Kemény Márton Aromák és szintik zenéje, nyelve és irodalma

KRITIKA
Kemény Márton
Aromák és szintik zenéje, nyelve és irodalma


Európában hozzávetõlegesen 8 millió cigány él, így õk alkotják a kontinens legnagyobb,
területhez nem köthetõ kisebbségét. Megjelenésük óta a mai napig élnek a róluk alkotott
elõ-ítéletek, egyfelõl mindig üldözték õket, másfelõl kialakult egy romantikus klisé kultúrájukról.
Ez az interdiszciplináris kötet áttekintést kíván nyújtani kultúrájukról, esettanulmányok
sorával a cigány csoportok kulturális különbözõsége felé igyekszik a figyelmet fordítani.
Bemutatja a zenei, nyelvészeti és irodalmi kutatások jelenlegi állását, új ismeretek
közlésével az összehasonlítást segíti elõ, végül kísérletet tesz egyfajta szintézisre.
Atanulmányok eredeti, rövidebb változatai egy 1994-es nemzetközi, interdiszciplináris
konferencián hangzottak el, melyet az „UNESCO World Decade for Cultural
Develop-ment, 1988–1997” és további szervezetek rendezték a kötettel megegyezõ címen.
Akönyv összesen huszonöt tanulmányt tartalmaz, közülük tizenhat németül, kilenc
pedig angolul jelent meg. Akötet végén a cigányzene irodalmának bibliográfiája is helyet
kapott.
Az elsõ tanulmányban Wolfgang Wippermann a cigányellenesség németországi történetét
mutatja be Luthertõl Himmlerig. A15. század során bevándorló cigányokat már Luther
is elítéli, de helyzetük idõvel csak rosszabbodott, tolvajnak, az ördög szövetségeseinek,
a török kémeinek tartották õket. Szerencsétlenségükre épp abban a korban vándoroltak
be, amikor általános volt a hisztérikus félelem betegségektõl, a törököktõl stb. Ez is a
boszorkányok, zsidók és cigányok üldözéséhez vezetett. A Reichstag törvényei megengedik
a cigányokkal szembeni kegyetlen bánásmódot, csak a 18. században érezhetõ enyhülés,
de asszimilálódni ezután sem tudtak. Így õk is holokauszt áldozatai lettek, amit hivatalosan
csak 1982-ben ismertek el, de a mai napig sem néztek szembe teljesen ezzel a
múlttal.
Mirella Karpati a ma ismert cigány meséket vizsgálja. Atörténetek fõhõse többnyire a
„csóró roma”, aki eszességével és ravaszságával megmenekül különféle helyzetekbõl,
általában a második világháború idején. Esetenként egy nõ a fõhõs, aki pl. túljár az ördög
eszén. Acigány mesékre leginkább a mágikusság jellemzõ, különösen a visszajáró halottakról
szóló történetek kedveltek. Mivel a mesélésnek többé-kevésbé eleven hagyománya
van, modern elemek (pl. TV, telefon) is megjelennek a történetekben. A cigány mesék
publikációi általában alacsony színvonalúak, rossz a fordítás, illetve nem közösség
jelenlétében rögzítették õket, ezért más az elõadás. Aszerzõ egyetlen mesélõ teljes repertoárját
gyûjtötte össze.
Beate Elder az utóbbi évtizedekben jelentkezõ „beszélni akarásról” ír, azaz cigányok
irodalmi alkotásairól, színházi elõadásairól. Ilyen pl. egy 1976-os, Franco halála után
született flamenkódarab vagy egy szkopjei színháztársulat és számtalan regény, melyeket
cigányok írtak. Amûvek témája általában az üldözés és a diszkrimináció, de nemcsak áldozatként,
hanem hõsként is szerepelhetnek bennük a cigányok. A szélesebb tömegek
számára még mindig meglepõ ez a jelenség, de a cigány szerzõk száma egyre nõ.
