálni, és az volt bennem, hogy akkor jó, én
elkezdem, és akkor ık folytatják. Ez nem volt annyira lépcsızetes, hogy így
gondolkodtam, hanem a szakmunkásban én már tudtam, hogy nekem kell egy
érettségi, meg egyetem. Ez biztos, hogy így van, mert emlékszem, hogy egyszer
írtunk egy önéletrajzot, és abban én már írtam, hogy legalább egy fıiskolai
diplomát szeretnék. Hát azért voltak ilyen dolgok voltak a TV-ben, vagy újságban,
apró dolgok, hogy roma és Dr. mit tudom én a neve.
Ezt nemcsak én vettem észre, hanem anyukám is, pedig ı roma. Tehát ı volt a
hajtóerı, felhívta még külön a figyelmemet, hogy ezt hallotta, ezt látta, szóval ez
benne volt a levegıben otthon is.
A szekszárdi fıiskolán elkövettem azt a hibát, hogy lemaradtam két ponttal.
Elvégeztem ezért a gyermek- és ifjúságvédelmi intézı szakot Pécsen. Ez egyéves
volt. És rendkívül fontos volt, attól függetlenül, hogy fizetıs volt. Fizetıs ez az
iskola, de nagyon sokat tanultam. Egyrészt azért, mert olyan tanárok tanítottak,
akik nagyon tapasztaltak, tehát akik a szakmai részét a gyermekvédelmi részét,
nagyon tapasztaltan, rendkívül sokoldalúan mutatták be. Ilyenekre gondolok, mint
a Murányi Kati néni és a Kovács Zsuzsa. A Kati néni a Gyermekvédelmi
Szakszolgálatnak az igazgatója, A Kovács Zsuzsa pedig a Gyámhatóság igazgatója.
Eszméletlenül nagy tudásuk van, és szeretetük, hogy nemcsak azért dolgoznak
ebben a szakmában, hogy fizetést kapjanak, hanem mert nekik ez a hivatásuk.
Szakmailag mint példakép szociális területen máig is ez a két tanár, Murányi Katalin
és Kovács Zsuzsa, akik hivatásnak tekintik a munkájukat. A hivatástudatuk nagyon
megfogott, mert úgy volt, hogy én biztos szocmunkás szakra fogok menni tovább.
Itt a romaügy, ami igazán bejött, mert ugye a gyermekvédelmi rendszerben sok a
roma gyerek. És hogyan kell foglalkozni velük, mi az, hogy gyermekvédelmi
törvény, milyen jó oldala van ennek a törvénynek, hogyan kellene kihasználni.
A második szakmám gyermekvédelmi és ifjúságvédelmi intézı. És akkor újra
vizsga és felvételi. Három helyre adtam be a jelentkezési lapot. Az egyiket a PTEre,
tehát ide, szociális munkás szakra, a másodikat a szekszárdi fıiskolára, szintén
szocmunkára, a harmadikat pedig az orvosira. Biológia szakon végeztem, ebbıl
István
96
érettségiztem. Kentem-vágtam a biológiát, nagyon tetszett, és megpróbáltam, tehát
igazándiból nagyon sokat tanultam rá. Tehát az lenne logikus, hogy az elsı helyre
az orvosit, utána a szocmunkást írtam volna be. Kihívásnak tartottam ezt az orvosi
felvételit. Nagyon sokat készültem rá otthon.
Annyira nem különbözik a kettı, mert a segítség mint olyan mind a kettıben
benne van. De eszméletlen nagy erı kell ahhoz, hogy valaki felvételt nyerjen az
orvosira. És szerintem mindenki az elsı helyre írta be egy- két kivétellel. Sikerült az
orvosi felvételi is. Elvileg átiratkozhatok az orvosira év végén, de nem fogok.
Egyrészt azért, mert csiszre ponthatárral vettek fel, és én már beszéltem
orvosisokkal, hogy valami olyan eszméletlen idıkapacitás kell a tanulásra, hogy az
nagyon sok. És én még nagyon sok mindent csinálok, nekem nem lenne arra idım.
Tehát csak az lenne, hogy tanulás, tanulás, tanulás és semmi más. Tehát az orvosin
ez megy. Ez is benne volt, tudtam ezt. És ezért is a harmadik helyre jelöltem meg
az orvosit.
A zene az egyik, amit csinálok. 14 éves koromban volt egy harmonikám. És én azt
a kezembe vettem, és magamtól megtanultam harmonikázni. Nem tudom miért
kellett, benne van a véremben a zene, biztos. A bátyám is zenél, gitározik. A papám
viszont tısgyökeres tamburás volt. Tehát egy zenész család, végül is lehet azt
mondani. A papám hamar meghalt, négyéves lehettem. Ez azért benne maradt a
családban, tehát, hogy a papa tamburázott, és mindenképpen gondoltam, hogy a
zenét is tovább kéne vinni. Tehát én gondoltam magamtól, hogy ez a hagyomány
bennünk van. Harmonikán kezdtem, aztán megtanultam gitározni, gitár után jött a
tambura, mikor már bejártam táncolni, sváb táncokat. Zenekar is kellett a
tánccsoportba, akkor a tánccsoportból kiváltunk hárman, és jött még két fiúzenész,
így lett a zenekar, amibıl aztán báli zenekar is lett. Aztán ahogy bekerültem az
egyetemre, sajnos az egyiket abba kellett hagynom, mert nincs idı. És akkor
maradt a tánccsoport.
Ez olyan tánccsoport Szászváron, ami mindig van. Tehát hetente van egy próba, és
utána meg fellépések mindenfelé, külföld, meg ilyenek. És nem mindenki jut ki
Ausztriába, az Alpokba. Szóval az olyan gyönyörő hely, hogy az eszméletlen, és azt
nem mindenki látja. Nem igazán tudnám megfizetni azt az utat, és hát a
tánccsoport meg alkalmas arra, hogy világot is lásson az ember. Ez is benne van.
Roma nincs más rajtam kívül ott. Jól táncolok és a viselkedésem nem kirívó. És a
másik része meg az, hogy tanulok és egyszerően példának vesznek engem. Jó az,
István
97
hogy lehet valakire támaszkodni és a véleményét kikérni például felvételinél.
Felsıoktatásban nincs senki, egyáltalán nem. Érettségije sincsen senkinek rajtam
kívül a romák között.
Mostanában ritkábban járok Szászváron, és a legfontosabb, hogy az ottani
kisebbségi szervezetnek vagyok a vezetıje, és ilyen szempontból is találkozom a
régiekkel.
17-18 éves koromban alakult egy cigány kisebbségi szervezet Szászváron. Annak
idején úgy volt, hogy kisebbségi munkairányzatok alakulnak, és sajnos lemaradtunk
róla, Szászváron pár év múlva, 1998-ban alakult ez a szervezet, a Lungo Drom
Szászvári Szakszervezete. Úgy alakítottuk meg, ahogy az egyesületi törvény elıírta,
hogy hogyan kell ezt létrehozni.
Én mindenképpen hajtottam, hogy ez legyen, mert egyszerően kell. Szászváron ez
olyan példaértékő, hogy eszméletlen, tehát most van elıször egy ilyen kimondottan
kisebbségi szervezet, ami a cigánysággal foglalkozik.
Az ember 17-18 évesen már látja, hogy nem úgy mőködnek a dolgok, ahogy
kellene. Vannak olyan területek, ahol egy roma nem tudja úgy képviselni az
érdekeit, ahogy kell. Mindenhol lehet látni ezt. Otthon is, Szászváron is láttam,
hallottam az embereket, rokonokat. És a szervezet a keresztapámmal alakult
igazándiból. Neki azért érettségije nincs, általános iskolát végzett, még valamilyen
szakmát. Az alelnöke vagyok, mert hát ugye lenn vagyok Pécsen, nem én vagyok
otthon. Egyébként mindent, ami konkrétan a szervezeti ügyekkel kapcsolatos, azt
általában én csinálok.
Az elnök a munkával foglalkozik, tehát párbeszéd az önkormányzattal. Például volt
tavaly az az eset, hogy a gátat ki kellett tisztítani, akkor ez az elnöknek feladata,
vezetni kell a munka részét. Én például az ifjúsági részével foglalkozom fıleg.
Pályázatírások, a nyári iskola, ezt is én vezetem, a különbözı kapcsolatteremtés is
az én dolgom. Tehát kapcsolatfelvétel szervezetekkel, emberekkel. Mi az
igazándiból fontos? Az, hogy a gyerekeknek tudtunk így segíteni, tanulmányi
pályázatokban, ösztöndíjban.
Rá kellett döbbennem arra, hogy változtatni kell, de nem vagyok még egészen
felnıtt. Mégis el kell indulni valakinek, hogy utána kövessék, legyen követıje.
Nagyon nehéz, nagyon- nagyon nehéz. Már azt mondtam az elején, hogy a
romaság kinézi, aki ilyen dolgokat tesz. Mindig el kell mennem buliba, én meg nem
István
98
nagyon mentem el. Elmentem persze, de nem mindig, és inkább gondoltam, hogy
otthon maradok, nem megyek el játszani, most nem tudok elmenni ide-oda. De
ilyen szempontból az a durva, hogy azt mondják, hogy nohát ilyen vagy. Ezzel
küzdeni kell, meg kell küzdeni, aki ezt nem tudja vállalni, nem egy erıs ember,
akkor ott marad ahol van, és nem tudja elérni a céljait.
A családom örül, hát most már örül, anyukám végül is egyfolytában velem volt,
ilyen szempontból apám is mindig támogatott. Más kérdés, hogy mit jelent a
támogatás. És most már az egész família büszke arra, hogy van egy rokona, aki
egyetemista. Most nem olyan nagyon régen derült ki, hogy végül is a Gyuszi is
rokonom, úgyhogy van még valaki. .
Nem elszakadás ez, nem az asszimilációnak és az integrációnak a keveréke, szóval
ez nem elszakadás, mert én továbbra is vallom azt, hogy roma vagyok, és a roma
identitást vállalom fel. De úgy hogy a többségi társadalomnak az értékét is
fölvállalom.
Most már a többiek is kezdenek eljutni arra, hogy kell, kellenek ilyen emberek, mint
én vagyok, és kezdenek gondolkodni. Ez a ösztöndíj dolog is, hogy megkapja a
pénzt a gyerek, és ez eszméletlen, hogy nem kell a gyereknek lemaradni egy-egy
osztálykirándulásról. És ez ösztönzi, hogy tanuljon tovább még többet, egyrészt
hogy tanuljon, és hogy kapjon pénzt is. Mert most már eljutottunk arra, hogy a
közösség már felfigyel arra, hogy mi is ez a dolog, és jónak látja
Egyrészt fontosnak tartom a roma ügyet, de nemcsak azzal szeretnék foglalkozni.
Mert én a pszichológiával is foglalkozom és a droggal is, szeretném ezt valahogy
összehozni, de nem kifejezetten csak a drogos, roma drogosokkal, hanem hogy a
családgondozás is, legyen benne, stb. Tehát szeretnék univerzális szociális munkás
lenni. Nem szeretnék tehát csak a cigánysággal foglalkozni.
Mivel 21 éves vagyok, elég sok mindent csináltam az életemben, politikai úton is
szeretnék valamit természetesen, de párthoz nem szeretnék csatlakozni. Tehát úgy
párthoz, hogy FIDESZ, meg ilyesmi, ilyen szempontból nem fogok szerintem
politikával foglalkozni.
Roma politikus szeretnék lenni inkább. Ezen a területen pedig teljesen a romaságot
felvállalni. Tehát mint politikus, nem mint szociális munkás. De lehet, hogy a kettı
nem választható széjjel annyira egymástól. De politikailag a roma ügyet szeretném
felvállalni
István
99
Alapvetıen én elhibázottnak tartok minden olyan kutatást, ami úgy próbálja
megközelíteni a cigányságot, mint valami Magyarországon élı, ámde mégis külön
fajtát. Ilyen gátat fon maga körül a cigányság, ezen a gáton belül valami nagyítóval
néznek befelé a kutatók. Na most én azon a véleményen vagyok, hogy így nem
szabad ezt csinálni, hanem bele kell tenni mindenféle kutatásba azt a roma virtust,
amitıl az roma lesz. Hiányolom ezt
Ezt úgy értem, legalábbis a lovári, kolompár cigányságban az érzelmen alapuló
dolgok sokkal másabbak, az tehát például, hogy a férfiak is puszit adnak egymásnak
találkozáskor. Érzelmi alapon vannak dolgok, azok annyira megfognak egy
kultúrát, ezt nem lehet széjjelszakítani. Amikor olvasunk egy kutatást, akkor ezt
nem lehet érezni benne. Tudom, hogy objektíven kell nézni minden kutatást, és
hogy ettıl lesz egzakt, meg satöbbi, viszont egy kicsit el kell gondolkozni azon,
hogy meg akarjuk- e érteni, hogy miért van az, ami van, vagy tényleg csak
nagyítóval nézzük meg, és nem megyünk bele közelebbrıl. Nem tudom, hogy
érted-e, mit akarok mondani?
A roma virtust úgy lehet belevinni a kutatásba, hogy kérdezed az érzelmeket, és
meg kell próbálni a társadalmat rávezetni arra, hogy az ahogy ık gondolkodnak, az
nem rossz. Érted? Tehát az, amit ık csinálnak, az nem rossz alapjában, és el kell
fogadtatni a cigányságot a társadalommal. De ez csak úgy lehet, hogy ha teljesen
megismeri, nemcsak ilyen nagyítós dolgokkal. Úgy jutottunk ide, hogy mint roma
politikus, azt vállalnám fel, az lenne a cél, hogy elfogadtassuk a magyar
társadalommal a romaságot, a romaság ügyét és közös ügyként kezeljük.
Vannak azonban bizonyos ügyek, mint például a szociális ügy, amit külön kell
kezelni, ezt nem lehet nem külön kezelni. Mert ugye a romaságra megy el, azt
mondják, a legtöbb pénz, a különbözı segélyek és a többi. De ez a fajta társadalmi
elfogadottság azt jelenti, hogy nem lehet azt mondani, hogy én nem foglalkozom a
romákkal. Hogy engem nem érdekel, hogy ık miért kapnak segélyt. Szóval ez a
fajta logika, amit egy kicsit meg kellene mozgatni, és elfogadtatni a társadalommal a
roma ügyet. Ez egy kicsit nagyon zavaros, amit mondani akarok. Érezze a magyar
társadalom, hogy a cigányság az övé, nemzetalkotó szerepe van a cigányságnak! Így
lehet rendesen majd az integrációhoz közelíteni. Nem az asszimilációhoz, hanem
az integrációhoz.
Hát egy olyan társadalom, mint az utópia nem létezik, viszont olyan társadalom
létezhet, ahol minden kisebbség úgy tudja megırizni a hagyományát, ahogy az meg
István
100
van írva valahol. A magyarság is úgy marad magyar, hogy közben tisztelik a másik
nemzetet, oda-vissza, és megvan mindenkinek az esélye ahhoz, hogy tovább tudjon
tanulni.
Most nagyon-nagyon szőkös az a réteg, aki tovább tud tanulni. Nem mindenkiben
van meg az az ambíció, ami bennem van. Ebbe bele kell születni, vagy egy
génszálat kell örökölni, és ez akkor majd kijön. De ezt pontosan nem tudnám
megmondani. Segítenek azok az apró megnyilvánulások, például ez a dolog, ahogy
a magyartanár beszél, hogy ez volt régen és volt, akinek nem volt meg a nyolc
általánosa, és mégis kiváló ember volt, stb. Szóval apró dolgok, hogy van olyan
roma, akinek diplomája van, tehát ezek az apró dolgok így összejönnek. Nem
mindenki gondolkozott el ezen, nem volt benne, hogy elgondolkozzon ezen. Ez
nem biztos, hogy az ı hibája.
A szervezetünkben csinálunk egy nyári iskolát, és ennek egy része, hogy megnézzék
azokat az embereket, akik eljutottak valahova, hogyan jutottak el oda, és attól
függetlenül, hogy szegény sorban voltak, mégis meg tudták csinálni azt. Tehát így
lehet, és saját magunkat kell megismernünk, önismeretre, önfejlesztésre gondolok a
nyári iskola keretein belül. Hát igen az önismeret, megismerni saját magunkat,
minél több oldalról, és amelyik oldalunk a legjobb, vagy úgy érezzük, hogy az jó,
azt fejleszteni kell. Tehát a Pollackon van egy lány, aki rendkívül okos, kitőnı
tanuló szinte, nyilván, hogy ınála a tanulás dominál, hogy majd továbbtanul, de
valaki nagyon jól focizik, vagy valaki énekel, zenél, meg ilyen dolgok vannak, akkor
azt kell fejleszteni. Meg kell ismerni saját magunkat, hogy mi az a dolog, amit jól
tudok, lehet többet is csinálni, lehet valaki többen is jó egyszerre. De valamit
mutasson fel, saját magának elıször, hogy ı is tud valamit. És hogy mivel tud
valamit, saját magának, a családjának és az egész társadalomnak is tesz valamit.
Valami jót.
A másik, amit nem mondtam még, az az irigység. Elıbb-utóbb egyfajta irigység is
kialakul sok emberben, mert látja, hogy valaki nagyon sok helyre jár, hogy tanul,
továbbtanul, sok mindent lát, amit a másik nem. Egyfajta irigység is kialakul. Úgy
irigy, ahogy tanultam ezt pszichológiából, rejtett irigység. Például történik velem
valami, jó dolgok, kapok egy jó bizonyítványt, és ı akkor nem gratulál. Vagy csak
simán rám néz, nem jön oda. És azért benn van az emberben, hogy nem kell
nekem a te gratulációd, tehát azért, ha már ismerjük egymást, akkor na....Ezt
tényleg nem tudom kezelni. Szóval nem az, hogy nem tudom kezelni, hanem nem
tőröm, és aki irigy és nem akar lemondani róla, azzal én nem akarok foglalkozni.
Hát egyszerően nem tudok vele beszélni. Vagy nagyon minimálist.
István
101
A cigány hagyományokat szeretném ırizni. Egyrészt a nyelvet, amit tanulok most,
mert fontosnak tartom és szeretem. Már több mint fél éve tanulom, és ez a nyelv
és az a történeti háttér, nemcsak az, hogy INDIA, meg ez, meg az, hanem mondjuk
azok, amik a dédszülık idejében történtek, és attól fölfelé, hogy viselkedtek annak
idején ott a telepen. Mik voltak a szokások akkor, hogyan alakultak ki akkor ezek az
emocionális dolgok. A kultúra, a zene.
Olvasok e cigány folyóiratokat, és hát beszélgetek sok emberrel. Alakulnak a
vélemények. Nem igazán látom én jónak, hogy a politikában a cigányságon belül is
vannak széttagoltságok. Bár az a társadalmi összefogás az úgyse fog megtörténni,
de viszont ez az ellenségeskedés, a hatalomvágy az irigység! Nekem van egy olyan
mondatom, hogy a cigányság egyik legnagyobb hibája az, hogy van a beás, van a
lovári, meg van a romungró, ami úgy önmagában nem baj, jó hogy így van,
csakhogy ellentétek vannak. Az emberben benne van alapvetıen az, hogy irigy, és
hogy roma is és még irigy is, ha ezt a kettıt összeadjuk, akkor ez így már nagyon
csúnya dolog. És hát ezen is kellene változtatni. Nem azt gondolom, hogy egy
nyelve legyen mind a háromnak ... több nyelve legyen, hanem azt, hogy
megpróbálni úgy vinni a saját ügyeinket, hogy ne legyen ellentét. Csak politikailag
ne érezzük azt, hogy ez beás, ez meg lovári. Mert hogy ilyen is van sajnos.
Szászváron abszolút nem jellemzı ez a dolog, egyrészt mert Baranyában vagyunk,
és itt többségben beások vannak. És Szászváron azoknak is én vagyok a vezetıje.
Tehát ilyen szempontból sem volt semmilyen gond. Ez már itt Pécsen más, más a
dolog. Szóval erre oda kellene figyelni.
Otthon, Szászváron elindult ma már egy ilyen gondolat, hogy nekik is kellene
változtatni, szülıkben is elindult ez, hogy nekünk is így kellene. Ez kirajzolódik az
ösztöndíjaknál, és jönnek, hogy segítsek megírni a pályázatot.
Bíró Boglárka
102
Tímea
21 éves.
- Mesélj a gyerekkorodról, egész pici korodtól kezdve!
- Hát ez úgy kezdıdött, hogy mi hárman vagyunk édestestvérek, a húgom Hajni,
és ı harmadéves gimnazista jelenleg, volt egy nıvérem, aki sajnos meghalt
három éve május tizenhatodikán ırá nagyon – nagyon büszke voltam, mert ı
is fıiskolára járt, május tizenhatodikán halt meg és június tizenkettedikén
kapott volna diplomát - szerencsétlenem. Tehát mi így hárman, így tök jól
elvoltunk, viszont tíz évvel ezelıttig, tíz éve lett még egy testvérem. İ Gábor,
de ı nem édestestvérem, hanem édesanyám legkisebb testvérének a gyereke.
İt mi neveljük, mert az anyukája ilyen fekete bárány, mert megszült három
gyereket, azt beadta ıket az intézetbe. Tehát ez egy ilyen tipikus dolog
szerintem, ı nevel egy béna kisfiút tíz éve, de az ı gyerekeivel nem is
foglalkozik. S akkor úgy van, hogy a három gyerek közül a legkisebbet neveljük
mi, a középsıt neveli édesanyám másik testvére, a legidısebbet pedig a
nagymamám, mert hogy nincsenek állami gondozásban a gyerekek. Így szét
vannak szórva. Hát úgy volt ez az egész dolog, hogy a szüleim elkezdtek
építkezni D.-fokon 1990-ben, felépült a szép kis családi házunk úgy, ahogy ez
meg van írva a nagykönyvben, szeptember másodikán költöztünk be a lakásba,
és októberben anyukámék elváltak. Hát külön költöztünk apukám is, meg mi
is. Mi eljöttünk be Pécsre nagybátyámékhoz, utána K-be, mert ık meg ott
építkeztek, aztán ott laktunk náluk két évig. Aztán hála nıvéremnek meg
nekem, kibékültek a szüleink, és akkor vissza mentünk Fokra. És azóta ott
tengetjük életünket. Az általános iskolát ott jártam, meg k-ban. Az általános
iskola után az egészségügyi középiskolába szerettem volna menni, csak olyan
hülye osztályfınököm volt, aki azt mondta, hogy én nem vagyok képes arra se,
hogy leérettségizzek nem ám, hogy egy egészségügyi szakközépiskolát
elvégezzek, pedig én kezdettıl fogva oda szerettem volna menni. Most az
átlagom négy egész kettı volt, s így be akartak dugni egy kettı plusz kettes
szakmunkásképzıbe. Én mondtam, hogy én ezt nem igazán, de más
választásom nem volt, mert az elsı helyre Mohácsot jelöltem be,
határrendészeti szakközépiskolát, de oda azért nem vettek fel, mert- mert van
egy olyan problémám, hogy van amikor túl sőrő a vérem, van amikor túl híg,
van amikor nagyon magas a vérnyomásom, van amikor nagyon alacsony és
ugye az egészségügyi vizsgán kibuktam, második hely volt az egészségügyi
szakközépiskola, oda se vettek fel, a harmadik helyre meg valamit be kellett
írni. Azt elmentünk Szigetvárra, s meglátta az igazgatóhelyettes a bizimet,
Tímea
103
aszonta, hogy négyegész kettıvel nem szakmunkásképzıbe kell menni, hanem
szakközépbe. S akkor hát elkezdtem a szakközépiskolát, oda jártam négy évig.
Két éven keresztül az 509es számú Török Bálint Szakmunkásképzı és
Szakközépiskola Diáktanács elnöke lettem, két év után pedig összevonták a
gimnáziummal az iskolát, itt is diákelnök lettem, leérettségiztem. Utána Pestre
mentem tanulni, azt mondtam akkor, bárhova, csak minél messzebb otthonról,
nem tudom, ez így jött. Aztán az elsı hétvégén már nagyon megbántam, tehát
az olyan nagyon-nagyon rossz volt ott. Elkezdtem a külker fıiskolát, tök jól
ment elsı évben is, második évben is, idén pedig már nem bírtam folytatni,
mert heten lettünk száznegyven emberbıl, s hét embernek egy egész szakot
nem indítanak, mert második évtıl kell orientálódni valami felé, és akkor csak
levelezı tagozaton szerepelhet ez. Aztán a levelezı tagozat meg azért nem,
mert százkilencvenötezer egy félév, az úgy nem megy, mert van egy nıvérem,
meg egy húgom, meg egy öcsém. Az úgy necces, hogy édesapám keres
negyvenkétezer forintot, nálunk a mővelıdési házban dolgozik, mint
rendszergazda, az anyukám rokkantnyugdíjas, huszonakárhányezer forintot
keres, és akkor nem igazán lehet kétszázezret kiadni szerintem, és akkor ezek
ilyen gondok szerintem. És szóval elmentem Pestre tanulni minden,
megszőntették, de jövıre majd fog indulni, ezért elkezdtem spórolgatni, mert
azért szeretném azért azt befejezni, meg ezt a fıiskolát is, mert érdekel mind a
kettı. Aztán jelenleg most védınınek tanulok.
- Milyen voltál kisgyerekként, milyen emlékeid vannak gyerekkorodról?
- Rossz, nagyon –nagyon rossz gyerek voltam, azt mondta édesanyám, mint egy
égetı tőz, tehát rosszabb voltam, kitettem öt fiú, sıt azt mondta mikor már
meg akartam születni, már akkor is bolond voltam, mert akkor se ott bújtam
ki, ahol kellett volna. Az oldalán szerettem volna, aztán császármetszéssel
születtem meg. Hát úgy kiskoromra úgy a jó dolgokra tudok csak
visszaemlékezni, nagyon sok jó dolog történt velem, amikor kisebb voltam,
akkor a szüleim is nagyon sok mindent megtehettek anyagilag meg
mindenhogyan. .
- Mi történt veled az általános iskolában?
- D-on jártam iskolában, apukám ott volt főtı. Inkább negatív dolgok, hát
nálunk az általános iskola az teljesen kapitalizmusban él, mert az úgy zajlik,
hogy sógor, koma jó barát, ennek- annak az ismerıse, ez az meg azt tud valaki.
Itt korruptak az emberek, csak az volt jó tanuló, aki gazdag volt, csak az volt
jó tanuló, akinek az anyukája vagy a téeszben volt valami fejes, vagy az apukája,
meg az igazgatónéninek-bácsinak fia, lánya. Hát szóval sok szemétség történt
ott, ha azt nézzük az anyukám is oda járt suliba, az apukám is oda járt suliba ık
is meséltek nagyon sok negatív dolgot. Van ott két tanár, aki abszolut faji
Tímea
104
dolgokban nagyon érintett, pedig ık is kisebbségbe számítanak, az egyik horvát
a másik ugyanúgy félvér, horvát is, és van benne cigány vér is, és mégis ı
ítélkezett nagyon sok ember felett, és olyan durva dolgokat csinált, amit
szerintem egy pedagógusnak nem szabadott volna. Így társai elıtt úgy leégette
szerencsétlent kislányt meg kisfiút, mint a fene, mert éppenséggel nem úgy
voltak felöltözve, mint ahogy kellett volna azért, mert ezek annyira szegények
voltak ezek a gyerekek, csak hát nem tudták, hogy ünnepély van, mert betegek
voltak egész héten, nem voltak suliban és nem értesítette senki sem ıket, hogy
ünnepély lesz. Akkor nagyon lehordta ıket, és hazaküldte ıket, hogy
menjenek átöltözni és ne szégyengessék az iskolát, és ez a tanár negyvenkét
éve tanár itt, sehol máshol nem dolgozott. Az általános iskolával úgy vagyok,
hogy tök örülök, hogy onnan elszabadultam, teljes mértékig. A középiskola
nagyon jó volt. Az elsı félév az nagyon gáz volt, tehát a beilleszkedés meg
minden, és utána egy szuper csapat kovácsolódott össze, meg kollégista is
voltam, heten voltunk egy szobában, mint a gonoszok, de mi így heten úgy
kitartottunk négy éven át egymás mellett, mint a fene, tényleg jóban rosszban.
