A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Neményi Mária: Cigány anyák az egészségügyben. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Neményi Mária: Cigány anyák az egészségügyben. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. július 1., csütörtök

Neményi Mária: Cigány anyák az egészségügyben

Neményi Mária
Cigány anyák az egészségügyben



BEVEZETŐ
1997 tavaszán vezetője voltam egy empírikus kutatásnak, amelyben a cigány lakosság egészségi állapotával kapcsolatos kérdésekre kerestünk választ. A vizsgálatra fordítható költségek korlátozottsága, de még inkább személyes érdeklődésem és szakmai hátterem indokolta, hogy a témát szűkebbre vonjuk és szociálpszichológiai oldalról közelítsük meg.
A kutatásban a különböző roma közösségekhez tartozó fiatal nőknek a sajátmaguk és gyermekeik egészségével, betegségével, életvitelével kapcsolatos felfogását próbáltuk meg összevetni azzal az állásponttal, amit ugyanerről az ő ellátásukra szakosodott intézmények képviselői alakítottak ki. Azt már számos kutatás tárgyalta és igazolta, hogy a regionális, iskolázottsági, szociális és kulturális depriváció az egészségre és az életminőségre is messze kiható következményekkel jár. Mi ezért - mindezeken túl - figyelmünket az egészségügyi ellátórendszer szereplői és a roma lakosság tagjai közti viszony kommunikációs mintáira és esetleges zavaraira próbáltuk fordítani. Kiinduló hipotézisként azt feltételeztük, hogy az interakciónak és kommunikációnak ezek az alkalmai mindkét fél esetében hamis interpretációkat eredményezhetnek, ezáltal tovább mélyülhet a két fél egymás iránti bizalmatlansága, ennek következtében pedig csökken az ellátás hatékonysága. Az olyan kommunikációnak, amely nem adekvát, és a felek számára nem azonos jelentéssel bír - feltételezésünk szerint - az egészségügyi ellátáson túlmutató következménye is lehet. Miután a zavarok egyfajta "hatóság-kliens" viszonylatban jelentkeznek, ezért nem az a lehetséges pozitív hatás érvényesül, amely az univerzális ellátás egyenrangúságának feltételezéséből s így annak erősítéséből fakadhatna, hanem ennek az ellenkezője: vagyis a cigányoknak a magyar társadalom egészébe való integrálódása helyett inkább szegregációjuk és marginalizációjuk erősödhet.
Figyelmünket több fontos okból fordítottuk éppen a terhes és kisgyermekes anyákra, illetve az egészségügy szereplői közül azokra, akik ebben az életszakaszban kerülnek kapcsolatba velük. Egyrészt közismert, hogy az eredményes egészségügyi ellátás legfontosabb mozzanata a megelőzés, a károsító tényezők korai kiküszöbölése vagy csökkentése. Így a terhesgondozás, a szülés megfelelő körülményeinek biztosítása, a csecsemők és a kisgyermekek gondozása - beleértve az egészséges fejlődést akadályozó tényezők korai felismerését - a legfőbb biztosítéka annak, hogy az egészségügyi ellátás hatékony lehessen. Másrészt talán az is tényként fogadható el, hogy az egészségügyi ellátásnak éppen a terhes- és kisgyermekgondozás a leglefedettebb, legjobban megszervezett területe, ahol az érintett populáció minden tagja kapcsolatba kerül az illetékes egészségügyi hatósági személlyel. Mi több, ezen a területen működik az a szakmai gárda, amely a klienseket a legjobban - bármely más hatósági-intézményi rendszer képviselőjénél sokkal inkább - ismeri személyesen, a saját valódi családi- és életkörülményei között, otthonukban látogatja őket, és nyomon követi az anya és gyermeke állapotát a terhesség kezdeti szakaszától a kisgyermek iskolás korba lépéséig. Témánk szempontjából tehát a védőnők kulcsfontosságú szerepet töltenek be.
A kiválasztott életciklus azért is kitüntetett jelentőségű és megkerülhetetlen, mert a roma lakosság általánosan rossz egészségi állapotának, a lakosság egészéhez képest magasabb megbetegedési arányainak és rövidebb várható élettartamának egyik leggyakoribb, legáltalánosabb magyarázata fűződik hozzá. E magyarázatok visszatérő motívumai között szerepel az, hogy e népességben az országos átlaghoz képest gyakoribbak a koraszülések és kissúlyú születések. Ez a túl fiatalkori, túl gyakori, sokszori - és épp ezért gyakran túl kései - szülésekkel mutat összefüggést, ami a gyerekekre nézve majd a csecsemő- és kisgyermekkori disztrófiát, a táplálkozási hiányosságokat, a fejlődésbeli elmaradást eredményezheti, ez pedig a későbbi életszakaszokban a különböző betegségekre való fokozottabb érzékenységet, előfordulásuk nagyobb valószínűségét predesztinálja. További egészségkárosító okként a roma lakosság életmódját, szokásait, életvitelét szokták emlegetni, amelynek hátterében a korai családi szocializáció szerepe megkerülhetetlen tényező.
Joggal merülhet föl, hogy az általunk kiválasztott területen működő, illetve - mint az előbbiekben állítottuk - teljeskörűen kiterjedt, és az érintettekkel minden esetben személyesen kapcsolatba kerülő egészségügy miért nem tud nagyobb hatékonysággal beavatkozni ezekbe a nemkívánatos jelenségekbe, miért nem tudott nagyobb változásokat elérni az elmúlt évtizedekben, és milyen akadályokba ütközik az ellátás sikere.
Miután két fél kapcsolatát kívántuk szemügyre venni, természetesnek tartottuk, hogy mind a két oldalon tájékozódjunk. A kutatás módszeréül az interjúkészítést választottuk - bízva abban, hogy a személyes beszélgetések nemcsak a témához tartozó tények, tárgyszerű információk, hanem a vélekedések, feltételezések, oktulajdonítások és magyarázatok világába is elvezetnek bennünket. Az egészségügy szereplői közül azokat kívántuk megszólaltatni, akik a terhes- és kisgyermekes anyák, illetve gyermekeik ellátását, gondozását, gyógyítását napi munkájukként végzik, tehát olyan védőnőket, családi orvosokat, szülészeket-nőgyógyászokat és gyermekorvosokat interjúvoltunk meg, akik az általunk kiválasztott roma populációval állnak személyes kapcsolatban.
A másik oldalon azok a terhes vagy kisgyermekes roma nők álltak, akik éppen a fenti egészségügyi alkalmazottak kliensei. Az ő kiválasztásukkor még egy szempont vezérelt bennünket. Bár a közvélekedés, a hivatalos vagy félhivatalos statisztika, de még a kutatások egy része sincs tekintettel arra, hogy a magyarországi cigány lakosság nem homogén, hanem esetenként különböző nyelveket beszélő, más-más hagyományokkal rendelkező, eltérő mértékben integrálódott vagy asszimilálódott csoportokból áll - mi a Magyarországon található három pregnánsan elkülönülő roma közösség mindegyikéből mintát akartunk választani. Ennek megfelelően tehát beás, oláh cigány és magyar cigány (romungro) anyák, valamint budapesti, urbanizált körülmények között élő - ebből következően vegyes etnikai háttérrel rendelkező - anyák voltak beszélgetőpartnereink.
Ahhoz, hogy a hatóság - kliens viszony, az interakció és kommunikáció tanulmányozása lehetővé váljon, a minta kialakításakor arra törekedtünk, hogy kis, jól körülhatárolható közösség (azonos védőnői körzethez tartozó városrész, utca, telep) tagjait szólaltassuk meg. Beszélgetőpartnereink kiválasztásában az adott település kisebbségi önkormányzati képviselőjének és az adott körzethez tartozó védőnőknek a segítségét kértük - ügyelve arra, hogy az érintettek együttműködését is megnyerjük. A munkát igyekeztünk rövid idő alatt, koncentráltan végezni, hogy megjelenésünkkel és a családok, otthonok intim világába behatolni kívánó tájékozódásunkkal a lehető legkevésbé zavarjuk meg válaszadóink, illetve az adott közösség életét. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani munkatársaimnak, Horváth Ágota, Mattyasovszky Zsófia és Pik Katalin szociológusoknak, valamint Törő Tímea és Pap Tímea pszichológusoknak érzékeny és empatikus közreműködésükért.
