MESSING VERA, MOLNÁR EMILIA SZEGÉNY CSALÁDOK MEGÉLHETÉSI STRATÉGIÁI REGIONÁLIS ÉS ETNIKAI METSZETEKBEN

Link: http://www.socio.mta.hu/dynamic/otka_zarojelentes.pdf
1

MESSING VERA, MOLNÁR EMILIA

SZEGÉNY CSALÁDOK MEGÉLHETÉSI STRATÉGIÁI REGIONÁLIS ÉS ETNIKAI

METSZETEKBEN

Az OTKA 67898 számú „Szegény családok megélhetési stratégiái regionális és
etnikai metszetekben” című kutatásának kutatási zárójelentése
2
BEVEZETŐ 3
I. RÉSZ: HÁTTÉR 5
I.1. Fogalmi és irodalmi áttekintés 5
I.2. Amit az elérhető adatok mutatnak 13
I.3. Módszerek 20
II. RÉSZ. TEREPLEÍRÁSOK 23
II.1. Kazincbarcika 23
II.1.1. Kazincbarcika város története nagy vonalakban 23
II.1.2. A szegények főbb csoportjai a városban 25
II.1.3. A szegénység térbeli megjelenése 29
II.1.4. Cigányok Kazincbarcikán 32
II.2. Komló 40
II. 2.1. A város története röviden 40
II.2. 2.A város jelene: társadalmi állapotrajz – területi tagozódás. 42
II.2.3. Komlói szegények 47
II.2.4. Cigányok Komlón 52
III. RÉSZ MEGÉLHETÉS ÉS KAPCSOLATOK A SZEGÉNY VÁROSI HÁZTARTÁSOK
KÖRÉBEN 58
III.1. Megélhetési módok, stratégiák 58
III.1.1. Jövedelmek növelése 58
III.1.2. Kiadások csökkentése 72
III.1.3. Etnikusak-e a megélhetési módok 75
III.2. Kapcsolatok szerepe a megélhetés biztosításában a szegények körében 78
KONKLÚZIÓ 85
HIVATKOZOTT IRODALOM 89
3
Bevezető
Az alábbi kutatást az a megfontolás vezérelte, hogy többet tudjunk meg a szegénységben, és
különösképp a mélyszegénységben, kirekesztettségben élők megélhetési módozatairól, valamint
arról, hogy mi különbözteti meg a látszólag azonos helyzetből induló (hasonló iskolázottságú,
azonos helyen élő), ám a szegénységet elkerülő háztartásokat. Egyik legfontosabb hipotézisünk,
amely az egész kutatás felépítését meghatározta, az volt, hogy egy háztartás tagjainak kapcsolatai
játszhatnak meghatározó szerepet abban, hogy a kedvezőtlen induló helyzetben ki képes a
reménytelen lecsúszást elkerülni, és ki az, aki még a mostoha körülmények között is képes
boldogulni. Azt kívántuk továbbá megvizsgálni, hogy a kapcsolati háló jellemzőinek és a
megélhetési módozatoknak felismerhetőek-e etnikai sajátosságai. Kutatásunk tehát elsősorban
feltáró – leíró, nem pedig elméleti jellegű volt.
A hazai kutatások részletesen bemutatják a szegénység strukturális okait, taglalják a velük
kapcsolatos szociál- és egyéb közpolitikákat, ugyanakkor viszonylag kevés olyan forrás található,
amely elemezné, hogy ez a népesség hogyan bírkózik meg a mindennapos pénztelenséggel és
milyen tudatos stratégiát dolgoz ki helyzetének jobbítása érdekében. Arról pedig végképp szegényes
a tudásunk, hogy a megélhetésben milyen szerepet játszanak a háztartások támogató kapcsolatai.
Mivel a mélyszegénységben élők között nagyon sok a roma, mindennek az etnikai vonzatait is
vizsgálni kívántuk: találhatóak-e különbségek roma és nem roma szegények, valamint a különböző
roma alcsoportok között e tekintetben. A roma és nem roma szegények megkülönböztetésével annak
igyekszünk tehát utánajárni, hogy létezik-e etnikus, pontosabban etnikusként megjelenített formája
a megélhetési módoknak, illetve stratégiáknak. A megélhetési mód és stratégia között fontos
analitikai különbséget tenni, mert míg a stratégia kifejezése tudatosságot feltételez, és implikálja,
hogy valamilyen cél eléréséhez egy meghatározott eszközt rendel alkalmazója, addig az ennél
tágabb megélhetési mód kategóriája nem feszegeti azt a kérdést, hogy vajon a kialakított, vagy
kialakult megélhetési módok mennyiben a tudatos elhatározás, és mennyiben a meglévő
lehetőségek következményei. Mint látni fogjuk, vannak szegény családok, amelyek esetében
stratégiáról beszélhetünk, de vannak olyanok is, amelyeknél a tudatos tervezés hiányában csupán
megélhetési módozatokra lehet következtetni.
Vizsgálatunkban nem csupán a közvetlen jövedelemszerzésre voltunk kíváncsiak, hanem a
megélhetés egyéb, nem anyagi forrásait, valamint a társadalomhoz és annak intézményeihez fűződő
viszonyt is vizsgálni kívántuk.
A kutatás az alábbi kutatási kérdésekre kereste a választ.
1. Milyen főbb típusait tudjuk azonosítani a szegény családok megélhetési startégiáinak,
módozatainak? Milyen alkalmazkodási minták jellemzik a különböző terüleken élő
csoportokat?
2. Van-e különbség a roma szegények és nem roma szegények, valamint a különböző
identitású roma szegények megélhetési stratégiái, jövedelemszerző képessége között? Az
etnikai, avagy a társadalmi-gazdasági feltételek különbözősége jelent-e határozottabb
törésvonalat e tekintetben?
3. Hogyan változott a kapcsolati hálók jellege a rendszerváltás időszakában és ez hogyan
befolyásolta e közösségek életét, tagjainak megélhetési módozatait?
4. Mi jellemzi a különböző roma közösségek társadalmi – inter-etnikus és intra-etnikus –
kapcsolatait?
Mivel kutatásunkat elsősorban kvalitatív eszközökkel kívántuk lefolytatni, le kellett szűkítenünk
vizsgálatunk terepeit és ebből adódóan célcsoportjait is a városi szegényekre. A kutatás empirikus
része két olyan középméretű városban készült, amelyekben az átlagosnál kiterjedtebb a tartós
4
munkanélküliség, a szegénység, és ahol etnikailag sokszínű a helyi társadalom.
A kutatás zárótanulmánya három nagyobb részből áll.
A jelentés első része három fejezetre tagolódik. Az elsőben igyekszünk röviden összefoglalni a
témában eddig született tudományos kutatások eredményeit, elsősorban azokra a publikációkra
szorítkozva, melyek direkt módon inspirálták a kutatás ötletét és gyakorlati megvalósítását. A
második fejezet azon kutatások adatainak másodelemzését kínálja fel, mely a rendszerváltás során
tartós szegénységbe került családok etnikai és/vagy kapcsolati jellemzőit legalább érintőlegesen
tartalmazzák. A harmadik fejezet a kutatás során alkalmazott módszereket mutatja be, és taglalja
azokat a korlátokat, melyeket az eredmények feldolgozása és értelmezése során szem elött kell
tartani.
A második rész a két terep bemutatását tartalmazza. Ezek a fejezetek áttekintést adnak a két város
gazdaság- és társadalom történetéről, a szegénység jellemzőiről és a szegények csoportjairól,
valamint mélyebb betekintést kínálnak a városokban élő cigányság történetébe és jelenébe. A
városokat bemutató két fejezet az elvárhatónál talán kicsit nagyobb terjedelmű, de egyrészt a
későbbi, elemző fejezetek megértéséhez szükségesnek ítéltük meg a terepeink elmélyült
bemutatását, másrészt úgy véljük, hogy ezek önmagukban is értékes írásokká váltak.
A harmadik rész a kutatás alapkérdéseit elemző összefoglaló fejezeteket tartalmazza: a szegények
megélhetési módozatait, valamint kapcsolati jellemzőit boncolja. Mindkét fejezet hangsúlyos
foglalkozik a romák, és ezen belül a különböző identitású és helyzetű cigányok, megélhetési
módjaival, és megkísérli feltárni, hogy vajon fellelhetőek-e etnikai jellemzői a megélhetési
módozatoknak, avagy ezek inkább a mélyszegénység és kirekesztettség következményei.
5
I. rész: Háttér
I.1. Fogalmi és irodalmi áttekintés
E fejezetben a különböző megközelítéseket alkalmazó diszciplínák képviselőinek megállapításait
egymás mellé rakva, azokat egymással ütköztetve igyekszünk bemutatni, mit tudunk azokról a
megélhetést biztosító tevékenységekről, amelyek tipikusnak mondhatóak a szegények, illetve a
roma szegények körében, és hogy mindezen tevékenységek fenntartásában milyen szerepet
játszanak a szegények meglévő kapcsolatai, vagy éppen a kapcsolatok hiánya.
A szegénységnek számos meghatározása létezik, ahogy mérésének is több elfogadott módja van1.
Kutatásunk során, a többdimenziós szegényvizsgálatok szemléletével megegyező módon a
szegénységnek nem pusztán az anyagi, jövedelmi dimenziójával foglalkoztunk. Jelen írásban pedig
kiemelt figyelmet tulajdonítunk a szegénység azon formájának, amelyet gyakran
mélyszegénységnek, vagy kirekesztettségnek neveznek utalva arra, hogy a szegénység ezen formája
nem pusztán anyagi javak hiánya, sokkal inkább a lehetőségek hiánya, a minőségi oktatáshoz, a
biztos megélhetést nyújtó munkahelyhez vagy más jövedelemforráshoz, az egészséges élethez, a
lakhatáshoz való hozzáférés korlátozottsága, és nem utolsó sorban az egyén döntési lehetőségeinek,
mindenek előtt saját sorsáról való döntési lehetőségeinek szűkössége. A szegénység ezen formája
tartós, gyakran a következő generációkra is átörökített társadalmi peremhelyzet.
A kapcsolathálókkal foglalkozó könyvtárnyi irodalom2 bemutatásától itt eltekintünk, mindössze
azokat a kutatásokat mutatjuk be, melyek nagyon szorosan kapcsolódnak az általunk vizsgált
kérdéshez, és amelyek inspirációt jelentettek a kutatás megtervezéséhez. A fejezet első része néhány
külföldi (amerikai és Közép-Európáról szóló) szakirodalmi forrást mutat be, míg a fejezet második
része a magyarországi cigányság megélhetését taglaló kvalitatív fókuszú kutatásokat foglalja össze.
I.1.1 Kapcsolatok jellege és szerepe a kirekesztett népesség körében: a nemzetközi irodalom
tanulságai
A nemzetközi szakirodalom több olyan kutatást közöl, amely a kisebbségi-etnikai vagy más okból
társadalmi kirekesztettségben élő csoportok életét kapcsolati hálójuk elemzésével tárja fel. Az első
meghatározó antropológiai tanulmány e témában az Egyesült Államokban születtek. Carol Stack
(1974) egy amerikai város ’fekete’ gettójában végzett résztvevő megfigyeléseket az ott élők
életéről, kapcsolatairól és megélhetési módozatairól. A kutatás azt elemzte, hogy a súlyos
szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élő afro-amerikai családok sűrű, és egyedül a
kölcsönösség feltételét szabó támogató (rokoni és nem rokoni) kapcsolatok hálózatának kiépítésével
és tudatos, aktív fenntartásával hogyan voltak képesek megbirkózni helyzetükkel. Úgy tűnik, ez a
legjobb, és egyben a legracionálisabb alkalmazkodási stratégia egy olyan társadalmi közegben, ahol
a szegénység a kiszámíthatatlansággal párosul.
A társadalmi tőkével kapcsolatos újabb kutatások, melynek fogalomrendszerét tanulmányunk során
mi is használjuk, a társadalmi tőke három formáját – bonding (megkötő), bridging (hídszerű) és
1 A szegénységi küszöb meghatározásakor például alapul vehető a mediánjövedelem egy meghatározott százaléka, a
megélhetéshez feltétlen szükséges javak árának összege, vagy (Magyarországon) a nyugdíjminimum összege, de a
szubjektív szegénységi küszöb alkalmazása is gyakori. A szegénységet a jövedelem mellett más dimenziókban is
mérik (például fogyasztás, lakáskörülmény, tartós fogyasztási cikkek megléte stb.). Mi a kvalitatív kutatásunk során
ilyen statisztikai méréseket nem tudunk végezni, ezért a célcsoport behatárolásakor elsősorban az önbesorolást („mi
szegényesen élünk”), illetve a külső környezet megítélését („Kik a városban a szegények? Hát akik ott laknak az X
utcában, meg a hajléktalanszállón.”) és vitatható módon, de saját kutatói szubjektív megítélésünket vesszük alapul.
2 Lásd elsősorban Granovetter (1988), Bourdieu (1997), Coleman (1996, 1998) és Putnam (1998) meghatározó írásait.
6
linking (átívelő) kapcsolatot – különböztetik meg (Putnam 1998; Narayan 1999; Woolcock 1998).
A „megkötő” kapcsolatok a bizalmon, reciprocitáson, szolidaritáson alapulnak, és meglehetősen
zártak. A társadalmi előrelépést és a mobilitást ezzel szemben más társadalmi csoportokhoz vezető
kapcsolatok segítik: ezek az ú.n. “átívelő” (linking) és a “hídszerű” (bridging) kötések. A hídszerű
kapcsolatok társadalmi csoportokon átnyúlnak. Az ilyen kapcsolatok révén egy csoport tagjai
hozzáférhetnek más csoportok forrásaihoz. Az „átívelő” (linking) kapcsolat a társadalmi hierarchia
magasabb fokán, hatalommal rendelkezőkkel való kötéseket jelöli. A különböző típusú kapcsolatok
eltérő funkcióval bírnak: a megkötő kapcsolatok – a családban, szűk baráti körben vagy
szomszédságban – elsősorban a biztonsági háló szerepét töltik be. A hídszerű kapcsolatok, melyek a
különböző kapcsolatháló közötti átjárást teszik lehetővé, a lehetőségek, a társadalmi mobilitás
fenntartását segítik, míg az átívelő kötések az egyén és az intézmények és egyéb rendszerszerű
képződmények között átjárást és az ebből adódó előnyöket táplálják. A különböző típusú
kapcsolatok eltérő támogatási formákat jelentenek, így érthető, hogy a tőketípusok közötti
egyensúly is lényeges az egyén kapcsolati hálója szempontjából. Például, a “megkötő” típusú
kapcsolatok túlsúlya korlátozhatja az átívelő és hídszerű kapcsolatok létrejöttét, avagy fenntartását.
A bonding (megkötő) típusú kapcsolatok, melyek tehát a közvetlen családi és baráti körben a
biztonsági háló szerepét töltik be, e korai egyesült államokbeli kutatások szerint a túlélés feltételét
jelentik a zárványokban. Stackhoz hasonló, etnográfiai eszközöket alkalmazó, kutatást készített E.
Anderson (1976) egy amerikai városi gettóban, de ő az afro-amerikai férfiak kapcsolatainak
jellegét, a belső hierarchiáját, valamint azt vizsgálta, hogyan kamatoztatják kapcsolataikat a férfiak
annak érdekében, hogy jövedelemhez jussanak. Még egy klasszikus amerikai munkát kell itt
megemlíteni, amely inspirálta jelen kutatásunkat: Kenneth Clark az amerikai fekete gettókról
(Clark, 1965) írott művét. Ő több, nagyvárosi fekete gettót is vizsgált (New Yorki Harlem, Chicago,
Philadelphia és Detroit) az USA-ban és nem csupán azokat a jelenségeket írta le apró
részletességgel, melyek a kirekesztettségben élők között egyaránt megfigyelhetőek („a gettó
patológiája”), de elemezte az okokat, az iskolák potenciális szerepét, és kivezető utakat is felvázolt.
Elemzése a mai napig érvényes, és mint később e tanulmányban bemutatjuk, kontinenstől
függetlenül is jól használható a zárványban élő csoportok viselkedésének és stratégiáinak
megértéséhez: ha leírásait olvasva letakarnánk a település- és személyneveket, gyakran azt is
gondolhatnánk, hogy az valamely magyarországi cigány telepen tapasztalt jelenségeket taglalja.
Hazánkhoz és a jelenhez is közelebb eső kutatásokat készítettek a Világbank munkatársai az
átalakuló társadalmakban (transition societies) megjelenő illetve továbbélő szegénységéről
(Dudwick–Kuehnast 2002; Rose 1998; Cox et al. 1997; Dudwick et al. 2003; Narayan 1999). Ezek
arra a következtetésre jutottak, hogy a kvalitatív hálózat-elemzési megközelítés jól magyarázza a
volt szocialista társadalmak elmélyülő szegénységét és a szegények kirekesztettségének
növekedését. Ezek a kutatások bemutatják, hogyan indultak eróziónak az állampárti időszakban és
bomlottak fel végletesen a piaci viszonyok térnyerésével az évszázadok óta működő, a társadalom
szövetét alkotó rokoni-kölcsönösségi viszonyokon nyugvó kapcsolati hálók. Az ilyen kapcsolatok
társadalmi funkciói több hagyományos közösség-szerveződésen alapuló társadalomban is
felbomlottak és nem jelentik már a szegényeknek azt a biztonsági hálót, amely számukra a
kölcsönös támogatást és ezen leresztül a megélhetés biztonságát nyújtották korábban. Ezek az
irodalmak azt is bemutatják, hogy szemben azzal a közkeletű feltevéssel, miszerint a szegények, a
formális gazdaságból kiszorultak rokoni kapcsolati hálójuk segítségével képesek fenntartani
magukat, a társadalom szegénységben élő csoportjainak – és különösen a valamely más
szempontból is kisebbséghez tartozók – rokoni és háztartásközi kapcsolatai valójában csak
korlátozott mértékben képesek hozzájárulni a boldoguláshoz. Az irodalmi áttekintés alapján az
tűnik valószínűnek, hogy ezen társadalmi rétegek kapcsolati hálóját a beszűkültség, valamint a
’gyenge kötések’ (Granovetter, 1973) hiánya és az ’erős kötések’ dominanciája jellemzi. Az előbbi
fontos erőforrás lenne a kirekesztettségből való kitöréshez, az utóbbi pedig gyakran visszahúzó erőt
jelent és akadályozza a zártságból történő kitörési kísérleteket.
7
Több hazai és nemzetközi kutatás is foglalkozott azon kapcsolatok meghatározó erejével, melyek
gyermekkorban és az iskolában szövődnek. F. Kalter (2005) a második generációs németországi
törökök kapcsolatait vizsgálta tizenöt évet átölelő követéses vizsgálatában. A kutatás kérdése az
volt, hogy vajon mi az oka annak, hogy a különböző származású második generációs németországi
bevándorlók közül éppen a törökök küzdenek a legjelentősebb hátrányokkal a munkaerőpiacon. A
kutatás kimutatta, hogy a gyermekkorban, az iskolában kötött inter-etnikus barátságok léte és
számossága, azaz a kapcsolati háló inter-etnikus volta, alapvetően meghatározza a felnőttkori
munkaerő-piaci integráció esélyeit és jövedelem-szerző képességét. Több olyan kutatás, amely ezt a
kérdéskört vizsgálta és (Ioannides - Loury, 2004, Montgomery (1994)) rámutat arra, hogy a
társadalmi vagy etnikai elszigeteltségben élő emberek számára az iskolai kapcsolatok
heterogenitása meghatározó, mégpedig legfőképp a továbbtanulási lehetőségekkel kapcsolatos
információk elérhetősége, az álláskeresési alternatívák megismerése és végső soron esetleges
személyes referenciák miatt. Hazai iskola illetve iskolás-kutatások (Neményi 2007, Szalai 2008,
Molnár-Messing 2008, Kézdi-Surányi 2007) is nagyon hasonló következtetésekre jutottak.
I.1.2. Hazai kutatások
Az alábbiakban eltekintünk a hazai igen jelentős és igen gazdag cigánysággal és szegénységgel
foglalkozó irodalom teljes körű áttekintésétől és csupán két olyan, e kutatáshoz szorosan kötödő –
és talán kevésbé taglalt – téma irodalmát mutatjuk be, amely a kutatásunkhoz szorosan kapcsolódik:
(1) cigány társadalom belső differenciáltsága, (3) a kapcsolatok és megélhetés viszonyát tárgyaló
írások csokrát mutatjuk be az alábbiakban.
Cigányság differenciáltsága
Szemben a makro-szemléletű alapkutatásokkal3 a cigányokról szóló kulturális antropológiai
irodalom a cigányságot heterogén, önmagában is multi-etnikus csoportként írja le,
megkülönböztetve számos alcsoportot nyelv, életmód, többséghez fűződő viszony, jellemző
gazdasági tevékenységek alapján. Mivel kutatásunk egyik kérdése, hogy fellelhető-e etnikus jellege
a megélhetési módozatoknak, ebben a kérdésben az ’etnikus’ fogalmát tágan értelmezzük,
tekintetbe véve a cigányságon belüli etnikai heterogenitást is.
A cigányság jelentős belső differenciáltságára egészen a legutóbbi időkig csak ritkán reflektáltak a
cigánysággal foglalkozó magyarországi kutatások, elsősorban azért, mert a (szociológiai)
szakirodalom többsége a Kemény-iskolának a társadalomkritika jegyében született szemléletét
követte: nem a kultúra kérdése, vagy az etnikai szempont, hanem sokkal inkább a strukturális
kérdések, a társadalmi kirekesztettség és a hátrányos helyzet újratermelődésének kérdései
foglalkoztatták. Bár Kemény is ír például a cigányok által használt nyelvekről, a cigányságot nem
etnikai, hanem speciális szegénycsoportként értelmezi. A cigány közösségek kulturális rendszerként
való értelmezése Magyarországon a nyolcvanas években született antropológiai szemléletű
művekben jelent meg először. Mindenekelőtt Stewart (1994) egy oláh cigány közösségről szóló
könyvében, de a Kemény iskola követői között is akadtak olyanok, például Havas Gábor (1982,
1989) és Lengyel Gabriella (1982), akik a cigány etnikai csoportok sajátosságainak vizsgálata felé
fordultak. Ezekben az antropológiai szemléletű írásokban a szerzők „nem azt boncolgatják, hogy a
cigányság kultúrája szegénykultúra, vagy etnikus kultúra-e, hanem olyan létező kultúraként
vizsgálják, amelynek elsődleges funkciója a közösség és az élet megszervezése, a társadalmi csoport
életben tartása, a megélhetés biztosítása.”. (Csongor-Szuhay 1997, 92.o.) Az utóbbi évtizedben a
kifejezetten antropológiai munkák (Kovalcsik 2004, Horváth 2002, 2004, Kovai 2002, 2003, 2004,
3 Itt most eltekintünk ezen irodalmak bemutatásától, részben azért, mert ezek olyan alapkutatások, publikációk,
amelyek a témával foglalkozók számára közismertek, nem érezzük szükségét bemutatásuknak. A teljesség igénye
nélkül az alábbiakat emelnénk ki: Kemény, Havas, Lengyel 1971, 1993, Kemény-Janky 2003, Kertesi 2005, Kertesi-
Kézdi 1998, Ladányi-Szelényi 2006, Szalai 2000, Neményi - Szalai 2005
8
Szuhay-Kőszegi 2004) mellett számos olyan szociológiai írás született, amely az antropológusoktól
kölcsönzött szisztematikus terepmunka módszerét alkalmazva kísérelte meg mikroszinten elemezni
a strukturális összefüggéseket, ezzel hozzájárulva a korábbiakhoz képest jóval differenciáltabb
roma-kép megjelenéséhez a szociológiai munkákban. Már nem csak arról van szó, hogy a kutatók
megkülönböztetik a hazai cigányság három nyelvi, kulturális csoportját (a magyar anyanyelvű
romungrókat, a romani nyelvet beszélő oláh cigányokat és a román nyelv egy archaikus változatát
beszélő beásokat), de a közösségek közötti különbségek más lehetséges dimenzióit is felvetik,
például azzal, hogy vizsgálják a helyi többség-kisebbség kapcsolatának történetileg kialakult
formáit, a helyi roma közösségek egymáshoz fűződő viszonyát, a cigányoknak a helyi gazdaságban
betöltött szerepének különbözőségeit és időbeli változásait.
A cigány közösségek közötti különbségeknek egyik első figyelmes kutatója Havas Gábor (1982a,
1982b) a közösségek helyzetét a helyi kisebbség-többség viszonyának történelmi változásain
keresztül mutatja be. Ő a közösségeket az előtörténetek, a letelepedés ideje, módja, a helyi többségi
társadalommal kialakított viszonyok, köztük a helyi munkamegosztás jellegzetességei alapján
sorolja típusokba. Az első típusba tartoznak azok a közösségek, amelyeket tartós, megalapozott
integrálódás jellemez. Itt a korábban (nagyjából a 19. század közepén) letelepedett cigányoknak
elfogadott helyük volt a helyi munkamegosztásban (olyan foglalkozásokat űztek, amelyekre a
paraszti gazdálkodás racionalizálódása miatt a faluközösségeknek szükségük volt), noha ez távolról
sem jelentette az egyenrangúak találkozását. E cigány közösségek később a mezőgazdasági
bérmunkába is bekapcsolódtak, és átvették a paraszti életforma bizonyos elemeit. E közösségek
1945 táján „készen álltak arra, hogy amennyiben ezt a többségi társadalom lehetővé teszi,
megszabaduljanak a kényszerű cigány különállás maradék jegyeitől is, és beolvadjanak a nem
cigány társadalom alsó rétegeibe”. Ezt azonban a többségi társadalom a lakóhelyi szegregáció és a
megkülönböztetés más formáinak fenntartásával akadályozta, holott Havas szerint éppen e
közösségek tagja voltak azok, akik (a szocializmus éveiben) stabil ipari munkások, vagy háztájizó
mezőgazdasági dolgozók voltak, és akiknek gyermekei más cigány csoportokhoz viszonyítva
magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek. Tipológiájában a közösségek másik típusába
tartoznak azok a 19. század második felében bevándorolt és azt követően is sűrűn lakóhelyet
változtató cigány közösségek, amelyekre a „zaklatott letelepedési folyamat” és a csaknem teljes
társadalmon kívüliség a jellemző. E közösségek nem, vagy csak kevéssé találtak olyan
lehetőségeket a helyi munkamegosztásban, ami biztos pozíciót nyújtott volna számukra. A
zaklatottsághoz „kulturális zárványhelyzet” is párosult, ami 1945 után sem szűnt meg és
meghatározta későbbi megélhetési stratégiájukat.
Szuhay (1999) egy-egy adott közösség megélhetési módjait, Havashoz hasonlóan, de már a
kilencvenes évek társadalmi, gazdasági feltételrendszere közepette, a helyi munkamegosztás
rendszerében tárgyalja. Azt vizsgálja, milyen mértékben és módon hasznosíthatók az egykor volt,
hagyományosnak nevezett mesterségek és megélhetési módok, illetve melyek az új megélhetési
stratégiák. Részletesen ismerteti a cigány közösségek megélhetési módjait miközben
megkérdőjelezi azok inherens etnikus tartalmát. A megélhetés és státus alapján a cigányság három
csoportját különbözteti meg: 1. az alapvetően kereskedelemmel foglalkozó cigány „arisztokráciát”,
2. a középosztályosodó, „utóparasztosodó” cigányokat és 3. a falusi és városi gettólakók,
munkanélküliek, alkalmi munkából élők csoportját. Tegyük hozzá, e csoportosítás a kilencvenes
évek közepén született, ekkor még Szuhay remélhette, hogy a második csoport meg tud
kapaszkodni, és mezőgazdasági árutermelő tevékenységével elkerüli a végleges lecsúszást és a
cigány középosztály bázisává válik. Ezért is foglalkozik viszonylag részletesebben velük. Az
utóparasztosodó cigányok azoknak a leszármazottai, akik a harmincas-negyvenes években a
parasztoknak dolgoztak, elsősorban mint napszámosok, és később a téeszek alkalmazottai lettek,
emellett bekapcsolódtak a háztáji gazdaságba. Viszonylag pontos ismereteik vannak a
gazdálkodásról, tudatos árutermelő tevékenységet folytattak, folytatnak. Őket tartja a nem cigány
környezet „rendes cigányoknak”. E réteg élesen elkülönül a faluszéli gettók lakóitól, akikre nem
jellemző a hosszú távú tervezés, és az azonnali jövedelemszerzést biztosító tevékenységeket
9
preferálják (aminek érdekében elvállalnak szinte bármilyen munkát).
A cigány közösségek összehasonlító vizsgálatának másik példája Durst Judit (2001) írása. Durst
két, egymáshoz földrajzilag közel eső, általa Bordónak és Láposnak nevezett település magyar
cigány közösségét hasonlítja össze. Bemutatja, hogy míg a bordói gazdálkodó „nem igazi
cigányok” a paraszti életmód és értékek követésével egyfajta kiemelkedési stratégiát követnek és a
helyi társadalom integrált részét alkotják, addig a szociális segélyeken tengődő láposiakat a
társadalmi kirekesztettség jellemzi. „Míg a közeli, elcigányosodott Láposon a cigány olyan
»kliensnek« számít, akivel szívességet tesz a paraszt, a »patrónusa«, ha a ledolgozott nap után
egyáltalán enni-inni ad neki, addig Bordón a paraszt-cigány gazdasági kapcsolatokat egyértelműen
a reciprocitás jellemzi.” Durst e különbség okait a helyi társadalom szerveződésében, annak
történelmi alakulásában látja. A korábbi generációk a két településen eltérő foglalkozást űztek: a
bordóiak felmenői kereskedtek, majd az 50-es évek közepétől a parasztokat követve bányászok
lettek. Az azonos munkahelyi közösség a két közösség életmódjának közelítését eredményezte.
Láposon ezzel szemben a cigányok hagyományosan a helyi parasztoknál végzett alkalmi és
napszámos munkákból éltek és erre alapul ma is a patrónus-kliens viszony. Igaz, a szocializmus
éveiben itt is lezajlott a bordóihoz hasonló életmódbeli változás, csakhogy eközben a két falunak
eltérő településpolitikai státusa volt: az önálló közigazgatással rendelkező Bordó meg tudta
akadályozni új cigány családok beköltözését, Lápos és a hozzá hasonlóan elsorvadásra ítélt
települések ellenben kénytelenek voltak befogadni a szegény cigány családok tömegeit. Mindezek
eredője a két cigány közösség közötti jelentős különbségek.
Kutatási témánk, a megélhetési stratégiáknak a társadalmi tőke mennyiségétől és minőségétől függő
formáinak szempontjából adódik a feltételezés, hogy az egymástól több dimenzióban (kultúra,
hagyományos megélhetési módok, lakóhely gazdasági fejlettsége stb.) különböző cigány csoportok
esetében más és más tipikus választásokat fogunk találni. Nem valószínű ugyanis, hogy egy délbaranyai,
a parasztokkal hagyományosan kliens-patrónus viszonyban együtt élő beás közösség
jellemző megélhetési módjai megegyeznek mondjuk egy ipari nagyváros romungrók lakta
slumjában élők, vagy éppen egy hagyományos, oláh közösség megélhetést biztosító
tevékenységeivel. E példák persze önmagukban is leegyszerűsítettek. Az említett közösségeken
belül nyilvánvalóan lehetnek további altípusok. A kérdés az, hogy e típusok és altípusok
kialakulásában milyen tényezők játsszák a meghatározó szerepet, és mindezeken belül az eltérő
tulajdonságokkal rendelkező társadalmi kapcsolati hálóknak mekkora a jelentősége.
Etnikus versus szociális jellemzők
Azok a szerzők, akik a romák megélhetési módjai mögött elsősorban strukturális okokat keresnek
(Szelényi, Ladányi, Kertesi, Szalai), a piacgazdaságba való átmenet elhúzódó negatív hatását
hangsúlyozzák és a megélhetési módok mögött nem elsősorban kulturális sajátosságokat keresnek,
hanem – ahogy azt a korábbiakban már részleteztük –, az alacsony iskolai végzettség, alacsony
jövedelem, szegénység körforgásának hatását vizsgálják.
Egy hátrányos helyzetű, diszkriminációval sújtott kisebbség esetén felvetődik a kérdés, hogy
jellemző megélhetési módjai vajon hátrányos társadalmi, gazdasági helyzetéből, vagy kulturális
másságából adódik-e. A kulturális antropológia képviselői tudományterületük sajátosságából
adódóan hajlanak az utóbbi értelmezésre, még abban az esetben is, ha elvetik a kultúra
esszencialista felfogását és a cigány kultúrát a többség-kisebbség kapcsolatának függvényében
vizsgálják, az etnikai identitást pedig ennek megfelelően a külső kijelölés és az önmeghatározás
eredményének tekintik, annak folyton változó, dinamikus és szituatív jellegét hangsúlyozzák. Ezzel
szemben a szociológusok, a fent említett Kemény István névéhez köthető tradíciót követve, a
kultúrának (bárhogyan is értelmezzék) lényegesen kisebb szerepet tulajdonítanak és inkább a
strukturális jellemzőket tekintik meghatározónak.
A „szegénység kultúrájának” képviselői a fogalom megalkotójának, Oscar Lewis (1966)
10
antropológusnak a nézetét osztva, illetve azt továbbgondolva úgy vélik, a szegénységben élőket egy
olyan életmód jellemzi (alkalmi munkák dominanciája, ésszerűtlen háztartásvezetés, máról holnapra
élés, zavaros, gyakran változó családi kapcsolatok, gyakori devianciák, a kiszámíthatóság, stabilitás
hiánya stb.), amely önmagában lehetetlenné teszi e csoport társadalmi felemelkedését. Mások ezt
vitatva azt hangsúlyozzák, hogy a „szegénység kultúrája” egy teljesen ésszerű alkalmazkodás az
adott helyzethez. Stewart (2001) korábban hivatkozott írásában úgy véli, a „szegénység
kultúrájának” megközelítését alkalmazók hibát követnek el akkor, amikor azt feltételezik, hogy a
romáknak vagy más marginalizált csoportoknak „nincs kultúrájuk” és, hogy a stabilitás, a
szervezetlenség jellemzi társas kapcsolataikat. Az, ami a kívülről, a többségi társadalom felől
rendetlenség, a csoport tagjai számára rendet jelenthet. A „szegénység kultúrája” modell egy
további hibája szerinte az, hogy feltételezi, a tartós szegénységhez való funkcionális
alkalmazkodásnak egyetlen koherens módja lehet, miközben az empírikus vizsgálatok a stratégiák
sokféle változatát figyelték meg.
A gazdasági tevékenység identitásképző szerepét a magyarországi cigányokkal foglalkozó
antropológusok közül elsőként Michael Stewart (1993) hangsúlyozta. Stewart, aki az általa vizsgált
oláh cigány közösség kultúráját a paraszti és a roma etika közötti ellentétek sorozatával ragadja
meg, úgy véli, a romák és a gázsók közötti szimbolikus határok fenntartásában fontos szerepe van a
munkáról kialakított eltérő felfogásnak: míg a paraszti etikában a kemény munka bír értékkel (ez
jelenti az autonóm társadalmi cselekvés feltételét), addig az oláh roma etikában („románesz”) az
üzletelés. Ugyanez mondható el a kitartás - ügyesség, és a termelés – kereskedés fogalom-párokra.
Stewart szerint a romák azért állnak ellen a munkának, mert annak aktusa lehetővé tenné a romák
gádzsókká alakulását. Stewart azt bizonyítja be, hogy a szocialista Magyarországon a rendszer
minden törekvése ellenére az oláh cigány közösségben továbbra is a kereskedés az eszménykép. „A
cigányok tehát továbbra is újratermelik magukat, nem annak ellenére, hanem azért mert a magyar
szocialista társadalomba beilleszkedtek. A legrégebbi bérmunkások közül néhányan mélyen
érdekeltek a lókereskedelemben, és soha sem adták fel magukban az eszményt, hogy ha lehet,
felhagyjanak a bérmunkával. Még akkor is így tesznek, ha kilátásaikat sivárnak látják, márpedig
nem is láthatják másként. Ez a kreatív válasz az új feltételekre.” (254.o.) Stewart megközelítésében
jól megfér egymás mellett a cigányok alkalmazkodó képességének és a gazdasági tevékenységük
szimbolikus jelentőségének meghatározó jelentősége: elemzésében a szimbolikus eszközökkel újra
és újra megerősített etnikai határ a csoportok közötti viszonyok gazdasági-társadalmi
meghatározottságához kapcsolódik.
Szuhay (1999) számára nem az a kérdés, hogy a cigányság kultúrája etnikus vagy szegény kultúra,
hanem az, hogy egy-egy általa bemutatott jelenség etnikus vagy szegény szimbolizáció. Már
címében, „A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája” is
sokatmondó könyvében példák sorát hozza arra, ahogy a szegénység jellemzői etnikus
magyarázatot kapnak. Így például a szegény cigányok jellemző ételeivel, megfigyelt táplálkozási
szokásaival kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy azok alapvetően a csoport szegénységéből
származnak, és az egyes ételek, ételkészítési eljárások azért kapnak etnikus magyarázatot, hogy „a
szegénység kínzó megbélyegzése átváltoztatható legyen egy tudatos döntéssé.” Ehhez hasonlóan a
szegény cigányok megélhetését biztosító gyűjtögetés különböző formái (gyógynövénygyűjtés,
gombázás, guberálás stb.) is etnikus értelmezést kapnak.
Megélhetési stratégiák és közösségi kapcsolatok a kutatások tükrében
Havas már korábban hivatkozott írásában kifejti, hogy a cigány közösségek gazdasági tevékenysége
mindig az adott gazdasági, társadalmi feltételekhez igazodott és, hogy ebben a helyi kisebbségtöbbség
viszonynak, illetve annak történeti alakulásának mindenkor döntő szerepe van. A cigányok
korábban alapvetően olyan munkákat végeztek, amelyeket mások nem, azaz a mindenkori nicheeket
töltötték ki. Ez a sajátos adaptáció nem szűnt meg 1945 után sem. Havas (1982) egy másik
tanulmányában részletesen ismerteti azokat a foglalkozásváltási stratégiákat, amelyeket az általa
11
vizsgált baranyai cigány közösségek követtek válaszul a szocialista gazdasági rendszer kiépülésére.
Így „szerző-mozgó” életformával jellemzi azokat az elkülönülésüket jobban megőrző közösségeket,
amelyek a hagyományos megélhetési módok továbbéltetésével, illetve azoknak az új társadalmigazdasági
feltételekhez való igazításával válaszoltak a kihívásokra, és a különböző cigány
csoportok eltérő gazdasági réseket kihasználva elsősorban gyűjtögetéssel (gyógynövények, gomba,
csiga) és különböző áruk (toll, állat, később használt autó, régiség stb.) kereskedésével foglalkoztak.
A cigány családokra korábban is jellemző volt, hogy egyszerre több egymást kiegészítő
jövedelemszerző tevékenységet folytattak, és ezeket a környezetükhöz alkalmazkodva váltogatták.
A „szerző-mozgó” életforma ennek a hagyományos megélhetési módnak egyfajta vállalkozó
életformává alakítását jelenti. Ez a megélhetési stratégia szükségszerűen támaszkodik a közösségi
életformákra, a rokoni kapcsolatok erejére, hiszen „ a tágabb rokonsági rendszer bekapcsolása az
információszerzésben és az éppen felkínálkozó lehetőségek jobb kihasználásában egyaránt
nélkülözhetetlen.” Ezzel szemben egy másik foglalkozásváltási stratégiát követtek a lakóhelyüktől
távol ipari munkát vállalók, a heti ingázók, akik családjuktól és a közösségtő távol élték
mindennapjaikat, ami a hagyományos közösségi értékek és életforma erodálódásához járult hozzá.
Havas harmadik foglalkozásváltási stratégiaként az ipari területek peremén élő bejárók életmódját
írja le, akik a hagyományos közösségi fogyasztással szakítva családi felhalmozásba is belekezdtek,
és életmódjukban a hasonló társadalmi helyzetű munkásokat igyekeztek követni.
A rokonsági szálak szerepével kapcsolatban Havas (1997) úgy véli, hogy azok a kevésbé
asszimilálódott, marginalizáltabb, zaklatott letelepedési folyamattal jellemezett csoportok esetében
jelentősebbek. „A rokonsági kapcsolatok minden társadalmi csoport életében jelentős szerepet
játszanak, sőt a hierarchia felső szintjén a társadalmi tőke fontos elemét képzik. A társadalom
marginális helyzetben lévő, többé-kevésbé elkülönülő csoportjainál azonban a rokonsági rendszer
olyan funkciókat is betölt, amelyeket a többségi társadalomban intézményes megoldások vagy más
társadalmi kapcsolatok helyettesítenek. Különösen érvényes ez a cigányokra, és ezen belül azokra a
cigány csoportokra, amelyek egészen a legutóbbi időkig megőrizték a törzsi, nemzetségi szerveződés
bizonyos elemeit. Bár az utóbbi évtizedekben ezek a társadalomszerveződési formák a
legtradicionálisabb cigány csoportoknál is rohamos bomlásnak indultak, a nyomai ma is
felfedezhetők, sőt befolyásolják a rokonsági rendszer mindennapi életben játszott szerepét.”
Durst Judit (2002) által tanulmányozott Láposon a nagycsaládi kapcsolatok (erős kötések) védik
ugyan használóikat a gazdasági nehézségek közepette, de az anyagi differenciálódás növekedésével
ezt a szerepüket egyre kevésbé tudják betöltetni. A kiemelkedettek, illetve kiemelkedni vágyók
szándékosan gyengítik erős kötéseiket és a hasonló státusú nem rokonok felé nyitnak (ezzel is
igyekezvén távol tartani nehezen felhalmozott vagyonuktól a szegényebb családtagokat). Eközben a
jövedelmi skála másik végén elhelyezkedők esetében is gyengül a családi kapcsolatok védő
funkciója: „az egyre nagyobb nyomorban élők között – akik számára pedig a túlélést a szociális
támogatások mellett a nagycsaládi kapcsolatok óvó-védő hálója teszi egyáltalán lehetővé – már
lassan ezek a szolidaritási kötelékek is kezdenek »megtépázódni«.”
Fleck Gábor, Orsós János és Virág Tünde általuk Partosnak nevezett Baranya megyei beás
közösség megélhetési stratégiáit vizsgálva megállapították, hogy míg a tradicionális, kölcsönös
segítségnyújtásra épülő szokás- és viselkedésrendszer szűkös források időszakában, bizonytalan
gazdasági körülmények között jól működik, és képes hatékony óvó funkciót betölteni, addig
ugyanez a rendszer az egyéni felemelkedés gátjává válik olyan időszakokban, amikor ez a lehetőség
adott. Az anyagi javak felhalmozása felételezi a közösségi kapcsolatok lazulását. Tanulmányukban
bemutatják, hogy a különböző megélhetési módokat alapvetően befolyásolja egyrészt a megelőző
generáció domináns megélhetési módja, másrészt a csoporton túlnyúló kapcsolatok rendszere (az
állandó munkákat kivéve minden munkalehetőség a kapcsolatokra épül). A szerzők a partosi cigány
családok két csoportját különböztetik meg: (1) a stabilitásra törekvő családokat, amelyek a
rendszerváltást megelőző évtizedekben egyfajta kényszerű asszimiláción mentek keresztül, és (2)
azokat a családokat, amelyek jobban ragaszkodtak szokásaikhoz, hagyományaikhoz. Míg ma az
előbbiek megélhetést alapvetően az állandó munka biztosítja, addig az utóbbiak a társadalmi
12
kapcsolataikra építik megélhetési stratégiáikat. Fleck és szerzőtársai arra is felhívják a figyelmet,
hogy a heterogén társadalmi kapcsolatok nagymértékben javíthatják a cigányok élethelyzetét.
Hajnal László Endre (1999) nem szegény, hanem középosztálybeli nagyvárosi cigányok között
végzett kutatást. Az általa vizsgált oláh cigány családokban a családfők üzletemberek, a ruházati
cikkektől kezdve, a drágaköveken át az ingatlanokig sokféle áruval foglalkoznak, „szinte bármivel,
ami gyors megtérüléssel, elfogadható haszonnal kecsegtet.” Az ő gazdasági tevékenységük alapja a
mobilitás, az információ (hol lehet venni, illetve eladni), valamint a nagyfokú nyitottság bármilyen
típusú, gyorsnak és jövedelmezőnek ígérkező üzlet irányában. A kapcsolatok tevékenységükben
fontos szerepet játszanak, hiszen az üzlethez nélkülözhetetlen információkat ismerősöktől,
barátoktól és rokonoktól szerzik. Ugyanakkor az üzlet és a rokoni, baráti segítségnyújtás között
határozott különbséget tesznek, a kettőt szétválasztják. Hajnal mindazonáltal megállapítja, hogy a
jó üzleti érzék, a kapcsolat önmagában kevés, igazán azok válnak sikeres üzletemberekké, akik a
„tágabb környezetükkel való viszonyukban etnikus identitásjegyeiket az adott helyzetnek
megfelelően hangsúlyozni tudják, vagy képesek e jellegzetességeke háttérbe szorítani, ha ez
számukra előnyösebbnek bizonyul.”
Virág Tünde (2008) egy cigányok lakta faluban készült esettanulmánya azt mutatja be, hogy mi
történik egy gettósodó faluban, amikor az évtizede tartó gazdasági kirekesztettség után újra szükség
lesz az alacsonyan iskolázott munakerőre a helyi mezőgazdaságban. A szerző bemutatja, hogy
milyen megélhetési stratégiák jellemezték a falusi cigány népességet az elmúlt évtizedekben: a
szocializmus éveiben, a rendszerváltás követően és napjainkban, és azt, hogy a háztartások régi
megélhetési módjai és személyközi kapcsolatai hogyan határozzák meg az alkalmazkodási
képességüket. Virág érzékletesen bemutatja, hogyan mobilizálják rokoni kapcsolataikat az itt élő
családok annak érdekében, hogy az újonnan teremtett lehetőségekkel minél jobban élni tudjanak. A
tanulmány azt is szemlélteti, hogy a rokoni kapcsolatokok mennyire mobilak és funkcionálisak:
hogyan használják e kötelékeket a munkaszerzésben, ugyanakkor amennyiben hozzátartozó
munkavégzése nem megfelelő, vagy nem elég megbízható, háttérbe szorul a rokoni szolidaritás.
13
I.2. Amit az elérhető adatok mutatnak4
Kvantitatív adatok másodelemzésének módszerei és az adatok forrásai
A tanulmány kvantitatív adatokat elemző része (I.3. fejezet) több adatforrásra támaszkodik.
Egyrészt Szalai Júlia 2003-2004-ben készült A társadalmi kirekesztődés munkaerő-piaci vetülete”
című kutatására5, melynek adatfelvétele 2004-ben történt, és melynek során 600, a hivatalos
létminimum szintjét meg nem haladó jövedelemből élő roma és nem-roma szegény családot
kérdeztek meg.6 A kiválasztott minta nem reprezentatív sem a magyarországi roma népességre, sem
a magyarországi szegény népesség egészére, hanem szegénységi típusok leírására konstruált. A
kérdőívben több kérdés vonatkozott az etnikai hovatartozásra: az alábbiakban közölt táblákban az
minősült roma háztartásnak, amelyben a családfő vagy/és a házastársa romának/cigánynak vallotta
magát. A kérdőív egy háztartásközi támogató kapcsolatokra vonatkozó kérdésblokkot tartalmazott:
az adott háztartás tagjai nyújtanak-e anyagi, természetbeni illetve háztartásbeli-gyereknevelési
támogatást bárkinek, illetve támogatja-e őket bárki. Ha igen – szociometriai távolság szerint – ki a
támogató, illetve a támogatott. Ezen kívül pénzkölcsönre vonatkozó kérdések is szerepeltek:
szokott-e a háztartás kölcsönhöz folyamodni, ha igen kitől, milyen gyakran és átlagosan mekkora
összegű kölcsönt vett fel. Az összehasonlító elemzéshez a KSH azonos struktúrájú adatait elemző
konferencia publikációt használtam fel, melyek szerzője Bocz János és Harcsa István. A KSH
felvétele lakossági mintán készült, de a két felvétel kérdései azonosak, tehát adataik
összehasonlíthatóak.
A jelentés alábbi fejezet használja továbbá a KSH 1986-ban és 2000-ben készült időmérleg
kutatásának adatait.
A harmadik adatforrás a TÁRKI 2004-ben készített vizsgálata, melynek fő témája a hazai roma
népesség migrációs elképzelései, tervei volt7. A kutatás részletesen boncolja a kérdezetettek
kapcsolatainak jellemzőit a gyenge és erős kötések létét, kiterjedtségét és a személyes kapcsolatháló
egyéb jellemzőit. Az adatfelvétel roma háztartásokban készült, melyet többlépcsős rétegzés után
kiválasztott kezdőpontokkal elindított hólabda mintavétellel találtak. A kezdőpontok kiválasztásánál
figyelembe vették a roma népesség területi elhelyezkedésének eloszlását a KSH 2001-es
népszámlálási adatai alapján. A kérdezés során 775 18 évesnél idősebb ember válaszolt.
És amit az adatok alapján tudni lehet…
A rendszerváltás időszakáról, a családok és közösségek megélhetési körülményeinek, a
piacgazdasághoz való alkalmazkodásnak sokkjáról számos közgazdasági és szociológiai munka
értekezett. E kutatás szempontjából elsősorban a szegény és depriválódó rétegek alkalmazkodásáról
összegyűlt adatok és kutatások lehetnek érdekesek. A KSH 1986 és 2000 időmérleg felvételei
nyújtanak támpontot ahhoz, hogy lássuk, hogyan rendezte át a háztartások munka és jövedelmi
szerkezetét a rendszerváltás.
A KSH időmérleg adatai szerint a 15-79 év közötti népesség munkával töltött ideje 1987-ről 2000-
re ötödével (36,6 millió óra / évről 27,5 millió óra/ év)csökkent.8 A csökkenésnek a rendszerváltást
4 A fejezetben közölt szövegek egy része már korábban megjelent a Szociológiaia Szemlében (Messing 2006)
5 Szalai Júlia A társadalmi kirekesztődés munkaerő-piaci vetületei c., 2003-2004-es kutatását az MTA Szociológiai
Intézete bonyolította le és a Miniszterelnöki Hivatal és az MTA együttműködésében készült.
6 A minta területileg koncentrált volt: a főváros egyik szegény kerületén kívül Borsod-Abaúj-Zemplén, illetve Baranya
megye legszegényebb – egyúttal romák által sűrűn lakott – térségeit ölelte fel. A minta kiválasztásában a következő
szempontok játszottak szerepet: (1) a háztartásokban az egy főre jutó jövedelem a létminimum szintjét ne haladja
meg; (2) magas legyen a településen a roma lakosság aránya, és (3) különböző szegénységi kockázati tényezők is
képviselve legyenek (nagy-család, gyermekeit egyedül nevelő szülő, rokkantnyugdíjas, munkanélküli).
7 Ezúton is köszönöm a TÁRKI-nak és különösképp Bernát Anikónak azt, hogy rendelkezésemre bocsátotta az adatokat
és a hozzájuk tartozó dokumentációt, és segített eligazodni a több évvel ezelött készült kutatásban.