Egy kasszán, egy kaján voltunk, minden tök közös volt, nagyon jó volt, akkora
nagy megértés volt egymás között, amit szerintem sehol nem fogok tudni már
megcsinálni, mint ott. Minden hónapban leültünk ott megbeszélni a hónap elsı
vasárnapján megbeszéltük, hogy kinek mi a baja a másikkal, sértıdés nélkül.
Annyira szuperul mőködött a dolog ott négy évig, hogy hihetetlen. Aztán azt
mondtam, nekem többet ilyen osztályom nem lesz. Aztán elkerültem Pestre,
ott meg albérletbe mentünk, mert nem kaptam kollégiumot, azt írták a papíron,
hogy nem indokolt a kollégiumi ellátás, nem lakok eléggé messze, aki húsz
kilométerre lakott Pesttıl az kapott, na de hát mindegy, lényegtelen, de nem
bántam meg, hogy albérletbe mentünk. Egy kétszobás albérletbe úgy
indultunk, hogy ketten. Hú de hát akkor az úgy sok, rezsi minden, akkor
legyünk négyen, akkor a négybıl lettünk, nyolcan és a nyolcból tizenegyen.
Volt olyan pesti osztálytársunk, aki pesti volt, és mégis hozzánk költözött
albérletbe. És mi ott tizenegyen éltünk, és annyira jó volt, hogy az valami
hihetetlen, tehát így faltól falig ágyak voltak, olyan bulikat, olyan jó dolgokat
csináltunk együtt, az hihetetlen. De tanultunk is úgy, hogy az jó volt. Itt is van
egy-két ember a suliban, aki oszlopos tagja lehet az osztálynak, nem tudom, de
ehhez még idı kell szerintem. Meg úgy már év vége felé már lehet tudni, hogy
kik azok az emberek, akikre számíthat az ember, és azok akikre nem, de ez
majd év végére fog úgy isten igazából kialakulni.
- Volt-e valamilyen problémád a származásod miatt a továbbtanulásod kapcsán?
- Velem konkrétan nem volt, és ez szerintem azért van, mert én sose tagadtam a
származásom, sehol se, se középiskolában, se a szüleimet nem tagadtam, se
Tímea
105
semmit, és én megmondtam, hogy addig ne mondjon semmit, amíg az én
szüleim becsülettel dolgoznak. Mindegyik felkel, elmegy, robotol mint egy
hülye, hazajön és a megfelelı körülmények között megpróbálnak nekünk a
legtöbbet megadni. Házat építettek nekünk, egyik sem csal lop vagy valami,
addig nekem nincs mit szégyellnem rajtuk. A másik dolog, volt egyszer
majdnem egy incidens, hogy megkérdezte tılem az egyik tanárbácsi, hogy mit
fogok majd ahhoz szólni, ha cigányként így - hülye cigányként - lesz egy
üzletem éppenséggel egy norvégiai céggel, és akkor ott megjegyzik majd nekem
ezeket a dolgokat. De sajnos sok rokonom és ismerısöm van a cigány vezetık
között is, és megvillogtattam az én lapjaimat, és azóta a tanár bácsi messzirıl
köszön. Egyszer volt egy ilyen egy barátnımmel, azaz nagyon durva volt,
százhetvenen voltunk a nagy elıadóba, és tett egy olyan megjegyzést a tanár úr,
hogy „hülye cigány csitri, mit akar ı itt”. Volt egyszer egy ilyen sztori, de ott a
magyarok voltak kisebbségben éppen, mert volt görög török, német, horvát,
szerb, csomó fajta-féle, és akkor itt már nagyon fölhördült az osztály, és ez a
morál már nekem nagyon tetszett, mindenki felállt és majdnem meglincselték a
tanárt, de szegény lányt én azóta nem láttam, ezután a beszólása után csupán
csak azért mert megkérdezett valamit, mert nem értette és akkor mondta: „mit
akar ez a hülye cigány csitri?”, hozzátette, hogy „maradt volna otthon inkább
gyerekeket szülni” valami ilyesmi, így nagyon necces volt. Tehát nekem úgy
konkrétan nekem, hogy hálát adjak a jó istennek nem volt ilyen, hogy
diszkrimináció vagy valami, de ıszinte leszek, én nagyon várom ezt a
pillanatot, hogy valahol diszkrimináljanak, mert nem tudom, hogy hogyan
reagáljak, vagy mit tennék.
- Hallottam, hogy felvételiztél a színmővészetire, mi történt ott?
- Nagyon szeretek verset mondani, hobbim a versolvasás és mondhatom azt,
hogy tényleg van egy kis szabadidım, elıveszem a verseket, és kedvencem
Radnóti, és elıveszem és elmerülök a verseiben, vagy Arany, Petıfi,
Vörösmarty szeretem ıket, Babitsot is, és nagyon sok versmondó versenyen
nyertem, és lett tizenegy országos elsı helyezésem, és megismerkedtem a
színészekkel. Hozzá tartozik, hogy volt kedvesem is színész. Versmondásról
versmondásra jártunk és volt Pesten Rokonnépek Fesztiválja és ott
megismerkedtem egy nagyon kedves idıs bácsival, ı mesélte a Benedek Elek
meséit a tv-ben, a Bánffy Gyuri bácsi, és ı mondta, nagyon szeretné, és egy
költı van elveszve bennem, mert a versenyen az volt megadva, hogy két verset
kell, tehát egy szabadon választott magyar költıtıl legyen egy vers, meg volt
egy finn-ugor ballada. Természetesen Arany Ágnes asszonyával elindultam,
meg a finn-ugor balladával, azt mire odaértünk, kiderült, hogy három darab
vers kell, nem a kettı, és nem lehet szabadon választott, hanem két finn-ugor
Tímea
106
ballada és egy magyar. Ha még egy magyar lehet, akkor bármi. Volt még a
tarsolyomba vagy tíz vers, tehát bármi van, rendbe van. Kikölcsönöztünk egy
könyvet, de az volt a baj, hogy ezek a finn-ugor balladák iszonyú hosszúak,
rettentı hosszúak tehát nyolc-tíz oldalnyi, megtanultam az elsı két versszakot,
és utána elkezdtem költeni. Na aztán elmondtam a szabadon választottat
tovább jutottam, elmondtam a balladát tovább jutottam, na akkor elolvastam
lehetetlen egy óra alatt negyven akárhány versszakot megtanulni, legalábbis én
nem vagyok rá képes, és tudtam, hogy mirıl szól a vers, és elkezdtem költeni.
És akkor rám nézett a Bánffy György onnan a pulpitusról, és nézett, akkor
annyit mondott, hogy jó köszönjük szépen, és elég volt, és izé, és utána
lementünk a büfébe, mindenki kapott egy bónt, és akkor odajött hozzánk: Te
Tímea! - tudta a nevemet - Tímea hát ezt a verset én is ismertem, de a
második versszak után igencsak regévé változott át!, Szóval beégtem egy picit,
de azt mondta nagyon tetszett neki, hogy ki mertem állni ott több száz ember
elıtt, és úgy mondtam, hogy azt sem tudom mirıl beszélek, és menjek, aztán
többen is mondták, hogy menjek, mert dráma fakultációs voltam, meg Julika
néniék is meg egy csomó ember mondta, hogy menjek. Elmentem, ugye nem
kellett az elsı két rostára mennem a Bánffy György ajánlása miatt, mentem a
harmadik rostán. Tök jó feladatot kaptam, az volt a feladatom, hogy tök
csöndbe, semmit nem használva tizenegy fajta képpen próbáljam meg
eljátszani a szomorúfőzfát. Hát kilencszer meg tudtam oldani, tizenegyszer
nem, de hát sikerült, és jó volt és minden, de tudtam azt, hogy hiába államilag
finanszírozott képzés mégis iszonyat mennyiségő pénzbe kerül a nyelvtan
tanár, a tájszólásom miatt sokszor a horvát miatt is sokszor furcsa szavakat
mondok magyarul, hogy én is csodálkozom rajta. Aztán így tök jó volt, de
aztán meg lett beszélve, hogy a költségek felét összeadja a cigány
önkormányzat, a másik felét a horvát kisebbségi önkormányzat, az anyagiakról
sem volt szó, hanem akkor a Kern András tett fel egy kérdést. Van-e zsidó a
családban, és én akkor azt kérdeztem, hogy nem tudom, hogy erre most mit
kellene válaszolnom. Mi a pozitív, ha van, vagy hogy nincs, és akkor azt
mondta, komolyan kérdezem. Mondtam, hogy nincs, azt mondja akkor az
komoly probléma, színész a családban? , az sincs, tehát így komolyan
abbamaradt. Bánom is meg, nem is, de igen is meg nem is, én úgy gondolom,
véletlenek nincsenek, mindennek megvan az oka, mindennek megvan az ok -
okozati tényezıje, biztos a jó isten akarta, hogy ne menjek, és ne a külker
fıiskolán maradjak, hanem ez is legyen. Az egy dolog, hogy én nagyon
szeretem a gyerekeket, meg van tizennégy keresztgyerekem, de így utolsó elıtti
nap fölkeltem, mielıtt be kellett adni a jelentkezési lapokat, én védını leszek.
Tímea
107
Kereskedelem után egészségügy, az gázos, de hát így tetszik, vannak itt is jó
tanárok, van akit nem komázok.
- Hogyan jelenik meg nálatok a kisebbségekhez való tartozás? Vannak-e
szokások, amit tartotok?
- Az anyukám a cigány kisebbség elnöke, az apukám meg a horvát kisebbségnél.
Mi szokásokat nem tartunk, csak egyetlen egy dolgot, azt is csak a mama miatt,
a virrasztást, ha meghal valaki a családban. Ott összegyőlik ezer ember, és ott
beszélgetnek a halottról, meg énekelnek, meg imádkoznak, meg ilyesmi. De
mást mi nem. A horvát szokásból az anyunak annyit kellett megtanulnia, hogy
karácsonyra „mászlicát” kell neki csinálni, olyan mint a kalács, mint a beigli,
csak kicsivel másabb és kelt tésztából van. De nincs otthon olyan szokás, amit
úgy tartanánk, de buliba szívesen elmegyek, vagyis bálba, mert jobban szeretek
bálba járni, mint akármilyen diszkóba menni, meg ott azért mindenkit ismerek,
és ugye helyben van a bál, tehát bálokba nagyon szeretek járni, az anyuék nem,
talán évente kétszer mennek el, lehet hogy ık nem szeretnek bálba járni. De
lehet, hogy csak fáradtak, vagy nincs kedvük elmenni, vagy nem tudom.
Márpedig megoldható lenne. Az Öcsi is mondja- Menjetek el a bálba! , de ık
nem mennek.
De én egyszer voltam eredeti, autentikus cigánybálon a Kalyi Jag játszott,
Sátoraljaújhelyen, az buli volt, az úgy odavágott. A szüleimmel voltam, az
nagyon szuper volt. Az tényleg az eredeti volt, csak kanalak, gitár, meg ilyenek
szóltak, az nagyon szuper volt. Szeretem ezeket a bulikat, csak nagyon ritkán
vannak, nagyon eldugott helyeken, nagyon nincsen közprédára téve, ezt is csak
véletlenül tudtuk meg, meg hát ugye nagyon drága a belépı, itt is
huszonkétezer volt egy jegy. A Kalyi Jagot nagyon szeretem, van ötven
egyetemistája akiket támogat, nagyon híresek, bejárták már a világot satöbbi,
pénz van egy csomó, és támogatják a rászoruló egyetemistákat, fıiskolásokat
ez pozitív, nagyon tetszik.
- Érzed-e magadban a kettıséget, cigány – horvát keveredést.
- Van sok pozitívuma és van sok nehézség is benne. A viselkedési dolgokkal van
a probléma elsısorban, tehát hogy mondjam, mikor elmegyek buliba, akkor
tök pörgıs, akkor anyu vére az úgy belerak tíz lapáttal, akkor az úgy nagyon
jó. Ha elmegyünk egy horvát bálba, akkor az apu vére, tehát akkor is ilyen kis
pörgıs, de érzem én ezt a kettısséget. Apu anyukájáék nem igazán fogadták be
az anyukámat szerintem, meg hát most ott volt nálunk nagymamám, hogy az
anyu beteg volt, és én mindig azt veszem észre, hogy nem igazán komázzák az
anyukámat, jobban mondva az egész családját. Nem mutatják ki, nem is
mondják persze, nyájaskodóak, de azért ez rosszul esik. Tudom, hogy nem illik
ilyet mondani, meg nem szabad ilyet mondani de az anyukámért bármire is
Tímea
108
képes lennék, nem az hogy az apukámért nem, de az olyan az apu és kész.
Szeretem, de szeretem az apukámat, de inkább tisztelem, de az anyukámért
ölni tudnék. Tehát ez így van, és ha lejönne a Jó Isten és azt mondaná, hogy
meg kellene halnom az anyukámért, akkor én bármikor, gondolkodás nélkül,
teljes mértékig. És olyan rosszul esik, mikor látom, hogy úgy nyájaskodnak
vele, és az anyu olyan naiv, de olyan naiv, hogy az valami hihetetlen, és ezt nem
veszi észre.
Más dologban nem, de az úgy jó, hogy horvátul folyékonyan beszélek, a beás
cigány nyelvet, pedig megértem. Beszélni nem tudok, de megérteni megértem.
De ez tök szuper. Így ez a kettısség ez így egybe tök jó. Amikor éppenséggel
szociológián, vagy akárhol írunk órán, és mikor éppenséggel szóba kerül a
téma, a nagy bizonyos téma, a darázsfészek, amibe belenyúlni nem mindig jó,
akkor tök jó, mert tudok példákat mondani a saját életembıl pozitívat -
negatívat. Hátrányom még nem származott belıle, csak elınyöm.
- Otthon anyukáddal nem szoktatok beásul beszélgetni?
- Velünk nem , de szüleivel igen – csak nagymamám él, nagypapám nem anyu
felıl, meg hát a testvérei között is. Az érdekes, hogy az apukám is tud beszélni
beásul, az anyukám is tud beszélni horvátul, és ık ketten szoktak beszélni, és
az öcsém az nem tud se cigányul, se horvátul, csak a hugom. Aztán ha van
olyan dolog, vagy olyan dolgot akar mondani, amit ne tudjon meg az öcsém,
akkor vagy horvátul, vagy cigányul mondja mind a kettı. Az nagyon jó, és az
apu testvérei is tudnak cigányul. Apuék tizenheten vannak testvérek, de ebbıl
csak öt édestestvér, négyen tartják szorosan a kapcsolatot, a többi az hol
apáról, hol anyáról származnak. Tehát ık horvátként azt az életet élték, amit az
anyuéknak kellett volna, pedig az anyuék is öten vannak testvérek. Most már
csak négyen, mert nagybátyám meghalt. Aztán így az öt testvérbıl négynek
cigány felesége van, az ötödiknek meg valami arab nıje van. Tök keveredés az
egész. Aztán azért furcsállom még az elızıhöz visszatérve, hogy aztán mikor
az apuék mennek el a mamáékhoz, akkor a mama tök normális. Az anyu
anyukájáék, cigány részrıl, ı nem tesz különbséget közöttük. Bár nagyon
ellenezték a kapcsolatukat anyuval, már régen, huszonnyolc éve házasok
anyukámék, huszonnyolc éve jöttek össze. Anyunak ı volt az elsı és utolsó
pasija életében. Nagyon ellenezték az anyu szülei, mert hogy az úgysem lesz jó,
mi lesz abból, ha egy horvát egy cigánnyal összeáll, és mért nem marad a
suszter a kaptafánál, szóval voltak ilyen dolgok, hogy miért nem cigány
emberhez megy férjhez, meg ilyenek. Aztán leszámítva azt a két év
mosolyszünetet hál Istennek mi jól élünk. Építettek anyuék egy négyszobás
családi házat, tetıteres, van autónk, van kutyám öt darab rottweiler, négy
kaukázusi. Sajnos a cigány átlag nagyon-nagyon szegény, de mi azért egy
Tímea
109
kicsivel jobban élünk, nem úgy élünk jobban, tehát hogy a középréteg felé,
nem. A cigányokhoz képest jobban élünk. Tehát a faluban van kilenc család és
a kilenc család közül, mi élünk a legjobban, de ezt nem izébıl mondom, de így
van. Egyik sem építkezett, egyiknek sincsen normális családja, valamelyik
alkesz a kettı közül vagy a nı, vagy a pasi, csak gyártják a gyerekeket
mindenáron, és csak családi pótlékból élnek, vagy ebbıl, abból élnek és hát ez
nagyon negatív. De van egy-kettı, aki megpróbál kiszakadni így a többi közül
ott a faluban a kilenc családból, de van amelyikkel tök jól ki lehet jönni. De az
anyukám kijön az összessel, mert az a feladata, hogy segítse ıket ugye. Van
még egy tanár, akik hasonlóbbak mint mi, ık a szomszédaink ott is a Melinda
btk-s, pszichológiát tanul, az öccse pedig most fog érettségizni, mert a
húgommal eggyel idısebb. Ott is megpróbálják azt a szülık, hogy mindent
megadni a gyereknek, és menjen tanulni és tanuljon. Az a baj, hogy nagyon
kevés cigány család gondolkodik így, és ez nagyon negatív. Nem látnak semmi
jót az életben, én sem nagyon. Hogy mondjam, nem ragaszkodnak a
dolgokhoz, nem próbálnak valamit tenni, a maguk kis szürke mivoltjából
élnek, ahogy élnek, nem foglalkoznak semmivel, lesz ami lesz majd holnap
másképp lesz, vagy holnap is lesz egy nap, vagy nem foglalkozunk vele. Szóval
ezek rossz dolgok szerintem és olyan bántó, hogy nem akarnak kitörni, pedig
sokkal jobban tudnának.
Szerintem a mai cigányság itt ma Magyarországon, ha valakinek azt a szót
mondod, hogy cigány csak a negatív dolgok jutnak eszébe. Vagy a nagyon
negatív, vagy a pozitív, de inkább csak negatív, inkább így mondom. De ha
pozitív dolgot mondom, akkor mindenkinek csak a Száztagú Cigányzenekar jut
az eszébe, hogy jól élnek. De magába a köztudatba a cigányság úgy véste be
magát, hogy lop-csal, meg mi. De én nem mondom, hogy nem, mert hogy ez is
hozzá tartozik, de az az egy oka, hogy általánosítanak az emberek, mikor
véleményt alkotnak. Ha ez itt elgépezte a fizetését, na a hülye cigányok
elgépezték a fizetésüket. Tök általánosítanak, ez nagyon-nagyon rossz. Errıl
szerintem meg csak a média tehet, mert mindig csak olyan dolgokat mutatnak
be tévébe, rádióba, újságba, ami negatív. Pozitív dolgokat nem mutatnak be.
Volt Roma Parlament is, nagyon jó dolog volt, hogy négyszázkilencvenhét
tudom, hogy ez nem nagy szám, de négyszázkilencvenhét egyetemista roma
fiatal jött egyszerre össze. Most az országba elvileg vagyunk vagy ötezren
elvileg, mondjuk nem tudom, hogy hol, de négyszázkilencvenheten
összejöttünk és egy akkora nagy banzájt csaptunk, és annyira jó volt. Volt aki
orvosnak tanult, harmadéves, negyedéves, volt aki jogásznak tanul ezek tök jó
dolgok. Azért vannak velem egyidıs fiatalok, akik megpróbálnak kitörni, és ez
falun abszolut nincs meg, hogy visszatérjek a szüleimhez. Se munkalehetıség,
Tímea
110
se semmi és akkor mibe látják a világot? Összeszednek valami pasit, szülnek,
jönnek a gyerekek, jön a nagy családi pótlék, aztán eldöglıdünk, mert mást
úgyse tudnak csinálni. S ezen a mentalitáson, ezen a gondolkodásmódon
kellene szerintem változtatni elsısorban.
- Ott a falutokban mennyire tartjátok a régi hagyományokat, tudjátok azt
honnan jöttek ıseitek?
- Semennyire, abszolut semennyire. Talán az anyukám, például ı szokott punyát
sütni, az kenyér végül is, csak házilag csinálják meg, ez az egyetlen dolog, és a
virrasztás amit megtartunk. De mifelénk nem, a szó szoros értelmében nem.
De hat faluval odébb van Gilvánfa, ott 98%-os a cigány lakta rész ott jobban,
de én szeretnék belekostólni ezekbe, otthon rengeteg könyvünk van errıl, mert
érdekel minket a családban, de nem. semmi, mert ez gond mert az értékeinket
meg kellene tartanunk. Én tök úgy vagyok vele, ha megkérdezik milyen
származású vagyok, én elıbb mondom, hogy cigány utána azt, hogy horvát. A
húgom meg pont fordítva, ı azt mondja, hogy horvát s azután, hogy cigány.
Nem tudom, de picit szégyelli, de nem tudom, nem nıtt még fel hozzá úgy
isten igazából. Végül is az anyucinak a kicsi lánya, meg az apucinak a kicsi
lánya, merıben még annyi pofont nem kapott az élettıl, mint én, és ı otthon a
szárnyuk alatt húsz kilométerre tılük. Arra képes a húgom, hogy hazajön
háromnegyed négykor, kajázik egyet és hat órakor visszamegy Szigetvárra a
kollégiumba.
Tök elmennék valahova ahol csak cigány hagyományokat mutatna be és
megnézném, mert más az, ha látja valaki a könyvben, meg ha megnézném, ha
azt csinálja is. Érdekes dolgok.
- Ha nem probléma elmondanád mi történt a nıvéreddel, hiszen ez nagyon nagy
tragédia egy család életében.
- Iszonyatos nagy tragédia volt a családban. Az én nıvérem védınınek tanult,
negyedéves védınıként halt meg. İ Kaposváron tanult, autóbalesetben haltak
meg, ı is és a vılegénye is. Azért jöttek csak haza, semmi másért csak úgy
elmondják, hogy tesóm terhes és hát négy órakor még beszéltünk vele. Nálunk
ez úgy zajlik, mikor még így kollégiumba vagyunk meg mindenfele, akkor az
anyu úgy elıtte este felhív bennünket, vagy délután kinek mit fızzön, ha
hazajön és ha mind a hárman, vagy négyen hazajövünk, másfajtát fız. Péntek,
szombat, vasárnap mindig az van amit mi szeretnénk. És négy órakor még
beszélt vele és háromnegyed ötkor, jött a km, a körzeti megbízottunk, és
közölte, hogy gáz van, és ugye mi ezt nem hittük el, beültünk az autóba, én
vezettem, apukám mellettem, 160-nal repesztettem. Akkor odamentünk, na
akkor az anyukám nagyon rosszul lett. Kispolskival jöttek haza, és egy
kamionnak ütköztek. A nıvérem az szörnyethalt, ott a helyszínen, a vılegénye
Tímea
111
meg tizenkét órával rá halt meg. A nıvéremet elvitte a hullaszállító, ja és
nekem kellett azonosítani ugye, mert én voltam az egyetlen nagykorú, az
anyukám rosszul lett, elvitte a mentı, az apukám is rosszul lett, ıt is elvitte a
mentı, hát valakinek azonosítani kell a hullát. Nagyon össze volt roncsolódva,
és csak a karjáról ismertem meg, mert jellegzetes tetoválása volt a nıvéremnek,
és tudtam, hogy ı az. És akkor még nem is voltam ki, vagyis kivoltam, de nem
teljesen. Úgy elvoltam és ennyi, és bementem a korházba Attila után, ı a
nıvérem vılegénye, aki életem nagy szerelmének a bátyja volt. Tehát ugyanazt
éltük át mi ketten, tudtuk mi a pálya. Mégis azon imádkoztam ott az intenzív
osztály elıtt, hogy ne maradjon életben, mert akkor isten se mossa le róla, hogy
ı volt a hibás, pedig nem ı volt a hibás, hanem a kamionsofır. De sajnos
mind a ketten meghaltak, persze jobb lett volna, ha mind a ketten életben
maradnak. Akkor teltek-múltak a napok, amíg nem érkeztek meg a
nagynénémék a temetést lebonyolítani, addig meg minden a nyakamba szakadt.
Elıtte való hétvégén nagyon összevesztem a tesómmal, nagyon-nagyon, mert
elvitte a vókmenemet, anélkül hogy szólt volna, és visszarakta elem nélkül, én
meg hallgatni szerettem volna. Aztán veszekedtünk egy sort, kettıt, hármat, és
mondtam neki, hogy úgy utállak. Ment vissza vasárnap Kaposvárra és azt
mondtam neki, hogy úgy utállak, annyira utállak és ha van isten, többet nem
jössz haza. Többet nem jött haza, mai napig lelkiismeret furdalásom van,
nagyon erıs volt, nagyon fölidegesített. Aztán soha többet nem jött haza.
Pedig úgy lett volna, hogy megkapja a diplomát, és egybe lett volna a
lakodalom, diplomaosztó meg minden. Szők családi körben lett volna a lagzi,
hétszáznegyvenen lettünk volna. Mi felölünk háromszázötven-négyszáz
ember, az Attiláéktól is ugyanennyi. Nagy a rokonság, már minden le volt
foglalva, az apukám már levágott tizenöt disznót, és már minden megvolt.
Rohadt volna le az egész, nem lett volna probléma csak a nıvérem egészbe
jöjjön haza. Itt nem az a gáz, hogy mennyit beleöltek az anyuék, csak hát
nagyon rossz dolog volt. Az anyukám az meg van törve, mint akit egész
életében apukám verte volna, vagy nem tudom. Anyukám negyvenhat éves, de
valaki ránéz az azt mondaná hatvan, hatvanöt éves, annyira megtört az arca az
valami hihetetlen. És itt lesz a karácsony, és ismételten nagy cirkusz lesz,
amióta meghalt a nıvérem, azóta utálom a karácsonyt. Tehát jó a karácsony,
szeretem a narancsba döfködött szegfőszeg illatát, szeretem a halk zenét,
imádok karácsonyfát díszíteni, de ennyi. Innentıl kezdve győlölöm a
karácsonyt, mert minden áldott karácsony nıvérem halála óta, avval telik hogy
nagy veszekedés este, szenteste, mert az anyukám minden áldott évben
megterít a nıvéremnek. Minden áldott évben, és akkor van a nagy sírás-rívás,
ritkán van együtt a család, ahányan vagyunk annyi felé járunk, és csak vasárnap
Tímea
112
szoktunk együtt ebédelni, és akkor apu imádkozik, nem minden nap csak
vasárnap, de akkor apu elkezd imádkozni, ez ugye nagyon rossz, amikor elkezd
imádkozni, akkor anyu kifakad, és sírva fakad karácsonyi vacsoránál. Amikor
megjövünk a templomból, akkor az anyu sírva fakad, akkor a tesóm is, akkor
az apu is, akkor az apu lerántja a nıvérem tányérját, amit anyu kirakott,
összetöri, cirkusz, az egyik jobbra, a másik balra, a harmadik erre, és mindig
kihől a halászlé. Akkor visszakerül a hőtıbe, senki nem eszik semmit karácsony
szenteste. Mikor elsı nap amikor jönnek, senki nem szól senkihez, mindenki
bevonul a saját kis szobájába és ott elvan. Onnantól kezdve tök rossz. Úgy elsı
este szoktak jönni a mamámék, meg mittudom én, akkor az úgy már jó, de
Szenteste nálunk így telik most már három éve. És minden áldott évben én
terítek, direkt nem terítek a nıvéremnek, azért mert tudom, hogy az anyu
milyen és nem tudja elengedni a tesómat. Nem tudom, minden nap kijár hozzá
a temetıbe, amióta meghalt, és kikerült ugye, de nem volt ott a temetésen,
annyira rosszul lett és annyira kész volt szegénykém. Nem hoztuk ki se az
anyut, se az aput. Gáz volt, ott volt az összes osztálytársa, és megkapta a
diplomáját és bele lett téve a koporsóba mellé, és dupla temetés volt ráadásul.