Ugyancsak irodalmukkal foglalkozik A. Bertold Bengsch. A cigányok kultúrájában
még mindig jelentõsebb a szóbeli elbeszélõ hagyomány, a róluk szóló mûvek nagy részét
nem maguk szerezték, csak a 20. században, különösen a második felében kezd kialakul- 145
ni saját irodalmuk, de ehhez még mindig nem kapnak elegendõ támogatást. Ez az új jelenség,
mint a cigány festészet, mûzene, színház és a szobrászat, valamint az 1960-as
évektõl a cigány szervezetek és pártok megjelenése, a nemzeti ébredés jele. Az elsõ lépések
ebbe az irányba a Szovjetunióban történtek 1925-ben, amikor is szövetséget hoztak
létre, újságot, iskolát, színházat alapítottak. Jelenleg a Romani-P.E.N.-Zentrum igyekszik
a különbözõ országokban élõ cigány írókat, költõket összefogni.
Eva Krekovièová a szlovák folklórban tükrözõdõ képeket, sztereotípiákat és elõítéleteket
mutatja be. Adalokban és az elbeszélõ költeményekben morális-etikus reflexiók tükrözõdnek.
A dalokban kevesebb a nyílt konfliktus, inkább a cigány zenészekkel, kovácsokkal
való együttélés jelenik meg. Amesékben a cigányok szegénysége, a paraszti életmódtól
való különbözõsége és nem elég mély vallásossága jellemzõ téma. A mesékben
élesebben fogalmazódik meg az ellentét cigányok és parasztok közt, még inkább az anekdotákban.
Ugyanakkor a cigány zsánerfigurája ambivalens: hazudik, koldul és lop, viszont
tréfás és ravasz. Nem ellenfélként jelenik meg, hiszen nem veszélyezteti a parasztokat,
sokkal inkább a gazdagok, papok, földesurak, bírók fölött gyõzedelmeskedik a történetekben.
Tehát inkább a cigányokkal szembeni tolerancia érvényesül a folklór-alkotásokban.
Reimar Gilsenbach, aki gádzsó létére maga is tagja a Romani-P.E.N.-Zentrumnak, a
németországi „gádzseproblémáról” írja esszéjellegû eszmefuttatásait. A cigányok soha
nem illettek a róluk alkotott klisékbe, a gádzsók mítoszokat teremtettek róluk. Nem próbálták
a cigányokat megérteni, megismerni, ezért tekintik lopásnak azt, ami csupán a cigányok
magántulajdonról alkotott fogalmának hiányából fakad; ezért tekintik lopásnak
kultúrájuk egyes elemeit, holott valójában a cigány kultúra és a más kultúrák közötti
egyezések ugyanolyan kölcsönhatások eredményei, mint bármely más esetben.
Akötet legterjedelmesebb tanulmányában Dieter W. Halwachs, Mozes F. Heinschinck
és Christiane Fennesz-Juhasz valamennyi ausztriai cigány csoport történetét, jelenlegi
állapotát, nyelvét és zenéjét tekinti át. Öt csoportot különítenek el, a burgenlandi vagy
„magyar” cigányokat, akik nagyrészt ma is cigánytelepeken élnek (pl. Felsõõrön); a szintiket,
akik Dél-Németországból és Csehországból jöttek, nagyrészt az elsõ világháború
elõtt és ma is lakókocsikkal vándorolnak; a lovarakat, akik a 19. század közepén és 1956-
ban érkeztek Magyarországról, és fõként Bécsben telepedtek le; a kalderásokat, akik az
1966-os vendég-munkáshullám során jöttek Jugoszláviából Bécsbe; és az iszlám vallású
arjiléket, akik ugyanakkor érkeztek macedón, koszovói területrõl. Mindegyik csoportban
nagy jelentõsége van a zenélésnek, de más módon. A burgenlandiak ma már „roma-popot”
játszanak, a szintik leginkább „cigány-jazz”-t vagy más néven „szinti-swing”-et,
amelynek gyökerei az 1930-as évekbe nyúlnak vissza. A lovarák nem váltak hivatásos
zenésszé, és hagyományaikat szigorúbban õrzik, ezért náluk máig él a hagyományos,
hangszeres kíséret nélküli, lassú, lírai vagy gyors, táncot kísérõ ének, melyet manapság
zenekarok is elõadnak színpadon, gádzsó közönség elõtt. Akalderásoknál és az arjiléknél
a zene kevésbé jelentõs, de õrzik balkáni gyökerû zenéjüket. Anyelvet csak a kalderások
õrzik, a többi csoportnál kezdik elhagyni, viszont minél inkább elhagyják, annál jelentõsebb
identitáshordozó, míg a kalderasoknál és az arjiléknél nincs ilyen tartalma. Ugyanez
a folyamat megy végbe a zenével, a kettõ elválaszthatatlan, és külsõ hatásra, a tudomány
érdeklõdésének köszönhetõen alakul ki.