8 A népesség időfelhasználása 1986/87-ben és 1999/2000-ben. KSH, Budapest 2002
Szalai Júlia: A munka ideje - régen és most. Változások a magyar társadalom munkavégzésének néhány jellemzőjében
14
követő gazdasági szerkezetváltáson és az ahhoz kapcsolódó munkaerő-piaci beszűkülésen kívül
több oka is van: a munkaidő alap szűkülését kis részben demográfiai változások magyarázzák (a
népesség korátlagának növekedése), nagyobb részben definíciós merevségek, de legnagyobb részt
annak tulajdonítható, hogy nagyon megnőtt a felnőtt lakosság tanulással töltött ideje. Ha ezeket a
hatásokat kiszűrjük, még mindig alacsonyabb szintű munkavégzést kapunk 2000-ben a 13 évvel
korábbi adatokhoz hasonlítva, de a csökkenés ekkor már közel sem nevezhető hatalmasnak. A
drámai változást sokkal inkább a munkaképes korú lakosság gazdasági aktivitás szerinti
szétszakadása jelenti:
1. tábla. A 15-79 éves népesség gazdasági aktivitás szerinti összetétenek néhány mutatója 1986, 2000:
1986 (%) 2000 (%)
Aktív kereső 59,4 47,3
nyugdíjas 22,9 31,4
anyasági támogatáson 3,7 2,8
tanuló 7,5 10,4
munkanélküli, szoc.
segélyezett
0,5 4,8
Éven belüli tipikus aktivitási státusz
felnőtt eltartott 6 3,2
Az aktivitás mértéke az év valamely
évszakában legalább egy órányi keresőtermelő
munkát végzők %-os aránya szerint
78,7
67,8
forrás: Szalai, 2002
A táblában közölt adatokat egybevetve annak a mára közismertté vált folyamat leképeződését
látjuk, mely során a gazdaságilag aktív népesség markánsan összezsugorodott: a rendszerváltás
elötti 60%-os szintről 47%-ra zuhant. Az így előállt helycsere a társadalmi transzferjövedelmekből
élők növekedése mellett történt meg: jelentősen megnőtt a nyugdíjasok részaránya, valamelyest
emelkedett a tanulók és a munkanélküliek/ szociális segélyezetettek részesedése a felnőtt
népességen belül.
Ma már tudjuk, hogy 2000 óta ez a folyamat tovább súlyosbodott. Szalai Júlia a TÁRKI háztartás
panel adatait felhasználva (Szalai 2007) bemutatta, hogy a 14 év feletti nem tanuló népesség
jövedelem-struktúrájában a munkavállalásból származó jövedelmek a jólléti újraelosztásból
származó bevételek irányába tolódtak tovább: 2005-ben csupán a háztartások 44%-ban volt
legalább egy rendszeres munkaviszonyban álló személy (ez a 90-es évek közepén 58% volt), és
65%-ban volt tartós társadalombiztosítási státuszú tag (szemben a 1990-es évek közepi 47%-kal).
Az időmérleg adatok elemzése érzékletesen mutatja, hogy a társadalom munkaerőpiaci
átrendeződése a munkavégzés egyes társadalmi csoportok körüli koncentrációjával párhuzamosan
zajlott le. Miközben a magasan képzett, aktív munkaerő még növelni is tudta jelenlétét a szervezett
gazdaságban, addig más, kedvezőtlenebb helyzetű csoportok gyakorlatilag kiszorultak ebből a
szférából. A jó munkahelyek fogyatkozó száma mellett mindez csak erős kiszorítósdi mellett
történhetett meg: mely során a kevésbé iskolázott – köztük minden bizonnyal a roma lakosság zöme
– és idősebb népesség kiszorult a ’jó’ (vagyis biztos és állandó) munkahelyekről. Az is látszik, hogy
a gyengébb és bizonytalanabb kereseti lehetőséget kínáló tevékenységek a felnőtt társadalom ma
már nagyobb hányadát kitevő nem-aktívak körében koncentrálódik. További elemzések rámutatnak
arra is, hogy az átrendeződés legfőképp korosztályok között ment végbe: az idősebbek kiszorultak a
1986/87 és az 1999/2000 évi országos időmérleg felvételek adatai alapján. Kézirat.
Ezúttal mondok köszönetet Szalai Júliának, aki rendelkezésemre bocsátotta évekkel ezelőtt készített, de publikálatlanul
hagyott tanulmányát, valamint annak alapját képező adatokból készített összehasonlító táblákat, ezzel nagyon sok
adatfeldolgozási munkát takarítva meg nekem
15
bármilyen munkavégzés lehetőségéből, és sokkal kisebb eséllyel jutnak bármilyen munkához, mint
a rendszerváltás előtti években.
Az alábbi tábla a munkavégzés intergáltságát taglalja – azt, hogy hogyan sikerült egyeseknek a
korábbi többpillérű megélhetés konvertálása biztos piaci munkákba, mások a formális és informális
munkák kombinációira kényszerültek, miközben jelentős népesség végleg kiszorult a
munkaerőpiacról:
2. tábla. A munkavégzés integráltsága a KSH 1986 és 2000 időmérleg felvétele alapján (forrás: Szalai,
2002)
1986 2000
Integrált* 43 42
Erősen-közepesen integrált 18 8
Gyenge közepesen integrált 4 3
Gyengén integrált 9 7
Nincs kereső munka 26 40
Együtt 100 100
* Integrált: főmunkahelyi munka + munkavégzés kitárólag a szervezett gazdaságban
Erős-közepesen integrált: főmunkahelyi munka + munkavégzés az informális gazdaságban
Gyenge-közepesen intergrált: nincs stabil munkahely, munkavégzés a szervezett + informális gazdaságban
Gyengén integrált: nincs stabil munkahely, munkavégzés csak az informális gazdaságban
A tábla adatainak legfontosabb tanulsága, hogy a felnőtt lakosság elképesztő hányada – az 1986-os
26%-hoz képest 2000-re 40 százalék – kiszorult mindenfajta kereső tevékenységből: tehát mind a
szervezett, mind pedig az informális gazdaságból. A munkaképes korú lakosság 40%-a tehát
kizárólag társadalombiztosítási jövedelemből és szociális, valamint gyermekek után járó
juttatásokból élt 2000-ben. Az időmérleg adatok alapján ez a népesség legfeljebb az önellátó
mezőgazdaságban, esetleg a be nem vallott fekete gazdaságban juthatott némi jövedelemkiegészítéshez.
Ezek a háztartások tehát a munkaerőpiacról történő kirekesztődéssel szembesültek
10 évvel a rendszerváltást követően. A tábla adatai még egy fontos összefüggésre világítanak rá: a
főmunkahelyi munka a rendszerváltás után kiszorította az informális gazdaságban való részvételt:
akinek munkahelye van, az a 13 évvel korábbi állapothoz képest kisebb eséllyel jutott kiegészítő
jövedelem megszerzésére módot adó munkahelyen kívüli munkához (vagyis a „második gazdaság”
beszűkült). Ezzel párhuzamosan viszont a nem aktív keresők drasztikusan kiszorultak mindennemű
munkavégzésből: a rendszerváltás előtt a társadalombiztosítási jövedelmekből élők harmada, fele
végzett valamilyen kereső munkát, elsősorban az informális gazdaságban. Ez az arány 2000-re 20-
30%-ra csökkent. A tét tehát 2000-re az lett, hogy valaki aktív keresőként a munkaerőpiacon
maradhat-e egyáltalán. Aki onnan kiszorult, annak a társadalombiztosítási és szociális transzfereken
túli jövedelemszerzésre minimálissá váltak az esélyei.
A KSH időmérleg adatai nem tartalmaznak etnikai hovatartozásra vonatkozó adatokat, így abból a
szempontból nem használhatóak, hogy megtudjuk, a fentiekben leírt folyamat hogyan érintette a
romákat. Azt, hogy a roma népesség hogyan szorult ki a rendszerváltást követően a
munkaerőpiacról, több fontos kutatás részletezi, de talán legátfogóbb mind közül Kertesi Gábor
tanulmánya, amelyben számos párhuzamos adatforrást felhasználva írja le a drámai folyamatot
(Kertesi 2005) és jut arra következtetésre, miszerint a „rendszerváltozás sokkja a romák minden
generációja számára tartósnak bizonyult”. A romák foglalkoztatás nemcsak alacsony szintű, de
mint ahogyan az Kertesi (2005) elemzéséből kiderül, rendkívül instabil is: a foglalkoztatottak 25-30
százaléka egy évvel később már munkanélküli. Ennek Kertesi szerint elsősorban keresleti okai
vannak. A romák 40 százaléka ugyanis jelenleg olyan foglalkozásokban dolgozik, ahol a munkáltató
könnyen, extra költségek nélkül cserélheti le dolgozóit. De „e keresleti okok között kitüntetetten
fontos szerepet tölt be a hazai jóléti rendszer mára megszilárdult működési gyakorlata” is, azaz a
költségvetésből finanszírozott jóléti foglalkoztatási formák (közhasznú munka, közmunka, közcélú
16
munka) tartósan magas aránya. Jelenleg a munkanélküliek egy igen népes csoportja (romák, nem
romák egyaránt) egyfajta körforgásban él: a jellemzően rövid idejű közfoglalkoztatást segélyezetti
lét követi, majd újra közfoglalkoztatás, ami megint jogosultságot biztosít a segélyre, és így tovább
anélkül, hogy reális esély mutatkozna a munkaerő-piaci reintegrálódásra. E jóléti foglalkoztatási
formák arra ugyan alkalmatlanok, hogy emberek tömegeit vezessék vissza a biztos munka világába,
azt azonban elérik, hogy a roma munkavállalók a munkaerőpiac jól elhatárolható alsó szegmensébe
szoruljanak. A foglalkoztatáspolitika, valamint a szociális segélyezés decentralizációja ráadásul
kiszolgáltatottá teszik a „klienseket” a helyi önkormányzatokkal szemben, akik a helyi politikai
erőviszonyok függvényében, illetve a saját lehetőségeikhez igazítva alakítják
támogatáspolitikájukat (Fazekas 2002, Köllő 2003, 2009, Szalai 2008).
Bár a romák alacsony foglalkoztatottsága nyilvánvalóan alacsony iskolai végzettségük
következménye, kialakulásában más tényezők, így a roma népesség kedvezőtlen regionális
elhelyezkedése, és mindenek előtt a velük szemben alkalmazott diszkrimináció is szerepet játszik,
máskülönben nem lenne jelentős különbség a roma és a romákhoz hasonlóan alacsony iskolai
végzettséggel rendelkezők csoportjának foglalkoztatottságában. Különbség azonban van, és ahogy
az Kertesi fent hivatkozott elemzéséből kiderül, nem is csekély: az alacsony iskolázottságú
népesség körében a foglalkoztatottak aránya több mint kétszerese a romákénak, ráadásul a romák
tipikus állásai csaknem háromszor annyira instabilak, mint a velük nagyjából azonos iskolai
végzettséggel rendelkező átlagos magyar munkavállaló állásai.
A roma foglalkoztatás összeomlása törvényszerűen vonta maga után a roma családok
elszegényedését, ami azonban nem pusztán anyagi elszegényedésüket jelentette, hanem a romák
társadalomból való tartós kirekesztődését is. A tartós, kiszámítható megélhetést biztosító munka
nélkül maradtak számára gyakran a szociális transzferek valamely formája jelenti az egyetlen biztos
bevételt. Csakhogy, ez a „bevétel” nem igazodik a szegénység, vagy ha úgy tetszik, a „rászorultság”
mértékéhez. Mindezt Szala Júlia (2005) elemzte aprólékos részletességel, és arra a következtetésre
jutott, hogy a decentralizált segélyezési rendszer kirekesztő, az etnikai szelekció jól működő
intézménye, amely hatékonyan tartja távol a legszegényebbeket a jóléti rendszertől független
munkaerőpiactól. „A szociális segélyezés rendszerének elsődleges funkciója ma és itt mégiscsak a
szegények intézményes elkülönítése a nem szegény »többiektől«” - írja (Szalai 2005a 62.o.).
Más típusú kutatási adatokhoz kell nyúlni ahhoz, hogy megismerjük, mennyiben befolyásolta a
szegények és ezen belül a roma szegények kapcsolati hálójának jellege a piacgazdaság viszonyaihoz
történő alkalmazkodás képességét. Egyrészt Szalai Júlia 2003-2004-ben készült A társadalmi
kirekesztődés munkaerő-piaci vetülete” című kutatásának9, másrészt a TÁRKI-ban 2004-ben roma
mintán végzett survey10 adataira támaszkodhatunk. Az előbbi kutatás célcsoportja roma és nem
roma szegénységben élő emberek, míg a másik kutatásban csak romák, avagy a közvetlen környezet
által romának mondottak vettek részt. Mindkét kutatás – különböző részletességgel – kérdezett a
háztartás és a személy kapcsolatainak összetevőiről is. Az előbbi kutatás a háztartás támogató
kapcsolatait taglalta csupán11, a TÁRKI kutatása viszont részletes kapcsolati térképet rajzolt
’gyenge’ és ’erős’ kötéseket egyaránt kérdezve.
Az első kutatás kapcsán három kérdés fogalmazódik meg: (1) Vajon a teljes népességhez
9 Szalai Júlia A társadalmi kirekesztődés munkaerő-piaci vetületei c., 2003-2004-es kutatását az MTA Szociológiai
Intézete bonyolította le és a Miniszterelnöki Hivatal és az MTA együttműködésében készült. Az adatfelvétel 2004-ben
történt, és melynek során 600, a hivatalos létminimum szintjét meg nem haladó jövedelemből élő roma és nem-roma
szegény családot kérdeztek meg. A minta területileg koncentrált volt: a főváros egyik szegény kerületén kívül Borsod-
Abaúj-Zemplén, illetve Baranya megye legszegényebb – egyúttal romák által sűrűn lakott – térségeit ölelte fel.
10 Ezúton is köszönöm Bernát Anikónak segítségét, és azt, hogy rendelkezésemre bocsátotta az adatokat és a hozzájuk
tartozó dokumentációt. Az adatfelvétel többlépcsős rétegzés után kiválasztott kezdőpontokkal elindított hólabda
mintavétellel történt, melynek kezdőpontjainak kiválasztásánál figyelembe vették a roma népesség területi
elhelyezkedésének eloszlását (a KSH 2001-es Népszámlálása alapján) A kérdezés során 775 18 évesnél idősebb
ember válaszolt.
11 Kaphat-e és ha igen kitől különböző típusú támogatásokat, nyújt-e és ha igen, kinek segítséget
17
viszonyítva jelentősek-e az eltérések: vagyis van-e a szegénységnek társadalmi-kapcsolati
meghatározottsága. (2) Jelentett-e változást, és ha igen, milyet e tekintetben a rendszerváltás? Arról
van-e szó, hogy egy viszonylag beszűkült kapcsolati hálóval leírható társadalom konzerválódott,
vagy éppen arról, hogy a piacgazdaság körülményei között felbomlottak a korábban működő, a
szegények túlélését meghatározó kapcsolati viszonyok. (3) Van-e etnikai meghatározottsága a
kapcsolati hálóknak, vagyis azonos társadalmi-gazdasági helyzetben lévők között van-e különbség
aszerint, hogy milyen etnikai azonossággal rendelkeznek. Az első kérdés – bár a szegénységfelvétel
reprezentativitás hiánya miatt korlátozottan – KSH adatok felhasználásával válaszolható
meg.
3. táblázat A különböző támogatási kapcsolat-hálókkal leírható háztartások aránya a 2004-as
szegény-felvételben és a 2000-es és 1986-os KSH háztartás felvételében
KSH, 1986
Teljes lakosság
KSH 200012
Teljes lakosság
Szegény-felvétel
2004
Kapcsolati vákuum 30 37 34
Ad, de nem kap 24 17 9
Kap, de nem ad 8 14 32
Ad és kap is 30 32 25
N= 10.150 10.827 600
Látható, hogy az összes háztartáshoz viszonyítva markáns eltérés csupán az, hogy a szegény
háztartásokban sokkal gyakoribbak az olyan egyoldalú kapcsolatok, ahol a kérdezettek támogatást
kapnak, és ritkább a teljes kapcsolati háló. Ugyanakkor – és ez fontos – nincs különbség a
kapcsolati vákuummal jellemezhetőek arányában. A szegénység, úgy tűnik, nem feltétlenül jár
együtt kapcsolati vákuummal, hanem inkább egyoldalú – kiszolgáltatottabb – kapcsolati
viszonyokat teremt.
A második kérdésre, hogy jelentett-e változást a rendszerváltás, nem adható egyértelmű válasz,
ugyanis nincs olyan adat, amely kimondottan szegényekre, vagy akár a szegények egy csoportjának
társadalmi kapcsolati jellemzőire vonatkozna a rendszerváltást megelőzően. Ugyanakkor a teljes
lakosságot vizsgálva látható, hogy a támogató kapcsolatok hiánya, illetve az egyoldalúan
kapcsolatok felé mozdultak el a háztartások közötti támogatási viszonyok. Nincs okunk feltételezni,
hogy ez a szegények körében másképp lenne, sőt, számításba véve a szegénység fokozódó földrajzi
koncentrálódását a rendszerváltást követően, valószínű, hogy a szegény háztartások is a kapcsolatok
beszűkülésével és a kiszolgáltatottság növekedésével szembesültek az elmúlt tizenöt év során. Erre
utalhatnak az előző fejezetben említett világbanki és hazai etnográfiai vizsgálatok eredményei is.
A harmadik kérdésre, hogy vajon van-e etnikai meghatározottsága a rokoni-közösségi
kapcsolatoknak, az alábbi táblázat válaszol:
4. táblázat Támogatási kapcsolatok jellemzői a roma és nem roma szegény háztartásokban
Szegény nem roma
háztartások 2004
Szegény roma
háztartások 2004
Kapcsolati vákuum 29 40
Ad, de nem kap 13 5
Kap, de nem ad 30 34
Ad és kap is 28 22
N= 356 244
A számok meglepőek. A szegény roma háztartások sokkal kapcsolat-szegényebbek, mint a nem
romák. A megkérdezett romák 40%-a él kapcsolati vákuumban, vagyis nem számíthat senkire, és
nem nyújt senkinek akár anyagi, akár nem anyagi támogatást. A lakosság egészéhez, de még a
12 Bocz–Harcsa 2001.
18
szegény nem roma háztartásokhoz képest is a szegény roma háztartások számottevően kisebb
hányada él kölcsönös támogatás viszonyai között. Mindez megkérdőjelezi azt a felfogást, miszerint
a romák kiterjedt családi és közösségi kapcsolataiknak köszönhetően védettebbek a szegénységgel
és az ezzel járó súlyos krízishelyzetekkel szemben, mint a hasonló társadalmi helyzetű nem romák.
Hangsúlyozom, hogy ezek az adatok – lévén nem reprezentálják a roma lakosság egészét – nem
cáfolnak és nem is bizonyítanak, de intőek: valami nagy gond lehet az elszegényedett roma
közösségek belső kohéziójával.
Ugyanezt egy másik perspektívából nézve is vizsgálni tudjuk a TÁRKI felmérésének adatai alapján:
vajon a roma háztartások kapcsolati jellemzőit milyen szocio-demográfiai változók határozzák meg.
A különféle jellegű kapcsolatokat vizsgálva azt látjuk, hogy a munka világában elemi fontossággal
bíró ’gyenge’ kötésekben (Granovetter, 1973) - vagyis az olyan kapcsolatokban, amelyek a
hétköznapi életben való könnyű eligazodást segítenék - a legfőbb szocio-demográfiai változók
közül szignifikáns eltérést a nem, a gazdasági aktivitás és a jövedelmi viszonyok mentén
mutatkozik. A férfiakhoz képest a nők, az aktívakhoz képest az inaktívak és a jövedelmi decilisek
alsó három csoportjában lévő romák szenvednek a gyenge kötések hiányában, vagyis ők azok, akik
szűkölködnek a munka világához kötődést lehetővé tévő kontaktusokban. Meglepő módon nincs
szignifikáns különbség e téren az iskolai végzettség, a lakóhely típusa illetve a különböző roma
alcsoportok között.
Az ’erős kötéseket’ jelentő baráti viszonyok létét és sűrűségét úgy tűnik, hogy legalábbis részben,
más dimenziók határozzák meg. Az alábbi tábla a szignifikánsnak mutatkozó háttérváltozókat
mutatja:
5. tábla. Baráti kapcsolati háló szélessége különböző szocio-demográfiai változók mentén
Nincs kapcsolata
(%)
Szűk baráti háló
(%)*
Tág baráti háló
(%)
N
Romungro 10 11 79 359
Oláh 7 8 85 99
Beás 7 24 69 58
Cigány 23 21 56 143
Etnikai identitás
Magyar 25 9 67 87
Nem Nő 19 16 64 457
Férfi 6 7 86 304
Általános 15 13 72 599
Szakmunkás 8 13 79 134
Iskola végzettség
Érettségi, + 45 10 55 19
Összesen 14 13 73 775
* szűk háló: 5-nél kevesebb barát/ ismerős.
A roma nők sokkal szűkebb baráti kapcsolati hálóban élnek, mint a férfiak, és közel ötödük mondta
azt, hogy egyáltalán nincs baráti kapcsolata. Szignifikáns összefüggést találtunk még az iskolai
végzettséggel és az etnikai identitással, de érdekes módon a jövedelmi helyzettel vagy a település
típusával nem. Azt látjuk, hogy a határozott identitású romák – tehát akik vallják valamely roma
csoportidentitást – azt, hogy ők beás, vagy oláh avagy romungro cigányok – nagyobb része tud
széles baráti hálót magáénak, mint azok a romák, akik etnikai identitásuk bizonytalan (cigány, úgy
általában), vagy akik nem vallják magukat cigánynak (de a környezet annak tartja13). Az iskolai
végzettség szerinti összefüggés nem nagyon releváns, mert a kérdezettek túlnyomó része általános
vagy legfeljebb szakmunkás végzettséggel bír, mely két kategória között nincs lényeges eltérés a
baráti kapcsolatok számában. A súlyos - és meglepő módon negatív – összefüggés a magasan
képzett cigányok tekintetében van, akik nagyon zárt kapcsolati hálóban élnek, de az ő számuk a
mintában olyan elenyésző, hogy ez a következtetés nem általánosítható.
13 A minta sajátosságából kifolyólag vannak olyanok, akik magukat nem vallották egy kérdező-kérdezett szituációban
romának, de őket, mint romákat ajánlották a hólabda egy korábbi pontján az őket jól ismerők.
19
A másik lényegi kérdés a kapcsolati háló etnikai összetétele: mennyire zártak, vagy nyitottak e
szempontból a romák kapcsolatai. E kérdésben is eligazítást nyújt a TÁRKI adatbázisa, amely a
barátok etnikai hovatartozására is rákérdez. Az alábbi tábla ebben nyújt eligazítást.
6. tábla: A baráti kör etnikai összetétele (%)
Csak
magyar
Zömmel
magyar
Vegyes Zömmel
roma
Csak roma
romungro 11 8 31 22 28
oláh 3 4 22 37 34
Beás 17 6 25 26 26
Cigány 21 3 22 21 32
Etnikai
identitás
magyar 21 6 37 21 15
Férfi Nem 12 6 30 27 25
nő 14 6 27 21 31
általános 12 5 26 26 31
Szakmunkás 15 10 38 20 18
Iskola
végzettség
Érettségi, + 0 17 58 8 17
<24 10="10" 1="1" 25="25" 27="27" 37="37" p="p">25-34 11 6 27 22 35
35-44 16 6 30 22 26
45-54 11 12 31 29 18
Kor
55-64 24 8 26 24 18
Aktivitás Alkalmazott 15 7 33 27 19
Nyugdíjas 19 9 32 21 19
Gyes, gyet 8 4 23 18 47
Összesen 13 6 28 24 28
A romák közel harmadának kizárólag romák a barátai, és további negyedének zömmel roma baráti
köre van. 28%-uknak interetnikus, és ötödüknek inkább a többségiekkel jellemezhető a baráti köre.
Ez önmagában is meglehetős etnikai zártságra utal, de ha tovább vizsgáljuk, hogy mely demográfiai
változók meghatározóak e tekintetben azt látjuk, hogy zártabbak a kapcsolataik azoknak, akik
megnevezték, hogy mely roma alcsoporthoz tartoznak. Ez a jelenség a legerősebben a magukat oláh
cigányként definiálók között van jelen: 71%-uk mondta, hogy barátai zömmel vagy kizárólag
romák, de a beások és a romungro cigányok fele is hasonlóan nyilatkozott. Etnikailag leginkább
vegyes baráti hálót a pontosabb identifikációt nélkülöző, magukat általánosságban cigánynak
vallók, és a magukat magyarnak tekintők között találhatunk. A várakozásokkal ellentétben nem
találtunk összefüggést a baráti kapcsolatok száma és a jövedelmi helyzet között. Ezt talán a
jövedelmi adatok korlátozott megbízhatósása magyarázhatja. Van viszont lényegi összefüggés a
kérdezett gazdasági aktivitása és baráti körének etnikai összetétele között: az anyasági
támogatásokban részesülők gyakorlatilag etnikailag zárt közösségben élnek: több, mint felük
kizárólag roma, és további 18%-uk zömmel roma barátokat említett. Ennek ellenpólusát jelentik a
nyugdíjasok és az alkalmazottak, vagyis azok, akik életük során a munka világába integrálódtak:
köreikben sokkal alacsonyabb (kevesebb, mint 20%) azok száma, akinek kizárólag romák a
barátaik.
A nemek közötti összehasonlításban nem látszik lényeges eltérés, annál jelentősebb összefüggést
találunk a kérdezett kora és baráti körének etnikai összetétele között. Úgy tűnik, hogy minél
fiatalabb valaki, annál kisebb valószínűséggel tud etnikailag vegyes kapcsolati hálót létrehozni. A
24 évesnél fiatalabbak több, mint kétharmadának baráti köre zömmel vagy kizárólag romákból áll,
35 éves kor felett ez az arány már csak 50%, míg az idősebb generációra, akik a rendszerváltás előtt
is munkaképes korúak voltak, és minden bizonnyal dolgoztak is valamely üzemben, az etnikailag
vegyes baráti kapcsolati háló jellemző. Mindez meglehetősen drámai jövő képét festi le, miközben
teljességgel egybecseng azokkal az eredményekkel, amelyekre Kertesi Gábor és Kézdi Gábor jutott
az iskolai szegregáció időbeli változásának vizsgálatakor (Kézdi, Kertesi 2009. Munkaerőpiaci
20
Tükör). Méréseik szerint a rendszerváltást követően masszívan és meredeken megnövekedett az
iskolai szegregáció, amelynek következtében az inter-etnikus kapcsolatok kialakulásának esélyei
jelentősen csökkenek. A fenti adatok ezt igazolják.
I.3. Módszerek
A kutatásunk meglévő adatok másodelemzésén kívül alapvetően kvalitatív módszereket
alkalmazott. A kutatás fókuszában álló kérdések – szegénység, megélhetési források, kapcsolatok,
személyközi támogató kapcsolatok léte, szerkezete – elmélyült vizsgálata korlátozottá teszik a
kvantitatív módszerek alkalmazását, így elsősorban kvalitatív eszközöket alkalmaztunk a kutatás
során.
Terep kiválasztás szempontjai és problémái:
Kutatásunk terepének kiválasztásakor a kutatási kérdésünk alapján az alábbi szempontok voltak
meghatározóak:
- olyan települések legyenek, ahol viszonylag jelentős és egyben sokrétű a szegénység mind okait,
mind pedig történetét tekintve;
- olyan települések legyenek, melyeket az etnikai sokszínűség jellemez: ne csupán többséghez és
kisebbséghez tartozók éljenek a településen, de maga a kisebbség és ezen belül a cigányság is
heterogén népesség legyen;
- olyan települések legyenek, melyek méretük és társadalom- valamint gazdaságtörténeti jellemzőik
alapján is hasonlóak;
- a települések egymáshoz képest az ország távoli pontjain helyezkedjenek el.
A fenti szempontok alapján, hosszas előzetes háttérkutatás után két középméretű várost jelöltünk ki,
melyek hasonló méretűek (30000 fő körüli lakosságszám) és amelyeket nagyon hasonló gazdaságés
társadalomtörténet jellemez: a szocialista iparosítás fellegvárai, és mint ilyenek, nagyon rövid idő
alatt mesterségesen felduzzasztott, alapvetően alacsonyan képzett bevándorló lakosság által lakott
települések, gazdaságukat és társadalmukat a rendszerváltás követő gazdasági szerkezetváltás
hasonlóan súlyosan érintette. Az egyik a Dél-Dunántúlon, a másik észak-kelet Magyarországon
található. Mindkét városban az országos átlagnál magasabb, 10-15%- körüli a cigányság aránya.
A terep kiválasztását megelőzően átnéztük és elemeztük az elérhető statisztikákat (KSH, ÁFSZ,
TStar, Cigány Kisebbségi Önkormányzati Kutatás14, oktatási minisztérium statisztikái) valamint
konzultáltunk a témában korábban kutató szociológusokkal és antropológusokkal15. Így szűkítettük
le a potenciális terepek számát 6-ra. Ezt követően átnéztük a terepről szóló irodalmakat, valamint a
korábbi kutatások beszámolóit, és ezt követően döntöttünk a két város mellett. A városfejlődés
tényei, valamint az összegyűjtött háttér-információk alapján feltételeztük, hogy mindkét városban
etnikailag és történetileg heterogén cigány népességet találunk majd. Ez az elképzelésünk azonban
az egyik településen nem valósult meg: a dél-dunántúli városban kevésbé heterogén, mint az északmagyarországiban.
A terep választás további kritikája, hogy túlbecsültük a kutatás kereteit: utólag úgy gondoljuk, hogy
érdemesebb lett volna kisebb településeket választani. A két 30 ezres város felmérése, megismerése,
a szegények különböző csoportjainak megtalálása önmagában hatalmas feladat volt. Kutatásunk
csak a kereteit szétfeszítő munkával volt képes arra, hogy a szegény és a cigány népesség
különböző csoportjainak megélhetési módjait és kapcsolati ismérveit mélységében feltárja. Így
történt, hogy az eredeti terveket jóval felülmúló (60 helyett 110) interjút és beszélgetést készítettünk
el. A többletmunka az anyag feldolgozásában is jelentkezett.
14 Molnár Emilia – Kai A. Schafft a helyi roma/cigány kisebbségi önkormányzatok tevékenységéről 2000-2001-ben
készült kutatás
15 Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Szalai Júliának, Neményi Máriának, Szuhay Péternek, Fleck Gábornak,
Havas Gábornak, Virág Tündének és Vidra Zsuzsának Sárközi Gábornak
21
Kutatás alanyainak definiálása: kit tekintettünk szegénynek?
Kutatásunk során, a többdimenziós szegényvizsgálatok szemléletével megegyező módon a
szegénységnek nem pusztán az anyagi, jövedelmi dimenziójával foglalkoztunk.
A szegénységnek számos meghatározása létezik, ahogy mérésének is több elfogadott módja van. A
szegénységi küszöb meghatározásakor például alapul vehető a medián jövedelem egy
meghatározott százaléka, a megélhetéshez feltétlen szükséges javak árának összege, vagy
(Magyarországon) a nyugdíjminimum összege, de a szubjektív szegénységi küszöb alkalmazása is
gyakori eljárás. A szegénységet a jövedelem mellett más dimenziókban is mérik (például
fogyasztás, lakáskörülmény, tartós fogyasztási cikkek megléte stb.). Mi kvalitatív kutatásunk során
ilyen statisztikai méréseket nem tudunk végezni, ezért a célcsoport behatárolásakor elsősorban az
önbesorolást („mi szegényesen élünk”), illetve a külső környezet megítélését („Kik a városban a
szegények? Hát akik ott laknak az X utcában, meg a hajléktalanszállón.”) és vitatható módon, de
saját kutatói szubjektív megítélésünket vesszük alapul. Kutatásunk során azonban nem csak a
szegényeket vizsgáltuk, de azokat a háztartásokat is megkerestük, amelyek hasonló kiinduló
helyzetben voltak (hasonló iskolai végzettség, azonos lakóhely), mégis sikerült elkerülniül a
mélyszegénységet.
A terepkutatás eszközei és nehézségei
A kutatást előzetes felkészüléssel kezdtük, tanulmányoztuk a terepekről rendelkezésre álló
statisztikai adatokat és irodalmakat. Magát a terepmunkát azzal kezdtük, hogy a városi intézmények
hivatalnokaival, szolgáltatóival készítettünk strukturált interjúkat. A kérdések egy része a város
szegény csoportjaira, illetve azok térbeni megjelenésére vonatkoztak. A munkájuk során
szegényekkel (is) foglalkozni hivatott helyi szakemberek egy részének felületes, gyakran sztereotip
tudása volt a helyi szegényekről, a szegénység kialakulásáról, megjelenési formáiról. A város
vezetői csak nagy általánosságban tudtak beszélni a szegénységről és a szegények csoportjairól,
sokan közülük sosem jártak személyesen azokon a területeken/ telepeken, ahol kirekesztettek élnek.
Tapasztalatunk az volt, hogy azok tudtak részletes információkkal szolgálni, akik mindennapi
munkájuk során közvetlenül, akár lakhelyükön érintkeztek a szegényekkel, védőnők, szociális
munkások, adósságkezelő, közmunkát szervező intézmények dolgozói. A velük készült interjúk
persze minden esetben tükrözték sajátos (esetenként előítéletes) nézőpontjukat. Az így szerzett
információk alapján indultunk el a város különböző területeire spontán interjúkat készíteni, és
tovább fejteni a szegénység tartalmát, illetve a szegények körét.
Az interjúk egy része strukturált, félig-strukturált mélyinterjú volt, egy másik része, ahol ilyen
beszélgetésre nem volt mód, ott rövidebb, kevésbé strukturált, de a kutatás központi kérdéseire
kitérő beszélgetést folytattunk. Minden olyan esetben, amikor a megkérdezettek ezzel egyetértettek,
hangfelvételt készítettünk. Azokban az esetekben, ahol az interjút a hangfelvétel - bizalmatlanság
vagy egyéb ok miatt - veszélyeztette, ott jegyzeteltünk. Voltak olyan esetek is, amikor spontán
beszélgetések tartalmát utólag, de közvetlenül a beszélgetés után mondtuk diktafonra. Ezzel a
módszerrel viszonylag pontosan lehetett rekonstruálni az interjúban elhangzottakat, viszont kevés
eredeti idézetet áll rendelkezésre.
A terepmunka egyik legfőbb nehézségét a település mérete okozta. Ekkora városban egyrészt
nagyobb az idegenekkel szembeni bizalmatlanság, másrészt már nem lehet olyan könnyen átlátni a
rokonsági és egyéb kapcsolati rendszereket, mint egy kisebb településen, ahol mindenki ismer
mindenkit. Korábbi kutatásainkhoz hasonlóan itt is a hólabda módszert alkalmaztuk, ami gyakran
nagyon hasznosnak bizonyult. Ugyanakkor kétségtelen hátránya egy ekkora városban, hogy
önmagában a hólabda módszerrel egy kapcsolati kört lehet feltérképezni. Ahhoz, hogy a városban
élő különböző szegénységi csoportokat elérjük, egyrészt a hólabdát több pontról kellett elindítani,
másrészt egyéb módszert is alkalmazni kellett. A hólabdák által indított lánc néhány esetben
22
összeért, de több esetben nem. Ezen kívül védőnőket, szociális munkásokat kértük arra, hogy
címeket adjanak. Majd ezekről a címekről ismét hólabda módszert használva mentünk tovább.
Fontos, de időigényes módszer volt az azonos háztartások illetve interjúalanyok többszöri
megkeresése; gyakran előfordult, hogy csak többszöri, visszatérő beszélgetés során épült ki olyan
bizalom, amely lehetővé tette, hogy interjúalanyunk elmondjon olyan információkat, amelyek
kutatásunk számára központi kérdések voltak. De előfordulhat az is – elsősorban a zárványszerű
településrészeken –, hogy többszöri megkereséssel sem sikerült megfelelő bizalmat kialakítani.
További módszerünk a résztvevő megfigyelés volt: szabad téren figyeltük meg egy-egy
településrész hétköznapjait, a közterületeken történő eseményeket, kártyázást, munkaszervezést,
kölcsön-ügyleteket vagy éppenséggel a közös mulatságot.
Ezen módszerek segítségével összesen 121 hosszabb-rövidebb interjú készült el az alábbiak szerint:
50 interjú a dél-dunántúli terepen, melyből;
• 15 intézményi interjú (önkormányzat szociális intézményei és osztályai, iskolaigazgatók,
városgazdálkodási osztály, önkormányzati ingatlankezelő, hajléktalanszálló, munkásszálló,
gyermek- és családvédelmi szolgálatok, védőnők);
• 3 interjú helyi kisebbségi és NGO szervezetekkel (CKÖ elnöke és tagjai, tanoda, keresztény
karitatív segélyszervezet);
• 32 személyi interjú volt.
71 interjú az észak-magyarországi terepen készült, melyből
• 16 intézményi képviselővel (önkormányzat szociális intézményei és osztályai,
iskolaigazgatók, városgazdálkodási osztály, önkormányzati ingatlankezelő,
hajléktalanszálló, munkásszálló, gyermek- és családvédelmi szolgálatok, pedagógiai
szakszolgálat, védőnők);
• 3 interjú helyi kisebbségi és NGO szervezettel (CKÖ elnöke és tagja, CKÖ korábbi elnöke);
• 5 interjú gazdasági vállalkozással (boltos, zálogház, Provident ügynökök, vállalkozó);
• 47 magánszeméllyel készült.
Az interjúk számának különbségét a személyi interjúk adják. Ennek pedig nem csupán a két
település lélekszámának 14%-os eltérése, hanem főképp az a már korábban említett különbség az
oka, hogy míg az egyik terepen a cigányság etnikailag is heterogén társadalmat alkot, a másik
városban a roma társadalom meglehetősen homogén volt.
Mindkét városba többször visszamentünk: az egyik terepen fél éven keresztül 2008 tavasza és ősze
között kutattunk, alkalmanként 2-3 napot töltve ott, a másik – kisebb – városban 2009 tavaszán
készültek az interjúk, két hosszabb munka-intenzív időszakban. Az alábbiakban közölt információk,
adatok tehát erre az időszakra vonatkoznak, az azóta történt esetleges változásokat nem követik.
23
II. rész. Terepleírások
Kutatásunk két terepen történt párhuzamosan. A két középméretű város egyike a BAZ megyei
Kazincbarcika, a másik pedig a Baranyai megyei Komló. Az alábbi fejezet e két város
társadalomtörténetét, társadalom és gazdaságszerkezetét valamint interetnikus viszonyait taglalja.
II.1. Kazincbarcika
II.1.1. Kazincbarcika város története nagy vonalakban
Kazincbarcika, mint a szervetlen településfejlődéssel és szocialista ipari múlttal jellemezhető
városok egy tipikus példája, kiváló terepnek bizonyult annak vizsgálatára, hogy a rendszerváltást
követő gazdasági válság hogyan alakította át azoknak a mindennapjait és jövőre vonatkozó
kilátásait, akik Kazincbarcikához hasonlóan valamilyen korábban prosperáló, biztos megélhetést
nyújtó nagyiparral rendelkező városban laknak. A városban megfigyelhető szegénységi formák más
nagyvárosokban is fellelhetők és a mögöttük meghúzódó okok is többé-kevésbé azonosak. A
megélhetési stratégiák egy része azonban a helyi sajátosságokhoz igazodik.
A szocialista nagyváros
A Sajó-völgyben fekvő, gyönyörű természeti adottságokkal rendelkező település két falu, Barcika
és Sajókazinc egyesítésével született 1947-ben16. Két évvel később, a gyors iparosítást és a
nehézipar erőteljes fejlesztését kijelölő ötéves tervben megfogalmazódott két vidéki (egy borsodi és
egy Pécs-mohácsi) ipari központ létrehozásának szükségessége, majd ezt követően döntés született
arról, hogy ezek közül a borsodi itt, Kazincbarcika és Berente területén épüljön fel. A választás
feltehetően azért esett a területre, mert a tervbe vett nitrogén-műtrágya gyártáshoz és villamos
erőmű üzemeltetéshez szükséges erőforrások egy jelentős része adva volt: a XIX. század második
fele óta üzemelő bányák szénkitermelésére, a közeli mészkőlelőhelyre és a Bódva valamint a Sajó
vizére egyaránt lehetett alapozni. Ezen kívül a településre vasút és műút is vezetett. Az ötvenes évek
első felében óriási volumenű építkezések kezdődtek. Elindult a hőerőmű, a nitrogénművek17, és
termelésükhöz hozzájuk kapcsolódó egyéb üzemek (szénosztályozó, kokszművek, bányagépjavító
üzem) felépítése. Az építkezésekhez persze a környékbeli munkaerő nem volt elegendő. A hirtelen
megnövekedett munkaerőigényt az ország szegényebb részeiről (mindenekelőtt Szabolcsból, Észak-
Alföldről és Dél-Borsodból) érkezők elégítették ki18. Terv szerint, bár az ipari beruházásoktól és a
valós igényektől jócskán lemaradva, zajlott a lakásépítés és a lakossági infrastruktúra, a kiszolgáló
ipari létesítmények megépítése19. Kazincbarcika 1954-ben városi rangot kapott, és mint szocialista
nagyváros hosszú évekig kiemelt állami támogatást élvezett.
A hatvanas években részben tovább folytatódtak az építkezések, közöttük immár a lakótelepek20 és
városi intézmények építése, részben beindult és erőteljesen növekedett az ipari termelés. A lakosság
lélekszáma ezzel párhuzamosan dinamikusan növekedett: míg a háború után a két elődtelepülést
összesen kétezren lakták, addig ez a szám 1960-ban már meghaladta a 11 ezret. A következő öt
évben pedig ez is megduplázódott. Az erőltetett iparosításnak köszönhetően rohamosan fejlődő
városba elsősorban szülőfalujukat és rokonaikat hátrahagyó fiatalok, fiatal családosok költöztek. A
város lakosságának korösszetétele így sokáig meglehetősen torz volt.
16 Az egyesített község ideiglenesen Sajókazinc néven szerepelt, 1948-ban kapja a Kazincbarcika nevet.
17 A BVK-ként ismert Borsodi Vegyi Kombinát első neve Borsodi Nitrogénművek volt. Ma az utódvállalat neve
BorsodChem Rt.
18 Az építkezéseken a Szovjetunióból hazaérkező hadifoglyok is dolgoztak, mintegy ezren. Kényszermunkatáboruk
1951-tő 1953-ig működött (Csurák 2004, 88.p.).
19 Érdekes adalék, hogy Kazincbarcika városépítésének terve részben Tatabánya mintáján alapszik (Szirmai 1988, 108-
109.p.).
20 1958 és 1960 között ezer, 1960 és 1970 között háromezer új lakás épült a városban (Csurák 2004, 92.p.).
24
A '70-es és '80-as éveket az ipar állandó fejlesztése, további lakásépítések, és a lakosság
létszámának további, bár kisebb léptékű növekedése jellemezte. A foglalkoztatás terén továbbra is
az iparban foglalkoztatottak magas aránya (1970-ben 67%, tíz évvel később 65%) volt a
meghatározó.21 A legnagyobb munkaadónak számító Borsodi Vegyi Kombinátban (BVK) a
hetvenes években már több mint hatezren dolgoztak. A termelés több önálló gyáregységben folyt és
a vállalathoz szociális létesítmények is tartoztak (például munkásszállók). A hetvenes években a
bányászati kitermelés is nőtt. A bányánál foglalkoztatottak száma meghaladta a 2000-et. A
korábbiakban említett vállalatokon kívül, a könnyűbeton-üzem, a városgazdálkodási vállalat, a
regionális vízmű és a, kifejezetten a női munkaerő foglalkoztatására létrehozott, habselyem
kötöttárugyár alkalmazott még nagy számú munkaerőt. A szolgáltatási szektor is bővült. A hetvenes
években már a városi intézmények valamennyi válfaja megtalálható volt Kazincbarcikán. Megnyílt
a kórház, és a számos alsó, illetve középfokú oktatási intézmény mellett, a miskolci egyetem egy
kihelyezett karán, főiskolai képzés is folyt a városban.
A nyolcvanas években kezdtek jelentkezni az első válságjelek. A szénkitermelés jelentősen
csökkent, a bányászatban foglalkoztatottak létszáma hétszáz körüli főre esett vissza. Csökkent az
építőiparban és a BVK-ban foglalkoztatottak száma. Ennek ellenére az évtized végéig
Kazincbarcika kényelmes, biztonságos és prosperáló városnak számított.
A rendszerváltás
A rendszerváltás az ország más ipari nagyvárosaihoz hasonlóan Kazincbarcikán is jelentős
változásokat hozott, az átalakult gazdasági feltételek új, korábban tömegesen nem tapasztalt
társadalmi problémákat eredményeztek. Az ipar, illetve a bányászat támogatásának megszüntetése,
a piacgazdaság feltételeinek megfelelni nem tudó, veszteséges üzemek bezárása, a hatékonysági
szempontokat figyelembe vevő ipari szerkezetátalakítás egyenesen vezetett a foglalkoztatottság
csökkenéséhez. A szénbányászat teljesen megszűnt, bezártak a hozzá kapcsolódó üzemek, és az
építőipart is teljesen leállították. A BVK ugyanakkor egy rövid válságperiódus után újra talpra állt,
és a privatizált, immár részvénytársaságként, új termékszerkezettel és hatékonyabb
üzemszervezéssel működő vállalat újra biztos pont lett a városban. Részben ennek tudható be, hogy
a válság közel sem volt olyan mély Kazincbarcikán, mint a többi, hasonló helyzetű ipari
nagyvárosban. De a 1991-től BorsodChem Rt. néven futó vegyipari vállalat így is már csak 2500-
3000 főt foglakoztat, szemben a nyolcvanas évek 6-7000-es foglalkoztatotti létszámával. A
polgármesteri hivatal szociális osztálya szerint a munkanélküliek aránya a kilencvenes évek első
felében meghaladta a 30 százalékot. Az évtized második felében viszont már „csak” 10-15 százalék
volt. A munkanélküliség elől sokan a korai, vagy rokkant nyugdíjba vonultak. A munkanélküliek
egy kisebb részét felszívták az újonnan létrejött kisebb vállalkozások (köztük, számos kényszer
szülte családi vállalkozás). Mások, akik tehették (alacsonyan képzettek és diplomások egyaránt)
elhagyták a várost. Az 1980-ban még több mint 37 ezer főt számláló Kazincbarcika lakóinak száma
ma nem éri el a 31 ezer főt. Időközben a városi intézmények üzemeltetésének, fenntartásának
kérdése is napirendre került, és egyre világosabbá vált, hogy ezen a téren is szükség van a költségek
ésszerű csökkentésére. Intézményeket zártak be, illetve vontak össze, vagy csökkentették
támogatásukat. Például 15 iskolából fennmaradt 7 egységből 2 intézményt alakítottak ki, a korábbi
10 óvodát is egyetlen intézménnyé szervezték át. Az önkormányzat különböző gazdasági
tevékenységeit racionalizálták. Ezzel párhuzamosan a korábban a „Fiatalok városa” címet viselő
Kazincbarcikán egyre nagyobb az igény a nyugdíjas korosztály ellátására, támogatására. Az új
intézmények egy része ezt az igényt igyekszik kielégíteni. Más részét a munkanélküliség és a
szegénység kezelésére hozták létre. 2004-től Kazincbarcika 33 települést magába foglaló többcélú
önkormányzati kistérségi társulás központja, így számos közszolgáltatás nem csak a város, de a
környékbeli települések lakóit is érinti. A város vezetése abban bízik, hogy a társulás lehetőséget
teremt további (uniós) fejlesztésekre. Emellett érezhetően törekednek arra, hogy befektetőket
21 Sikos 1995, 13.p.
25
vonzanak a városba, ezzel növelve nemcsak a munkahelyek számát, de a város jövőbeli bevételeit22
is.
Múlt a jelenben
Kazincbarcika szocialista nagyvárosi múltja lépten-nyomon érezhető a városban. Ott van például a
terek, utcák neveiben. A Lenin útnak hívott egykori főutca ma ugyan már Egressy Béni, de a
munkásmozgalomra utaló nevek többnyire megmaradtak: van Május 1., és Hámán Kató utca, Ifjú
munkás tér (ezek a legkorábban épült közösségi terek), és van Eszperantó utca, Gyermekek útja, no
meg persze Béke tér is (ezek valamivel később épültek). A régi bányásztelep és a központi városrész
közötti Kertváros utcanevei (Csákány, Csille, Tervtáró, Tárna, Vájár, Aknász stb.) pedig a
bányászatnak tulajdonított jelentőséget tükrözik. A város múltja ott van a városképben, ahogy állnak
egymás mellett a falusias utcák házai és a panel lakótelepek, vagy ahogy a város központjában
elterpeszkedik egy grandiózus, de ki nem használt tér. Ott van a középkorúak és az idősebbek
személyes élettörténeteiben, ahogy az ideköltözésről vagy a virágzó, kényelmes életet nyújtó
városban megélt ifjúságukról beszélnek. De tetten érhető a helyi politikai és kulturális közéletben is.
Önmagában már az is sokat sejtető, hogy a rendszerváltást követő első választásokat leszámítva
mindig szocialista többségű önkormányzata, MSZP-s polgármestere volt a városnak. A korábbi
tanácselnök pedig, aki húsz évig volt a város első embere, a kilencvenes években is aktív, elismert
közéleti tevékenységet folytatott.
Ma Kazincbarcika egy stagnáló-fogyó népességű, állandó munkaerő-piaci gondokkal küzdő kitörési
utakat kereső város, ami egészen a legutóbbi időkig elkerülte a lecsúszást és nem vált válsággóccá.
Ugyanakkor a helyi szociális problémák, elsősorban a munkaerőpiacról kiszorultak hiábavaló
küzdelme a munkalehetőségekért, a nyugdíjas korosztály életminőségének, megélhetési
feltételeinek jelentős romlása, a növekvő szegénység, a középosztály konstans félelme a
lecsúszástól, illetve a fiatal pályakezdők elhelyezkedési nehézségei, olyan problémák, amelyek az
önkormányzat korlátozott lehetőségeivel kombinálva már előrevetítik a válság képét.
II.1.2. A szegények főbb csoportjai a városban
A városban megjelenő szegénységnek a szocialista nehézipar felbomlásával beköszönő
munkanélküliség az elsőrendű oka, amely különösen a korábban a városba áramló alacsonyan
kvalifikált segédmunkásokat és leszármazottaikat érinti. A szegénység annak ellenére súlyos
probléma, hogy itt, a régió több városával ellentétben, nem szűnt meg teljesen a korábbi ipari
termelés. A BVK túlélése és profitorientált cégként való fennmaradása egyfajta sikertörténetként
értékelhető. Az iparban alkalmazottak száma azonban drasztikusan csökkent, miközben azon új
munkalehetőségek száma, amely felszívta volna a munka nélkül maradt képzetlenek, és
szakképzettek tömegeit nem növekedett jelentősen. E strukturális tényezőn kívül az elszegényedés
egy másik összetevője a város lakásállománya. A lakások egy jelentős része panelházban található,
amelyben drága távfűtés van. (Például egy kétszobás lakás távfűtési díja 52, egy háromszobásé 70
ezer forint körül mozog télen.) A szegénység demográfiai okokkal is összefügg, elsősorban a
sokgyermekes családok és az idős egyedülállók között magas a szegények aránya.
Időskorú szegények
A polgármesteri hivatal szociális osztályának vezetője szerint a város lakosainak hozzávetőleg 20
százaléka nyugdíjas, de a gyakori korkedvezményes nyugdíjba vonulás miatt közöttük sokan 62
évnél fiatalabbak. Jelenleg a nyugdíjas korúak túlnyomó többsége részesül ugyan valamilyen
ellátásban, mert 1989 előtt jellemzően foglalkoztatva voltak, de sokuk nyugdíja alacsony. Az
22 Érdekes adalék, hogy a korábban Kazincbarcikához tartozó Berente 1999-ben levált a városról, megszerezve ezzel a
BorsodChem-től származó iparűzési adó jelentős részét. Ez komoly érvágás a város költségvetésén.