Tök értelmetlen halál volt. S azóta az anyukám minden áldott nap visz friss
virágot neki, tényleg, és ezt nem tudja megemészteni se az anyu, se az apu. Én
ezt tudom, de ez nagyon rossz. És most itt a karácsony megint, mentünk
vasárnap is a Tescóba, költöztem be a kollégiumba és vásároltunk mittudom
én szalvéta, levesporok, meg minden ilyen hülyeséget, ami kell egy
kollégiumba. Mindenbıl duplát vesz, de nem tőnt fel neki sem, tényleg én nem
tudom, de mindenbıl duplát vesz. Miért veszel duplát mindenbıl, a tesómnak
van minden a kollégiumba könyörgöm. Ja, tényleg – és úristen tényleg, és
akkor visszapakolt. Úristen a tesóm! Anyu azt akarod, hogy karácsonyra ne
menjek haza? Már csak egy hét van vissza! – és nem kell nekem ennyi.
Ma este megint jönnek, megyünk vásárolni, valami Gálamősor lesz itt a Rácz
Aladár Közösségi Házban, s jönnek be az apuval, a falubusz jön tılünk,
valamit már szerveztek megint, aztán megbeszéltük, hogy elmegyünk elıtte
Tescoba. Öt óra körül jönnek a kollégiumba, s akkor elmegyünk Tescoba,
Metróba és megvesszük mi anyuval a karácsonyi ajándékokat. S voltunk otthon
a hétvégén, s mindenkinek le lett zsírozva, hogy kinek mit veszünk, már mi így
ketten az anyuval, mi mindig ketten megyünk a húgom meg apukámmal, tehát
ık ketten meg mi ketten. Az öcsém az hol velünk van, hol az apuékkal. De
inkább úgy szoktuk, hogy inkább az apuékkal legyen, mert ha karácsonyi
ajándékot vásárolunk, akkor spicli és beköpi a többieknek, mit vettünk. S
mentünk be a Tescoba és nekem olyan forgószék kell, mert nekem az nagyonnagyon
szeretném a számítógép asztalomhoz, mert nincsen, csak egy
Tímea
113
nyomorult székem van, ráülök recseg-ropog. Bementünk a Tescoba, és akkor
kettıt akart venni anyu, hát mondom: Minek kettıt anyu? Ja, tényleg. Sokszor
úgy csinált mintha nem is esne le, de tudom azt, hogy ezt ıneki. Meg az
apunak inget vettünk, meg kabátot veszünk, és a húgomnak kabátot, és akkor
mindig mondja, de a Marika – mert Marikának hívták a nıvéremet- de a
Marikának mit veszünk?- és akkor ránézek, és mindig mondom neki, rózsát.
Akkor tök könnybe lábad a szeme, de nem sír, nem sír szegénykém. Kilépünk
az ajtón akkor potyognak a könnyei. Karácsony délután akkor kimegy az egész
család a temetıbe, mindenki visz egy szál virágot a tesómnak. Ez nagyon gáz
dolog, ezt nem kívánom senkinek. Biztosra veszem, hogy nincs annál rosszabb
dolog, mint ha valaki saját gyerekét elveszti. Nem kívánom senkinek. S emiatt
szerintem nem járnak az anyuék sehova, könyörögni kell nekik, hogy menjenek
valahova. Most ismételten itt van a karácsony és nagyon hamar eltelt ez az év,
már december van, ugye. Megint nagyon rossz, és megint tudom mi fog ránk
várni. Megint jól fog indulni és megint rosszba fulladni. És minden áldott
évben megígéri, hogy nem fog ilyet csinálni, de ha arra kerül a sor akkor
mégsem. Nagyon rossz dolgok.
- Virrasztáson sem volt ott anyukád?
- Nem, anyu egyszer volt az anyu és az apu virrasztáson. Hat napot volt a tesóm
föld fölött, mikor meghalt, tehát hat napra rá halála után temették el. Hat
napon át ment e virrasztás, akkor éjjel- nappal. Mert ilyenkor hazaadják a
halottat egy éjszakára legalább, és akkor ott vannak a nénik, imádkoznak, de
nem adták haza a tesómat. Ott voltak ilyen vén nénik, aztán imádkoztak le –
föl, rossz dolog volt nagyon. Egyszer volt az anyu a virrasztáson. Egyszer volt
az apu is, nem volt többször. İk amikor megtudták az anyu utána másfél
hónapig bent feküdt Mohácson a pszichiátrián, az apu meg Szigetváron a
pszichiátrián másfél hónapig. A nıvérem mielıtt megszületett volna öt éven
keresztül próbálkoztak babával és nem jött össze. Az Istennek nem jött össze
és az ötödik évben elıpottyant a nıvérem, én rá négy évre és a húgom
véletlenül jött. İrá már azt mondták az orvosok, hogy már nem fog
megszületni, mert lehetetlen, hogy az anyu terhes legyen, aztán mégis,
hálistennek. Az anyut is elítélték, mert majdnem huszonkét éves volt, mikor
szülte a nıvéremet, hát ı náluk már ilyen idısen legalább három gyereknek
kéne lennie.
Na azt, hogy az anyu, abban az idıben nem volt szerintem semmi, elmenni
valaki szakmát tanulni, fıleg cigányként. És ı elment, Kaposváron fonónınek
tanult. Amire nagyon-nagyon büszke vagyok, hogy együtt érettségiztem saját
anyukámmal. Ez így tök pozitív volt , ezt el kell, hogy mondjam, mert ez olyan
jó volt. Mondtam, hogy két példányba kérem, hogy másoljanak és „Kinek
Tímea
114
viszed?”- Hát az anyukámnak!” Nagyon jó volt. és akkor kérdeztem, hogy
Tudtad? , Tudtad?- és az nagyon jó volt. Azt mondta nagyon szeretne
elkezdeni fıiskolára járni, talán szociológiára, de nem mer belevágni. Mert nulla
az önbizalma, mert mit fognak szólni, ı negyvenhat évesen iskolába fog járni
és izé. És akkor én mindig mondom neki, van az ismerısöm, a Gyuri, akinek
van hat gyereke és negyvenkét évesen beült az iskolapadba. Nagyon becsülöm
és tisztelem mert beül az iskolapadba. Most elvileg úgy van, hogy beadja az
anyukám a jelentkezési lapját, úgy hogy meglátjuk. Én nagyon szeretném. Az
apu is gyızködi. Az apunak érettségije van, meg technikuma. Az anyu Sellyére
járt iskolába hetente három és fél napot jártak és mellette dolgozott. Könyvel
mellett.
- Hogy lett végül is könyvelı anyukádból?
- Fonónıként nem tudott elhelyezkedni, aztán elvégzett egy sulit, utána még
egyet, meg még egyet, egészen addig, míg nem ütközött abba a problémába,
hogy már szükséges lenne az érettségi. Nem is tudott volna fonónıként
érvényesülni, mert a szemei tönkrementek. Nagyon erıs szemüvege van,
amikor olvas, napközbe nem hordja, de mikor olvas akkor tök vastag
szemüvege van szegénynek. Munkaügyin keresztül elkezdte ezeket a sulikat,
akkor kell az érettségi, akkor elvégezte az érettségit. Egyéves OKJ-s képzésre
kellett neki mennie, és akkor végül is mérlegképes könyvelı az anyukám. Csak
nem nagyon szereti csinálni. Egy idıben nagyon-nagyon szerette, mindene
volt, de bizonyos idı óta nem rajong. Meg arra felénk, meg az anyunak nincs
olyan ismeretségi köre, nem neki, mert mai napig van nyolc-tíz vállalkozás,
akinek ı csinálja a könyvelését, de hogy mondjam, de nincs az az isten igazából
olyan, na most nekifeszülök és csinálom. Ez a törzsgárda. De mellette ı
nyugdíjas, mert e derekával vannak gondok szegénynek, operálták kétszer,
most másfél hónapja ki kellett pakolni, teljes mértékig. Tüdıtágulása van
szegénynek, úgyhogy altatni se tudták, csak gerincbe érzéstelenítették, és úgy
volt neki a mőtétje, lelkemnek. Most már azért jól van, nagyon – nagyon
örülök, sokáig éljen, mert nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Tudom,
hogy ez gyerekesen hangzik, de én arra kérem a Jó Istent, hogy úgy haljunk
meg, hogy ha tudom, hogy az anyukám meg fog halni a közeljövıben, akkor
egy perccel elıtte haljak én, utána egy perccel meg ı. Mert én nem vagyok még
elég érett arra, hogy én ezt fel tudnám dolgozni, én tuti, hogy akkor elkezdenék
piálni, vagy a sulit otthagynám, hiába az apukám vasökle, meg a vasszigor, de
tényleg nem érdekelne. Egy dolog érdekelne, az öcsém. A húgom is már
tizennyolc éves lesz, illetve a tizenhetet töltötte be októberbe,, de a húgomat se
kellene féltenem, egyedül az öcsémet sajnálnám az egészbe. De tuti, hogy
elzüllenék, vagy rossz társaságba belekeverednék. Én ismerem magamat, mert
Tímea
115
már volt rá példa a rossz társaságra, nem arra, hogy elzüllöttem. Ha nincs az
anyukám, akkor én tuti, hogy nem vagyok fıiskolás, nem lennék már három
éve fıiskolás. Nem lennék kitőnı tanuló, nem vagyok kitőnı tanuló, de erıs
közepesnek érzem magam. Mert, mert minden áldott héten rágja a fülem, és
rágja a húgomnak is, és rágta a nıvéremnek is.
- Mit mond az anyukád?
- Hát mindig azt mondja, hogy ne jussunk olyan sorsra, mint ık jutottak,
mindig. A mindennapi megélhetésért úgy kell megszenvedni, azért arrafelé
nincsen ám munkalehetıség, semmi, de semmi. Az, hogy az anyu
negyedévente csinál öt könyvelést. Annyi pénzt kap az öt könyvelésért, ha
lebontjuk havi összegekre, nincsen ötvenezer forint, mintha minimálbérért
dolgozna. Ennyi. Meg az apu minimálbéres fizetését, ugye mi is a kilencvenes
években kezdtünk el építkezni, akkor épültek föl anyuék, akkor volt kölcsönük.
Még mindig van kölcsönük. Akkoriban assz’em, egyszer hatvanezer forintot
vettek föl, na abból még van vissza vagy húszezer. Aztán még utána volt még,
gázosabb volt hat- hétszázezer forintnyi, abból is van vissza, most már nem
sok, de az már le fog járni lassan, pár hónapokon belül. Tizenhárom év után
azért ez durva szerintem, azért ez így sok. Nem tudom, hogy lehet még mindig
húszezer forint tartozásuk. Na mindegy! Mindig azt mondja, hogy nézzek
körül, meg hogy nem mindenkinek adatik az meg, ami nekünk megadatik.
Nézzem meg, hogy nálunk sokkal szarabban is – mi se élünk valami fényesen,
de nálunk sokkal rosszabban is élnek, tanuljunk. Legyen belılünk valami,
tudjunk családot alapítani, tudjunk nekik mindent megadni, mert mindig azt
mondja az anyu, hogy annál szörnyőbb dolog nincsen, és én, hiába mondja ı
ezt nekem, én ezt nem tudom úgy átélni, mint ı. Én higgyem el nincs annál
rosszabb mikor egy anyának azt kell mondani a gyerekének, most nincs. Tudja,
hogy szüksége van rá, most kellene neki, de egyszerően nem tudja azt
megtenni, és a saját gyerekének nemet kell mondani. Biztos nem egy kellemes
érzés, de én még nem tudom. Mindig azt mondja, hogy ez legyen elıttem.
Ezért tanuljak, hogy legyen egy szakmám, tudjak benne dolgozni, el tudjam
tartani a családomat, de ne csak én, hanem közösen a jövendıbeli életem
értelmével, de ne legyek senkinek a kapcarongya, hanem a magam ura legyek.
Mindig ezt mondja, és a tesómnak is azt mondja. Mindig azt mondja, hogy
utána hozzáteszi, hogy ne foglalkozzunk mi ı velük, hogy nekik mennyi
pénzük van, vagy mennyi pénzük nincsen, mert ezen nem múlik, mert ha kell
ık fıtt krumplit esznek hétrıl –hétre. Nem ı miattuk nem fogunk mi tanulni,
ha az életben nem akarunk tanulni, mert ık megadnak mindent. Jó nem
mindent, de megpróbálnak megadni mindent, nem rajtuk múlik, csak rajtunk
múlik ez az egész.
Tímea
116
- A párkapcsolatodban ezt az elképzelést hogy látod megvalósulni, vannak –e
elvárások a szüleid részérıl?
- Vannak. Tehát az én kedvesemet azt tiltották tılem másfél évig, mert azt
mondták, hogy nagyon nagy a korkülönbség közöttünk. Na most a különbség
az két év és két hónap közöttünk. Most az anyukám és az apukám között
kereken egy év van, tehát az anyukám is szeptember másodikai és apukám is
szeptember másodikai. Kereken egy év van közöttük.
Úgy elvárás, na most cigány legyen, vagy horvát ilyen úgy nincs. De úgy
nagyon megnézik, hogy ki az. Ki jöhet be, meg mittudom én, és inkább az apu,
nem az anyu. Az anyu az olyan tök jó, úgy el tudok vele beszélgetni, mint egy
barátnı, sıt ı a legjobb barátnım. Stikában dohányzunk mind a ketten, apu
elıtt nem lehet. Ez úgy zajlik, hogy apu is stikában dohányzik, meg az anyu is,
de így egymás elıl. Jó az anyu annyi cigit szív el, ahány kávét iszik, ha kettıt
akkor kettıt, ha egyet se, akkor egyet se. Tök jó, mert akkor kimegyünk a
kazánházba így anyuval, így kisomfordálunk. Gyorsan megissza a kis kávéját,
elszívjuk a cigit, gyorsan bemegyünk, mintha nem történt volna semmi. Akkor
ugyanez megtörténik apukámmal is, ez tök jó. Meg úgy tök kiegészítik egymást.
Hiába vagyok huszonegy éves, de el kell kéretıznöm, ha menni szeretnék
valahova. Megállok ott az ebédlı közepén, és mondom, na anyu elmehetek
buliba?, kéretızz apádtól!. Apu elmehetek buliba? – Kéretızz anyádtól!, na jól
van, akkor megyek buliba. Nem iszok, nem alkoholizálok, csak cigizek, de azt
csak stikába. Cigim az általában mindig van, ha megyünk buliba barátnıkkel
vagy barátokkal. Akkor az anyu kirak az asztalra hat-hétszáz forintot, nálunk
Fokon se belépı meg semmi, meg hát barátnım a kocsmáros, inni nem iszom,
most kólára ötszáz forint bıven elég. Megkérdeztem a húgomat, vele is
ugyanezt csinálják. Bejön a szobámba anyu, ad még háromszáz forintot, tedd el
de apád ezt meg ne tudja. Nem anyu semmi gond! És akkor mindig az apu jön
utánunk, ı zárja be a bejárati ajtót, hogy a kutyák be ne jöjjenek, és akkor ı is
ad két- háromszáz forintot. Tedd el, de anyád meg ne tudja! Így lesz apu!- és
akkor jó. A párkapcsolatomról – másfél évig nagyon tiltották tılem a Bélát, jó
hát gázos is volt a helyzet, én voltam tizenöt-tizenhat, amikor én összejöttem
vele, de ı már közelebb volt a tizennyolchoz, mint a tizenhéthez, idıs ı
énhozzám, meg mit tudom én. Miért a Béla, miért horvát, apukámnak nem
tetszett, de még ha az anyukámnak nem tetszik, de az apukámnak nem tetszett,
és én ezen nagyon csodálkozom. Na mindegy. Másfél év után kénytelenek
voltak beletörıdni, én azt mondtam, hogy ıt nagyon szeretem, ı az én
életemben a nagy ı. Az apukám meg azt mondta, úgyis össze fogunk veszni.
Mondjuk összevesztünk csak három év hat hónapra. Tehát nem mindegy.
Aztán a végén már tök megszerették. A húgommal is most tök ezt játsszák el,
Tímea
117
van egy barátja most már két éve, és vele is ugyanezt csinálják. De a
nıvéremmel meg nem csinálták ezt. A nıvérem hazament bejelentette, hogy
neki van egy pasija. Elkerült Kaposvárra, mert még érettségi elıtt összejött az
Attilával, és hat év után akartak összeházasodni a baba miatt, és amúgy is
nagyon szerették egymást. Rossz volt rájuk nézni, tényleg ıszintén látszott
rajtuk, hogy tök szertik egymást. Turbékoltak feszt, na mindegy. Az Attila az
nem, az elsı pillanattól kezdve, apu levitte a pincébe, meg izé, kimentek a
kertbe. S a Bélámmal, aki mellesleg az Attila öccse, azt meg tök utálta. De
húgom pasiját is utálja api, nem szereti, ha ott van nálunk. Mert bejön
hozzánk tíz órakor, hogy most már le lehet feküdni, és akkor mindenki tudja,
hogy ez mit jelent, akkor el kell menni. Pedig az apukám nálamnál magasabb,
vékonyka, kis giliszta szinte, de aztán olyan hangja van neki, hogy azt valaki azt
kívülrıl meghallja, az hinné hogy száznyolcvan kilós ember beszél ott most
benn, akkor mindenki hazamegy. Meg hát ilyesmi nincs nálunk, fıleg ha apu
otthon van, egy pasi ott aludjon nálunk. Jézus Úristen! Ebbıl családi botrány
lenne, s akkor mikor Béla ott aludt, csak úgy aludt ott, vagy amikor már
elaludtak és hajnalba elment haza, vagy pedig mikor nem voltak otthon. Vagy
az anyu, mert az anyu egy picit engedékenyebb nem nagyon, csak egy picit.
Elvárásaik nincsenek, csak egyetlen egy dolog van az apunál, hogy azt mondta,
hogy becsületes legyen és dolgos. Nem érdekli, hogy ki, mi cigány, horvát,
szerb, sánta, béna, vak, ıtet nem érdekli, nekem legyen jó, csak hát tudjon
dolgozni. Az anyu meg azt mondja, hogy ne idiótát keressek magamnak, és
mindig hozzáteszi, hogy ne cigány pasit. De ı azt mondta, hogyha az én
szerelmem cigány lesz, ı neki áldás békesség, ı neki semmi nyoma nincs
abban, isten áldjon meg bennünket, de inkább ne. Azt mondta, majd ha nagy
leszek, megértem, de még nem értettem meg. Sokszor szokott ilyen
humbugokba beszélni, inkább anyu, mint apu. Sokszor mindig rákérdezek, na
majd ha nagy leszel megérted.
Sokszor idegesít, de addig- addig amíg egy – két dolgot elkezd ködösíteni,
akkor még mindig nem értem. De úgy elvárása nincsen, csak becsületes legyen
és tudjon dolgozni. De szerintem ez korrekt tılük, s nekem jó legyen
természetesen.
A szüleid szétválásáról milyen emlékeid vannak?
Nehezen éltük meg, én voltam kilenc, a nıvérem tizennégy éves, nehezen,
nehezen éltük meg, de összeboronáltuk ıket. Egy hetet itt vagyok, egy hetet te
vagy ott, egy hetet ı van ott, mi M-ben, apu Fokon maradt, és akkor jártunk
így hétvégente egymáshoz, szóval nem volt jó. Aztán addig- addig főztük az
anyu fejét, meg az apu fejét is, így rágtuk az apu fülét is, amíg meg nem nyíltak,
és nem beszélték meg, és míg nem kibékültek. Az apukám miatt vesztek össze,
Tímea
118
mert megcsalta az anyukámat és a szomszédasszonnyal. Ez a legdurvább, mert
ı az anyukám legjobb barátnıje, mai napig. Jó akkor volt közöttük a
mosolyszünet, nem foglalkoztak úgy egymással, de nem úgy, hogy kígyótbékát
kiabáltak egymásra, csak hát, hogy mondjam, én se tudnék szépeket
beszélni, hogyha az én férjemmel, arról a nırıl, akivel megcsal a férjem. De
most tök jó megvannak. A szomszédasszony ma is ott van, anyukám jóba van
vele, mondjuk együtt járnak a boltba, temetıbe, meg mit tudom én, ık
elvannak. De ennyi, tehát így megmaradt, de tizenegynéhány éve ennek, s
véletlen kiruccanása volt állítólag apámnak. Hát nem tudom.
Az apu azért, na hogy mondjam, azért benne van az a horvát vér, nagyonnagyon
horvát vér, az a csajozós, az az arrogáns, az a mindenre elszánt, az a
hú! Hallottam sok szép történetet az apu fiatal életérıl, mennyit csajozott, meg
mit tudom én. Aztán az anyukámat vette el mégiscsak, szóval volt néhány jó
sztori. Aztán apukám végzettsége szerint autószerelı, s az anyu meg
fonónıként tanult, s a suliban már ık összejöttek, s azóta azt a két évet
leszámítva együtt vannak. De ez tök jó, huszonnyolc év egy pasi mellett,
nagyon sok. Nekem ebben a távlatban rengetegnek tőnik.
Ha visszatérünk a cigányságra szerintem ez se jellemzı a cigányokra, hogy na
most életük végéig egy pasi mellett él. Ha nem is egy pasi mellett, de
félrelépnek a cigány nık többsége – tisztelet a kivételnek - félrelép, a többsége
onnan is hoz egy gyereket, újból kibékülnek, újból összevesznek, azt újból
kibékülnek. Az a vándorlós élet úgy bennük van, szerintem. De az anyu ott tök
kitőnik a többiek közül, ott, talán egynek van ott szakmunkásképzıje, de az
anyu sose veri erre a nyálát, hogy neki mije van, de nem mutatja tehát ı arra
büszke, hogy ı a lányával együtt érettségizett, de ez olyan jó dolog szerintem.
Tök jó volt, mert kint állt, - mikor magyarból írtuk – apám is kinn állt, Bélám is
kinn állt, nıvérem is kinn állt, meg a tesóm is kint állt, és az egész család várt
bennünket. Na, hogy sikerült?- végül is ennek örülök, pozitív szerintem.
Vannak- e elvárásaid magaddal szemben?
Hát szeretnék egy férjet magamnak, védını szeretnék lenni, szeretnék
dolgozni, egy gyereket szeretnék, maximum kettıt, de inkább egyet, úgy
huszonnyolc és harmincéves korom között szeretném szülni, ez a terv.
Addigra szeretném kiépíteni a karrierem, szeretnék egy önálló, saját lakásunk
legyen majd kedvesemmel. Addigra lenne egzisztenciánk, így abba nem
mennék bele, tegyük fel terhes lennék, és akkor otthagynám az iskolát, bár el
nem vetetném, mert az az elveimmel teljes mértékig ütközne. De reméljük erre
nem is kerül sor. Én így vagyok, és a szüleim sem engednék, hogy elvetessem a
babát, vagy valami, annyira meg szeretem ıket, hogy hülyének meg nem
tudnám nézni ıket. A mai világban egy nap és megvan, de én egy gyereket
Tímea
119
szeretnék meg egy férjet, egy házat meg egy autót. De szerintem minden velem
egyidıs lánynak ez a terve, vágya jobb esetbe. Így ennyi... Legelsı cél, hogy
elvégezzem a sulit. Egy diplomám legyen már mindenképpen a kezembe, tehát
az asztalnak már legyen egy sarka, minél több sarka van annál stabilabb.
Szeretnék még tanulni. Vannak vágyaim és terveim is, de majd meglátjuk, mit
dob a jövı, mit dob a gép. Mindenképpen védınıi diploma után valami
diplomát még szeretnék, vagy befejezem a külkert, vagy elkezdenék valami
mást. Majd meglátjuk még mit hoz a jövı, de tanulni mindenképpen szeretnék.
A nıvérem példaképem volt, mindig is jó tanuló volt a fıiskolán is, olyan
ösztöndíjai voltak, hogy az hihetetlen. Többet keresett a nıvérem az iskolában,
mint akármelyik szülım, már úgy külön-külön. Tök okos volt, tök szerette a
gyerekeket ı is mint én, aztán így ennyi.
Szeretnéd-e a szüleid útját járni és a kisebbségi képviseletben részt venni?
A horvátba semmiképp, ez úgy teljes mértékig kiesik a tervem közül, mert úgy
érzem ık nincsenek ráutalva, a horvátok általában pénzesek, van mit a tejbe
aprítani szépen szólva. Itt elsısorban szerintem nem azokat az embereket
kellene kiemelni a sárból, akik abszolút nincsenek ráutalva. Jó, ott is van
persze, de nem annyi, mint a cigányság részérıl. A cigányságot azt szeretném
támogatni, testemmel lelkemmel és elsısorban olyan embereknek szeretnék
segíteni, akiken látom, hogy akarnak és tudnak és szeretnének és tanulnak, és
megpróbálnak kiragadni abból az iszonyatos életbıl, amiben élnek. Azoknak az
embereknek bármivel, bármikor, én úgy érzem a cigányság segítésére minél
több embernek kellene, minél több embernek kellene arra megnyílni arra, hogy
segíteni ıket, vagy legalább tolerálni ıket, vagy elfogadni ıket, mert – minket,
inkább így a helyes, elfogadni minket, mert tudjuk azt, hogy jóval le vagyunk
maradva a többiektıl, úgy százötven évnyivel, a mai társadalomtól. Nagyon
sok hiányosságunk van, rengeteg ööö, nagyon sok rossz tulajdonságunk van,
de azért a cigányok szeretni nagyon tudnak, ha akarnak, ha valaki ebbe a
közösségbe istenigazából belekóstol, az tudja, hogy milyen érzés az, ha valakit
tényleg szeretnek, és milyen, amikor nagyon utálnak, bár attól mentsen meg
mindenkit a jó isten, de alapjáratba véve én nagyon szeretnék és fıleg a cigány
gyerekeken. Tehát elıttem egy gyerek az egy kincs, onnantól kezdve nem
érdekel semmi, hogyha tudom, hogy egy gyereknek jót tehetek, vagy azon a
gyereken tudok segíteni. És elsısorban a cigánygyerekeken szeretnék, nagyonnagyon.