A kutatás terve szerint mindegyik etnikai csoport 20-20 tagjával készítettünk interjút. Összesen tehát 80 anya-interjú, valamint 20 (helyszínenként 5-5) egészségügyi alkalmazottal készült beszélgetés magnón rögzített, majd lejegyzett szövege képezi a kutatás empírikus anyagát. A beszélgetések mindkét fél esetében a terhesség lefolyásáról, a szülés körülményeiről, a kórházi tartózkodásról, az újszülött otthoni ellátásáról, gondozásáról, egészségi állapotáról, betegségeiről szóltak. Az anyákkal készült beszélgetések szükségszerűen a saját, egyedi, egyszeri történetek konkrétságát hordozták - ezzel szemben az egészségügy szereplői a konkrét történeteket, az egyedi eseteket is az általános tapasztalatok szűrőjén keresztül prezentálták.
Sem az egészségügyiekről, sem pedig a megszólaltatott anyákról nem állíthatjuk azonban, hogy az adott téma megítélésében "objektívebbek", "hitelesebbek" lennének, mint a másik fél. Azt feltételezzük, hogy mind az egészségügyi szereplők, mind a cigány anyák "tudásként" élik meg tapasztalataikat, és ezt a tudást az egyedi élményeken, konkrét eseményeken túl az adott (etnikai vagy szakmai) közösség hagyományai, ismeretei, magyarázó mechanizmusai, szokásai, elfogadott értékei és normái támasztják alá. Bár a szokások, hitek, értékek és normák mögött mindkét fél esetében a mai magyarországi társadalom által megszabott és körülrajzolt keretek állnak, okunk van azt feltételezni, hogy a két fél mindezekből más-más mértékben és összetételben merít, más-más arányban ötvözi az általánosan elfogadottat a saját szűkebb nyilvánosságának megfelelő tudáselemekkel. Éppen ezért arra számítottunk, hogy a két fél azonos témára vonatkozó megközelítései nem szükségképpen fogják fedni egymást, azaz a két oldal kommunikációja gyakran lesz sikertelen párbeszéd, amely rossz interpretációknak ad alapot. Miután pedig e két fél közül az egyik - a terhes vagy kisgyermekes anya - tanácsért, segítségért, ellátásért, gondozásért, gyógyításért fordul az egészségügy szereplőihez, akik viszont feladatukból következően beavatkoznak, tanácsot, útmutatást adnak a követendő magatartáshoz - a kudarcos kommunikáció éppen a tanácsadás hatékonyságának állhat útjába.
Kutatásunk kérdései tehát a következőek:
1. Oka lehet-e a cigányság nem javuló morbiditási és mortalitásai adatainak az egészségügy szereplői és a roma kliensek közötti nem megfelelő kommunikáció?
2. Lehet-e különbségeket találni a különböző etnikai csoporthoz tartozó cigányok és az illetékes egészségügyi személyek kapcsolatrendszerében?
3. Létezik-e konfliktus az egészségügy szereplői által képviselt felfogás, követendő magatartás, illetve az egyes roma közösségek generációkon keresztül átörökített hagyományai által diktált előírások között?
4. Szerepet játszanak-e - és ha igen, mennyiben - a cigányság egészéről, illetve a különböző roma közösségekről elsajátított tudások (ismeretek, vélekedések, előítéletek) az egészségügy szereplőinek a roma kliensekhez fűződő viszonyában?

I. A CIGÁNY KLIENSEK - AHOGY AZ EGÉSZSÉGÜGY SZEREPLŐI LÁTJÁK
A sikeres kommunikáció alapja az a magától-értetődőség, hogy a felek egyazon diszkurzív univerzumon osztoznak, az abban zajló párbeszédek a kölcsönös megértés lehetőségével kecsegtetnek, a kibocsájtott üzenetek a másik fél számára azonos tartalommal bírnak, a megértett üzenetek hasonló, a másik fél számára érthető reakciókat váltanak ki. Mindehhez arra is szükség van, hogy a felek egymást kölcsönösen olyan személyként észleljék, aki kiszámítható, ismerős, akinek a viselkedése, a gesztusai, szavai beleillenek abba a képbe, amelyet a másik fél róla kialakított. Ez a kép - azaz egy adott társadalmi csoporthoz tartozó személy szociális reprezentációja - természetesen nem feltétlenül pontos, objektív, tényeken vagy empírikus adatokon alapuló leképezés, hiszen az észlelőt nagymértékben befolyásolják korábbi tapasztalatai, saját társadalmi hovatartozása, a saját csoport által kialakított reprezentációk, valamint ideológiai, ismereti és egyéb tényezők. Amikor a következőkben megkíséreljük az egészségügyi szereplőkkel készült interjúk alapján összeállítani azt a képet, amelyet ez a húsz interjúalanyunk a cigány kliensekről, illetve magukról a cigányokról alkotott - a merész általánosítás igényével tesszük ezt. Azt gondoljuk tehát, hogy az általunk rekonstruált cigány-kép nagyjából megfelel interjúalanyaink tágabb közössége - a hasonló területen működő, és romákkal kapcsolatba kerülő egészségügyi szereplők - cigányokról alkotott szociális reprezentációjának.
A beszélgetésekben felmerülő témákat, ténymegállapításokat, oktulajdonításokat, globális és speciális magyarázatokat, hiedelmeket, valamint a saját tapasztalatokra épülő megoldási javaslatokat sorra véve kívánjuk rekonstruálni a cigányokról kialakított képet. Ehhez az interjúk szövegét használjuk fel - az adott idézetek esetében feltüntetve a válaszadó foglalkozását, de tekintet nélkül arra, hogy konkrétan mely településen, milyen etnikai csoport tagjaival áll kapcsolatban a válaszadó. Ezt a döntésünket elsősorban a minta kis mérete indokolja, másrészt magának az egészségügyi mintának a vegyes összetétele. Ugyanis míg a védőnők a közösség minden egyes tagjával kapcsolatban állnak, és a vidéki helyszínek esetében munkájuk döntő része az adott közösségre vonatkozik - a családorvosok, gyermekorvosok már csak tevékenységük kisebb hányadában kerülnek kapcsolatba roma kliensekkel, és ez az arány még inkább lecsökken a szülész-nőgyógyász orvosok, illetve szülésznők esetében. Témánk szempontjából ugyan egységes csoportként kívánjuk kezelni húsz interjúalanyunkat, de tudatában vagyunk annak, hogy a konkrétság-általánosítás szempontjából szükségszerűen más-más pozícióból fogalmazzák meg a kérdéseinkre adott válaszokat.

1. Miért rosszabb a cigányok egészségi állapota, mint a magyaroké?
A beszélgetéseket indító kérdés a cigányok mortalitási és morbiditási adataira vonatkozott, amelyek a magyar lakosság egészéhez viszonyítottan rosszabbak. Beszélgetőpartnereink e kérdésre adott globális magyarázatai a szociális indokok feltételezésétől a roma lakosság kulturális sajátosságain, a cigányok egészségre kiható karaktervonásainak feltételezésén át a magyar-cigány érintkezés konfliktusos jellegéig terjedtek.
Szinte nincs olyan válaszolónk, aki a rossz szociális körülményeket ne említené. "Az életkörülményeik rosszabbak. A lakáskörülményeik, a táplálkozásuk...", vagy "gazdasági dolgok..., szociális, lakásviszonyok, meg a munkanélküliség", "iszonyú szociális körülmények között élnek... ez egy ördögi kör. Rossz a szociális helyzet, rosszak a lakáskörülmények, tehát igénytelenek. Kosz van, mocsok van, vécé az udvaron." Megint más szerint "szegényebbek, kevesebb pénzből élnek, rosszabbak a táplálkozási szokásaik".
A különbség annyi, hogy míg válaszolóink egy része a hátrányos szociális helyzetet nem tartja cigány specifikumnak, így az ebből adódó károsodásokat sem tekinti a roma etnikum sajátosságának. (Például: "Énszerintem 95 %-ban nem különböznek a falusi lakosságtól, viszont azért azt el kell mondani, hogy ez a vidék, ez a régió hátrányos helyzetben van a Dunántúlhoz vagy az ország közepéhez képest.")