26
időskorú szegények, akik Kazincbarcika egyik legnépesebb szegény csoportját alkotják, a városban
elszórtan, de többnyire a város tömbházainak kisebb önkormányzati tulajdonú, illetve szociális
bérlakásaiban laknak, szerény de viszonylag biztonságos körülmények között. Közöttük vannak,
akik nem saját, hanem házastársuk jogán lettek nyugdíjasok. Ők tipikusan nők. Férjeik annak idején
többnyire jól megfizetett de veszélyes, vagy nehéz fizikai munkát végeztek a vegyiművekben vagy
bányában, melynek jövedelméből el tudták tartani az egész családot. Az asszonyok
háztartásbeliként nem szerezték meg az öregségi nyugdíjra való jogosultságot. Ezeknek a mára
özvegyen maradt nőknek emiatt alacsony a nyugdíjuk, miközben a lakásfenntartási költségek – a
jövedelmükhöz képest – igen jelentősek. Hasonlóan nehéz a helyzetük más, szintén egyszemélyes
háztartásban élő időseknek. Az egészségügyi állapot tartós, jelentős romlása tovább rontja
megélhetési feltételeiket, életminőségüket. Az önellátásra csak korlátozottan képes, ápolásra szoruló
egyedülálló idősek jelentős mértékben függnek az önkormányzat szociális ellátórendszerétől23.
Reménytelennek tűnő helyzetben vannak továbbá azok a még munkaképes korban lévő, korábban
többnyire a bányákban dolgozó egészségkárosodott rokkantnyugdíjasok, akiket a jogosultságukat
felülvizsgáló eljárás során a közelmúltban visszaminősítettek24, és már nem jár nekik a rokkantsági
nyugdíj, miközben koruk és egészségügyi állapotuk miatt, esélyük sincs arra hogy újra munkához
jussanak. Újabban megjelent a városban az időskorú hajléktalanság. „Az utóbbi időkben jelentkezett
hajléktalanok között óriási többségben vannak az idős emberek. Hatvanon túli egyedülálló idős
emberek, akik eleinte küzdenek ezzel a dologgal, utána már nem fizetik [a lakbért, rezsit]. Nem
lakoltatják ugyan ki őket, de számos esetben előfordult az is, hogy beköltöznek melléjük olyan
nemkívánatos emberek, akik először fűt-fát ígérgetnek – nem lakásmaffia, csak ilyen egyszerű
csirkefogó emberek –, nem tudom, akik tönkreteszik a lakást, lelakják, kisemmizik az öregeket. Ez
számtalan esetben előfordult. De volt olyan is, akit a családja azért rakott az utcára, mert ő már a
sokadik ember lett volna, amikor megszületett az újabb gyerek” - mondja a hajléktalan szálló
vezetője. Bár az időskorú szegénység már ma is kiemelten kezelt területe a város szociális
ellátásának, várható, hogy az a jövőben komoly fejtörést fog okozni a döntéshozóknak és az ellátó
intézményeknek. A valaha volt „Fiatalok városában” ugyanis néhány éven belül elérik a
nyugdíjkorhatárt azok a korábban az iparban foglalkoztatott, jelenleg tartós munkanélküliek, akik
munkával töltött éveik alacsony száma miatt, nem lesznek jogosultak az öregségi nyugdíjra.
Sokgyerekes szegény családok
A városban az idősek mellett a szegények egyik legjelentősebb csoportját azok a sokgyermekes
családok alkotják, ahol az egy főre jutó jövedelem rendkívül alacsony. Közöttük sok a roma család.
A probléma súlyosságát jól jelzi, hogy családvédelmi szolgálat kliensi körébe mintegy 1800 család
tartozik. Itt gyakori, hogy a szülőknek egyáltalán nincs kereső foglalkozásuk, megélhetési
forrásaikat a tartós munkanélküli szülőknek járó rendszeres szociális segély (mára egy meghatározó
részük RÁT-os), a gyermekek után járó családi pótlék, a kisgyermekek után az anyának járó GyES,
valamint az időszaki alkalmi és közmunkák során szerzett jövedelmek alkotják. Ezeknek a
családoknak a jelentős része tetemes közüzemi- és lakbértartozást halmoz fel, ezért sokukat a
kilakoltatás veszélye fenyegeti. Aki teheti, igyekszik olyan lakásba költözni, ahol nem kell távfűtést
esetleg más rezsit (víz, csatorna, gáz) fizetni. Ezen családok meghatározó része a városi slumok
önkormányzati bérlakkásainak valamelyikében él, ami tovább rontja saját és gyermekeik kilátásait.
Tartósan munkanélküliek
Nagy az átfedés sokgyerekes családok és a tartós munkanélküliek között, mégis külön tárgyaljuk,
23 Az időskorúakat célzó szolgáltatások, szakosított ellátások a városban: étkeztetés, házi segítségnyújtás, két idősek
napközbeni ellátásáról gondoskodó idősek klubja, két idősek otthona, és egy idősek gondozóháza.
24 A rokkantsági nyugdíjra vonatkozó jogszabályokat az elmúlt években többször is módosították, aminek részben a
visszaélések visszaszorítása, részben a (munkaerő-piaci) rehabilitáció támogatása volt a célja. Átalakult az
egészségkárosodás minősítési rendszere, szigorodtak a nyugdíj melletti munkavégzés szabályai.
27
mert a két tényező önmagában egyenként is a szegénység kockázatát jelenti. Kazincbarcikán a
regisztrált munkanélküliek aránya a rendszerváltást követő kiugrás után a kilencvenes évek második
felétől kezdve 10-15 százalék között mozog. 2009-ben 13 százalék körül alakult. Ez az arány az
országos munkanélküliségi rátánál (10,3 százalék) magasabb, de a megyeinél valamivel (15,6
százalék) alacsonyabb25. Itt alapvetően tartós munkanélküliségről van szó, azaz a betöltetlen
álláshelyek számát jóval meghaladja az álláskeresők száma. A vegyiművek továbbra is a város
legnagyobb munkaadója, de már közel sem foglalkoztat annyi embert, mint fénykorában, a bánya és
a hozzátartozó üzemek pedig rég bezártak. A viszonylag friss vállalkozások (varrodák,
kereskedelmi egységek) nem igényelnek nagy létszámú munkaerőt. A helyben munkát nem találók
egy része a megyeszékhelyen, vagy a Dunántúlon, ritkábban külföldön próbál szerencsét. Az előbbi
helyen a Bosch kínál nagy számban három műszakos szalag melletti munkát. Dunántúlra a
munkaügyi központ közvetítésével szoktak menni emberek, többnyire szintén szalag melletti
munkákra. A külföldi munkavállalás hossza általában néhány hónap, ide szakmunkások mennek. A
helyben munkát hiába keresők közül többen végleg elköltöznek a városból, ami tovább nehezíti az
itt maradó, elmagányosodó idős rokonok helyzetét. A munkanélküliek között képzetlenek és
diplomások ugyan egyaránt vannak, de az, hogy a tartós állástalanság szegénységhez vezessen
inkább az előbbi csoportra jellemző. A Munkaügyi Központ 2004-es adatai szerint26 a
munkanélküliek többsége legfeljebb az általános iskolát fejezte be és közel háromnegyedének (73,3
%-ának) szakmunkás, vagy annál alacsonyabb végzettsége van.
Sokan, a sorozatos sikertelenség miatt végleg feladják a reményt arra, hogy tartós, legális munkához
jussanak, kilépnek a munkaerőpiacról és a statisztikai értelemben inaktívak táborát növelik. Ezek az
„inaktívak” – a rendszerben még bennlévő, de jövőbeli foglalkoztatottságukkal kapcsolatban
illúziókat nem tápláló társaikhoz hasonlóan – aztán azok, akik elvállalják a kiszolgáltatottsággal
járó, kiszámíthatatlan, és rosszul fizetett feketemunkákat.
Az alacsonyan kvalifikált munkanélkülieken belül a romák különösen reménytelen helyzetben
vannak. Számukra gyakorlatilag nem elérhető a hivatalos munka, mert a képzetlenségen túl az
erőteljes munkaerő-piaci diszkrimináció is nehezíti elhelyezkedésüket. A munkaügyi központ egy
munkatársa például elmondta, hogy a hozzájuk forduló cégek, egy-két kivétellel, rendre kikötik,
hogy nem cigány munkaerőt keresnek. A központ – mint mondta – tehetetlennek érzi magát, mert a
munkáltató a végén úgyis azt vesz fel, akit akar. Csakhogy a munkaügyi központ úgy tűnik, nem is
akar konfrontálódni. Az ő érdekük az, hogy minél több embert helyezzenek el. Ezért igazodnak a
munkaadói igényekhez és a felhívást, vagy álláshirdetést már úgy fogalmazzák meg, hogy az eleve
kiszűrje a potenciális roma jelentkezőket. Van a városban elég nem roma munkanélküli, hogy az
üres álláshelyt biztosan betöltsék.
Az ötven év feletti munkanélküliek elhelyezkedése is szinte reménytelen. Ők, ha nem fognak tudni
elegendő számú munkával töltött évet felmutatni, nagy valószínűséggel végképp elszegényednek
idős korukra.
Alacsony jövedelmű foglalkoztatottak
Az alacsony jövedelem a szegénység meghatározó tényezője, így azok a háztartások, amelyekben
ugyan van kereső, de az egy főre jutó jövedelem jóval alacsonyabb az átlagnál, szintén szegények.
A kutatásunk során használt módszer nem tette lehetővé, hogy pontos jövedelem határt húzzunk a
szegénység megállapításához, de erre nem is volt szükség. Az alacsony jövedelem rendszerint
együtt jár más hátrányokkal (például a lakás, lakóhely vonatkozásában), ezért nem estek ki a kutatás
fókuszából. Az alacsony jövedelműek helyzete sokszor csak egy fokkal jobb a munkanélküliekénél.
Állásukat, melynek betöltéséhez rendszerint elég az alacsony iskolai végzettség, könnyen
25 A KSH és az Állami Foglalkoztatási Szolgálat 2009 harmadik negyedévére vonatkozó adatai.
26 BAZ megyei Munkaugyi Kozpont 2004-es adatai in
28
elveszthetik a piaci viszonyok változásával. Ráadásul a munkáltatók különösebb nehézség vagy
költség nélkül kicserélhetik az ilyen állásokban foglalkoztatott alkalmazottakat. Társadalmi
feszültség forrása, hogy az állásban lévő, de alacsony bérjövedelmű emberek úgy látják, ők nem
keresnek többet, mint a transzferjövedelmekre jogosult, rendszeresen fekete munkát vállaló
munkanélküliek.
Elvesztett egzisztenciájú egyedülálló férfiak, hajléktalanok
A munkanélkülieken belül önálló csoportot képeznek azok az egyedülálló férfiak, akik számára a
munkanélkülivé válás pszichés krízishez, és végső soron korábbi társas kapcsolataik, mindenekelőtt
házasságuk, felbomlásához vezetett. Az az elvárás, hogy a férj legyen képes eltartani a családját és a
nehézségek ellenére se hagyja el magát, nagyon súlyos teher, és a munkanélkülivé válás a
hagyományos férfi szerepnek való meg nem felelést jelenti. Bár az egzisztenciájukat elveszített,
egyedülálló hajléktalanok, vagy a hajléktalansághoz közel állók mögött nagyon eltérő életutak
lehetnek (így a hajléktalanszállón lakók között egykori katonatiszt és állami gondozásban
nevelkedett, családban soha nem élt, többszörösen büntetett egyaránt van) az alkoholizmus, a tartós
munkanélküliség és a családi vagy párkapcsolati konfliktusok mindegyikük élettörténetében
szerepelnek. Az persze nem mindig egyértelmű, hogy e három tényező között milyen irányú az okokozati
összefüggés. Gyakori, hogy a megromlott házasságot követő válóperben a bíróság a közös
lakást (és gyermekeket) a feleségnek ítéli, és a munkanélküli férj, egy rövid átmeneti periódus után,
már nem tudja biztosítani saját megélhetését, lakhatását. Ezeket a férfiakat nehéz megtalálni a
városban, egyrészt mert más szegény csoportokkal ellentétben területileg viszonylag szétszóródva
élnek (például közös albérletben, vagy szívességi alapon, pénzért esetleg jogtalanul kiskertekben,
hétvégi házakban, pincékben, padlásokon) másrészt mert semmilyen intézmény nem foglalkozik
velük mindaddig, amíg explicit hajléktalanná nem válnak. Körükben súlyos problémát jelent az
alkoholizmus. Sokuk – a hajléktalan ellátással foglalkozó intézmény 2006-os felmérése szerint
kétharmaduk – valamilyen krónikus betegségben szenved. A romák a hajléktalanok között
alulreprezentáltak. A hajléktalanszálló vezetője szerint ennek oka a cigányok családcentrikussága.
„Az, hogy a romák közül valaki hajléktalan legyen, ahhoz vagy olyan dolgot kell tenniük, ami
nagyon a család ellen irányul, vagy nagyon kihasználják, és megunja ezt a kihasználtságot és
onnan menekül. Vagy [gyermekvédelmi, büntetés-végrehajtási] intézményből kerül ki” - mondja.
Nők ritkán válnak hajléktalanná, ha mégis, emögött elsősorban valamilyen deviancia vagy súlyos
mentális zavar áll.
Más tartós krízis miatt elszegényedettek
Elszegényedéshez vezethet az egyébként is alacsony jövedelemmel rendelkezők körében a
valamilyen más, tehát nem a munka elvesztéséhez köthető, okból – például családon belüli súlyos
betegség, deviancia, haláleset miatt – kialakuló tartós anyagi krízis, mert az ilyen gyakran váratlanul
bekövetkező, azonnali megoldást igénylő helyzetekre nem elég a szűkös jövedelem. A krízis
fennmaradása további jövedelemkieséshez vezet, például akkor, amikor valaki súlyosan
megbetegszik, és nem csak az ő, de az őt ápoló családtag sem tud tovább jövedelemszerző
tevékenységet folytatni, miközben a gyógykezelés jelentős nem várt kiadásokkal jár. Az ilyen
helyzetekben sokan legális vagy illegális kölcsönt vesznek fel, ami aztán az irreálisan magas kamat
miatt rendszerint véglegesen a lecsúszásba sodorja a családot.
29
II.1.3. A szegénység térbeli megjelenése
A társadalmi helyzet és a lakóhely között szoros összefüggés van. Bizonyos városrészekben
szegények egyáltalán nem élnek (ilyen Kazincbarcikán a Rózsadomb, és a Kertváros belső, családiházas,
iker- és sorházas része), míg más városrészeknek szinte kizárólag szegények a lakói
(herbolyai bányásztelep, Jókai tér, Hámán Kató és Május 1 utca környéke). A szegénység bizonyos
típusa (például az időskorú szegénység) területileg kevésbe koncentrálódik, mint mások
(sokgyermekes szegények).
Városi slumok
Kazincbarcika, igaz rövid idő alatt, mégis fokozatosan épült, és az újabb és újabb utcák
lakóházaiban egyre magasabb komfortfokozatú, tágasabb és világosabb lakások kerültek
kialakításra. A lakóhelyi mobilitás itt is éppen úgy zajlott, mint a többi hasonlóan gyorsan fejlődő
városban: a legmagasabb státusúak mindig igyekeztek az éppen legjobb minőségű lakásokkal
rendelkező lakótelepekre költözni, megüresedett helyüket pedig társadalmi helyzetüket tekintve a
sorban utánuk következők foglalták el. A nyolcvanas években aztán a tehetősek a belső
lakótelepekről továbbköltöztek a Kertváros valamelyik sorházába, vagy saját házat építettek. A
városban az elsők között felépült, akkoriban jónak számító lakótelepek (így a Hámán Kató, Május
1. utca környéke, valamint a főutca egy szakasza, a Jókai tér) ma a helyi lakosság több évtizedes
kicserélődésének eredményeként a legalacsonyabb státuszúak, szegények és romák lakóhelyei.27 Ez
a gettósodási folyamat, azonban korántsem tekinthető teljesen spontánnak. A Jókai téri lakások
esetében például egy helyi hivatalnok megfogalmazásával „a térre néző épületekbe érdekes módon
mindig cigány családok jöttek, de ami a főutcára nézett, ott rendes magyar emberek kaptak
lakásokat. Volt-e ebben tudatosság? Lehet.” Hogy ne legyen kétségünk a tudatosság kérdésében
álljon itt még egy információ: ezek a térre néző lakások, és csak ezek, félkomfortos lakások.
Többségükben egyetlen szoba és egy apró konyha van, fürdőszoba híján a lakók ez utóbbi
helyiséget használják fürdésre is. A Jókai tér a város középpontjában, üzleti, kereskedelmi
szempontból ideális helyen van. Ezzel függhet össze, hogy az utóbbi időben a városi döntéshozók
sürgetni kezdték a rossz hírű terület „rendezését”, és az itt található önkormányzati lakások
felújítását, korszerűsítését. A jelenlegi tervek szerint a lakók azon részének, akiknek nincsenek
lakbér vagy közüzemi hátralékaik, cserelakásokat ajánl fel az önkormányzat. A hátralékosokat,
illetve rendezetlen jogviszonnyal rendelkezőket (akik kivétel nélkül cigányok) a Hámán Kató
utcában üresen álló, de felújításra szoruló szociális bérlakásokba költöztetik.
A másik slumos terület, a Jókai térnél jóval nagyobb kiterjedésű, attól valamivel kijjebb eső,
nagyjából az Építők útja és a Hámán Kató utca, Iskola köz által határolt terület. Ez utóbbi részen az
előbb emlegetett Hámán Kató utca az, amelyik látványra is, és lakói társadalmi összetételére nézve
is a legnyomorúságosabb. Itt ebben a hetvenes években még jobb napokat látott, és a házak közötti
nagy zöldterületek miatt kifejezetten kellemesnek számító utcában, ma már kizárólag cigányok és
szegény nem cigányok élnek. Aki tehette, már rég elöltözött innen. „Régen itt az utcában jó
emberek voltak. Csak egy cigány volt itt, az is a BVK-ban dolgozott. De ma már a Hámán Katónak
rossz híre van. Mikor megkérdezik, hol lakok, szégyenlem megmondani” - mondja egy itt lakó nem
cigány asszony. De az itt lakó cigányok is hasonlóképpen vélekednek, őket is aggasztja a környék
rossz híre. A Jókai tériek tervbe vett ideköltöztetése pedig kifejezetten felborzolta kedélyüket.
„Nekem a Jókai tériekkel nincs semmi bajom. De minek csinálnak itt egy cigány gettót?! Mert itt
már most sem lakik túl sok fehér, már elnézést a hölgyektől. Ideköltöztetik a Jókai térről a
lakbérhátralékosokat. Hát itt ki fogják tudni fizetni? Már amúgy is szinte csak cigányok laknak itt”
(férfi a H.K. utcából). A házakban kicsi, másfél szobás lakások vannak, amelyek nagy része
27 A városépítés első szakaszában, az ötvenes évek közepén épült fel a város főutcájának számító, akkor Lenin útnak
nevezett Egressy Béni út és az azzal párhuzamos Építők útja. (A lakóházakat nem számmal, hanem betűvel látták el,
ezt máig őrzi a helyi köznyelv.) Ezt követte a Május 1., a Hámán Kató és az ezekre merőleges utcák átadása a
hatvanas évek legelején. A területet Békevárosnak keresztelték el.
30
önkormányzati tulajdonban van. A lakások egyedi fűtésűek, így a rezsiköltségek a panellakásokhoz
képest alacsonyak. Ennek ellenére a lakók többségének van valamilyen díjhátraléka, mert a
többnyire szociális transzferjövedelmekből élő lakók képtelenek számláikat fizetni, gyakran a
legalapvetőbb dolgokra (gyógyszer, élelem) is alig jut pénz. „Az orvos felírta a gyógyszert, mert
nem ment 200 alá [a vérnyomásom]. De mondom, drága doktor úr, én ezt nem tudom kifizetni!
Akkor írta fel nekem ezt az olcsóbbat. … Három havonta kapom ezt a 3000 forint segélyt, akkor
veszek gyógyszert. Télen meg ágyban voltam, hogy ne kelljen sok gázt fizetni.” Sok lakásban már
kikötötték az áramot, gázt. A házak közötti elhanyagol zöldterület, a piszkos lépcsőházak és a betört
ajtók, ablakok lehangoló látványt nyújtanak. A lakások egy része zsúfolt, mert több generáció él
együtt, vagy mert sok a gyermek. Egy-egy a környezethez képest feltűnően gazdagon berendezett
lakás is van a telepen. Ezek lakóiról többnyire úgy hírlik, kamatos pénzt adnak ki, és hol ezzel, hol
azzal üzletelnek. Ha szép idő van, az emberek az utcán beszélgetnek, kártyáznak. Az utcabeliek
tudják, kitől lehet olcsón vényköteles gyógyszert venni, ki köti vissza ötszáz forintért a lekapcsolt
áramot, ki gépezte már megint el a felesége fizetését, kik azok a lányok, akik átjárnak „Olaszba'
bárpultosnak” („de tudod mit csinálnak: táncolniuk kell, meg a kuncsaftokkal szobára menni”). Az
utcában időnként van disznóvágás, ami valójában a már leszúrt disznók helyben történő
feldarabolását jelenti. Ilyenkor aki akar, hitelbe vehet a földre fektetett nylonról árult húsból, a
helyben abált hurkából. Ez ugyan nem lényegesen olcsóbb, mint a bolti, de az, hogy nem kell
azonnal fizetni, különösen a hónap vége felé nagyon csábító. És persze az itt lakók azt is pontosan
tudják, kitől kaphatnak hetes, vagy kamatos pénzt. Ez a slum (még) nem egy teljesen zárt, saját
szabályai szerint működő világ ugyan, de ezek a máshol deviánsnak, vagy legalábbis szokatlannak
és irracionálisnak tartott jelenségek egy olyan rendszer szerves alkotóelemei, amely feltételezi a
területileg koncentrált kirekesztettséget. Itt például nem volt olyan interjúalanyunk (se cigány, se
nem cigány, se öreg, se fiatal), aki elítélte volna a „bárpultosként” két hetenkénti váltásban dolgozó
fiatal nőket. Ők, a szűk helyi közmegítélés szerint, az adott körülmények között egy jó megoldást
választottak arra, hogy megélhetésüket biztosítsák, és nincs ebben semmi furcsa.
Herbolyai bányásztelep
A szegények egy másik jól körülhatárolható lakóterülete a régi bányásztelep és annak kinövései,
amely a városnak a vasúttól és a fő közlekedési útvonaltól legtávolabb eső végén egy völgyben
található. A völgy vizes, a telep szélén egy patak és két kisebb tó is található. A hajdanán szegényes,
de szépen rendben tartott bányásztelep mostanra elhanyagolt területté vált, a patak és a tó partja
illegális szemétlerakóként funkcionál. A hanyatlás már az államszocializmus utolsó évtizedeiben
megkezdődött. Itt voltak akkor a város szükséglakásai, ahova magas lakbérhátralék, vagy egyéb ok
miatt bírósági ítélet alapján költöztettek ki embereket egészen a kilencvenes évek elejéig. A
szükséglakásokat aztán a lakásprivatizáció során (ingyen) megkapták lakóik, a többi – komfort
nélküli – lakást pedig értéknek 10%-áért vásárolhatták meg a benne lakók. Néhány házba ma sincs
bekötve a víz, az emberek az utcai kútról hordják a vizet. Csatorna nincs, a lakásokhoz tartozó
budik a házakkal szemben, a szűk utca túloldalán sorakoznak. Telente fával tüzelnek, amit – az
erdészettől kapott engedéllyel vagy anélkül –, a közeli erdőből szereznek be. A fát a budik melletti
fáskamrákban tárolják, de van, aki a fáskamra helyén disznóólat alakított ki. A keskeny utcákat sár,
illetve a vasúti talpfák alátámasztásához használt nagy kövek borítják. A földszintes házak nagy
része három lakásból áll. Többségük szoba-konyhás, de a nagyobbakban van egy különálló szoba is.
A telepen egymást váltják azok a házak, házrészek, ahol még öreg bányász házaspárok, de
leginkább özvegyen maradt bányász feleségek laknak, és azok, amelyekbe az utóbbi években
költöztek szegény cigány, és szegény nem cigány családok. A lakosság folyamatosan cserélődik.
Ahol az öregek kihalnak, ott megüresedett házaikat rokonaik pár száz ezer forintért tudják csak
eladni. Az újonnan beköltözők örülnek, ha ennyit össze tudnak kaparni. Számukra Herbolya sokszor
valamiféle végállomás. Innen gyakran már nincs hova továbbköltözni.
„Van egy külső része a városnak, a herbolyai rész, ahol szükséglakások voltak régebben és
31
egyszerűen odamenekültek ki azok, akik a városban már végképp nem tudják fizetni a fűtést,
közköltségeket, egy lakás fenntartásához kapcsolódó költségeket. Egyszerűen nincs annyi pénzük,
hogy a közköltségeket ki tudják fizetni. Mert ha azt fizetik, akkor éhen halnak. Nyilván emellett a
pénz mellett sem dúskálnak a jóban, viszont nem fizetik a közköltségeket, ezért egy idő után nyilván
az önkormányzat lép. Mit tud lépni? Nyilván azt tudja lépni, hogy kilakoltatja őket. És hova
mennek? Hát mennek a Hámán Kató útra a szomszédasszony lakásába a másik szobába
tizenhatodiknak, vagy tizennyolcadiknak. Vagy kimennek oda a herbolyai részre a szükséglakásokba
és hát az szörnyű. … Viszont úgy látom, hogy nincs más. Nincs tovább. Mert a városban vannak
lépcsők, és ha ők azt mind végigjárták, akkor oda. Onnan aztán jön a férfi be a
hajléktalanellátásba, a nő meg ha szerencsés és vannak a városban hozzátartozók akkor azokhoz
megy.” (Hivatalnok, Szociális Szolgáltató)
A bányásztelepen túl, a völgy mentén további kisebb – néhány házból álló – telepek vannak. Ilyen
az egykor a bánya két mérnökcsaládjának otthont adó, ma négy lakást magába foglaló kőépület, és a
szomszédságában álló pár ház a bányászteleptől jó négyszáz méterre, a Sárosvölgyben. A zárványok
nehezen megközelíthetőek. Bár az itt található lakások komfortjukat tekintve nem igazán
különböznek a bányásztelepiektől, legalább nem jellemzi őket a zsúfoltság.
A képet némileg árnyalja, hogy azok között, akik a Herbolyán laknak vannak, akik kényszerből
ugyan, de racionális döntést hozva költöztek ide. Közöttük vannak olyan családok, ahol van állandó
– igaz, nagyon alacsony – jövedelemmel rendelkező felnőtt. Őket a lakásfenntartás alacsony
költsége vonzotta, valamint az, hogy ezekhez a házakhoz apró kertek tartoznak. Az itteni rezsit még
alacsony jövedelmükből is ki tudják fizetni és él bennük a remény arra, hogy majd innen
továbbállnak. Igaz, ez a remény azzal, hogy egyre több problémás, rendszeres munkajövedelemmel
nem rendelkező cigány család költözik ide, egyre távolabbi.
A várost övező dombok, külterületek
Az utóbbi években egyre több elszegényedett ember költözött ki a várost övező dombok,
hegyoldalak hétvégi házaiba. Vannak, akik úgy kerültek ide, hogy nyugdíjba-vonulás, vagy tartós
munkanélküliség miatt már nem tudták fenntartani magas rezsijű belvárosi lakásukat, eladták hát
azt és vettek helyette egy víkend házat. De vannak, akiknek korábban nem volt saját ingatlanjuk, és
itt a kertekben bérelnek egy kis házat. Esetleg az ott lakásért cserébe művelik a kertet, vigyáznak az
ingatlanra. Ezeknek a házaknak egy kis része egészen közel van a városhoz, közművesített és a
lakók sok mindent termesztenek a kertben. Nem csoda hát, ha nem is tekintik magukat szegénynek.
Csakhogy a hétvégi házak többsége távol van a várostól, télen és rossz időjárási viszonyok
közepette nehezen és csak gyalogosan megközelíthető, és valójában éppen csak arra jó, hogy lakói
ne legyenek teljesen fedél nélkül. Sok helyen nincs bekötve víz, nincs csatorna, és a ház csak
részlegesen fűthető. Az itt lakók között vannak egyedülállóak, fiatalok és idősek, és családok is
kisgyerekekkel. Számukat a hajléktalan szálló vezetője kétszázra teszi.
Intézmények, szállók
A város szegényeinek egy része különböző intézmények lakója. Az intézmények nagyrészt
önkormányzati fenntartásúak (idősek gondozóháza, két idősek otthona, hajléktalanok számára éjjeli
menedékhely és nappali melegedő), de van köztük magán intézmény is (egykori munkásszálló), és
az önkormányzati intézmények is különböznek egymástól az ott nyújtott szolgáltatás, és a bekerülés
feltételei tekintetében.
Hajléktalanszálló
A városban a kilencvenes évek közepétől működik hajléktalan ellátás. A hajléktalan szálló a régi
mentőállomás helyén, a fertőtlenítő-állomás épületében kezdte működését. Az eredetileg húsz fő
befogadóképességű éjjeli menedékhelyet a növekvő igények miatt fokozatosan bővítették. Jelenleg
32
az éjjeli menedékhely ötven főt, a mellett működő nappali melegedő harminc főt tud befogadni.
Általában ötven-hatvan, télen hetven embert látnak el.
Munkásszálló
Hozzávetőleg nyolcvan ember él albérletesként egy korábbi munkásszállókból átalakított, magán
tulajdonban lévő szállóban28. Rajtuk kívül 100-120 azok száma, akik a szállót ténylegesen mint
munkásszállót veszik igénybe. Azaz vagy a vegyiművekben dolgoznak és ezért itt kedvezményes
szálláshoz jutnak, vagy ideiglenesen dolgoznak a városban és az őket foglalkoztató vállalkozó a
munka idejére (hetekre, hónapokra) itt vesz ki számukra szobát. Mi, annak ellenére, hogy
valamennyien rendszeres jövedelemmel (munkabér, nyugdíj) rendelkeznek, az albérletesek
csoportját tekintettük szegényeknek, vagy legalábbis a szegénység által fenyegetettnek. Ők a lakás
dimenziójában mindenképp depriváltak. Önálló lakást nem tudnak venni, és valószínűleg nem is
tudnák fenntartani. Szociális bérlakásra nem jogosultak. A városon belüli albérlet tűnik még
elérhetőnek számukra. Ez azonban kiszámíthatatlansággal, kiszolgáltatottsággal jár,
gyermekeseknek pedig a legritkább esetben adnak ki lakást. Így egyéb lehetőség híján a szállón
laknak havi negyvenezer forintért (külön rezsi költséget nem kell fizetniük). Privát életüket a szálló
körülbelül 12 négyzetméteres szobáiban élhetik, amihez se saját konyha, se saját fürdő nem tartozik.
Az egyedülálló férfiakra még ez sem áll, ők kénytelenek egy másik, hozzájuk hasonló helyzetű
társukkal osztozni a szobán. A szintenkénti egy fürdőszobát és egy konyhát mintegy ötvenen
használják közösen. A szálló albérletes lakóinak többsége meggondolatlanul felvett hitel miatti
eladósodást, válást vagy valamilyen más krízis helyzetet követően került ide, de van olyan
nyugdíjas, akit saját családtagjai forgattak ki lakásából. Sokan ma is a hitelek adósságcsapdájában
őrlődnek. A lakók között vannak egyedül álló férfiak, fiatal párok, nyugdíjasok és gyermekeiket
egyedül nevelő nők. Vannak olyan gyerekek, akik több mint tíz éve élnek itt anyjukkal. Ők a szállón
nőttek föl.
A szálló bármely pillanatban minden jogkövetkezmény nélkül bezárhat és lakóit az utcára tehetik, a
szállásadót mindössze egy határozott idejű bérleti szerződés köti. A legutóbbi hírek szerint a szállót
be is zárják a közeljövőben, mert fenntartása veszteséges. Az itt élő interjúalanyaink egyike sem
tudta, hogy mihez kezd, ha ez bekövetkezik: nincs olyan hely, ahová innen elköltözhetnének.
Időseket ellátó bentlakásos intézmények
Az egyedülálló, önmagukat ellátni nem képes idősek számára az önkormányzat egy átmeneti
otthont, és két, a bekerülési feltételeiben és az ellátás színvonalában egymástól különböző,
bentlakásos idősek otthonát tart fenn. A szegény idősek az előbbi, valamint az egyik (a kisebb),
rászorultság alapján szelektáló idősek otthonának lakói. Az átmeneti otthon csupán 16 főt tud
befogadni, és bár az ellátás alanyi jogon jár, a férőhelyek számát sokszorosan felülmúló igények
miatt, az egyébként jogosultak közül azok kerülhetnek be, akik szociális körülményeik valamint
egészségi állapotuk alapján a leginkább rászorulnak. A kevés hely miatt vannak, akik évekig
várakoznak, hogy bekerülhessenek az otthonba.29 Az átmeneti elhelyezést nyújtó Gondozóházba is
szociális helyzet és egészségügyi állapot alapján lehet bekerülni. A gondozottak egy évig
maradhatnak, amit további egy évvel meg lehet hosszabbítani. Ezt a hosszabbítási lehetőséget szinte
mindenki kihasználja, mert az érintetteknek valójában nem átmeneti gondozásra, hanem tartós
ellátásra van szükségük, amelyet azonban a működő intézmények kapacitáshiány miatt nem tudnak
biztosítani.
II.1.4. Cigányok Kazincbarcikán
„Tősgyökeres cigányok”
28 A vegyiműveknek két nagy munkásszállója volt, amelyek közül egyet pár éve teljesen bezártak. A másik, jelenleg is
működő Irinyi szállót, a BorsodChem tulajdonába tartozó Polimer Kft üzemelteti.
29 A másik otthon, mely 48 főt fogad, emelt szintű ellátást nyújt. Itt egy jelentős induló összeget (2008-ban 1,4 millió
forintot), valamint havi térítési díjat kell fizetni. Ennek ellenére itt is hosszú a várakozók listája.
33
A napjainkban 5-6 ezer fős30 kazincbarcikai cigányság történetéről nagyon kevés forrás áll
rendelkezésre és a személyes vagy a családi élettörténetek sem nyúlnak messzebb 50-60 évnél.
Annyi azonban bizonyos, hogy a két háború előtt is laktak már itt cigányok, akik vályogvetésből,
kovácsmunkákból, zenélésből éltek31. A cigányok egy része csak ideiglenesen lakott az
elődtelepülések valamelyikén, az év egy nagy részében lovaskocsikkal járták az országot és
kereskedtek. Elsősorban állatokat, tollat, háztartási eszközöket adtak-vettek.
A visszaemlékezésekből az is tudható, hogy a háború után, de még a szocialista iparosítás és
városfejlesztés megindulása előtt, legalább két cigány csoport élt itt, egy romungró és egy oláh
cigány közösség. Hat-hét muzsikus család lakott Sajókazincon a falu egykori nagygazdájának nevét
őrző Vécsei-szögben (a falunak a temető és a Tardona patak által határolt déli részén), vegyesen
nem cigányokkal. (Igaz, egyik adatközlőnk szerint, a cigányok házai azért közel voltak egymáshoz.)
A Vécsei-szög a falu legszegényebb családjainak adott otthont és annak külső részét gyakran
elöntötte a Tardona, de akárhogy is, bent volt a faluban. A cigányok nem csak, és talán nem is
elsősorban zenéltek, de állatokat is tartottak. Volt, aki kovácsmunkával32 vagy kosárfonással
foglalkozott.
Sajókazinc másik szegények lakta területén, a falu Sajóhoz közel eső végén, a helyiek
szóhasználatával az Alvégen, lakott még három nagy oláh cigány família (a Ruszók, Gloncik és egy
harmadik család, valószínűleg a Lakatosok). A 8-10 házból álló cigánytelep a Kossuth utca végén,
az akkori településszélen helyezkedett el. A családok lóval, tollal, vászonnal kereskedtek. Vagy,
ahogy a helyiek mondják „kupeckedtek”, „faluztak”. Hónapokra távol voltak és járták nemcsak a
környező megyéket, de az ország távolabbi részeit is. Azok közül, akik gyerekkorukat, vagy annak
egy részét itt töltötték, többen is úgy emlékeznek vissza, hogy akkoriban (nagyjából a hatvanas
években) családjuk viszonylagos jólétben élt.
„Ott mi nagyon jól éltünk. Volt egy szoba-konyhás háza a mamáéknak, meg egy másik tornácos ház
nekünk. Abban is volt két szoba, és a ház végében egy nyárikonyha. Meg volt a veranda... [mamáék]
állatokat tartottak. Nem lesz elég neked az a füzet, ha elsorolom milyen állatai voltak mamának!
Volt ott 27 disznó, 5-6 koca, tyúk, kakas, liba. Volt ló meg csikók, tehén. Még kecske is!” (roma
asszony, H.K. u.)
„ Négyszobás házunk volt. Mégpedig olyan házunk volt, hogy nem volt a faluban még egy olyan!”
(idős oláh cigány bácsi, H.)
Oláh cigányok éltek a falun kívül, a Sajó túlpartján, nagyjából a vasútállomással szemben, egy
nyomorúságos telepen. Az apró házak a visszaemlékezések szerint vert falúak voltak. Arról, hogy a
telep mikor született, és hogy honnan származtak az itt megtelepedettek, nincsenek megbízható
információink. Egy idősebb interjúalanyunk szerint (aki, maga az Alvégen lakott) az itt lakók
„bevándorlók” voltak, a Nyírségből jöttek. Más azt állítja, az Alvégiek rokonai laktak a Sajó parti
telepen.33 Ez az ellentmondás abból adódhat, hogy a visszaemlékezők más-más időszakra
emlékeztek, talán nem is elég pontosan. A legvalószínűbb, hogy „régi” és bevándorolt oláh
cigányok egyaránt éltek itt, akik között rövid időn belül rokoni szálak szövődtek. A Sajó partiak az
alvégiekhez hasonlóan, amíg lehetett „faluztak”, tollal, állatokkal, ronggyal kereskedtek. Annak
ellenére, hogy a hozzávetőleg 20 házból álló telep egy kis emelkedőn (egykori vasúti töltésen) állt,
a Sajó áradása gyakran fenyegette, olyannyira, hogy végül megszűnése is egy nagy árvíznek volt
30 A cigányok számának ezen becslését a kisebbségi önkormányzat adta.
31 Cigányösszeírás, 1893 23, 25.p.
32 A kazincbarcikai „cigánykovácsok” között Bodgál Ferenc végzett néprajzi kutatást.
33 Érdekes, hogy a Sajó parti telepről számos interjúalanyunk tett ugyan említést, részletekre, még az olyan fontos
részletekre, hogy mely családok éltek ott, vagy hogy mikor költöztek el onnan a cigányok senki sem emlékezet
biztosan, vagy emlékeik ellentmondtak egymásnak.
34
köszönhető.
Térbeli és társadalmi átrendeződések - először
A hatvanas évek elejére már jelentős változásoknak voltak tanúi a helybéliek, de az igazán nagy
volumenű lakásépítések még csak ekkor kezdődtek. Míg az évtized elején a jelentés szerint
harminckét „cigányépület” állt a városban (CIKOBI összeírás, 196434), addig tizenöt évvel később
már ezek túlnyomó többségét felszámolták. A Vécsei szöget ledózerolták, a falusi házak helyére
tízemeletesekből álló lakótelepet építettek. A régi lakók, köztük az itt élő zenész cigányok a korábbi
lakásépítési hullámban megépült házak valamelyikében kaptak lakást a Békevárosban. Ez történt az
alvégi családok egy részével is, akiknek a házát a Sajó áradása tette tönkre. Több ilyen áradás is
volt, a legsúlyosabb az 1974-es. Ekkor a Sajó parti cigánytelepet szinte teljesen elmosta a víz.35 Az
árvízben megrongálódott házak életveszélyessé váltak, és a telepet a város rövid időn belül teljesen
felszámolta. A családok egy részének a Hámán Kató utcában, illetve annak környékén vagy a Jókai
téren utaltak ki lakásokat. Ezekre a területekre már korábban is költöztettek cigány családokat. A
családok más része a város másik végén, Herbolyán, a bányász kolóniához közel eső utcákban
(Gábor Áron és Bükkalja utca) kapott házhelyet, ahova kedvezményes hitellel építhették fel
„csökkentett komfortfokozatú” (Cs-) házaikat. Ezekben az utcákban Sajó parti és alvégi cigányok is
építkeztek, valamennyien oláh cigányok. A házak kicsik voltak, többnyire egy szobából, egy
konyhából és egy spájzból álltak. A víz nem volt bekötve. Az itt lakók később (a nyolcvanas
években) valamennyien kibővítették, korszerűsítették házaikat és melléképületeket, istállót is
építettek.
Az egymással rokoni kapcsolatban lévő Gábor Áron utcai oláh cigányok egy részének volt
valamilyen állandó segéd-, vagy betanított munkájuk az államszocializmus idején. E mellet, de nem
ritkán e helyett, a családok igyekeztek megélhetésükben folytatni a tradicionális mintát:
kupeckedtek, és kereskedtek mindennel, amivel éppen lehetett. Sokan jártak fuvarozni
lovaskocsival, később furgonnal. Rongyot, fémet gyűjtöttek, és akárcsak korábban, az ország
messzebbi részeire is eljártak. A családok egy nem elhanyagolható része rendelkezett kiskereskedői
engedéllyel és kizárólag kereskedésből élt. Ők jövedelmük tekintetében nem tartoztak a szegények
közé. Vagy, ahogy egy idős interjúalanyunk mondta „nem kellett a szomszédba menni”. Termelni
nem termeltek, állatokat is csak kereskedés céljából tartottak. A cél az volt, hogy olcsón vegyenek
és aztán azt haszonnal adják el. Az üzletben való ügyesség határozta meg a közösségben elfoglalt
helyet. Az üzletelés fontos eleme ma is identitásuknak.
„Akkoriban volt ez az állatoknak a menlevele. Azt át kellett íratni. Ide irányítani, oda. Hát az
nagyon sok volt. Hetente volt négy-öt darab. Mert elcseréltem ezt a lovat, a másik percben meg
eladtam. Vettem egy másikat, elcseréltem, eladtam. Hát ilyen üzlet. Akkor az ment, mer' aki nem volt
ügyes, azt megette a fene! Most is ki tudja hol lennék! Ezt csináltam... Az asszony szedte a tollat, én
meg cseréltem! Elmentem falukba. Úgy ismertek engem! Üzleteltek velem. Ha jobb lovat adtam,
akkor tódott rá. Megtódta. Ha rosszabbat, akkor nekem kellett tódani, de ez 100-ból egy. Ha-haha!”
(R.A. Idős cigány férfi a Gábor Áron utcából)
34 Kertesi, Kézdi (1998)
35 A helytörténeti írásokat is közlő helyi lap, a Barcikai Históriás részletesen beszámol az árvízi eseményekről:
„Október közepén kezdődött és napokon át tartott az az esőzés, amely annyira megárasztotta a Sajót, hogy előbb
elöntötte a folyó árterületét, majd a szennyes ár betolakodott Barcika és Sajókazinc folyóhoz közeli utcáiba is. … A
Sajó-parton, a vasútállomással szemben egy kis magaslaton álló cigánytelepet teljesen körülzárt a víz, sőt behatolt a
telep lakásaiba is, és tovább növekedett a szintje. ... Október 22-re kritikussá vált a helyzet. A Sajó tovább áradt, és még
mindig hullott az ár utánpótlását jelentő eső. Életveszélybe kerültek a cigánytelepen rekedt emberek. Nemcsak az ár
fenyegette őket, de kimerültek az élelmiszer-tartalékaik is. A mentést végzők megkísérelték ugyan, hogy csónakokkal
élelmet vigyenek nekik, illetve kihozzák őket a telepről, de a nagy sebességgel zúduló víz a csónakokat egyszerűen
elsodorta. Csak a honvédségtől érkezett helikopter segítségével sikerült a kimentésük. Később kétéltű jármű is érkezett
a honvédségtől, amely az elöntött utcák lakóit hozta ki a vízben álló épületekből.” (Barcikai Históriás Online IX. évf.
1998/1. )
35
A Gábor Áron, Bükkalja utcába költözöttekkel szemben azok az oláh cigányok, akik a városban
kaptak lakást, lakóhelyük jellegéből adódóan kénytelenek voltak a felhagyni hagyományos
gazdasági tevékenységeikkel. Ők egészen a rendszerváltásig betanított vagy segédmunkásként, a
fiatalabbak már egyre inkább szakmunkásként dolgoztak a város valamelyik üzemében.
Időközben a városba beköltözők között új cigány családok is érkeztek, elsősorban a Borsod
megyéből, valamint a Nyírségből és az Észak-alföldi területekről, akik itt találtak munkát és itt
kaptak lakást. A cigányok jellemzően alacsonyan képzettek voltak, és csak a legrosszabb, de
legalábbis a legrosszabbul fizetett munkákra számíthattak. Lakást is rendre a város legkevésbé
felkapott területein kaptak.
A cigányoknak az egyetlen olyan csoportját, - amelyikre annak ellenére, hogy tagsága jól
meghatározható, mégsem volt jellemző a lakóhelyi koncentráció - a zenész cigányok alkották. Ők
az államszocializmusban már szinte kizárólag zenélésből éltek. A férfiak előadóművészi engedéllyel
dolgoztak a vendéglátóiparban, a nők otthon voltak vagy valamilyen könnyű segédmunkát
végeztek. A városban ekkoriban mintegy tíz cigány zenekar működött, ezek egy része azonban már
akkor is az ország más részén muzsikált. A szülők törekedtek arra, hogy a gyermekeik (lányok és
fiúk egyaránt) valamilyen szakmát tanuljanak. A fiúk alapvetően a családban tanultak meg
valamilyen hangszeren játszani, de sokukat külön zenetanár tanította (például a kottaolvasásra). A
családok életmódjára a többségi minták követése volt jellemző. A zenész családok, akik rokoni
kapcsolatban voltak egymással, igyekeztek távolságot tartani a nem zenész cigányoktól, különösen
az oláh cigányoktól. Jól jelzi ezt az a tény, hogy a zenész-oláh cigány házasság ritka volt és
kivételnek számított, miközben cigány-magyar házasságok gyakrabban köttettek.
Térbeli és társadalmi átrendeződések - másodszor
A kazincbarcikai cigányok társadalmi és térbeli mobilitásának következő felgyorsulása a
rendszerváltás után kezdődött, amikor sorra zártak be vagy hajtottak végre drasztikus leépítéseket
azok a vállalatok, ahol a cigányok többsége dolgozott. A korábban szolid, de biztos megélhetést
biztosító munkájukat elvesztve az alacsonyan képzett cigányok nem tudtak újra elhelyezkedni.
Túlnyomó többségük végleg kiszorult a munkaerőpiacról és teljesen elszegényedett.
Az állandósult megélhetési nehézségek egyben a lakhatással kapcsolatos számlák kifizetésének
elhalasztását is jelentette, illetve jelenti mindmáig. Ezt a családok egy része (esetenként az
önkormányzat közreműködésével) városon belüli költözéssel, vagy a város elhagyásával próbálja
orvosolni. A Hámán Kató utca környékének slumosodása felgyorsult, ami nem csoda, hiszen a
város szociális bérlakás állományának nagy része itt található. Így a lakhatásukat önerőből
megoldani képtelenek (korábban a város más részein lakó, de közüzemi és lakbér számláikat fizetni
nem tudó szegények, zsúfolt lakásban szüleikkel még együtt lakó de már saját családdal rendelkező
fiatal munkanélküliek) itt kaptak bérlakást. Nagy részük cigány. Mindez pedig felgyorsította
azoknak az elsősorban nem cigányoknak az elköltözését a területről, akik még megengedhettek
maguknak drágább lakást. Mára maradtak a cigányok és a szegény nem cigányok. Ugyanez történt a
belváros közepén lévő Jókai térrel is és hasonló folyamat játszódott le a herbolyai bányásztelepen.
Napjainkban a kazincbarcikai cigányságon belül a városban szétszórtan élő tősgyökeres zenész, a
slumokban, illetve a Gábor Áron, Bükkalja utcákban élő tősgyökeres oláh cigányok, valamint az
iparosítás éveiben beköltözött, többségében a slumokban, vagy a herbolyai telepen, ritkább esetben
– amennyiben az elmúlt időszakban sikerült elkerülniük a lecsúszást – az azonos társadalmi
helyzetű nem cigányokkal vegyesen élő cigányok csoportja különíthető el. Ez a felosztás azonban
talán túlságosan merev, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az erőteles iparosítás, a gyors
városfejlesztés a hagyományos cigány közösség(ek) felbomlását és a különböző cigány csoportok
keveredését eredményezte. Az négy évtizeddel ezelőtt beköltözött és az itteniekkel rokoni
kapcsolatokat létesített cigányok fiatal leszármazottai például már csak nehezen tudják magukat
egyik, vagy másik csoportba besorolni, és úgy tűnik ennek nem is tulajdonítanak akkora szerepet,
mint szüleik, vagy pláne mint a magukat még mindig a tősgyökeres kazincbarcikaiaktól
36
származtatók, legyenek azok elismert zenészek, vagy oláh cigány kereskedők. Az utóbbiak körében
az etnikai határok máig erőteljesek.
Ahogy a cigányok egymás és magukat látják
A romungrók rendre lenézően beszélnek, ha oláh cigányok kerülnek szóba. A kisebbségi
önkormányzat zenész elnöke például így fogalmaz oláh cigány képviselőtársáról: „oláh cigány, de ő
már magasabb színvonalon van, majdnem mint egy magyar (sic!) cigány”. Az oláh cigányokat
deviánsnak tekintik, akik – velük ellentétben –, nem tartják be a társadalmi együttélés normáit.
„Amikor az oláh cigányok bekerültek a városba, olyan elmaradottak voltak, hogy nem tudtak
viselkedni. Kötekedtek, garázdálkodtak. Mi mindig tartózkodtunk tőlük. Most már az idősebbek
meghaltak, a fiatalabbak egy kicsit fejlődtek” – mondja az elnök. A romungrók szemében a
„kupeckedés” és a „faluzás” elítélendő, negatív dolog, az elzárkózás és az általuk kívánatosnak
tartott beilleszkedés – bármit is értsenek alatta – elutasításának biztos jele. Van, aki hosszú
történeteket mesél arról, hogy a kereskedő oláh cigányok hogyan szokták becsapni kuncsaftjaikat.
„A faluzáshoz kis suttyóságok is társulnak. Ha bemennek egy házba, akkor ott körülnéznek, és
elemelnek egy-két dolgot. Vagy kifigyelik, honnan vették elő a háziak a pénzt és aztán ők maguk is
belenyúlnak abba a fiókba” – mondja egy maga oláh-romungró vegyesházasságból született nő. De
a hagyományosnak tekintett viselet is megvetésük tárgya, „a nők mindig nadrágot [értsd. harisnyát,
cicanadrágot] húznak a szoknyához, és hosszú kardigánnal takarják el karjukat, meg a vállukat.
Nem nevetséges?” A zenészek, a zenélés magasabb presztízsére és a zenélés által nyert (vélt vagy
valós) társadalmi befogadásra hivatkozva, gyakran maguk és más magyar cigányok közé is határt
húznak. Ezt a határt kiválóan érzékelteti, amikor a közmunkák kapcsán egyikük így fogalmozott:
„A mi fajtánk (sic!) nem megy ki az utcára takarítani, közmunkát csinálni. De tudja a Munkaügyi
Központ, hogy kit lehet kitenni az utcára”. Azaz véleményük szerint, a régen bérmunkából élt
romungróknak nem megalázó az utcaseprés, de már egy zenész családból való cigánynak igen.
Több zenész cigány interjúalanyunk hangsúlyozta, hogy ők más cigányokkal nem foglalkoznak,
csak a családdal.
Az, ami a romungrók szemében „suttyóság”, az oláh cigányok számára inkább „ügyesség”. A
viszonylagos jómódban élő barcikai oláh cigányok gyakran hangoztatják, hogy azok a romák, akik
szegények maguk tehetnek erről.
„Vannak ugye a cigányok között is az oláh cigányok, meg a magyar cigányok. Az oláh cigányok
ilyen kereskedelmi szelleműek. A romungrók azok inkább, mármint az ottaniak [akik a városban
élnek], javarészt ők azon vannak, hogy vagy el tudnak menni dolgozni, ha van szakmájuk. Szerintem
eszükbe se jutna, hogy milyen dolgokból is lehetne pénzt csinálni, vagy hogy megélni. Ők elvannak.