Lehet, hogy a pedagógiai pálya sincs kizárva az életembıl, mert
nekünk muszáj, hogy segítsenek, muszáj. Itt benne van az is, valaki akarja-e,
hogy segítsenek neki, de épp ezért a gyerekek, gyerekek számomra a
legelsıdlegesebb dolgok. Ezért jó is, hogy védınıként azért dolgozik az ember
egy körzetben, látja ki azok a rászorulók. Cigány gyerekek, független attól, vagy
Tímea
120
horvát gyerekek, vagy bármilyen gyerek, elıttem egy gyerek lehet akármilyen
fajtájú, színő, akármicsoda gyerek, és ha az hátrányos helyzető, azon segíteni
kell. De ha egy hierarchikus rendet rajzolnánk, nekem a legtetején elıször a
cigánygyerekek vannak. Tehát nem diszkriminációból mondom, hogy most ott
van egy magyar gyerek, meg egy cigány gyerek mind a kettı hátrányos helyzető
és megkérdeznék kinek segítenék elıször, erre a diplomatikus válasz az lenne,
hogy egyszerre mindkettın, de nem, ıszintén megmondom elıször a
cigánygyereken, utána a magyar gyereken. Mer amíg a cigány gyereknek nem
segítenek, amíg a cigány gyereknek háromszor több gondja és problémája van
vele egyidıs magyar gyereknek, ık jobban rá vannak utalva. Jó van egypár
ösztöndíj, amit megnyerhetnek cigányok, cigány tanulók, akik tényleg tanulni
akarnak, tehát ez így pozitív, de alapjáratba véve szerintem sokkal több
gondjuk és problémájuk van, mint bár akárkinek, magyar társainknak. Amíg ık
nem tudják, az amikor egy családot fenntartani, egy háztartást elvezetni, jó van
olyan magyar osztálytársam, aki tudja ezt, megérti, de nagyon sok nem. Meg mi
az, hogy megszenvedni valamiért, mi az, hogy minden egyes rohadt forintért,
ami belekerül a család kasszájába, kıkeményen megdolgozik és becsületesen
megdolgozni, jó ez is igaz ugyanúgy a magyar társadalomra, mondom én,
szeretném ezt az árkot, - van egy ismerısöm, aki azt mondja, hogy azt az árkot
sosem lehet betemetni, ami a két nép között, két népcsoport között van, de
mindig lehet belevinni egy talicska homokot, ez elıbb vagy utóbb evvel a
talicska homokkal majd meg fog telni az árok. Bár én erre úgy sem látok,
legalábbis a mai irány szerint esélyt, de én úgy vagyok ezekkel a dolgokkal,
hogy így is sokkal rosszabb helyzetben van egy cigánygyerek, mint egy magyar
gyerek minden szempontból. Akár a tanulás szempontjából, akár az anyagiak
szempontjából, mert az egy dolog, hogy valaki kap ösztöndíjat, de addig eltelik
négy-öt hónap, addig iskolába jár, addig kell enni, kell ruha, cipı satöbbi,
satöbbi. Jó ugyanez megvan a magyaroknál is, tehát én ezt mondom, mindig
hozzáteszem, de egy cigánynál sokkal több. Mint Önöknél is, le tud ülni a
gyereke mellé és tudja mennyi, hány méter. De nagyon sok olyan cigány van
akinek négy- öt- hat általánosa van, és akkor onnan hogy tud kitörni az a
szerencsétlen gyerek, mikor mit lát a családjától, nincs ki patronálja, nincs ki
segítse és ez a legszörnyőbb dolog, mert hiába akar azaz ember, mert hiába
akar az a lány, ha egyszer nincsen megfelelı támasza, és ha egy megfelelı
támaszt nézünk az szerintem elsı sorban a szülıknek kell, hogy legyenek. A
szülıknek kell patronálni a gyereket, a szülıknek kell bíztatni a gyereket, mivel
az a gyerek nem akart a világra jönni, azért a gyerekért felelısséget kell vállalni.
Nagyon sok családban nincs meg, és hiába akar kitörni a többi közül, nincs
támogatása, nincs támogatása az gáz.
Tímea
121
Az anyukám se azért ment el érettségizni szerintem, mert hogy neki akkora
nagy kedve volt ahhoz, hogy most újból beüljön az iskolapadba, s újból
elkezdje a tanulást. Nagyon sok barátnıje van neki, és igazán az volt rossz
érzése anyukámnak, hogy nem tudott segíteni nekünk. Valahol az anyu ezt
szégyellte, hogy a saját gyerekének nem tud segíteni és ı megpróbált tenni érte
valamit. De nagyon sok családban nem foglalkoznak ilyennel, és sajnos nagyon
sok olyan ismerıs van, nagyon sok olyan van, hogy ott van a diák lány, az
apuka alkesz, vagy elgépezi a pénzét az anyuka meg kurválkodik, vagy akármit
csinál, hiába tudja az a lány ötösre az anyagot nem tud hogyan elindulni és ez a
legszörnyőbb, nincs aki patronálja. Mert, ha én kapok egy hármast, akkor az
anyukám azt mondja ejnye-bejnye, amíg a Gabi barátnım hazamegy, ı vele
abszolút nem foglalkoznak, az apjának az a lényeg, hogy a családi pótlék
menjen haza és azt eltudja gépezni az anyja meg kurválkodik, meg azt csinál
amit csinál. És ha nincsenek a szüleim, akkor a Gabi mai napig ott van, valami
alkoholista pasi elveszi, szül neki gyereket, aztán ennyi. İ el akart menni
tanulni, és ı azt mondta tanulni fog, csak nincs ki patronálja, és itt nemcsak az
anyagi dolgokról van szó. Arról van elsıdlegesen, de inkább az erkölcsi és a
támogatási dolgokról van szó. Nincs kivel leülni, megbeszélni a gondjait, ez
nálunk, mikor hazamegyek pénteken este, fürdı akármi, kajázunk, kaja után
kimegyünk a kazánházba, elszívunk egy cigit, iszunk egy kávét és kifaggat az
egész hétrıl- mit csináltál?, mi történt?, mi van veled?, pedig minden nap
beszélünk telefonon, ha csak egy percet, vagy két percet, vagy ı hív, vagy én
hívom, de akkor is beszélünk. De náluk nincs olyan, hogy leülnek az asztalhoz,
és akkor beszélgetnek, mint a barátnık. És ez nagyon sokat jelent nekem. És
ott nincs meg azaz erı meg, mikor a húgom bukásra áll kémiából, nagy cirkusz
otthon, iszonyatosan nagy cirkusz volt, akkor apámnál elszakadt a cérna, akkor
mindig a pasikra fogja a dolgokat, mert pasizni van eszed, tanulni nem, és
akkor külön tanár, különóra meg mit tudom én, de ott mondta az anyu is meg
az apu is. Gabival foglalkoztak a szülei, most kettest vagy hármast visz haza?-
azt se tudták milyen iskolába jár, de hogy hova jár, mit csinál- szociológiát
tanul és a szüleim segítettek neki, beiskolázni, pedig nekünk sincsen sok, de
amink van azt megosztják a szegénységünkbıl, ami van azt tök megosztották a
Gabival is. Nem ezerötszázat kaptunk egy hétre, hanem ezret, de jutott a
Gabinak is. Gabi nekem középiskolába volt osztálytársam. Négy egész
héttizedes átlaga volt, és nem tudott továbbtanulni, akkor nem volt egy cigány
szervezet sem, nem volt egy nagy fejes sem, aki támogatta volna, mert ha még
a családi pótlékot magának is kéri és a gyermekvédelmi támogatást, azt amit
kapott, az akkor is csak kilencezer forint volt, és nem lehet kijönni diákként
kilencezer forintból egy hónapig.
Tímea
122
Nem volt, ki támogatta szegénykét, és akkor az anyu innen is összeszedett
lovét neki, onnan is, ezt is amazt is csinált, ráült a telefonra, félnapokat
telefonált, de akkor is elintézte, meg lehet nézni a Gabi indexét, négyesnél
rosszabb neki nincs jegye. Most már van neki OSI-tól ösztöndíj, MACIKÁ-tól
ösztöndíj, csomó helyrıl van, jobban él, mint a szüleim. De volt egy
nyomóerı, a szüleim, és ezért vagyok rájuk nagyon büszke - nem akartam
pedig elmondani, de elmondom, hogy ennek ellenére mást is megpróbálnak
kiszakítani. Nem vagyunk gazdagok, nekünk sincsen, nekünk is vannak olyan
dolgok, hogy most melyik számlát fizessük ki, meg satöbbi. De ez nemcsak
nálunk van így, de büszke vagyok rájuk, hogy addig nyomták a Gabit, addig
kerestek, kutattak, amíg nem lett egy szponzor szerencsétlen lánynak, és nem
kezdte el az iskolát. És most úgy jár, mint egy bárónı, olyan aranyos, mint az
állat, a legjobb barátnım, mellesleg cigánylány és nagyon büszke vagyok rá. És
mikor bejöttek a szülei Pécsre az egyetemre, ez a tipikus ez a rózsás szoknyás
cigány, az anyja is és az apja is, ez a rosszabb fajta, megfogta kezét a
tanulmányi felelısének, hogy ez az ı anyukája. Az anyukája egy értelmes
mondatot nem bírt összeszedni, pedig büszke volt rá, hogy ı az anyukája.
Buták a szülei, pedig azok, mert nem hogy ık támogatnák, hanem húzzák
vissza, pedig jól élne, de ı ad a szüleinek is a pénzébıl, mert spórolgat,
spórolgat és vesz egy cipıt. De a magyaroknál is ugyanez van valahol, de ott
van egy erı, van egyfajta motiváció, nagyon sokat jelent. Valaminek motiválni
kell, ki motiváljon ha nem a saját édesanyám és édesapám, ezek nagyon rossz
dolgok szerintem. Nagyon sok embernek kellene így foglalkozni velük, mert
milliós nagyságrendben van belılük Magyarországon, és ez gond, ezt orvosolni
kellene, megpróbálni segíteni rajtuk, amennyire csak lehet, már aki hagyja,
persze aki nem, az vessen magára, de aki isten igazából el akar szakadni abból a
rossz körbıl, annak legyen esélye, mert amúgy se egyenlı eséllyel indulnak, a
rajtnál egyenlı eséllyel indulnak az emberek csak a célba nem egyenlı eséllyel
futnak be, és ez sajnos így van. Bárhol nézzük lehet egy ábécébe, egy központi
nyilvános wc-be, vagy egy egyetemet mind a kettı ott megáll, de elıször ı
megy be, aztán ı megy be. Akarva- akaratlanul, de elsıbbséget kapnak a
magyarok, utána a cigányok, nem hordani akarom egyik népcsoportot se, csak
iszonyú az őr a két népcsoport között, pedig nem szabadna szerintem. Nagyon
sok cigány barátom van, horvát barátom van, félvér barátnım van, ismerısök
a családnak is.
Tímea
123
Nálunk az tök jó, hogy eljár hozzánk a polgármester is, leül és eszik nálunk, és
sokféle ember eljár hozzánk, és tök jó érzés, hogy a szüleimnek van nevük a
faluban és azon vannak, hogy akinek tudnak segítenek. Ha rászúrnak, mindig a
jószívőségükre szúrnak rá. Az anyu is szegény beteg volt, a méhében volt egy
daganat, és mit csinált, összeszedte az összes vele egykorú cigányasszonyt,
fogta a falubuszt és behozta ıket méhnyakrák szőrésre, pedig kutya nem
mondta neki. Senki nem akart eljönni, addig beszélt a lelkükre, beleültek a
buszba elhozták ıket, haza is vitték ıket, és megvizsgálták ıket. Pedig senki
nem mondta neki, és borzasztóan büszke vagyok rá, Vagy ha gyereknapot
szervez a cigánygyerekeknek, de mindenféle ember volt, de CK a rendezı, de
azt meg lehet magázni, szóval hihetetlen. Jön a karácsony, minden cigánynak
csomagot csinálnak. Olyan becsületes az anyu, és én ezt nagyon tisztelem
benne.
Köszönöm a beszélgetést.
Tigyi Zoltánné
Sándor
124
Sándor
19 éves
Az interjú 2003. november 5-én, Nyíregyházán, a Bencs
László Szakiskolában készült az iskola igazgatónıjének
engedélyével, az iskolában tanuló 18 éves fiatalemberrel.
Lejegyzésre úgy került, ahogyan elhangzott - szerkesztetlen
rögzítés. (ahol a szöveg a felvételen nem volt érthetı, ott ezt
jeleztük) A felvétel az iskola igazgatójának kérésére
annak irodájában került felvételre. Indoklásként az
hangzott el, hogy az interjú alanya igazán e helyütt érzi
elfogadottságát, így nyitottabban fog válaszolni a feltett
kérdésekre. Az iskola technikusa készítette elı a felvétel
technikai körülményeit. A beszélgetés mintegy másfél-két
rán át tartott.
Az interjút készítı
megjegyzései
- Mondd el életed történetét:
- S. Sándornak hívnak, 1986. szeptember 22-én
születtem Debrecenben, hétfıi napon, 11
órakor. Van egy ikertestvérem, Klárinak
hívják. Amikor megszülettem, akkor
Debrecenben laktunk kb. 2 éves koromig, 2
éves korom után, 2 és fél éves lehettem,
elköltöztünk Nyírmihálydiba. Hát ott nagyon
jó körülmények között laktam, de ugyanúgy
Debrecenben is jó utcában laktam egy nagyon
nagy házban. Nagyon nagy lehetetett, láttam
egy-két fényképet. Hát Nyírmihálydiban
megtanultam a barátkozást, sok barátom él
ott, oda jártam óvodába elsınek.
- Hány éves voltál, amikor óvodába mentél?
- Hú, én azt nem tudom. Hát általában hány
évesek, amikor óvodába mennek?
- Három éves korban szoktak elméletileg, 3-6
éves korig járnak. Hány évig voltál óvodás?
Bár jó körülményeket mutat
be Sándor, már e
bevezetıbıl kitetszik, hogy
az állandóság nem
jellemezte a családot a
lakóhelyet illetıen.
Fontos! Sanyi már óvodába
is járhatott. Vélhetıen ez a
tény nagyban segítette
szocializációját.
Sándor
125
- HatHány éven át, arra nem emlékszel?
- Arra nem emlékszem. Mikor is, ’92-ben vagy
’93-ban, ezt most pontosabban nem tudom,
visszaköltöztünk Debrecenbe. Hát egy ilyen
nagy házban a J. u. 47. szám alatt laktunk. Ott
egy ilyen nem cigánytelep, de a cigánytelep
széle. Hát úgy határozható meg. Ott is jó volt,
ott még óvodába jártam, de utána ott kezdtem
az elsı osztályt a N. S. Általános Iskolában,
hát ott már kezdtem úgy ráérezni a dolgokra.
Tánciskolás nagy gyerek lettem. Másodikat is
ott jártam.
- Fontos dolog volt az életedben, hogy iskolás
lettél?
- Persze, alig vártam. Arra emlékszek, mikor a
hatoson átléptem. Az óvodába, persze,
véletlenül feldöntöttem (nevetés). Fordítva
léptem át rajta, nem elıre, hanem hátulra és
ott nem volt ilyen kitámasztása. Hopsz, egy
ilyen nagytestő gyerek voltam, kis aranyos kis
pufi pofa.
- Ez volt egy ceremónia az óvodában, hogy
eljátszották azt, hogy aki 6 éves már az átlép
ezen?
- Ez volt az óvodából a „ballagás”. ’96-ba
költöztünk Tiszaeszlárra. Na hát ott
harmadikos voltam, 9 évesen kezdtem az
iskolát. Az elsı nagyon szokatlan volt, mert
hogy Debrecenbe megszoktam az olyan
iskolákat, hogy iskolákat?, ahová jártam, hogy
nem kinti wc volt, hanem bementem, volt
kézszárító, ez-az, szóval fullos volt a
debreceni. De itt meg egy lepukkadt, egy fú
nagyon csúnya iskola volt eleinte. Hatodikba
felépítették. Hatodikba volt az elsı verekedés,
ilyenek, apró hülyeségek. Nyolcadikba, hát úgy
ahogy nagy fiúnak éreztem magamat, hogy én
vagyok a király, akkor lett volna az, hogy
megint megpróbálom a pécsi iskolát, csak hát,
Sanyi számára fontos volt
az, hogy nem a
cigánytelepen laktak –
miközben a szülei számára
az is fontos lehetett, hogy
valóságos kapcsolatuk
maradjon a cigánysággal -
oly módon, hogy a
cigánytelep mellett kerestek
lakóházat maguknak.
A debreceni és a tiszaeszlári
intézmény közötti
különbséget hatalmasnak
érzékelte Sanyi: valóságos
visszalépésként élte meg a
falu iskolájába kerülést.
Sándor
126
csak belegondoltam abba, akkor már tudtam,
hogy lehet ……… mit tudom én hány
kilométer az nagyon messze van. Hát, olyan
hány éves lehettem, olyan 15, mikor
ballagtam. Hajdúböszörménybe vettek fel
suliba, jelentkeztem …….., meg Debrecenbe a
108-as azt hiszem, igen a 108-asba
jelentkeztem, az meg még rosszabb, mint az
ács, ááááááá az nagyon. Állítólag mondják ezek
a, hát akik más suliba járnak, a haverom, jujj
de csúcs, csak ık nem tudják végül is, a 108-as
az tényleg rossz.
- Ott mit lehetett volna tanulnod?
- Festı.
- És végül hova kerültél?
- Hajdúböszörménybe a S suliba. Közgazdasági,
gépszerelı. Csak hát onnan úgy kerültem oda,
hogy volt egy kis balhé, de az nem a fı ok
volt. Elmondhatom végül is a fı okát, hogy
ilyen szerelmi szálak főzıdtek az egyik
tanárom iránt. Fiatal 23 éves csinos, nagyon
csinos hölgy. Egyszer egy ilyen beszélgetés
volt, rájött, hogy csak-csak érzek iránta
valamit, vagy mit tudom én, egy ilyen
beszélgetés volt külön és elcsattant egy csók.
Belegondoltam, hogy mit csináltam, ı is
mondta, hogy felejtsük el nagyon gyorsan. Én
meg nem tudtam elfelejteni, inkább eljöttem.
Szerintem jól választottam. Mehettem volna
bármerre, de idejöttem, ide jár a legjobb
barátom is.
- Ez a tanárnı ez milyen lány volt, magyar.
- Igen, magyar lány volt. Végül is ha
megengedte, hogy megcsókolom, akkor biztos
tetszettem neki, nem tudom.
- Akkor te hány éves voltál?
- Ú, 15. İ 23. Hú pedofilia (nevet). Nem
lehetett olyan, elsı naptól tegeztem, melyik
osztályba jársz, nem tudtam még, hogy tanár.
Pécsre szeretett volna
továbbtanulni menni - nem
derült ki igazán a
sikertelenség oka. Annyi
biztos, hogy az interjú
végéig kitartott amellett,
hogy neki Pécsett van a
helye a Gandhi
Gimnáziumban.
Önmagában a választás
megfogalmazása azt
sugallja, hogy a család
(szülei) alapvetıen
támogatták továbbtanulási
elképzeléseiben.
A 15 éves fiú már szinte
felnıtt – annak tekinti
önmagát, és annak tekinti ıt
fiatal tanárnıje is. Az eset
az asszimilációs törekvések
megjelenési formájaként is
értelmezhetı.
Sándor
127
Idekerültem, kilencedikes voltam december 1
és 10 között, valahogy így, idekerültem, hát
bevágódtam az elsı nap, haveroknak
bemutatta a legjobb barátom az ı haveri
társaságát, barátnıjét, stb. Elsı két hétben
nagyon nem tetszett az iskola. Kötekedtek
állandóan, új gyerek mi van így meg úgy. Volt
egy kis incidens, de azt elintéztem.
- Mi volt az?
- Á, jött oda egy-két ilyen nagymenı cigány,
hogy ……. Gyerek van cigid? Hát mondtam
én nem cigizek. Van pénzed? Hát van. Akkor
ide mindet. Hát mondtam neki csúnyán, hogy
így anyád, úgy anyád és akkor jött oda
verekedni, hogy mi van hülye gyerekem,
megkapta a nagy botot, azt bumm. Fejéhez
hozzávágtam, azóta egyik sem mer, nem azt
mondom, hogy nem mernek, de nem úgy
viszonyulnak hozzám, hogy kis ……gyerek.
Ezt mondjuk az iskola, amúgy minden iskola
olyan mint egy „börtön”, mert egybe vagyunk
zárva, és aki a legmenıbb az iskolába az a fı
urak nem mernek senki se szólni, meg ilyen, a
börtönökbe is így van, ahogy látom a
filmekbe, hu aki a legmenıbb az király, meg
ilyenek, minden iskolában így van szinte. Hát
mit lehetne még elmondani?
- Mesélj a családodról.
- Hát erre gondoltam én is. Van apukám,
anyukám, van egy ikertestvérem, 5 perccel
idısebb vagyok, mint ı (nevet), van egy
bátyám, meg 3 nıvérem, és így össz-vissz
hatan vagyunk velem együtt. Apukám az 54
éves most. Megélt ember, megélte az ’56-os
forradalmat, 8 éves volt vagy hány, nem
tudom valahogy így. Anyukám az meg kicsit
beteg sajnos. Nem kicsit, nagyon. Ilyen ideg
alapi.
- Nem tudod pontosan?
Sanyi itt már a nyíregyházi
iskolába való érkezésére
utal.
A megküzdés: be kellett
tagozódjon az új
közösségbe - ezt sikeresen
hajtotta végre, jelesül úgy,
hogy alapvetı iskolai
normát - azt a normát,
amelyet az iskolába járó
fiatalok alakítottak ki - nem
sértett. Nyilván, e
küzdelmek nem kerülnek az
iskola tanárainak látóterébe.
Sanyi példája a kisközösség
strukturálódási folyamatára
vonatkozik
Sanyi szerencsés,
amennyiben teljes családban
él. Már nem a régi
sokgyermekes cigány
családot látjuk: a vállalt
gyermekek száma ugyan az
átlagosnál magasabb, de a
családi életstratégia fontos
Sándor
128
- Nem, valamilyen ilyen baja van, nem tudom,
hogy kell kifejezni. Hát ez az egyik ok, amikor
rájöttem, hogy ez egy olyan és láttam amikor,
hát nem tudom tetszik ismerni a …………….
idegnyugtató gyógyszer, na neki azt kellett
szedni, és amikor azt beszedte, hú rendesen
úgy nézett ki, mint aki nagyon berúgott.
Csúszott-mászott, félrebeszélt, stb. Na hát, ez
egy olyan 2-3 hónapig ment, nem akartam én
se iskolába menni, elcsavarogtam, elzüllöttem
egy ideig.
- Ez mikor volt?
- Ez, tavaly, év eleje.
- Akkor került gyógykezelés alá édesanyád?
- Nem, mert volt már egy idegösszeroppanása,
nagy, de akkor nagy K.O. volt. Csak onnan
elhozattuk, mert láttam, hogy mozog a feje,
vágják össze, hát nem odavaló volt.
- Nagyon rossz körülmények között lett volna?
- Persze, el is hozattuk egy másikba. Mikor
elvittük, másnap már hoztuk haza, hát ott nem
maradhat.
- És akkor otthon volt tulajdonképpen?
- Otthon volt és mi „kezeltük”
végeredményben.
- De a …………….. orvos kellett, hogy felírja.
- Igen, de hát.
- És akkor mi lett a folytatás?
- Hát az lett a folytatás, hogy megmagyaráztam
neki, hogy ne szedd a gyógyszert, de ı csak
szedte, csak szedte, megfogtam az összes
gyógyszert, bedobtam a tőzbe. Azóta nem,
nincs semmi baj, csak néha kiborul. De hát ezt
meg is lehet érteni.
- És mi az oka?
- A család.
- Mert?
- Ú, van egy bátyám. Az ’99-be rossz helyen,
jellemzıje a
munkavállalásban
kifejezıdı aktivitás..
Az apa tisztelete egyértelmő
- Sanyi felnéz apjára.
Édesanyja a "tipikus"
megoldáshoz jutott a
betegség, mint elfogadható
életforma a sok tekintetben
kiúttalan sorsból: a betegség
ténye, a beteg-lét még a
többségi társadalomban is
elfogadott állapot.
A család mint társadalmi
alapegység feltétlen
tisztelete még azt is jelenti
(amennyiben helyzete,
szocializáltsága, anyagi
lehetıségei engedik), hogy
szembeszálljon a
társadalom ellátórendszere
anomáliáival: kezükbe
vették a döntést, s másutt,
majd másképpen
gyógyíttatták az anyát.
Sándor
129
rossz idıben volt, és bekerült a kvóterba és a
börtönbe. Hát ez az egyik családi szégyenfolt
sajnos.
- Mit csinált?
- Állítólag leütött egy postást (nevet). Hosszú
haja volt. Ha csak akkoriba kopasz volt, de ...
És aki leütötte a postást, annak itt így volt egy
nagyon hosszú sáv. Hát ilyen, ilyen, ami most
……………… az embert, és 2-3 nap múlva
besorozza. Na a bátyámnak meg nem volt,
mégis ráfogták. Elítélték elsıre, másfél évre.
Nem tudom, hogy kaphatott másfél évet, nem
tudom.
- De hát mi volt a vád? Ki akarta rabolni?
- Ki is rabolták, persze, ki is rabolták, hát olyan
300.000,-Ft-ot vettek el, meg ilyen izéket, meg
többen is voltak. Hát aztán, hogy a bátyámat
se kell félteni, hát azért csak valahogy
hülyeségben benne van, biztos benne is van,
csak akkor 100%, hogy nem volt benne. Hát
nem azért most, hogy védjem, de tudom, hogy
nem volt. Hát utána meg volt egy olyan balhé,
hogy ahogy kijött másfél év után, rá két napra
visszavitték.
- Miért?
- Valami parfümlopás, meg ilyen izék. Ami még
akkoriban történt másfél évvel ezelıtt. Na azt
a nyakába varrták, kerestek-kutattak, akkor
ilyen Nike felsı, alsó, hát ilyen Nike melegítık
több száz dobozzal. Egy dobozban van tíz
darab. Hát ez olyan millió környéki izé. Azt is
a nyakába varrták, meg úgy négy társának
állítólag. Akkor pénzbehajtás, maffiáskodás,
ilyen nagyon maffiózó izéket rá, hát hogy ı
követte el. Hát bevarrták még plusz négyre.
- Négy évet kapott?
- Még pluszba.
- És amit mondtál azt a nike-s dolgot, azt
valahol megtalálták ezeket?
A "fekete bárány" - aki a
család szégyenévé lett: Sanyi
több alkalommal is minısíti
bátyját, de egyetlen
alkalommal sem tudja
elfogadni életvitelét,
cselekedeteit.
Bár ismeri bátyja viselt
dolgait, a hatalom döntéseit
nem tudja maradéktalanul
elfogadni: " mégis ráfogták”
Sándor
130
- Persze, raktáron. A Nike bolt mellett volt egy
raktár. Nem tudom, hogy került oda, ott
találták. Kivették a dobozokból, de úgy, hogy
ilyen fadobozos izékbe rakták be, mintha
krumpli vagy valami ilyesmi. Azt berakták oda.
- ……………. hogy ehhez köze volt a
bátyádnak?
- Hát nem tudom, hogy köze lehetett-e. Lehet,
nem tudom. Nem is érdekel végül is. Most jött
ki nyáron.
- És mi van vele?
- Hát nem tudom, csak az, hogy a családi
körülmény egy kicsit megváltozott.
- Mert?