A többség a rossz szociális körülményeket az életvitel, az elsősorban cigányokra jellemző szokások károsító hatásával köti össze: "Több közöttük a munkanélküli, azt meg másra költik, amit kapnak. Ismerem őket. Nem hiszem, hogy a származás, inkább az iskolázottság, vagy iskolázatlanság... nem nagyon érdekli őket szerintem az egészségük. Úgy gondolom, hogy inkább megisszák meg elcigarettázzák azt, amit másra költhetnének. Az a kicsi, ha van, sokra úgyse mennek vele. Gyűjteni nem tudnak, lakást építeni se."(szülésznő) "A táplálkozás az nem olyan minőségű... a beosztással van probléma, nem tudnak bánni a pénzzel. Nem gondoskodnak előre.... Nem tudnak beosztani. Az életvitelüket kellene megváltoztatni."(védőnő)
A családorvos globális magyarázatában a hátrányos gazdasági-szociális helyzet ártó hatásán túl megjelenik a rossz szokások, sőt, a magyar társadalomtól átvett rossz szokások (szeszfogyasztás, szénhidrátdús táplálkozás) egészségkárosító szerepének tételezése: "Létszámarányra vetítve valóban az ő morbiditásuk magasabb, mint a nem cigány lakosoké. Elsősorban a légzőszervi megbetegedések állnak előtérben, amely, én úgy gondolom, a nagyon nagyfokú és nagyon korán elkezdett dohányzásnak a következménye.... Egyre több a daganatos megbetegedés... TBC-ről nem igazán tudok, hogy lenne... szaporodik a szív-érrendszeri, tehát a magas vérnyomásos és infarktusos betegeknek a száma. Nagyon korán elkezdenek dohányozni. Tizenkét-tizenhárom éves gyerekek már dohányoznak. Úgy jönnek hozzám, hogy már masszív dohányosok. Ráírható a lakáskörülményekre... Meglepően jól szituált családok mellett, úgy gondolom, talán indokolatlanul nagyon rossz szituációban lévő családok is vannak... elkorcsosultak, betegesebbek, sokkal. Jelentős részük elhízott, tehát túlsúlyos. Több a rizikófaktor... ami korábban nem volt jellemző, a stressz rájuk is hat. Ezek mind sajnos a fehér populációnak a betegségei irányába tolódnak el ...civilizálódtak. Jobban öltözöttek, átvették a rossz szokásainkat... átvették a táplálkozásból azt a kalóriadús, szénhidrátdús étkezést, ami jelentős testsúly-többlettel jár. A szeszfogyasztásuk is a korábbihoz képest megemelkedett... ugyanúgy, sőt, jobban érinti őket a munkanélküliség és az ezzel járó szociális bizonytalanság." (családorvos)
A dohányzás szinte minden interjúban felmerült mint súlyos egészségkárosító tényező: "...majdnem mind dohányzik. Lyukat beszélhet az ember a hasukba, nem számít..."(védőnő), "nagyon sokat cigarettáznak. Isznak is, de főleg a férfiak... de nagyon sok nő is cigarettázik" (szülészorvos), "dohányoznak, szoba-konyhában negyvenen, mindenki bagózik" (gyerekorvos), "tízéves gyerek már cigarettázik... aztán a pohár után is nyúl, ez az igazság... füstöl a kályhájuk, cigarettáznak mellette, nincs ajtó-ablak..." (védőnő). Vagy pedig: "...a cigány lakosság nagyon korán elkezdi a dohányzást, még gyerekkorban. És míg rossz, nedves lakásokban laktak, az asztmatikus betegségek, a krónikus bronchitiszek, felső légúti betegségek, tüdőtágulás - ez hamarabb alakul ki a cigányságnál a korai dohányzás miatt." (családorvos)
A dohányzást a terhes nők sem hagyják abba. Válaszolóink szerint ez is hozzájárul a kissúlyú újszülöttek magas arányához. "Itt a tavalyi koraszülésekből mind cigány volt. Gondolom, a nem megfelelő táplálkozás, dohányzás..." (védőnő). "Nagyon sok nő is cigarettázik. Ez nyilván szintén hozzájárul a kissúlyú újszülötthöz és a különböző toxémiás dolgok kialakulásához." (szülészorvos)
A rosszul táplált, fejletlen és dohányzó kismamák terhességi kilátásai válaszolónk szerint még azzal is súlyosbodnak, hogy nem élnek megfelelő életmódot - ez pedig a tudatlansággal, igénytelenséggel függ szerinte össze: "...ezek a kismamák többsége már eleve kissúlyúak, fejletlenek, alig érik el a negyvenvalahány kilót, fiatalok, az a másik, nagyon fiatalok, 18 évesek jönnek első terhesként, és tényleg nem érik el azt a testi fejlettséget, ami kellene egy kisbaba kihordásához, és utána is alig megy a súlyuk felfele a terhesség végéig, látszik, hogy nem táplálkozik jól, nem él megfelelően, nem úgy, mint egy kismamának kellene, de még ha nem kismama, akkor se, úgyhogy ez nem jó..." (védőnő)
Az egészségkárosító tényezők döntő többségét tehát válaszolóink úgy írják a hátrányos szociális helyzet számlájára, hogy egyúttal magát a hátrányt szenvedőt is okolják. Az okok között többnyire olyan rossz szokásokat említenek, amelyek nem etnikai sajátosságok, hanem a társadalom egészében léteznek, csupán előfordulási arányuk magasabb a roma lakosság körében. Az viszont, hogy a terhes, kisgyermekes anyák sem hagynak fel ezekkel a rossz szokásokkal, válaszolóink szerint már összefügg a cigányok tanulatlanságával, igénytelenségével, a többségitől eltérő felfogásával, a tervezés hiányával. Az okok más része viszont kifejezetten etnikai sajátosság válaszolóink szerint: a korai szexuális élet, a terhességek nagy száma és az ehhez fűződő családi szokások, a férfi-nő viszonyban tapasztalható jellegzetességek szerepelnek ezek között az indoklások mögött.
Részben civilizációs problémának, részben a cigányokra hagyományosan jellemző életvitel elhagyása eredményének látja egyik interjúalanyunk a csecsemőhalandóság és a megbetegedési mutatók magasabb gyakoriságának okát: "A csecsemőmortalitás vonatkozásában is volt egy ötéves felmérés, amit egy helyi tudományos fórumon fel is dolgoztam. Számadatokat ugyan konkrétan nem tudok mondani, de azt igen, hogy az ottani eredmények egyértelműen igazolták, hogy a csecsemőhalandóság és ezen belül a perinatális mortalitás jelentős hányadát a cigány populációból származó újszülöttek adják. De ezek nem elsősorban, tehát priméren egészségügyi okok következményei voltak... itt volt a legnagyobb az intrauterén elhalás. A helyzet nem ismerése, az elégtelen egészségügyi ismeret és a nem megfelelő életmód és életvitel következménye... Mindaddig, amíg a régi cigány közösségekben a kultúra, a tradíció elevenebben élt, nem véletlen, hogy addig nem voltak a morbiditási viszonyaik ennyire rosszak... Az úgynevezett adaptációban olyan civilizációs problémák vagy civilizálódási problémák is felvetődnek, amelyek morbiditási vonatkozásban nemkívánt jelenségeket fognak eredményezni." (gyermekgyógyász)
A korai, sokszori szülés, a családtervezés hiánya a rossz egészségi állapot fő oka szülészorvos interjúalanyunk szerint, aki azonban ezekben a jelenségekben genetikai sajátosságokat és a cigány családokra jellemző tekintélyviszonyokat is felfedezni vél: "Több apró dologból tevődik össze. Inkább a szülészeti részt mondanám, mert abban vagyok nagyjából otthon. A leglényegesebb az, hogy nagyon korán szülnek, nem megfelelő életkorban. Nagyon sokan nagyon későn szülnek, nagyon sok a többszöri szülő nő, ami a kockázatot fokozza. Ez az egyik dolog. Rossz a szociális helyzetük, rosszak az étkezési szokásaik... Eleve kisebb súlyú gyerekeket szülnek, ez a rassznak a következménye. Nagyon gyorsan egymás után szülnek, tehát van olyan tizennégyéves lány, aki már harmadszor szült. Nagyon nehezen lehet velük a pozitív családtervezést elfogadtatni. A férjek általában nem engedik, hogy fogamzásgátlót szedjenek, mert a szexuális életre kihatással tartják... Nem nagyon lehet velük kooperálni, mert teljes egészében kiszámíthatatlan a reakciójuk. Tehát ha valakit befektetünk a kórházba, veszélyeztetett terhes, bejön a férj, és öt percen belül a feleség saját felelősségre távozik. Mert az otthoni körülmények olyanok, vagy iszik a férj, vagy féltékeny a férjére, vagy a férj által hazavitt pénzt akarja megmenteni, vagy egyszerűen annyi gyerek van otthon, akinek az ellátásáról nem tudnak gondoskodni... Vannak fenntartásaim azzal, hogy egy hétköznapi értelemben vett felvilágosítást ők meg tudnának érteni. Szóval olyan alacsony a higiénés, anatómiai, élettani ismeretük, amiben ez az egész dolog lebeg... Az alultápláltság, anémia miatt háromszor annyi koraszülés van a cigány lakosság között, mint a normál lakosság között. Nagyon sok a méhen belüli elhalás náluk. Az adja a szülés körüli halálozásnak a kétharmad részét... Nagyon sok a hüvelygyulladás. Próbálkozások történtek... a magzatvédő törvény előírja a hüvely vizsgálatát. Hát hiába vizsgáljuk a hüvelyt, adunk gyógyszert. Egyrészt a férjnek nem tudunk adni. Ezek szexuális életet élnek. Kikezeljük, a következő két hétben újra visszakapja, és a hüvelygyulladásoknak és a koraszülésnek, az idő előtti burokrepedésnek az összefüggése ismert." (szülészorvos)