Azér' vannak abba', amibe' vannak. Szóval meg is látszik rajtuk.” (Fiatal roma lány a Gábor Áron
utcából)
„- Hogy látja, aki nem él jól ebben az utcában, az miért nem él jól? Mert nem elég ügyes?
- Hát, csak az. Csak el kéne venni! Nincs vére! Megmeredt benne a vér!” (Idős oláh cigány a Gábor
Áron utcából)
Megjegyezzük, a szegények (etnikai identitástól függetlenül) maguk is úgy vélik, azoknak
nincsenek megélhetési gondjaik, akik ügyesek. Ennek az általánosan osztott véleménynek azonban
valószínűleg sokkal több köze van a magyar társadalom általános állapotához, mint az etnikai
határokhoz. A zenészekről az oláh cigányok azt gondolják, hogy „pökhendik”, lenézik a nem
muzsikus cigányokat és csak a maguk hasznát nézik. A „magyarokhoz húznak”. Azok kegyeit
keresték már régen is, amikor nekik zenéltek, és teszik ezt ma is a kisebbségi önkormányzaton
keresztül. Ezen kívül a jómódúaknak számító Gábor Áron utcaiak megvetően beszélnek a városi
slumok, mindenek előtt a Jókai tér „balhézós” cigányairól (akik között valójában romungrók és oláh
cigányok egyaránt vannak) és azokról, akik kizárólag a segélyekből próbálnak megélni. Ez azokra
37
is vonatkozik, akikkel rokoni kapcsolatban vannak. Bár a Gábor Áron utcai oláh cigány családok
külön zárványt alkottak a városon belül, tradicionális közösségük mára jelentősen megbomlott. Így
például a nyelvet már csak a legidősebbek értik, de beszélni már ők sem beszélik. A rokoni
kötelékek itt akkor erősebbek, ha a felek között a vérségi kapcsolatokon túl valamilyen gazdasági
együttműködés és ehhez kapcsolódó kölcsönös bizalom is társul. A közösséghez tartozás leginkább
a nagyobb ünnepek, családi események (temetés, keresztelő) alkalmával jut kifejezésre.
A két önmagában is tagolt etnikai közösség, a romungrók (az egykori zenészek és az iparosítás
idején betelepültek, illetve leszármazottjaik) és az oláh cigányok (erős tradicionális közösséggel
már nem jellemezhető tősgyökeres oláh cigányok, és betelepültek, illetve leszármazottjaik) közötti
etnikai határ – a legfiatalabb korosztályt leszámítva – azért erősödik meg, mert az
államszocializmus asszimilációs törekvéseinek jobban ellenálló, de annak hatására mégis csak
bomlásnak induló oláh cigány közösség és a szocializmus éveiben az integráció felé nagy utat
megtett romungrók, akik a rendszerváltással gyári munkásból, vagy rosszabb esetben hátrányos
helyzetűekből újra csak munkanélküli cigányok lettek, társadalmi helyzetüket tekintve az utóbbi két
évtizedben hirtelen túl közel kerültek egymáshoz. A különbségek hangoztatása teremti meg a
különállás, különbözés identitást meghatározó lehetőségét. A többségi társadalom persze ennek
ellenére sem korábban, sem most nem tesz különbséget. Jól érzékelteti ezt a szociális osztály
vezetőjének a városban élő cigány etnikai csoportok jelenlétére vonatkozó kérdésünkre, adott
válasza: „Hogy milyen cigányok? Itt olyan jámborak élnek.” Neki fogalma sem volt a cigányok
belső tagozódásáról.
Megélhetési módok a kazincbarcikai cigányok körében
A cigányok munkavállalási lehetőségét - mint általában mindenütt - Kazincbarcikán is behatárolja
jellemzően alacsony iskolai végzettségük és a velük szembeni erőteljes diszkrimináció. Ennek
megfelelően az utóbbi másfél évtizedben csak nagyon keveseknek sikerült elkerülniük a társadalmi
lecsúszást.
A zenész családok egy része már a nyolcvanas években elhagyta a várost, sokan Budapestre
költöztek, van, aki Hajdúszoboszlón folytatta a zenélést. Az itt maradtak közül már csak ketten
élnek kizárólag zenélésből. A többiek viszonylagos iskolázottságukra és élő inter-etnikus
kapcsolataikra támaszkodva olyan megélhetési stratégiát alkalmaznak, amelynek lényege a több
lábon állás. Az alkalmi – esküvőkön, ünnepi alkalmakkor, temetésen stb. – zenélés mellett a
viszonylag tehetősebbek kisebb cégeket alapítottak elsősorban a kereskedelemben és az
építőiparban (ruhabolt, háztartási, műszaki cikkek boltja, lakásfelújítás stb.). Az üzletekben, illetve
az építőipari vállalkozásaikban kevésbé jómódú rokonaikat foglalkoztatják. Emellett a cigány
kisebbségi önkormányzaton keresztül igyekeznek a városi közéletnek is a részeseivé válni. Ahogy a
kisebbségi önkormányzat elnöke fogalmazta: „rendszerváltáskor meghanyatlott ez a [zenész]
szakma. Akkor tértem át a kisebbségi politizálásra, az érdekképviseletre”. Az ötfős testületéből
négyen zenész családból származnak (és egymásnak rokonai), annak ellenére, hogy a helyi 3-6 ezer
fős cigányságon belül elenyésző a számuk, csupán néhány muzsikus család él már csak a városban.
A városi politizálás tiszteletdíjjal jár, de nem ennek, hanem sokkal inkább más cigány vezetőkkel, és
mindenek előtt a városi vezetéssel és hivatalnokokkal ápolt kapcsolatnak van jelentősége, amely
fontos társadalmi tőkét jelent. Terepmunkánk idején például a kisebbségi önkormányzat elnöke
éppen arról próbálta meggyőzni a városi döntéshozókat, hogy a Hámán Kató utcában található, üres,
felújításra szoruló önkormányzati lakások felújításának feladatát adják át a kisebbségi
önkormányzatnak, amely (cigány) építési vállalkozókkal szerződve olcsón vállalná a munkát.
A városban a leggazdagabbnak tekintett cigány család szintén a zenész családok közül került ki. Ők
a kilencvenes években kezdtek el piacokon árulni, majd saját állandó üzletet nyitottak a városban.
Ma a városi elit lakta Rózsadombon van a házuk. Példájuk azonban kivétel, a többi vállalkozó
rokon legfeljebb tisztes megélhetést tud magáénak. Mindazonáltal a rokoni szálakon alapuló
támogató kapcsolatháló a hajdan volt zenészek esetében viszonylag erősnek bizonyul és a
38
hagyományos foglalkozás eltűnésével is továbbél, egyfajta biztonsági hálóként működik, mely
biztosítja azt, hogy a közeli hozzátartozók ne kerüljenek kilátástalan helyzetbe, amennyiben
ideiglenesen elveszítik a megélhetés anyagi alapjait.
Az oláh cigányok azon része (mindenekelőtt, de nem kizárólag a Gábor Áron, Bükkalja utcaiak),
akik az államszocializmus kényszerei ellenére akár az ipari bérmunka mellett, akár helyette, tovább
tudták folyatni tradicionális jövedelemszerző tevékenységüket, szintén elkerülték a lecsúszást.
Megőrzött készségek és információs kapcsolatok révén sikeresen tudtak alkalmazkodni a
megváltozott gazdasági környezethez. Üzleti vállalkozásaik általában az adás-vételre épülnek. Nem
specializálódnak egyetlen termékre sem. Ha egy áru már nem hozza az elvárt hasznot, gyorsan
váltanak. Elsősorban a haszonszerzésen van a hangsúly. Kereskednek ruhával („butikos cuccokkal”,
használt gyerek ruhával), gyümölccsel, fával, fémmel, pehellyel. Kiterjedt, akár országhatárokon is
átnyúló kapcsolataik révén, szerzik információjukat arról, hol lehet valamit olcsón megvenni, és
üzleti-rokoni kapcsolataikat mobilizálják akkor is, amikor valamit el kívánnak adni. Sokuknak van
saját vagy bérelt lakásuk Budapesten, de vannak, akik részben külföldön élnek. Az üzletről
idegennek (még ha az egy széplelkű szociológus is) nem beszélnek. Ennek részben az üzleti siker
alapjául szolgáló kapcsolatok védelme az oka. Részben pedig az, hogy az adás-vétel gyakran nem
felel meg az adó-, vám- és egyéb előírásoknak.
Egy vállalkozó, nevezzük Lajosnak, tevékenységei az utóbbi pár évben: Lajos, gyakran
családtagjaival, évekkel ezelőtt lomtalanításokra járt Németországba. Volt lomtalanítási naptára,
amiben benne volt, hol és mikor lesznek lomtalanítások. Az értékesnek tűnő dolgokat (bármi volt is)
összeszedték és kocsival, utánfutóval hazahozták, majd értékesítették. Volt időszak, amikor Lajos és
élettársa lakást béreltek Németországban és onnan járták a telepeket. Egy alkalommal rengeteg
monitorhoz jutottak, amit aztán Magyarországra hoztak és eladtak egy ismerős használt-cikk
kereskedőnek. Egy németországi török üzletembertől Lajos rendszeresen nagy tételben vásárol
„butikos cuccokat”, amiket aztán értékesítenek itteni butikoknak, vagy nőrokonok eladják piacokon.
A családnak van egy számítástechnikai üzlete egy szoláriuma és egy takarítási vállalkozása, ahol
rokonokat és ismerősöket foglalkoztatnak.
Nagyon sokan „vasaznak”, gyűjtenek hulladék fémet. A szegényebbek kézzel, kiskocsival gyűjtik és
eladják a módosabbaknak, akik kisteherautóikkal el tudják vinni a több pénzt ajánló felvásárlóhoz.
Akinek van, furgonjával járja a környéket, vagy akár más megyéket. Egy időben Szlovákiába jártak
át vasazni, mert az ottani telepeken alacsonyabb volt a hulladék fém ára. A megvett fémet aztán
áthozták a határon és drágábban eladták a magyar átvevőknek. A fémkereskedés gyakran a legalitást
súroló tevékenység, nem mindig világos, hogy honnan is származik a fém. Akik nem foglalkoznak
vasazással, azok szerint a vasazók a fémet lopják, de legjobb esetben is felvásárolják olyanoktól,
akik lopják. Maguk a vasazók a hulladéktelepeket és bontásokat jelölik meg mint beszerzési forrást.
Akárhogy is van, az bizonyos, hogy a vasazást a városban cigány tevékenységnek tekintik. Némileg
hasonló a megítélése a fával való kereskedésnek. Sok cigánynak van „bárcája” az erdészettől. Ez
egy bizonyos mennyiségű fa kivágására, vagy hulladék fa (gally) gyűjtésére szóló engedély,
amelyet pénzért lehet megvenni. A begyűjtött gallyat vagy kivágott fát felaprítják és aztán a
Nyírségben faluról falura menve árulják, vagy a korszerűtlen városi lakótelepekre viszik eladni. A
bárcával való visszaélés könnyű (például többször is lehet vele fordulni) és sokan engedély nélkül is
vágnak ki fát. A nem cigány környezet ezeket a szabálytalanságokat a cigányoknak tulajdonítja („a
vas meg a fa jellemző, mer melyik cigány nem azzal foglalkozik? Meg hogy esetleg még mit
tolvajkodnak össze-vissza?”), miközben a tüzelőnek, vagy éppen a karácsonyfának való erdőből
való beszerzése általános, és igen elterjedt a környék falvaiban.
„Figyeljen ide, ott [a környék falvaiban] fát senki nem vesz! De a leggazdagabb se vásárol.
Kimegy, vág. ... Vagy vegyük a fenyőfát. Ha ezen a vidéken kimenne egy fenyőfát árusító zöldséges,
gondolja, hogy megélne? De én fogadok magával, ha Karácsony előtt egy héttel kiülünk egy
dombtetőre, nem is tudnánk megszámolni hány embert látnánk, hogy viszi haza keményen a
fenyőfát. ... A kereskedő egy fenyőt se tudna eladni Tardonán!” (Közrendvédelmi Alapítvány egy
tisztségviselője)
39
A városi slumokban élő családok túlnyomó többsége transzferjövedelemből és alkalmi, napszámos
vagy akár rendszeres, de általában feketén végzett munkával keresett jövedelemből, egy egészen kis
része pedig a gettók természetrajzából következően az elesettebb családok kihasználásából él. Az
egyetlen jelentős legális munkaadó, akire számíthatnak, az az önkormányzat, pontosabban annak a
közfoglalkoztatásért felelős cége, az Arborétum Kft. Az itt foglalkoztatottak (cigányok és nem
cigányok vegyesen) hat órában dolgoznak, általában a közterületeket takarítják, a városi parkokat
gondozzák. Alkalmi vagy idénymunkákat jellemzően a mezőgazdaságban (szüret, metszés,
szőlőkötözés, kapálás, gombaszedés) és az építőiparban találnak. A mezőgazdasági munkákért
kevesebbet fizetnek (például egy egész napos gombaszedéssel, amit teljesítményre mérnek, 1500 és
2500 forint között lehet keresni). Nők csak mezőgazdasági jellegű munkákra járnak. Az
építőiparban, ahol csak férfiak dolgoznak, valamivel jobban lehet keresni, 5000 forint körül van a
napi bér. A munkák szezonálisak, télen a mezőgazdaságban semmilyen munka nincs (kivéve az
aszúszőlő szedést) és az építőiparban is kevesebb munka akad. A munkavállalókat helyi, vagy más
városokból jövő munkaszervezők toborozzák. A helyi toborzók gyakran csak közvetítők, akik „a
vállalkozónak” szedik az embereket. Az alkalmi munkákhoz való hozzájutásban a kapcsolatoknak
nagyon jelentős szerepük van. Ha a vállalkozók toborzó emberei kapják a telefont, hogy ember kell,
azonnal szólnak ismerőseiknek, azok továbbadják az információt saját ismerőseiknek, rokonaiknak.
A hír, hogy munka van, így az ismerősi, rokoni rendszeren keresztül gyorsan elterjed, és amikor a
vállalkozó busza (vagy kisbusza, autói) megjelenik, már összegyűltek az emberek. A munkák
nagyfokú mobilitást igényelnek (van, hogy az ország másik végébe, vagy akár külföldre kell utazni
hetekre), nagyon rosszul fizetettek és a munkavállaló teljesen kiszolgáltatott. A munkásokat van
hogy csak késve, vagy egyáltalán nem fizetik ki. A szerencsésebbek mindig ugyanannak
vállalkozónak dolgoznak, így csökkentve a nemfizetés kockázatát. Ezek az alkalmi és napszámos
munkák nem etnikus megélhetési stratégiák, a slumokban élő, más lehetőségekkel nem rendelkező
cigányok és nem cigányok egyaránt vállalkoznak rá. Az őket alkalmi munkavállalói kiskönyvvel,
vagy anélkül, feketén foglalkoztató vállalkozók etnikai összetétele is vegyes. Ők maguk általában
csak alvállalkozók, vagy közvetítők.
40
II.2. Komló
II. 2.1. A város története röviden
Komló Baranya megye Pécs után legnagyobb városa 30 km-re fekszik a megye- és régiós
központtól. A város jelenlegi lélekszáma 27000 körül mozog, ami szerény, 10%-os népességcsökkenést
tükröz a rendszerváltás éveihez képest. Komló 1951 emelkedett városi rangra, 1954-ben
pedig hozzá csatoltak három környező falut: Mecsekjánosit, Mecsekfalut és Kisbattyánt. 5 évvel
később a szomszédos Mánfa is a város közigazgatási egységének részévé vált.
A településen már a múlt század végén megjelent a nagyüzemi bányaművelés36, de csak a 1920-as
évektől kezdett a bányászat az itt élők fontos megélhetési forrássává válni. Komló az 1940-es
években vált dominánsan bányásztelepüléssé - a háborús igények futatták fel a szénbánya
termelésének volumenét. 1930-ban a keresők fele, a közel 2200 lakosból 470 dolgozott a
bányászatban. A komlói bányászok sokáig megőrizték kétlaki életformájukat: dolgoztak a
bányában, de a háztartás többi tagja (illetve a bányászok fennmaradó szabadidejükben)
parasztgazdaságot vezetett, de legalábbis kiskertet művelt. (Kun, 1937) Ez nagyon fontos
tényezőnek bizonyult a város társadalomfejlődése szempontjából: a komlói bányászok jellemzően
(másokkal ellentétben), nem a munkáltatónak teljességgel kiszolgáltatott ipari proletárok, hanem a
helyhez, településhez több szálon is kötődő alkalmazottak voltak, kiknek megélhetését a több-lábon
állás jellemezte.
A második világháború végét követően a bányát azonnal államosították „A bánya minden formalitás
nélkül átment az új demokratikus állam tulajdonába” – fogalmaz cinikusan Moldova György a
városról írott könyvében. (Moldova, 1971 pp. 19) Ezt követően a termelés rohamosan zuhant, 1947-
ben a 4 évvel korábbinak a felét sem érte el. A bányász-létszám is erősen megcsappant a háború
után: egyrészt a tősgyökeres svábok kitelepítése miatt37, másrészt azért, mert a kétlaki bányászok
kiléptek és helyükre lasszóval kellett fogni az egészségtelen, veszélyes és rosszul fizetett munkára
embereket. 1946-ban négy sztrájk is volt, mely arra kényszerítette a bánya-vállalatot, hogy
valamelyest javítson a feltételeken és a bányászok jövedelmén. A munkát vállalók ezután sem
özönlöttek a bányába.
Komlót 1947-ben kezdték el fejleszteni, és egy évvel később jelentették be, hogy a város bányáiból
kitermelt szénből kohókokszot állítanak majd elő, hazánkban először, amely a Sztálinvárosi (ma
dunaújvárosi) Vasművet látja majd el, vagyis a „vas- és acél országa” presztízs-projektjének szerves
részévé vált a komlói bányászat. A gigantikus fejlesztés konkrét tervezése lassan haladt, súlyos
hiányosságokkal küzdött, az építkezések ütemterve gyakran nem volt összehangolva. Eredetileg
egyetlen akna (Kossuth) bővítését tervezték, de a fogyatkozó szénvagyon miatt végül régebbi aknák
újra-megnyitása (Anna) és új aknák feltárása (Béta és Zobák) mellett döntöttek. A bányák termelése
1952-ben még mindig jóval alatta maradt a tervezettnek, veszélyeztetve a vas-és acélgyártást, ezért
1953-ban a pártvezetés egy erős emberét, Rákosi bizalmi emberét, Vas Zoltánt küldte le Komlóra,
hogy „csináljon rendet”. A termelés valamelyest emelkedett, de még mindig az elvárt szint alatt
maradt. Egyrészt az elvárt termelési szint nem volt reális, másrészt a komlói bányászat súlyos
szakember- és munkaerőhiánnyal küzdött: a régi bányászok egy jelentős része már nem élt Komlón,
új szakemberek képzése pedig időigényes volt. A krónikus munkaerő-hiány miatt szinte bárkit
felvettek a bányához, nem kellett hozzá végzettség sem, a jövedelmek viszont nem emelkedtek, és
nem ellensúlyozták a várható egészségkárosodást, a munka veszélyességét, és a fizikai nehézségét.
Az 50-es években foglyokat is telepítettek Komlóra, ezzel növelve a hadra fogható munkások
36 Engel Adolf nevéhez fűződik a komlói bányászat beindulása.
37 Komlón és a környező sváb falvakban (Mecsekjánosi, Véménd, Hidas, Mecsek nádasd) a háború éveiben támogatást
élvezett a Volksbund; egyes források szerint csak Komlón 70-80 család lépett be kötelékébe. A háború utáni
kitelepítések tehát hamar megkezdődtek a dominánsan sváb településen. A svábok helyére csallóközi, székely és
csángó magyarokat telepítettek.
41
számát. Ezen fejlemények ismeretében nem kell csodálkoznunk azon, hogy a termelés minősége
rohamosan zuhant.
Az 1956-ig tartó időszakot tehát a bánya erőltetett kiaknázása, a biztonsági és technológia feltételek
hiánya, az erőszakos és a körülményekre fittyet hányó, kizsákmányoló bányaművelés, valamint a
településen korábban jelen levő minden egyéb tevékenység leépülése jellemezte. A lakosság nagyon
rövid időn belül kicserélődött: az itt élő svábok egy jelentős részét kitelepítették, sokan önkéntesen
elköltöztek, a korábban működő parasztgazdaságok megszűntek. Minden a bányáról szólt ekkor
(végső soron később) is.
1956 után viszont jelentősen javultak a feltételek: nőttek a bányász-fizetések, fokozták a gépesítést,
javították a munka-biztonsági feltételeket, feltöltötték a munkáslétszámot és magas színvonalú
ellátást biztosítottak a város lakói számára, elkezdtek lakóházak épülni, hogy a bánya alkalmazottai
saját lakásukban lakhassanak, ne pedig ideiglenes barakkokban kialakított munkásszállókban
aludjanak. A ’60-as ’70-es évekre Komlón viszonylag kedvező feltételek mellett lehetett dolgozni, a
városban pedig élni, az ország többi részéhez viszonyítva.
A népesség számának változásai is jól tükrözi ezt a folyamatot: két évtized alatt a város lakossága
megsokszorozódott: 1949-ben, a falvakkal történt egyesítést követően 5800 ember élt Komlón,
1960-ban már 23600 volt a lakosság száma, de egészen 1980-ig érződött a növekedés, mikor is
közel 30000 fővel elérte a csúcsát.
Az 1956 utáni fejlődés azonban szakaszos volt, a bányászat fejlesztésének sikereit és kudarcait és
ezek következtében előállt munkaerőigényt képezte le. A fénykor a 60-as években volt, amikor
széntermelés 4000-4500 kt/év volt. A termelés a hetvenes évek első felében 3000 kt/ év szintre esett
vissza. Ezt a szintet tartották 1982-ig. Két évvel később a Kossuth- és a Béta aknákat kimerülés és a
termelés növekvő veszélyessége miatt be is kellett zárni.
A 60-as és 70-es években nem csupán a bányászat fejlődött ütemesen, de más iparágak is
megtelepültek, elsősorban a bányászok feleségeinek foglalkoztatását célozva. Komoly könnyűipar
épült ki: a legnagyobb vállalat a Carbon, mely bútorgyártással, cipőkészítéssel és ruhagyártással
foglalkozott, és amely egymaga 2000 embernek, főképp nőknek adott munkát. Termékei
legfontosabb felvevőpiaca a Szovjetunió volt. A városban telepedett meg a Sophianea dohánygyára
is. A gazdaság és foglalkoztatás szempontjából komoly üzem volt a fentieken túl a kőbánya és a
MOM üzeme.
A nyolcvanas évek új fejezetet nyitott Komló életében: ekkor még virágzott a város, de a bányászat
komoly válaszút elé került: vagy nagyon komoly beruházások árán modernizálni tudják a termelést,
vagy a veszélyesség (metán-gáz és robbanásveszély)38 miatt ellehetetlenül a szénvagyon
kiaknázása. Erre a dilemmára volt hivatott válaszolni a Mecseki Szénbányák úgynevezett „Liászprogram”-
ja, mely 1982-ben indult be. A program lényege a Zobák akna fejlesztése újabb, és
mélyebb (IV-X szint) szintek feltárásával, mely elkerülhetetlenné tette a nagyon jelentős
technológiai és biztonságtechnikai fejlesztéseket. A fejlesztés nehezen és lassan haladt legfőképp az
akna különösen veszélyes volta miatt. (Iván, Fazekas 1984).
A munkaerő toborzás utolsó nagy hulláma is ekkor történt: toborzó csapatok az ország különböző
területein hirdették a komlói bányát. Legtöbben a Nyírségből és az akkor már leépülőben levő
észak-magyarországi bányaterületekről érkeztek (Fejér és BAZ megye), de még határon túlról is
csábítottak embereket: a magas fizetés, a jövedelmező pótlékok, a program keretében újonnan épülő
lakótelepen önrész nélkül hozzáférhető lakások kompenzálták az átlagosnál veszélyesebb Zobák
aknai munkát.
38 A komlói szénbánya és ezen belül is a Zobák akna III (legmagasabb) sújtólég-veszélyességi fokozatú bányának
minősült a magas metángáz koncentráció és robbanásveszély miatt. A bányabalesetek rendszeresek voltak: 1985 és
1999 között évi 40-110 szerencsétlenséget regisztráltak. Minden évben voltak halálos áldozatai is a bányának, de
egy-egy nagyobb szerencsétlenség akár 5-10 embert is elragadott: 1973: 11, 1974: 10, 1978: 9, 1983: 9, 1983: 5,
1984:5, 1991: 9 bányász vesztette életét munka közben.
42
„A hatalmas erőfeszítések árán megvalósult jelentős műszaki fejlesztéssel sem lehetett elérni a
szükséges fordulatot a mecseki termelési technológiában.” (Bíró, 2004). A nyolcvanas évek végére
kiderült, hogy a Liász Program nem váltja be a hozzá fűzött reményeket – több bányaszerencsétlenség
és külső körülmény (i.e. a biztonsági költségek tervezetthez viszonyítva
négyszeresére emelkedtek, közterhek emelkedése, bérek terheinek emelkedés, anyagára
növekedése) következtében a termelés és a foglalkoztatottak száma folyamatosan csökkent. A
foglalkoztatás leépülését az alábbi tábla érzékletesen mutatja:
7. tábla. Komlói bányákban foglalkoztatottak számának alakulása 1985-2000:
1985 4400
1987 4000
1989 3100
1991 2800
1993 2000
1996 1800
1998 1450
1999 1000
2000 0
forrás: Bíró, 2004
Ezzel együtt a rendszerváltás csak fokozatosan éreztette hatását, mivel a bánya bezárások
fokozatosak voltak és elég sokáig úgy tűnt, hogy a legnagyobb és legmodernebb bánya, a Zobák
akna még ha nem is az eredetileg megálmodott termelési volumennel, de még hosszú évtizedekig
működtethető, mert olyan jó minőségű és nagy mennyiségű szenet rejt, amely piaci körülmények
között is rentábilis bányaművelést engedhet meg. Csak a 90-es évek közepére vált nyilvánvalóvá,
hogy ez az elképzelés nem reális39, a komlói bányászatot teljesen le kell építeni.
II.2. 2.A város jelene: társadalmi állapotrajz – területi tagozódás.
A város gazdasága, foglalkoztatottság
A fenti rövid történeti összefoglalóból is egyértelművé vált, hogy a kutatásunk második terepét is a
szervetlen szocialista városfejlődés, mesterségesen erőltetett iparfejlesztés és mindennek
következtében szervetlenül, rövid idő alatt kialakuló városi társadalom jellemzi. Kazincbarcikához
viszonyítva azonban több meghatározó eltérés is fellelhető. Az egyik, hogy Komló gazdasága egy
már korábban jelen lévő, sőt a város identitását és jellegét már a háború előtt is meghatározó
iparághoz, nevezetesen a bányászathoz kötődik, tehát Kazincbarcikával szemben egy szervesen
jelenlévő ipar erőltetett fejlesztése zajlott le. A másik fontos különbség a város szakaszos fejlesztése
volt: Komlón a bányafejlesztésekhez köthető szakaszok jellemzik a város társadalmának bővülését,
és ezek a szakaszok némileg elnyújtották az erőltetett bővülést: míg Barcikán 2 évtizeden belül
majdnem megkilencszereződött a népesség, Komló még a 80-as években is bővült és a lakosság
növekedés itt ’csupán’ ötszörös volt.
39 A helyiek között ma is sokan megkérdőjelezik, hogy a komlói szénbánya bezárása szükséges volt-e. Azt állítják, hogy
olyan jó minőségű szenet adott, hogy újra meg kellene fontolni a bányák megnyitását „Komlónak nagyon jó szene
van. És óriási mennyiség van még itt. Most ez megint eléggé homályos, és sehol nem mondták még meg, hogy miért
kellett bezárni. Kétségtelen, hogy magas volt az önköltsége, a mai energia árak mellett elég rejtélyes az, hogy ennek
bizonyára van valami oka, amiről nem tudok. Nagy mennyiségű szén van még. Óriási mennyiség.” (helyi
városvezető)
43
8. tábla: a két város lakosságának alakulása 1949 és 2001 között
1949 1960 1980 2001 2008
Komló 5 812 23 588 29 096 27 135 26 210
Kazincbarcika 3 846 14 208 34 172 32 962 30 185
Forrás: KSH (2008)
Komló városának társadalmát munkaerő-piaci szempontból néhány fontos tényező határozza meg.
Az egyik ilyen, hogy a városi társadalom meghatározó rétege (a korábban) a bányában dolgozók
illetve a bányát kiszolgáló üzemek fizikai munkásai. Már a puszta statisztikai adatok is
rávilágítanak arra, hogy az országosnál, de különösen a városi lakossággal összehasonlítva a komlói
felnőtt lakosság iskolai végzettsége alacsony, meghatározó az érettségivel nem, csupán általános
iskolai vagy szakmunkás végzettséggel rendelkezők aránya a városban és domináns a fizikai
munkások jelenléte. A foglalkoztatottak nem egészen 1%-a dolgozik a mezőgazdaságban, 45%-a az
iparban és 54%-a a szogláltatási szektorban.
A másik fontos tényező a bányászat és az ipar fokozatos leépülése, különösen, más szocialista
iparvárosokhoz hasonlítva. Az utolsó és egyben legnagyobb bányát (Zobák akna) csak 2000-ben,
tehát 11 évvel a rendszerváltás után zárták be, addig sokaknak nyújtott foglalkoztatást és
megélhetést. A kilencvenes évek közepén 2000, de még 1999-ben is 1000 főt foglalkoztatott. Az is
fontos tény, hogy a bányászat és rá települő ipar visszaszorulása nem járt együtt gazdasági
szerkezetváltással: vagyis nem épültek ki jelentősebb új iparágak és foglalkoztatók, sőt a korábban
számottevő könnyűipar is leépült a felvevőpiac (szocialista blokk országai) bezárulásával. A bányák
annyira elsőrendű és szinte kizárólagos terepei voltak a foglalkoztatásnak, hogy ezek bezárása után
a helyi gazdaság nem tudott adaptálódni a megváltozott viszonyokhoz. Mindezt tetézte, hogy a
helyi gazdaságpolitika is elsősorban a bányászok elhelyezésével és ellátásának biztosításával
foglalkozott és kevésbé törődött azzal, hogy ütőképes stratégiát alakítson ki a mára egyre
meghatározóbb nem-bányász munkaerő foglalkoztatására vonatkozóan.
A bányászok ellátásnak biztosítására több eszközt dolgoztak ki. Ezek közül a legfontosabb a
’bányászok egészségkárosodási járadéka’ volt, amely a minimálnyugdíj háromszorosát, vagyis
tisztes életfogytig tartó jövedelmet jelentett.40 A járadékra való jogosultság feltétele az volt, hogy ’a
bányásznak meglegyen a 4000 műszakja’. „Mert ugye voltak aktív korúak, fiatalok és még tudtak
dolgozni, és ezekkel általában az történt, hogy ha megvolt a kellő szolgálati idejük, a jogviszonyuk,
akkor őbelőlük lett a károsodási járadékos. […] Ez nem rokkantnyugdíj, ez a bányászok
egészségkárosodási járadéka. […] Tehát a bányabezárást megérezte a város, de most csak a
gazdasági válságnak sokkal mélyebb a hatása, mint a bányabezárásoknál, mert [akkor] megpróbált
az ország valami kimenetet ezeknek az embereknek biztosítani.” (Munkaügy Központ munkatársa)
A másik kiút a rokkanttá nyilvánítás: a 1990-es években – mint az ország ipari területein általában –
roppant mód megnőtt a rokkantnyugdíjasok száma. Ez az előző ellátási formához képest jóval
kedvezőtlenebb, de kétségtelen előnye, hogy nem feltétele a ledolgozott jelentős műszakszám,
„csupán” egy orvosi papír, amit nyilván nem nehéz olyan helyen szerezni, ahol a bányában
dolgozók meghatározó része a szilikózis különböző fázisában szenved.
Az egészségkárosodási járadékban illetve rokkantnyugdíj ellátásban részesülők további munkát is
vállalhattak, igaz csökkentett terheléssel és munkaidővel. A rendszerváltást követően a városba
települő cégek erre a csökkentett munkaképességű munkás-rétegre építettek és kihasználták az ilyen
foglalkoztatás után igénybe vehető igen jelentős munkaerő-piaci támogatásokat. „Tehát nálunk
lassan nincs is olyan munkaerőigény bejelentés, amely nem a megváltozott munkaképességűekre
irányul. Mert ezeket [a cégek] a kedvezményeket igénybe tudják venni”(Munkaügy Központ
munkatársa).
40 Érdekes, hogy ugyan a másik terepünkön is jelentős bánya-bezárások voltak, itt egyetlen interjúalanyunk sem
említette ezt az ellátási formát. Ennek oka lehet az is, hogy a barcikai városvezetés nem helyezett különösebb
hangsúlyt a bányászok munkanélküliségére, ott ugyanis a munkás-elit a vegyiparban volt foglalkoztatott.
44
A munkájukat veszített bányászok ellátására való fókuszálás, valamint az elmúlt két-három
évtizedben a munkaerőpiacra került munkaképes korú, de alacsony végzettséggel rendelkező
népesség foglalkoztatására vonatkozó stratégia hiánya miatt mára a város lakosságának egy
meghatározó része tartós munkanélküli. A legfőbb foglalkoztató a közszolgáltatást biztosító állami
szervezetek (önkormányzat és annak szociális és oktatási intézményei), valamint a
közfoglalkoztatást. Piaci cégek foglalkoztatási potenciálja alacsony, csupán néhány cég működik
100-200 száz fős foglalkoztatotti létszámmal41. A megváltozott helyzetet és az ahhoz való
alkalmazkodás hiányát jól leírja a város egyik cégének vezetője: ”Most nagyon nagy a ciki […]
Pécsnek volt uránbányája és itt nyilván a szén. Mind a kettő az országban egyedül. Nem is volt a
megye vezetésének különösebb indítéka arra, hogy itt egyéb dologért küzdjön […] jól megéltünk az
uránból, a szénből, hogy kimondjam a lényegét. Na már most, amikor ennek fuccs lett, el lehet
képzelni […] annyira leültünk, minekutána nem több lábon álltunk. Ennek a kettőnek a vonzása
több mint 100 ezer embert érintett. Csak amikor mind a kettő bezárt, nagyon nagy a probléma ám.
Itt ezt […] helyettesíteni… van egy-két vállalkozás, ami maximum 200 fős, tudnék ilyet talán 5-öt
elsorolni. Azt az űrt betölteni, nyilvánvaló az nem működik.” (Önkormányzati hivatal-vezető)
A munkanélküliségből a szakképzett munkavállalók elvándorlással tudtak kitörni: a bányajáradékra
jogosultságot nem szerző szakképzett bányászok kollektív módon kaptak munkát külföldön,
elsősorban Spanyolországban. „Vannak, akik kimentek Spanyolországba, elég sokan mentek ki
bányába dolgozni. […] Szervezett keretek között folyik. Szállás, mindent biztosítanak, a családot is
ki lehet vinni.„ Arra vonatkozóan sajnos nincs megbízható információ, hogy ezt a lehetőséget hány
ember használta ki, de több interjúalanyunk egymástól függetlenül százas (100-400) nagyságrendet
becsült. Tudjuk azt is, hogy különösen egy városrészben, a 80-as években a Liász program
keretében felépült Körtvélyesen jellemző a külföldi munkavállalás, hiszen itt kaptak lakást azok a
bányászok, akik a 80-as években a Zobák akna bővítése kapcsán költöztek Komlóra, és így nem
dolgozhattak eleget ahhoz, hogy jogosulttá váljanak a bányászok egészségkárosodási járadékára. A
szervezett külföldi munkavállalás előnye az is, hogy a távolban ledolgozott bányaműszakokat
figyelembe veszik a járadék számításakor.
Egy másik kiút, – elsősorban a magasabb iskolázottságú szakmunkások számára - a városon kívüli,
többnyire pécsi munkavállalás. Nagyon jelentős az ingázó munkavállalók száma (a
foglalkoztatottak 31%-a a városon kívüli munkahelyen dolgozik a KSH népszámlálási adatai
szerint). A korábban a bányában dolgozó szakmunkások (lakatos, gépész, hegesztő, ács stb.) el
tudtak helyezkedni pécsi cégeknél, vagy önálló iparosként teremtik meg a megélhetésüket.
Az igazi sokk, amely máig feloldatlan maradt, a város jelentős tömegeit jelentő alacsony
iskolázottságú népességet érintette: „[korábban] a bánya felszívta az alacsony iskolázottságúakat
is. És ugye el tudtak helyezkedni a cigányok is […] segédvájárként, csillésként, mert ehhez a
munkához nem kellett különösebb végzettség. Most igazából ők vannak a legnagyobb bajban, mert
ezeknek nincs semmi, tulajdonképpen.„(MK) Tehát nem telepedett meg itt olyan cég, amely
alacsony képzettségű munkaerőt kívánt/tudott foglalkoztatni, de mivel ezen a területen a
mezőgazdaság sosem virágzott „Komlón nincsen még fekete munka se.” (önkormányzat szociális
osztálya). A város szegényei számára a távoli építkezéseken adódó alkalmi munkán kívül a
közfoglalkoztatás jelent reális, ám nem valós alternatívát a segélyezetti léthez képest.
A városban 2008-ban bevezetett ’Út a munkához’ program igen jelentős létszámban foglalkoztat
közcélú munkásokat. A program keretében nem csupán a gettósodó városrészek munkaképes korú
lakosai jutnak legalább 3 hónapra munkához, de a képzettek, avagy pályakezdő fiatalok is. 2009
áprilisában a Munkaügyi Központ 2324 regisztrált álláskeresőt tartott nyilván. (ÁFSZ, 2009) A
41 KŐKA Kft – kőbányászat (~100 alkalmazott) MOM Faktor gép- szerszámgyártás 100+ foglalkoztatott; RATI
Autóipari beszállító: műanyag autóalkatrészek, a Suzuki és az Audi beszállítója 100+ foglalkoztatott; szélerőmű
alkatrész-gyár ~100 foglalkoztatott, malomipari berendezéseket gyártó cég; ruhaipari cégek: Pier, BellMode
megváltozott munkaképességűeket foglalkoztat, valamint a kereskedelmi egységek (TESCO, Coop, Lidl, DM
etc.),valamint a vendékládát (Sikonda Termálfürdő és Hotel).
45
munkanélküliek között kiugróan magas az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők száma, 885
főnek legfeljebb általános iskolai végezettsége van (Munkaügyi Központ 2009-es adatai) és sok az
általános iskolát sem befejezett ember. Ezek egy része idősebb, a bányában vagy ahhoz kapcsolódó
üzemekben dolgozó, ám bányajáradékra nem jogosult ember. Az alacsony iskolai végzettségű
munkanélküliek között azonban sok fiatalt is találunk. Egy önálló kutatás tárgya lehetne, hogy
hogyan lehetséges, hogy a rendszerváltás óta ilyen tömeges az általános iskolát el nem végzett
fiatalok száma a városban.
Az önkormányzat az ’Út a munkához’ program keretében közfoglalkoztatási tervet készített,
melyből kiderül, hogy a rendelkezési állási támogatásra (RÁT) jogosult munkanélküliek száma
1280 fő. Ebből közcélú munkán foglalkoztatott 780 fő. A RÁT-osok közül 71 embernek nincs meg
még az általános iskolai végzettsége sem, jelentős többségük azonban 8 általános iskolai (462 fő)
illetve szakképzettséggel (447 fő) rendelkezik. A 780 közfoglalkoztatásban résztvevő ember elsöprő
többsége (654 fő) közterületi segédmunkát lát el, vagyis a klasszikus közmunkát végzi: utcaseprés,
parkgondozás, csatornatisztítás, járdák rendben tartása. A fenti munkakörön kívül 20-25 ember
végez egyenként takarítás, szociális kisegítő és adminisztrátori munkát.42
Területi tagozódás
Komló városát – földrajzi adottságai, valamint a településfejlesztés szakaszossága, hirtelensége és a
várostervezés hiánya miatt – nagyon erős területi szegmentálódás jellemzi. A dombok és völgyek
szabdalta városban az egymástól elkülönülő, a dombok tetejére épült lakótelepek hamar
szembetűnnek még egy távolról érkező ismeretlennek is. A helyiek így szokták jellemezni
büszkeséggel városukat: „Olyan gyönyörű, 7 dombra épült, mint Róma.” A város földrajzi
szerkezetét talán egy kollégánk alábbi megjegyzése teszi képszerűvé „olyan ez a város, mintha a
tervezői a szép kilátásra optimalizáltak volna”. A várost alkotó dombok tetején, egymástól távol és
nehezen megközelíthetően épültek fel a lakótelepek, a völgyek pedig – kivéve a város centrumát
alkotó központi völgyet - zöldek maradtak. A dombtetőkre épülő lakótelepek racionalitása nem a
szép kilátásban, hanem abban rejlik, hogy a város központi völgyébe települt szénosztályozó és
erőmű füstjét, porát és egyéb káros kibocsátását így lehetett a lakóterületeken minimalizálni. A
városrészek egymástól messze, elkülönülten találhatóak, főképp, hogy máig fennmaradtak olyan
településrészek, sőt zárványok is, amelyek a központtól nagyon messze az erdőben, egy-egy
korábbi bánya bejáratánál épültek (Gesztenyés, 3-as akna, Határtető). Jól jellemzi az alábbi idézet a
város egészének szerkezetét: „…az ország minden részéből [jöttek ide munkások]. Azoknak épültek
a lakások. Orrba-szájba. Meg is látszik, eszetlenül…. Vass Zoltán [Rákosi komlói megbízottja]
mondta azt, hogy a bányásznak munkahely kell, ahol dolgozik, kocsma, ahol iszik, fodrász, ahol
vágatja a haját, meg ahol alszik a felesége. Na és akkor ennyi lakóház lett kijelölve, itt lesz a
kocsma, a fodrász. Ez így zajlott annak idején. Nem ám, építész meg terv.” (Önkormányzati hivatalvezető)
A ’jómódúak’ területileg elkülönülten élnek, elsősorban Dávidföldön, ami talán az egyetlen családi
kertes házas terület a városban. A városiak zöme ezzel szemben lakótelepeken él, amelyek között
szubjektív, presztízsbeli és objektív, minőségi különbségek vannak. A ’legjobb’ lakótelep, ahol a
városi ’középosztály’ él, a 70-es években épült Szilvási rész. Itt a távfűtés miatt magasak a
rezsiköltségek, így akik nem tudták ezeket a költségeket fedezni, elköltöztek. A Körtvélyesi
városrész munkásnegyed, a nyolcvanas évek második felében kezdett épülni, amikor a bánya új
munkaerőt toborzott a „Liász program” keretében tervezett bővítéshez szerte az országból. A
beköltözők számára készült ez az új lakótelep az 1980-as évek közepén - második felében, amely
végül a bányaleépítések nyomán félkész torzó maradt. Ez a városrész a központtól – és minden
egyéb városrésztől – távoli mezőn található. A 90-es évek közepétől gyors romlás jellemezte, mivel
a lakásokat súlyos hitelekkel terhelten vásárolták meg, amelyet a munkahely elvesztését követően
sokan nem tudtak fizetni. A lakásárak zuhanni kezdtek (rövid időn belül az eredeti felére estek
vissza), a lakosság gyorsan cserélődött. A 2000-es évekre azonban sikerült konszolidálni ezt a
42 Az adatokat az önkormányzat és a munkaügyi központ bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönjük.
46
lakótelepet, a most itt lakók társadalmi összetétele vegyes: egy részük Pécsről költözött ide az
alacsony lakásárak miatt, de most is oda jár dolgozni (gyakori és direkt buszjárat van Körtvélyes
Pécs között) és egyéb napi kapcsolatai is oda kötik, egy másik részük bányajáradékos. Élnek itt
munkanélküliek, akik alkalmi munkákból és transzferjövedelmekből tartják fenn magukat, és élnek
itt a városban dolgozó közalkalmazottak is. Korábban sok roma is lakott itt, olyanok, akik
másokhoz hasonlóan a bánya toborzására jöttek ide, de mára nagyon kevesen maradtak.
A város szegényebb, de konszolidált része a Kökönyös, ahol a hatvanas években épült
négyemeletes téglaházak dominálják a látképet. A Kökönyös munkásnegyed volt, ma is ez
határozza meg e városrész társadalmi összetételét: elsősorban nyugdíjasok és munkások lakják. A
város szegényei koncentráltan élnek alapvetően egy területen, az úgynevezett Kenderföldi
városrészben. Ez a város központjában található városrész az elsők között (ötvenes években) épült,
ezért az itteni lakásokat kisebb méret és szobaszám és alacsonyabb komfortfokozat jellemezi. Ide az
addig ideiglenesen barakkokban élő bányászokat és családjaikat költöztették, a lakáshiány miatt
nem ritkán több családot is egyetlen lakásba. Akkoriban magas presztizsű városrésznek számított,
és mindaddig az is maradt, amíg a kilencvenes években el nem kezdett a városrészen belül egy
szociális és etnikai gettó - a Kazinczy utca és közvetlen környéke - kialakulni. A tanács ugyanis ide
költöztette a Béta telep felszámolását követően az addig telepi körülmények között élő cigányok
zömét. A költözés viszonylag rövid időn belül és koncentráltan zajlott le, így elkerülhetetlen volt a
városrész lecsúszása, az addig ott lakók elmenekülése. Ebben a folyamatban a városvezetés is
tevőleges szerepet vállalt: egyrészt a korábban az erdő szélén kunyhókban és kalyibákban lakó
cigányok tömeges és koncentrált beköltöztetésével, másrészt azzal, hogy a tanács piaci áron
megvásárolta a Kazinczy utcából elköltözni szándékozók lakásait. Ezeket a lakásokat később
önkormányzati bérlakásként hasznosították. „a 90-es években, hál istennek azoktól a Tanács volt
olyan rendes, hogy piaci áron visszavásárolták [a lakásukat] és el tudott menekülni a magyar
lakosság. Mert, ahova egy cigány család beköltözött, ahol cigány szomszédja lett, ott a lakások
elvesztették az értéküket, mert oda magyar család már nem megy, nem tudták volna eladni. Semmi
pénzért. És az önkormányzat megvette és betelepítette a cigány lakosságot.” (idősebb
önkormányzati tisztviselő). Mára egy klasszikus városi szociális és etnikai slum jött létre, ahol
halmozódnak a szegénységből, kirekesztettségből és kilátástalanságból adódó deviáns jelenségek
(erőszak, kriminalitás, alkoholizmus, családok szétesése, állami transzferektől való függőség stb.).
Itt nem csupán a kirekesztetett és munkanélküli romák és ’elcigányosodott’ magyarok laknak, de
talán nem véletlenül itt található a hajléktalanszálló, a felnőtté vált állami gondozottak számára
épült Fecske-ház, a szociális otthon, valamint több lakásotthon.
Van azonban a városnak még ennél is rosszabb része, ezt pedig az úgynevezett Sportvölgy. Ez a
városrész a város bevezető útjáról közelíthető meg. Ma csupán néhány barakk áll itt, amely ugyan
átesett névleges felújításon (egy nagyon jelentős költségvetésű célzott támogatási program
keretében) de még egy hozzá nem értő szem is azonnal láthatja, hogy az 50-60 éves már akkor is
ideiglenesnek épült épületeket lebontani kellett volna, mert felújítani nem lehet. Ez a terület már a
hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején is a kirekesztés terepe volt, itt utaltak ki
szükséglakásokat a városi társadalom peremére szorult családoknak. Igaz, akkor még sokkal többen
„körülbelül háromszázan, köztük száz gyerek” (Moldova, 1973) laktak itt, embertelen körülmények
között: „A mindent elborító szeméttengerben tíz-tizenkét ház lapul meg. …A szemetet ledöntik a
domb szélére, néha hetekig nem jön érte senki … Huszonhat család jár egyetlen szabad vécére….A
házak között fedetlen földes gödörben folyik végig a szennyvíz…A házak fala ma is átfűthetetlenül
nedves, olvadásnál átfut rajta a hegyoldalról lerohanó víz” (Moldova 1973). A városnak ez a
területe ma is a társadalmi lecsúszás ’végállomását’ jelenti: innen már nincs lejjebb. A körülmények
ma is embertelenek, igaz a 10-12 épületből már csak 2-3 maradt meg: a 6-8 egy-szobás ’lakás’-t egy
barakkban egyetlen fürdőszoba ’szolgálja ki’. Az épület maga pozdorjából/fából épült és 50-60
éves. Voltak ugyan kísérletek a felújításukra, legutóbb 2007-ben, mikor erre a célra lehetett pályázat
útján pénzt szerezni, miközben mindenki tudta, hogy ezeket legfeljebb lebontani érdemes. A
felújításra szánt pénz ’hasznosult’, de ez az épületeken egy évvel a ’felújítás’ után egyáltalán nem
47
látszik meg. Szállásfalu egy másik hasonló jellegű és történetű terület, amely a várostól kicsit
távolabb, Sportvölgy felett a dombtetőn helyezkedik el. A két hasonló történetű terület ugyanakkor
alapvetően különbözik: Szállásfalun a lakáskörülmények szegényes volta ellenére az emberi
viszonyok sokkal elfogadhatóbbak: ez itt egy néhány családból álló közösségnek tűnő kis zárvány,
ahol a körülményekhez képest jól érzik magukat az ott lakók, és állítják, hogy nem szívesen
költöznének innen el. A Sportvölgy ezzel szemben olyan szegregátum ahová senki sem a saját
jószántából költözött és ahol a félelem, a kilátástalanság, az alkohol és a pszichés betegségek
uralják a mindennapokat.
A városból sokan elköltöztek (20 év alatt 10%-kal csökkent a lakosság), a bányák bezárásával, a
munkavállalás ellehetetlenülésével, aki csak tehette – főként a 80-as években beköltözők –
elmentek. Sokan költöztek falura az alacsonyabb lakhatási és megélhetési költségek reményében. A
városból elköltözni, de a városi élet költségeit viselni nem tudó emberek, családok közül sokan azt a
megoldást választották, hogy kiköltöztek a város környéki dombokon, hegyekben található víkendházakba.
Ezekben a házakban ugyan – a villany kivételével - nincsenek közüzemek, téliesíteni is
kell őket, sokuknak nehéz a megközelítése, de a minimális költségek miatt fontos alternatíváját
jelentik a városi lakhatásnak. Ezeket a víkendházas körzeteket a város perifériáján minden irányban
megtaláljuk. Sokan laknak itt állandóan, vagy időszakosan, adat számukról azonban nem áll
rendelkezésre, hiszen többségük hivatalosan nem szolgálhat állandó lakhelyként. A város szociális
gondozó szolgálatai ugyanakkor ugyanúgy ellátják ezeket a területeket is: pontosan tudják, hogy kik
és milyen körülmények között laknak itt, és maguk is sokszor úgy gondolják, hogy a fennálló
alternatívák közül ez a legjobb választás.
II.2.3. Komlói szegények
E fejezet bevezetőjében megismételjük módszertani fejezetünk egy állítását: kutatásunk alanyait
„nem a jövedelmi szegénység, hanem számos, a szegénységgel együtt járó jelenség együttes
számbavétele: munkanélküliség, lakóhelyi környezet, családméret, megélhetési források típusai” –
alapján definiáltuk.
A másik terepünkhöz hasonlóan ebben a városban is nagyon jelentős a szegények száma és aránya.