Rajko Djuriè a cigány zene és tánc általános jellemzõit tekinti át, melyekrõl már a 10.
században élt perzsa költõ, Ferdausi óta sok leírás született. Zenéjükrõl az elsõ tudományos
mûvet Liszt Ferenc írta 1859-ben. Acigányok és a többségi társadalom zenéje közt
146 mindenhol jelentõs kölcsönhatás alakult ki, különösen a magyar és a román népzene ese-
KRITIKA
tében. Acigányok zenéje indiai gyökereit megtartotta, különösen rituális dalokban, zenében
(pl. flamenkó), erre utalnak a hangközök fajtái, a skálák sokfélesége. Mivel részben
zenélésbõl éltek meg, mindenhol átvettek új zenei elemeket, és továbbították más népekhez.
A szerzõ öt alapvetõ stílust különböztet meg: a balkáni cigányok õrzik leginkább a
keleti hagyományokat, náluk jellemzõ a fúvós és az ütõs hangszer; Magyarországon, a
Vajdaságban, Burgenlandban, Szlovákiában, Csehországban, Romániában és Moldáviában
a vonós hangszerek és a cimbalom a meghatározó; az oroszoknál, csakúgy mint a
spanyoloknál a gitár az elsõdleges; a latin-amerikai cigányok zenéje pedig szintén sajátos
stílusú. E sokszínûség mögött felfedezhetõk a közös vonások is, melyeket a pszichológia
szemszögébõl lehet megragadni: ez a szenvedélyesség, az érzelmesség, a mitikus
jelleg; a zene köti össze a különálló csoportokat, ezért õrzõdött meg azoknál is, akik nyelvüket,
hagyományos kultúrájukat már elhagyták. A zenének két arca van a cigányoknál:
egyik a „szívvel”, „lélekkel”, másik a „füllel” érzékelhetõ. Az elõbbit maguk közt játsszák,
az utóbbit a gádzsóknak adják elõ.
Max Peter Baumann ezzel szemben épp azt hangsúlyozza, mennyire eltér a különbözõ
csoportok nyelve és zenéje. Európában három alapvetõ csoport volt a 19. századig,
Kelet-Európában a romák, Közép- és Nyugat-Európában a szintik vagy manušok, Spanyolországban
pedig a gitanók vagy calék. Ebben a felosztásban tekinti át a szerzõ a lassú,
illetve a gyors zenei mûfajokat, a zenekarokat, modern stílusokat.
Oskár Elschek a cigányok saját kultúrája és a környezet kultúrája közötti állandó oszcillálást
hangsúlyozza. A cigányok két társadalom részesei egyszerre. Paradox módon a
cigányok által sajátjuknak is tekintett zenéjükbõl teremtettek a többségi társadalmak
„nemzeti” zenét, ily módon az európai zenetörténet szerves részét képezi a cigányzene
immáron fél évezrede. Aszerzõ szerint új kutatási irányra van szükség, mely a cigányzene
specifikus, közös elemeit fogja kimutatni.
Rudolf Maria Brandl a görögországi cigányzenészeket mutatja be, akik már a 11. században
betelepültek pl. Konstantinápolyba. Kétféle formáció terjedt el: a davul és a zurna
(egy dob-, illetve egy oboafajta) kettõse cigány eredetû, melyet a török katonazene is erõsen
befolyásolt; a kumpaneiák már több tagból állnak (klarinétos, hegedûs, lantos stb.),
stílusukban pedig a klezmer hatása érezhetõ. Egyes helyeken zenészfalvak jelentek meg,
melyek felosztották egymás között a területeket.