A születési hátrányok gyermekorvos válaszolónk szerint nemcsak a testi fejlődésre, hanem a gyermek értelmi képességeire is kihatással vannak: "Ezekből a gyerekekből tízből nyolc hátránnyal születik, kis súllyal születik... Vagy alkoholista volt a mama, vagy dohányzott, vagy nincs papa... és kis súllyal születik, és már úgy indul neki, és ezek mind a mentális dolgokra is hatnak. Ebből indítunk, és az egészségtelen életmód, kis mozgássérülés, kis hallászavar, kis látászavar...nagy részüknél az iskolában derül ki, hogy vannak ezek a minimális károsodások." (gyermekorvos)
Mindezeken túl azonban már a globális magyarázatok között is találkozunk olyan feltételezéssel, hogy a korai, halmozott és halmozódó hátrányok egy részéért magának az egészségügynek a hozzáállása is felelős: "Anélkül, hogy vádaskodnék, úgy gondolom, hogy ezek a cigány szülő nők nem úgy vannak ajnározva (a kórházi szülésről beszél). Az első öt perc nagyon nem mindegy. Az, hogy vajúdik ott három napig... oxigénhiányos lesz az agy, azért, mert tovább tart a kitolás, a mama nincs felkészülve, túl fiatal..." (gyermekorvos)
A többek által emlegetett rossz látogatási fegyelem, a tanácsadás hatékonyságának megkérdőjelezése, a megváltoztathatatlannak tűnő rossz szokások és az utasítások betartásának képtelensége mind függhet az orvos, illetve az egészségügyi személyzet hozzáállásától is: "Eredendően nem szoktam megkülönböztetni a beteganyagot se az etnikumánál, se az anyagi helyzeténél fogva, sőt, az ember nem véletlenül választotta a pályát, az elképzelésekkel egybeesik az elesettebb embereknek a fokozottabb támogatása. Sőt, jóleső érzés is a magam részéről azoknak az érzéseit látni, akik a megkülönböztetettségüket itt kompenzálva látják, és úgy érzik, hogy na, végre akad valaki, aki ugyanúgy törődik velük, mint másokkal, tehát nem érzik, hogy ők másodrendű állampolgárok lennének... Régesrégen, mikor még az egyetemen dolgoztam, akkor Gyálon nagyon magas volt a csecsemőhalandóság, és akkor engem kiküldtek, hogy próbáljak valami okot találni, és ott nitrátosak voltak a kutak, és nagyon elhanyagolt volt, és messze elkerülte a cigány lakosság a terhesgondozást... És akkor hozták be Magyarországra a Fermecid injekciókat, és kimutatható oka a korai gyermekhalandóságnak a súlyos vérszegénység volt, tehát az anémiás terhesség és a gyerekeknek a kezeletlensége és vérszegényen való szülése után. És akkor én adtam ezeknek... vettünk gyógyszereket, vitaminokat... és azok a cigány emberek, akik nem voltak hajlandók elmenni orvoshoz, azok nagyon szépen odaszoktathatók. Tehát én ebből azt a kis konklúziót vonom le... ha azt a megfelelő foglalkozást, szintre emelést... tehát az emberré válásnak az az első lépése, hogy embernek kell tekinteni azt az embert... mint ahogy emberek is, szó sincs róla, hogy mások lennének... A segítő kezet tényleg ki kell nyújtani, ez nem hangzatos szólam, hanem gyakorolni kell, és amikor gyakorolja az ember, akkor veszi észre, hogy érdemes volt." (szülészorvos)

2. Amit a cigányokról tudnak - a cigányság rétegzettsége
Amikor a terhes-kisgyermekes anyák közül beszélgetőpartnereket választottunk, ügyeltünk arra, hogy mintánkban a cigányság különböző hagyományokkal rendelkező csoportjainak mindegyike elkülönülten szerepeljen. Az egyik kiválasztott vidéki körzetben tehát csak oláh cigányok éltek, a másikban beások, míg a harmadikban magyar cigányok (romungrók). E három réteg - sok egyéb mellett - nyelvhasználatában is különbözik egymástól: az első csoport a cigány (romani), a második a beás (román) nyelvet beszéli anyanyelvként, míg a harmadik csoport magyar anyanyelvű. A budapesti minta esetében pedig arra számítottunk, hogy a nagyfokú és különböző időszakokban bekövetkezett bevándorlás eredményeképpen azokban a kerületekben sem fogjuk tudni elkülöníteni ezt a háromféle etnikai csoportosulást, ahol a roma populáció aránya az átlagosnál magasabb.
Mindezek fényében számíthattunk arra, hogy az egészségügy szereplői közül kiválasztott interjúalanyaink is tudatában lesznek annak, hogy klienseik milyen közösséghez tartoznak - és így a cigányság egészére vonatkozó állításaikat a speciális cigány közösségben szerzett személyes tapasztalataikkal fogják kiegészíteni. Ehelyett azt találtuk, hogy a cigányok strukturáltságáról kialakított véleményüket csak kis mértékben befolyásolta a cigányok etnikai sokfélesége. Az oláh cigányok esetében ugyan sokan rámutattak ennek a közösségnek hagyományőrző jellegére, de többségük szemében a cigányság rétegzettségét inkább gazdasági-szociális, illetve iskolázottsági mutatók befolyásolták. Feltűnő volt az is, hogy többen utaltak ismerethiányra, miközben fontosnak tartanák a cigányság történetének, szokásainak, hagyományainak megismerését mindennapi munkájukban.
"Én nem ismerem a cigányság történetét. Nem homogén a cigány populáció sem. Nagyon is heterogének, nagyon is belső ellentmondásokkal terheltek, és az az érzésem, hogy az anyagi helyzetük eltérősége önmagában véve komoly éket ver a cigányok közé. Tehát biztos, hogy belháborúk is valószínű hogy lesznek..." (gyermekgyógyász)
Némely válaszadónk személyes érdeklődése vagy több évtizedes tapasztalata alapján a cigányságra vonatkozó történeti ismereteiről számolt be: "Egy olyan sűrű világba cseppentem, ahol a n-i bennszülött lakosság életmódjával, hagyományával, az akkori társadalmi viszonyoknak megfelelő termelési viszonyaival egy különlegességet képezett az országon belül... és ugyanígy az oda betelepedett cigányság is... Az akkori ipari politika, foglalkoztatáspolitika következtében nem tudtak megélni a téesz által nyújtott jövedelemből. Ezért majd minden nagyobb családban volt egy-két-három Pestre járó családtag. Sajátos kultúrát hoztak, városi szubkultúrát a vidék eléggé zárt életébe. A cigányok közül is - magyar és oláh cigányok egyaránt jelen vannak - nagyon sokan eljártak a fővárosba, és megbontották az addigi életet... fellazították ezeket a cigány kultúrákat a fővárosból hozott szokásokkal... A cigányok magyarázták meg nekem, hogy van ám egy másik cigányság is, akiken látszik, hogy cigányok. Az öltözködés alapján például, mert van itt oláh cigányság is, aki például őrzi a kultúráját." (gyermekgyógyász)
Az elmúlt korok cigány életmódra vonatkozó ismereteit megszépíti az emlékezés: "Az én gyerekkorom harminc évvel ezelőtt volt. Akkor sokkal másabb volt. Akkor egy abszolút izolált közösségben éltek... az erdőben, ma azt szoktuk mondani, természeti rétegben, abban a közösségben éltek. Időnként bejöttek nappal a faluba. Tetővágók voltak, és annak idején divat volt a kender. Azzal foglalkoztak... az ittenieknek nincs igazából ilyen jellegű fix foglalkozásuk. A napi lekötöttségeik nem olyanok. Eléggé kötetlenek ilyen szempontból. Nincs fix programjuk. Két helyen töltik a napot, a szomszédban meg a kocsmában." (családorvos)
A múlt azonban nem mindenki szemében idilli, hiszen "K-n akkor két cigánytelep volt... Merőben két más terület volt. A Gödrök viszonylag jobb réteg volt, azon a részen voltak a zenész, muzsikus cigányok, és volt a Mikeszállás, ami borzasztó volt. Ott mindennapos volt akkoriban, még dögkútba hordták ki az elhullott állatokat, állandóan kilopták a dögöket. A putrijaik padlásán tárolták és onnan mérték ki."