A bányászat és a könnyűipar felvevőpiacainak beszűkülésével és ezen iparágak felbomlásával
beköszönő tartósnak bizonyuló munkanélküliség az elsőrendű ok, amely súlyosan csökkentette a
munkajövedelmekből élők számát a városban. Az, hogy a város társadalma nem szegényedett el
végletesen két tényezőnek köszönhető: egyrészt annak, hogy a munkahelyek leépítése fokozatos
volt és egy egész évtized alatt zajlott le (8. tábla), másrészt annak, hogy a rendszerváltást követő
évtizedben a város és bányavezetés hallatlan erőfeszítéssel lobbizott annak érdekében, hogy a
felszámolandó bányákból elbocsátott munkásoknak valamilyen biztos megélhetési forrást alkudjon
ki. Mint korábban írtuk, ebben meghatározó szerepe volt a „bányászok egészségkárosodási’
járadékának, amely a mai napig fontos jövedelem-forrás. „Tudja, mi a helyzet itt: azok a bányászok,
akiket eltettek járadékra, ezek […] viszonylag fiatal embereket érintettek ezek a gyerekeiket,
unokáikat tudják még dotálni. Akkor lesz nagy baj, amikor ezek kiöregednek, elhaláloznak”
(önkormányzati hivatalnok).
A városban élő kicsit több mint 26000 emberből 18183 munkaképes korú. A Munkaügyi Központ
becslése szerint a munkaképes korú népesség csupán fele 9747 fő gazdaságilag aktív.43 Ez a városi
viszonylatban magas arány azt jelenti, hogy több mint 9000 munkaképes korú felnőtt járadékból és
korengedményes- illetve rokkantnyugdíjból él Komlón.
A 9747 emberből további körülbelül 2500 munkanélküli, kiknek 25-30%-a (6-700 fő) tartósan
munkanélküli. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a munkanélküliek átlagos iskolai végzettsége
alacsony, 500 olyan munkanélküli van, akinek nincs meg az általános iskolai végzettsége sem. Ezek
a számok önmagukban is azt mutatják, hogy Komló lakosságának egy meghatározó része szegény,
43 a helyi Munkaügy Központ által átadott adatok alapján
48
vagy legalábbis a szegénység peremén él. A szociális segélyben részesülők száma állandóan
változik, de 1000 fölött van „Igen, mert azért itt Komlón sok szociális segélyezett van. Már 1000
fölött van.” (szociális osztály) „A tavalyi évben meg az előzőkben nagyon nagy pénzeket
elköltöttünk az átmeneti segélyekre is. … teljesen beszűkült a keretünk ezen a téren. Mivel nagyon
kevés pénzünk van, a költségvetéskor kiderült, ezért januárban volt utoljára átmeneti segély.”
(szociális osztály munkatársa)
A foglalkoztatásból történő tartós kiszorulás mellett az elszegényedés másik összetevője a város
lakásállománya. Az előző fejezetben részletesen leírtuk, hogy Komlót, mint a hasonló erőltetett
iparosítással mesterségesen duzzasztott városokat a rossz hőszigetelésű panel-lakótelepek és a
távfűtés jellemzi. Ennek pedig irdatlan költségei vannak: egy átlagos méretű 60 négyzetméteres
lakás fűtésszámlája nagyságrendileg a minimálbér felét elviszi.
Tartós munkanélküliek, szociális segélyezettek, RÁT-osok
A városban jelentős tömegeket érint a tartós munkanélküliség. 2008 óta a város-politika – az
országos politikának megfelelően – elsőbbséget biztosít a közfoglalkoztatásnak a segélyezéssel
szemben. Az ÁFSZ adatai alapján végzett kalkulációink alapján a munkanélküliek körülbelül ötöde
kiesett mindenféle ellátási formából azt követően, hogy az ’Út a munkához’ program keretében
felülvizsgálták a segélyre való jogosultságot, és kizárták azokat, akik elmulasztották a Munkaügyi
Központtal való kapcsolattartás, illetve megszegték a feketemunka tilalmának előírását. Ezek az
emberek és gyakran családjaik is tehát ellátatlanok a városban.
A tartós munkanélküliek többsége, kb. 800 fő, az ’Út a munkához’ program keretében
közfoglalkoztatásban vesz részt. Ennek keretében 3-12 hónapon keresztül 6-8 órában dolgoznak és
keresik a minimálbér munkaidőnek megfelelő arányát. A közfoglalkoztatást több foglalkoztató is
szervezi, de a munkások jelentős többsége a Városgondnokságnál (kb. 600 ember) és a Cigány
Kisebbségi Önkormányzatnál (CKÖ) (kb. 100-120 fő) város-karbantartási, közterület-fenntartási és
erdészeti munkán. A fizikai munkát végző közcélú munkások gondosan szét vannak választva: a
gettósodó kenderföldi városrészben (Kazinczy utca, Sport völgy) élő elsősorban cigány emberek a
CKÖ szervezésében dolgoznak közterület-fenntartási és város-karbantartási munkákon, a város
többi részében élő főként nem cigány szegények a Városgondnokság által szervezett hasonló
tartalmú közcélú munkákat végeznek. Az iskolázottabbakat az önkormányzat és annak intézményei
(óvoda, szociális otthon, idősek otthona, egészségügyi intézmények, iskola) foglalkoztatják
adminisztratív és fizikai munkakörökben (adminisztrátor, takarító, konyhai kisegítő, portásokat,
buszkísérő). Többen az ’Út a munkához’ program adminisztratív és szervezési teendőit látják el az
önkormányzatban, szintén közcélú munkásként.
„És van-e olyan megosztás, hogy a CKÖ romákat foglalkoztat?
Igen. Ők is, amikor először tárgyaltunk velük, akkor ők is hoztak egy listát, talán 100 ember volt
rajta, és abból válogattuk ki, hogy ki az, aki megfelel a feltételeknek. Nyilván ők sok cigányt
akarnak alkalmazni. Tehát ők elsősorban az ő cigányságukat akarják.” (Sz.O.)
A közcélú foglalkoztatás büdzséje felülről nyitott, tehát ameddig van RÁT-os a városban, és van
jelentkező, aki foglalkoztatni akarja, addig az állam fedezi a foglalkoztatott bérének 95%-át, az
önkormányzat pedig a fennmaradó 5%-ot. Nyilvánvaló, hogy nincs annyi munka, mint ahány
közcélú munkás. Ezt bizonyítja egyrészt, hogy 2008-ban, amíg rosszabb feltételekkel lehetett
közcélú munkásokat foglalkoztatni az önkormányzat csupán 183 közcélú munkást alkalmazott a
városban, többnyire egyetlen hónapra. A hirtelen támadt hatalmas munkaerő alkalmazásának
lehetőségét és egyben kényszerét különböző módon oldják fel a foglalkoztatók: van, aki a
meghatározott munkaidő töredékében dolgoztatja a munkásokat, van, aki más (akár saját üzleti
vállalkozásában) is munkát végeztet velük, de a legtöbb esetben egyszerűen
látszattevékenységekkel töltik ki a munkaidőt.
49
A program számos konfliktust okoz, főképpen a két fő foglalkoztató – a Városgondnokság és a
CKÖ – által teremtett feltételek különbözősége miatt, annak ellenére, hogy mindkét szervezet
ugyanazon feladatot, a város karban- és tisztántartását látja el. A konfliktusforrások a következők:
A foglalkoztatási és munkaidő: abból a szempontból, hogy a közcélú munkások mennyi
időre és milyen óraszámban kapnak munkát papíron, a legrosszabb, ha valakinek a
Városgondnokságnál ajánlanak fel közterületi segédmunkát, mert itt csupán a törvényben
meghatározott minimális időszakra, vagyis 3-6 hónapra, és csak 6 órában dolgozhatnak az
alkalmazottak. A hatórás munkára adható havi 40000-45000 forint alig több a segélynél.
Ezzel szemben az, a CKÖ 8 órában foglalkoztat, sokkal hosszabb időszakra, akár egész évre
(2009 december végéig). Ebben a konstrukcióban a munkás 70 ezer forint körüli jövedelmet
realizálhat kiszámíthatóan hosszú időszakra. Sokan emiatt visszautasítják a
Városgondnokság által felajánlott munkát abban a reményben, hogy majd a CKÖ-höz
kerülnek, mert nem tudják, hogy a munka visszautasítása automatikusan az ellátási körből
történő kizárást vonja maga után.
A valós munka mennyisége: városi legendák és interjúalanyaink beszámolói szerint a CKÖnél
általában nem kell többet dolgozni 2-3 óránál, míg a Városgondnokság által szervezett
foglalkoztatásban ledolgozzák a napi 6 órát. A CKÖ által szervezett foglalkoztatás „… egy
vicc, az egész egy vicc. Egy nevetséges, vicces… de onnan kapom a fizetést, ez a
legegyszerűbb. […] Csak nem érdekel, mert… fél 7-kor aláírsz, és 9-kor már otthon van.”-
mondja a munkavégzésről egy a CKÖ által közcélú munkásként alkalmazott asszony. Egy
másik így beszélt erről „mondták, hogy 7-től 9-ig kell dolgozni, 70 ezer forint a bruttó, hát
hogyne jelentkeznék”. Ugyanakkor a Városgondnokságon így állnak a kérdéshez: „Most ezt
nagyon komolyan mondom, és komolyan is vesszük. A legegyszerűbb dolgom az volna, ha
felvesszük és elküldenénk haza, de nem ezt tesszük. […] Aki 3 hónapra jön el hozzánk
dolgozni, az szinte csak látszattevékenységet folytat. Aki 3-4 évig nem dolgozott, lődörgött
csak egy évig is, amire újra rászoktatjuk a munkára.”(közmunkát szervező közhivatalnok)
Ez a kettős mérce nyilván nagyon sok feszültséget okoz város közmunkásai között.
Stigmatizáció: a Városgondnokságon dolgozók látható ruházatot kell viseljenek, amit sokak
sérelmeznek és úgy érzik, őket megjelölik és a városi társadalom megvetésének teszik ki:
„De nem kell sárga köpenyt húzni, mint a Városgondnokságon, és akkor így az ember azért
tudja magát álcázni.” – mondja egy másik, a CKÖ által foglalkoztatott asszony.
Az ellenőrzés különbözősége: a Városgondnokság, amelynek évtizedes gyakorlata van az
ilyen jellegű munkák szervezésében, munkabrigádokat hoz létre, melyekben brigádvezetők
irányítják és ellenőrzik a munkát. A CKÖ ezzel szemben semmilyen foglalkoztatói
tapasztalattal nem rendelkezik. Ez súlyosan érződik a munkaszervezésben, az irányítás és
ellenőrzés hiányában. „Ellenőrizni? Az se ír, aki ellenőrzi. […] mert ilyen 5 osztállyal
rendelkező emberek ott nagy hangon osztják ki reggel a munkát. Az is otthon van 9-kor, hogy
ellenőrizne? Ez nem egy hivatás, itt senkit nem érdekel semmi. Kapják a támogatást a
Munkaügyi Központtól erre az időre, senkit nem érdekel semmi.”. Mindez nyílt titok az
önkormányzatban is, ahol pontosan ismerik ezt a helyzetet, ám valószínű, hogy politikai és
kényelmi okok miatt szemet hunynak felette. De ez mindenkinek kényelmes így: a CKÖ
vezetője jelentős politikai és népszerűségi sikereket zsebelhet be, miközben hatalmát
növelheti választókerületében (csak a hozzá lojálisaknak „ad munkát”), az önkormányzat
pedig nagyon kényelmes ez a helyzet, hiszen így megszabadultak a városi gettóban élő,
nehezen kezelhető, problémás, „érdemtelen” romák foglalkoztatási kényszerétől, és ezt a
feladatot ilyen módon delegálhatják a CKÖ-nek.
Elvesztett egzisztenciájú egyedülálló férfiak, hajléktalanok
A munkahely elvesztése a legsúlyosabban azokat a férfiakat sújtotta, akik egyedülállóak voltak,
vagy kiknek házassága is tönkrement a fokozott anyagi és pszichés terhelés következtében, válás
miatt pedig elveszítették lakásukat. Állítólag sokan vannak a városban, de számukat pontosabban
50
ismerni nem lehet, hiszen ez az a csoport, amely semmilyen szociális intézményben nem jelenik
csak akkor, amikor explicit módon hajléktalanná válik. Bányavárosként egyébként is nagyon
elterjedt a fokozott alkohol-fogyasztás, az egyedülálló, munkájukat és családjukat veszített férfiak
körében nyilván még gyakoribb az alkoholizmus. Sokan közülük a város széli dombok kiskertjeinek
hétvégi házaiba költöztek, vagy valamely rokonnál húzzák meg magukat. Az egyik barakképület
mellett található fáskamrában élő férfi története is ezt a sorsot példázza: „az iskola után csillésként
dolgoztam, aztán a bánya után elmentem a Városgondnokságra dolgozni. A Kazinczy utcai lakást el
kellett adni, mert elváltunk a feleségemmel és meg kellett osztani a vagyont. A feleségem a
gyerekeket magával vitte, elmentek Pécsre. … A válás óta megy rosszul a sorom, emiatt, hogy el
kellett válni. Akkor költöztem ide az Irmához [testvére]…. Időközben rokkantnyugdíjas lettem,
megműtötték a gerincemet is.” (középkorú roma férfia, E.A. utca)
A súlyos alkoholisták (sok van belőlük a városban) nem mehetnek a szociális intézményekbe,
addig, amíg alkoholos állapotban vannak. Ők a város környéki dombok kiskertjeibe költöznek ki, és
itt húzzák meg magukat. Télen elég veszélyes helyzetben vannak, mert ezek a házikók nem, vagy
csak veszélyesen fűthetőek. Itt azonban nincs külső kontrol. A város közterületein ugyanis
szigorúan tilos inni, és komoly bírságokat szabnak ki azokra, akit alkohol-fogyasztáson érnek az
utcán. Ők vagy a kiskertekbe mennek ki ’haverokhoz’, vagy bekéredzkednek hasonló állapotban
lévő ismerőseikhez: több forrásból is hallottuk, hogy a városban 2 liter borért cserébe (350 ft)
befogadják az embert - amíg a bor kitart.
Egy korábbi krízishelyzet miatt eladósodottak, a szállók lakói
A hajlék nélkül maradottak számára három lehetőség marad: vagy elmegy a város által fenntartott
’albérlők házába’ és ott bérel egy szobát, vagy a hajléktalanszállóra megy, vagy, amennyiben
családos, a családok átmeneti otthonába kérheti felvételét. Ezek az intézmények pénzbe kerülnek (a
hajléktalan szállón a jövedelem 20-30%-át számítják fel, az albérlők házában 33 ezer forint a
térítési díj) és szabályok vannak (józanság, rendet kell tartani, tisztálkodás, megfelelő magaviselet
stb.) „itt aránylag konszolidált körülmények között, tiszta szobában, saját szekrénnyel,
hűtőszekrénnyel, mikrosütővel, vezetékes gázzal van ellátva az intézmény. Ezt próbáljuk szinten
tartani. De akik nem képesek a közösségi életre, mert itt vannak szabályok, azért egy szobában kéthárom
emberrel össze kell férni…. az utcára ill. a kertekbe szorulnak ki.” (hajléktalanszálló
vezetője). A hajléktalan-szálló hivatalosan 24 személyes, de a téli időszakban másfélszer ennyi
embert (30-38) is befogad. Elvileg egy évig lakhatnak itt a férfiak, de „a valóság, az, hogy nagyon
speciális Komló. És van, aki 6-8 éve is itt van. Tehát ezt a szabályt áthágjuk, mert lehetőség
nincsen, főleg az itteni korosztálynak az itteni végzettséggel, mert bányászváros vagyunk, tehát akik
a rendszerváltásnál kipotyogtak, és nem tudtak talpra állni, jobbára ők vannak itt bent.”A hasonló
helyzetű nőknek Pécsre kell menni: legközelebb ott van hajléktalanszálló számukra.
A hajléktalanság nagyon szorosan összekapcsolódik az alkohol-függősséggel és az
elmagányosodással: azt persze nem tudni, hogy melyik a tyúk és melyik a tojás e három tényező
közül:
V: Hogy látod, mik a jellemző történetek, amik után hajléktalanná válnak az emberek?
Az alkoholfogyasztás az alap. Majdnem mindenki alkoholista. Van, aki éppen most nem iszik, de azt
mondom, hogy 100 százalékos nálunk.[…] A mostani kliens állományból van egy csoport, aki
örökös agglegény volt. Tehát szülőkkel élt, szülőkkel lakott, nem nősült meg, viszont amikor apuka
meghalt, a lakást el kellett adni, ő pedig elherdálta a pénzt. Vannak jó páran, akik válás után
kerültek ide. Egy darabig még tartották magukat albérletben, utána már nem tudták tartani
maguknak. Úgymond, sikerült fölemelni az utcáról, van olyan lakónk, aki évekig csatornában élt,
szó szerint. Válás után már nem igazán tudnak talpra állni. Így kerülnek ide.”
A hajléktalan szállón élőknek van valamilyen jövedelmük, vagy rokkantnyugdíj, vagy szociális
segély. Emellett többé-kevésbé rendszeresen dolgoznak feketén: vállalkozók viszik el őket
építkezésre, vagy távolabbi mezőgazdasági munkára, illetve a környéken lakó egyedülálló
51
nyugdíjas néniknek segítenek némi készpénz ellenében felvágni és behordani a fűtéshez szükséges
fát. Korábban rendszeresen vasaztak is, ez a pénzforrás azonban a szabályok megszigorításával
elapadt.
A társadalom peremére szorult egyedülállók számára létezik egy másik menedékhely, az
úgynevezett albérlők háza. Ez az intézmény egy hatalmas hajdan volt munkásszálló átalakított
épületének egyik intézménye. Az épület egyik szárnya nyugdíjas szálló, a másik szárny pedig a
családok átmeneti otthonának és az albérlők házának ad helyet. Az albérlők házában 25 egység van,
több mint ötven ember lakik itt. Egyes szobákban egész családok húzzák meg magukat, más
szobákon két felnőtt férfi osztozik, és van, aki egyedül lakik egy szobában. A szálló nem nevezhető
szociális intézménynek: a térítési díj nem alacsony: 33 ezer forint havonta, mely a szegényes és
felújítást régen látott helység bérleti díját és a rezsiköltséget is tartalmazza. A lakók havi szerződést
köthetnek csak, hogy a szálló elvileg azonnal kiköltöztethesse az esetleg fizetésképtelenné vált
ügyfeleket.
„V: Viszont, aki nem tud fizetni, annak rövid időn belül el kell hagynia a házat?
Ez lenne a szabályos működés, de nem mindig így van. Most is van egy család, ahol 4 gyerek van, és
röpke 3-4 hónap alatt - a négy gyerek, az anyuka meg a nagymama költöztek ide 2 szobába – tehát
havi 66 ezer forintot kellett volna fizetni. Pillanatok alatt fölhalmoztak száz valahány ezer forint
tartozást, és akkor természetesen adtunk nekik haladékot. Amikor már nagyon komolyra fordult a
dolog, akkor elmentek a családsegítő szolgálathoz.”
Az itt élők egy része, főleg a nyugdíjasok, a gyerekesek és az egészségkárosultak, szociális
transzferekből él, de vannak olyanok is, akik rendszeresen dolgoznak. Van, aki a szociális
transzferek mellett valamilyen alkalmi munkából egészíti ki szűkös jövedelmét.
A harmadik intézmény, mely a hajléktalanná vált embereknek biztosít szállást a Családok Átmeneti
Otthona (CsAO). Az intézmény néhány éve jött létre, és mindössze 12 családot tud befogadni.
Ugyanabban a korábban munkásszállásként üzemelő épületben található, mint az Albérlők Háza,
vagy a Nyugdíjas ház. Ide a valamilyen okból ellehetetlenült helyzetbe került gyermekes anyákat
fogadják be. Hatalmas előnye a másik két intézményhez viszonyítva, hogy ingyenes, és hogy a
szállás mellett szociális munkások és szakemberek segítik az itt lakók boldogulását. Az Otthonban
dolgozó szociális munkás szerint az itt lakók nagyobb része roma, „12 családból 4 fehér” (CsAO
szociális munkása)
A szállókon lakók történeteit megismerve szinte minden esetben előkerül valamilyen
krízishelyzetben felvett adósság, amely a szegénység és kilátástalanság még mélyebb bugyraiba
taszította az érintetteket. A családgondozó is így vélekedik: ’egyre kevésbé érezem, hogy most lenne
uzsora. Korábban volt, igen… de sokukat elkapták, és mostanában nemigen találkoztam vele….
Providentes hitele viszont nagyon sokaknak van, és annak is rettentő nagyok a terhei”.
52
II.2.4. Cigányok Komlón
Komlón és környékén régóta élnek cigányok. Az itt található cigányság meglehetősen homogén:
elsősorban beás cigányok44, csupán néhány oláh és muzsikus család él a városban. A CKÖ –ben
folytatott beszélgetés tanúskodik erről:
„Az oláh cigányok nem laktak velünk. 5-6 család lehet oláh [a városban]. Vannak itt most is belőlük.
[…]. Nem állunk ellenségesen egymáshoz. […] Magyar cigányok se sokan vannak, 4-5 család.
Lóval már nem foglalkoznak. Vállalkozók, munkát vállalnak. Muncsány cigányok [beások egy
csoportja] is vannak, 10-20 család, vagy még több. Azok is velünk laktak és költöztek be. Nevükről
lehet tudni: ’vics’ végűek.”
Az itt élő cigány népesség létszámára vonatkozóan különböző becslések állnak rendelkezésre: a
népszámlálás során a lakosság 2% vallotta magát cigánynak; a helyi Cigány Kisebbségi
Önkormányzat 3500-4000-re (14-15%-ra) becsüli a komlói cigányok számát; szociológusok
becslései pedig e két szám közé 6 -10%-ra teszik a városban élő romák arányát/számát (Kertesi-
Kézdi 1998, Tomics 2004). Történetileg (háború előtt) kisebb teknővájó közösségek éltek
Baranyában, akkor még a településeket övező erdőkben, sátrakban és ’gunyhókban’45 laktak. Az
itteni cigányokról – több korai primer kutatási anyag is rendelkezésre áll. Elsősorban Havas Gábor
interúji és tanulmányai a baranyai cigányokról (Havas 1982(1) 1982(2)), amelyet az első 1971-es
Kemény István által vezetett cigányvizsgálat keretében végzett többek között Komlón46. Ezekből
szerencsésen rekonstruálhatóak a 40 évvel ezelötti állapotok. Mindez nem csak azért fontos, mert
jelentős többletet jelentenek elemzésünkhöz, hanem azért is, mert azt tapasztaltuk, hogy a helyi
cigányok nem emlékeznek: még saját életüket is nehezen rekonstruálják, korábbi generációk
(szülők, nagyszülők) életéről csak sporadikus, fényképszerű emlékképekben tudnak beszélni.
A környéken élő teknővájó cigányok megélhetését régen az erdő biztosította: favágás, famegmunkálás
voltak a fő munkák és kiegészítő tevékenységként makkot, erdei terményeket és
gombát gyűjtöttek és értékesítették házaknál. „Akkoriban a cigányembereknek az erdő hatalmas
lehetőséget jelentett a megélhetésre. A gombaszedéstől, a makk, a bogyók szedése, a fának a
cigányok a mesterei voltak, és vannak is a fakanálfaragástól, a teknővájásig minden, ami fából
készült azt meg tudták művelni. És erre volt kereslet, ezt jól tudták értékesíteni, ennek volt is piaca.„
(középkorú cigány férfi). A 60-as évek előtt jellemzően kis erdei közösségekben éltek, saját maguk
által épített ’gunyhókban’ laktak, amelyek meglehetősen kezdetleges építmények voltak. Havas
Gábor így írt erről: „A hagyományos teknővájó telepeket a természettel való szoros kapcsolat és a
társadalmon kívüliség kettőssége jellemezte. Általában a legközelebbi lakott településtől is távol –
gyakran több kilométerre – az erdőben vagy az erdő szélén alakultak. Ez a munkához szükséges fa
közelségén kívül bizonyos minimális védettséget, menedéket is jelentett. [..] a telepek a társadalmi
kivetettséget is szimbolizálják, hiszen a terület gazdái ezt jelölték ki számukra, ezt a távolságot
tartották ideálisnak a nem cigány társadalomtól.” (Havas 1982, pp. 65) Ennek az életmódnak,
akármilyen szegényes és kirekesztett volt is, azért voltak jó oldalai: a kis közösségek fontos fizikai
és közösségi védelmet jelentettek ráadásul be tudtak tagozódni a többségi társadalom gazdasági
vérkeringésébe, hiszen olyan szolgáltatást és árut termeltek, amire volt fizetőképes kereslet (teknők,
faragott konyhai eszközök, fakitermelés, erdő javainak gyűjtése, erdőművelés). Produktív
tevékenységet végeztek tehát, mely biztosította, még ha nagyon szegényesen is, a létfenntartást.
Az erdőben és a város széli telepeken (Kökönyös, Cseresznyák, Vörös-hegy, Jánosipuszta,
Kőszikla) élő cigányok többsége végül a Kossuth akna mellett létrejött telepen kötött ki. Ez
interjúink alapján rekonstruálva nem spontán migráció volt, hanem valószínűleg várospolitikai
44 Némi zavarra adhat okot, hogy magukat gyakran ’oláh’-nak nevezik.
45 ’gunyhó’-nak nevezik a helyiek azokat a sátorszerű kicsiny építményeket, melyeket eredendően egy földbe vájt gödör
tetejébe emeltek, vagy pedig vesszővel és agyaggal tapasztott falú kunyhót építettek, de ezek sem voltak nagyobbak
6-8 nm-nél. Kémény nem volt, a fűtést kívülről hozzáférhető sár-kemencével oldották meg.
46 Ezúton is szeretném megköszönni Havas Gábornak segítségét.
53
intézkedések eredménye, a 1970-es évek telep-felszámolási programjának része. Szemtanúk így
hivatkoznak erre az eseményre: „a Tanács a cigányokat összeszedte és a Kossuth aknára költöztette
őket”. (idős cigány bácsi) Hasonlóan emlékezik a város egy korábbi és jelenleg is funkcióban lévő
vezetője: „Aztán jött egy párthatározat, hogy cigányok be, vége a kunyhóvilágnak. Az nem volt
egyszerű. Akkor még volt a periférián bányászlakás. [oda telepítettük őket]” A Kossuth aknai
telepen vegyesen voltak kőházak és tapasztott falu kunyhók, mely a telep belső hierarchiáját
személetesen tükrözte: a jobb minőségű lakásokban laktak a bánya alkalmazásában lévő, magasabb
státuszú családok, a szegényesebb házakban a képesítés nélküli bányászok, és a legrosszabb,
lakhatásra alig alkalmas építményekbe a teljesen a perifériára szorult betegség, rokkantság miatt,
vagy más okból dolgozni képtelen emberek.
1985-ben a Mecseki Szénbányák kérésére a Kossuth akna melletti telepet teljesen felszámolták. Az
itt élő családok jelentős hányadát egy másik erdei bánya mellé, a Béta aknára telepítették. Ez a
lakóhely is olyan módon lett megválasztva, hogy fenntartsa a cigányok fizikai elkülönítését: a Bétaakna
a Kossuth aknához viszonylag közel, a város központjától legalább 5-6 kilométerre található
az erdőben. Busz kijárt ide, de aki nem lakott itt, annak nem kellett erre járni és szembesülni a
kirekesztéssel, szegénységgel. Az itt élő cigányok közül is sokan dolgoztak a bányában, elsősorban
segédmunkásként. „A beás emberek […] a bányában a legjobb munkaerőnek számítottak.
Elkezdték csillésként külszínen, aztán mélyművelésben aztán segédvájárok vájárok lettek és nagyon
komoly kitüntetésekben részesültek és komoly egzisztenciát is tudtak teremteni maguknak abban az
időszakban.” (korábban Kossuth aknán élő cigány ember) A hivatalos munka mellett azonban
fennmaradhattak azok a hagyományos ’cigány’ tevékenységek - favágás, famegmunkálás, erdei
termények gyűjtése stb. - amelyek kiegészítő jövedelem mellett a pozitív identitást és a közösséget
is fenntarthatták. Havas Gábor 1982-ben ugyan arról ír, hogyan hal el a hagyományos teknővájó
mesterség (Havas 1982), mégis az idősebbek emlékezete arról tanúskodik, hogy az akna melletti
telepeken még közösségként létezett a komlói cigányság. „Nagyon szép volt, szabadnak éreztük
magunkat. Igaz, hogy nem volt vezetékes víz, meg műút, nem volt infrastruktúra, de nagyon, nagyon
szép volt, rengeteg gyümölcs volt […] Igazi közösség volt, akik számíthattak minden formában
egymásra.” (középkorú cigány férfi, aki Kossuth aknán született).
A leírások arra utalnak, hogy a Kossuth- később a Béta akna melletti telep társadalmilag erősen
differenciált volt: „Az országút mellett épült családi házak jelezték, hogy a telepen erőteljes
differenciálódás indult meg, amely a társadalmi rétegződésnek megfelelő hierarchiát alakított ki
[…] A telep három nagyobb egységre tagolódik” (Havas 1982, pp 111). A hierarchia legmagasabb
fokán a telep országút felőli szélén kertes téglából épült családi házak álltak, amelyeket olyan
bányászok építettek, akiket a bánya támogatott, vagy akik kártérítést kaptak (egészségkárosodás,
bánya-szerencsétlenség, vagy korábbi házuk megrongálódása, megsüllyedése miatt). A kertet
megművelték, állatokat tartottak, ami tovább erősítette az itt élők anyagi helyzetét. Ezek a családok
nemcsak anyagilag emelkedtek ki, de kívülálló ’elit’-té váltak a telepen. A telep közepén rosszabb
színvonalú, kert nélküli házakban lakott a telepiek zöme. Közülük is a többség a bánya, vagy ahhoz
tartozó üzem (szénosztályozó) alkalmazásában állt. Ez a rész zsúfolt, állatot tartani, vagy növényt
termeszteni itt lehetetlen volt. A harmadik réteg a legtávolabb, a telep túlsó végén, elkülönülten álló
az elemi higiéniai- és közmű-infrastruktúrát nélkülöző putrik, kunyhók és kalyibákban lakott. E
csoportba a legelesettebbek tartoznak: magányos öregek, gyermekeiket egyedül nevelő anyák vagy
valamilyen súlyos egészségi problémával küzdők. Az itt lakóknak alig, vagy egyáltalán nem volt
jövedelme, alkalmi munkákból, szociális segélyből és koldulásból teremtették elő az élelemre a
pénzt.
A jelen
A cigányok kálváriája paradox módon akkor kezdődött, amikor a földrajzi értelemben vett peremről
a város központjába költöztek. Előbb az 1980-as években felszámolták a Kossuth akna melletti
telepet, majd a 90-es évek közepétől a Béta-akna telepet, mely végül 2000-ben szűnt meg fizikailag
is (Páll, 2006) és innen költöztették a cigányok egy jelentősebb részét a Kazinczy utcába és a
Sportvölgyi barakkokba, néhányuk számára pedig a környező falvakban vásároltak házakat. A
54
telepfelszámolást a paternalista jóindulat jellemezte: a városi potentátok harmadik világbelinek,
szégyenletesnek és emiatt tarthatatlannak minősítették a Bétán található állapotokat, az 1990-es
évek közepén eldöntötték, hogy az utolsó – Béta aknai - telepet is fel kell számolni, az épületeket le
kell dózerolni és az ott lakókat a városba kell költöztetni. A költözés gyakran az érintettek
akaratának ellenére történt, hiszen számukra a megélhetés alapja a bánya bezárásával az erdő volt,
amelytől így messze kerültek. Az ottani közösség felbomlását is sokan sajnálták, annak ellenére,
hogy azt is többen elmesélték, hogy nem voltak ideálisak a viszonyok ott sem. „Bétán, ott aztán
igazán voltak verekedések. Pedig oda vágynak vissza.”(idős hölgy) A telepi cigány családokat
részben szétszórták – a legproblémásabb családok számára tudatosan távolabbi falvakban vásároltak
házakat. Ebben a közösséget jól ismerő civilek segítségére is támaszkodott az önkormányzat
„Mindig behívtak a bizottságba, mert rájöttek, hogy én nagyon jól ismerem a családokat.
Elmondtam, hogy ezt miért nem lehet oda vinni, mert ha bekerül a lépcsőházba, nagy gond lesz...
Nem lehet vidékre vinni, mert ennek a Tompába jár a gyereke [kisegítő iskola], máshol nincs olyan
iskola, ahol a fogyatékos gyerekeket elhelyezhetik... Akkor ebben a bizottságban igyekezetem ezt a
bajkeverő családot […] szétrakni.” (civil karitatív szervezet vezetője, aki a költöztetést irányító
tanácsi bizottság nem hivatalos tanácsadója volt). Néhány család – a legkiemelkedőbb munkások
családjai – a városi lakótelepeken szétszórva kaptak összkomfortos lakásokat. A Béta-aknai telepen
élő romák többsége azonban egy helyre lett összeköltöztetve, mégpedig a Kenderföldi városrészben
található Kazinczy utcába. Ez a településrész az elsők között épült fel az ötvenes években, akkor
magas presztízsűnek számított, de ahogy újabb és újabb városrészek nőttek ki a földből, úgy
csökkent a Kenderföldi rész komfortos és félkomfortos kicsi lakásainak vonzereje. Az
önkormányzat egyrészt olyan területet jelölt ki a bétai cigányok számára, ahol egy tömbben
maradtak, másrészt az itt lakók magyaroknak felkínálta, hogy piaci áron megvásárolja a lakásaikat.
A belvárosi gettó tehát az önkormányzat tevőleges közreműködésével jött létre, és hiába a városi lét
komfortja, a Bétán ismeretlen infrastruktúra, a könnyű megközelíthetőség, klasszikus szociális és
etnikai zárvány jött létre a város közepén, ahol minden olyan szociál-patológiai jelenség felütötte a
fejét – krónikus munkanélküliség, kiábrándultság, széthulló családok, deviáns viselkedési formák,
bűnözés - amelyet a világ különböző pontjain megtalálható etnikai és szociális szegregátumokban
egyformán megfigyelhetőek. (Clark, 1965)
A városi ’végállomás’ azonban mégsem ez, hanem a mára összezsugorodott Sportvölgy, ahol
szintén nem kizárólag, de zömmel (két család kivételével) cigányok élnek. A városrészről az első
fejezetben írtunk már, és arról is, hogy a hasonló Szállásfalu fizikai körülményeit tekintve nem, de
közösségét tekintve sokkal jobb állapotban van. A város évtizedek óta ide költözteti azokat a
családokat, akiknek reménytelenül felhalmozódott tartozásaik vannak és akik ’aszociálisak’. Ez egy
olyan városrész, ahová még az ott lakók sem szívesen mennek, idegen pedig be sem teszi a lábát, de
a szociális munkások is legfeljebb párban jönnek ide. Az elzártan elhelyezkedő barakkokban élő
néhány család és magányos idős ember (7-8 háztartás, köztük 4 sokgyerekes) kirekesztettségként,
lecsúszásként élik meg saját helyzetüket és ez a fajta gettólét automatikusan eredményezi, hogy itt
halmozódnak az önmagukban is súlyos problémák: alkoholizmus, pszichiátriai betegségek,
agresszió. Az itt készült interjúk alapján kiderül, hogy Sportvölgyben a kényszerű együttélést az
egymással szemberni agresszió és az egymástól való félelem nehezíti. Itt szolidaritásnak a csíráját
sem találtuk.
Ezzel szemben Szállásfalu, ahol a lakhatási körülmények cseppet sem kedvezőbbek – itt két barakképület
található 8 háztartással – sokkal jobb képet mutat. Szállásfalu a városközponttól messzebb
van, a Sportvölgy feletti dombon, megközelíteni azonban csak kiadós kerülővel lehet úton, vagy
gyalogosan a nem veszélytelen Sportvölgyön keresztül. Mindezek ellenére a helyzet sokkal jobb
Szállásfalun: egyrészt az ott lakók szeretnek ott lakni, és nem költöznének be a városba - nem
kirekesztettségként élik meg helyzetüket, hanem önkéntes kívülállásként, amelynek számos előnyét
látják: nyugalom, szabadság, nem szólnak bele az életükbe, nem kell zsúfoltan élni „itt nem rossz
élni. Igaz kicsit messzi van, de senki nem piszkál minket, szabadon élhetünk. […] Néha előveszem a
szintit és akkor énekelünk, mulatunk. Semmi pénzért nem költöznék a Kazinczyba innen”. (ott lakó
55
férfi). Ehhez társul az is, hogy olyan család(ok) is élnek itt, akik rendszeresen dolgoznak, az
egyikük - a közösség mindenki által elfogadott vezető személyisége, aki egyben CKÖ tag is – piaci
cégnél dolgozik, igaz távol Komlótól, hetelni jár egy külföldi tulajdonú húsipari multihoz
Kiskunhalasra. De a többiek is eljárnak dolgozni közmunkásként. Az itt élők között van egyfajta
szolidaritás és az alkoholizmus is kevésbé van jelen (míg Sportvölgyben és a Kazinczy utcában ez
nagyon általános).
Romák nagyobb számban a fentieken kívül Anna aknán és Engel Adolf utca egyetlen épületében
élnek. Az Anna aknai részen néhány igen rossz állapotú ház, valamint két nagyobb társasház áll. A
régi épületek a század elején épülhettek, bányász-kolóniaként, az akkori feltételeknek megfelelően.
Mára nagyon rossz állapotba kerültek, az eredetileg sem magas színvonalú építmények mára
szegény-telepként működnek: sötét, nedves és penészes szűk lakások, WC a folyosón, fűtés
sparherttel). Az önkormányzat lakáspolitikája is hozzájárult, hogy ez a néhány épület szegénynegyedként
működjön: díjhátralékos és ’problémás’ embereket, családokat és legfőképp romákat
költöztettek az alacsony komfortfokozatú épületekbe. A modernebb – 60-as 70- es években épült -
két társasházban lényegesen jobbak a lakhatási körülmények: ezekben vegyesen élnek romák és
nem romák, dolgozók és segélyezettek, idősek és fiatal családok. Az Engel Adolf utca, mely a
városból kivezető út menti szűk patakvölgyben húzódik hosszan falusias jellegű, csupán egyetlen
sor kertes ház található itt. A házak között van egy nagyobb – szintén barakk – épület, melyben csak
romák laknak. A ház nemrégiben lett felújítva, ugyanazon pályázat keretében, amely a Sportvölgyet
és Szállásfalut is érintette, itt azonban meglátszik a felújítás. A ház, mely 6-8 lakásnak ad helyet,
színes, a lakások ajtaja kintről nyílik (szemben a többi barakkal, ahol egyetlen folyosó húzódik az
épület közepén, amelyből a lakások nyílnak). Az itt élők viszont nagyon bizalmatlanok, nagyon
nehezen állt velünk szóba itt bárki.
A fentieken túl, más szegény családokhoz hasonlóan sok roma is kiszorult a város környéki dombok
hétvégi házaiba. Ezek nem etnikai szegregátumok, hanem etnikai hovatartozástól függetlenül, a
város magas rezsijű lakásaiból elmenekült szegények élnek ezeken a területeken. Ők előnyösnek
gondolják helyzetüket, főként a városban található szegregált lakóterületeken lakó tartós
munkanélküliekhez viszonyítva. Igaz, hogy messze van, hogy hiányzik a közművesítés, de olcsó,
nagy a szabadság, jó a levegő, közel az erdő, nincs kontrol.
Fontos, és nehezen kideríthető kérdés, hogy mi történt azokkal a cigányokkal, akik szintén a
bányában kínált munkalehetőségek miatt jöttek Komlóra. A fentiek alapján azt a következtetést
vonhatnánk le, hogy nem élnek romák a városban integrált módon. Mindennek ellentmondanak a
város-fejlődés alaptényei: a város – a bányafejlesztések szakaszaihoz köthetően - több fejlődési
fázison ment keresztül, minden alkalommal sok alacsonyan képzett ember és családja költözött a
bánya adta magas kereseti lehetőségek, a relatív jó ellátás, lakhatási lehetőségek miatt. Közöttük –
az interjúk tanusága alapján is - sok volt a roma, méghozzá az ország különböző területeiről érkezett
és különböző csoportokhoz tartozó cigány. Tudjuk, hogy sokan jöttek Baranya megye távolabbi
részeiből, Somogyból, de a Nyírségből is. Munkaerő–toborzók járták az országot mikor az 1960-as
évekre megszűnt a munkaerő utánpótlása az addig működő csatornák elzáródásával (politikai
foglyok, földjükről elűzött parasztok). Ekkor sok cigány került Komlóra, akiknek reális lehetősége
nyílt arra, hogy a sok más származású bevándorlóval együtt betagozódjanak az új város
társadalmába. Úgy tűnik ez nem történt meg, mégpedig azért, mert az újonnan érkezettek a cigánytelepek
valamelyikére költöztek. Mindezt Havas Gábor munkájából ismerhetjük meg: a városon
kívülről a bányához érkező cigányok ”[akik] nem a tömeges munkásszállások átmeneti állomásairól
igyekeztek a leendő város lakóinak sorába, hanem az erdei cigányközösségekhez csatlakoztak”
(Havas 1982 pp. 109). „ A fater egyedül jött dolgozni Komlóra.. És hazajárt minden héten .. Itt egy
cigány haverjánál, munkatársánál aludt […] Szóval ott szállásolt, nem ment szállóra. […] Aztán
egy év után szólt az apám, hogy el kell gyünni nekünk Komlóra laki. […] Hát akkor idegyüttünk
Kökönyösbe. Itt az újtelep fölött az erdőbe […] Ott csinált apám újból egy sárgunyhót, amilyen
Bakócán volt.” (Cigány férfi, 1971)
A Kossuth aknai telep lakossága ettől (is) nőtt hatalmasra: „A Komló más részeiről és közvetlen
56
környékéről idetelepült cigányok később kiegészültek az ipari munkalehetőséget kereső, távolabbról
érkező családokkal, Számukra végképp a Kossuth aknai telep kínálta az egyetlen lehetőséget. Csak
itt oldhatták meg lakásgondjaikat az egy-kettőre felhúzott sárkunyhóban.” (Havas 1982) Ez
egyszerű, és valószínűleg az embertelen munkásszállókhoz képest vonzóbb megoldásnak is tűnt,
ugyanakkor elzárta a későbbi felemelkedés útjait. A cigány-telep lakóiként a többségi döntéshozók
rájuk is elsősorban cigányként, nem pedig bányászként tekintettek. A város a 80-as évek végéig
pedig gondosan ügyelt arra, hogy a cigányok a várostól távol, szeparáltan és jól ellenőrizhetően
éljenek. Amíg a munkásszállásokon élő bányászok a város fejlődésével folyamatosan lakáshoz
jutottak, a cigányok (akár a bánya alkalmazásában álltak, akár nem) a telepfelszámolást követően
juthattak csak városi lakásokhoz, nagyon szigorúan kialakított keretek között, amely garantálta,
hogy a cigányok – egy-két kiemelt esettől eltekintve - továbbra is egy tömbben, a legalacsonyabb
presztízsű területen élhessenek. Havas Gábor – a későbbi fejlemények ismerete nélkül így írt erről
1982-ben: „Ezzel [a telepre költözéssel] fel is adták minden esélyüket [az integrációra], mert a
közösségeket és hordozóikat, a kisebb erdei telepeket, ellenőrzés alatt lehetett tartani és a későbbiek
során megfelelő eszközökkel sikerült kirekesztettségüket konzerválni”. (1982 p. 109)
Cigányok később is költöztek Komlóra, elsősorban a 80-as években, mikor a város- és
bányafejlesztés utolsó lendületét vette az ú.n. ’Liász-program’ keretében. A program keretében
sokan, közöttük cigányok is, költöztek a városba, de az ekkor érkező romák már a többségiekhez
hasonlóan, az épülő lakótelepek lakásaiba költöztek. A munkájukat vesztett bányászok közül
azonban sokan arra kényszerültek, hogy elköltözzenek Komlóról a 90-es években. Körtvélyesen is
csupán néhány roma származású család maradt, többségük visszaköltözött oda, ahonnan a 80-es
években érkezett.
A komlói cigányok belső rétegződése
A fenti leírás rámutat arra, hogy a cigányok mindig is a helyi társadalom peremén helyezkedtek el.
A peremhelyzet több értelemben is pontos kifejezés: földrajzilag és társadalmilag is kívül álltak a
helyi többségi társadalmon, ugyanakkor amíg hagyományos közösségben éltek a funkcionális
kapcsolatok biztosították helyüket és szerepüket a helyi társadalomban, később pedig a bányában
végeztek termelő munkát.
A nagy összeomlás a rendszerváltás után, a 90-es években következett be, mikor a munka és önálló
megélhetés tartós elveszítésével párhuzamosan a közösség(ek) illetve annak maradványi is
megszűntek. Paradox helyzet, hogy ez a hatalom azon felismerése és intézkedése nyomán történt
meg, amely éppenséggel a romák kirekesztését szerette volna megszűntetni. A paternalista
’jóindulat’ diktálta intézkedések azonban drámai következményekkel jártak a komlói cigányságra
nézve: identitásának és megélhetésének alapjait elveszítve, belvárosi zárványba zsúfolva vergődnek
és örökítik tovább a kilátástalanságot.
Csak néhány olyan roma él a városban, aki romaságát vállalva, elégedetten él. Bárkit kérdeztünk –
ezt a kérdést pedig minden interjúalanyunknak feltettük - csupán két olyan roma családot tudott
mondani, akik kimondottan jómódban élnek és romák: az egyik a helyi CKÖ elnöke, vállalkozó, a
másik pedig a Mohácsról idetelepedett régiség-kereskedő, akit nem kötnek Komlóhoz erős szálak. E
két családon kívül további néhány olyan család él a városban, akik magukat romának tartják és
középosztályos ’jómódban’ élnek: ők olyan szakmunkások, akik a bánya mellett másodállásban is
dolgoztak, és a bánya bezárását követően kisvállalkozóvá váltal, vagy ilyen pédául a tanodát
igazgató értelmiségi házaspár is.
A puszta logika alapján azonban kell, hogy legyenek a városban olyan romák, akik a bányászatra
jöttek Komlóra és integrálódtak, hiszen számos forrásból tudjuk, hogy sok a vegyes házasság. A
kivételt inkább az jelenti, ha valaki nem akarja eltitkolni származását. Az egyik védőnőtől származó
idézet is ezt tükrözi: Hosszas faggatózás után kiderült, hogy valóban vannak ilyenek, de őket, mivel
a többségi lakosságba teljesen integrálódtak, gyakran vegyes házasságban is élnek, a többség
egyszerűen nem tekinti cigánynak.
57
„Kérdező: „Vannak boldoguló cigányok?
hosszú csend a válasz előtt
válaszoló: Vannak. Mindannyiunk szomszédjában, Mecsekjánosiban is vannak cigányok. Nálunk is
vannak. Én nem is szeretem romakérdésként említeni, ha problémákról van szó. Én azt gondolom,
hogy ez egy bizonyos rétegnek a problémája, amiről mi beszélünk. Bőrszíntől függetlenül.”
(védőnő)
58
III. rész Megélhetés és kapcsolatok a szegény városi
háztartások körében
A jelentés harmadik részében elemezzük és foglaljuk össze a kutatási kérdéseinkre adott válaszokat,
vagyis azt hogy mit tudtunk meg a szegény családok megélhetési stratégiáiról / módozatairól, mi
jellemzi kapcsolataikat, és milyen szerepet játszanak a gyenge és erős kötések a szegénységgal való
küzdelemben, és mindez vajon áll-e bármilyen összefüggsében az etnikai identitással.
III.1. Megélhetési módok, stratégiák
Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogy milyen megélhetési módok, stratégiák jellemzik a
szegények különböző csoportjait. A fejezet három részre tagolódik: az elsőben azt elemezzük,
milyen forrásokból származnak a szegények jövedelmei és, hogy hogyan próbálják azokat növelni,
a fejezet második része a szegények kiadásait, illetve azok csökkentésére alkalmazott technikákat
taglalja. Végül megkísérlünk arra is választ keresni, hogy vajon fellelhetőek-e olyan megélhetési
módok, jellemzők, amelyek egyik vagy másik etnikai csoportra jellemzőek.
III.1.1. Jövedelmek növelése
III.1.1.1. Munka
Piaci munka
Az általunk vizsgált népesség csak ritkán talál legális foglalkoztatást az elsődleges munkaerőpiacon,
hiszen pontosan azok váltak szegénnyé, akik kiszorultak a hivatalos foglalkoztatásból. A tartós
szegénységben élőket – különösen a romákat – ugyanakkor nem szívesen alkalmazzák piaci
munkáltatók. Ennek legfőbb oka az, hogy az alacsonyan képzettek tömeges foglalkoztatása a
nehézipar munkaerő-intenzív termelési viszonyai között volt csak lehetséges. Az ipari üzemek
átszervezését – modernizálását, avagy bezárását – követően ekkora munkás tömeg számára nem sok
esély maradt az elsődleges munkaerőpiacon való elhelyezkedésre. Akik nem érték el a korai
nyugdíjhoz szükséges kort, illetve nem tudtak más jellegű járadékra szert tenni, tartósan
munkanélkülivé váltak. Mindkét városban tehát a fiatal, munkaképes korú emberek tömegei váltak
szegénnyé. Még súlyosabb a helyzete azoknak, akiket a környezet cigánynak tart. A diszkrimináció
létét és elterjedtségét, az érintetteken túl, a problémára nagyobb rálátással rendelkező helyi cigány
szervezetek képviselői is rendre kihangsúlyozzák:„Akárhány embert próbáltunk elhelyezni, amíg ki
nem derült, hogy cigány addig teljesen rendben van, fel is vesszük, amikor meglátták már nem
vették föl.” „Volt ilyen, hogy bolti eladókat képeztünk. Elvittük őket a boltba, azt mondták, hogy nem
tudjuk felvenni őket, mert a kenyeret nem veszik meg a cigányember kezéből és ezért ők nem fogják
kockáztatni a üzlet kimenetelét.” (kisebbségi önkormányzati képviselő)
A hátrányos megkülönböztetés a többségiek, sőt a munkaerőpiac kapuőrei számára is ismert tény.
„Ha mégis elvégzi az iskolát, és szakma van a kezében... itt a H.T. példája … megszerezte a
szakmát, elment a kenyérgyárba felvételre és nem veszik fel, belemondják a szemébe, hogy nem,
mert cigány vagy.„(általános iskolai tanár) „tavaly volt egy tanítványom a tanodában, aki
kereskedelmi szakközépbe járt és nem talált gyakornoki helyet, mert roma volt.” (másik iskolai
tanár). A Munkaügyi Központ munkatársa is elismerte, hogy a vállalkozások többsége nem akar
roma munkaerőt alkalmazni, és amikor a központon keresztül keresnek munkásokat, ezt a
kikötésüket explicit módon kifejezésre is juttatják. Az pedig már az ügyintéző személyétől függ,
hogy az ilyen elvárásokat hogyan kezeli.
A strukturális tényezők és az etnikai diszkrimináció együttesen meglehetősen kilátástalan helyzetbe
hozzák az alacsonyan képzetteket és főként az alacsonyan képzett romákat. Esetükben mindkét
városban a piaci foglalkoztatási lehetőségek néhány cégre korlátozódnak csupán. Elsősorban azok a
59
multinacionális cégek jöhetnek számításba, amelyek a várostól 30-40 km-re elhelyezkedő megyei
központokban telepedtek meg – Pécset az Elcoteq, Miskolcon a Bosch – és amelyek minimálbérért
alkalmaznak alacsonyan képzett munkásokat összeszerelő szalagmunkára két vagy három műszakos
beosztásban. Ezek a cégek azok, ahol sokan – képzettségtől és bőrszíntől függetlenül – el tudnak
helyezkedni. „Mert valljuk be, ha van két jelentkező egy lepusztult magyar, meg egy fitt cigány
menyecske, akkor talán inkább a magyart választják. Kivétel azért van: Elcoteq. Az egy finn
érdekeltség. Az nem tesz különbséget. A finneknek mindegy, csak dolgozzon. Megcsinálja a tesztet,
akkor mindegy. És ez egy nagyon szép dolog. Ők a cigányból csinálnak főnököt, a magyarból nem,
ha nem jól dolgozik.” (Szociális osztály munkatársa) Ezek a munkahelyek ugyanakkor nem nagyon
vonzóak a távolság, a napi ingázás, a rossz munkabeosztás és az alacsony fizetés miatt. A szalag
mellett megkeresett jövedelem nagyobb ugyan, mint a segéllyel és egyéb társadalmi transzferekkel
elérhető bevétel, de a különbség nem elég nagy ahhoz, hogy számottevő motivációt jelentsen
azoknak, akik a tartós szegénység következtében fizikailag és mentálisan is bezárult, világban
élnek. A családosok segélye 10-15 ezer forinttal alacsonyabb a multinacionális cégnél elérhető
jövedelemnél, viszont teret enged az alkalmi munkának, és egyéb jövedelem-szerző
tevékenységeknek.„[…] az a probléma, ami korábban is szó volt róla, hogy a segély és a munkáért
kapott pénz között olyan kicsi a rés, hogy kérdés, megéri-e az embernek dolgozni. Előfordult az,
hogy akár minimálbérrel kiszorultak különböző ellátásainkból, akár a lakástámogatásiból.”