Ursula Reinhard a cigányzene Kelet és Nyugat közötti határstílusát emeli ki, amit macedóniai,
koszovói, albániai és törökországi példákkal hangsúlyoz. Mindenütt megfigyelhetõ
a keleti, a nyugati és a helyi stílus egyszerre. Adavul–zurna páros például keleti
hozadék, amely megtalálható Ázsia-szerte, Észak- és Nyugat-Afrikában is, egyes zenei
jellegzetességek, pl. a IV-V-I kadencia viszont nyugati hatást mutatnak. Helyi, azaz balkáni
jellegzetesség a fokozatosan kétszeresére gyorsuló tempó.
Carol Silverman a zene, a nemek és a hatalom közötti kapcsolatokat vizsgálta a szkopjei
cigánynegyedben, amely az egyik legnagyobb a világon. A zene férfiközpontú,
ugyanakkor egy rituális rendszerbe illeszkedik, melyben a tudás, a feladatok és az elõadói
szerep nõi dominanciájú. Ez a rituális rendszer pedig olyan gazdasági rendszeren
alapul, melyben a nõk keresik meg a család jövedelmének legalább a felét. Mégis
makropolitikai szinten férfidominancia érvényesül. Ebben a bonyolult hatalmi rendszerben
a zene mindig nemi szimbólumok rendszerébe illeszkedik.
Svanibor Pettan koszovói esettanulmányában összehasonlító dallamelemzést végez,
melynek során kimutatja, milyen sok belsõ és külsõ forrásból merítenek a zenészek,
ugyanakkor az átvett dal majd’ minden jellemzõjén változtatnak (tempó, ritmus, szerkezet,
szöveg). Az átvett énekek könnyen átalakulhatnak hangszeres zenévé. Aváltoztatás- 147
ban nincs következetesség, és nemcsak a zenére, hanem kultúrájuk minden elemére jellemzõ.
Nem az eredet számít egy átvétel esetében a cigányok számára, hanem hogy ki
énekel, mit és hogyan.
Speranta Rãdulescu a román és a cigány népzene különbségeit kutatja, melyek azonban
nehezen mutathatók ki, inkább csak elméleti szinten lehet különbséget tenni. Eddig
csak néhány eredményt ért el ezen a téren. A zenei szerkezetben csekély különbség figyelhetõ
meg, inkább a stílusban és a repertoárban vannak eltérések. A cigányzenészek
saját meghatározása sem tesz lehetõvé különbségtevést, hiszen sokszor ugyanazt tartják
sajátjuknak, mint a románok vagy magyarok.
Ann Buckley kelet-erdélyi cigányok életmódjának és zenei stílusának hagyományait és
változásait kutatta. A közelmúltban komoly stílusváltás következett be, az új generáció
mást játszik.
Anca Giurchescu a romániai cigányok táncstílusát mint az etnikus identitás hordozóját
vizsgálja. Körükben a zene és a tánc olyannyira az életmód alapvetõ része, hogy pl. az
1990-es választásokon egy cigány jelölt, aki maga is zenész, kampánygyûlései során játékával
nyerte meg híveit, akik pedig táncoltak, énekeltek. A kutatók a táncokat késõbb
fedezték fel, mivel azokat a cigányok inkább csak maguk közt járják. Ugyanakkor elõfordul
mulatságokon, hogy a cigányzenészek a nem cigányokkal együtt táncolnak, így a zenéhez,
a nyelvhez és a kultúra más elemeihez hasonlóan ebben is kettõs tudással rendelkeznek,
ezt is közvetítik pl. románok és magyarok között. A románoktól átvett táncokat
(pl. hora) átalakítják saját stílusuknak megfelelõen: sok improvizáció, exhibicionizmus,
drámai elõadásmód teszi a cigányok számára identitáshordozóvá. Ha többen táncolnak,
akkor sem együtt, hanem egymásnak táncolnak, mivel nem fogják egymás kezét, és gyakori
a személyes improvizáció.