Hiába volt azonban a cigányok egy részének igyekezete, és hiába a (válaszolónk szerint elhibázott) lakásprogram, a különböző közösségek más-más módon élték át ezeket a változásokat: "Én azt láttam itt, hogy ezeket a telepeket szinte szétverték egy időben. A két telepen minőségileg lehetett látni, hogy maguktól is emelkedtek ki a cigányok. Volt egy réteg, aki látta, hogy lehet jobban is élni... ezeket a telepeket szinte egyik napról a másikra letúrták a föld színéről és csinálták nekik azt a borzalmat (Cs-lakások) ...ilyet szerintem nem lett volna szabad. Olyan, mint egy internálótábor." (szülészorvos)
Másik interjúalanyunk viszont az elmúlt évtizedeket sikertörténetnek látja, a társadalom peremére kiszorított cigányoknak az izolációból kivezető útját részben az állami politika, részben a cigányok saját igyekezete eredményeképpen a beilleszkedés folyamataként írja le.
"Mikor a munkámat kezdtem, elég elmaradott körülmények között éltek, az országos viszonylathoz képest talán még elmaradottabban... sokan földbe vájt kunyhóikban, egy-két putri is előfordult, ami az évek múltán, egyrészt a társadalmi-állami vezetés jó hozzáállása, másrészt az itteni cigányság kissé többre vágyása, beilleszkedési törekvése miatt ahhoz vezetett, hogy elkezdtek építkezni, új lakásokat építettek... most én már a második-harmadik generációt látom. Azt látom, hogy az igényük megvan arra, hogy szép lakásokban lakjanak... itt, ebben a községben is előfordul tetvesség, rühesség, de nagyon ritkán, az itteni cigányságnak mindössze 5-10 százalékát érinti... 95%-ban nem különböznek a falusi lakosságtól..." (családorvos)
Az oláh cigányság sok válaszadónk számára olyan archaikus közösséget jelent, amely máig őrzi szokásait, erkölcseit, és ez tartást, méltóságot ad nekik: "Egyébként van egy érdekes társaság a cigányok közt, vagy egy-két nagyon szép, nagyon csinos, ahol a szüzesség fontos dolog. És ezek a családok abszolút a házasságra mennek, és addig szűzen kell maradni... Pici koruktól arra nevelik, hogy te lány vagy, ez az egy értéked van... ezek olyan szépen viselik a cigányságukat. Először is úgy vannak öltözve. Nem próbál úgy kinézni, mintha nem lenne cigány... nekem furcsa volt, hogy ezek az oláh cigányokról úgy beszélnek, hogy ez aztán abszolút sötét. Ugyanakkor szerintem ezeknek megvan a belső kultúrájuk még sokkal jobban... de szerintem már itt nincsenek olyan igazán cigány hagyományok. Én ezt érzem veszélynek, hogy a saját hagyományaikat is elhagyták..." (gyermekorvos)
Válaszolóink többsége a hagyományőrzést értéknek tekinti, a saját közösség által kialakított erkölcsöket, szokásokat még akkor is méltányolja, ha azok eltérnek a többségi társadalom értékeitől: "Volt egy hely, ahol beszélgettünk a férjhezmenetelről, hogy mennyire erkölcsösek voltak a nők, és mennyire számított, hogy szűz legyen, mikor férjhezmegy." (védőnő)
"Ők erkölcsileg sokkal szigorúbbak, mint az ugyanolyan korú, kategóriájú fehér lakosság. A cigánylány eljön az anyósjelöltjével és az édesanyjával, és még néhány kisőrével azért, hogy bizonyíttassék, hogy szűz vagy nem szűz. Ez nem tartozik szigorúan az egészségügyi ellátásba, de kötelessége az orvosnak ezt megtenni... tudok arról, hogy Zuglóban, ahol elegánsabb és jólszituált cigányok vannak, azok is elmentek. Tehát ez egy jelenség, ami hozzátartozik a szokásukhoz." (szülészorvos)
A feltételezett hagyományos cigány életforma a szoros családi összetartásra épül. "Sajnos nem ismerjük tökéletesen a hagyományaikat, tehát pontosan nem ismerjük, hogy hogy gondolkodnak, miről mi az elképzelésük. Többfajta cigány van, van olyan cigány család, amelyikben óriási az összetartás. Tehát ha itt egy ilyen cigány megjelenik, akkor 20-30 családtag jelenik meg, és ezek gondozzák, ellátják. Van, amelyik ennek az ellentéte, senki nem foglalkozik velük."(szülészorvos)
Ezek a hagyományok azonban már nem kötik elég erősen a közösségek tagjait, és ennek részben maguk a cigányok az okai: "Már nem olyan szorosak a családok, nem olyan családcentrikusak, nagyon sokan külön élnek. Ezekben a családokban nincs már az egyértelmű szülőtisztelet... szóval ami régen volt, hogy azért régen tekintélye volt az apának, az ma már nincs. Mitől legyen tekintélye? Eltartani nem tudja a családot, nagyon sok az alkoholista. A gyerekek közt nagyon sok a szipós... másra nem telik. Teljesen szétzilálódik az egész, ami valamikor egyfajta rend volt." (gyermekorvos)
Ezt a rendet többen a valamikori cigányvajda-rendszerhez kötik: "Voltak itt meghatározott családok... nem hiszem, hogy ők vajdának hívták, de azért tudom, hogy régen fontos dolog volt." A cigányvajda-rendszert egyik interjúalanyunk szerint az előző rendszer hibás politikája szüntette meg: "Amikor elkezdtem dolgozni, még volt egy cigányvajda-rendszer. Az egy nagyon jó dolog volt. Sajnos azt az előző rezsim szétverte. A cigányvajdának óriási szerepe volt a cigánytársadalomban. Nagyon nagy tekintélye volt."
A szoros családi összetartás, a tekintélytisztelet árnyoldalát érzékeli egyik interjúalanyunk, aki a hagyományos roma családszerkezetben a nők fokozott kiszolgáltatottságát látja: "Rengeteg munka hárul egyébként a cigány asszonyokra mind a magyar, mind az oláh cigány közösségekben. Matriarchátus van, de férfiuralom van túlsúlyban. Az apró munkát és az összes törődést mindkét fajta cigány rétegnél az asszony végzi. Bele van kényszerítve ebbe a szerepbe. Az igazi családfőnek kimondott apa egy link életet él. Kisfiú korától így nevelik a cigány gyerekeket, a módosabb cigány kisfiúknak pónilovat vesznek, aranyláncot... tehát a fiúknak van egy kivételezett szerepe... Teljes mértékben alárendeltek a cigány asszonyok a családnak, elsősorban a gyereknevelésnek és szexuális téren a férjnek... ennek hagyomány-háttere van. A cigány férfi pedig éli világát. Tehát ő egy laza ember. A cigány családnak a legkizsákmányoltabb egyénisége az asszony." (gyermekgyógyász)
Túl történelmen és közösségek által előírt hagyományokon, erkölcsiségen, szokásokon - válaszadóink többsége hajlamos a cigányságot a magyar társadalomba való beilleszkedettség, a többségi szokások átvételének aránya vagy szociális-gazdasági szempontok szerint osztályozni.