(zzociális osztály munkatársa) De még a kedvezőtlen feltételek mellett is sokan dolgoznak e két
cégnél azok közül, akiknek alacsony iskolai végzettségük és bőrszínük okán máskülönben a
munkanélküliség és segélyezetti lét lenne az egyetlen alternatíva.
Mindkét városban gyakran találkoztunk ’hetelős’ munkavégzéssel. Ez a létforma elsősorban a
helyben nem hasznosítható szakmával rendelkező munkanélküliek számára jelenthet súlyos
kompromisszumokkal terhelt alternatívát. A hetelés olyan munka, amelyet távol, napi ingázási
távolságon túl – akár több száz kilométerre – végeznek. A foglalkoztató vagy multinacionális, vagy
hazai jellemzően nagy termelő vállalat. Mindkét városban találkoztunk ezt a stratégiát követő,
korábban munkanélküli emberekkel, akik amiatt vállalják a heti ingázást, mert viszonylag magas
végzettségük ellenére sem kapnak helyben munkát. Jól mintázza a dilemmát egy fiatal érettségizett
roma lány története: „Barcikán hiába van az embernek, mint nekem is van, érettségim,
vendéglátóipari végzettségem, olyan kisváros vagyunk. […] itt az van, hogy [ha egy vállalkozás
alkalmazottat keres] mindig az ismerősnek a valakiét veszi fel. És itt nincs munkalehetőség. Meg
azért itt vendéglátó-helyekre roma lányokat, nagyon ritkán vesznek fel. Inkább arra, Pest
környékén, meg a Balatonon. […] Itt a szakmáimban nem tudtam elhelyezkedni, meg úgy
gondoltam, hogy dolgozni akarok. És ha nincs más, akkor megyek. És azért mentem oda [távoli
megyébe] … nem azért, mert fú, annyira jól fizetnek, hanem mert dolgozni akartam.” Ez az
életforma azonban nagyon súlyos alkukat kíván meg: aki hetelni jár, a hét öt napjában családjától,
otthonától távol él, és csak a hétvégékre (van, aki még ennél is ritkábban) jut haza. A kazincbarcikai
hajléktalan szálló egy érettségizett lakója például házasságának megromlását egy korábbi,
székesfehérvári szalag melletti munkával járó hosszú távollétéhez köti. „Volt úgy, hogy egy
hónapig, két hónapig nem jött haza az ember, mert olyan volt, hogy három hét munka, egy hét
pihenő. Na, most hogy ha az ember keresni akart, akkor az egy hét pihenőt is be kellett dolgozni.
Tehát két hónapig nem jött haza az ember. És akkor jött egy olyan telefon a nagyobbik gyerekemtől,
hogy hát egy illető már ott is ebédel vasárnaponként meg ilyesmi. Na, erre kaptam én az első
infarktust.” Érdekes módon nem csupán férfiak járnak hetelni „Dolgoztam Gödöllőn, a Sony-ban.
Aztán dolgoztam Biatorbágyon az Alpine-ban. […] Oda nem egyedül mentem. Nagynéném jött,
unokatestvéreim, akik már házastársi kapcsolatban éltek, olyanokkal mentem. Többeden mentünk.
Mentünk öten-hatan is akár.” (fiatal roma lány) A hetelés azért is nehéz, mert jellemzően magas a
munkaterhelés, és a fizetés is csak az alternatívátlanság ismeretében magas. „Négy évvel ezelőtt fél
évet dolgoztunk Sopronban, az ….-ben. Betanított munkások voltunk az összeszerelő üzemben
[érettségivel! – ], de nem voltunk bejelentve. Egy nap 14-16 órát dolgoztunk, szállón laktunk,
havonta egyszer-kétszer tudtunk csak hazajönni, úgyhogy fél év után eljöttünk mind a ketten.”. „Ott
tényleg aztán reggeltől estig munka, aztán örültünk ha lefeküdtünk.” Erről tanúskodik az a 55 éves,
60
korábban bányászként dolgozó, családos komlói cigány férfi is, aki egy éve jár 150 km-re található
alföldi város húsüzemébe dolgozni. Miközben megmutatta a vágóhídi munkától bedagadt kezeit, az
alábbiakat mondta:
„Így most 4 órára vagyok bejelentve, de 16 órát dolgozom. Munkásszálláson lakunk, mi négyen
alszunk egy szobában. Mindannyian kevesebb órára vagyunk bejelentve és így adót, vagy mit
kerülnek.
- És mennyit keres ott?
- 150 ezret, de bejelentve 50 valahány-ezerre vagyok.”
Neki nem csupán a kora és a bányában megroppan egészsége, valamint az embertelen munkaóra
miatt nehéz a hetelős munka, hanem azért is, mert távol van a családjától – feleségétől, két lányától,
fiától és unokájától –, akik Komló egy kieső, szegregált részén élnek az egyik barakképületben.
Egyszerűen félti őket, hiszen a területen, ami legalább fél órás járásra esik a várostól, senkinek
nincs autója, és szeparáltsága miatt tökéletes célpontja lehet egy rasszista támadásnak. „Annak adok
hálát, hogy még nem támadtak meg bennünket. Már gondoltunk rá.” Különösen erőre kapott az
ilyen félelem azóta, hogy a városban felvonult a Magyar Gárda.
Közfoglalkoztatás
A vizsgált népesség számára a legális munkaerőpiacon elsősorban a támogatott foglalkoztatási
formák jelentenek reális alternatívát. Legtöbben valamilyen közfoglalkoztatási program keretében
dolgoznak, rövid ideig, jellemzően 6 órában47. 2009-ben Komlón 800 és 900 között,
Kazincbarcikán 1100 és 1200 között mozgott a közcélú munkában foglalkoztatottak száma. A
tevékenység többnyire valamilyen közterület fenntartásra korlátozódik, bár vannak azért kivételek e
tekintetben, néhányan adminisztratív, vagy szociális kisegítői munkakörökben dolgoznak. „Háromhat
hónapig foglalkoztatjuk őket. Erdőtelepítés, erdőművelés, parkok gondozása. Csináljuk az
önkormányzati lakások lépcsőházait, tatarozását, házak körüli járdák takarítása, közterületi járdák
karbantartása, felújítása.”(önkormányzat városgazdálkodási cégének munkatársa)
Ez a foglalkoztatás forma gyakorlatilag a segélyre alapozó életforma szerves elemévé vált. Nem
jelent közeledést az elsődleges munkaerőpiac irányába, hiszen olyan kiszámíthatatlan és rövid
időszakra vonatkozó (kényszerű) munka, amelyet a segély feltételeként, nem pedig a
munkaerőpiacra törétnő belépés előszobájaként definiál minden érintett. A közcélú foglalkoztatás
peremfeltételei – alacsony foglalkoztatási idő, képzés hiánya, megfelelő munkahelyek hiánya –
eleve megakadályozzák, hogy a közcélú foglalkoztatás a munkaerőpiaci integrációt elősegítse.
Kiszolgáltatottá válnak a közfoglakoztatásban résztvevők, mert ugyanaz a szervezet – az
önkormányzat – a munkaadójuk, a szociális támogatásra való jogosultságot elbíráló hatóság, és az
egyéb ügyekben (lakhatás, oktatás, stb.) eljáró illetve esetleges panaszaikat kezelő hivatal egyben. A
közcélú foglalkoztatással - konkrétan az Út a munkához programmal - kapcsolatos visszásságokat
részletesen elemeztük a Komlói terepet leíró II.2. fejezetben. Az alábbiakban összefoglaljuk a
programmal kapcsolatban felmerülő általánosabb dilemmákat, problémákat. (1) A munka szinte
kizárólag közterület-fenntartásra szorítkozik, ami nem csak stigmatizál, de nem is teszi lehetővé
olyan skill-ek, készségek elsajátítását, amit a munkavállaló hasznosítani tudna máshol. (2)
Motiváció és megfelelő igény híján a munka nem csupán kényszerszerű, de nagyon gyakran
látszattevékenység is egyben.48 (3) A közfoglalkoztatás a gyakorlatban nem különbözik az alkalmi
47 Komlón 18183 munkaképes korú ember van, 2306 a nyilvántartott munkanélküliek száma (munkanélküliségi ráta
13%) és 828 a rendelkezésre állási támogatásban (RÁT) részesülők száma 2009 novemberében. Kazincbarcikán
21579 a munkaképes korú népesség, 2861 a nyilvántartott munkanélküliek 1049 a RÁT-osok száma.
48 „Az egyetlen utcát nem tudom naponta háromszor felsöpörtetni, mint ahogy a temetőt sem lehet naponta tisztítgatni.
Ebben a faluban 3-4 embernek való munka van, segélyezett pedig 40. Vagy a kelleténél több embert állítok egy-egy
munkára, de abból semmi jó nem sül ki” egy magas munkanélküliséggel jellemezhető zsákfalu polgármestere. (Az
interjút készítette Messing Vera és Kovács Éva a „Kint és bent háromszor”. OTKA 73015 kutatás keretében.
Kutatásvezető: Kovács Éva)
61
munkák piacától a munka tartalma és időszakos jellege, illetve az ebben rejlő függés szempontjából.
(4) A közfoglalkoztatás bezárja a tartósan segélyezett népességet a szociális segély és
közfoglalkoztatás körforgásába, amelyből gyakorlatilag lehetetlen kilépni, mert a kilépést a
foglalkoztatáspolitika nem, vagy alig támogatja. (5) A közfoglalkoztatási programok, és ezen belül
az Út a munkához, erős hierarchiát alakíthatnak ki a foglalkoztatottak között: az „érdemes”
munkanélkülieket „jó” munkakörökbe (adminisztráció, munkafelügyelet) osztják be, hosszabb – 8
órás – munkaidőben és stabilan kiszámítható időszakra foglalkoztatják őket, míg az „érdemtelen”
munkanélkülieket a segélynél alig magasabb járandósággal járó 6 órás munkaidőre, „piszkos” és
fizikailag nehéz köztéri munkákra osztják be, a lehető legrövidebb időszakra (jelenleg 3 hónap).
„…nem éri meg a közcélúként dolgozni, mióta 6 órában foglalkoztatnak, mert 43 ezer a fizetés, a
segély pedig 37 ezer. Ezért aztán sokan nem is mennek el közmunkára, mert úgy érzik, hogy 6 ezer
forintért nem érdemes melózni.” (közfoglalkoztatott)
Az, hogy a foglalkoztató önkormányzati cég válogat a közmunkára „érdemes” és „érdemtelenek”
között az egyik terepünkön egyértelműen tetten érhető volt – itt a munkanélkülieknek csak egy
kisebb hányadát foglalkoztatta a város közterületeit fenntartó önkormányzati cég, őket viszont
rendszeresen „Egy évig tart a munka, utána „álláskeresőin” vagyunk, utána újra felvesznek az
[önkormányzati céghez] közmunkásnak. De az önkormányzat nem engedi, hogy egy családból
többen dolgozzunk közcélúként, így aztán egyik évben én, a másikban az asszony dolgozik”
(közfoglalkoztatott). A munkanélküliek másik, nagyobb része egyáltalán nem került a
közfoglalkoztatásba ebben a városban 2009-ig. „Versengés van a közmunkáért, a munkanélküliek
között a kiváltságosok juthatnak közmunkához. Részben ez is baráti, ismeretségi alapon működik
hasonlóan a piaci munkákhoz.” (önkormányzati tisztviselő) A másik terepen ugyanakkor vegyes
volt a kép azáltal, hogy több foglalkoztató is szerepet kapott a közcélú munkások alkalmazásban.49
III.1.1.2.Társadalmi transzferek
Azon szegény családok számára, ahol nincs legális munkajövedelem, a szociális- és gyerekekhez
kapcsolódó transzfer-jövedelmek jelentik az elsődleges bevételt. Az idősebbek számára a nyugdíj, a
bányászok egészségkárosodási járadéka, valamint a rokkant nyugdíj jelentik a megélhetés alapját. A
fiatalabb családokban a gyerekek után járó GYES és családi pótlék mellett a rendszeres szociális
segély, illetve a rendelkezésre állási támogatás jelenti a legjelentősebb forrást. Ezek az összegek
azonban együttvéve sem elegendőek a rezsi és a mindennapi megélhetés, valamint a gyerekekkel
kapcsolatos költségek stabil fedezésére. Elég egy váratlan betegség, amely kórházi ápolást igényel,
egy haláleset a családban, vagy egy váratlanul magas összegű számla ahhoz, hogy végletesen
kibillentse a szűkös forrásokkal zsonglőrködő háztartások anyagi egyensúlyát. Az alanyi jogon járó
segélyek és támogatások mellett konkrétan meghatározott célokhoz rendelt támogatások is
rendelkezésre állnak. Az egyik ilyen az ápolási díj, amely tartósan fogyatékos személy, vagy
súlyosan beteg gyermek után vehető igénybe. Előnye, hogy munkaviszonynak számít, így
belekalkulálják a nyugdíj-jogosultságba. További támogatási formák a méltányossági és rendkívüli
segélyek, amelyeket az önkormányzat saját hatáskörében ítél meg rászorulóknak. E segély-típusba
tartozik a temetési-, átmeneti-, és krízissegély, a lakhatási támogatás. Ez utóbbi a helyi forrású
támogatások közül a legjelentősebb, és elsősorban a távfűtéses lakásban élő egyedülálló, a
rezsijüket fizetni nem tudó nyugdíjasoknak ítélik meg. A legrászorultabbaknak rendkívüli szociális
segélyt utalhat ki az önkormányzat. A rászorultságot a hivatal szociális osztálya állapítja meg a
szociális- és családsegítő munkatársak segítségével. E segélyforma keretét 2009-ben nagyon
lecsökkentették, az egyik városban pedig rendeleti úton megszüntette az önkormányzat „Most az
49 Következtetéseinket alátámasztják a témában kutató kollégák eredményei is. Az ÁFSZ BAZ megyei életút
adatbázisát elemezve Tardos Katalin (2006) is azt a következtetést vonja le, hogy „…jobban leírná a valóságot, ha
ezeket az embereket »időszakosan foglalkoztatott munkanélküliekként« tartanánk nyilván. (…) A munkaügyi
központok mintha »le is mondtak volna« arról, hogy ezeket az embereket a többi aktív foglalkoztatási eszköz
segítségével az elsődleges munkaerőpiacra próbálják meg visszasegíteni.”
62
idén már nincsen rendkívüli segély. Rendkívüli élethelyzet az nincs a rendelet szerint.”
(önkormányzat szociális osztályának munkatársa)
Látható, hogy a szociális segélyek és támogatások igen sokfélék, egy háztartás több jogcímen is
hozzájuthat állami transzferekhez, de ezek kombinációi is csak ritkán jelentenek anyagilag stabil
létet. A közhiedelmekkel ellentétben viszont a segélyeket és egyéb transzferjövedelmeket csak a
legritkább esetben lehet akkorára duzzasztani, hogy azok méltányos megélhetést biztosítsanak egy
háztartás számára. Ez még a gyermekek után járó szociális támogatások (GyeS, családi pótlék,
egyéb családi támogatások) esetében is így van. Ott, ahol a családot a teljesen kilátástalan nyomor,
a jövőkép és a tudatos megélhetési stratégia hiánya jellemzi, a magas gyermekszámban a gyerekek
után járó járandóságok is szerepet játszhatnak ugyan, de nem ez a meghatározó. Ráadásul a
gyermekek számának növekedésével az egyébként is szegény családok megélhetési nehézségei
rendszerint csak súlyosbodnak. Az a sztereotípia, miszerint a cigány családokban, ahogy a
kazincbarcikai önkormányzat társadalompolitikai osztályának vezető beosztású munkatársa
fogalmazott: „nem a szülő tartja el a gyerekeket, hanem a gyerek a szülőt” és „a cigányok csak a
pénzért szülnek”, a valóságban nem igazolható. A sztereotípia és a valóság ellentmondása azonban
jól megfér a fejekben: „Sok a gyerek ezekben [a cigány] családokban. Belőlük élnek. Átlagosan kéthárom
gyerek van ezekben a családokban. De van, ahol öt, de az nem gyakori, talán négy helyen
van [a városi slumokban összesen], ahol ennyi a gyerek ... a fene tudja, hogy miből élnek.”(védőnő)
A segélyekre való jogosultság korlátozottsága keveseket motivál arra, hogy azokkal visszaéljen.
Ehhez ugyanis sok információ és jó kapcsolatok kellenek, a realizálható jövedelem pedig csak
akkor számottevő, ha ezen jövedelmek kombinációját sikerül ’megszervezni’. Ennek ellenére erre is
találtunk példát mindkét városban. Elsősorban a fogyatékosok ápolása után igényelhető ápolási
díjjal és mások nyugdíjával való visszaélésről, vagy legalábbis kvázi-visszaélésről tudunk
beszámolni: egyes háztartások magukhoz vesznek fogyatékos, vagy idős, magatehetetlen embereket
azért, hogy nyugdíjukat elvegyék és utánuk ápolási díjra is jogosultságot szerezzenek. Mindkét
városban a belvárosi slumban találkoztunk ilyen, nem igazán az emberbaráti szeretettől vezérelt
esettel. Komlón a K. utcában egy másfél szobás lakásban elő magyar nő vett magához egy idős
férfit, akiről így beszélt „az ottani rokonai el akarták vinni szociális otthonba, én pedig
megkönyörültem rajta és magamhoz vettem. Meg hát az is van, hogy jó a nyugdíja, 70 ezer forint.
Hát az számít!” Ez a nő magához vett a saját 4 gyerekén kívül egy rokon gyereket, akit
mostohaként nevel (a családsegítők és az iskolai tanárok szerint nem gondozza megfelelően)
valószínűleg az utána járó állami támogatások miatt. Ez a nő a társadalmi transzfereket
maximalizálja: háztartása a két felnőtt rendszeres szociális segélyéből, az öt gyerek után járó emelt
családi pótlékból (két gyerek fogyatékos, egy pedig örökbe fogadott), és az idős férfi nyugdíjából
gazdálkodik, miközben két gyerek kollégiumban lakik. Kazincbarcikán szintén találtunk ilyen
esetet. Itt a belvárosi slum másfél szobás lakásában élő négy gyerekes roma család vett magához
egy idős rokkant nőt, aki a lakás félszobájában lakik. Az idős nő rokkantnyugdíja, illetve a
gondozása után járó ápolási segély jelentős jövedelem. Ezt a többletforrást befektetik, kiadják
100%-os kamatra. Mindebből rövid időn belül a környezetükét magasan meghaladó életszínvonalat
tudtak teremteni.
Ezek ugyan sporadikusan előforduló esetek, és nem is feltétlenül ütköznek a jogszabályokba (nem
tudjuk ellenőrizni, hogy az ápolt időskorúak önszántukból kerültek-e ezekhez a családokhoz,
nyugdíjuk fölött önállóan rendelkeznek-e, vagy hogy a számukra elérhető alternatívák közül a
jelenleginél van-e, lehetett-e volna jobb), de nyilvánvalóan felelősség terheli az érintett hivatalokat.
Az önkormányzat, a gyámhivatal, illetve a gyermekjóléti, gyermekvédelmi szolgálat ítéli meg, hogy
fennállnak-e az örökbe-fogadhatóság vagy a gondozás feltételeit, és nem mellesleg az
önkormányzat a tulajdonosa azoknak a másfél szobás lakásoknak, amelyekbe bekerülnek a hatodik,
hetedik (gyakran nem roknon) háztartás-tagok. Jellemző, hogy mindkét említett család,
pontosabban (női) háztartásfő jó viszonyban van a hivatalokkal, azok képviselőivel.
A legtöbb háztartás a transzferjövedelmeken – gyermekek után járó támogatásokon és segélyeken –
túl, más forrásból is szerez jövedelmet, mert még a szűkös megélhetés is csak így biztosítható. A
63
leggyakoribb kiegészítő forrás az alkalmi munkavállalás, de gyakran előfordul, hogy családok
gyűjtögetésből és kereskedésből (vas, fa, gomba, erdei termények, ’lomizás’) jutnak kiegészítő
jövedelemhez.
III.1.1.3. Alkalmi munka
Az alkalmi munkavállalás mindkét városban nagyon elterjedt. A tartós szegénységben élőkkel napi
kapcsolatban lévő kazincbarcikai önkormányzati alkalmazott szerint „A rendszeres szociális
segélyezettek minimum harmada - fele biztosan eljár dolgozni. Jellemzően mezőgazdasági
idénymunkára, építkezésekre, a vágóhídra, nagyon alacsony napidíjért.” A segélyek mellett az
alkalmi munkák jövedelmei azok, amelyek lehetővé teszik egyáltalán a fennmaradást. Ugyanakkor
nagyon eltérő az alkalmi munkához való hozzáférés, és az abból megszerezhető jövedelem is.
A legfontosabb tényező, hogy valaki ’állandó’ alkalmi munkás, avagy sem. Ez az
önellentmondásnak tűnő szóösszetétel nagyon lényeges jelentést takar, a szegény háztartások
ugyanis e szempont alapján nagyon is rétegzettek. A tartós munkanélküliek legszerencsésebb,
legstabilabb megélhetéssel rendelkező csoportját alkotják azok, akiknek olyan kapcsolatrendszere
és szaktudása van, amely rendszeresen alkalmi munkához és biztosan számítható jövedelemhez
juttatja őket, illetve családjukat. Ők általában rendelkeznek valamilyen szakmával, és rendszeresen
járnak el ugyanannak a vállalkozónak dolgozni.
Nagyon fontos, hogy a vállalkozó tudja, hogy az illetőben megbízhat, az szabadon rendelkezésre
áll, amit az alkalmi munkák piacán viszonylag magas és biztos, fix napibérrel jutalmaz. Az ilyen
munkák általában az építőiparban vannak: felújításokon, kisebb építkezéseken dolgoznak kisebb,
állandó ’brigádok’. A vállalkozónak dolgozókat szoros személyes kapcsolat köti
foglalkoztatójukhoz. Ez a kötődés rendszerint családi kapcsolatokon, vagy – az idősebbek esetében
– korábbi munkakapcsolatokon alapul.
Egy az ötvenes éveiben járó interjúalanyunk, Károly, például eljár egy hónapban 10-15 napot
maszekban dolgozni. Egyetlen emberrel, egy vállalkozóval dolgozik már 15 éve, és ez az ember is
csak vele dolgozik. A régi munkahelyükön, egy építőipar vállalatnál voltak kollégák, még a
rendszerváltás előtt, egészen 1991-ig, a vállalat felszámolásáig. Lakásfelújításokon, építkezéseken
dolgoznak, de csak szakmunkát vállalnak. Károly napi 5000 forintot keres így zsebbe. Ezzel az
összeszokott páros mindkét tagja, Károly is és a vállalkozó, is jól jár. Egyiküknek rendszeres
jövedelme van, annak ellenére, hogy nincs hivatalos munkája, másikuk a kölcsönös bizalomnak
köszönhetően megspórolja a járadékfizetést. A kölcsönös bizalom és a minőségi munkavégzés
elengedhetetlen feltétele az ilyen jellegű munka-kapcsolatoknak. Ehhez hasonlóan egy (roma)
vállalkozó elmondta, hogy takarító vállalkozásában hat-nyolc asszonyt foglalkoztat rendszeresen.
Kiválasztásuk alapja csak és kizárólag a személyes referencia és a munkavégzés minősége. Mindig
ugyanazokat alkalmazza, olyanokat, akik már bizonyították, hogy megbízhatóak és jól dolgoznak.
Vannak köztük családtagok és környékbeli ismerősök, cigányok és nem cigányok egyaránt.
Az alkalmi munkák gyakran családi, rokoni szálakon keresztül szerveződnek. A rokoni
kapcsolatokat azonban felülírja a megbízhatóság és a minőség: vagyis, ha valaki nem teljesít jól,
akkor hiába rokon, nem hívják legközelebb, inkább keresnek helyette mást, hiszen a munkaerő
kínálat bőséges, széles a kör, amelyből meríteni tud a munkásokat kereső vállalkozó. „Jól szervezett
a munka. Ismeretség alapján megy, ki-ki viszi magával a rokonát, ismerősét, de az nagyon fontos,
hogy ne szégyenkezzen miatta utána. Nagyon fontosak az informális kapcsolatok, hogy valaki hogy
tud ilyenbe bekerülni. […]” (helyi roma értelmiségi). A rendszeresen dolgozó ’alkalmi’ munkások
legalább részben legálisan dolgoznak, többnyire munkavállalói kiskönyvvel,50 segélyezettként, vagy
nyugdíj mellett, és persze olyan is van, hogy a kiskönyvet nem töltik ki minden nap.
A tartós szegénységben élők nagyobbik része ugyanakkor nem jut hozzá az állandó és nagyjából
50 A munkavállalói kiskönyvet épp a kutatásunkat követően szüntette meg a kormányzat
64
kiszámítható napi bérben fizetett alkalmi szakmunkákhoz. Ideiglenes és szezonális alkalmi
munkákra viszont az általunk meginterjúvolt háztartások többségéből eljárnak. Ezek a lehetőségek
jellemzően mezőgazdasági idénymunkák, vagy nagyobb építkezések kapcsán adódnak. A baranyai
terepünkön ilyen nagyobb projektek, melyek jelentős munkanélküli tömegeket mozgattak meg az
alábbiak voltak: autópálya építkezés, a Pécs – Európa Kultúrális Fővárosa ingatlanfejlesztései,
valamint kábel TV beruházások, fejlesztések. Ebben a városban nem jellemző a mezőgazdasági
idénymunka, mivel a közelben nincsenek nagy mezőgazdasági termelők, ahol meg vannak, ott
elegendő munkanélküli idénymunkás él helyben. „Itt a feketemunka az építőiparban van. Járnak
komlói, pécsi vállalkozók az autópálya építéshez, társasház építéshez, Dunaújvárostól Mohácsig,
Komlóig. Hidat is építettek… meg a fiatalkorúak börtönét. A metrónál is dolgoztak többen…
vállalkozón keresztül.” (roma férfi)
A másik terepünkön az alkalmi munkák az építőipar mellett a mezőgazdaságban adódnak
elsősorban. „Jellemző munkák a mezőgazdasági idénymunka, építkezések, a vágóhíd” „Nőket
inkább mezőgazdasági munkákra viszik, egyrészt mert kevesebbért is elmennek, másrészt mert
megbízhatóbbak.”
Ezek a munkák – minden más munkavégzéshez képest – nagyon kedvezőtlenek, mivel rosszul
fizetettek (1500-4000 forint közötti napibért említettek interjúalanyaink), a munka nem 8, hanem
gyakran 10-14 órás. A munkavállaló teljesen kiszolgáltatott, gyakran előfordul, hogy nem fizetik ki
az előre megállapodott munkabér egy részét vagy egészét; avagy a bér egy részét természetben
fizetik; vagy nem tartják magukat az előre megállapodott egyéb feltételekhez a munkaadók (ellátás,
szállás, utaztatás). A legnagyobb gond azonban az instabilitás. Nem lehet előre tudni, hogy mikor
jön a vállalkozó, vagy a munkás-toborzó, és milyen időszakra, milyen munkára keres embert – nem
lehet számítani az alkalmi munkákból befolyó jövedelemre sem, legfeljebb remnykedni benne. Nem
csoda hát, ha az ilyen munkákra csak azok mennek el, akik nem tudnak más módon jövedelmet
termelni: a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb, legképzetlenebb emberek. Terepeinken azonban
sok ilyen ember él. Ők alkotják a mezőgazdaság és építőipar nagyon olcsó és semmilyen
biztonságot nem élvező munkáshadait. Ők végzik azokat a fizikailag megterhelő, egészséget
veszélyeztető, monotónia-tűrést igénylő tevékenységeket (szüretelés, árokásás, kubik munka,
terményválogatás stb.), amelyet más nemigen csinál meg.
Nézzük meg egy kicsit közelebbről azokat a tényezőket, amely miatt azt gondoljuk, hogy az alkalmi
munkáknak ez a típusa visszaél a tartósan munka nélkül, mélyszegénységben élők helyzetével. Az
egyik ok a munkavállaló teljes kiszolgáltatottsága, aki mindössze azt döntheti el, hogy a mondott
feltételek mellett elvállalja-e a munkát, vagy sem. Mivel azonban krónikus és akut pénzhiányban
szenvednek, már néhány ezer forint is sokat számít – vagyis menni kell. Ugyanakkor senki és
semmi nem garantálja, hogy – az egyébként önmagukban is nagyon kedvezőtlen – feltételeket a
munkaadó be is tartja. Mindkét terepen számos interjúalanyunk számolt be arról, hogy a
vállalkozók hogyan élnek vissza ezzel a helyzettel. „már nem járok el feketén melózni, mert sokszor
voltam és sokszor becsaptak. Nem fizettek ki, így aztán inkább nem is csinálom.„ (munkanélküli
HK, KB). „…most voltak Romániában többen. Elmentek egy kisbusszal, naponta kaptak kb. 1000
forintnyi pénzt kajára, és a végén egy fillért sem kaptak a beígért napi 7-8000 forintos fizetségből.”
(munkanélküli, HK u., KB) De alátámasztották ezt az információt a szociális szakma munkatársai is
„Múltkor az egyik ügyfelem a legutóbb így jött haza: hogy nem kapott fizetést”. „3-4 embert így el
szoktak vinni. Illetve sajnos van rossz példa is, amikor jön a vállalkozó, hogy »én biztosítok neked
szállást, ellátást. Ennyi meg ennyi pénzt, még cigit is, gyere dolgozni, és el is viszlek.« És volt olyan,
hogy elvittek három embert. Abból kettő megszökött, a harmadikat a rendőrségnek kellett
visszahozni, mert egyszerűen fogva tartották őket. Főzött kolbászon és kenyéren éltek. Mostoha
körülmények között laktak. És úgy kellett megszökniük. Kimászni a kerítésen, és jöttek haza.”
(hajléktalanszállón dolgozó szociális munkás) Meg kell említeni, hogy hasonló visszaélésekre
vonatkozó történetekkel sokkal gyakrabban találkoztunk észak-kelet Magyarországon, mint a
baranyai terepünkön.
A nagyobb volumenű idénymunkákra szinte mindig munkaszervezők, nem pedig a tényleges
65
munkát adó vállalkozók toboroznak munkaerőt. Több közvetítő is kapcsolódhat egyetlen láncba: a
vállalkozó megbíz egy toborzót, aki vagy maga kutatja fel az embereket, vagy továbbadja a
feladatot egy általa ismert és megbízhatónak tartott személynek, akik az adott környezetben él és jól
ismeri az ott élőket, tudja ki alkalmas az adott munkára, ki mikor ér rá, kire lehet számítani. A
’közösségben’ élő közvetítőre inkább a kazincbarcikai slumokban találtunk példát, és az általános
tapasztalatunk is az volt, hogy a borsodi terepünkön az alkalmi munkaszervezésre, és a szegények
kiszolgáltatottságának más módon történő kihasználására (transzferekkel való visszaélések,
hitelezés és uzsorakölcsönök) szervezettebb hálózat épült rá, mint Komlón. Ezek az emberek az
adott ’közösségben’ aztán befolyásos személlyé válnak, hiszen ők a munka (és a belőle származó
csekély) jövedelem kapuőrei, emiatt a környezetüknél jobb módban is élnek.
A mezőgazdasági munkák egy részénél, ott, ahol az emberek brigádokban dolgoznak, és a
csoportteljesítmény alapján kapnak bért másként szerveződnek a munkások. Az ilyen esetekben
nagyon fontos, hogy mindenki jól dolgozzon, hiszen ha csak egy olyan ember kerül a csapatba, aki
gyengébben teljesít, úgy a többi – jól dolgozó – brigádtag fizetsége is alacsonyabb lesz. „Akit én
ismernek, munkaszervezőt, az egy testes nagymamakorú matróna. De ne úgy képzeld el, mint egy
maffiózót. Neki megvannak az emberei, riadóláncban informálják egymást, ha van munka, nagyon
rövid időn belül összeáll a csapat. Jól kipróbált emberek kellenek, bevált csapatokkal dolgoznak,
mert másképp nem éri meg, mert a jövedelem nem egyéni teljesítmény, hanem a csoport
teljesítményének függvénye.” (családvédelmi szolgálat munkatársa, Kazincbarcika). A realizálható
jövedelem ebben az esetben is nagyon alacsony, az ilyen munkákat elsősorban nők végzik, egy
asszony 1500-3000 forintot keres meg egy igen hosszú munkanap alatt. A leggyakoribb
mezőgazdasági munkák a kazincbarcikaiak számára az almaszedés a Nyírségben, barackszedés,
gombaszedés egy Egerhez közeli gombatermesztésben, szőlőkötözés, metszés, kapálás.
Ahogy azt a fentiekben láthattuk, az alkalmi munkák piaca is hierarchizált: a részben hivatalos és
majdnem rendszeres, ’jól’ fizetett, bejáratott kapcsolatokon keresztül működtetett munkáktól a
munkást teljes kiszolgáltatottságban tartó, nagyon rosszul fizetett munkákig terjednek. Az, hogy
még a kimondottan rossz feltételeket biztosító alkalmi munkák is nagyon elterjedtek mindkét
vizsgált városban azért lehetséges, mert a segélyek és egyéb állami transzferek mellett muszáj
valamilyen kiegészítő jövedelmre szert tenni.
III.1.1.4. Egyéb jövedelem-források
A szociális és gyermekekkel kapcsolatos transzferjövedelmeken, valamint az alkalmi munkán túl
sokan próbálnak meg pénzt csinálni bármiből, amiből bevételhez lehet jutni. Az alábbiakban a
legjellemzőbb kiegészítő jövedelemforrásokat soroljuk fel. Le kell azonban szögeznünk, hogy az
alábbi tevékenységek némelyike – legfőképp a kereskedés, üzletelés – nem kizárólag, sőt nem is
elsősorban a szegényekre jellemő, hanem olyanokra, akik azonos peremfeltételek között (hasonló
iskolai végzettség, hasonló lakhely) jobb megélhetést tudtak maguknak kialakítani.
Gyűjtés és begyűjtött javak forgalmazása
Vasazás
Mindkét városban sokan gyűjtenek javakat, de mást és másképp, és abban is fontos különbséget
tapasztaltunk, hogy a begyűjtött javak hogyan hasznosulnak. Kazincbarcikán fontos
jövedelemforrás a vasgyűjtés, ’vasazás’, ahogy helyben mondják. Vasat nem csak a városban és
közvetlen környékén gyűjtenek, hanem a megye, az ország távolabbi részein is. Ez egy jól
szervezett és erőteljesen hierarchizált ’ágazat’: a leginkább rászorulók, akiknek nincs autójuk vagy
szállító-eszközük, helyben illetve a környéken gyűjtik a fémet és adják el helyi átvevőknek, akik azt
a várostól távolabb, magasabb áron értékesítik, mint amit a helyvasudvar kínál.. Nagyon sokan
vannak, roma és nem roma szegények egyaránt, akik az így gyűjtött forintokkal egészítik ki szűkös
jövedelmeiket.
66
Jelentősebb bevétellel csak azok kalkulálhatnak, akik rendelkeznek valamilyen szállítóeszközzel.
Ők egyrészt átveszik a vasat az egyéni gyűjtőktől, és azt olyan átvevőhelyen adják el, ahol
magasabb árat realizálhatnak, másrészt messzebbre is el tudnak jutni vasat gyűjteni, felvásárolni.
-„És most úgy van, hogy van egy kocsija, és üzletel, kereskedő. Most tényleg úgy van vele, hogy ha
tanult volna is, akkor is ezt csinálná.
- Mivel kereskedik?
Fával, szénnel. Vassal. Mikor mi gyön neki.” (egy oláh férfi a fiáról, KB)
„Színes fémmel és vassal foglalkoznak, de már nem a megyében, hanem eljárnak más megyékbe. Ők
szépen megélnek.” (muzsikus CKÖ tag az oláh cigányokról KB)
Olyannal is találkoztunk, aki Szlovákiából beszerzett vassal üzletelt. A határon túl felvásárolt
hulladékvasat akkoriban háromszoros áron lehetett eladni a magyar átvevőhelyeken.
A vas és fémkereskedés egy országos, sőt országhatáron túlnyúló ’iparág’-gá nőtte ki magát,
amelynek legalján vannak azok, akik kézzel összegyűjtik, vagy, ha kell, lopják a fémet. Komolyabb
hasznot a forgalmazók fölöznek le.
Az nem derült ki, hogy ezeket a nagyon fontos, de meglehetősen speciális információkat milyen
forrásból merítik a helyiek: honnan tudják, hogy mennyiért adják a hulladék-vasat mondjuk
Szlovákiában; vagy akár csak, honnan tudják, hogy az ország különböző pontjain mi a vas
felvásárlási ára. Ehhez nyilván olyan kapcsolati háló kell, amely országhatáron is átnyúlik, és ezzel
a szemmel nézve az is rögtön érthetővé válik, hogy miért annyira féltettek a kereskedéssel
kapcsolatos információk. Az érintettek interpretációjában a vasazásra, mint jövedelmező
tevékenységre, súlyos csapást mért az a 2009-es rendelet, mely megszigorította, és
eredetigazoláshoz kötötte a fém átvételét.
Érdekes, hogy Komlón előfordul ugyan vasazás, de egyáltalán nem jellemző. A romák nemigen
vasaznak itt, és helyben nem is működik olyan felépített, szervezett forgalmazási hálózat, mint
Borsodban. Komlón elsősorban hajléktalanok vasaznak, és maguk bérelik fel a fuvarost, aki a fémet
a legjobb árat kínáló pécsi átvevőhelyre szállítja:
Hogy gyűjtik, vagy lopják, az attól függ, hogy hova tévednek be. Van olyan, hogy vannak régi
bányatelepeknél, olyan útvonalak, ahol kilóg a földből egy vas vagy sín, és elmennek ásóval és
csákánnyal, és kitermelik maguknak, és utána hívják a fuvarost, és beviszik Pécsre a MÉH telepre,
mert Komlón nagyon olcsón veszik át, és érdemes nekik egy fuvarost fogadni, és bevisznek két
mázsa vasat. A fuvarost megfizetik. Fölhívják, hogy van ennyi meg ennyi vas. Van, aki bevállalja.
Olyanok, akik nem „annyira” hivatalos fuvarosok, és az bevállalja. És abból a pénzből, amit
kapnak a vasért, abból ki tudják fizetni a fuvarköltséget, 3-4 ezer forintot. Van, amikor 25- 30 ezer
forintot is kapnak összesen. Ha hárman kitermelik, az is tisztán 8-10 ezer forint egy nap. De viszont
ez ritka.” (szociális munkás a komlói hajléktalanokról).
Kereskedés
A kazincbarcikai terepünket leíró fejezetben részletesen kifejtettük, hogy az ott élő cigány
csoportok esetében – elsősorban a tradicionális oláh, de a muzsikus és beköltözött romungro
csoportok számára is valamelyest – milyen szerepet játszik a kereskedés. Az oláh cigányok számára
az üzletelés identitásuk szerves része: aki nem tud üzletelni, aki nem tud ’pénzt csinálni’, az maga
tehet szegénységéről.
„- Hogy látja, aki nem él jól ebben az utcában, az miért nem él jól? Mert nem elég ügyes?
- Hát, csak az. Csak el kéne venni! Nincs vére! Megmeredt benne a vér!” (Idős oláh cigány a Gábor
Áron utcából)„
A zárt, tradicionális közösségben élő oláhok mindig is kereskedtek, még az államszocializmus
éveiben is kiügyeskedték, hogy az ipari munka mellett, majd mikortól lehetett, helyette,
üzleteljenek. Hagyományosan lovakkal üzleteltek, a lovak jelentőségének csökkenésével azonban
az áru mibenléte mellékessé vált, az egyetlen szempont, ami számít a haszon: bármit vesznek és
67
adnak, ami megfelelő nyereséget hoz, és gyorsan váltanak, ha egy áru már nem termel megfelelő
hasznot. Mi az alábbi termékekkel találkoztunk leggyakrabban: ruha – ’butikus cucc’, gyerekruha,
gyümölcs, fa, vas, pehely. Nagyon fontos jellemzője ennek a megélhetésnek az, amit Havas Gábor
’szerző-mozgó’ életmódnak írt le: az oláh cigányok nemcsak adnak és vesznek, hanem mindezt
útközben teszik: hatalmas távolságokat járnak be egy jónak tűnő üzletért, a termékeket egymástól
távol szerzik be és adják el. Nincsenek állandó boltjai, hanem a piaci réseket használják ki. Az
egyik fiatal asszony például gyerekruhákat vásárol bálás kiárusítások alkalmával a fővárosban, és
ezeket adja el a világtól elzárt falvakban, ahonnan a szegénység és rossz és drága tömegközlekedés
miatt az ott élő családok nem tudnak ruhát beszerezni. Az oláh cigányoknak számára annyira
meghatározó a haszon-szerzési képesség szerint tagolják a városi cigányságot.
„Vannak ugye a cigányok között is az oláh cigányok, meg a magyar cigányok. Az oláh cigányok,
ilyen kereskedelmi szelleműek. A romungrók azok inkább, mármint az ottaniak [akik a városban
élnek], javarészt ők azon vannak, hogy vagy el tudnak menni dolgozni, ha van szakmájuk. Szerintem
eszükbe se jutna, hogy milyen dolgokból is lehetne pénzt csinálni, vagy hogy megélni. Ők elvannak.
Azér' vannak abba', amibe' vannak. Szóval meg is látszik rajtuk.” (Fiatal roma lány a Gábor Áron
utcából)
A romungro cigányok, különösen a muzsikusok, lenézik az ilyen fajta üzletelést, mégis,
hagyományos megélhetési módjuk beszűkülésével néhányan maguk is elkezdtek kereskedelemmel
foglalkozni: több család boltot nyitott a városban és elsősorban használt ruhát, valamint háztartási
cikkeket forgalmaznak. Tény azonban, hogy jelentős különbség van az oláh és a muzsikus cigányok
üzleti tevékenysége között: a muzsikusok nem mobilak, egyetlen üzletben forgalmaznak cikkeket,
nem ’mennek az üzlet után’ egyrészt, másrészt nekik ez ’csak’ pénzkereset a muzsikálás mellett,
amiből a mai körülmények között nem lehet megélni.
“Megpróbáltak zenészek maradni, de a többségük ezzel párhuzamosan üzletet nyitott. Emellett nem
hagytak fel a zenéléssel sem, de ez már csak alkalmi, és egyre kevesebb az olyan alkalom, amire
hívják őket” (Muzsikus férfi a barcikai muzsikusokról).
Találtunk üzletelésre, kereskedésre példát a kazincbarcikai városi slumokban is. Az egyik ilyen a
disznó-vágás és értékesítés, a másik a fakereskedés. Az előbbi egy új jelenség: a város széli
gettóban többen tartanak disznót, vagy tartatnak állatot valamely közeli faluban élő rokonnál. Az is
előfordul, hogy megveszik az élő-állatot, a lényeg azonban, hogy az állatot házilag feldolgozzák, és
a belvárosi slum lakói számára ajánlják fel eladásra – nyilván valamivel olcsóbban, mint ahogy a
boltban megvásárolható lenne. A disznóölés és feldolgozás olyan volumenben történik (2-3 disznó
alkalmanként), amire még akár rá lehet fogni, hogy saját fogyasztásra történt, mégis néhány
munkanélküli családnak megélhetést biztosít. Disznóölésre és húsárusításra általában havonta
kétszer kerül sor: hónap elején, amikor megérkeznek a segélyek és a családtámogatások, és hónap
végén. Hitelbe csak ez utóbbi alkalomkor lehet vásárolni, hiszen ekkor már nincs pénz a
háztartásokban, viszont ekkorra üres a kamra. Kereslet a húsra ilyenkor van leginkább,
fizetőképesség viszont csak egy héttel később lesz. Vagyis az ezzel foglalkozók pontosan érzékelik,
hogy mikor érdemes húst eladni, a pénzt pedig később szedik be: piaci niche-t töltenek be.
További fontos termék a városi szegények életében a fa: fagyűjtés-/ vágás és forgalmazás.
Fontossága miatt erről egy önálló alpontban számolunk be.
A másik terepünkön, Komlón, viszont csíráját sem találtuk a kereskedésnek: az itteni beás cigányok
nem foglalkoznak üzleteléssel. Az egyetlen kereskedő cigány a városban egy Mohácsról
ideköltözött régiség-kereskedő, akinek azonban semmi köze a helyi cigánysághoz: a mai napig
Pécshez és Mohácshoz kötik üzletei.
Fa kitermelés, gyűjtés, eladás
A fakitermelés, gyűjtés és forgalmazás nagyon fontos tevékenység mindkét terepen, de nagyon
másképp.
68
A komlói szegények alapvetően legálisan termelik ki, illetve gyűjtik a fát. Az erdésznek dolgoznak,
vagy legalábbis az erdésztől kapnak engedélyt. Az itteni beások körében régi hagyománya van az
erdő javainak hasznosítása terén, ők régen is a ’fából éltek’, nagy tisztelettel és szakértelemmel
vannak az erdő iránt. Másrészt az itteni erdészet hozzáállása is sokkal rugalmasabb: nem üldözik
tüzes vassal azokat, akik az erdő javaiból saját célra részesülni akarnak, hanem ügyesen
becsatornázzák az ilyen tevékenységeket az erdő-fenntartásába. Az is fontos, hogy az itteni erdészet
tisztában van azzal, hogy az igazán nagy kárt okozó fatolvajlást nagyvállalkozóknak tulajdonítja, és
nem próbálja a szegényekre hárítani:
„A fűtés az szerzett fa. […] És azt kell elképzelni, hogy szedni kell fát legtöbb esetben a
családoknak, kedvezményes területeket adnak ki az erdészek. Bárcát adnak ki51. Nem sokért. […]
Biztosan van lopás, de nem ettől rossz valami. Attól rosszabb, hogy ha értékesebb fákat, diót, öles
tölgyfákat kimentenek mások, akik esetleg eladják. Azok már nagyvállakozók. Az nagyobb kárt okoz.
Tudok róla, hogy szednek ilyen ágfát, és én megmondom őszintén, hogy elég nyitottak is az
erdészek.” (családgondozó, akinek erdész a férje)
Az egyik idős bácsi így mesélte el: „Gombát szedek, meg fát gyűjtök. Jóban vagyok az erdésszel, és
ő meg szokta engedni, hogy a gallyakat összegyűjtsem. Csak annyit, amennyit elbírok, magamnak,
meg J.-nak szedek [egyedülálló idős szomszédasszony]” (P. bácsi A. aknán)
A városban sokan járnak az erdészhez dolgozni, alkalmi munkában, sőt, a közcélú munka egy
meghatározó része is a város tulajdonában lévő erdők gondozása, fenntartása. „Erdőművelés Komló
és környéke, hisz vannak önkormányzati erdők. 10 év alatt közel 50 hektárt telepítettünk. Nyilván
nem csak közhasznúba, de közhasznúval segítettük ezt a kérdést. Most, ami 10 éves, az olyan
stádiumba jutott, azt már lehet gyéríteni. Erdőművelésben foglalkoztatjuk őket.”
(városgondonokság)
Nagyon fontos tényező, hogy a komlói szegények főként saját használatra gyűjtenek fát, nem pedig
eladásra, haszonszerzés céljából.
Ezzel szemben a borsodi terepünkön minden, ami a fával kapcsolatos az illegalitás gyanúját foglalja
magában annak ellenére, hogy sok cigánynak és nem cigánynak itt is van „bárcája” az erdészettől. A
komlóiakkal ellentétben az itteniek egy része nem csak saját felhasználásra gyűjtik a fát, hanem
eladásra is. Ők a begyűjtött gallyat vagy kivágott fát felaprítják és aztán a Nyírségben faluról falura
járva árulják, vagy a korszerűtlen városi lakótelepekre viszik eladni. A bárcával való visszaélés
könnyű (például többször is lehet vele fordulni) és sokan engedély nélkül is vágnak ki fát. A nem
cigány környezet ezeket a szabálytalanságokat a cigányoknak tulajdonítja („a vas meg a fa jellemző,
mer melyik cigány nem azzal foglalkozik? Meg hogy esetleg még mit tolvajkodnak össze-vissza?”),
miközben a tüzelőnek, vagy éppen a karácsonyfának való erdőből való beszerzése általános és igen
elterjedt a környék falvaiban élő roma és nem romák körében egyaránt. „Figyeljen ide, ott [a
környék falvaiban] fát senki nem vesz! De a leggazdagabb se vásárol. Kimegy, azt vág. ...” (egy volt
rendőr).
Erdei termények gyűjtése
Komlón – és csak itt – a fán kívül az erdő terményeit is gyűjtik. Ez mindenképp hagyományos
tevékenység, hiszen az itt élő beások korábban is az erdőből éltek: gyűjtögettek, illetve
megmunkálták az összegyűjtött fát (teknővájó cigányok). Mára ebből annyi maradt fenn, és az is
inkább csak az idősek körében, hogy kijárnak az erdőbe gombát és makkot gyűjteni részben saját
használatra, részben pedig eladásra. Egy idős bácsi, aki még ’gunyhóban’ született és Kossuth- és
Béta aknán, vagyis az erdő közelében élte élete nagy részét elmondta, hogy a mai napig mindennap
járja az erdőt, ahol gombászik. Amit nem fogyaszt el maga, azt eladja bejáratott háztartásoknak.
Télen, pedig, amikor nincs gombaszezon, makkot gyűjt, amit az erdész vesz át tőle. Ezzel a
jövedelemmel egészíti ki nyugdíját.
51 A bárca egy bizonyos mennyiségű fa kivágására, vagy hulladék fa (gally) gyűjtésére szóló engedély, amelyet
pénzért lehet megvenni.
69
Hitel
Mindkét város szegényeinek körében nagyon jelentős az eladósodottság, melynek egyik összetevője
a széleskörű és tartós munkanélküliség, a másik pedig a város lakásait terhelő magas rezsiköltség:
„A távfűtés ára a városban nagyon magas. Pl. egy kétszobás lakás távfűtési díja 52, egy
háromszobásé 70 ezer forint körül mozog télen. Évek óta ez van. Emiatt sokan eladósodnak.
Egyszerűen nem bírják fizetni a számlákat.” (szociális osztály vezetője). Az állandósult anyagi
krízishelyzet miatt nagyon sokan vesznek igénybe magas kamatra nyújtott fogyasztási hiteleket.
Ezeknek két forrása van: intézményi (bank, vagy más hitelintézet) és személyes kapcsolatokon
keresztül működtetett nem hivatalos hitel. Az előbbi mindkét városban masszívan jelen van, az
utóbbi viszont csak a borsodi terepünkön elterjedt jelenség. Szemben Kazincbarcikával, Komlón
bár előfordul uzsora-hitelezés, de nem jellemző.