- Hát feleségével veszekedik, a sógornımmel.
Csak egyet bánok, tudja nekem az egyik
haveromnak van egy bátyja Zsolti, és én
minden nap lent voltam náluk, beszélgettünk,
hülyültünk, én meg így látom, hogy hú, hát
neki bátyja van, elverekedgetnek, meg
elmennek hülyülni, meg ilyenek. Nekem is van
bátyám, csak hát most nincs itt éppen, hát
most itt van, meg ott van, emitt van, amott
van. Ezt irigyeltem végül is.
- Tehát rosszul esett?
- Persze.
- Neki van bátyja, neked meg még sincs?
- Igen, van is, meg, meg azért haragszok nagyon
a bátyámra, hogy én minden nyarat, meg
minden hétvégét nyolcadiktól ott töltöttem
lenn Debrecenbe. Most is sőrőbben járok
Debrecenbe. Látom a lányát, én látom a lányát
felnıni. Hát ilyen kicsi volt, most magasabb,
mint én, kifejlıdött nı lett belıle. És akkor ı
amikor kijött, nem ismerte meg szerintem a
lányát. Másik lány is, hú, nagy állat egy nı lett
belıle. Ezért nagyon haragszok rá, meg
tudnám ölni (nevet). Hát azért nem.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem
A család fontosságának
hangsúlyozása, a személyes
fájdalom megjelenése, amit
afelett érez, hogy bátyja
nem teljesítette azt a
szerepét, amit a családban
be kellett volna töltenie:
többek között azt, hogy a
kisebbik fiú számára
pártfogó-játszótárs, modell
legyen.
Mélyebben elítéli bátyját a
családjával szembeni
mulasztása, mint
Sándor
131
foglalkozott a saját családjával?
- Foglalkozott volna, csak a sógornım nem
vitte be ıket. Ne lássák, hogy az ı apjuk ilyen
körülmények között van. Végeredményben
igaza is van. Nem tudom, de nem is érdekes
ez.
- Édesanyád meg édesapád mivel foglalkoznak?
- Nyugdíjasok.
- Mind a kettı?
- Igen. És hogyan lettek azok? Ezek szerint
rokkantnyugdíj ez?
- Igen. Anyukám meg apukám is.
- És apu miért lett?
- Hát apu, tüdıtágulása van.
- És igazándiból mit csinál, dolgozik valamit?
- Nem.
- Semmit?
- Otthoni munkát.
- De mintha azt mondtad volna, hogy sokat
dolgozott édesapád?
- Igen.
- És mit csinált, amíg dolgozott?
- Hegesztı a szakmája, na meg így régebben,
mikor még jó volt a kocsink, fuvarozott.
Sokat, rengeteget.
- Tehát így kereskedett, ezzel-azzal?
- Piacon, kijárt Románba, anyukám kijárt
Törökországba minden két hétbe, hoztak be
mindent. Ilyen hifiket hozott be két évvel
ezelıtt, három. Ilyen apró dolgokat csinált,
hogy elment Budapestre dolgozni, ahogy az
elıbb is tetszett említeni. Gondolom kapta
azt, nem tudom miket szoktak kapni azok az
emberek, akik ilyen munkanélküli, vagy mi, na
azt kapta.
- Sanyi, a kicsi gyerekkorodról tudnál valamit
mondani, ami szerinted fontos volt a te
életedben? Milyen történetek vannak, amire te
köztörvényes bőne miatt.
Sanyi ekképpen hordozza
az identitás egyik
alapértékét, a család
feltétlen tiszteletét, a
családban nevelkedı
gyermek szeretetét.
Egyfelıl tipikus menekülési
útvonal: a rendszerváltást
követıen jelentısen
beszőkülı lehetıségek
között jellemzı döntés,
válasz a két szülıé:
amelyben megjelenik a
rendszeres, biztos
jövedelem igénye, a család
fenntartásának ily módon
való biztosítása. Másfelıl a
cigányság általánosan rossz
egészségi állapotát is jelzi a
gyakori rokkant-nyugdíj.
Sanyi édesapja a
lehetıségeit jól kihasználva
egy olyan szakmát szerzett
meg, amely társadalmi
felemelkedését szolgálta.
Persze olyan ez a szakma,
amely nehéz és
egészségkárosító, s amelyet
éppen ezért a többségi
társadalom tagjai jellemzıen
kevésbé preferáltak.
Sándor
132
emlékszel?
- Hát, kicsi gyerekkorom. Hát Nyírmihálydi,
aranyéletem volt. Akkor apukám, százezrek
akkoriba, forgott a pénz. Hát külön piacon,
eladott 40-50 db ilyen hifit, akkoriba adta 40-
45 ezrekért. 300 W-os erısítık, stb. ilyenek.
Hát ilyen mőszaki cikkeket. Cipıt, ruhát,
biciklit, hát ilyen termoszokat, hú rengeteget,
ilyen magnókat, ilyeneket árult. Hú akkor
nagyon, akkor az kell, megvette, akkor az kell
meg is vette. Csak mivel hogy ikertestvérek
vagyunk, mindig mindenbıl kettıt kellett
venni. Hát az arany életem volt
Nyírmihálydiban. Volt egy nagyon nagy
házunk, öt szoba, konyha, két fürdıszoba,
meg pince, akkor pince beépítve, rendesen
ilyen kis edzıterem volt a bátyámé, akkor hát
igaz Ladánk volt, de full-extrás bırüléses
Ladánk volt, akkor nagyon-nagyon jó volt.
- Elmondtad, hogy többször költöztetek. A
költözéseknek mi volt az oka, az te tudod?
- Család.
- Mire gondolsz?
- Hát most így elmagyarázom önnek, hogy
mikor Debrecenbe mikor még nagyon kicsi
lehettem úgy 2-3 éves maximum, akkor
odaköltözött a nıvérem Jutka a férjével.
Nahát a férjérıl azt tudni kell, hogy nagyon
mocsok ember. …………… Zsoltnak hívják,
egy utálatos egy ember, részegeses, meg
ilyenek. Régebben szerettem, mert akkor még
nem volt ilyen, de hát ránk vertek egy-két
olyan adósságot, hogy 5-600 ezer forintos
adósságokat. Elıször elment inni a mi
cehünkre, lent a házunk, a ... utcába,
Debrecenbe, házunk alatt volt egy ilyen
kocsma. Ott elivott naponta 10-15 ezreket, mi
meg nem is tudtunk róla. Egyszer csak jön
felfele az izé, ezt apukám mesélte, a tulajdonos
A hagyományos cigány
mesterségek újraéledéseként
a mőszaki tárgyakkal való
kereskedés az apa sikeres
döntése volt, ami az anyagi
helyzetük megalapozását
illette.
Az anyagi javak fontossága
általában - de különösen a
"Lada" birtoklása: amely
jelképes szabadságot adott a
családnak - menni, menni,
ha arra sor kerül…
A család hátránya: az egyén
azzal is kénytelen a vállalni a
közösséget, aki súlyos
személyes károkat okoz
neki.
Sándor
133
a kocsmának. Hát Sanyikám ez és ez van, mert
apukámat úgy hívják, hogy Sándor. Úgy néz a
fater, akkor fizessünk, jól van. Meg ilyenek,
hogy ment az utcán, véletlenül állítólag
megkarcolt úgy egy kocsit, hogy betört a
szélvédıje. Megkarcolta hülyeségbıl, biztos be
volt rúgva, vagy valami ilyesmi. Na hát a
kocsinak, apukám mesélte, hogy akkoriba egy
0 kilométeres Mercedeszt magyarázott nekem,
drága volt már akkor. Hát nıvérem meg
olyanokat csinált, hogy megszületett az elsı
lánya, az tılem egy két évvel fiatalabb,
megszületett az elsı lánya, hát akkor ık nem
dolgoztak, senki se, se a sógor, se nıvérem,
hát akkor most a kislánynak ez, kislánynak azt,
amazt, amazt, amazt, kisruha ez, kisruha az,
meg mit tudom, mikor a kórházba mindennap
be kellett menni a Jutkához, mert úgy hívják a
nıvéremet, be kellett menni hozzá, hogy mi
kell Jutka? Hát ez és ez kell. Azt meguntuk, ık
elköltöztek Kékre, a sógorom oda való, Kéken
született meg lakik is meg mit tudom én, de
elköltöztek Kékre, mi meg fogtuk magunkat
és elsınek mi költöztünk el, de ık meg
elköltöztek az unokatestvéremék, azt hiszem,
nem Zsoltinak a sógoromnak az
unokatestvére ott lakott Debrecenbe,
elköltöztek hozzájuk. Mi elköltöztünk
Nyírmihálydiba. Rá másfél év se lehetett, nem
tudom, nem emlékszek rá, kicsi lehettem,
odaköltöztek hozzánk. Ugyanúgy, hú hát
akkor indult be nagyon az üzlet, hú hát mit
mondjak. Kihasználták az olyan dolgokat,
elloptak több ilyen karton ilyen magnókat,
Feri lopta elfele. Akkor, hát anyukám
Törökbıl jött kifele nyakláncokat, ilyen vastag
arany nyakláncokat, nagyon ment akkoriban.
Győrők, stb., hát ı meg lopkodta elfele. Mit
tehet az ember, költözzünk el onnan is. İk ott
A problémamegoldás
sajátos módja: új településre
menni, ott új életet kezdeni.
Kevéssé "röghöz-kötöttek"
e tekintetben a cigány
családok, mint mások. Ám
érdemes arra is figyelni,
hogy nem a nukleáris család
költözik – hátrahagyva a
közösség többi tagját -,
hanem valamennyien, szinte
hömpölygés-szerően. Egyik
költözés sem végleges.
Sándor
134
maradtak egy másik ilyen albérletben, mi
elköltöztünk Debrecenbe. Két hónapra
odaköltöztek hozzánk. Debrecenbe meg olyan
házunk volt, hogy nem tudom tetszik e még
emlékezni, mondjuk nekünk is még most
olyan házunk van, hogy ezek a hosszú
parasztházak, hogy ez az egyik része, itt
kinyitod a konyha van, ez a másik része, itt
nyílik két szoba, konyha, a legfelsı az
egyszintes, ott két szoba, konyha, fürdıszoba
plusz egy kisszoba van, gyerekszoba. Na, hát
ık középre költöztek, mert az elsıt azt
kiadtuk albérletbe, a középsı az meg ilyen hát
mikor a bátyám hazajött, be volt varrva,
haverokkal ott buliztak mindig, ık
odaköltöztek. Albérletet nem fizették, de már
volt két gyerekük, nem három. A legkisebbik
az már ott született Nyírmihálydiba ha jól
tudom. De hát ugyanúgy csinálták, mint
Nyírmihálydiba, de akkor még hát volt egy
ilyen milyen kocsink lehetett akkor, talán
akkor is, nem akkor valamilyen Fiat
valamilyen volt. Kis Fiat. Sógorom elkötötte,
összetörte és a bátyámra fogta. A bátyám meg
nem tudom akkor hogy csinálhatta, kint volt
Németbe.
- Mit keresett Németországban?
- Bátyám? Akkor a társaival járták az országot.
Győjtötte a pénzt mindig magának, de akkor
már meg volt a kisgyerek, és mikor kiment
Németországba, hát ilyen import, hát
behoztak ilyen kocsikat, BMW, többször
hoztak ilyen Mercédeszeket, azt ott állt mindig
az udvaron, ú vagy 6-7 kocsi mindig ott volt.
Gondolja el Németországba magyar pénzre
átszámolva, 600 ezer forintért lehetett venni
egy 5 éves kocsit. Magyarországon egy 5 éves
kocsit 600 ezerért? Itt meg eladta több
milliókért. Debrecenbe ránk szálltak, utána az
Gyakori életstratégia:
kereskedni - régen a
lókupecnek társadalmi
rangja volt, hiszen értett a
lovakhoz – mostanság
érteni az autókhoz: szinte
semmi sem változott talán,
csak a kereskedés tárgyának
jellemzıi…
Sándor
135
elsı lakónkhoz elköltözött, ránk szállt az
összes bandája, már a sógoromnak. Hú, jött a
testvére vagy 4-5 gyerekkel, de abba a két
szoba, konyhába. Utána meg a lenti házat is
befogták, azok se fizettek albérletet. Jött a
másik, hát három testvére, mind a három
odaköltözött, az egyiknek hat gyereke volt,
másiknak négy, harmadiknak meg három ilyen
csecsemıkorú gyereke volt. Úristen mit
levágtak azok. Erre tisztán emlékszek, juj de
utáltam ıket. Na hát költözzünk el.
Elköltöztünk, azok visszamentek Kékre, a
bátyám már akkor vett egy házat, a nıvérem
az meg azt hiszem ık is visszamentek Kékre,
ha jól tudom. Hát ezek engem nagyon
zavartak kiskoromban, ezek nagyon, nem
szerettem. Ez lett volna jó kiskoromban, hogy
én zavartalanul csak a család, és hogy mi
menjünk el egyszer-kétszer kocsival, hogy
sziasztok mi van, csá, ennyi. Hát elköltöztünk
Tiszaeszlárra. Hú akkor nagyon jó volt az
életünk ott elsınek, mert eladtuk a házat 4
millióért, Tiszaeszláron vettünk egy házat 500
ezerért, a többi meg megmaradt. Vettünk egy
kocsit 400 ezerért, többiér meg hú, rengeteg
bútor, új bútorokat, régieket így letakartuk,
meg normálisan megcsináltuk, ………… alá
raktuk, hú meg beraktunk a Postára több
százezret, hogy kamatozzon, meg izék. Jött a
nıvérem, hát Sanyi bácsi, mert a nıvérem
Jutka az nem az édesapám édeslánya. Tetszik
érteni? És akkor, hát Sanyi bácsi kellene ennyi
és ennyi. Mire? Hát házat kell venni, mert
kidobtak így-úgy a házunkból. Odaköltöztek
hozzánk és akkor a mi házunkba laktak, az
egyik szobát elvették. Velünk szembe volt egy
ház, 100 ezerért adták el. Nahát megvették.
Most gondolja el, olyan hogy nálunk ettek,
mert a nıvérem nem akart sohase fızni, ezen
A „kétféle lét”
szükségszerően
konfliktusba kerül
egymással: a megoldás
ebben az esetben is az, hogy
"továbbállt" a család…
A kitörés ellen ható tényezı
a család másként
gondolkodó része.
.
Sándor
136
mindig volt veszekedés, na akkor az nagyon
zavart engem. Akkor, ha pénz kellett, nálunk
jöttek, ha ez kellett nálunk jöttek, mikor bicikli
kellett nálunk jöttek
- Tehát ott vagyunk szemben, ahogy az elıbb is
elmondtam, hogy minden ami egy háztartásba
megtalálható, az mindig hozzánk jöttek, hogy
hú ez kéne, az kéne, amaz kéne. Ez is zavart
engem eléggé. De hát a lányok iskoláskorúak
lettek, itt jártak iskolába, csak ııı, ahogy az
apját ismertem, mármint a lányoknak az apját,
mármint a sógoromat a Zsoltit, azokat úgy
tanította, hogy már megfelelı tanítással,
mármint hogy nem az, hogy nem foglalkozott
velük, mert azért foglalkozott, mert elment ı
is Pestre dolgozni, hozta haza a pénzt, csak a
lányai látta, hogy veszekednek, meg ilyenek, az
nem dukált neki. De hát volt egy olyan dolog,
hogy többször a lányaiért kellett, hogy
verekedjek, meg ki kellett értük állni, hogy ha
nem állok ki, akkor most rossz gyerek vagyok,
hogy nem álltál ki a lányom elıtt, meg ilyenek.
Közben meg semmi baj nem volt az illetıkkel,
meg ilyenek. De hát most hál’ Istennek, le is
kopogom (kopog) visszaköltöztek másfél
évvel ezelıtt Kékre. Csak hát történt egy kis,
nem tudom, hogy fogalmazzam, rossz dolog,
mert ez tényleg rossz dolog. Történt, hát az
ikertestvérem Klári, hát elmentünk egyszerkétszer
meglátogatni ıket csak úgy
hülyeségbıl. Megismert ott egy srácot. Na hát,
szerelmesek lettek, együtt jártak, stb. hát
tetszik érteni, hogy megy ez. És akkor a
testvérem mondta, hogy hát ú, meg fog
szökni, hogy ha mi nem engedjük, hogy hát az
apukámnak mondta, hogy ha nem engedjük a
sráccal lakjon. Apukám nem engedte
egyáltalán. De inkább izélt, hogy hát lányom,
hát lányom. Jártak egy olyan két hétig, és
A kisközösség, a család vélt,
valós sérelmeiért való kiállás
fontossága.
Erısen hat Sanyira a szülıi
modell: szülei már Sanyi
kicsi kora óta konszolidált, a
többségi társadalom által
elfogadott életkörülmények
közé kormányozták a
családot. Klári döntésében a
hagyományos világ lett
meghatározóvá.
Sándor
137
utána ment megint, hogy nagyon szeretem,
meg megölöm magam, meg ilyenek, apu nem
hiszi el neki. Nem hitte el neki apu, egy lány
hogy ölheti meg magát, öngyilkos lenne egy
fiú miatt? De hát eltelt egy hónap, két hónap,
ugyanaz fájt, ugyanaz a téma, na tényleg már
fenyegetızött azzal, hogy húúú megölöm
magam, meg ilyenek. Hát végeredményben
beleegyezett apukám, anyukám is, hát
elengedte ıt, most nagy lánynak érzi magát, 17
évesen, hogy egy olyan faluba, hát egy olyan
faluba lakjon, egy cigánytelepen, olyan
körülmények vannak ott, á hát nagyon csúnya.
Nem jó.
- Te nem szeretnél ilyen helyen lakni?
- ÚÚÚÚ, hát kizárt. Meg egy ilyen kicsi
szobában mint ez? Hát hogy lehet két ember,
hát végül is két ember van, mondjuk hogy ha
izé, mondjuk tegyük fel lennék olyan 24-25
éves, lenne egy barátnım, elvenném feleségül,
indításnak ennyi is elég lenne kettınknek
nem? Ha már gyerek lenne, akkor már elıre
kell gondolkodni, hoppá gyerek, hát akkor
már négyszobás lakás kellene, végül is hát
hogyha két gyerek van, fıleg hogyha lány meg
egy fiú, akkor egy szobába nem lehet ıket
rakni. Két szobába minimum. De hát ınekik
ilyen kicsi van, vannak maguknak. Nem
dolgozik a srác, nem jó dolog. Iskolába jár,
mert idejárt ı is.
- És mi lett a leánytestvéreddel?
- Hát jár iskolába, de magántanuló állítólag,
nem láttam már vagy két hete, azt hiszem.
- Milyen szakmát tanul?
- A húgom?
- Igen.
- Virágkötészet.
- Abból meg fog élni szerinted?
- Szerintem nem, de mindenbıl meg lehet élni,
A család fontossága és az
érte való felelısség nem
föltétlenül terjed ki az
iskolai tevékenységre
Sándor
138
csak okosan kell ezeket mővelni. Elıre kell
gondolkodni. Hoppá virágkötészet? Akkor
kell egy kis mőhely, akkor kell induló tıke, mit
tudom én, olyan 500.000,-Ft környéke, de
leszámítva a helyet, már mint a mőhelyt.
Akkor ki kell váltani valamilyen engedélyeket,
az is pénzbe kerül, akkor hogy ha már úgy van
akkor egy-két olyan embert szerezni, akik értik
a munkákat, hogy na akkor vezetı legyen, ez
nagyon idıigényes, meg azért okosan kell
csinálni, de hát a húgom az nem okos
szerintem.
- Te mondod, lehet. Arról beszélj most nekem
egy kicsit, hogy mi az elképzelésed a jövıdet
illetıen?
- Hát most itt vagyok a BL Szakiskolában. Jó ez
az iskola végeredményben, haverok vannak,
tanárokat szeretem egytıl-egyig, rendes az
igazgatónı, mindenki jó, hozzám legalábbis is,
jó vannak azok a kivételek, akik mi vagyok én,
nagy izé cigányok, végeredményben ez az
iskola személy szerint ez olyan cigányiskola,
sok a cigány, 60-70% cigány szerintem.
- És az rossz, hogy cigány iskola?
- Nem, csak az a baj, hogy ilyen támogatás, nem
támogatás. Hanem gondolkoztam sokat róla,
Debrecenbe egy cigány közösségi házban
dolgozik az egyik nıvérem, Anikó, az élettársa
cigányok alapítványába hát ilyen font, nem
frontember, hanem mellette álló ember, úgy
dolgozik mellékállásba, és akkor minden
nyáron lemegyek Debrecenbe és akkor ott
vagyok és akkor mindig megfigyelem, hogy
vannak olyan dolgok mikor felkér a nıvérem,
olyan dolgokra, hogy gyerekekkel kellene
beszélgetni. Cigánygyerekek, óóóó király!
Beszélgetek, hát olyan gyerekek, hogy árvák,
és akkor szinte ugyanúgy elmesélik az életüket,
mint most ahogy én így elmesélem önnek. Ez
Spontán felszólalás a
"szegregálódás" ellen: Sanyi
világosan látja, hogy a
nyíregyházi cigány fiatalok
Sándor
139
felemelı érzés szerinte, hogy sok velem
egykorú gyerek, és nem kaphatta meg azt a
szeretetet, amit én megkaptam.
Végeredményben én nagyon örülök, hogy én
megkaptam, de nem szabad ıket sajnálni,
mert ez nekik rosszul esik. ÚÚÚ, szegény
gyerek, hát sajnálom: ez nekik rosszul esik.
Meg azt sem szabad, hogy hát te most így
jártál. Szoktam így velük beszélgetni, itt is ezt
kellene csinálni. Sok gyerekkel hogy ha el
lehetne beszélgetni értelmesen, akkor nem
lenne ez, ami most van, és sok gyerek azt hiszi
magáról, hogy úúú király vagyok, pedig nem.
De hát Pécsre visszatérve. Most 11-edikes
vagyok. Még úgy ahogy a jövımrıl egy
elképzelésem van, hogy jó lenne továbbtanulni
azért, hát érettségi nélkül a mai világba,
egyedül segédmunkás lehetek, az meg nem
kellene. Meg most így befejezem az iskolát mit
csinálhatok? Elmegyek dolgozni. De hát én
még nem nagyon akarok dolgozni, nem az,
hogy nincs kedvem, meg hogy félek a
munkától, hanem az, hogy 18-19 évesen
dolgozni? Egy ép esző ember, aki tanul, az
még 22 éves korába tanul szerintem, 23. Jó
lenne elmenni arra a Pécsre. Sokat hallottam
már róla, hogy anyukám ilyen ………….. volt,
jár nekünk ilyen …………… újság, és abba
írnak sok olyan dolgot, ami csalogat, tetszik.
Hát olyanok, hogy hát a cigánybeszéd, tanítják
elsı osztályba. Akkor olyan gyerekek járnak
oda, akik hát eleve a ……… suliba járnak,
azok már nem hülyék szerintem, hát azok
normális, rendes gyerekek. Az lenne nekem
való az az iskola szerintem, csak hát messze
van, körülményes az odajutás, meg a
hazajutás, nem tudom. Király lenne.
- Tudnál nekem olyan mesékrıl valamit
mondani, amit te gyerekkorodban hallottál?
jelentıs része a
rendszerváltás kárvallottja:
ez a helyzet zavarja is,
amennyiben a –
bármennyire elfogadó a
nevelıi hozzáállás - a
helyzet nem sokban segíti a
cigány fiatalok
integrálódását. .
Az édesanyja és az édesapja,
valamint a nıvére életének
példája követendı Sanyi
számára is: öntevékeny
segítıként felkarolni azokat,
akik nem tudnak megfelelı
válaszokat adni adott
élethelyzetekre.
A továbbtanulás vágya már
megjelent, de az ezt
megalapozó feltételek
hiányoznak. Sanyi számára
fontos a cigány közösség –
a tanulási lehetıségek
mellett ez teszi vonzóvá
számára a Gandhit.
Sándor
140
Mit meséltek neked, milyen meséket hallottál?
- Mármint azt, hogy apukám mesél a
katonaságról, meg ilyenek?
- Ilyesmit is, igen.
- Apukám megkezdte ezt a mesélést olyan 7
éves koromban és még a mai napig mesél
mindenrıl, már mint a katonaságon belül.
Kiküldték neki azt a katonai papírt, a
szívroham rajtam volt, mondom én nem
megyek katonának, nincs az a pénz, inkább
tanulok. Hát kiskoromban 6-7 éves lehettem,
megkezdte apukám mesélni, hogy mikor ı
katonának bevonult mégis mi volt, mesélte,
hogy gránátot hogy kell eldobni, hogy kell
megfogni a …………, akkor milyen lıszerek
vannak, tankkal hogy kell közlekedni, hogy
kell irányítani, meg ilyen lánctalpas tankokat
hogy kell mozgásképtelenné tenni, meg
ilyenek, elmagyarázta, hát tanított
végeredménybe. Hát akkor sokat meséltek a,
mikor én még nem voltam meg, hogy azt hogy
ık mik voltak.
- Miket meséltek?
- Hát például a bátyám olyan idıs lehetett, mint,
á én most idısebb vagyok, mint, úúú most
összekavarodtam. Bátyám 14 éves környékén
lehetett, beleszeretett a mostani sógornımbe.
Hát ez baj lehetett akkoriba, hát úúúú nagyon
jó volt, akkor még anyukámat nem ismerte
apukám. Csak a hogy mondjam, hú ez most
egy nagy-nagy kavarodás, apukámnak a
nıvére, annak a lánya a bátyámnak a felesége.
Vagyis a nagynéném a sógornım. A bátyám az
meg a bátyám. Ez most olyan mintha rokon
rokonnal, de végül is nem rokonom, mert
apukámnak a nıvére, anyukámnak meg a fia,
vagyis apukámnak az unokahúga, apukám na,
kibogozom újra. Na hogy mondtam,
apukámnak a nıvérének a lánya és
Valójában a hagyományos
mesékre irányult a kérdés.
A „mesélés” a családi
kontinuitás biztosításáért
A családi narratívák szerepe
az egyén döntésének
alakulásában: ugyanakkor az
apai minta fontossága.
Sándor
141
anyukámnak a fia.
- És ezek után került össze édesapád és
édesanyád?
- Nem úgy volt, az úgy volt, hogy anyukám
mikor még nem ismerte apukámat, jártak ki
Törökország, Ukrajna, ide-oda, hát árulgatni.
Apukámnak a nıvére is. De hát így
beszélgettek, beszélgettek, és egyszer apukám
ment ki értük kocsival. Pestre vagy hova
mentek, nem tudom. Mindig meséli fater,
kiment, akkor anyukám gyönyörő nı volt,
szép hosszú láb, minden, láttam róla egy-két
olyan fotót, ez anyu? Fater is meglátta,
mesélte, hogy akkor Ladája volt, úúú ’80-as
évek elején, akinek Ladája volt a ’80-as évek
elején az már nagy szám volt. Letekerte az
ablakot, kinéz, aha, ez a Juci, a fater ilyen
vagány, hippi volt akkor, ilyen izé trapéz
gatyája, hippi volt, csajozott össze-vissza,
ment járta a világot, nem dolgozott.
……………… 30 éves se volt, 30 éves volt
körülbelül. Hát úgy ismerkedtek meg,
beszélgettek, fater ilyen ablaktisztító vállalat,
hát hogy mondjam ilyen vállalata volt, hogy
sok embert munkáltatott, ı is tisztította az
ablakot, és akkor anyukámnak nem volt
munkája. Na hát keresztanyámnak a férje,
keresztapám a faterral dolgozott, és mondta,
hogy takarítani kellene. Hát a keresztanyám
meg anyu barátnık voltak, na hívta anyut.