"Van két-háromfajta cigányság. Van, aki dolgozik, van, aki nem dolgozik, de viszont nagyon jól áll anyagilag, és van olyan, aki tényleg valahol nagyon lent van. Köztük is nagy az ellentét... Van olyan cigány asszony, aki egész vajúdás alatt cigányul ordibál. Viszont ezek a jobbmódúak nagyon ritka, hogy cigány nyelven szólalnak meg. H-nak a 90%-a jómódú cigány. Azoknak palota, személygépkocsi, hozzák-viszik őket. Ó-ban viszont a szegényebb van, koszosan jön be. Ha E. Síp utcából jön be, akkor nagyon sokszor előfordul, hogy addig nem fektetjük be a szülőszobába, míg alaposan nem csutakoljuk le. Mert előfordul, hogy tetvesen jön be." (szülésznő)
"Mások az n-i és a z-i cigányok. Egyrészt a z-iek nem tisztálkodnak megfelelően. Van olyan réteg. Azzal kezdődik, hogy a szülésznők viszik a fürdőszobába... elég sok tetves érkezik Z-ből. ...viszont érdekes, hogy a cigányok is kiközösítik maguk közül azokat..." (szülészorvos) "Kialakult egy intermedier réteg. Van az igazán gazdag, az igazán szegény, és a városiasodott, azt nem merem mondani, hogy polgárosodott, de olyasmi..." (gyermekgyógyász)
Végül egy sajátos, de többek által is megfogalmazott magyarázatot találtunk a cigányság jelenbeli rossz körülményeire, rossz élethelyzetére és diszkriminált társadalmi helyzetére. Ez a magyarázat sajátosan ötvözi a magyar társadalompolitika évtizedek óta felhalmozódott mulasztásait, felelősségét a cigányság sajátmaga iránti felelőtlenségével: "Olyan történelmi hagyományok és lehetőségek szaladtak már el a cigányság mellett... a kívülmaradásnak részben ők az okai. Olyan felkínált lehetőségeik is elmaradtak, amelyekre szüksége lett volna ennek a néprétegnek. Ez vonatkozik a rendszerváltás időszakára is, tehát a cigányok nagy deklarált egyenjogúsága és felemelése területén nem történetek meg azok a dolgok. Akkor is bérrabszolgák voltak, a társadalom legkizsákmányoltabb tagjai voltak. Viszont hagyományaiknál fogva nem is igényelték ezeket a lehetőségeket. Elmentek a könnyebb ellenállás irányába..." (gyermekgyógyász)

3. Cigány sajátosságok - a cigányok mint természeti nép
Az előző két részben az egészségügy képviselőivel készült interjúkból a cigányságról szóló olyan ismereteket emeltünk ki, amelyek válaszolóink értelmiségi szerepéből, illetve szakmai ismereteiből adódóan racionális, objektív, általánosítható megfogalmazásoknak tűntek - vagyis annak a beszédmódnak feleltek meg, amelyet a huszadik század végi nyugati civilizáció tagjai számára egy jelenség megértése-megértetése alkalmával "előír". A következő fejezetekben viszont az "ismeretek", a "tudás" más típusaival is találkozni fogunk. A cigányok válaszolóink számára a Másik kategóriájába tartoznak. Eltérő bőrszínükkel, nyelvükkel, szokásaikkal, sajátos kulturális és erkölcsi kötöttségeikkel, a többségi társadalomtól láthatóan elkülönülő közösségeikkel a romák azt a Másikat jelenítik meg, aki a nem-cigányokat a már túlhaladott, archaikus múltra, a természeti eredetre, saját elfojtott ösztönös természetességükre emlékezteti. Anélkül, hogy az "ösztön-én" típusú előítéletesség mélylélektani magyarázataiba itt elmélyednénk - és törekedve arra, hogy a szövegeket ne pszichológiai, hanem társadalomlélektani elemzés alá vessük - a következőkben sorra kívánjuk venni az interjúkból kirajzolódó "cigány sajátosságok" egyes elemeit.
Ha valaha minden ember része volt a természetnek, és csak a civilizáció fojtotta el az ember ösztönös viselkedéseit - válaszolóink szerint a cigányok félúton vannak ebben a civilizációs folyamatban. A terhesség viselése, a szülés folyamata, az újszülött táplálása az emberi (női) sors leginkább "természetinek" tekintett része. Itt csak utalhatunk arra, hogy a férfiak és nők között fennálló - minden társadalmon, minden koron átívelő - megkülönböztetés legevidensebb magyarázata éppen ezekhez az életfolyamatokhoz fűződik. Miközben azonban a nyugati civilizáció minimálisra csökkentette a női sorsból adódó biológiai kényszereket (tervezett és alacsony gyermekszám, kórházi szülés, a szoptatási idő lerövidülése és a mesterséges táplálás előtérbe kerülése - így az anya helyettesíthetősége a korai gyermeknevelés időszakában), addig a cigányság körében ezeknek a civilizációs elemeknek a megjelenése válaszolóink szerint késlekedik. Sajátos módon azonban ezt az elmaradást sokan pozitívumként értékelik, és veszteségnek könyvelik el, ha ez az etnikai csoport is elhagyja eredeti hagyományait, levetkőzi "természeti jellegét".
A biológiai lét "természetes" viselése
A cigány nők termékenységgel kapcsolatos magatartása - a terhesség viselése, a szülés folyamata, a szoptatás "ösztönössége" - sok válaszolónk szerint mára csak a hagyományos csoportoknál őrizte meg ősi jellegét: "A cigány terhes nőknek valahogy sokkal természetesebb dolog, nem csinálnak akkora ügyet belőle...", "...két fájás közt leguggol... szerintem ez valahol az ősök... és ezt annyira tudja, hogy mikor kell leguggolni...", "nem tudom, hogy ez faji jellegzetesség, hogy ők jobban ráéreznek..." "Azt hiszem, egy kicsikét túllihegjük a szülést. Régen ez egy természetes folyamat volt, most is annak kell lennie..."
A fenntartás nélküli, "ösztönös" szoptatás szokását sokan még őrzik: "természetesebben veszik, hogy az a gyerek szopni fog. Mellre vágják, odateszik maguk mellé, beadja a mellét, aztán ő valahol máshol kalandozik vagy beszélget... ha ordít a gyerek, és ő úgy gondolja, hogy éhes, akkor automatikusan kiveszi a mellét, és megszoptatja." (szülésznő) "A cigány asszonyok mint természeti nép nagyon sok mindent megőriztek abból az ösztönös logikátlanságból, amit a magyarság túllogikázott. Ha jólesik annak a gyereknek, és van anyatej, akkor szopjon. Az a legtermészetesebb." (gyerekorvos)
Többen úgy látják azonban, hogy a cigányok sem őrzik már "természeti" tulajdonságaikat: "Mindaddig, amíg a régi cigány közösségekben a kultúra, a tradíció elevenebben élt, nem véletlen, hogy addig nem voltak ennyire rosszak a morbiditási viszonyaik. A szoptatás gyakorisága drasztikusan csökkent a cigány anyák körében, illetve az életmód megváltozásával együtt a csípőficammal mérhető, hogy az öltözködés, a hagyományos módon történő csecsemőpólyázás és nem háton való cipelés... az úgynevezett adaptációban olyan civilizációs problémák is felvetődnek, amelyek morbiditási vonatkozásban nemkívánt jelenségeket fognak eredményezni." (gyermekgyógyász)
Magát a szülés folyamatát is befolyásolja válaszolónk szerint a többségi társadalomhoz való alkalmazkodás: "...viszonylag könnyen szülnek... de érdekes módon, ahogy egy kicsikét asszimilálódnak, úgy megnehezülnek a dolgok is. Tehát a természetes dolgokat is befolyásolja az asszimiláció. Régen azért ritkábban volt, hogy elakadt szülés miatt, tehát ha nem téraránytalanság volt, császárt kellett csinálni a cigánynál, mert viszonylag gyorsabban megszültek, meg könnyebben szültek. Most már ez is előfordul. Ez is az asszimiláció." (szülészorvos)
Kevesebbet szoptatnak: "Szoptatnak, habár most már nem annyira, mint az ő anyukáik szoptattak, őnáluk is már modernizálódtak ilyen irányban, rossz értelemben." (védőnő) "Nem ragaszkodnak úgy a szoptatáshoz, ahogy azt genetikusan elvárná az ember. Bejön, és azzal kezdi az első héten, a cicijéhez kap, nézze meg, doktornő, nincs tejem, nem tudok szoptatni... Azt szoktam nekik mondani viccesen, hogy maga cigányasszony, ha elmegy Szabolcsba, és a cigányasszony a földeken kapál, a hátára van kötve a gyerek. Nincs óra, nincs semmi, feljajdul a gyerek, előkapja, megszoptatja, visszahajítja. Kapál tovább. Csökken a tendencia... és az iskolai végzettséggel egyenes arányban csökken." (gyermekorvos) Sőt, egy másik interjúalanyunk szerint: "régebben a szoptatás teljesen természetes volt a cigánycsaládoknál. Most nem. Azt hiszem, ők azt gondolják, hogy elegánsabb, ha a gyerek tápot kap." (gyermekorvos)
A civilizálódást többen egyértelműen negatívnak látják. "Az az érzésem, hogy kicsit az asszimilációnak a következménye az, hogy például bejött náluk a stressz. Mondjuk egy természetes körülmények között élő embernek a stressz az nem jellemző." (szülészorvos) "Egészen más volt az akkori tapasztalatom, mint a mostani. Elkorcsosultak, betegesebbek sokkal. Jelentős részük elhízott, tehát túlsúlyos. Több a rizikófaktor... ami korábban nem volt jellemző, a stressz rájuk is hat. Ezek mind sajnos a fehér populációnak a betegségei irányába tolódnak el... civilizálódtak. (családorvos)
Szexualitás, párválasztás, házasélet
Interjúalanyaink többsége arról számol be, hogy a roma fiatalok korán kezdik a szexuális életet, korán szülnek, többnyire nem házassági, hanem élettársi kapcsolatban élnek, de a hagyományőrző közösségekben a fiatalon kezdett kapcsolatok is tartósak.