A vizsgált népesség jellemzően nem jut banki hitelekhez, mert nincs olyan állandó
munkajövedelme, amit a hitelek feltételéül szabnak a bankok. Viszont kutatásunk időpontjában
mindkét városban elterjedt volt olyan pénzügyi szervezetek (mindenek előtt a Provident Zrt)
szolgáltatásainak igénybe vétele, amelyek magas kockázat mellett magas kamatra nyújtanak kisebb
összegű hiteleket ügyfeleiknek. A Provident és hozzá hasonló hitelezők (például Credit Capital) a
kockázat minimalizálása érdekében nagyon magas kamatot (300-450 %-os THM), és heti törlesztőrészlet
fizetést írnak elő. Vannak azonban olyan családok, amelyek ezekhez a hitelekhez sem
juthatnak hozzá, mert nincs igazolható munka- vagy nyugdíj-jövedelmük, nincsenek fedezetet
jelentő vagyontárgyaik, vagy éppenséggel fizetésképtelenségük okán KHR-listára52 kerültek. Az ő
köreikben terjedt el a „kamatos pénz”, avagy az uzsorahitel. Ezzel a jelenséggel nagyon gyakran
találkoztunk Kazincbarcikán mind a családokkal, mind pedig az önkormányzat alkalmazottaival
történt beszélgetéseink során, miközben Komlón csak elvétve került szóba a kamatos pénz.
Provident
A Provident azért lehet nagyon népszerű, mert ez az egyetlen hitelintézet, mely hitelkihelyezései
fedezetéül figyelembe vesz minden jövedelmet: szociális segélyeket és nem bejelentett munkából
származó bevételt is. Ez nyilván nagyon komoly kockázatot jelent a cégnek, amelyet több, más
intézményeknél nem szokásos biztonsági ’fékkel’ ellensúlyoz53.
A Provident képviselőivel történt beszélgetés alapján elmondható, hogy még a legszegényebb, leggettósodottabb
környékeken is 70% a „jó hitelek”, vagyis a törlesztett hitelek aránya. Ennek
feltétele, hogy a képviselő a segélyosztás napján megy pénzt begyűjteni, mert „másnap már nincs”.
Az egyik képviselő azt is elmondta, hogy ’beépített tégla’ van a segítségére: a postás mindig jelzi
neki, hogy mikor visz ki pénzt az adott területre.
52 KHR, vagyis a Központi Hitelinformációs Rendszer, a korábbi BÁR (Bankközi Adós- és Hitelinformációs
Rendszer) utódja.
53 - Heti törlesztő-részletet ír elő, melynek fizetését az ügyfél a szerződésben vállalja. Ezért a városban sokan
csak „heti pénz”-ként ismerik ezt a hitelt;
- A törlesztő részletet a cég munkatársai személyesen gyűjtik be, hetente, előre megállapodott helyen és
időpontban, általában az ügyfél lakásán. A Providentnek nincsenek fiókjai, irodái, kizárólag személyes kapcsolaton
keresztül működik. Minden területnek van egy képviselője, aki egyben a heti törlesztő-részletek begyűjtését is
személyesen végzi. Ez a „privat banking házhoz megy” szolgáltatás nyilvánvalóan jelentősen megdrágítja a hitelt. A
személyes és az ügyfél otthonában történő ügyfélszolgálat lehetőséget biztosít arra, hogy a képviselő megítélhesse,
milyen anyagi és vagyoni körülmények között él a leendő ügyfél, és a bevallott jövedelmei és kiadásai mellett vajon
tudja-e majd törleszteni a hitelt;
- További biztosítékot jelent, hogy – különösen az első alkalommal – csak nagyon alacsony összegű, néhány
tízezer forint nagyságú hitelt helyez ki. A cég meghatározza a maximális heti törlesztő-részletet (8000 Ft) és az egy
háztartásba kihelyezett összes hitel összegének maximumát (790000 Ft);
- További biztosítékot jelent, hogy rövid futamidejű kölcsönöket lehet felvenni: 26, 40 és 54 hetes hitelek
vannak a portfolióban, és egyszerre egy ügyfélnek legfeljebb két párhuzamos hitele lehet;
- Banki szinten a legfontosabb biztosíték a kiemelkedően magas THM, amely futamidőtől és összegtől függően
240-440% között ingadozik. Ez a kiugróan magas hitelköltség jelent fedezetet nem csak a költséges szolgáltatásokra, de
a „bebukott” hitelekre is.
70
A nagyságrendet illetően csak becsléssel tudunk élni: a borsodi városban, ahol mélyebben
vizsgáltuk ezt a kérdést 1500-2000 közöttire tehető a Provident ügyfeleinek száma, vagyis a
lakosság 5-7%-a lehet érintett. Az ügyfelek többsége alsó-középosztálybeli, állandó
munkajövedelemmel, de megélhetési nehézségekkel küzdő középkorú, akik minimálbér körüli bért
keresnek, de vannak szép számmal olyanok is, akik hivatalos munkajövedelemmel nem, csak
szociális, illetve alkalmi munkajövedelemből élnek. Az ügyfelek körülbelül fele krízishelyzet
(betegség, munkanélküliség, egy nagyobb gép cseréje, tartozások miatt lekapcsolt villany
visszakapcsoltatása, temetés stb.) kapcsán igényli a pénzt, a másik fele pedig állandósult ügyfele a
Provident-nek.
Az egyik legszegényebb, gettósodó környéken dolgozó képviselő elmondta „Hogy mire kell a hitel?
Nagyon egyszerű: ősszel fára, Karácsonykor ajándékra, januárban villanyra, májusban a
ballagásra és szeptemberben az iskola kezdésre. […] Van, akinek a sefteléshez kell a tőke […]
Januárra általában elfogy a háztartások pénze, és nem tudják befizetni a számlákat. Ez
leggyakrabban a nagycsaládosaknál fordul elő..”
Azt, hogy vajon miért is vesznek fel emberek rendszeresen aránytalanul nagy költséget jelentő
hiteleket az egyik képviselő így magyarázza: „Azoknak a többsége, akik felveszik a hitelt, csak az
adott pillanatot látják, hogy mennyi pénzt fognak most kézhez kapni, de nem néznek előre. A
legtöbb, amit meg tudnak ítélni, hogy mennyit kell hetente törleszteni, de hogy mennyibe kerül a
hitel, hogy mekkora a THM, kamat… ilyesmivel nem foglalkoznak. Ez egyáltalán nem érdekli
őket.„”
Azt gyanítottuk, hogy a Provident hitel elsősorban a nem roma lakosság körében terjedt el, mivel
roma interjúalanyaink nemigen említették, a nem roma szegények viszont annál gyakrabban. A
képviselőkkel történt beszélgetés erre rácáfolt: a gettósodó városrészért felelős képviselő
ügyfeleinek – saját becslése szerint – 80%-a roma. A cég nem tesz különbséget etnikai hovatartozás
szerint, még akkor sem, ha a képviselő nagyon komoly ellenérzéssel bír a romákkal szemben.
A kamatos pénz, vagyis az uzsora
A hitelek másik forrása az intézményektől független, személyes hitel. Ennek jelenléte nagyon eltér a
két terepünkön: míg Komlón elhanyagolható a jelenléte, Kazincbarcikán nagyon elterjedt. Arra
sajnos nem tudunk választ adni, hogy e területi különbségnek mi lehet az oka. Az alábbiakban tehát
csak a borsodi terepen gyűjtött anyagokra támaszkodunk, mivel ott éreztük szükségét annak, hogy
ebbe a kérdésbe elmélyedjünk. Kvalitatív kutatás lévén nem tudunk számszerű adatokkal szolgálni
az ilyen hitelezés elterjedtségéről, de bizonyos, hogy a város egyes – elsősorban a gettósodó –
részein nagyon jelentős. Először is érdemes definiálni, mit értünk uzsora hitel, avagy, ahogy a
helyiek nevezik, kamatos pénz fogalmán: olyan hitelekről beszélünk, melyet az irreálisan magas
kamat (Kazincbarcikán jellemzően havi 100%, Komlón 50%)54, valamint az jellemez, hogy a
hitelező nem rendelkezik az e tevékenységhez szükséges engedélyekkel (és képzettséggel). Az
uzsora jellemzője, hogy az igénybe vevők általában anyagi krízis helyzetben vannak, hiszen ha nem
így lenne más, kedvezőbb kondíciójú hitelhez is folyamodhatnának.
A kamatos pénz „előnye” a hivatalos hitellel szemben az, hogy nagyon könnyű hozzájutni: azonnal,
minden bírálat és papírmunka nélkül megkapja, aki kéri. A legkézenfekvőbb közönsége tehát az
elszegényedett, állandósult anyagi krízisben élő, és/vagy a funkcionális analfabéta népesség. A
városi önkormányzat családvédelmi szolgálatának munkatársa szerint klienseik nagy része érintett
az uzsora-ügyletekben: „…durván 1800 család, aki rendszeres szociális segélyben részesül, vagy
egyéb okból a családvédelmi szolgálat kliensi körébe tartozik. Ennek körülbelül a fele-harmada az,
akik az uzsorában érintett”. (önkormányzat adósságkezelő szolgálatának munkatársa) A valós szám
ennél nyilván jóval nagyobb, hiszen az adósságspirálba került családoknak csak egy része fordul a
családvédelmi szolgálathoz. „Nagyon sok uzsora ügy rejtve marad. Ami nálunk megjelenik az
54 10000 forint hitel terhe 12 hónap múlva 20480000 forinttá növekszik havi 100%-os kamat esetén, illetve 86490
forintra duzzad havi 50%-os kamatteher esetén.
71
csupán a jéghegy csúcsa.” (családvédelmi szolg.)
Az uzsora ténye közismert, létéről minden önkormányzati intézménynél beszámoltak a
munkatársak. A családvédelmi szolgálat, a szociális szolgáltató központ, a szociális osztály,
hajléktalan szálló, közcélú munkát szervező önkormányzati cég, a védőnők és az iskolai tanárok is
tudnak a ’kamatos pénz’ létéről, többekről tudják, hogy érintettek, különösen, ha ezen klienseik
miatta kerültek kilátástalan helyzetbe. Tenni, mint mondják, mégsem tudnak semmit, bár a
rendőrséghez is fordultak már segítségért: „Nekünk azt mondta a rendőrség, hogy ha valaki szóban
megállapodik, akkor a szóbeli megállapodás is megállapodásnak minősül. Ha elfogadja a másik
feltételét, hogy egy hónap múlva 100%-os kamattal adja vissza a kölcsönpénzt, akkor nincs mit
tenni.” A rendőrség akkor sem lép közbe, mikor bizonyítható a hitelezés: „Olyan is volt, hogy a
hitelező írásba adta, hogy mennyit kell neki visszaadni. Szépen vezette papíron. És azt is hiába vitte
el az ügyfelünk a rendőrségnek, nem történt semmilyen előremozdulás.” (családvédelmi szolg.). Volt
interjúalanyunk, aki arról számolt be, hogy hiába próbálták a rendőrséget bevonni, tehetetlenek
voltak, mert nem volt elég tanú, aki az uzsorás ellen mert volna vallani, hiszen biztosak lehetnek
benne, hogy vagy rajtuk, vagy családjukon megtorolja a hitelező a feljelentést. „A rendőrség is
próbált már közbelépni, csakhogy ahhoz, hogy az uzsorásra rá lehessen bizonyítani azt, hogy ezt a
businesst csinálja, 4 embernek kellene ellene vallania. Nyilván nem lesz 4 ilyen ember, mert nagyon
megverik őket, vagy ha börtönbe is kerül az uzsorás, ott a családja, aki majd bosszút áll.” (kamatos
pénzt felvett hölgy, Kazinbarcika)
A rendszeresen kamatos pénzt felvevők egyik jellemző csoportját alkotják azok a slumokban élő –
többnyire, de nem kizárólag cigány – családok, ahol a felnőttek iskolázatlanok és köztük nincs
egyetlen kereső sem. Itt a bevételek egyszerűen nem fedezik még a napi megélhetést sem, nemhogy
a váratlanul felmerülő költségeket. Ebben a csoportban sokszor valamilyen hirtelen krízishelyeztben
(betegség, halálozás) kellett először a kamatos pénzt felvenni. De egy-egy magasabb számla, vagy
az áram kikapcsolását, kilakoltatást kilátásba helyező felszólítás is afelé tereli az érintetteket, hogy
kamatos pénzt kérjenek. Nekik ugyanis nincs más választásuk. Ha vannak is a közelben közvetlen
rokonok, egyikük sincs abban a helyzetben, hogy kisebb-nagyobb pénzösszeget átmenetileg
nélkülözni tudna. A slumokban egész nagycsaládok élnek szegénységben, így a meglévő erős
kötések ellenére a családon belüli háztartások csak a legritkább esetben képesek pénzzel kisegíteni
egymást. A legelesettebb családok persze azok, amelyekre a kapcsolati háló teljes hiánya jellemző.
Rokonaikkal vagy névlegessé vált, vagy teljesen megszakadt a kapcsolatuk, baráti kapcsolataik
egyáltalán nincsenek. Ők teljes izolációban élnek abban az értelemben, hogy nincs senki, akire
támaszkodni tudnának krízishelyzetben. És itt nem csak az anyagi támogatásra gondoljunk, hanem
olyan természetbeni segítségre, amely nagyobb mozgásteret biztosítana a szülőknek például azzal,
hogy lehetne kire bízni a gyereket, míg ők az ügyeiket intézik, vagy alkalmi munkán dolgoznak. „ők
a gettóban is kirekesztettek, mert nincsenek barátaik és a családi kapcsolataik sem működnek.”
(védőnő). Nem tudni azonban, hogy a kirekesztettség ok vagy okozat: egy szegény sorsú család
azért kerül a kamatos pénz csapdájába, mert nincsenek támogató kapcsolatai, avagy éppenséggel a
kamatos pénz és kilátástalan szegénység miatt veszítik el még a legközelebbi kapcsolataikat is.
Egy interjúalanyunk például, aki elmondása szerint már öt éve nem tud kikeveredni a kamatos pénz
miatti eladósodottságból, gyerekként a nagyanyjánál nevelkedett egy kis faluban, szüleit nem
ismeri, testvéreivel nem tartja a kapcsolatot. A férjének, aki kazincbarcikai, élnek ugyan itt rokonai,
de velük nincsenek jóban. Ők még a négy kiskorú gyermekének felügyeletében sem
támaszkodhatnak senkire. Jelenleg már annyi a tartozásuk, hogy csak a kamatokat tudják fizetni,
persze a szociális transzferjövedelmekből. A kamat minden hónapban fizetve van, ugyanis
bankkártyájukat már rég hitelezőjüknek adták.
Az uzsorakölcsönökkel rendszeresen élők másik csoportja a szenvedélybetegek, többnyire
alkoholisták, vagy játékszenvedélyben élnek. Sokukat a hajléktalanok között találhatjuk meg,
jellemzően sem ők, sem a számukra hitelt nyújtók nem cigányok.
Bár az, hogy a „kamatos pénzt” adó, és azt felvevő közül ki van a másiknak kiszolgáltatott
72
helyzetben, nem kérdéses, ahogy az sem, hogy az ügylet milyen büntetőjogi megítélés alá esik, a
kapcsolat mégsem egyszerűsíthető le a gonosz, mások baján élősködő és a szerencsétlen,
döntéseinek következményeit előre nem látó kapcsolataként. A pénzt kérők ugyanis ott és akkor,
amikor a kölcsönt kérik, nem látnak más lehetőséget (és valóban, gyakran tényleg nincs is más
lehetőség), és a kedvezőtlen feltételek ellenére, hálásak – ha nem is a hitelezőnek, de a sorsnak –
amiért akut problémájuk ideig-óráig megoldódott. És az sem igaz, hogy ne ismernék tettük
következményét: tudják, hogy a pénz felvétele mivel jár a jövőben. A kamatos pénzre rászorulók
egy része mindig ugyanattól kér kölcsön. Számukra is fontos, hogy bízhatnak abban, a pénzt
kölcsönző ad, amikor ők megszorulnak. Erre számítanak, ezzel számolnak. Nekik egyáltalán nem
érdekük feljelenteni hitelezőjüket. A kamatos pénzt felvevők egy része képes visszafizetni a
kölcsönt. Ők rendszerint a téli hónapokban kezdenek el nagyobb adósságot felhalmozni, amit aztán
a tavaszi, nyári idény- és alkalmi munkákból befolyó plusz jövedelmeikből tudnak visszafizetni.
Nyár végére, ha volt elég munka, már kijönnek az adósságból, hogy aztán az ősz elteltével az egész
újra kezdődjön. Ha viszont megbomlik ez a rendkívül labilis egyensúlyi helyzet, és a hitelt nem
képes a megszorult kuncsaft visszafizetni, akkor előbb-utóbb megindul egy olyan lejtőn, amiről már
nehéz a visszaút. Egy újabb, másik uzsorástól való kölcsönkérés csak tovább rontja a helyzetet, amit
további uzsorások felé történő eladósodás követ. Ekkor rendszerint eljön az a pont is, amikor már a
hitelező fenyegetéssel, fizikai erőszakkal ad hangsúlyt követelésének. Az még a jobbik eset, ha a
fizetni nemtudó lakásából elviszik az értékesíthető holmikat. Van, akit viszont arra köteleznek, hogy
ledolgozza adósságát.
Az uzsorások nagy része ugyanabból a környezetből származik, mint „ügyfeleik”. Ugyanúgy a
leszakadó és gettósodó szegénység által jellemezhető városrészekben élnek, ugyanolyan silány
minőségű, zsúfolt lakásokban, házakban laknak, a különbség csupán annyi, hogy lakásuk
látványosan és jól felszerelt, modern technikai eszközök találhatóak benne, és maguk, valamint
családjuk a környezetükhöz képest feltűnően gazdagon öltözködnek, sok ékszert viselnek. Több, a
környezet által uzsorásként számon tartott emberrel is beszélgettünk, bár erről a foglalatosságukról
ők maguk persze nem számoltak be nekünk. Ezen interjúalanyaink mindegyike alacsonyan
iskolázott, munkanélküli, ugyanúgy, mint a hitelt igénybe vevők. Vannak köztük nők és férfiak
egyaránt. Uzsorás és kiuzsorázott nem egy esetben egymás közvetlen szomszédai, és azt gondoljuk,
hogy ez egy nagyon fontos kulcs: ez a tevékenység csak egy nagyon szigorúan és állandóan
ellenőrzött környezetben végezhető, ahol az egyik pontosan tudja a másikról, hogy mit csinál,
mikor és milyen jövedelme érkezik.
Az uzsorásoknak van egy másik ’kasztja’: a kiemelkedettek, a közösségen kívül élők. Ők inkább
csak a pénzüket adják, a ’hitel-kihelyezést’ és behajtást közvetítőkre bízzák. Ők nem is laknak a
gettóban.
Több egymástól független forrásunk is megerősítette, hogy az uzsorások nem kizárólag romák, és
az ügyfelek között is találhatóak magyarok. Az uzsora véleményünk szerint a kilátástalan nyomor és
kirekesztettség, a támogató kapcsolati háló hiányának, valamint az állandósult pénzhiány
együttesének következménye, és azokra jellemző, akik ilyen körülmények között élnek. A
pénzkölcsönzést ugyanezek a viszonyok mozgatják: ez olyan kíméletlen hitelezés, amelyben akár a
legkisebb nélkülözhető pénzzel rendelkező is kölcsönt ad, és ezáltal emelkedik ki a nyomorból az
ugyanolyan helyzetben élő szomszédai kárára. Ez egy kíméletlen harc, ahol az tud felszínen
maradni, aki hitelez. Mivel ilyen körülmények között sokkal inkább romák élnek, mint magyarok,
az uzsorázás roma—specifikus jelenségnek tűnhet, pedig nem az. Ugyanúgy megtalálható a hasonló
körülmények között élő nem romák körében is.
III.1.2. Kiadások csökkentése
A szegény háztartások megélhetésük biztosításának érdekében nem csak munka-, illetve transzferjövedelmeiket
igyekeznek növelni, de törekednek kiadásaik csökkentésére is. A fogyasztás
visszafogása, a fogyasztói szokások megváltoztatása, rezsiköltségek csökkentése, és a lakhatási
költségek mérséklése céljából történő költözés jelentik a leggyakoribb kiadáscsökkentő stratégiákat.
73
Fogyasztás visszafogása, fogyasztási szokások megváltoztatása
A fogyasztásnak a legszükségesebb dolgokra való korlátozása, az olcsó élelmiszerek vásárlása, a
használt ruházat, vagy használt fogyasztási cikkek vásárlása új helyett, a szórakozásról és más, a
táradalomban elfogadott minimumként számon tartott javakról, tevékenységekről (például
gyógyszer, meleg kabát, televíziózás, családi ünnepek megtartása) való lemondás, általánosan
jellemzőek. „Nálunk az soha nem volt szokás, hogy névnap, születésnapot megtartsunk. Nem. Én a
virágért sajnálok pénzt adni, mer az két nap múlva kihajítódik, komolyan, oszt nálunk ez le is
amortizálódott. Fölösleges. Anyagilag nem állunk úgy, hogy ilyen ajándékot vegyek, olyan
ajándékot vegyek meg amolyant.” (egy hétvégi házban élő férfi, Kazincbarcika) Az így kialakított
életmód alkalmazkodás a szűkös bevételek szabta feltételekhez. Igaz, azok a kirekesztett,
mélyszegénységben élők, akik maguk családjukban már a sokadik szegény generáció, gyakran
irracionális, vagy irracionálisnak tűnő fogyasztási szokásokat követnek, amit a középosztályi
környezet rendre a szemükre is vet:
„Ha azoknak az embereknek a bevásárlószatyrát megnézném, akik segélyekből élnek, akkor sokkal
inkább tükrözné azt, hogy meggondolatlanul, ad hoc módon vásárolnak. Semmi tervszerűség nincs.
Semmi olyan dolog nincs bennük, hogy gondolok a holnapra, hanem mit tudom én, szerintem
otthonról azt hozzák, hogy lemegyünk a legkisebb boltba, ahol felírják nekünk a dolgokat és
megveszünk egy hatszáz grammos mosószert négyszer olyan áron, minthogyha elmennék havonta
egyszer és megvennék egy nagyobbat [egy nagy bevásárlóban]. … Ha belegondoltok, az, aki
tartozott nekem az albérleti díjjal, annak a szatyorjában ilyen volt, hogy két üdítő, egy üveg pezsgő,
négy doboz Multifilter meg chips-ek. És akkor úgy ágaskodott bennem, hogy a francba! Én meg
mint a hülye napi 20 órát dolgozok.” (idegenforgalmi vállalkozó, Kazincbarcika)
Itt nem térünk ki a „szegénység kultúrája” elmélet és az a körül kibontakozó társadalomtudományi
vita ismertetésére (erre utaltunk már a kutatás elméleti hátterét bemutató fejezetben), csak annyit
jegyzünk meg, hogy a slumokban tapasztalt irracionálisnak tűnő stratégiák, köztük a fogyasztási
szokások, rokoníthatók, sőt, nem ritkán azonosak az Oscar Lewis és követői által megfigyeltekkel.
A chipsen és a pezsgőn, vagy az üdítőn egy középosztálybeli tényleg tudna spórolni. Ahogy az
eredendően középosztálybeli, de idős korára elszegényedett nyugdíjas spórol is rajta, és eszébe nem
jutna mindezt megvenni. De nehéz számon kérni ezt attól, akinek nem csak, hogy nem volt kitől
megtanulni a beosztást, de nincs is rendszeres jövedelme, amit be lehetne osztani. Ráadásul a
legkisebb boltban ugyan tényleg drágább minden, de ott legalább lehet hitelbe vásárolni. És ha a
boltos „olyan rendes”, mint például egyik terepünkön a szegények lakóhelyén működő egyetlen bolt
tulajdonosa, hogy felárat a hitelben történő vásárlásért már külön nem számít (mert persze az már
benne van a magasabb árban), akkor a hitelbe vásárlás nagyon is jó megoldás. Még mindig olcsóbb,
mintha kamatos pénzt kellene felvenni.
A lakásfenntartási költségek csökkentése
A lakásfenntartási költségek (itt most a közüzemi díjak és a lakbér) a szegény háztartások
kiadásainak egy igen jelentős részét teszik ki. Ezek csökkentése, még ha jelentős életminőségbeli
romlással jár is, nagyon gyakori. Ez történik akkor, amikor családok, vagy egyedülállók alig
fűtenek, vagy amikor áramot csak a hűtőszekrényükhöz és tévéjükhöz használnak, lámpát nem
kapcsolnak. A fűtésszámla, különösen a távfűtéses lakásokban, gyakran jelent megoldhatatlan
problémát. Ritkán akad erre olyan jó „megoldás” mint a következő idézetben szereplő: „Volt olyan
a tevékenységem során, hogy a központi fűtéses lakásba fölvittek kályhát, kidugták a füstcsövet az
ablakon, és azzal fűtöttek, hogy ne kelljen fizetni a központi fűtést.”(városgondnokság munkatársa).
Ez a példa extrémnek számít, a valóság az, hogy a távfűtéses lakásban lakóknak alig van
lehetőségük arra, hogy teherbíró képességüknek megfelelő szintre tudják leszorítani számlájukat.
Bár ez nem költségcsökkentés, csak átmeneti kiadáscsökkentés, idesoroljuk a közüzemi számlák, és
a lakbér kifizetésének elmulasztását, illetve a késve történő fizetést. Az ilyen mulasztás vagy
74
hirtelen krízishelyzettel, vagy állandósult megélhetési nehézségekkel van összefüggésben. De sok
háztartás szezonálisan, a téli, kora tavaszi hónapokban „csúszik meg” a fizetéssel, akkor, amikor a
fűtés miatt a rezsi költségek magasak, viszont nincsenek idénymunkák. A városi slumokban
gyakori, hogy a felgyülemlett hátralékok miatt a lakásokból a szolgáltatók kikapcsolják az áramot,
gázt. Az elektromos vezetékek jogellenes házilagos (és feltehetően életveszélyes) visszakötése
ugyanakkor általában nem okoz gondot az ott élőknek. De ha ők maguk nem is tudják ezt
megcsinálni, a környéken biztos találnak valakit, aki némi pénz ellenében újra áramot varázsol a
vezetékbe. A gáz esetében ez nincs így. Ha valahol kikapcsolták a gázt, akkor ott gyakran
visszatérnek a lakók a hagyományos tüzelési módokhoz. Például újra a kályhába gyújtanak be a
viszonylag olcsón beszerzett szénnel, vagy az erdőről hozott fával, és főzéshez villanyrezsót
használnak. Ha valaki hosszan elmulasztja a lakbér fizetését, akkor azzal kiteszi magát annak, hogy
előbb-utóbb kirakják a lakásából. Ezt elkerülendő a lakbér-hátralékosoknak mindkét településen
lehetőségük van adósságkezelési programban55 részt venni, melynek keretében lakbérhátralék
illetve meghatározott közületi díjhátralék rendezéséhez kapnak támogatást. Csakhogy ezzel, a
program önkormányzati ügyintézőinek elmondása szerint, pont a legelesettebbek (iskolázatlanok,
mentális betegségekkel küszködők) nem tudnak élni „Úgy érezzük, hogy kifogytak azok az emberek,
akiknek még esélye van, hogy segítséggel rendbe jönnek…. Az ügyfelek nagy része tisztában van az
adósságállományával, tudja, hogy az tovább fog nőni, hogy ha munkahelyet nem talál […] mert
képtelenek azt megtenni, hogy a törvény szerinti rendszerben az első három hónap együttműködés
alatt ne növeljék tovább azt az adósságállományt” (családsegítő, Komló). Eközben – állítják az
ügyintézők – , vannak olyan, a program feltételeit jól ismerő, a hivatal „nyelvét” értő és beszélő
bérlők – nem éppen a leginkább rászorulók –, akik tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ha sok
adósságot felhalmoznak, akkor egy idő után automatikusan felajánlják nekik az adósságkezelést,
amivel már csak egy töredékét (25 százalékát) kell kifizetniük a felhalmozott lakbérhátraléknak56,
és ezt ők ki is használják. A mi szempontunkból ez is lehet megélhetési stratégia.
Költözés
A lakásfenntartási költségek tartós rendezetlensége előbb-utóbb a lakás önkéntes vagy kényszerű
elhagyásához, kisebbre, alacsonyabb rezsijűre történő elcseréléséhez vezet. Akinek még áll ez a
lehetőség, az alacsonyabb státusú lakóterületekre költözik, ahol olcsóbbak a lakások, alacsonyabbak
a lakbérek, és az alacsonyabb komfort szint miatt általában kevesebbet kell költeni a rezsire
(például ha nincs távfűtés, vagy ha a vizet az utcai kútról hozzák). A lakóhelyi mobilitásnak ezen
formája mindkét terepünkön jól nyomon követhető, és a társadalmi helyzet és a lakóhely közötti
nagyon szoros összefüggés is minden nehézség nélkül kimutatható.
Vannak, akik lakásuk elvesztését követően náluk nem sokkal jobb helyzetű rokonaikhoz költöznek.
A slumokban ez igen gyakori, ami növeli a zsúfoltságot és az ezzel automatikusan együtt járó
aszociális viselkedési formák előfordulását. A lakáson való osztozás ugyanakkor nem korlátozódik
a családokra. Egyedülállóak (elsősorban férfiak) gyakran bérelnek közösen szobát, lakást, ezzel
csökkentve lakhatási költségeiket. Az elmúlt két évtizedben új funkciót nyert egykori
munkásszállók az albérletek nem túl jó minőségű, de viszonylagos biztonságot jelentő alternatívái
azok számára, akiket máshol nem fogadnának albérlőnek, vagy akik nem tudnak saját lakást venni.
Mindkét városban közismert stratégia az elszegényedett, belvárosi (gyakran távfűtéses, panel)
lakásaikat fenntartani nem tudó emberek kiskertekbe történő kiköltözése. Egyedülállók, párok és
családok is laknak tulajdonosként, bérlőként, vagy szívességi alapon a korábban hétvégi házként
funkcionált, és ennek megfelelően gyakran alapvető követelményeknek sem megfelelő (villany,
55 Kazincbarcikán ottjártunkkor 52 bérlemény volt bevonva a programba, ami az önkormányzati bérlakásállomány
8%-a. Komlón 2005 óta van adósságkezelési szolgálat, eredetileg 17, 2007-ben 50 bérlemény vett részt a
programban, azóta drasztikusan csökken ez a szám, mert az eladósodott háztartások többsége nem tud megfelelni a
minimális kritériumoknak, többek között annak, hogy a program első három hónapjában ne növelje a kintlevőségeit.
56 Kazincbarcikán a program részeként az adósság 75 százalékát az önkormányzat kifizeti, (ennek az összegnek a 90
százalékát megkapják a központi költségvetésből), és a bérlő kötelezettséget vállal arra, hogy fizeti a havi lakbért és
megadott ütem szerint törleszti a hátralék fennmaradt részét.
75
csatorna, esetenként víz nélküli) házakban. Egy ötvenes éveiben járó, párjával már nyolc éve egy
3,5x4 méteres víkendházban lakó rokkantnyugdíjas így beszél a kiköltözésről: „Kiköltöztem. A
lakást le kellett adni. … az adósságok miatt. .. hát kevés volt a fizetés, nagy volt a rezsi, oszt mindig
csúszott-csúszott. Amikor az ember először elindul a lejtőn, akkor nem tudja utolérni magát segítség
nélkül. Fizetésből meg három gyereket nevelni! A V-nél [vállalatnál] még akkor túrót kerestünk,
magyarul. Én amikor a V-nél leszámoltam 13 éve, akkor kerestem maximum 15 ezer forintot... Ezt a
házat én valamikor harminc évvel ezelőtt vettem. Amikor leadtam a lakást, idejöttünk.” Itt a házak
egy része, mint az előbb idézett férfié, egészen kicsi (10-12 négyzetméter alapterületű), más része
viszonylag nagy, több helyiségből áll. Mégis közös bennük, hogy lakóik nem csak térben, de
társadalmi értelemben is a városon kívül helyezkednek el.
Vannak, akik elhagyják a várost és a környékbeli falvakban telepednek meg, általában ott, ahonnan
maguk is származnak, vagy ahol rokonaik élnek. A két városból azonban kevesen költöznek falura,
aminek részben az az oka, hogy a városok még mindig jobb feltételeket nyújtanak a boldoguláshoz,
mint a falvak, ahol végképp nincs munka és ahol az önkormányzatok szűkösebb lehetőségeik miatt,
jóval kevésbé bőkezűek a szociális szolgáltatások terén.
III.1.3. Etnikusak-e a megélhetési módok
Bizonyos különbségek megfigyelhetőek a cigány és nem cigány szegények között a tekintetben,
hogy jellemzően hogyan próbálják meg megélhetésüket biztosítani. Mint láttuk, a különböző cigány
csoportok tipikus megélhetési stratégiái is eltérőek lehetnek. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy
a boldogulás módjának bármiféle inherens etnikai tartalma lenne, az nem a cigányságból vezethető
le, hanem a történetileg kialakult többség-kisebbség kapcsolatnak, legtöbbször a többségi
kirekesztésnek a produktuma. Ez akkor is így van, ha a megélhetési mód viszonylagos jólétet jelent
(üzletelés) és akkor is, ha az éppen a mindennapi boldogulásra elegendő (alkalmi munkák). Persze a
többségi magyarok és maguk a romák is számos tevékenységet tartanak etnikusnak függetlenül
attól, hogy azokat ténylegesen milyen gyakorisággal végzik cigányok, illetve nem cigányok. Mi
etnikusnak a továbbiakban azokat a megélhetési módokat nevezzük, amelyeknek identitásképző
szerepük van. Mivel azonban az etnikai identitás a külső kijelölés és az önmeghatározás egymásra
ható, folyton változó eredménye, nehéz precízen szétválasztani egymástó az etnikus és nem etnikus
stratégiákat. Azt mindenesetre meg tudjuk mondani, hogy ebben a dinamikus folyamatban
résztvevő csoportok (a nem roma többség, és a cigányok egymástól elkülönülő csoportjai),
nagyjából mit értenek az alatt hogy cigány megélhetési mód.
A közvélekedés etnikusnak tartja azokat a megélhetési módokat, amelyeket többnyire cigányok
végeznek, de azokat is, amelyeket nem fogadnak el. Viszont, ha egy roma nem segélyen él, nem jár
el feketén a kőműves vállalkozóval dolgozni, vagy nem megy el metszeni a szőlőbe alkalmi
munkavállalói kiskönyvével (ahova aztán nem írják be a foglalkoztatást), vagy nem jár bontásokra
azért, hogy ott fémhulladékot szedjen össze, nem megy el fáért az erdészethez, hogy azt továbbadja,
és nem piacozik ruhával, gyümölccsel, vagy azzal ami éppen akad, hanem bejelentett rendszeres
jövedelmet biztosító munkája van, olyan munka, amire hosszútávon is lehet egy család jövőjét
építeni, akkor az az ember már nem olyan cigány. Az már a többség szemében, nem tipikus. A délbaranyai
terepünkön például összesen két olyan családot tudtak megnevezni interjúalanyaink, akik
bár cigányok, de nem cigány módon élnek. Azt tehát, aki nem cigány módon él, már nem is tekinti a
környezete teljesen cigánynak. Nem tekinti a környezet cigánynak például Kazincbarcikán azt a 21
éves, két szakmával rendelkező, családja körében magát romaként identifikáló lányt, aki ugyan a
város szélén nőtt fel nyolc testvérével, de most a belvárosban lakik, férje a BorsodChemben
műszerész és minden hónapban gondosan előre bevásárol egy olcsó élelmiszeráruházban. És nem
tekintik cigánynak azt az önkormányzati ügyintézőként dolgozó 30 éves nőt sem, aki most egy
lakótelepi lakásban él rendszeresen külföldön dolgozó bányász férjével. Ők már nem olyan
cigányok, mert a közvélekedésben a cigány „segélyen él”, „másokat becsapva üzletel”, „vasat és fát
76
lop” és „nem tervez előre”. A cigánynak tekintett megélhetési módokat a többség vagy valamilyen
sajátos cigány kultúrára vagy rosszabb esetben a génekre vezeti vissza.
„Őbennük a lazaság, a szabadabb életfelfogás, magában ebben az etnikumban benne van, az
eredetük is az, hogy ők szabadon éltek, vándoroltak, mentek mindenhova. Nyilván ez a lazaság
abban is megnyilvánult, hogy jó, hát adnak pénzt is, hát akkor mi a francnak törjem én magam.”
(Szociális Szolgáltató munkatársa)
„A népcsoportok génjeiből eredően megvannak azok a sajátos tevékenységek, amiket azok végeznek;
a cigányoknak is megvannak”. (egykori rendőrtiszt)
„A K. utcában nagyon sok a roma. Őnekik - neked nem kell mondanom - nekik egész más a
normális. .. ott senkinek nincs munkája rendszeresen. A lakás is rendetlen. Állandóan tetvesek a
gyerekek. Nekik erre igényük sincs. Nagyon alacsony az igényszintjük […] köztük divat ez a hasba
szúrás.” (Védőnő)
Ezzel szemben a többségi környezet cigánynak tekinti, de legalábbis a cigányokhoz sorolja, azokat
az egyébként sem származásuk, sem önmeghatározásuk alapján nem cigányokat, akiknek a város
gettósodó területein van a lakóhelyük és a kirekesztettségben élőkre jellemző életformát élnek. Így
romának tartják a komlói slumban élő 55 éves, nem roma nőt, aki állami transzferekből él, üzletel,
iszik és nagy hangon, káromkodva irányítja az utcában zajló eseményeket.
Eközben a cigányok saját maguk követte megélhetési stratégiáikról különbözőképpen beszélnek,
attól függően, hogy mely cigány csoportba tartoznak és hogy alkalmazott stratégiáik mennyire
általánosak a nem cigányok körében. (Lásd a kazincbarcikai cigányok identitásáról szóló II.1.
fejezet.) A róluk kialakított többségi vélemények persze erőteljesen befolyásolják saját magukról
alkotott képüket, így azt is, hogy ők maguk milyen tevékenységeket tartanak cigánynak. Például
úgy, hogy azokat a negatív attribútumokat, amelyek alapvetően a szegénység és kirekesztettség
jellemzői, maguk is etnikusnak, a kultúrájukban gyökerezőnek tüntetik fel, ezzel felvállalhatóvá
téve a kirekesztettség állapotát, vagy azokat a más cigány csoportokhoz kötik, határt húzva ezzel
maguk és a többi cigány csoport között. A hagyományos cigány megélhetési módnak tekintett és e
tanulmányban általunk is így emlegetett „faluzás” eredetileg azoknak a gazdasági nicheknek a
kiaknázását jelentette, amelyekre nem érte volna meg behatolni a cigányokénál messze jobb
társadalmi helyzetű kereskedőknek. Nem úgy a kirekesztett cigány csoportoknak, akiknek földjük,
vagy más termelőeszközük nem volt, akik az ellenséges környezet miatt gyakran kényszerültek
lakóhelyet változtatni, és akik közösségük fennmaradását ezzel a viszonylagos függetlenséggel
tudták biztosítani. A faluzás mai megfelelője az, amikor valaki olcsón vesz nagy tételben kivit és
aztán azt a környék falvaiban drágábban eladja, vagy ha a Németországból potom áron beszerzett
divatárut („butikus cuccokat”) a városba hozza és innen piacozó rokonaival szétteríti a régió
településein. A faluzást vagy annak modern változatát, amit talán leginkább üzletelésnek neveznek,
a cigányok mindkét „tősgyökeres” kazincbarcikai csoportja az oláh cigányok jellegzetes gazdasági
tevékenységének tartja. De míg a romungrók elítélően beszélnek róla, addig az oláh cigányok
büszkék rá. Ezzel a két csoportot elválasztó etnikai határ mindkét oldalról meg van erősítve. Pedig
valójában a városban közismert, hogy a leggazdagabb, rózsadombi cigányok zenész családból
származnak és vagyonukat piacozással alapozták meg. Ez mégsem változtatja meg a cigány etnikai
csoportok egymásról és magukról kialakított képét. A komlói beások számára hasonló
jelentősséggel, és identitás-meghatározó erővel bír az erdő, illetve az erdőhöz kapcsolódó
tevékenységek köre. Az itt élő közösség számára hagyományosnak tekinthető teknővájás, faeszközök
készítése mára kihalt, fennmaradt azonban az erdei termények és a fa gyűjtése, mint
identitás-erősítő „cigány” tevékenység. A gombászásból, makkolásból, gallyazásból ugyan nem
lehet megélni, de – különösen az idősebb beások – ma is végzik ezeket a tevékenységeket.
A bevezetőben feltett kérdésre tehát az a válasz, hogy cigány megélhetési stratégia nincs, de vannak
olyan megélhetési módozatok, amelyekkel cigányok, vagy azon belül egyik vagy másik
meghatározott cigány csoport gyakrabban él. Bár a külső megítélés több olyan tevékenységet is
„cigányosnak” vél, amit valójában romák és nem romák egyaránt végeznek, identitás képző szerepe
77
az üzletelésnek (az oláh cigányok esetében) és a zenélésnek (zenész cigányok esetében) és az erdei
tevékenységeknek (beások) van. Így a korábban megfogalmazott definíciónk alapján csak ezzeket a
tevékenységet tekintjük etnikusnak. Nem etnikusak azok a megélhetési formák, amelyeket ugyan a
többségi környezet annak tart – segélyből élés, egyik napról a másikra való, tervezést mellőző élet,
féllegális illetve illegális tevékenységek, fekete munka és alkalmi munkavállalás –, de amelyek
valójában elsősorban a kirekesztettség és a gettólét termékei. Ezeket megtaláljuk a
kirekesztettségben élő nem cigányok körében is. Magyarországon éppúgy, mint az észak-amerikai
nagyvárosok gettóiban.
78
III.2. Kapcsolatok szerepe a megélhetés biztosításában a szegények
körében
A szegénységhez vezető tényezők (a munkaerőpiacról való tartós kiszorulás, alacsony jövedelem,
illetve nyugdíj, tartós betegség, sok eltartott, krízishelyzet miatti eladósodottság) mindegyike érinti
mind a cigányokat, mind a nem cigányokat. Ezek egy része egyéni, vagy demográfiai okokra
vezethető vissza (pl. tartós betegek, egyedül élő alacsony nyugdíjjal rendelkező öregek esetében),
más része a strukturális változáshoz, a rendszerváltást követő gazdasági krízishez köthető (a
munkalehetőségek hiánya, a munkaerőpiac keresleti és kínálati oldalának foglalkozásszerkezeti
eltérése). Ma már tudományos közhely (és csak tudományos közhely), hogy a demográfiai
különbségek (a roma családokban átlagosan több a gyermek, de kevés az időskorú, míg a nem
romák körében magas az idősek aránya), valamint az iskolázottságban mutatkozó különbségekre és
az etnikai diszkriminációra visszavezethető eltérő munkaerő-piaci esélyek miatt a szegénység nem
egyforma mértékben sújtja a romákat és a nem romákat. A tartós szegénységben élők korlátozott
lehetőségeikhez igazodva alakítják ki megélhetési módozataikat. A legelesettebbek esetében fordul
elő, hogy ilyen tudatos alakításról szó sincs, ők helyzetüket a reményvesztettek passzivitásával
fogadják el. Az előzőekben bemutatott leggyakoribb megélhetési stratégiák (a fogyasztás és más
kiadások radikális visszaszorítása, lakóhelyváltás, hitelfelvétel, családi, rokoni támogatásra vagy
segélyekre való támaszkodás, legális vagy illegális munkavállalás, fémhulladék- és fagyűjtés, stb.),
illetve azok kombinációi a szegények különböző csoportjaihoz köthetők. Hogy e szegénycsoportok
miért alkalmazzák egyik vagy másik stratégiát, az függ jelenlegi és korábbi élethelyzetüktől, a
környezetükben általános mintáktól, értékrendtől, a szociális ellátórendszer sajátosságaitól és nem
utolsó sorban a háztartások kapcsolati hálójának jellemzőitől, illetve a társadalomba való
integráltságuk fokától, vagy másképp fogalmazva attól, hogy a társadalmi hierarchia alján,
peremén, a perem belső vagy külső oldalán vannak-e. Az alacsony nyugdíjjal rendelkező idős
egyedülálló, aki egész életében megélhetését a rendszeres kiszámítható jövedelem és havi beosztás
köré szervezte, és aki nem mellékesen érzi a kisközösség szolidaritását, nyilvánvalóan más
stratégiát választ, mint a városi gettóban élő, már pusztán lakóhelye miatt is megbélyegzett
sokgyermekes fiatal pár, akiknek rokonai ugyanitt élnek, akik maguk úgy nőttek fel, hogy nem
látták sem szüleiket, sem más felnőttet rendszeresen munkába jár, és akik számára az egyszer hopp,
másszor kopp a természetes.
A megélhetést, vagy e fogalmat kitágítva, a társadalmi érvényesülést nagymértékben befolyásolja a
háztartások és közösségeik kapcsolati hálójának jellege, a gyenge és erős kötések sűrűsége, a
kapcsolatok kiterjedtsége, és multi-etnikus közösségekben az inter- és intraetnikus kapcsolatok
megléte, illetve hiánya. Ebben a fejezetben a szegények megélhetési stratégiái és társadalmi
kapcsolatai közötti összefüggéseket foglaljuk össze a két terepen megfigyeltek alapján, méghozzá
az etnikai hovatartozás metszetében.
Erős kötések
Terepmunkánk során részben igazolva láttuk azt, hogy a családi kapcsolatoknak (az erős
kötéseknek) védő, megtartó erejük van. A valamilyen okból kifolyólag tartósan vagy átmenetileg
krízishelyzetbe jutott családtag, vagy kiscsalád számíthat a többiek, a nagycsalád támogatására.
Feltéve, hogy helyben van a család. Az időskorú szegények esetében a valaha volt szocialista
nagyvárosban a család többnyire csak a már felnőtté vált gyerekeket és az ő családjaikat jelenti,
akik gyakran maguk is nehéz helyzetben vannak. A fiatalabb korosztálynak a jobb
munkalehetőségek reményében történő elvándorlásával azonban néha még ez sincs. Számos
hajléktalan interjúalanyunk élettörténetéből kitűnt, hogy a tartósan munkanélkülivé lett és ezzel
összefüggésben – bármilyen irányú legyen is ez az összefüggés – valamilyen
79
szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal küszködő férfiak esetében, pont a családi védőháló
elszakadása az, ami a biztos lecsúszáshoz vezet. Az erős kötések érzelmi támogatást, anyagi
(kölcsön, pénzbeli támogatás), illetve természetbeni segítségnyújtást (betegápolás, gyermekek
felügyelete, háztartási és ház körüli munka, tartós fogyasztási cikkek kölcsönadása, közös
használata), és nem utolsó sorban információkat és további kapcsolatokat jelenthetnek.
Az erős kötéseknek azonban nem minden esetben van megtartó erejük. Ott ugyanis, ahol a
nagycsaládban a nukleáris családok többségének már nincs miből megélnie, ahol hiába a rokonok
fizikai közelsége, a családban megtermelt összjövedelem olyan kevés, hogy ha az egyenletesen
oszlana el, akkor senkinek nem lenne elég a legalapvetőbb dolgokra se, ott a nagycsalád már nem
tudja megvédeni tagjait a lecsúszástól. Azok a kis családok, amelyek valamivel jobban élnek,
igyekeznek lazítani kötődésüket, hogy a felszínen tudják tartani magukat, vagy hogy további
gyarapodásukat a többiek ne akadályozzák. Itt az egymással rokoni kapcsolatban lévő nukleáris
családok egymás versenytársai lesznek az erőforrásokért (munkalehetőség, segély, adomány stb.)
folytatott küzdelemben. A Hámán Kató utcában lakó egyik asszony például arra a kérdésre, hogy
milyen gyakran látogatja meg Gábor Áron utcai rokonait, azt felelte „dehogy megyek én oda, azok
irigy kutyák”. Azaz, azok jobban élnek, de ebből nem juttatnak szegényebb rokonaiknak.
Elgondolkodtató, hogy egész nagycsaládoknak ilyen jellegű tartós lecsúszását csak cigány
családoknál tapasztaltuk.
Úgy találtuk, hogy a legelesettebbekre szinte kivétel nélkül igaz, hogy nincsenek erős megtartó
kötéseik. Sőt, mint azt később látni fogjuk, ők azok, akik nem rendelkeznek gyenge kötésekkel sem.
Gyenge kötések, inter-etnikus kapcsolatok
Bár az egyértelmű, hogy a személyes és háztartásközi kapcsolatok elemi szerepet játszanak abban,
hogy egy-egy szegénységben, vagy annak kockázatában élő ember, illetve család hogyan képes
boldogulni, arra már kevésbé tudunk egyértelmű választ adni, hogy az elmúlt két évtizedben hogyan
változtak meg a mikro-társadalmat jellemző kapcsolatok, valamint az, hogy a megélhetés
biztosításához elengedhetetlen kapcsolati hálónak vannak-e etnikus jellemzői.
Az első kérdésre nehéz válaszolni, hiszen kutatásunk nem longitudinális jellegű, mégis sok fontos
elemét meg tudtuk fogni a kapcsolatok – jellegük és ’használhatóságuk’ - változásainak. Az
információkat egyrészt magukból az interjúkból merítettük, melyek egy része kitér a ’régi idők’
történeteire, másrészt segítségünkre van Havas Gábornak (1982) a baranyai terepen 35-40 évvel
ezelőtt készült kutatása. Biztonsággal állíthatjuk, hogy Komlón a kapcsolatok nagyon jelentősen
megváltoztak. Ahogy azt a II.2. fejezetben megírtuk, az itt élő beás cigányok erős földrajzi és
társadalmi kirekesztettségben éltek egészen a rendszerváltást követő évtizedig. E kirekesztettség
ugyanakkor sokáig (körülbelül a 70-es évek végéig) egy olyan kliens-patrónusi rendszerrel egészült
ki, mely a cigányoknak és a magyaroknak kölcsönösen fontos volt. A cigányok egyrészt az erdő
javainak összegyűjtésével, megmunkálásával és házaknál történő eladásával, másrészt a többségiek
házaiban végzett alkalmi, de rendszeres munkavégzéssel biztosították szegényes megélhetésük
forrását. A magyaroknak pedig szükségük volt az olcsó munkaerőre a ház körül és a cigányok
termékeire:
„A fater az erdőből élt, az erdésznek dolgozott, anyám pedig házaknál dolgozott és koldult. …
Parasztokhoz járt háztartási munkát csinált: mosott, takarított, a kertben dolgozott. Voltak
családok, akikhez járt, mind magyarok voltak.” (idős beás bácsi, Anna akna, Komló)
Ebben a viszonyban a cigányok egyértelműen alárendelt, de nem totálisan kiszolgáltatott helyzetben
voltak, hiszen munkájuk jövedelméből éltek. Ehhez nagyon hasonló viszonyokat ír le Virág Tünde
egy elcigányosodott baranyai faluról, amelyben a régi kliens-patrónusi viszonyokon alapuló interetnikus
kapcsolatrendszer a városinál sokkal kiterjedtebb és stabilabb (Virág, 2008).57
57 „A hetvenes években a cigány családok legtöbbjének volt olyan támogató, kliens-patrónus jellegű kapcsolata is a
80
Ezek a kapcsolatok ebben a városban valamikor a hetvenes-nyolcvanas években épültek le, akkor,
amikor cigányok is fizetett állandó munkát kaptak a bányákban, és nem voltak többé kiszolgáltatva
a magyarok számára végzett ház körüli munkák során megkereshető jövedelemnek. Néhány, de
csak nagyon kevés idős beás cigány a munka, illetve ma már a nyugdíj mellett, kijárt, kijár az
erdőbe gombászni, makkot-bogyót gyűjteni részben saját fogyasztás céljából, de részben azért is,
hogy a felesleget eladja ismerős családoknak. Mára mindez nem több mint alkalmi bevételi forrás.
A hetvenes-nyolcvanas évekre a megélhetés alapját a többségiekhez hasonlóan a bánya képezte.