Ilyen helyiségeket, hogy ablaktisztítás, ilyen
festés után lekaparni az ablakokról a
festékcseppeket, és akkor fater is beszélgetett
anyuval, rá két hónapra összejöttek, én meg
kilenc hónapra rá itt voltam. Ezt is mesélték.
Akkor olyanokat meséltek, hogy minden
hülyeségrıl, anyukámnak volt egy
Bernáthegyije, 90 valahány kilós volt. Akkor
volt egy 17 éves kutyája, az a nagyon, az a
Sanyi számára édesanyja
maga a csoda: szeme csillog,
amikor édesanyja egykori
fotójáról beszél.
A családi történetek, a
narratívák szerepe Sanyi
életében is jelentıs -
amennyiben az aktuális
válaszok meghozatalában
segíti ıt.
Ugyan hárít, ami a
szexualitást illeti - mégis a
következı mondatában a
korai gyermekáldást említi,
Sándor
142
zsebkutya, az a kicsi, 17 éves volt, menni nem
bírt, fogai nem voltak, cumisüvegbıl adtak
enni neki. Meséltek olyanokról, hogy mikor a
legnagyobb nıvérem, ıt is Anikónak hívják,
az apukámnak a lánya, mikor kicsi volt, hogy
ilyen rossz lány volt.
- Ez mit jelent?
- Hát, azt jelenti, hogy ilyen rossz volt, rosszabb
volt, mint ezek a kiscsajok akik itt vannak.
Nem egy ilyen, naaa könnyővérő, nem erre
gondoltam, szeretett így szemétkedni apuval,
hogy abszolút nem fogadott neki szót, meg
minden. Na hát csinált egy kis balesetet, 15
éves korában szült, sajnos. Végül is nem
sajnos, mert gyönyörő fia van, lányai, csak hát
öt gyereke van neki. Van pici kis lánya is, 35
éves lesz, de végül is nem rontotta el az életét,
csak túl hamar. Férje az festı. Azért akartam
festı lenni.
- Sanyi, hogy van az, hogy itt családban többen
14-15-16 éves korban már családot
alapítottak? Te meg most 18 évesen azt
mondod, hogy még ráérsz ezzel?
- Ráérek, ajaj ráérek ezzel.
- Megváltozott a világ?
- Régen ez nagyon úgy volt, hogy ez a kislány
betöltötte a 14-15 éves életkorát, ó, vigyed.
Ennyi volt, cigányoknál ez általában így van.
Én ezért utálom az ilyen dolgokat, nem jó
dolog. Hát vannak olyan dolgok, hogy már 16-
17 éves korukban már szülnek, én is úgy
haragudtam a nıvéremre, mikor megtudtam,
hát mondjuk kicsi voltam, hát ilyen fiatalon
szültél, de hülye vagy, meg mit tudom én. De
végül is szerintem én azt mondom neki, hogy
ne bánd meg, hogy szültél olyan korodban,
mert nézd meg gyönyörő házad van, gyönyörő
gyerekeid, jól élsz, annyi, férjed rendes, nem
rossz, mint a másik nıvéremnek. Szerintem
mint problematikus pontot
– testvére életében.
Világosan különbözı
életstratégiák csapnak itt
össze: az eredendı mintázat
és a családi feladatokat
idıben kitolóé. Sanyi
életében látszik,
amennyiben a korai
családalapítás igénye nem
nyom el más akaratokat,
úgy a hagyományos cigányvilágban
is progresszív, a
tanulást alapértéknek
tekintı gondolkodási
minták jelennek meg.
Világos választóvonalat húz
Sanyi, s ez a választóvonal
maga a tanulás vállalása.
A hagyományos értékek
válsága és az aktuális,
Sándor
143
hát vannak olyan dolgok, hogy nem tudunk
gondolkodni, nem azt mondom, hogy hülyék,
csak azt, hogy régimódiak. 2003 van, nem?
2003-ban mi menı? Az a menı, hogy kiállok
az utcára, nem járok iskolába, én vagyok a
vagány. Ez nem menı, épp az, hogy ez ilyen
gyerek. Az a jó, mikor iskolába jár az ember,
az a vagány, mert most tessék elképzelni aki
nem jár iskolába, ismerek olyan, pár olyan kis
szemét gyereket, akik van 5 osztályuk, 6
osztályuk, max. 8, de azok már úgy
rendesebbek. De hát most azok nem voltak
egyszer sem diszkóba, nem tudják, hogy mi az
a bál, azt se tudják, hogy most elmegyek a
diszkóba, megiszok két bailys-t, vagy ilyen
drágább italt, azt most jól érzem magam,
táncolunk. Nem tudják mi az a csajozás. Mert
most kiszemelnek egy nıt, hú azt 5 évig vele
vannak, milyen dolog az? Lekötik magukat,
gyereket csinálnak, azt kész. Kapják a családi
pótlékot, na. Szocpolos házat, óóóóó, hülyék,
Na ettıl mondják azt, hogy a cigányok ilyenek
meg olyanok. Na hát nekem mondhatják.
- Milyen dolgokra lehet támaszkodni
cigányemberként, milyen hagyományaitok
vannak?
- Hagyomány? Fúú.
- Most olyasmire gondoltam, mint régen volt,
tényleg régen volt egy cigányvajda és akkor
összetartotta a cigányságot. Nálatok is volt
cigányvajda?
- Nálunk nincsen. Pesten volt, meg kisebb
városban, de nem tudom.
- Milyen hagyományaitok vannak? Mi az amire
azt mondod, hogy szerinted cigány
hagyomány?
- Hát ha csak hagyománynak lehet azt nevezni,
akkor az, hogy fiatalon mennek férjhez a
lányok, de az a hagyomány, hogy mikor
divatos értékek harca
figyelhetı itt meg: A "vedd,
vidd és dobd el" hibás
megközelítésétıl nem tudta
távol tartani magát Sanyi
sem - a fogyasztói
társadalom téves, torz
üzeneteit és a hagyományos
cigány értékeket nem
sikerült jól ütköztetnie.
Sándor
144
megszületik a kislány, egy gazdag
cigánycsaládba, megszületik a kisfiú az is egy
nagyon gazdag cigánycsaládba, általába mikor
fiú születik, azok mindig gazdagabbnak érzik
magukat, hát fiú. Cigánycsaládba az aranyat ér
állítólag. Szerintem is mondjuk (nevet), és
akkor kiskorukba, csecsemıkorukba, már
mint hogy ha eljegyeznék egymást. Olyan 16-
17 éves korukba, de elıtte még így egy suliba
járnak, ha járnak iskolába, de nem mindig, de
így együtt vannak. És akkor 16-17 éves
korukba már elveszi feleségül, hát nem tudom
látta-e Fókusz-ba, Budapesten az egyik család,
vagyis két család, nagyon gazdag cigánycsalád
mind a kettı, 70 milliós lakodalmat csináltak.
Folyt a pénz.
- Fontos az, hogy ilyen nagy ünnepek legyenek?
Tehát amikor egy esküvı zajlik, hogy ilyen
nagy ünnep legyen?
- Végeredményben nem fontos. Ez a
cigányoknál úgy mőködik, hogy rengeteg
magyar barátom van, végeredményben egy
cigány haverom van csak, akivel így rendesen
foglalkozok. Magyar haverokkal nem is
foglalkozok annyira, mert némelyikük úgy
ahogy lenéz, mert hát nem vallják be, hogy ez
a helyzet, de látom rajtuk. Hogy az ilyen nagy
bulik mihez hasonlítsam, mondjuk ha most
megállunk a pirosnál, mellettünk van egy
Trabant, a másik oldalunkon meg egy nagyon
nagy BMW. Azt a Trabant meg túráztat
(hangutánzás), a BMW is túráztat
(hangutánzás), na ez ugyanaz, hogy
nagyobbnak látszódjunk meg ilyenek.
- És akkor most a cigányság az Trabant volt
ezek szerint?
- Nem, a BMW.
- A BMW volt?
- Hát azért, hogy most nem a, most a Trabant
A hagyományos cigányközgondolkodásban
is
tetten érhetı a fiúgyermek
fontossága (jelzem, a
magyar családok esetében is
hasonló gondolkodásra
kapunk példát a 19. Századi
falusi közgondolkozásban).
Fontos, hogy megemlíti azt
a hagyományos döntési
módot, ami szerint sok
esetben nem a házasulók
szabad döntése a
párválasztás: azt a szülık
megteszik, méghozzá igen
korán, a gyermek születése
körüli idıben.
Bár azt válaszolja Sanyi,
hogy nem fontos ilyen
ünnepeket tartani, az elıbbi
példája említésekor mégsem
volt elutasító: mintha
tetszett volna a vagyonos
cigánycsalád döntése.
Sándor
145
nem a magyarokra nem cigányokra, hanem az
összes emberre szól, hogy nem az, hogy
lenézik az embereket, mert nálunk szerintem
nem lehet, vannak olyan cigánycsaládok,
rengeteg, szinte mindegyik cigánycsalád olyan,
hogy ha hogy mikor bemegy hozzá egy ember,
hú az asztalt megteríteni, gyorsan egyél, igyál,
kávé ez, az, ez így szokott általában lenni.
Nálunk is így van, nem tudom miért,
végeredményben ez jó.
- Tehát vendégszeretıek vagytok azt akarod
ezzel mondani.
- Igen. Gyerekeket azt meg imádják a faterék.
- Meddig gyerek a gyerek?
- Hú, ameddig meg nem hal a szülı.
- Ez egy nagyon kedves gondolat, amit
mondasz, de arra gondoltam, hogy úgy ahogy
most mondtad, hogy 14-15 éves korban
rendre már megházasodnak, hogy hol érzıdik
mikor már egy gyereket igazándiból nem
tartanak gyereknek nálatok?
- Hát, fogós kérdés. Mondjuk az én esetembe,
(sokat gondolkodik) nem tudom, mikor
levizsgáztatott fater, hogy elengedhet-e
egyáltalán egyedül valahova, már mint hogy
messzebbre, 2-300 kilométerekre Debrecenbe,
mit tudom én. Akkor éreztem azt, hogy ez
már nem néz gyereknek, már csak csak.
- És érezted, hogy ez egy vizsga édesapád
részérıl? Hogy ı most kipróbál téged?
- Én vonattal mentem, ı meg kocsival. Csak én
nem tudtam.
- Nem tudtam, hogy ı kocsival megy.
- Apu, akkor elmehetek? Menjél fiam. Adott
pénzt, meg szokott olyanokat csinálni, hogy
direkt nem mondja meg, mikor reggelente
kérek tıle pénzt, …………………. Mindig
szokott adni olyan 300-400 forintot, kajára,
szoktam így vásárolgatni hülyeségeket, hogy
A hagyományos cigányelfogadás
szép példáját
láthatjuk itt: a családba
érkezıt mindazzal
megkínálni, ami csak otthon
található.
Csodálatos példája a
családszeretetnek, a
gyermek szeretetének - még
akkor is, ha a hagyományos
cigány közgondolkozásban
a fiatal felnıtté válás, az új
család alapításának joga és
lehetısége jelentısen
korábbi életévekre tevıdik,
mint a magyarság esetében.
A szövegrész ugyane
mentalitást példázza: a 15
év körüli gyerek felnıttnek
tekintése - ami az archaikus
"próba" formáját ölti.
Sándor
146
nem tudsz adni pénzt? Van nálad? Mondom
persze, de nincs nála, aztán múltkor is volt egy
olyan, nem tudom, hogy hogy tudta így
ideadni, hogy hogy merte, egy tízezrest. Na
fiam, 500 forintot elvacakolhatsz. Jó, oké.
Hazavittem neki 9.500-at, tessék, leszámoltam
neki normálisan. Látod? Nem vertem el. Na
az volt, a legelsı volt, direkt ilyen nagy pénzt
adott ide, mikor így kilencedikbe voltam, így
vagánykodtunk, ötezrest pörgettem itt a
kezemen ……….., nem költöttem el csak
ötszázat. Ilyen ………… volt itt azt hiszem,
karácsony volt, karácsonyi buli, jó volt. Azóta
meg mikor nincs így aprója, na ennyit és
ennyit hozzál vissza. Visszahozom. Meg
hogyha tényleg kellene pénz és akkor van
nálam, csak azt vissza kell vinni, telefonálok
hogy ezt és ezt megvehetem, vagy valami
ilyesmi. A húgom az nem így csinálta. Mondta
a húgomnak, csak én nem mentem suliba,
mert beteg voltam, hogy hallottam, mert fent
voltam, hogy odaadott a húgomnak egy
ötezrest, hát ebbıl hozzál vissza ennyit és
ennyit. A húgomnak kellett egy ezres
iskolapénz vagy osztálypénz. Elköltötte az
egészet. Vett nadrágot meg cipıt magának.
Hát pénz? Hát vettem így meg úgy. Nem
tudtad volna kérni? Na hát hülyék, azok
hülyék, nem? Én is mondtam hányszor
apunak, hát apu jó lenne ez és az. Hát fiam, ha
lesz pénzem, megkapod. Van pénze mindig
megveszi. Jó dolog. Hát csak úgy mőködik,
hogy mind a kettı nyugdíjas, nem dolgoznak,
úgy hogy kicsit várni kell rá, hogy ha akarok
egy drágább dolgot. Tavaly is, tavaly? Ebben
az évben nyáron gondolkoztam egy olyan 2-3
napig, hogy mit csináljak, venni akartam ezt
azt, ilyen hülyeségeket, amire nem kellett,
hogy szükségem legyen, de azért meg akartam.
Ugyancsak, egy próba
kiállását mutatja be Sanyi
nem kis büszkeséggel:
mindjárt össze is hasonlítja
magát leánytestvérével, aki
ugyanezen a próbán
megbukott…
A döntési helyzet
bemutatása, melyben a
morális értékek felmutatása
történik: nem teheti meg,
hogy munkaképes korúként
a szülein élısködjön.
Megteszi azt, amit az adott
helyzetben megtehetett:
Sándor
147
Elmentem dolgozni.
- És hova mentél dolgozni?
- Sógorom elvitt magával dolgozni
- És mit csináltál?
- Festettünk. Iskolákat, toronyépületeket. Hát
mikor toronyépületet festettem tripla bért
kaptam. Hát tízezret egy nap. Az már jó pénz.
2-3 napig csináltuk, utána meg 2 hét leállás.
Hát az mennyi pénz az, harmincezer forint.
Hazaküldtem anyuéknak, elkértem 3.600-at,
erre tisztán emlékszem, hát a kártyámat
feltölteni, ennyi volt. Telefonáltam, hogy hadd
vegyek már egy nadrágot. Hát vegyél. Vettem
egy 11.500 forintos farmert. Na Istenem, hát
megtehettem nem? Én úgy dolgoztam élethalál
között, hogy lenéztem, hú ez most egy
bogár vagy ember? Toronyépület, egy ilyen
vékony csíkot kellett kékre festeni, egész nap
kellett a tőzı napon. Ott volt elıttem egy ilyen
hőtıláda, abba volt a víz, volt hogy a kezemet
beleraktam, jaj de jó hideg. Nagyon szar volt,
de azért megcsináltam. Sógorom meg még
fentebb volt. Neki meg ilyen vékony léceken
kellett menni. Nagyon veszélyes. Nekem ilyen
géppel kellett irányítgatnom magamat le, fel.
- Ez a darus.
- Aha, ilyen ablakmosós izével. Az megy oldalra
is. Csak így mozgott az egész. Jaj de rossz volt.
Volt olyan, mikor újra csinálhattam. Jaj, le se
lógatom a lábam, le se nézek. Vagy 30 méter
magasba. Mint a víz úgy szétcsattantam,
kifolytam volna a betonon.
- Tehát az elıbb azt kérdeztem, hogy mesélteke.
Aztán utána elkezdtünk beszélgetni arról,
hogy édesanyád tanított táncolni. Ha vannak
ilyen mesés emlékeid akkor mondjad, ha nem,
akkor a táncról mesélj. Mit tanultál, hogyan?
- A mai napig tanít. Aha, ilyen apró, ilyen
cigánytánc. Nem tudom tetszett-e már ilyet
együttmőködött sógorával
(természetesen saját
közösségében érzi
biztonságban magát), s
megkereste azt a pénzt,
amit magára szeretett volna
költeni: kiállta ezt az újabb
próbát is!: " …de azért
megcsináltam…"
A cigány hagyományok
továbbélése - azoknak az
értékeknek az átadása,
amelyeket szülei fontosnak
tartanak - bár kétségtelenül
halványulnak a társadalmi
változások során:
nevezetesen a zárt cigány
közösségek egy része
fellazult, s a többségi
Sándor
148
látni, ilyen lányok fiúk táncolnak? Na ilyen
táncokat. Mai napig.
- Hány éves voltál, mikor elkezdted tanulni?
- Hú, kicsi, nagyon kicsi, nem tudom. Sokszor
tanított ilyen cigányok köszönésekre.
- Mire?
- Hát hogy legyél szerencsés
………………………. (cigány nyelven is
mondja), üljél le ………………….. (szintén
mondja cigány nyelven), meg ilyen apró
dolgok. Hát csak egy-két szöveget
végeredményben, hát hogyha mondatokat
mondok, egy-két szót megértek, hát akkor
már tudom, tudok következtetni.
…….. nem érthetı a felvétel ………..
- Mit tudsz általában a cigányságról, a
sokféleségükrıl, hogy milyen a kapcsolatotok
velük, vagy hogy szoktatok ilyesmirıl
beszélgetni?
- Nem, errıl még nem témáztunk így a
szüleimmel, nem is tudom, hogy egyáltalán
lehetett-e már olyan barátom, aki, már mint
hogy cigány, aki így ilyen cigányszólásokat,
ilyen cigány nyelven beszélt volna. Szerintem
azok a románok, akik úgy beszélnek, a román
cigányok. Igen a román cigányok. Biztos.
- Mondjuk velük nem is tartotok kapcsolatot?
- Nem, hát nincs is olyan haverom.
- Mondtad a táncot. Azt hiszem említetted az
éneklést is. Az mibıl állt? Mire tanítottak
téged?
- Hát, így karácsonykor azért karácsonyi dalokat
énekeltünk.
- De cigánydalokat?
- Nem, ezeket a magyar dalokat énekeltük
mindig.
- Cigánydalt nem tanultál semmit?
- Nem kell, énekelt a nagyanyám.
társadalom kultúráját veszi
át.
Ilyen" lazuló" jelenség az is,
hogy Sanyi gyakorlatilag
nem tud cigányul.
Sanyi láthatóan nincs
tisztában a cigányságon
belüli mássággal - vagy amit
tud errıl, az nem kerül
felszínre a beszélgetés
során.
A porladó hagyományok
nem segítik a
cigányidentitás alakulását:
ebben az értelemben
gyökértelenné válásuk egyik
Sándor
149
- Te nem tudsz egyet sem?
- ÁÁÁ nem, a kiejtésem az egy kicsit olyan, hát
végeredményben jó a kiejtés, csak nem tudom,
új cigányul ejtek ki mindent, nem teszek hozzá
torokhangokat, meg ilyen izéket. Ez egy ilyen,
hogy több szóban torokhangokat kell
hozzátenni, hogy meglássa az értelmet, több
cigányszó, több értelmő szóból áll. Mondjuk
ilyen szót most így nem tudok mondani, lehet
hogy van egy cigányasszony, vagy cigány
csávónak valami szövege, a srác biztos azt
fogja hinni, hogy le akar velem feküdni, meg
ilyen izé.
- Mást jelent?
- Elıtag más, mint ami kellene, akkor eleve
mást fog jelenteni a szó.
- Akkor édesanyád és nagymamád énekelgettek
így cigányul?
- Igen.
- Például a lányok nem tanulták meg, a te
testvéreid?
- Nem.
- Nem tanulták meg ezeket az énekeket?
- A testvéreim közül egyedül én, meg a
legkisebbik nıvérem Anikó. İ ahogy így
(gondolkodik)
- Tanulgatott valamit?
- Nem az, hogy tanulgatott, hanem hogy ıt így
foglalkoztatja ezek a cigányok.
- İt magát érdekli ez a dolog?
- Igen, hát Szolnokra szokott járni.
- Hova jár Szolnokon?
- Szolnokon egy ilyen cigányokért alapítványhoz
szokott menni. Engem is sokszor elvitt már.
Meg ilyen, milyen az? Ilyen cigánygyülekezet
van most Debrecenbe.
- Az vallási gyülekezet?
- Igen, de ugyanúgy, mint a templomba, nem
legfontosabb eleme az,
hogy - mert vélhetıen nem
kapnak kellı támogatást e
tekintetben - nem tartják
eleik hagyományait
megırzendıknek.
Az önsegítés fontosságának
felismerésében jelentıs
szerepe van a
leánytestvérnek.
Sándor
150
ilyen Buddha, meg mit tudom én, rendesen
Istent, meg szoktuk ilyen szép zenéket
énekelni. Oda szoktam én is járni, az nagyon
jó.
- Ez nagyon érdekes volt. Elmondtad, hogy
édesanyád is Tiszaeszláron valamiféle cigány
képviseletet látott el. Most mondod, hogy a
nıvéred is ilyesmit csinál. Fontos neked, vagy
fontos nektek az, hogy ilyen cigány
szervezıdéseket csináljatok, hogy ilyenekben
dolgozzatok?
- Nem minden esetben. Ezt így mondom, mert
hogy ha nekem sikerül elmenni Pécsre tanulni,
akkor utána lehetséges, hogy én is egy ilyen
dologba fogok majd vele. Mellékállásként,
másodállásban, vagy valami ilyesmi. Azért jó
foglalkozni olyan gyerekekkel, az elıbb is
említettem, hogy ilyen árvák és cigányok,
beszélgetni velük, pályáztatni ıket például.
Sok olyan cigány gyerek van, aki nagyon jól
tanul, de még sincs senki, aki tudja
szponzorálni, vagy tudjon vele valamit
kezdeni.
…… nem érthetı a felvétel ………..
- Nem azt mondom, hát lehetséges, hogy én is
most, jövıre pályáztatom magamat.
- És mit szeretnél elérni?
- Hát, mit szeretnék elérni? Hogy kerüljek be a
könyvbe, mert hogy vannak, ez egy ilyen
idézıjelben könyv, akik jól tanulnak ilyen
cigány gyerekek, azok elmehetnek ilyen
programokra, táborokba, külföldre, külföldön
tanulhatnak, mondjuk azért külföldre nem
mennék tanulni, most még, szerintem. Meg
még kapnak olyan támogatásokat, amibıl meg
lehet vásárolni az olyan dolgokat, amik
szükségesek lehetnek a továbbtanuláshoz.
……. nem érthetı a felvétel ………..
- Valamilyen fıiskolai akármire jár, 40.000
A Gandhi Gimnázium,
mint elérendı cél újabb
elıbukkanása: Sanyi érzi,
hogy társadalmi
kiemelkedésének záloga a
tanulás, ugyanakkor támaszt
keres.
A pragmatikus megközelítés
megjelenése Sanyi
gondolkodásában: nyitott
gondolkodó, aki befogadja a
kor új eszköztárának egy
részét - ma pályázati úton
lehetséges forrásokat
szerezni a saját én
felépítéséhez.
Sándor
151
forintos könyvet. Két éve nem fizettem
annyit, vagy három. Nagyon sokba kerül. Na
ezt a cigányalapítványok hát itt is tudnak
segíteni, segítséget nyújtanak.
- Hogy könnyebben lehessen szerezni
könyveket.
- Persze. Azért kell felkarolni, nem egy kézzel,
két kézzel. De ha csak egy kézzel karoljuk fel
ıket, akkor csak a gyerekeket fogjuk
felkarolni. Gyerekeknek van családja, akik
nem tehetnek arról, hogy a gyerek most nem
tud úgy tanulni, hogy megfelelıen haladjon a
képzése. Hát Debrecenbe a közösségi házba
olyan embereknek tudunk, tudnak munkát
nyújtani, akik szinte nem is tudnak dolgozni.
Hol az egyiknek nincs keze, vagy olyan
balesete történt, hogy mozgásképtelen. Hát ott
tudnak, ha egy kezével is tud valamit csinálni,
akkor leültetik a számítógép elé és írja, amiket
mondanak és azért kap pénzt. Meg akkor
szoftverfejlesztés meg minden amit így el lehet
képzelni. Mindenbıl lehet pénzt csinálni, ilyen
kis apró munkákból.
- Mennyire fontosak neked a cigány
hagyományok?
- Nekem nem fontosak egyáltalán.
- Nem?
- Annyiba, hát azért a cigánysággal annyi a
fontos, nagyon nem szeretem az olyan
embereket, akik letagadják, hogy cigányok.
Hát mondjam azt, hát, aki letagadja azt, hogy
cigány, valószínőleg szégyenli az ı faját, nem?
Tényleg szégyenli, jó vannak benne olyan
emberek, akiktıl lettünk mi olyanok
amilyenek, már mint az a szójárás, hogy úúúú
büdös cigány, meg ilyen apró, ilyen fajgyőlölet.
Jó volt? Nekem is volt már dolgom ilyen
fajgyőlölıkkel.
- Mi volt?
Az alkalmazkodás szép
megnyilvánulási formája: a
cigány közösségi létben való
feloldódás, az ott
megfogalmazottak átvétele,
az élet továbbélhetıségének
biztosítására, méghozzá
modern eszközökkel:
lehetséges lenne a
kétségtelenül létezı
diszkrimináció "kicselezése"
azon a módon, hogy a
számítógépes
munkavállalási formákat
kellene elısegíteni a cigány
fiatalok körében?!
Sándor
152
- Hát meglátták, hogy cigány vagyok
Hajdúböszörményben, azt meg akartak verni.
Hát én meg nem hagytam magam,
anyukátokat, szép szóval. Csak rájöttek, hogy
tanulok, meg stb., azt bocsánatot kértek, hát
bocs nem akartuk, így meg úgy. Akkor minek
vagytok szkinhedek? Hát elkezdték
magyarázni, hogy ıket is meg lehet érteni. Hát
mondom miért? Azt mondja, vannak olyan
cigányok, akik lopnak, csalnak, rabolnak, de
mondom nekik, hát nem az egész. Jó, bocs.
Azt elmentek. Anyukád! Hülye! Elsınek
kérdezz, utána cselekedj, vagy tégy valamit a
dolog irányába. Hát igen, vannak ilyenek, de
hát nem kell velük foglalkozni. Vannak olyan
emberek, akik hallanak olyan dolgokat, hogy
hú szkinhedek vannak, már menekülnek. Hát
nem kell velük foglalkozni. Végül mi is
emberek vagyunk és ık is. Nyomorék is
ember, a bolond is ember, mindenki ember,
csak mindig más-más fajta. Ott vannak a
négerek, hát Debrecenbe annyi négert
találtam, mint a szemét. Megyek az utcán, jön
velem szembe hő ekkora nagy néger ember,
van ilyen feje, tiszta kopasz. Megállít, hát
karattyolt valamit angolul. Magyarul nem
tudsz? Dehogynem. Na akkor most miért
angolul mondtad hülye gyerek. Nagyon
kedvelnek ezek az emberek.
- Te mit tanulsz? Nyelvet tanulsz valamit?
- Igen, németet.
- Mennyire megy?