"Nagyon korán elkezdik a szexuális életet. A cigány lányok korán érők, 9-10-11 éves korukban általában menzeszelnek, és utána házaséletet élnek... Rendszeres nemi életet élnek már ilyen fiatal koruktól kezdve." (védőnő)
A hagyományos cigány családok körében előfordul a lányszöktetés:
"Gazdasági szükségszerűség volt, hogy mihelyt ivaréretté válik egy lány - a primitív közösségekben általában így szokott lenni, és gazdasági kényszer szülte ezt a középkorban is -, akkor rögtön elpaterolják a családtól. Vagyis férjhez megy azért, hogy egy szájjal kevesebb legyen... nem is megkérték a cigánylányt, hanem megszöktették. És ez a magyar és oláh cigányok között még most is megvan. Természetesen az ilyen gyerekkori kapcsolatok nem életre szólóak.... Nem házasság, hanem élettársi kapcsolat. Ők ezeket meglehetősen lazán kezelik. De az oláh cigányoknál nem. Ott a tizennégy-tizenöt éves fiatalokat felkarolja a nagycsalád, és nem engedik őket gazdaságilag lehetetlen helyzetbe... sok olyanról tudok, hogy ne csámborogjon el a kis tizenöt-tizenhatéves fiúcska otthonról, élettársul adtak egy neki tetsző lányt. Azon mesterkedett az anya, hogy teherbe essen az a tizenötéves lány. Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem gondolják, hogy azért tizenötévesen egy fiú nem érett az apaszerepre, akkor - és ezt az anyja mondta, és nem az apja - hogy még mindig jobb, mintha esténként elkóborol." (gyermekgyógyász)
Mindamellett szemérmesnek, hűségesnek látják a többségi társadalomtól eltérő házassági szokásokkal rendelkező, hagyományos romákat: "Hűségesebbek - a pulák (beások) azok föltétlen. Nem váltogatják. Mindegy, hogyan élnek, hányszor verte meg az ura, de nagyon elvétve, vagy talán nem is igen van köztük válás." (védőnő)
Másik beszélgetőpartnerünk az oláh cigány közösségekben feltűnő szemérmességet tapasztal: "Nagyon érdekes, hogy ennyi idő óta kijárok, és én nem láttam, hogy egy cigány gyerek megölelne egy cigánylányt, vagy hogy megpuszilják, megcsókolják egymást. Nagyon érdekes, annyira szemérmesek ebben... elbújnak, eltűnnek az emberek szeme elől. Még saját maguk előtt is, ha például egy terhest kérdezek, és ott van egy férfi, akár a férje, akkor is: Marika néni, inkább jöjjön be, legyen szíves, majd bent elmondom. Rendkívül szemérmesnek tűnnek, annak ellenére, hogy nemi életet nagyon korán élnek... a fiúk 13-14 évesek... én ezt annak tulajdonítom, hogy sokan laknak egy szobában. Van, hogy egy ágyon négyen-öten alszanak, közben látják, észreveszik, hogy a szülők... biztos, mert elmondták, megkérdeztem, hogy honnan tudod ezt, hogy hogy kell csinálni. Onnan, láttam, azt mondja, a szüleimet, hogy éjszaka csinálták. És gondolom, ez abból adódik, hogy látják, és akkor úgy gondolják, ha azoknak lehet, akkor nekünk is." (védőnő)
A hagyományos közösségek védőburkában elfogadott a korai szexuális élet, a kívülálló azonban némi bujaságot lát ebben a viselkedésben: "Egyébként van egy érdekes társaság a cigányok között, van egy-két nagyon szép, csinos, ahol viszont a szüzesség fontos dolog. És ezek a családok abszolút a házasságra mennek, és addig szüzen kell maradni. Pici koruktól arra nevelik, hogy te lány vagy, ez az egy értéked van. Te szegény lány vagy, szűznek kell maradnod... A fiúk a lányokat okolják mindenért. Ha olyan a terhesség, ahol a fiút is ismerem, és megkérdezem: Hogy tehetted ezt meg? Akkor azt mondja, hogy hát ő akarta. Nem bírt a vérével. A lányokra azt mondják, hogy a kis pinalgója, a fiúra azt mondják, hogy a kis kakaskája..." (gyermekorvos)
A fővárosi, a hagyományos közösségekből kiszakadt cigányokra azonban már nem jellemző a hűség, az életre szóló elkötelezettség: "Élettársi viszonyban élnek rengetegen. Nem jellemző a házasság. Szinte mindenki lánynéven szül. Általában utána vállalják, azzal is mindig elkésnek... állandóan nevet cserélünk, és nagyon ritkán összeházasodnak magyarok-cigányok, cigányok-cigányok..." (védőnő)
Családtervezés (gyermekvállalás, fogamzásgátlás, abortusz)
Interjúalanyaink többsége szerint a cigányságnak - amely kezdi elveszíteni "természeti", "ösztönös", "civilizálatlan" jellegét - a termékenységgel kapcsolatos magatartása tér el leginkább a többségi társadalom szokásaitól. Számukra ezt nemcsak az igazolja, hogy a cigány családokban sok a gyerek, hogy koraiak és gyakoriak a szülések, hanem az is, hogy a gyermekvállalás tervezetlen. Az egészségügy általunk megszólaltatott képviselői ambivalens módon viszonyulnak a roma nők termékenységi szokásaihoz. Érzékelik a gyermekvállalás "magasztosságát", ellenzik az abortuszt, de nehezen tolerálják a - különösen a hagyományos cigány közösségekre jellemzőnek tartott - magas termékenységi rátát. Ebben szerepet játszik együttérzésük is a korai terhességekben, s sok szülésben és nőgyógyászati beavatkozásban megviselt asszonyok iránt.