Ebben a tekintetben másik terepünkön is azonos a helyzet: az ott élő romák túlnyomó többsége
számára a megélhetés alapjait a 70-es 80-as évekre az ipari foglalkoztatás biztosította. Mindkét
településen a rendszerváltást követő gazdasági szerkezet-váltás és az ezzel járó leépítések követően
lehetetlenültek el a helyi romák. A kirekesztődést a tartós és kiterjedt munkanélküliség hozta létre.
Az új helyzethez való alkalmazkodási képességben ugyanakkor nagyon fontos szerepet játszott az,
hogy a korábban létező, a cigányokat a többségi társadalomhoz kapcsoló ’gyenge kötések’, a
többségiek és cigányok közötti, kölcsönös – bár nem egyforma mértékű – előnyökre építő
kapcsolatok a szocializmus idejében felszámolódtak-e, avagy mobilizálható csírái megmaradtak.
Ezt támasztja alá, ha megvizsgáljuk, hogy rendszerváltás után kik tudtak talpon maradni, kik azok,
akik nem süllyedtek el a kilátástalan munkanélküliség bugyraiban. Azon kevesek, akik nagyon
különböző módon és stratégiával, talpon tudtak maradni egyetlen közös vonással jellemezhetőek:
egyaránt rendelkeznek a többségi társadalomhoz kötő ’gyenge’, de nagyon is funkcionális
kapcsolatokkal, valamint a biztonsági hálót jelentő, erős támogató rokoni kötelékekkel.
Nézzük néhány példát arra, hogy kik ezek a talpon maradtak és, hogy mi jellemzi kapcsolataik
változását a rendszerváltást követően!
Komlón ilyennek tekinthető az a néhány cigány iparos – lakatos, asztalos – akik fiatalon a bányavállalatnál
dolgoztak, de műszak után a második gazdaságban is munkát vállaltak („maszekoltak”),
ahol a későbbiekben jól használható tág és funkcionális kapcsolati hálóra tettek szert.
„Központi gépüzemben [bánya] kezdtem dolgozni, mint lakatos. Aztán eljött a maszek világ
átalakult. […] Aztán 95-től egy svájci lakatos céghez szegődtem, de az 2000-ben megszűnt. De kis
dolgaink akkor is meg voltak, a maszek akkor is állt. Az én munkahelyem most a V. Kft ahol, mint
segédmunkás dolgozom. Mellette tudok dolgozni, van hivatalosan saját vállalkozásom. Amit tudok,
maszekolok. G.J. [Városgondnokság] az egyik munkaadóm. De most sincs annyi munka, hogy abból
magában meg lehetne élni. Két állásom van.” (lakatos kisvállalkozó, cigány)
A gyenge kötéseken túl elemi fontosságúak a családon belüli stabil és támogató kapcsolatok is: „A
családban az idősebbeknek komoly nyugdíjuk van a bányából. Nincs az, hogy lehúznának, inkább
jönnek, segítenek. Az a jó nálunk, hogy összetartunk.” (lakatos kisvállalkozó, cigány)
A szakképzettség, de még a támogató rokonság, ugyanis önmagában nem elég: az előítéletek és
elterjedt munkaerőpiaci diszkrimináció miatt a többséghez kötő gyenge kapcsolatok – vagyis
személyes referencia nélkül cigány ember nem tud a munkaerőpiacon boldogulni. „Megvan a
számítógépes végezettségem, a boltvezetői is, tehát szakmunkás vagyok. Olyan embereket lát a
Tesco-ban is, vagy bármelyik boltban, akiknek semmi köze a kereskedelemhez, aki nem tudta
megkülönböztetni a kétfajta kenőmájast. Telefonon azt mondták, hogy van munka, amikor
bementem, akkor már nem volt. […] Én Orsós vagyok. Amikor a Tesco-ba jelentkeztem, azt
mondták, hogy persze igen, van munka, amikor ott volt a nevem, akkor már nem. Egyre inkább
hiszek abban, hogy ha van ismerős, akkor esetleg, de ha nincs ismerős, akkor tovább kell lépni.”
(kétgyerekes beás asszony)
Egészen más módon, de hasonlóan elemi jelentősséggel bír a Kazincbarcikán boldoguló cigányok
különböző csoportjai számára a gyenge és erős kötésekkel egyaránt jellemezhető kapcsolati háló,
többségi társadalom tagjaival („minden parasztnak megvolt a maga cigánya”), amelyek a rendszeres munkavégzés
idején visszaszorultak, és megritkultak, de egy-egy nehezebb időszak idején aktiválhatóak voltak a továbbélés
érdekében.,”. (Virág, 2008)
81
melynek alapjai még a rendszerváltást megelőzően alakultak ki.
Ebben a városban valamivel több a boldoguló cigány. Elsősorban a városban szétszórtan élő zenész
családokból származók, és a G.Á. utcában zárt közösségben élő oláh cigányok kerülték ki az
elszegényedést és társadalmi lecsúszást, de akad néhány jobb módban élő cigány ember a belvárosi
slumokban is. A II.1 és III.1 fejezetekben megírtuk, hogy mennyire eltérő stratégia jellemzi ezt a
három csoportot, és ennek megfelelően kapcsolati hálóik is alapvetően különböznek. A boldoguló
cigányok kapcsolatainak egyetlen közös vonása, hogy mind a családi-rokoni ’erős’ kapcsolatokban,
mind a többségi társadalomhoz kapcsoló ’gyenge’ kötésekben gazdagok.
A belvárosi slum peremén élő ’jól-menő’-k egyik reprezentánsa egy fiatal roma nő és családja, akik
meggyőző példáját képviselik annak, mennyire szükséges feltétele a boldogulásnak a széles és
etnikailag és szociálisan egyaránt heterogén kapcsolati háló. Az asszony GYES-en van, férje rendőr,
mostohaapja pedig vállalkozó. A családi vállalkozás, melynek teljes adminisztrációját a
fiatalasszony végzi, igen szerteágazó: járnak külföldre lomizni, az így beszerzett arut itthon adják el
piacokon, illetve kereskedőknek; szintén külföldön van egy üzleti partnerük (egy „török”), akitől
„butikos cuccokat” vesznek nagyban, amit itthon értékesítenek; van számítástechnikai üzletük és
egy szoláriumuk, valamint egy takarító vállalkozásuk, amely a városi ingatlankezelővel kötött
szerződés keretében a város bérházait takarítja. Üzleti tevékenységük továbbá kiterjed a legális
(Credit Capital ügyintéző) és a személyi hitelezésre is. Jelentős számú – többnyire, de nem
kizárólag cigány - munkaerőt - takarítókat, piaci árusokat, beszerzőket, stb. foglalkoztatnak és
mozgatnak, miközben vállalkozásaik kapcsán nagyon jó kapcsolatot tartanak fenn a helyi hatalom
képviselőivel (önkormányzati ingatlan-kezelő), magyar és külföldi üzletemberekkel. Könnyen
belátható, hogy számukra a boldogulás záloga a sokféle és kiterjedt ’gyenge’ kötések hálózata. A
slum-ban élő néhány jobbmódú romát is hasonló, bár nem ennyire kiterjedt, kapcsolati háló
jellemzi. Boldogulásuk a helyi mikro-társadalomban elfoglalt központi szerepüknek, és a
kívülállókkal fenntartott funkcionális kapcsolataiknak egyszerre köszönhető. Neki szólnak az
alkalmi munkásokat kereső vállalkozók, ők intézkednek az önkormányzatnál, gyakran ők azok, akik
kölcsönt adnak és ők veszik át a gyűjtögetett vasat, mert ők tudják, hogy lehet jó áron eladni.
A munkaszervezőknek, a toborzóknak különleges státuszuk van, elsősorban két-oldalú
kapcsolataiknak köszönhetően: „Vannak cigány vállalkozók. Meg vannak magyar vállalkozók. Mert
összefog a cigány a magyarral vállalkozni. És, hát most már úgy ezek a vállalkozók tudják mind,
hogy hol van munkanélküliség, honnan lehet embereket szerezni és legyönnek toborozni.” – mondta
az egyik alkalmi munkát szervező, a belvárosi slumban élő roma ember.
Az alábbi részlet egy szintén a belvárosi slumban élő, ma is meghatározó személlyel, korábbi
kisebbségi önkormányzati elnökkel készült interjúból való és azt mintázza, hogyan konvertálható a
politikai tőke gazdasági erőforrássá:
„Azelőtt az elmúlt ciklusban, míg én voltam [az elnök], nekem fel volt írva egy szakmunkás csoport,
és fel volt írva egy segédmunkás csoport. Ugye tudta mindenki, hogy ha engem megkeres, akkor én
tudok nekik embert biztosítani a munkára.
- És hány ember szerepelt a listáján?
- Sok.
- Nagyságrendileg, 20, 100?
- 100, 150, 200.
- Jöttek, nincs valami munka? Felírtam, mi a szakmája. És mikor jött a telefon, kérdeztem, hány
emberre van szükség. Ennyi. Felmentem, na srácok erről van szó, ki akar menni dolgozni.
Már ugye rögtön volt jelentkező. Telefon, gyertek megvan az ember.
- És akkor Ön vállalta, hogy összeszedi ezeknek a vállalkozóknak az embereket?
- Igen.
- Ezek a vállalkozók, akik telefonáltak, honnan ismerték magát? Honnan tudták, hogy magát
kell felhívni ahhoz, hogy emberük legyen?
- A kisebbségi önkormányzatokon keresztül. Mer olyan kapcsolataink voltak. Annyira
82
kiépítettük. Például Nyíregyháza-Kazincbarcika, napi kapcsolatban állt a kisebbségi
önkormányzat, mert akkor ez a kubik munka volt, internet fektetés, meg telefonhálózatának a
kiépítése ugye, oszt, akkor az embereket így szedtük össze.
- És akkor ezek cigány vállalkozók voltak?
- Igen.
- Egy-egy vállalkozó hány embert vitt el egy ilyen munkára?
- Attól függ, milyen beruházás. Volt, amikor húsz embert. Vagy mikor egy nagy busszal jött és
úgy vitte el. Például, amikor gazdaságba, szőlőmetszésre, vagy egy betakarításra. Szóval,
volt, hogy tele busszal.
- Barcikaiak voltak, vagy nyíregyháziak?
- Is-is. Budapestiek, az Alföld.”
Az interjúrészletből nem derül ki, de ez az ember, aki ma már nyugdíjas, korábban a bányaüzemnél
dolgozott, ma pedig mint kisebbségi önkormányzati képviselő, a többségi önkormányzat, a
„hivatal” felé képviseli az itten cigányok érdekeit. Ő megy be a hivatalba, őt ismerik és vele állnak
könnyebben szóba a hivatalnokok. Ezt a sokrétű tevékenységet a korábban a többségiekkel
kialakított szálak mellett azért tudja végezni, mert nagyon stabil és erős kötésekkel jellemezhető
támogató családi kapcsolati hálóban él: négy gyermeke közül kettőnek családi vállalkozása van az
építőiparban és kereskedelemben, egy másik gyereke pedig külföldön él, és onnan támogatja apját.
„Nekem csodálatos családom van.” – mondja. De mindezeken túl, bár maga oláh cigány, rokoni
kapcsolatban áll a város legmagasabb presztízsű zenész cigányaival is.
A G.Á. utcai oláh cigányok boldogulása szempontjából is hasonlóan fontos, hogy kapcsolataik – bár
egészen más jellegűek – de kiterjedtek és inter-etnikusak: a cigány és nem cigány kereskedőkkel
országszerte fenntartott kapcsolatok húsbavágóan fontosak, lényegesebbek, mint bármilyen formális
végzettség. Ezt mintázza az a fiatal kisgyerekes asszony, aki érettségizett, a városban mégsem
vették fel sehova dolgozni. A lány, mielőtt összeállt volna jelenlegi társával, aki ma építkezési
vállalkozóként a Borsodban rekrutált csapatával Ausztriában dolgozik, és megszületett gyermekük,
kénytelen volt hetelni egy Nyugat-Magyarországi multinacionális cégnél. Kétévnyi hetelést
követően döntött úgy, hogy hazajön és kereskedni fog: édesanyjával közösen vitték az üzletet.
Nagyban vásároltak ruhát és a szegény falvakat autóval járva némi felárral eladták az árut. Ehhez a
tevékenységhez olyan kapcsolatokra –volt szüksége, amelyeken keresztül információkhoz juthat:
hol lehet olcsón ruhát vásárolni, a falvakban pedig összekötőkre volt szüksége, akik jelzik hol
milyen árura van kereslet. Ezek az információk a rokoni alapon szerveződő oláh cigány közösségtől
származnak, amelyben nagyon sokan kereskednek, üzletelnek, és amely csak a zárt közösség
tagjaival osztja meg értesüléseit.
A G.Á. utcában lakók egymásra támaszkodnak szükség esetén (gyerekek gondozása az üzleti
utazások alatt, kórházi ápolás, egyéb betegség, rendőrségi ügyek). Az erős, megtartó kötések tehát
ugyanolyan fontosak a hallatlan mobilitást és rugalmasságot igénylő életmód fenntartásához, mint a
széles, városon és országhatáron átívelő ’gyenge kötések’ az üzleteléshez. Egyetlen
kapcsolattípussal – az ’átívelő’, vagyis bridging típusú kapcsolatokkal - nem rendelkeztek ebben a
közösségben. Nem volt semmilyen kapcsolatuk a városi hatalom és hivatalok képviselőihez:
olyannyira, hogy minket kértek meg egy hivatalos levél megfogalmazására.
Kérdés, hogy hogyan alakult ki a kereskedelemhez elengedhetetlenül szükséges kapcsolati háló. Az
utcában élő idősebbekkel készült interjúk arra világítanak rá, hogy ez nem kialakult, hanem
fennmaradt. Az itt élők szülei a szocializmus éveiben, az ipari foglalkoztatás mellett is fenntartották
a hagyományos kereskedelmi tevékenységet, kiváltották a kereskedelmi engedélyt és járták az
országot, üzleteltek.
A Kazincbarcikán boldoguló cigányok harmadik csoportja a muzsikus romungro cigányok. E
nagyon megfogyatkozott közösség tagjai egészen más stratégiával boldogulnak, de az ő
kapcsolataikra is jellemző a „gyenge” és „erős” kötések egyidejű jelenléte. A muzsikus cigányok
kapcsolatai zártak a többi roma csoport felé: intra-etnikus kapcsolataik erősek és szinte kizárólag a
83
többi muzsikust ölelik fel. A többi cigányhoz távolságtartással, nem ritkán lenézéssel viszonyulnak
„…olyan elmaradottak, hogy nem tudtak viselkedni. Kötekedtek, garázdálkodtak. Mi mindig
tartózkodtunk tőlük” – mondja egy muzsikus az oláh cigányokról. Élő, funkcionális kapcsolatokat
más cigányokkal nem ápolnak. Saját szűk csoportjuk viszont megtartó, támogató hálóként működik:
mivel a rendszerváltás megroppantotta a muzsikusok hagyományos megélhetési forrásait, többen
vállalkozásba fogtak, üzletet nyitottak. Ezekben a vállalkozásokban rokon, vagy nem rokon
muzsikusokat foglalkoztatnak, ezzel biztosítva a szűk közösség tagjainak a megélhetést. „Ők
alkalmazzák a saját rokonaikat, a többi muzsikust vállalkozásaikban, leginkább az építőiparban,
vagy az üzletben.” Ettől képes a zenélés, mint identitás- és közösségképző tevékenység,
fennmaradni akkor is, amikor az önmagában nem teremt megélhetést. A muzsikus cigányok
hagyományosan jó viszonyt ápolnak a többségiekkel, hiszen megélhetésük záloga a
vendéglátosokkal való bizalmas viszony „Azelőtt jártunk mindenfelé (Balatonra, hajókra,
Budapestre). N.O. elment Hajdúszoboszlóra az unokaöccsével. Szezonban elmegyünk a régi
bejáratott helyekre is, de nem rózsásak a lehetőségek. […] Ha itt nem boldogulok, lehet, hogy
elmegyek külföldre.”.
A muzsikusok tehát egyrészt korábbi „gyenge” kötéseiket használják arra, hogy a zenélést tovább
folytassák, másrészt arra is, hogy új vállalkozásokba fogjanak. Nem véletlen, hogy Barcikán mára
elhanyagolható jelenlétük ellenére őket találjuk a kisebbségi önkormányzatban is; ez is annak a jele,
hogy ők alkalmazkodnak leginkább a többségi normákhoz és velük ’áll szóba’ a többségi hivatal. „A
polgármester inkább szóba áll velem, mint az a CKÖ-vel.” Ezt a viszonyt fel is használják, többek
között arra, hogy fenntartsák a cigányságon belüli kiemelt helyzetüket, például azzal, hogy a
közcélú munkát szervező önkormányzati cégnek tanácsot ad azzal kapcsolatban, hogy kiket
foglalkoztassanak: „A mi fajtánk nem megy ki az utcára takarítani, közmunkát csinálni. De tudja a
Munkaügy Központ, hogy kit lehet kitenni az utcára”.
Tanulmányozva a boldoguló, a valamilyen elfogadható életszínvonalat biztosító tevékenységet
végző cigányok történeteit láthatjuk, hogy etnikai hovatartozásuktól, régiótól és településtől
függetlenül a „gyenge”, általában inter-etnikus, kapcsolatban és a megtartó, „erős”, általában szűk
és intra-etnikus kötésekben egyaránt gazdag kapcsolati háló jellemzi őket.
Mit tapasztaltunk azoknál a romáknál, akik nem voltak képesek megküzdeni a rendszerváltás
sokkjával? Vannak közöttük olyanok, akik valahogy, igaz szegényesen, de meg tudnak élni, és
vannak, akik teljesen a társadalom peremére szorultak, és kirekesztődtek az emberi méltóságot
biztosító lét lehetőségéből. A megélhetési módokról írt fejezetben kifejtettük, hogy a legfontosabb
különbséget az jelenti, hogy a háztartás bármely tagja az állami transzferjövedelemek (a ’bambapénzt’-
ahogy a segélyezettek hivatkoztak rá Barcikán) mellett képes-e más – elsősorban alkalmi
munkákból származó – jövedelmet realizálni. Az alkalmi munkához ezen kívül még személyes
ismeretség alapján lehet hozzájutni. Elsősorban az építőiparban, házfelújításokon dolgoznak
összeállt ’bandák’. Ezek a brigádok néhány – általában rokon – férfiból állnak és elvállalnak
mindenféle felújítási munkát. Ez a fajta alkalmi munka sokkal jobb, mivel kiszámítható, kevésbé
idényszerű és az alkalmi munkás is kevésbé van kiszolgáltatva – például nem nagyon fordul elő,
hogy a munkaközvetítő elfelejt fizetni, és az sem, hogy az ígértnél kevesebbet fizet. „A férjem el
szokott menni alkalmi munkára a barátaival: lakásoknak csinálják meg az ablakot”. (barcikai roma
családanya)
Az alkalmi munkák piacához való hozzáféréshez, ha nincsenek mobilizálható rokonok, más
kapcsolatok kellenek: ismerni kell a vállalkozókat, vagy az alkalmi munkák ’kapuőreit” – a
toborzókat - akik a vállalkozók és a munkavállalók között közvetítenek. Az alkalmi munkák közül
van, amelyik szervezett és tömeges – ezek általában mezőgazdasági munkák, vagy nagyobb
építkezések: A toborzók a településen, sőt, leggyakrabban a szűk közegben (telepen, slumban stb.)
laknak és jól ismernek mindenkit.
Ennek a képnek a másik oldala az, hogy azok a kis családok, amelyek valamivel jobban – de még
mindig nagyon labilis pillérekre támaszkodva – élnek, igyekeznek lazítani kötődésüket a
84
szegényebb rokonokkal, hogy a felszínen tudják tartani magukat, vagy hogy további
gyarapodásukat a többiek ne akadályozzák.
Megfigyeltük ugyanakkor azt is, hogy a rokonsági kapcsolatok percepciója relatív és változékony:
ezek a kapcsolatok a kölcsönös gyakorlati érdekek függvényében töltődnek fel valós tartalommal és
realizálódnak kapcsolattartásban és kölcsönös támogatásban. Különösen igaz ez az elszegényedett
és a szegényég peremén táncoló, de még a felszínen küzdő rokonság viszonyát tekintve: vérségi
kapcsolat és fizikai lakóhely távolságától szinte függetlenül azt tekintik rokonnak, aki részt tud
venni a jövedelmet termelő tevékenységben vagy a kölcsönösségen alapuló gyakorlati
támogatásban. Az a rokon, még ha sokadági unokatestvérről van is szó, akit be lehet szervezni az
alkalmi munkára, aki eljön sofőrködni vasgyűjtéskor, vagy aki információt ad arról, hogy hol lehet
olcsón árut beszerezni.58 Azt viszont nem tartják igazi rokonnak – mégoly közel legyen a vérségi
kapcsolat alapján –, aki csak segítséget kér, de nem megbízható partner a fenti tevékenységekben. A
vérségi alapon szerveződő rokonság feltétel nélküli fenntartása és működtetése csak a stabil
jómódban élők privilégiuma, a szegények a vérségi rokonságot csak kölcsönös előnyök esetén
tartják fenn, egyéb esetben a szimbolikus alkalmakra – esküvő, virrasztás – korlátozódik e
kapcsolat.
58 „majdnem egész Herbolya a rokonunk. De nem szoktam arra járni, nem tartom a kapcsolatot az ottaniakkal,
csak nagyobb eseményekkor (pl. virrasztás) találkozunk.” ; „van egy unokatesóm is. Ők ott laknak, a Kertvárosban. Ott
nem is lakik cigány rajtuk kívül. Nagyon úri módon nevelik az unokákat, ott egy csúnya szó sem hangzik el”
T., ugyan a városban lakó rokonával végeztette el a házban adódó csempézést, de egyrészt gondosan kifizette,
másrész igen lenézően beszélt vele és róla – nem tartotta ’olyan’ rokonnak.
85
Konklúzió
Kutatásunk zárótanulmánya bemutatja, hogy a két vizsgált városban, melyek hasonló gazdasági
szerkezetűek és történetűek, hogyan alakult ki és vált széles körűvé a szegénység. A
munkaerőpiacról az alacsony iskolai végzettség, a diszkrimináció és a munkaerő piac strukturális
jellemzői miatt történő tartós kiszorulás, az eltartottak (elsősorban a gyermekek) magas száma a
háztartásban, valamint az időskorúak körében az alacsony (rokkant vagy özvegyi) nyugdíj azok a
főbb tényezők, amelyek az egyéneket, családokat az elszegényedés felé nyomják mindkét városban.
A családos szegények, és ezen belül a romák, többnyire területileg elkülönült, jól behatárolható
városrészekben élnek. A városi zárványok, melyekben a hátrányos helyzetű, tartós munkanélküli és
roma családok területileg koncentráltan élnek részben spontán folyamatok, részben pedig tudatos
várospolitikai intézkedések következtében jöttek létre. A települések irányító testületeinek
szegényeket célzó döntéseit mindkét városban a gondoskodó paternalizmus jellemzi. De a
kirekesztett, mélyszegénységben élők tényleges integrálására nincs érzékelhető szándék a helyi
döntéshozók részéről.
Kutatásunk során, mely a szegény családok megélhetési módozatait vizsgálta, azt tapasztaltuk, hogy
csak elvétve létezik a sztereotípiáknak megfeleltethető ’dologtalan segélyezett, aki csak a segély
megérkezését várja’. Ezzel szemben a szegények, és közöttük a romák meghatározó része dolgozik,
méghozzá nem is keveset, igaz sokuk rendszertelenül és kiszolgáltatottan, a biztonságot,
tervezhetőséget nélkülözve. Egyrészt a legális gazdaság legalsó szegmensében állnak
alkalmazásban, többnyire multinacionális termelővállalatokban végeznek szalag melletti monoton
és rosszul fizetett munkát, vállalva a napi vagy heti ingázást. Másrészt, közcélú munkásként a
másodlagos munkaerőpiacon minimálbérért foglalkoztatják őket. Azok többsége sem él munka
nélkül, akik bármilyen okból nem tudnak a legális foglalkoztatási formákhoz hozzáférni, és nem
kerülnek be a közcélú munkaprogramokba sem. Meghatározó hányaduk – aki csak teheti – szociális
transzfer-jövedelmeit az alkalmi munkák piacán szerzett jövedelmével egészíti ki.
Bemutattuk, hogy az alkalmi munkák piaca nagyon differenciált: a skála a majdnem hivatalos
foglalkoztatásnak tekinthető munkavállalói kiskönyvvel végzett rendszeres jövedelmet biztosító
szakmunkáktól a teljességgel rendszertelen, totális kiszolgáltatottságot jelentő és csak minimális
jövedelmet termelő napszámos munkákig terjed. A munka világához egyáltalán nem kapcsolódó
segélyezettek sokkal kevesebben vannak, mint azok, akik – akár legálisan, akár feketén –
dolgoznak. Ők jellemzően valamilyen korlátozottság miatt (sok gyermekét egyedül nevelő anya,
súlyos addikcióban szenvedő egyedülálló, egészségileg sérült) nem végeznek jövedelem-termelő
tevékenységet. Sokkal inkább jellemző a szegényekre, hogy bármilyen jövedelemforrást
megragadnak, ha kell, kemény fizikai munkával dolgoznak, alacsony fizetségért, mint az, hogy
tétlenül várják a segélyt. A szegény háztartások tartós munkanélküliként regisztrált tagjai képezik a
munkaadónak teljességgel kiszolgáltatott, nagyon alacsony béréért dolgozó, legális
munkavállalásból kiszorult munkások seregét, akik elvégzik azokat a tevékenységeket, amelyeket
mások nem: kubikolnak az építkezéseken, lapátolnak az autópálya- és útépítéseken, robotolnak a
földeken a mezőgazdasági csúcsszezonban. Ők képezik azt a munkaerőtömeget, amelyet a
szezonális és alkalmilag előálló, nagy munkaerő-igényű munkák során rugalmasan és szinte
bármely feltétel mellett mozgósítani tudnak a nagyvállalkozók, vagy azok alvállalkozói.
A helyi munkaerőpiacokon meghatározó az etnikai diszkrimináció: még a képzettek között is
kevesen vannak azok, akik helyben legálisan el tudnak helyezkedni cigányként. Különösen igaz ez
azokra, akiknek etnikai hovatartozása látható, vagy akiknek neve „egyértelműen” köthető a
cigánysághoz. Számukra legális munkavállalási lehetőségként csak az ingázás, a hetelés, vagy az
önálló vállalkozás marad. Egy másik reális opció a közfoglalkoztatás és segély jó esetben ritmikus
váltogatása.
86
A szegények többsége, a társadalomban elterjedt közkeletű elképzeléssel ellentétben tudatosan
optimalizálja a jövedelmeit és zsonglőrködik a különböző forrásból nyerhető bevételekkel.
Amennyiben a legális munkavégzés nem éri meg (hetelés, ingázás), mert nem elég nagy a
jövedelem-különbség a legális foglalkoztatás és az alkalmi munkával kiegészített
transzferjövedelmek között, akkor felmondanak munkahelyükön. Interjúalanyaink közül nagyon
sokan tettek kísérletet legális munkavállalásra, de mikor azt tapasztalták, hogy az nem éri meg –
vagyis nem racionális –, akkor felmondtak. Márpedig a magas adó- és járulékterhek mellett az
alacsony képzettségű munkások foglalkoztatása általában csak minimál-bér mellett lehet
nyereséges, ekkora jövedelemre viszont – igaz kiszámíthatatlanul – más, kényelmesebb módon is
szert lehet tenni. Egyéni szinten az is racionális döntés, hogy valaki lemond a segélyről, mert a
közcélú munka mellett nem tud elég rugalmasan alkalmi munkát vállalni, vagy saját üzleteit
bonyolítani. Az is racionális döntés, hogy ha valaki növeli lakhelyén a zsúfoltságot, mert magához
fogad egy idős embert / gyereket, hogy ezzel járó jövedelemmel növelje a háztartás bevételeit. Az is
racionális döntés eredménye, amikor egy család feladja a városi lakását és kiköltözik a komfort
nélküli, nehezen megközelíthető hétvégi házakba: hiába nehéz innen iskolába járni, vagy dolgozni
menni, itt olyanok a lakhatási költségek, amelyet az alacsony jövedelem megenged. Racionális
döntés következmény gyakran az is, amikor egy háztartás magas kamatra vesz fel hitelt, mert abban
a pillanatban egy sokkal rosszabb helyzetet előz meg, miközben más forrásból származó
készpénzhez nincs hozzáférése: a hitelből meg tudja venni a gyógyszert, és elejét veszi egy
hosszadalmas, kórházi kezelést igénylő betegségnek, vagy ki tudja fizetni a lakbér- vagy
rezsihátralékát és így elkerülheti az áram lekapcsolását, avagy a kilakoltatást; meg tudja venni
használtan a szomszéd kocsiját, amivel jövedelmező tevékenységet folytathat stb. Racionális
döntések – vagyis többé-kevésbé tudatos megélhetési stratégia – csak a legelesettebbeknél hiányzik,
ahol valamilyen komoly korlátozottság (alkoholizmus, fogyatékosság, funkcionális analfabétizmus)
van a háttérben.
Azt is láthattuk, hogy a szegény háztartások csak a különböző forrásokból származó jövedelmek
együttes optimalizálásával tudják biztosítani a felszínen maradást: azok, akik csak
transzferjövedelemre számíthatnak nagyon hamar a szegények között is kirekesztettekké válnak.
Ennek oka, hogy mind a segély, mind pedig az alkalmi munka jövedelme olyan alacsony, hogy
önmagában nem elégséges egy háztartás legalacsonyabb szintű fenntartásához sem. Szinte minden
háztartásban több, egymást kiegészítő jövedelem-forrás van: a segélyt vagy családi támogatásokat
kiegészítik az időszakos közcélú munka jövedelmei, amikor ez nincs, akkor pedig az alkalmi
munka. Ezek mellett pedig minden egyéb bevételi lehetőséget is megragadnak a szegények: legyen
az használt cikkekkel történő kereskedés, mások házai körül végzett munka, fagyűjtés, vasazás,
vagy akár prostitúció.
Úgy tapasztaltuk, hogy a manapság nagyon népszerű, és a tartós munkanélküliség kezelésének
adekvát eszközeként tekintett közfoglalkoztatás egyéni szinten csak alkalmi és időleges megoldás.
Azt senki – sem a foglalkoztató, sem a foglalkoztatott, sem pedig a politika-alkotó – nem tekinti az
elsődleges munkaerőpiac előszobájának, ezzel szemben minden érintett a segély feltételeként
definiálja. Az ügyesebbek, a hivatali kapcsolatokkal rendelkezők, megpróbálják megbeszélni, hogy
olyan munkabeosztást kapjanak, ami nem akadályozza az alkalmi munkavállalást. A másodlagos
(támogatott) munkaerőpiacon belül is masszív hierarchia és kiszorítósdi jön létre: a kevésbé jó
pozícióban lévők végzik általában 6 órában, a segélynél csak hajszállal magasabb fizetségért a
stigmatizáló és gyakran értelmetlen köztéri munkát, míg a közmunkások „elitje” nyolc órában, fehér
galléros munkát végezhet hosszú ideig - akár egy évig is - a foglalkoztatóval egyeztetett
időszakban. Az elsődleges munkapiacra történő bekerülés előszobájának nem a közfoglalkoztatás
látszik alkalmas eszköznek, hanem egyértelműen az alkalmi munka. Ez a piac is erősen
differenciált: a rendszeresen ugyanannak a vállalkozónak végzett szaktudást igénylő, kiszámítható
gyakoriságú és jövedelmű, munkavállalói kiskönyvvel végzett munka már nagyon közel áll a
’hivatalos’ foglalkoztatáshoz, miközben a napszámosok helyzetét gyakran a teljes kiszolgáltatottság
jellmzi. Ebben a tekintetben megfontolandó, hogy a munkavállalói kiskönyv megszüntetése nem
87
jelent-e visszalépés-e a korább gyakorlathoz képest.
A tanulmányban bemutatott megélhetési stratégiák (a fogyasztás és más kiadások radikális
visszaszorítása, lakóhelyváltás, hitelfelvétel, legális vagy illegális munkavállalás, fémhulladék- és
fagyűjtés, üzletelés stb.), pontosabban azok kombinációi a szegények különböző csoportjaihoz
köthetők. Hogy e szegénycsoportok miért alkalmazzák egyik vagy másik stratégiát, illetve azok
bizonyos kombinációját, az függ jelenlegi és korábbi élethelyzetüktől, a környezetükben általános
mintáktól, a háztartások kapcsolati hálójának jellemzőitől és nem utolsósorban a helyi
társadalomban betöltött pozíciójuktól, vagy másképp fogalmazva attól, hogy a társadalmi hierarchia
alján, peremén, a perem belső vagy külső oldalán vannak-e. Láttuk, hogy a szegények megélhetési
módjai a két vizsgált terepen alapvetően hasonlítanak. A területi különbségek abból származnak,
hogy a településeken, illetve közösségekben más tevékenységnek vannak hagyományai. Talán ez
lehet az oka annak, hogy a komlói cigányok nem kereskednek, nem vasaznak, miközben a
kazincbarcikaiak egyik csoportjának ez az egyik legfontosabb bevételi forrása.
Tanulmányunkban amellett érveltünk, hogy a megélhetési stratégiák jellemzően nem etnikusak: a
cigányosnak tételezett tevékenységeket (üzletelés, vasazás, fagyűjtés) egyáltalán nem csak a
cigányok végzik. Miközben a nem cigányos alkalmazkodási minták egyaránt jellemzik a cigány és
nem cigány szegényeket. Cigány és nem cigány szegények egyaránt rákényszerülnek lakhelyüknek
az alacsonyabb lakhatási költségek reményében történő elhagyására. Cigány és nem cigány
szegények egyaránt végeznek rosszul fizetett alkalmi munkát, és próbálnak a legális munkát találni.
A különbség „csak” annyi, hogy az előbbiek a diszkrimináció miatt még nehezebben boldogulnak.
A széles körben cigánynak vélt uzsorahitelezés sem köthető egyértelműen romákhoz, a hitelt
igénybe vevők és a hitelt adók között egyaránt vannak romák és nem romák. A kamatos pénz sokkal
inkább a kilátástalan nyomornak és kirekesztettségnek, a támogató kapcsolati háló hiányának,
valamint az állandósult pénzhiánynak az együttes következménye, és azokra jellemző, akik ilyen
körülmények között élnek.
,A cigánysághoz inherensen köthető cigány megélhetési stratégia nincs, de vannak olyan
megélhetési módozatok, amelyekkel egyik vagy másik meghatározott cigány csoport gyakrabban él.
Bár a külső megítélés több olyan tevékenységet is „cigányosnak” vél, amit valójában romák és nem
romák egyaránt végeznek, identitás képző szerepe az üzletelésnek (az oláh cigányok esetében) a
zenélésnek (zenész cigányok esetében) és az erdei tevékenységeknek (beások) van. Az utóbbi két
tevékenység identitás-képző, illetve fenntartó erővel bír ugyan, de nem a megélhetés biztosításában
nincs meghatározó szerepük. Nem köthetőek egyértelműen etnikai csoporthoz ugyanakkor azok a
megélhetési formák, amelyeket ugyan a többségi környezet annak tart – segélyből élés, egyik napról
a másikra való, tervezést mellőző élet, féllegális illetve illegális tevékenységek, fekete munka és
alkalmi munkavállalás, kamatos pénz –, de amelyek valójában elsősorban a kirekesztettség és a
gettólét termékei és az ilyen körülmények között élők végzik függetlenül attól, hogy cigányok-e
vagy sem. Ezeket a többség által cigányosnak tételezett megélhetési módokat tehát megtaláljuk a
kirekesztettségben élő nem cigányok körében is.
A szegények, vagy legalábbis a szegénység peremén élők megélhetésének és kapcsolati
jellemzőinek összefüggéseit vizsgálva arra a nem túl meglepő következtetésre jutottunk, hogy a
személyes, illetve a háztartások közötti kapcsolati hálónak a jellege és a mérete meghatározó
fontossággal bír abból a szempontból, hogy sikerül-e a kilátástalan mélyszegénységet elkerülni.
Nem meglepő, mert láthattuk, hogy azok tudnak valamilyen módon a felszínen maradni, akik a
szociális transzfer-jövedelmek mellett más forrásból is képesek akár csekély bevételt előteremteni,
Háztartási szinten pedig a különböző forrásból származó jövedelmek minél szélesebb ’portfólió’-ja
jelenti a legjobb alkalmazkodási stratégiát. Ehhez pedig kapcsolatokra, méghozzá a kapcsolatok
sokféleségére van szükség. Különösen igaz ez a cigányok esetében, akik szinte kizárólag személyes
referenciák segítségével juthatnak munkához.
Tanulmányozva a boldoguló, a valamilyen elfogadható életszínvonalat biztosító tevékenységet
végző cigányok történeteit láthatjuk, hogy etnikai hovatartozásuktól, régiótól és településtől
88
függetlenül, a „gyenge”, általában inter-etnikus, kapcsolatban és a megtartó, „erős”, általában szűk
és intra-etnikus kötésekben egyaránt gazdag kapcsolati háló jellemzi őket. Írásunkban számos
példáját mutattuk be annak, hogy azok a szegény háztartások teremtenek elő viszonylag stabil
megélhetést, amelyekben egyaránt léteznek szoros rokoni támogató kapcsolatok, amelyek akár
krízis-helyzetben, vagy akár a nagyfokú mobilitás érdekében mozgósíthatóak (van kire bízni a
gyereket, az állatokat, a házat, van kitől segítséget kérni), és vannak lazább, de még mindig fontos, a
legális, vagy fekete munka piacához kötő valamint a hivatalhoz, intézményekhez bejárást és
megértést biztosító kapcsolatok, ismeretségek. Ilyen háztartásokból viszonylag kevés van és ezek
általában el is kerülik a mélyszegénységet.
Azt is bemutattuk, hogy az alkalmi munkák milyensége és jövedelmezősége is nagyban a
kapcsolatokon múlik: azoknak van esélye az alkalmi munkák legjobban jövedelmező és
kiszámítható típusaihoz hozzáférni (rendszeres felújítási szakmunkák, építkezések, sofőri munka),
akiknek az adott közösségből kinyúló, inter-etnikus kapcsolataik vannak. Ilyenekkel leginkább az
idősebb szakmunkások rendelkeznek, akik tizenöt-húsz éve még dolgoztak a szocialista iparban. Ez
egybecseng az első fejezetben ismertetett roma survey eredményeivel is, amelyben azt találtuk,
hogy a kapcsolatok etnikai összetételének egyik meghatározó ismérve a kérdezett kora: a fiatalok
etnikailag zártabb kapcsolati hálóban élnek, mint a középkorúak és az idősebbek.
A kedvezőtlenebb alkalmi munkákhoz (nagy beruházásban készülő építkezések, idény-jellegű
mezőgazdasági munkák) is kellenek kapcsolatok, de azok nem ennyire bejáratott és bizalmi alapon
működnek. Itt elég ismerni a toborzókat, azokat, akik a vállalkozók és a munkavállalók között
közvetítenek. Ahhoz, hogy valakinek ilyen munkához hozzáférése legyen, nem kell a városi vagy
város-széli slumból kilépni, de megfelelni, jól dolgozni itt is kell, mert aki nem így tesz, azt nem
viszik legközelebb.
Jó kapcsolatok – méghozzá a hivatalokhoz vezető jó viszony – a közfoglalkoztatási munkák esetén
hasznosak: a III. fejezetben bemutattuk, hogy milyen hierarchizált még a másodlagos munkaerőpiac
is. Az, hogy egy tartósan munkanélküli segélyezett milyen peremfeltételek – munkaidő, fizetés és
munkavégzés hossza, valamint típusa, beosztása – mellett kerül közfoglalkoztatásba, alapvetően a
munkaszervezővel, illetve az önkormányzati hivatalnokkal fennálló viszonyának a kérdése. Akinek
van személyes kapcsolata a közcélú munkát szervező tisztviselőkkel, el tudja érni, hogy a
közfoglalkoztatásban való részvétele (és ennek következtében a segélyre való jogosultsága) előnyös
legyen és azt is, hogy az ne akadályozza a jövedelmezőbb, ám nagyfokú mobilitást igénylő alkalmi
munkavállalást.
A kapcsolati hálók etnikai dimenzió mentén történő elemzése kapcsán láttuk, hogy elsősorban a zárt
közösségben élő oláh cigányok és néhány zenész kerülte el az elszegényedést, a deprivációt. E két
közösség tagjait nagyon eltérő megélhetési módozatok, jövedelemszerzési stratégiák jellemzik, a
közös bennük mégis az, hogy mindkét csoport tagjai nagyon erős rokoni-családi szálakkal kötődnek
egymáshoz, támogatják egymást, miközben a többségi társadalom tagjaihoz vezető ’gyenge’
kötésekkel is rendelkeznek.
Romák és nem romák egyaránt elsősorban a saját rokonaikat keresik meg, ha támogatásra van
szükségük. Ezek a kötődések ugyanakkor nagyon változékonyak annak függvényében, hogy
mennyire megbízhatóak a partnerek: a rokonságot felülírja a jó munkavégzés és megbízhatóság.
Amennyiben egy családtag nem bizonyul biztos partnernek az alkalmi munkák piacán, avagy az
üzletelésben, a rokoni szolidaritás elvész. Az erős kötéseknek ott nincs megtartó erejük, ahol a
nagycsaládban a nukleáris családok többségének már nincs miből megélnie, ahol a családban
megtermelt összjövedelem olyan kevés, hogy ha az egyenletesen oszlana el, akkor senkinek nem
lenne elég a legalapvetőbb dolgokra se. Itt a nagycsalád már nem tudja megvédeni tagjait a
lecsúszástól. Ők válnak a szegények között is kirekesztetté.
89
Hivatkozott irodalom
Bibliográfia
Anderson, E. (1976): A Place on the Corner. University of Chicago Press, Chicago
Bíró József (2004): Szénbányászat. In Iván – Fazekas (szerk.): Komlói monográfia 2. Komlói
Honismereti és Városszéspítő Egyesület. Komló
Bocz J.–Harcsa I. (2001): The Characteristics of the Interhousehold Transactions in Hungary in the
Mid-Eighties and the Late Nineites. Budapest: Sunbelt XXI – International Sunbelt Social
Network Conference.
Bodgál Ferenc 1960. Cigányok, cigánykovácsok. Kézirat Ethnológiai Adattár, 6935.
Bourdieu, P. (1997) The Forms of Capital, in: A. Halsey, H. Lauder, P. Brown & A. Stuart Wells
(Eds.) Education: Culture, Economy and Society, Oxford: Oxford University Press.
Brubaker, Rogers (2001): Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő (7-8):60-66.
Coleman, James (1994): Társasdalmi tőke. In Lengyel György, Szánó Zoltán (szerk.): A gazdasági
élet szociológiája. Aula Kiadó, Budapest, 99-128.
Cox, D.–Eser, Z.–Jimenez, E.: (1997): Family Safety Nets during Economic Transition. In
Klugman ?. ed.: Poverty in Russia: Public Policy and Private Responses. Washington D.C.:
World Bank.
Csurák Zsuzsanna 2004. Kazincbarcika története. Barcikai Közélet Kft.
Dudwick, N.–Kuehnast, E.(2002): Better a Hundred Friends than a Hundred Rubles? Social
Networks in Transition. World Bank Economists’ Forum, II.: 51–88.
Dudwick, N.–Gomart, E.–Marc, A (2003): When Things Fall Apart: The Study of Povery in the
Former Soviet Union 1993–1999. Washington D.C.: World Bank. www.worldbank.org
Durst Judit (2001): „Nekem ez az élet, a gyerek” Gyerekvállalási szokások változása egy kisfalusi
cigány közösségben. Századvég 6 évf. 12 szám
Durst Judit (2002): „Innen az ember jobb, hogyha meg is szabadul” - Megélhetési stratégiák egy
kisfalusi cigány közösségben. Esély 2002/4
Vekerdi József (szerk.) (1989): Erdős Kamill cigánytanulmányai. Békés Megyei Tanács V.B.
Cigányügyi Koordinációs Bizottsága.
Fleck Gábor, Virág Tünde (1998): Hagyomány vagy alkalmazkodás, Gilvánfa kívül-belül.
Szociológiai Szemle 8(1):97-91.
Fleck Gábor, Orsós János, Virág Tünde (1999): Élet a Bodza utcában... In.: A romák/cigányok és a
láthatatlan gazdaság (szerk.): Kemény István, Osiris-MTA KI
Fleck Gábor, Messing Vera (2009): A roma foglalkoztatáspolitika alakváltozásai. Fazekas, Lovász,
Telegdy (szerk.): Munkaerőpiaci Szemle 2009. MTA KTI, Budapest.
Granovetter, M. S. (1973): The strength of weak ties. American Journal of Sociology, Vol. 78. No.
6. 1360–1380. o.
Granovetter, M. S. (1983): The strength of weak ties: a network theory revisited. Sociological
Theory, Vol. 1. 201–233. o.
Hajnal László Endre (1999): Nagyvárosi cigányok az új gazdasági környezetben. Regio (1):84-102.
90
Havas Gábor (1982): Foglalkozási stratégiák különböző cigány közösségekben. In Andor Mihály
(szerk.): Cigányvizsgálatok. Művelődéskutató Intézet, Budapest, 181-202.
Havas Gábor (1989): A cigány közösségek történeti típusairól. Kultúra és Közösség 16(4):3-17.
Havas Gábor, Kemény István (1995): A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle (3):3-20.
Horváth Kata (2001): Cigány munka – gádzsó munka Kézirat
Horváth Kata (2006): Gömbalja, barlanglakás, éhség, találkozás, szégyen: egy konfliktus
kulcsfogalmainak kulturális antropológiai értelmezése. In Roma Antropológia.
Szöveggyűjtemény (szerk) Szuhay Péter. Roma antropológia. Közösségi tanulmányok.
Iván László, Fazekas Imre (2004): Komlói monográfia 2. Komlói Honismereti és Városszépítő
Egyesület.
Kalter, F. (2005): The Second Generation in the German Labor Market. What is Wrong with Turks?
Conference paper at “Whither social capital?” London: South Bank University.
Kemény István (1976): Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben
végzett kutatásról. Budapest 1976.
Kemény István (szerk.) (2000): Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Osiris – MTA
Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 176-198.
Kemény István - Janky Béla - Lengyel Gabriella: Magyarországi cigányság, 1971-2003. Bp., MTA
Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004. 192 p.
Keresi Gábor (1994): Cigányok a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle (11):991-1023.
Kertesi Gábor (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon.
Közgazdasági Szemle (1):30-65.
Kertesi – Kézdi (1998): Cigány népesség Magyarországon. Socio-typ, Bp.
Kertesi Gábor (2005): Roma foglalkoztatás az ezredfordulón. A rendszerváltás maradandó sokkja.
Szociológiai Szemle 2005/2
Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2009): Szegregáció az általános iskolákban. Számítások a 2006 évi
országos kompetenciamérés adatain. In Fazekas, Lovász, Telegdy (szerk.): Munkaerőpiaci Tükör
2009.
Kézdi Gábor – Surányi Éva (2008): Az integrációs program hatása a tanulók fejlődésére, Educatio,
2008/4.
Kovai Cecilia (2002): Gömbaljai történetek Kézirat.
Kovai Cecilia (2004): Az átokról. „Cigány beszéd” a gömbaljaiak között. In Szuhay (szerk): Roma
antoropológiai szöveggyűjtemény: közösségi tanulmányok
Kun Lajos (1937): Egy baranyai falu földműves és bányásznépének szociális higiénéje.
Ladányi és Szelényi (2002): Cigányok és szegények Magyarországon, Romániában és Bulgáriában.
Szociológiai Szemle 2002/4
Lewis, Oscar (1966): "The Culture of Poverty". in G. Gmelch and W. Zenner, eds. Urban Life.
Waveland Press.
Szelényi Iván and Ladányi János (2006): Patterns of Exclusion: Constructing Gypsy Ethnicity and
the Making of an Underclass in Transitional Societies of Europe. Columbia University Press, NY
Mennell (1994): The formation of we-image: A process theory. In Colhoun (ed.): Social Theory and
the Politics of Identity. Blakwell, Oxford, 175-197.
Messing Vera, Molnár Emilia (2008): „…több odafigyelés kellett volna” A roma gyerekek iskolai
91
sikerességének korlátairól. Esély 2008/4
Moldova György (1971):Tisztelet Komlónak. Szépirodalmi Könyvkiadó.
Molnár Emilia – Kai A. Schafft (2003): A helyi roma/cigány kisebbségi önkormányzat
tevékenysége és céljai Magyarországon 2000-2001. Szociológiai Szemle 2003/1
Narayan, D. (1999): Bonds and Bridges: Social Capital and Povery. Policy Research Working
Paper 2167. World Bank.
Neményi Mária (2007): Serdülő roma gyerekek identitás-stratégiái. Educatio 2007/1
Neményi Mária (2007): …igen, vannak cigányok. Esély, 2007/4.
Páll, Lajos (szerk.) (2006): Komló 750 éves (1256-2006) és 55 éve város (195-2006). Komló Város
Önkormányzata
Putnam (1993): Making Democracy Work: Civic Tradition in Modern Italy. New Jersey: Princeton
University Press
Prónai Csaba (2000): A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológia
megközelítései. In Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Osiris –
MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 176-198.
Rose, R. (1998): Getting Things Done in an Anti-Modern Society: Social Capital Network in
Russia. Social Capital Initiative. Working Paper 15. World Bank. www.worldbank.org
Sik Endre (1981): Munkacsere Tiszaigaron. Szociológia 1981/1
Sik Endre (1988): Az örök kaláka Gondolat Könyvkiadó, Budapest
Sik Endre (1996): Coping strategies. In Ferge-Sik (szerk) Social Costs of Transition. Working Paper
Sikos T. Tamás (szerk.) 1995. Kazincbarcika. Zsákutca vagy útelágazás? MTA Regionális Kutatások
Központja.Stack, C. (1974): All Our Kin. New York: Basic Books.
Stack, Carol (1974): All our kin. Basic Books, NY
Stewart, Michael S. (1994): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és a közösség továbbélése a
szocialista Magyarországon. T-Twins Kiadó – MTA Szociológiai Intézet – Max Weber
Alapítvány, Budapest.
Stewart, Michael S. (2001): Depriváció, romák és „underclass”. Beszélő (7-8):82-94.
Szalai Júlia (2000): Az elismerés politikája és a cigánykérdés. In Horváth Ágota, Landau Edit,
Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Aktív Társadalom Alapítván – Új Mandátum
Könyvkiadó, Budapest, 531-571.
Szalai Júlia (2002): A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán.
Szociológiai Szemle (4):34-50.
Szalai Júlia (2007): Nincs két ország…? Társadalmi küzdelmek az állami újraelosztásért a
rendszerváltás utáni Magyarországon. Osiris Bp.
Szalai Júlia (2008): Széttartó jövőképek. Esély, 2008/1.
Szirmai Viktória 1988. „Csinált” városok. Magvető Kiadó.
Szuhay Péter (1999): A magyarországi cigányok kultúrája – etnikus kultúra vagy a szegénység
kultúrája. Panoráma Kiadó, Budapest.
Szuhay Péter (1999): Foglalkozási és megélhetési stratégiák a magyarországi cigányok körében. In
Kemény István (szerk): A cigányok Magyarországon. MTA, 139-161.
Szuhay Péter (2003): A cigány kategória jelentéstartalmának konstruálása és dekonstruálása avagy a
cigánytól a nem cigányig, az antropológiai és szociológiai kutatások tükrében. Kézirat.
92
Szuhay P. szerk. (2006): Roma antropológia. Közösségi tanulmányok. Szöveggyűjtemény. In
Fátyol T. et al.: A roma kultúra virtuális háza. DVD-Rom. Phare-ICSSZEM: Program az
Összetartó Társadalom megteremtéséért.
Tomics Annamária (2004): Komlói kisebbségek. Komló monográfia
Virág Tünde (2008): Változó gazdasági-társadalmi kapcsolatok egy cigányoklakta faluban.
Szociológiai Szemle 2008/1