- Tessék megkérdezni a német tanáromat, Rabi
Eszter. Hát mennyire megy? Megyeget.
- Ha kimennél, tudnál kérni egy pohár vizet?
- Felkészüléssel igen. Még egy akármitıl,
akármit is tudnák kérni, csak, csak minden
elıtt fel kell készülni. Hát szerintem tudnék.
Most így per-pillanat nem (nevet). De hogy ha
Az elfogadás - a másság
természetes
tudomásulvétele.
.
Ez a tipikus jó magyar
reakció!
Sándor
153
átolvasom a könyvemet, vagy a füzetet, vagy
valami, utána tudnám, hogy megy ez.
- Mióta tanulsz németül?
- Tavaly elıtt óta. Hát úgy kilencedikbe, de
mennyi, negyediktıl nyolcadikig angolt
tanultam. Az ment. Négyes voltam mondjuk,
de ment. Nyelv is kell a mai világba. Nyelv
nélkül az ember hülye. Most gondolja,
elmegyek egy diszkóba, oda is kell manapság
már a nyelv. Az elıbb is így mondta, hogy a
néger gyerek (bla-bla, valamit próbál mondani
angolul). Szoktam ismerkedni ilyen interneten,
ilyen angol csajokkal. Elıttem a szótár, így.
Azt írnak vissza angolul, de mindig azt írják,
hogy miért ilyen késın írsz, meg ilyen izék
angolul. Mert magyar vagyok és nem tudok
angolul és akkor írtam ilyen izéket. Meg van
ott, itt Magyarországon vannak, Pesten
tanulnak, meg Debrecenbe az egyetemen.
- Mikor szoktál számítógépezni?
- Hát mikor Debrecenbe vagyok általában.
- Ott van a közösségi házban?
- Ott rengeteg számítógép van.
- Ezt te fontosnak tartod, hogy a cigányok
tudjanak a számítógéppel bánni?
- Hát ezek az idısebb cigányok, mit tudom én
az 50 év felettiek, azoknak már nem tartom
fontosnak, de mint én, meg ezek a 25-30
évesek, szerintem fontos. Mert hogy ha
elküldenek egy olyan helyre, hogy
számítógépekkel kell megírni a házi feladatot.
Meg kell írni, be kell tudni kapcsolni, be kell
lépni a programba, el kell indítani, be kell
tudni állítani a lapméretet, stb., ezt meg kell
tudni tanulni. Meg kell tanulni.
- Ezeket te mind tudod?
- Hát tudogatom nagyjából persze, csak most,
hogy nincsen számtek órám, szinte semmi,
mindig így, ilyen is van, szoktam így puskázni,
Kitörési lehetıségnek véli
Sanyi is a nyelvtanulást: még
akkor is, ha igazán még nem
él vele: praktikus ismerete
alig lehet - de legalább már
felismerte annak
szükségességét
A társkeresés, a
kortárscsoporttal való
kapcsolat fontossága - no
persze az sem
elhanyagolható, hogy képes
az Internet-adta elınyöket
ilyen formán saját
szükségletei kielégítésére
fordítani.
További megjegyzendı: a
Sándor
154
szoktam mikor elmegyek közösségi házba
puskákat írok magamnak, hogy ha nem tudok
belépni valamibe, á így kell belépni. Jó dolog a
számítógép. Sok ember életét meg is
könnyítette. Jó. Kiskoromba mindig azt
hittem, hogy én leszek a nagy, biológus
akartam lenni. Néztük így tévét, azt láttam,
hogy ebola, aids, rák elleni gyógyszerek, stb.
Hát mondom, én ezt mind fel fogom találni.
Lehetséges, minden lehetséges. Hát mondjuk
azért nem biztos, te jó lenne így feltalálni
valamit. Szoktam szerelgetni.
- Mit?
- Mindent, ami a kezembe kerül.
- Bütykölıs fiú vagy?
- Hát szeretek bütykölni. Például ebbıl (az
asztalon lévı fém desszertes dobozra mutat)) most
ahogy néztem így ezeket, egy olyan hangfal
dobozt lehetne csinálni, hogy ajaj. Kivágni itt
az alját így, berakni egy csıbe, azt lezárni és
fordítva berakni a hangszórót. Már mint nem
hogy be így ki, hanem mágnessel felfelé.
Beburkolni, itt meg vágni egy lyukat és így
berakni a kocsiba. Felfelé nyomná a basszust,
mint állat. De itt alul meg egy nagy doboz kell.
Befele nyomja a hangot, de itt meg egy kis
lyukas kis csıt kivezetni a dobozba. Hú, meg
lehetne csinálni. Mondjuk ugyan ilyenem van
otthon. Már megcsináltam. Meg vannak olyan
dolgok, hogy a gyerekek mindig ahogy
tanulnak így az édesapjuktól, hogy látják hogy
szerelik a kocsit, stb. Én is. Múltkor
szétszedtem a kocsinkat. Kereket levettem,
önindítót szétkaptam darabokba. Jó
összerakni nem mindig sikerül, de tizedjére
mindig össze tudom már rakni, nem? Akkor
meg nem mindig fog mőködni, de az már nem
lényeg. Az a lényeg, hogy szét tudtam szedni,
hogy majdnem össze tudtam rakni. Szokott
számítógépes lehetıséget
eszerint adekvátan kezeli - s
nem értelmetlen dolgokra…
A pozitív életcélokkal való
azonosulás.
Kézügyessége, az apától
tanultak alkalmazása
alkalmassá tette saját új
ötletei megvalósítására is.
Sándor
155
fater így tanítgatni, mondjuk fıfékmunkahenger,
kormányösszekötı-rúd, stb.
ezeket hogy kell szétszedni, meg adjad azt a
kulcsot (nevet).
- Édesapád sokat tanít?
- Rengeteget. Mindig azt mondja, nem nekem
tanulsz, magadnak. De igaza van. Igazabb
mondást nem is hallottam.
- Azt mondtad, hogy hatan vagytok testvérek.
Hogyan gondolod, hogy hányan sikeresek az
életben a te mércéd szerint? És ki az aki nem
sikeres? Hányan vannak, akik nem sikeresek?
- Ez fogós kérdés. Hát a Jutka nıvérem, ı nem
sikeres. İ biztos nem. Legkisebbik nıvérem ı
elrontotta az életét azzal, hogy elvált a férjétıl.
Végeredménybe én nem tudom, hogy miért
váltak el egymástól, de nem is érdekel. Most
van egy élettársa, a férjének a legjobb barátja.
Gondolom lehet, hogy ezért váltak el. İt úgy
hívják, hogy Bodó, úgy nevezik, de Lajosnak
hívják. Ó jó ember, hívı, szeret engem,
reppel, ha már reppel, akkor én is szeretem
(nevet), rendes ember. Anikó, a kisebbik
Anikónak neki van egy gyereke Jenifer. Bodó
az meg úgy viszonyul a gyerekhez, mintha az ı
gyereke lenne. Tetszik érteni. Azért érzıdik
rajta, hogy még sem az ı gyereke, mert ı is
szeretne egy gyereket, de nem tudom, mi lesz
még belıle. Hát a bátyám az meg kajakra
elcseszte az életét azzal, hogy bent volt a
dutyiba, már elnézést az ilyen szavakért, bent
volt a börtönbe, meg hogy most kijött a
sógornımmel, nagynénémmel így hát nem
okésan bánik. Hát szemét alak. Hát jaj
Istenem mit tudjak, ezen én változtatni nem
tudok. Most odamegyek, hogy figyelj má ne
legyél má ilyen, nem fog úgy se rám hallgatni.
Ez nem így mőködik. Végeredménybe neki jól
megy. Százezer forintos videója van, meg
Az apai szerep el-, és
felismerése - majd annak
beépülése gondolkodásába -
az apai mintázat
továbbvitele.
A báty ellen való fellépés:
nem tudja a tapasztalt
életutat mintának tekinteni.
Sándor
156
plazma tévé, meg bır bútorai vannak, meg mit
tudom én. Pénzileg jól megy neki, csak az
élete. Vagyis a családi.
- Mibıl keres ennyit? Nem tudod?
- Azt tudom, hogy jár ki külföldre.
- Kereskedik?
- Aha, a sógornım Avonos tanácsadó.
- İ ezeket a szépítı szereket árulja?
- Persze. Jó pénz, ja. Múltkor láttam egy ilyen
kis pici, nem tudom milyen parfüm volt,
27.000. Mi van ebbe, benzin vagy valami?
Hülye. Megmarad mindig a 60%-a az övé,
mert hogy ı adja el, ı viszi, ı tárolja, stb. 60%
az övé, 40% az, hát akiknek el kell adni, ilyen
Avonos cégek. Szóval jól lehet keresni. Most
én is ilyen Avon tanácsadó fiú lennék (nevet),
hogy nézne az ki? Gyere csak, nézd csak mim
van?
- Odáig eljutottunk, hogy le szeretnél
érettségizni. Utána mit szeretnél csinálni?
Mondtad, hogy mikor kicsi gyerek voltál,
orvos szerettél volna lenni, most vannak ilyen
elképzeléseid, hogy mi szeretnél lenni
igazából?
- Végeredményben van is, meg nincs is. Hát mi
szeretnék lenni? Ember, rendes, egy rendes
ember. Ezen nincs mit vitatni. Egy rendes
embernek van valamilyen munkája, van egy
családja, minimum egy gyereke. Mondjuk az
nem mindig úgy van, hogy gyereke van, de
szeretnék egy fiút. Vagy egy kislányt, vagy
ikreket, nem tudom.
- Hány gyereket szeretnél?
- Kettınél többet nem. Maximum három, de az
már nagyon húzós, nem tudom. Max. három.
Kisfiú, kislány, megint egy kislány, vagy
megint egy kisfiú. Fene se tudja, honnan
tudjam, hogy hány? Hú van még egy hat
évem, hét évem, amíg ezt eldöntöm. Amúgy is
Sanyi jól látja, az anyagi jóllét
nem jelent egyet az
értelmes élettel, a
követendı élettel.
A foglalkozásváltás mögött
továbbra is jelen van a
kereskedés, mint
értelmezhetı
tevékenységforma: ebben az
értelemben a tárgyalt hölgy
jól alkalmazkodott kora
gyakorlatához, miközben
azon a terepen maradt,
amelyen a családi
hagyományok, gyakorlat
már fel tudott mutatni
értékeket.
A gyermekek számának
tervezett megváltoztatása -
a szüleihez képest - egy új
generáció új életformájának
megtestesítése: ebben a
tudatos családtervezés olyan
Sándor
157
ez magától fog jönni. De mondjuk a
jövımmel kapcsolatosan, hogy mi akarok
lenni, ezt már el kell, hogy döntsem
hamarosan. Mert hogy ha benne maradok
ebbe a pincérszakmába, hát akkor valami
pincéres, ilyen, mit tudom én, éttermekbe,
vagy hotelba, vagy egy hajón, vagy egy nem
tudom. Mondjuk hajón nem, mert akkor hát
szinte apa nélkül fognak felnıni a gyerekeim,
nem? Azért két hónapig a tengeren ott
rázkódni, nem jó dolog. Hát ember.
- Azt hiszem az a legfontosabb.
- Vannak olyan emberek, hogy az elıbb is
említettem, hogy 15-16 éves maximum, azt
már gyerekük van, meg feleségük, meg mit
tudom én. Öt osztállyal rendelkeznek, még
annyival se, de hát azokból nagy szerencsével,
ha ember lesz, de nem mindig. Majd a izét
várják, a postást, hogy mikor jön.
- A vallás az mit jelent neked? Te vallásos vagy?
- Hát mióta Debrecenbe járok a nıvéremhez,
azóta úgy érzem azt, hogy azért csak-csak van
valaki ott fönn. Nem mondom azt, hogy nem
hiszek benne, de azt se mondom, hogy erısen
úgy hiszek benne, hogy úgy kelek és úgy
fekszek le. Így szerintem nem, talán ön se van
így, ön se van (nevet), megtanultam ragzani,
mi? Fater sincs úgy, hogy most reggel felkel
imádkozik egyet, este lefekszik imádkozik
egyet. Hát nem úgy vagyok. Hát csak azért
gondolom hogy csak van, hát már segített egy
párszor. Meg hát ki tudja? Van egy haverom
az mondja, hogy ha velem szembe jön, kezet
fog velem, megkérdezi mi van velem, akkor
elhiszi. Hülye. Veled szembe jön egy
gızmozdony, azt megkérdezi mi van veled,
azt el fogod hinni? Na hát ez így mőködik.
- Ad a vallás egy támaszt, egy segítséget, vagy az
a közösség, amibe tartozhatsz ezáltal?
elemét látjuk, amelyben már
nem jelenik meg késztetés a
sok gyermek vállalására.
Egyébiránt pedig az
egyszerő "ember" fogalom
használata egy olyan
ethosszal teli világképet
mutat, ami példaértékő
lehetne bármely náció
számára.
A hagyományos vallásosság
fellazulására ad példát Sanyi
- hisz, mert kulturális
gyökerei ezt plántálták belé,
de már ott a kétkedés
ördöge a "haver"
képében…
Sándor
158
- Hát a vallás az tanít.
- Téged mire tanított?
- Hát, mire taníthat? Bizonyságra. Mert a
bizonyság nálam azt jelenti, hogy az iskolát
végezzem el. Ha törik, ha szakad, akkor is.
Egyrészt, hogy megígértem szüleimnek,
keresztanyámnak, mert ı nagyon akarja, hogy
legyen valaki belılem, keresztanyám, meg a
szüleim, de én ezt úgy veszem, mintha hogy
ha Istennek ígértem volna meg, hogy jó hát
tanulok, meg ilyenek. Keresztanyám, mikor
elkezdtem az iskolát megígérte, hogy ha
nagyon jól végzek a középsulival, kapok egy
kocsit. Tudod, nem is azért fogok így tanulni,
hogy kocsit kapjak, mert hát ó nagyon azért
tudok venni egy Ladát, végül is ez most nem
úgy mőködik, hanem azért, hogy ha már
elvégzem a sulit, akkor má elkezdıdik nekem
az a dolog, …
- Tehát mire jó a tanulás?
- Hát arra jó, hogy ha ezt a sulit elvégzem,
mondjuk eztet, akkor már mondhatom azt,
hogy ……………… így meg úgy,
nyomhatom majd a szöveget úgy, hogy
értelmes is legyen. Meg hát már akkor már,
érezni fogom, hogy nem vagyok olyan gyerek,
akinek hát hogy idézıjelbe oda kell adni
mindent, hogy meg tudja enni, vagy hogy hát
ilyen kis még mondjuk most még
csecsemınek érzem magam idézıjelbe, mert
hát nem saját pénzembıl élek még, nem
csinálhatok azt, amit akarok, ez eddig rendben
van. Addig jó, amíg ezek, meg hogy gyerek
vagyok. Mondjuk én 30 évesen is gyerek
leszek. Nekem azt mondják, hogy nekem
sohase fog benıni a fejemlágya. Hát nem is,
minek.
- Ki mondja?
- Hát mindenki. Hát akivel már így
Amennyiben Sanyi
vallásossága a tanulás
feltétlen továbbvitelét
hozza, nos akkor a vallás
legprogresszívabb eleme jut
itt kifejezıdésre.
Racionálisan még képtelen
megfogalmazni a tanulás
fontosságát, de
valamiképpen már érzi,
bensıjét feszíti a tanulás
jelentısége.
Sándor
159
beszélgettem, meg mit tudom én, azt
mondják, hogy 18 éves gyerek nem csinál ilyen
hülyeségeket.
- Miket?
- Leállok egy ilyen kicsi gyerekkel veszekedni.
Meg babázni szoktam, már nem úgy
játékbabán, vagy egy barátom, van egy
kislánya, hú ilyen kicsi így. Szoktam úgy
hülyülni vele, hogy átkarolom, babázok, tente
baba tente, meg mit tudom én. Szeretem, mert
emlékeztet saját magamra, ilyen kicsi voltam
én is. Nem értem, hogy ilyen kicsibıl hogy
lehet egy ekkora nagy ember. Érdekes.
Belegondol az ember, hogy mibıl van a
gyerek? (nevet) Piszkos fantázia. Az is kell
amúgy az élethez. Nem lenne piszkos fantázia
egy embernek se, nem tudom, hogy itt
lennénk-e? Mondja a barátnım, hogy olyan
piszkos a fantáziád. Nekem. A fene egyen meg
– mondom neki.
- Mióta van barátnıd?
- Hát most egy hónap, hanyadika van ma,
harmadika, egy hónap meg vagy két hete.
- Mit csinál a kislány?
- Itt tanul.
- Hányadikos?
- Kilencedikes. Pedofil vagyok (nevet). Hát csak
két évvel vagyok nála idısebb.
- İ mit fog tanulni, milyen szakmát?
- Azt hiszem ı is pincért. Még ez mondjuk ez el
fog dılni, majd ahogy ı fogja választani. Én is
azt hittem, hogy izé ruházati eladó leszek,
ruházati. A francokat, pincér. Hát tanul az
ember saját kárából is, de az jobb, hogy ha
más kárából szoktam. ………….. akkor most
mit tudom én görkorcsolyával nem fogok
menni így meg úgy. Meg ilyen apróságok. Hát
tanulni kell azt ember lesz az emberbıl. Na
mondjuk most is ember vagyok, hát itt vagyok
Sanyi helyesen mutat rá: az
élet értékeinek keresésében
talmi csillogás csupán az
anyagiak utáni hajsza.
Érzékenység, mélység.
Felmutatja azt az ısielementárisan
ható értéket:
gyermek vállalása, a
gyermek szeretete.
Sándor
160
élek, érzek, de nem önellátó. Az a kulcs szó,
önellátó. Egy ember hogy ha elkerül egy más
társaságba, akkor ott teljesen megváltozik a,
hát nem azt mondom, hogy a külleme, hát
külsıre hogy ha megváltozik az egy dolog, így
belsıre is változik. Velem is sokszor
elıfordult. Debrecenbe ott a nagyképő,
………. hazajöttem, itt Nyíregyházán
visszafejlıdtem arra a szintre, amelyiken
maradtam volna. Végül is így akárhova
megyek, megy egy cigány gyerek, aki tegyük fel
értelmes, rendes ember, nem olyan hogy lop,
csal, stb. az megállja a helyét a világba. Tud
gondolkodni, van szája tud beszélni. Minden
ember megtaláltam, elmegyek mit tudom én
Pestre, Pest milyen nagy? Ön tudja a
legjobban. Elmegyek Pestre, nem tudok ezt és
ezt, megkérdezem.
- Ha meg kell kérdezned, kihez fordulsz? Egy
cigányhoz, vagy egy magyarhoz?
- Az nem lényeg. Akárkihez. De általában
inkább ilyen rendırök, vagy közfenntartók,
vagy taxist, taxistól a legjobb, azt már
tapasztaltam. Taxis az megmondja azonnal. Jó
napot kívánok, ez és ez ……………… Taxis
meg ilyen, hát ilyen taxisok meg mit tudom
én, ilyen apróbb dolgok. Debrecenbe is úgy
volt a verseny, hát az merre lehet? Egy ilyen
utcát kellett volna megtaláljak, ilyen izé
verseny volt, futóverseny, azt nem tudtuk
melyik utcába kell menni, mert úgy volt, hogy
én, külön kellett futni, mindenkinek más
helyszínre és közbe össze kellett szedni egykét
olyan dolgot. Odamegyek a taxishoz, hát
ez merre van? Hát elmagyarázta, hogy merre.
Azt mondja, elkísérlek. Hát hogy? Hát látta,
hogy te vagy az egyik ilyen hallgató, ilyen
családi program volt, ilyen futás, de csak én
futottam a családomból, meg az
Etnikai alapú önérték tudata
Sándor
161
unokatestvérem, de neki másmerre kellett. Hát
a szememet kiszúrta az utca mikor ott
voltunk, de mégse vettem észre. Mester
utcába Debrecenbe kellett futni, azt ahogy van
a Knézy kórház, na ott van egy kis utca, oda
kellett volna fussak. Hát kiszúrta a szemem,
de akkor se vettem észre. Hát kicsi voltam.
- A futásról jut eszembe. Te sportolsz valamit,
vagy sportoltál valamit?
- Hát mikor még nem jártam ide, még nem
jártam egyáltalán középiskolába se, akkor
fociztam. De mondjuk, hogy most idejárok,
gyúrok.
- Az mit jelent?
- Izomra.
- Van valami kondicionáló terem, ahova jársz?
- Itt van.
- Itt a suliban?
- Itt a suliba, meg jártunk …………………. a
tanár úrral, rendes termekbe, fizetıs. Meg
úsztam, sokat úsztam, hát itt a Sós-tói
fürdıbe. Jó volt.
- Mostanában már nem sportolsz?
- Hát hogy ha a sakkot sportnak lehet nevezni?
- Sakkozni szoktál?
- Igen.
- Szeretsz?
- Hú. A legjobb sakkozás.
- Versenyezni is szoktál?
- Nem, nem. Régi tanáraimmal versenyeztem
általában, meg apuval. Hát mindig elvertek,
fater az mindig elver, nem tudom miért. Pedig
nem hagyom sohasem magamat. Volt olyan,
hogy na most direkt hagyom magam, mert
sokat láttam egy-két ilyen idısebb uraktól,
hogy most hagyom magamat, akkor is elvert.
Hát mondom, mi az Isten, nem tudom. De
mondjuk a sakk, az egy nagyon jó dolog.
A gyermekkorból a felnıtté
válás útján: Sanyi még
mutat olyan gyermeki
érzelmeket, amiket a
kisközösség kortársai már
nem tudnak azonosítani egy
18 éves cigányfiúnak a
közösség által strukturált
képével (az elvárásokkal) -
innen az ellentmondás, amit
Sanyi érez is, s aminek
vélhetıen hamarosan meg
is fog felelni.
Sándor
162
Olyan, mint egy videójáték. Én azt mondom.
Mint egy stratégiai játék. Hát ott lehet elırehátra
menni, jobbra-balra, ezt leütni, meg
gondolkodni. Hát a sakk az, gondolkodni kell
csak. Meg kell tanulni a szabályokat, meg
pecázáshoz jól jöhet.
- Sokat szoktál pecázni?
- Igen. Biciklivel szoktam járni. Két botot
kiviszek magamnak, kaját, vizet, csalit, azt
adjad neki. Egész nap, éjszaka is. Sokat lehet
akkor is tanulni, mert mikor unjuk már az
egészet, nincsen kapás, társaimmal,
barátaimmal beszélgetünk mindenrıl. Ilyen
témákról is szoktunk beszélgetni. Az otthoni
dolgokról, szülıkrıl, apákról, anyákról,
gyerekekrıl, suliról.
- İk milyenek? Milyenek a társaid, cigányok?
- Nem, egy cigány haverom van Németh Zsolt,
ı idejár. Már mint hogy a Deák utcába, a többi
az mind magyar. Rengeteg magyar barátom
van. Mikor én ideköltöztem úgy láttam, hogy
milyenek, tiszta piszkosak, retkesek, körmük
alatt liter retek, stb. hogy néznek ki ezek.
Ezekkel nem fogok foglalkozni. Hát nem is
foglalkoztam velük. Az elsı két-három évbe
foglalkoztam, ………………. Hát igen, már
majdnem van 8 éve és azóta nem foglalkozok
velük.
- İk nem fognak megváltozni soha?
- İk nem. İk úgy nevelkedtek, úgy is fognak
meghalni. Egy-két gyerek így fejlıdött a
korral, de azok meg gengszterek. Hát engem is
hányszor hívtak, hogy vezessek. Hülyék
vagytok ti! Nincsen jogosítványom, csak
sokszor láttak vezetni. Van egy kocsink, azt
mindig fater így, na akkor azt vezettem. Azt
hívtak. Dehogy megyek, hülye vagy? Te is
minek mész? Na ez volt a dolog lényege. Én
szégyellem, hogy ilyen haverjaim voltak, végül
Elvárásai saját magával
szemben már
mindenképpen komformak
a közösségi elvárások
szintjén is: pusztán a
megvalósítása maradt hátra.
Sándor
163
is nem haverjaim, de mondjuk így a
környezetemben. És azt is szégyellem, hogy
ık cigányok és cigány létükre inkább jobban
harcolni kell, mint egy magyarnak, kajakra.
Mert sokszor tapasztaltam, hogy ha egy cigány
gyerek elmegy csajozni barátaival, általában
cigány lányokat nézegetnek. A cigány lányok
azok meg jó hát mennek. De mikor elmegyek
csajozni a barátommal, Zsoltival, mert csak
vele szoktam menni csajozni. A többinek van
barátnıje, másik meg nem szereti a nıket,
vagy mit tudom én mi van vele? Elmegyünk
csajozni, rihtig a magyar lányokat nézzük csak.
És magyar lányok többször volt olyan, hogy
elutasítottak, de inkább többször volt az, hogy
na beszélgessünk. De a mai világba szinte
olyan nıt kell keresni, akit már ismerek.
Idegen nıvel nem jó. Vannak olyan nık, akik
ezért mennek. A múltkor csak bennültem a
bátyámnak a kocsijába így volánnál, azt megáll
elıttem egy csaj, helló. Szia. Egy magyar lány
volt. Biztos a pénzért. Hülye.
- Ez nagy üzletág, a lányok futtatása.
- Az. Nagyon sokat lehet vele keresni, csak
tisztességtelen. Mert én azt mondom, hogy ha
már egy nınek így ki kell, hogy álljon,
rengeteg férfi van akivel ilyen szexuális
kapcsolatot létesítsen, áááá az nıi mivoltát azt
el is fogja veszíteni. Milyen dolog az?
Ismertem egy lányt, nagyon rendes nı volt,
csak szegény volt. Nagyon szegény volt. Kéthárom
hét múlva ott láttam a sarkon, meg
ilyenek. Megálltam elıtte kocsival, azt én meg
hátul ültem, haverom vezetett. Megkérdezte
kajakra a kiscsaj, hogy mit akartok meg így,
megy úgy. Lehet így állva, stb. Csak így
kinéztem, a csaj sírva szaladt el. Tudta, hogy
mi van. Az is cigány volt mondjuk.
- Mi viszi ki az utcára ezeket a lányokat?
John T. Jost önalávetésnek
nevezi azt jelenséget ( John
T. Jost, 2003.), amelyben a
(társadalmi)rendszerigazolás
kényszere során az
alacsonyabb státusú csoport
tagjai magukat rendre
alávetik egy magasabb
státusú csoport tagjaihoz
képest. Ennek itt
ellentmond Sanyi,
amennyiben az inkább kitıl
kérsz segítséget kérdésre
adott válaszában ennek az
önalávetettségnek nyoma
sincs.
Sándor
164
Szegénység?