Sárosi Bálint a magyarországi cigányzenészeket mutatja be, akik az ország leginkább
asszimilálódott rétegét képviselik, nyelvüket is elhagyták, mivel évszázadok óta játszanak
magyar népzenét. Világszerte számtalan népnél figyelhetõ meg ugyanaz, mint a cigányok
esetében: a többségi társadalom, a parasztság nem vállalkozik a zenélés lealacsonyító,
dologtalannak tekintett szerepére, ezért elfogadja, hogy egy másik etnikum játszszon
mulatságain, ünnepein. Kezdetben fõurak fogadják be a cigányzenészeket szolgaként,
majd a 18. század végétõl falvakban is megjelennek, amikor a hagyományos
zenekari felállás és stílus is kialakul, melynek három korszaka különíthetõ el. A verbunkos
és az improvizálás a 19. század közepéig, majd a hagyományos népdal az elsõ világháborúig
hangsúlyos, ezt követõen a városi zenekarokra helyezõdik át a súlypont.
Kovalcsik Katalin a Dél-Dunántúlon, Nógrádban és Dél-Szlovákiában élõ ard’elan beás
cigányok zenéjét vizsgálva megállapítja, hogy ez a többi beás csoport zenéjéhez alig
hasonlít, inkább a paraszti folklór vonásai jellemzik, azaz a kötött szerkezet, az improvizáció
minimális lehetõsége stb. érvényesül. Viszont a Kalyi Jag zenekar 1987-es megalakulása
óta a beás közösségekben is megjelent a zenekar által alkotott új cigány stílus.
Irén Kertész-Wilkinson magyarországi oláh cigányok körében végzett etnomuzikológiai
kísérletet. Megtanulta egy közösség énekeit és táncait, így a tanulás révén megismerte
a táncmozdulatok jelentését, a szabályokat, melyek az ének és a tánc szexuális tartalmánál
fogva meghatározzák, hogy mikor, kivel és hogyan szabad táncolni és énekelni,
továbbá megértette a dalok és az érzelemfajták kapcsolatait.
Ursula Hemetek a cigányok ausztriai emancipációját tekinti át 1988 és 1994 között,
amikor több cigány egyesület alakult, elismerték õket mint népcsoportot, kialakult öntudatuk,
melynek következtében hagyományaik újra értékké váltak, és csökkent a gádzsók
148 elõítéleteinek száma. Mindebben nagy szerepet kapott a cigány zene.
KRITIKA
Max Peter Baumann következõ tanulmányában a cigányok mûzenében való tükrözõdését,
az így konstruált imázst tekinti át, ami elsõsorban Liszt tevékenységével kezdõdött,
aki a verbunkosban látta meg a „cigány stílust”. A szerzõ rajta kívül kiemeli a prímás
Bihari János, valamint Brahms, Bartók, Kodály stb. szerepét mindebben.
Faustino Nuñez a flamenkó eredetének problematikájához szolgáltat néhány adalékot,
melynek kialakulásában több etnikum is szerepet kapott, így az andalúziai cigányok is.
Az arab uralom alatt több népcsoport keveredett az Ibériai-félszigeten (zsidók, mórok
stb.). A15. században viszont többségüket kiûzik, ugyanakkor, amikor a cigányok bevándorlása
megindul. Egyes szerzõk szerint a menekülõ mórok a cigányok között találtak
menedéket, ami a flamenkó kialakulásában lényeges szempont lehet.
Paul Nixon a cigányokkal szembeni nagy-britanniai és írországi elõítéletekrõl, törvényekrõl,
a kényszerû letelepedésrõl, ugyanakkor a helybéliekkel való sikeres kapcsolatteremtésrõl,
vagyis arról, hogyan elégítik ki a cigányok az õshonos népesség szükségleteit.
Max Peter Baumann utolsó tanulmányában a 20. század végének emberjogi mozgalmait
mutatja be, melyek során erõsödött a cigányok identitása, ugyanakkor a diszkriminációtól
való félelem nehezíti ezt a folyamatot. Asok évszázados elõítéletek fölszámolása
nehéz feladat. Az alakuló roma szervezetek új identitásokat és szolidaritásokat teremtenek,
olyanokat, melyek azelõtt nem léteztek. Az identifikáció fõ eszköze a romanés
nyelv és zene.
(Music, Language and Literature of the Roma and Sinti. Ed.: Max Peter Baumann. Berlin, VWB - Verlag für
Wissenschaft und Bildung, 2000.)
149