- Nem tudom. A cigány csajnak ismertem a
srácát. Nem voltak olyan szegények. Kocsijuk
volt, kétszintes lakásuk. Nem volt olyan
szegény ez a család. Fene se tudja. Ezek a
sarki nık ezek általában pénzért csinálják. De
ismerek egy olyan nıt, doktornı. De ez a
bátyámnak a volt barátnıje amúgy. Doktornı,
és ı azért állt ki két hónapon keresztül, hogy
megtudja, ezek a férfiak mit éreznek olyankor,
mikor csinálják, mikor fizetnek a nınek, hogy
ezt és ezt csinálja. Ilyen pszichológus volt. A
bátyám bemutatta nekem. Ó, gyönyörő nı. 47
éves, de úúúú. Szebb nıt én még nem is
láttam. 47 évesen olyan nı! 47 éves nı hogy
néz ki. Ilyen szemek így lelóg, melle bokáig ér,
meg mit tudom én. Ez egészséges nı volt, hát
doktor. Tanult nı, és neki ilyen izét kelljen
írjon, ilyen nem tudom mit, a prostikról. Hát
beállt prostinak, ez hülye. Iskolából mondjuk
kell hozni ilyen dolgokat, hogy mi fán terem a
prostiság. Van ez így. Szóval a cigányoknak
mindig többet kell hozni, mint a
magyaroknak, de én azt mondom, hogy ha egy
cigány bizonyítani tud, bizonyságot tud arról
tenni, hogy ı igenis tanulni fog, ı igenis szeret
élni, már mint úgy mondom, hogy szeret élni,
mert mindegyik szeret élni, kimegyek a
kocsmába megiszok ezt meg azt, na azt
…………………… De úgy szeret élni, hogy
tudja, hogy mi hol van, már ezt úgy tessék
felfogni, hogy volt már diszkóba, mert sok
cigány még nem volt diszkóba, ezt nem értem.
Vagy csajozni. Most elmegyek csajozni,
elmegyek most hú bevágok egy hotdogot,
vagy mit tudom én. Sok cigány ezt nem tudja.
Nem tudom felfogni, hogy mi vonzza ıket a
rosszra? Fene se tudja.
- Az elıbb az mondtad, hogy sokat kell
Saját közösségének vétkeit
azzal menti, hogy a magas
presztizső csoport egyik
tagjának hasonló
viselkedését elemzi.
A cigányok mint
stigmatizált csoport.
Sándor
165
bizonyítson egy cigány. Azt hogy érted?
- Tanulásba. Már az óvodába is elkezdıdik ez a
bizonyítás. Az óvodába a szülıktıl függ, hogy
most ı, a kisgyerek milyen benyomást tesz a
külsı emberekre.
- A cigány emberek nem szívesen adják
óvodába a gyermekeiket. Ez miért lehet?
Tehát kevesebb cigány gyermek van errefele is
óvodába, mint akik jogosultak lennének.
- Hát ezt így, csak ilyen tippeket tudok adni.
Hát nem tudom, szerintem szegénység, vagy
nagyképőség, mert sok cigány nagyon
nagyképő, el van magától szállva, vagy nem
tudom. Engem már anyukám bölcsıdébe
bedobott, minden félórában ott volt, mesélte
nekem. Tanár volt anyukám amúgy, cigány
tanár, hát a cigányt tanította így a gyerekeknek.
Ott volt a debreceni közösségi házba, ott
tanította.
- Édesanyád meg édesapád milyen iskolát
végzett?
- Hát édesapám az szakmunkásképzıt végzett,
édesanyámnak 3 osztálya van csak. De ıt meg
lehet érteni, hogy miért van 3 osztálya.
Szegény családba nıtt fel Mátészalkán és volt
édesanyámnak egy mostoha anyja. Nagyon egy
szemét egy asszony volt, arra emlékszek, ha jól
tudom, hogy valami ilyesmi, mostoha anyja
lehetett ı, és szemét volt. És kivette anyukát
az iskolából, hogy dolgozzon otthon. Meg izé
disznópásztorkodjon anyu, meg a teheneket
így kísérgesse, meg izé. Azért nem járt anyu
iskolába. Apukámnak meg szakmunkás
bizonyítványa van. Hegesztı.
- Végül is akkor ez egy jó szakma volt.
- A hegesztı?
- Igen.
- Hát most is, ismerek egy haveromat az, az is
magyar, hogy hegesztéssel 16 órát nyom le, az
Sajátos magyarázat!
Az anyai példa: tanárság
Az apa és az anya iránti
tisztelet újabb megjelenítése
Sándor
166
nagyon sok, 16 órát nyom, azt havonta
230.000-et keres. Az jó pénz. A szemei meg
ilyenek, hegesztés, faternak is olyan a szeme.
Csak minden ilyen apró hülyeséget, ilyen
asztalokat szokott hegeszteni, meg le szoktuk
polírozni, így szerelgetünk otthon, ilyen vas
székeket, meg se lehet emelni. Be lehet vonni
ilyen fa izével, mondjuk a szekrényhez is kell
fa, fa külsıvel, fa hatású. Lehet mőködni
otthon, fıleg hogy ha ügyes az ember.
- Sanyikám, nagyon szépen köszönöm ezt a
beszélgetést.
- Én köszönöm.
- Remélem, hogy sikerül céljaidat megvalósítani
és csak tanulj, mert igazából lehet, hogy ez a
megoldás.
- Hát, tanulok, tanulni kell, muszáj. Végül is
nem muszáj, mert már elmúltam 16, most azt
mondom, á nem járok én iskolába, akkor meg
ki lennék, senki. Nem ér semmit. Tanulni kell.
- Így van, tanulj csak, sikerüljön az a pécsi buli.
- Jó lenne.
- Köszönöm szépen.
- Hát, én köszönöm.
Az erkölcsi értékek helyes
alkalmazása - már nem
befolyásolható olyan
cselekedetek elkövetésére,
amelyek a családi elvárások
ellen valóak. Ebben tovább
erısítette bátyja sorsa.
Takács István
167
Javasolt szempontok az interjúk
feldolgozásához
A vizsgálati szempontokat valamennyi közölt interjú vagy egyes kiválasztott
interjúk elemzése során lehet alkalmazni.
- Milyen etnikai alcsoportokba sorolják magukat a kérdezettek?
- Milyen családtípusokat ismerünk meg az interjúkban?
- Vizsgálja meg a családon belüli szerepviszonyokat, és az egyes családi
szerepeket!
- Melyik családtagé volt a döntı szerep a továbbtanulásban? Vizsgálja meg a
családokat, és indokolja választását!
- Milyen családi modelleket találunk az interjúkban (itt gondolhatunk pozitív
és negatív mintákra egyaránt)?
- Hogyan jelenik meg az adott etnikai közösség, ha egyáltalán megjelenik?
- Milyen a beszélık szociális, lokális és személyes környezete? Hogyan
változott helyzete az évek során? Lehet-e összefüggést találni a környezeti
feltételek és a továbbtanulás között?
- Milyen szakaszokból épül fel a beszélı tanulmányi pályafutása (az óvodától
kezdve)
- Melyik életszakaszban, intézményi típusban voltak a beszélınek
kulcsélményei életpályája további alakulásában (közösség, szomszédság,
család, óvoda, iskola, stb.)?
- Milyen pozitív és milyen negatív kulcsélmények határozták meg a
pályafutást?
- Találkozott-e olyan pedagógussal, aki különösen gátolta vagy különösen
segítette sorsának alakulását? Ha igen, jellemezze a pedagógust és a
helyzetet!
- Volt-e olyan élménye, ahol cigányellenes elıítéletet, diszkriminációt
tapasztalt? Elemezze az élményt!
Javasolt szempontok az interjúk feldolgozásához
168
- Volt-e olyan tapasztalata, hogy könnyebb lett volna, ha nem cigánynak
születik? Volt-e olyan, hogy nehezebb lett volna? Elemezze a helyzeteket!
- A beszélı viszonya az etnikai közösséghez (ez nagyobb és részleteiben is
kifejthetı kérdéskör, amely a nyelvtıl a szokásokig, a környezı társadalom
elıítéleteiig sok szempontot magában foglalhat)?
- E viszonyban voltak-e, és ha voltak, melyek voltak a kulcsélmények?
- Külsı jegyei, antropológiai ismérvei mennyiben befolyásolták sorsát?
- Közösségének, rokonságának külsı megjelenése, szokásai mennyiben
befolyásolták sorsát?
- Milyen szokásokat tapasztalt nem cigány környezetében, amelyek a
beszélıre taszítóan hatottak? Milyen szokásokat tart követendınek?
- A kibocsátó közösség kultúrájának milyen elemeit említi pozitívan,
milyenek negatívan?
- Barátai megválasztásában és párkapcsolataiban milyen választások a
jellemzık: mennyiben fejezıdnek ki a választásokban asszimilatórikus
tendenciák?
- Milyen motívumok alapján választotta ki a felsıoktatás helyét, szakját,
formáját?
- Hogyan fogadta és fogadja környezete felsıfokú továbbtanulását?
- Milyen élményeket szerzett a felsıoktatásban etnicitásával összefüggésben?
- Milyen tervei vannak a szakmájában, egyéni sorsa vonatkozásában?
- Menyire fontos jelenlegi tevékenységében vagy terveiben kibocsátó
közösségéért vállalt felelısség?
- Mennyire ismeri és milyen véleményt formál a jelenlegi politikai
folyamatokról közössége vonatkozásában?
- Mi az elemzı számára meglepı, furcsa, szokatlan a megismert
életsors(ok)ban?
- Mi az elemzı számára követendı, mintaszerő vagy éppen taszító a
megismert életsors(ok)ban?
169
Cigány, roma diákok életútjai
(Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek)
Általában jellemzı a cigány/roma diákok „nem szokványos” iskolai
pályafutása. Többnyire kerülı utakon jutottak a felsıoktatásba, olyan közbülsı
képzésekben vettek részt, amelyek – a kevésbé elszánt és céltudatos átlag-diák
esetében – rendszerint nem a felsıoktatásba vezetnek. Jellemzı ezzel
összefüggésben, hogy gyakori az átlagosnál magasabb életkor nappali
tagozatosoknál is.
A roma közösség esetében gyakran visszahúzó tényezıként értelmezett korai
családalapítás a kérdezettek körében nem gátolja továbbtanulást. Azaz a család,
az elsı gyermek megszületése nem kizáró oka annak, hogy a szülı a
felsıoktatás nappali tagozatán tanuljon. Ha komolyan vesszük a „kulturális
másság” vagy a kultúrák együttélésének követelményét, akkor tudomásul kell
vennünk, hogy a roma kultúrának a környezı társadalom számára esetleg
kényelmetlen következményei is vannak, amelyeket valahogy mégis kezelni
kell. Ilyen lehet a korai családalapítás is – bár megjegyezzük, hogy nem cigány
nappali tagozatosok között sem számít ritkaságnak a gyermekvállalás.
Hangsúlyozni kell a közoktatás és a benne dolgozó pedagógusok hallatlanul
nagy felelısségét. Ahogyan korábban Hegedős T. Andrással írott
tanulmányainkban többször leírtuk, az oktatást-nevelést végzık személyisége és
magatartása a mindenkori társadalmi elitek gyermekei számára nem annyira
jelentıs, hiszen az ı iskolai pályafutásukat nagy mértékben meghatározza a
szülık társadalmi és gazdasági helyzete. A sok gonddal – szegénység,
iskolázatlanság, elıítéletesség, bizalmatlanság, félelem – küszködı cigány
családok gyermekei számára azonban döntı jelentıségő, hogy találkoznak-e
olyan pedagógussal, aki megértéssel és – a modern pedagógiában rendszerint
nem is alkalmazott fogalommal – szeretettel áll melléjük. Ennek csak egyik
oldala, ha az (oktatás)politika tiltja és remélhetıleg elıbb-utóbb bünteti is a
diszkriminatív tanári magatartást. A másik oldala, hogy mindmáig nem sikerült
kitalálni olyan eljárásokat, amelyek jutalmaznák is a cigány gyermekért,
fiatalért cselekvı pedagógust.
170
Fontos kiemelni a pedagógusképzés jelentıségét és felelısségét. A cigány
gyermeket megértı, nyelve, kultúrája iránt érdeklıdı, kiváltképpen a cigányság
kulturális örökségérıl ismeretekkel rendelkezı pedagógussal való találkozás
életre szóló és az egész életutat formáló élménye nem egy felsıoktatásban
tanuló diáknak.
Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen
Baranya megye, illetve a Dél-Dunántúl az ország azon térségeihez tartozik, ahol
igen magas a cigány lakosság aránya, de az egyéb nemzetiségekhez tartozó
lakosságé is. A térség cigányságának jellemzıje, hogy itt él a beások túlnyomó
része. Mellettük azonban vannak oláh cigányok is (a Dél-Dunántúlon kolompárnak
mondják ıket) és magyarcigányok, (zenészek, romungrók). Vannak olyan
cigány/roma közösségek, ahol nem szokás a vegyes házasság a közösségek között,
másutt viszont jelentıs a keveredés, és gyakori a cigány-nem cigány közötti
házasság, s itt az utóbbiba nemcsak a magyarok, hanem a különbözı egyéb
nemzetiségek is értendık.
A nyelv és az identitás szempontjából legjellegzetesebb különbségek a beások és a
kolompárok között érzékelhetık. Egyesek úgy fogalmaznak, hogy a kolompárok
inkább az üzleti életben, a kereskedelemben törekednek érvényesülni és érnek el
sikereket, a beások inkább hajlanak az iskolán, a továbbtanuláson át vezetı utakat
használni érvényesülésük érdekében. Ezek az egymás és a saját csoportról alkotott
sztereotípiák – még ha lehet is bennük esetleg valami igazság - semmiképpen nem
jelentik azt, hogy az oláh cigányok gazdagok, a beások iskolázottak, hiszen az
egyéni életesélyeket, életutakat sokféle mintázat jellemzi, s mindkét nagy
csoportban bıven találkozunk ellenpéldával is. A romungrók sokkal kevésbé
vannak jelen a közgondolkodásban, enyhe lenézéssel emlegetik ıket, bár jelentıs
személyiségeiket mindenki ismeri és elismeri.
A kolompárok egymás között két nagy csoportot különböztetnek meg, a lovárit és
a kelderást. Az elıbbiek vannak többen, az utóbbiak az „elıkelıbbek” és a
gazdagabbak. Más csoportokról is hallani (pl. drizárók), velük azonban, legalábbis
ilyen identitásúval nem találkoztunk az egyetemen.
Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek
Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen
171
A felsıoktatásban a Pécsi Tudományegyetemen (a hatalmas tanulólétszámú ELTEn
kívül) a legmagasabb a cigány, roma hallgatók száma az országban. Véleményün
szerint ez elsısorban a térség igen erıs és hatékony civil szervezeteinek és
iskoláinak munkája kereshetı e mögött.
Az Amrita és az általa alapított kisebb egyesületek és alapítványok egy évtizede
fáradoznak a tehetséges cigány tanulók támogatásán (az „amritáztam” köznyelvi
jelentést kapott, s azt jelenti, dolgoztam és/vagy tanultam a szervezetben), de
említhetjük az állami gondozottak hatékony integrációjárt sikeresen tevékenykedı
Faág vagy a szerteágazó tevékenységet végzı Khetanipe Egyesületet is. Hatalmas
szimbolikus jelentısége van a Gandhi Gimnáziumnak, a Collegium Martineumnak,
az alsószentmártoni plébániának. De sorolhatnánk a mővészeti, kulturális és egyéb
iskolai rendszerő projekteket is, amelyeknek tevékenysége tényleges eredményeket
is hozott a továbbtanulásban. Feltételezhetı, hogy az itteni diákok
harmonikus(abb) viszonya saját etnikai hovatartozásukhoz nagy mértékben
tulajdonítható ezeknek a szervezeteknek.
A romológia egyetemi szaknak és PTE BTK Romológia Tanszékének létrehozása
is hozzájárul ahhoz, hogy a Pécsi Tudományegyetem vonzást gyakorol a cigány
hallgatókra. Az, hogy éppen itt jött létre az egyetemi szak, szintén összefüggésbe
hozható azokkal az erıfeszítésekkel, amelyek a térségben a cigány népesség
kulturális helyzetének javítására, az etnikai identitás és öntudat zavartalan
vállalására irányulnak. A cigányság „tudományának” az egyetemre való beemelése
azt az üzenetet hordozza, hogy rangot ad azoknak az ismereteknek és tudásoknak,
amelyeket birtokosaik korábban – ha nem is szégyelltek is -, legjobb esetben is
családi tényezınek tekintettek. Szimbolikus jelentıségén túl gyakorlati hasznossága
is kétféle. Utat jelöl ki az általános iskolától a diplomáig és tovább.
Az etnikai öntudat erısítése persze nem öncél: mindenki, aki valaha dolgozott
cigány közösségben, tudja, milyen hatalmas motivációs, mozgósító erıt jelent a
felismerés, hogy „nem vagyunk alább valók senkinél!”. Ezek a diákok határozottan
vállalják közösségük képviseletét is, és életterveikben nagy hangsúlyt kap szerep
vállalása közösségük sorsának jobbra fordításában
Ez a háttér és ez az összefüggésrendszer magyarázza azt, hogy a cigány diákok
megkérdezése nem okozott különösebb problémát. Azaz nem kellett
konfrontálódnunk olyan elutasításokkal, mint a Miskolci Egyetem hallgatói
körében, nem kellett félelmeket, szorongásokat, bizalmatlanságokat feloldanunk.
Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek
Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen
172
A PTE megkérdezett hallgatói résztvevıi olyan programnak, amely (Pharetámogatással)
az egyetem cigány/roma hallgatóinak szakkollégiuma szervezésére
irányul. Ebben a rendszerben mintegy negyven diák vesz részt, akik valamennyien
önként jelentkeztek, tehát a nyilvánosság elıtt is vállalják etnicitásukat.
Az egyéni életutak sokfélék. Ám közösnek tőnik az, hogy nem jellemzı a
„normális”, az átlagos iskolázási út. Többnyire kitérık - szakmunkásképzı,
felnıttként letett érettségi, tanfolyamok, közben esetleg családalapítás – tarkítják az
egyetemre vezetı utat. Nagy elhatározások, sok sérelem, sértés, trauma sikeres
feldolgozása is jellemzınek látszik az életutakra. Ugyanígy a család gyakran
szélsıséges nyomora, társadalmi kivetettsége is.
Az interjúk az intézményes oktatásra koncentráltak, hiszen azt akartuk megtudni,
milyen szerepet játszanak ezek a szervezetek és a bennük dolgozó pedagógusok (az
óvodától az érettségiig) abban, hogy a kérdezett egyetemre jutott. Minden
interjúban szerepel egy-egy, néha több óvónı, tanító, tanár, aki nélkül nem sikerült
volna ez az életút: pedagógusok, akik hittek benne, akik szerették, akik versenyre
vitték, akik bíztatták. Nagyon fontos ezt hangsúlyozni, hiszen túlságosan sok szó
esik a pedagógusok elıítéletes magatartásáról.
Az oktatási intézményekben megtett útja során minden cigány diák találkozott
elıítéletes, nem egyszer durván ellenséges pedagógusi magatartással, esetenként
törvénysértı megnyilvánulásokkal, amelyekkel szemben alávetett helyzetében nem
rendelkezett eszközökkel. Hány olyan cigány/roma diák lehet, akinek nem volt
szerencséje, nem kapott személyre szabott támogatást egyetlen tanárától sem!
Úgy gondoljuk, hogy az oktatásügy és a nyilvánosság számára azt az üzenetet kell
megfogalmazni, hogy a pedagógusok képzése, a pedagógiai munka, a pedagógus
személyisége és barátságos magatartása kiemelkedıen fontos minden hátrányos
helyzető, kiváltképpen a megbélyegzettséget még ma is viselı cigány/roma
közösségek gyermekei számára. A fontosság és az ehhez járuló felelısség nézetünk
szerint semmilyen fórumon nem kap elegendı hangsúlyt! Úgy véljük, hogy a
pedagógusok elıítéletességének általános elítélése csak abban az összefüggésben
fogadható el, ha tudatában vagyunk annak, hogy a tanító-nevelı munka éppen a
legrosszabb helyzetben indulók számára gyakran az egyetlen kapaszkodót jelenti
tehetségük, szorgalmuk kibontakoztatására.
173
Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen
Bár Borsod- Abaúj - Zemplén megye az ország cigányok által legsőrőbben
lakott területe, és mindhárom nagy cigány népcsoport tagjaival találkozhatunk
(magyarcigány-romungro, oláhcigány és beás), a felsıoktatásban, csak
magyarcigányokkal és oláhcigányokkal, ill. vegyes házasságból született
tanulókkal találkoztunk.
A két népcsoport regionális története, megjelenése, migrációja, tradíciója és
kultúrája, a többségi társadalom tagjaival való kapcsolatai, élet-és
gondolkodásmódja jól megfogható és leírható különbségeket mutat. Ezek a
különbségek markánsan megjelennek az interjúkban.
A következıkben Glonczi Ernı gondolataira támaszkodunk, aki interjúerként
– antropológus hallgató és tekintélyes szakértı - vett részt munkánkban.
Észrevételei kutatás-módszertani szempontból is fontosak.
Talán minden cigány ember irtózik a hivataloktól és a hivatalos eljárásoktól.
Ezekkel szemben alapvetıen bizalmatlanok. Feltételezhetı oka, hogy nem látják
át a magyar hivatalok, egyáltalán a magyar intézmények rendszerét, mőködését,
funkcióját. Szorongással tölti el ıket, ha egy helyzetnek nem látják pontosan a
miértjét, hogyanját és célját. Már-már paranoid módon fürkészték az interjúert
is: mit akar tılük, miért akarja, amit akar, és nekik milyen elınyük ill.
hátrányuk származhat ebbıl az egészbıl. A tényleges találkozóra csak átlagosan
a harmadik idıpont egyeztetés után kerülhetett sor - mindig közbejött valami - ,
aminek valószínő oka nemcsak az, hogy kétségtelenül másképp strukturálják és
másképp is élik meg az idıt, hanem a bizalmatlanságból fakadó ellenállás is.
Ezzel szemben az itt és most jellegő spontán helyzeteket sokkal természetesebb
módon fogadják.
A cigány szó említése is frusztrálta az interjúpartnereket. Direkt módon ezzel
kezdeni egy beszélgetést eleve kudarc. Még a cigányságukat vállalók között is
szinte mindenki feszengve, mesterkélten vagy rezignáltan beszélt az etnicitásról,
a verbális és a non-verbális közlések nem ugyanarról a dologról szóltak.
A többségi társadalom tagjaihoz képest és az ı szemszögükbıl nézve
meglehetısen élményszegény, ingerszegény gyerekkor jelenik meg elıttünk a
beszámolók alapján. Alig emlékeznek valamire a koragyerekkor éveibıl, de
amire emlékszenek, az sem tőnik túl nagy horderejőnek, vagy meghatározónak.
Igen kevés a konkrét emlék, a tényszerő közlés, az adat. Annál több viszont az
Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek
Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen
174
érzelmi emléknyom, az érzelmi értékítélet, például egyes emberek, helyzetek
meghatározásánál: ıt szerettem - ı nem szeretett engem, stb. Senki sem tett
például említést olyan konkrét, térben és idıben behatárolható eseményrıl,
hogy mit kapott a harmadik, vagy a negyedik
születésnapjára/névnapjára/karácsonyra, mi történt pontosan, ki mit mondott
neki, pontosan mi hangzott el. Arról viszont igen, hogy valamikor valaki
hogyan mondott neki valamit, milyen volt az emocionális, indulati töltése.
Ugyanez a helyzet a tárgyakkal, játékokkal, könyvekkel, kabalákkal, babákkal,
de a lakberendezési tárgyakkal, ruhákkal is. Nagy lyukak figyelhetık meg az
emlékezés szövetén, fıleg a kisiskolás kor körül.
Ezzel szemben pontos és érzékletes beszámolókkal találkoztunk, melyek a
családdal, testvérekkel, családi eseményekkel, közös együttlétekkel,
mesemondásokkal, egyszóval hangulati, érzelmi, indulati szituációkkal voltak
kapcsolatosak. Az ilyen részleteknél megváltozott az elıadás-és
kifejezésmódjuk is, az egész nyelvhasználatuk.
Úgy tőnt, mintha az oláhcigányok interperszonális kapcsolataikban kialakítottak
volna egyfajta sajátos hozzáállást a világhoz, az emberekhez. Természetesebb
és ıszintébb, spontánabb reakcióikkal mélyebb és tartósabb, egymás
személyiségének, gondolkodásmódjának a kölcsönös tiszteletben tartásán
alapuló emberi kapcsolatokat, barátságokat ápolnának. Valamiféle csiki-csuki,
kint is vagyok bent is vagyok jellegő túlélési stratégiának tőnhet a dolog:
egyrészt ápolják és tiszteletben tartják a saját hagyományaikat és kifejezetten
törekszenek rá, hogy "jó cigányok" legyenek, másrészt a társadalmi
környezettel megpróbálnak napi lépést tartani, de soha sem olyan áron, hogy a
"jó cigányt" megcsonkítsák. A megalázó, egyenlıtlen helyzeteket,
kapcsolatokat, ha tehetik, kerülik, de ha nem tudnak kitérni elıle, talpraesett
leleménnyel védik meg magukat. Mintha kevésbé feszélyezné ıket a
megfelelési kényszer, az, hogy ki mit gondol róluk.
Ezzel szemben a magyarcigányok mintha nem tudnának mit kezdeni saját
cigányságukkal. Valamiféle rájuk nehezedı, feloldhatatlan átokként élik meg. A
feloldozás illúziójáért pedig olykor meghökkentı, olykor meg már-már komikus
viselkedésmintákat vesznek fel. Boldogok például attól, ha egy magyar ember
elismeréssel nyilatkozik róluk, nem ritka, hogy ennek kicsikarását erıltetik is.
Erıs bennük a megfelelési kényszer, de az már nem mindig egyértelmő, hogy
kinek, vagy milyen elvárásnak szeretnének megfelelni. Leginkább mindenkinek
és mindenféle elvárásnak, ami persze lehetetlen. Az interjúk során szinte soha
Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek
Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen
175
nem arról beszéltek, amit valójában gondoltak, hanem arról, amit szerintük
elvárnak tılük. Ha nem voltak biztosak az elvárásban, elbizonytalanodtak.
Többször csak presszióval lehetett a "valódi" választ kipréselni,
indulatmentesen, de következetesen érzékeltetve, hogy nekem nincsenek
elvárásaim a válasszal szemben, tehát nem is értékelem azokat.
Az, hogy az interjúer maga is cigányember, döntı fontosságúnak bizonyult.
Legtöbben kifejezetten emiatt vállalták az interjút, miután biztosítottuk ıket,
hogy azok a személyi jogok maximális tiszteletben tartásával lesznek kezelve,
hátrányuk nem származhat belıle, viszont mindannyiuk élete, sorsa egyedülálló,
és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy segíteni lehessen magán a cigány népen.
A személyes, az interjúernek címzett közlések is szó szerint szerepelnek, mivel
néha éppen ezek a kontrasztok a legbeszédesebbek. Például a társadalmi
párbeszéd a cigányok és magyarok között annyira féloldalas, hogy
megkérdıjelezhetı minden szakmai segítségnyújtás eredményessége, éppen az
ismerethiány miatt. Azt ugyanis a szakirodalomból megismerhetjük, hogy
milyen a magyarok cigányképe, de arról alig tudunk valamit, hogy milyen a
cigányok gádzsó-képe.
Szinte mindegyik beszélgetıtársat komoly pszichés traumák érték, az óvodától
az egyetemig. Azóta is kisebbségi komplexussal, identitásbizonytalansággal
küszködnek, de ezzel megpróbálnak együtt élni. A magánélet területén nem
sikeresek, komoly, felnıtt partnerkapcsolatuk nincs. Nem is különösen szép
emberek, nem is különösen gazdagok, nem is különösen sikeresek. Viszont
többek szeretnének lenni, vágynak a tudásra, a dolgok megértésére, hogy helyre
tegyék magukba a világot, és ık is helyükre kerüljenek egy olyan világban,
melyet egy kicsivel ık is jobbá tesznek.