"Mi arra szoktuk buzdítani őket, hogy szüljék meg a gyereket. Egy-két eset van, ahol olyan család volt, hogy volt már 5-6 gyerek, vagy hét is, és még mindig szülni akart, ott sajnos volt olyan, hogy mondtuk, vetesse el." (védőnő)
Az abortuszt nem tartják jellemzőnek cigányok körében. Ha előfordul, akkor inkább többgyerekes asszonyoknál: "...szülök, aztán kettőt elvetetek, aztán megint szülök... úgy vannak vele, hogy az első kettő-hármat megszülik. És utána jönnek abortuszra. Nagyon ritka, hogy az elsőt vetetik el..." (szülésznő) Ha mégis előfordul fiatalabb korban, azt csak a cigányság bizonyos rétegére tartják jellemzőnek: "...az első terhességnél nagyon ritka. Legfeljebb, ha egy vagyonosabb cigány érkezik, lókupec vagy nem tudom, kicsoda, és lerí róla a vastag aranylánc, és hozza a 16 éves gyerekét, mert most éppen a Józsitól terhes, és ő a Ferihez akarja hozzáadni. Akkor behozza, és el nem mozdul mellőle, hogy most aztán minden rendben legyen..." (szülészorvos)
A fogamzásgátlást, a tudatos családtervezést többnyire szeretnék elfogadtatni a cigány családokkal. Úgy látják azonban, hogy ennek két jellemző akadálya van.
Az egyik a tudatlanság, a rendszeres védekezésre való képtelenség: "Megkapják a tablettát, és intelligenciaszintjük olyan, hogy nem tudják normálisan szedni. Erre egy példa: Megkapta az illető kis fiatalasszony a tablettát, föl lett írva, elmagyarázta neki a R. főorvos, elmagyaráztam én, elmagyarázta még egy asszisztensnő, mindnyájan, hogy hogy kell szedni a tablettát. Sőt, én még rákérdeztem, hogy: szeded?, mikor mentem ki látogatni. Mondja, hogy igen, szedem. Mondom, hogy hozd be, légy szíves a tablettát, hogy mennyit szedtél! - mert tudtam, hogy mikor kezdte, és akkor számoltam... alig szedett be valamit belőle. És akkor mondom, mondd el, légy szíves, hogy tulajdonképpen hogy szeded a tablettát? Akkor szedem, Marika néni, amikor rajtam van a bajom..." (védőnő)
A másik - szinte minden válaszolónk által hangsúlyozott - akadály viszont magában a cigány családban rejlik. Volt, aki az asszonyokat magukat is azzal gyanúsította, hogy csak látszólag fogadják meg a tanácsot, valójában kikerülik, és védekezés helyett inkább az újabb terhességet választják: "Két-három gyerekig még hagyján, annyi legyen. De utána, ha látjuk, hogy olyanok a körülmények, akkor az ember bedob mindent. Bedobna, mert fifikás, és legtöbbször már akkor tudok róla, amikor tizenkét hetes, és az már megszüli. Nem mondja előre. Sokat vagyok köztük, jönnek ide a tanácsadásra, de mindig nem tudom megkérdezni, hogy mikor jött meg a menzeszed. A gyógyszeríratást nehéz követni..." (védőnő)
Hogy a védekezésre vonatkozó tanácsokat az egészségügyiek enyhe pressziója ellenére sem fogadják meg - ennek válaszolóink szerint a legfőbb akadálya a cigány férfiak elutasító magatartásában rejlik. Ha maguk az asszonyok követnék is az orvosi-védőnői útmutatást, ha el is fogadnák a védekezés különböző formáit, a férfiak, a férjek tiltakoznak. "A gyógyszerrel az a gond, mindig azzal jönnek, hogy a férje eldobja, hogy a múltkor is bedobta a tűzbe, elégette... sokszor oda lyukadunk ki, hogy nem is ő akarja a gyereket, hanem az apukák." (védőnő)
Ha a gyógyszerszedés megtagadása esetleg valamifajta racionális döntés eredménye is lehet, a méhbe helyezhető hurok, spirál alkalmazása viszont válaszolóink szerint irracionális félelmet vált ki - nem is annyira az asszonyokban, hanem inkább a férjükben. Természetesen nem áll módunkban itt ennek az irracionális félelemnek sem a valódiságát ellenőrizni, sem pedig azt, hogy a férjekre hárított tiltakozás valójában nem magukban az asszonyokban rejlő szorongásnak a kivetítése-e. A spirál elleni gyakori kifogás az, hogy kihat a házaséletre, a szexualitásra. További elemzést igényelne az a kérdés, hogy a szexualitás élvezete a sokgyermekes roma családokban valóban központi kérdés-e, vagy - anélkül, hogy túlpszichologizálnánk válaszadóink megnyilvánulásait - ebben is a romákkal kapcsolatos "ösztön-én" típusú előítélet bujkál.
"...a méhbe helyezhető szerektől félnek. Kimondottan félnek... az egyik azt mondta nekem, hogy a férje azt mondta, hogy vetesse le a spirált, mert ő mindig érzi a házaséletnél, hogy föl van neki rakva..." (védőnő) A védőnő trükköket ajánl kliensének: "...a férje mondja, hogy nem engedi meg. Azért szoktuk neki mondani, hogy azt nem veszi észre. Hát a spirál, egy cérna lóg a hüvelybe, azt nem lehet úgy észrevenni. Azzal szoktuk meggyőzni, hogy ezt nem is látja, nem is kell neked otthon mondanod." (védőnő) "Nem is az asszonyok idegenkednek. Attól fél, ha a férje tudja, hogy fönt van a hurok." (szülészorvos) "...mondja, hogy nővérke, a hurkot fel kellene tenni. De viszont, ha megjelenik az ember, véletlenül az asszony kikotyogja, akkor itt mindenki szidva van. Hogy rakja fel magának. Vagy az orvos a feleségének. Itt meg a férjek hibásak. Nem engedik meg, hogy a hurkot feltegye..." (szülésznő) "A fogamzásgátlást nem fogadja el a férfi, tehát nem engedi a nőnek legtöbb esetben a fogamzásgátlást, mert úgy hiszik, hogy az a nőnek a szexuális aktivitását csökkenti." (szülészorvos)
A petevezeték lekötése, a további terhességek radikális megakadályozása válaszolóink szerint nem igazán járható út: "...a törvény szerint nem lehet. Amikor harmadik császárja van, akkor automatikusan le is kötik, vagy ha harmincötödik évét betöltötte és legalább három élő gyereke van. De hiába kéri, hogy kérem, tessék engem sterilizálni, ha szült ötöt, és meghalt belőle három, akkor nem lehet. Volt már olyan, hogy negyvenkétévesen szült..." (szülésznő) "Ez egy nagyon hülye törvény, ami most van. Nagyon szigorúan meg van határozva, hogy X kor, X gyerek. Na most a gond az, hogy van olyan 25-26 éves nő, akinek hat gyereke van. Ennek nem lehet lekötni hivatalosan, mert nem érte el a 35 éves kort....nem cigányokra szabták ezt a törvényt." (szülészorvos)
A terhesség viselése
Interjúalanyaink többsége a cigány terhes asszonyokról elismeréssel beszél. Összehasonlítva a magyar terhesekkel, teherbíróbbaknak, szívósabbaknak látják őket. Nézetük szerint ebben szerepet játszik a hagyományos cigány életmód:
"...szerintem többet mozognak, mint a magyar terhesek. Sokkal többet guggolnak, mozognak. Ők nem úgy vannak, mint a magyar terhesek, hogy nagyon sokan három hónapos kortól elmennek táppénzre..." (védőnő) "Könnyebben szülnek, mert másfajta életet élnek. Mások a körülményeik, többet is mozognak. Nem kényezteti agyon magát... mi meg ha terhesek leszünk, kényeztetjük magunkat." (szülésznő) "...toxémiás például, még az se volt cigány, vagy magas vérnyomás meg ödéma... köztük nemigen volt. Ez hozott dolog szerintem, az ő életük ilyen. A magyarok már elkényelmesedtek." (szülésznő)
Az egyik fővárosi védőnő inkább genetikai okokkal magyarázza a terhesség könnyebb viselését, hiszen városi körülmények között ritka a hagyományos életmódot folytató család: "...én azt láttam, hogy ők a terhesség alatt kevesebbet vizesednek, mintha alkatilag jobbak lennének... vékonyabbak, vékonyabb csontúak, olyan kis csinosak. Jó alkatú kis nők, nem dagadnak, nem vizesednek annyit. Aránylag jól hordják. Nem is híznak el."
Ugyanakkor amellett, hogy a terhes cigány nőt pozitívan ítélik meg, felvetődik az urbanizált körülmények között fenntartott hagyományos családszerkezetnek és - több utalás szerint is - az erős női alárendeltségnek az árnyoldala is: "...szóval őnekik valahogy sokkal természetesebb dolog, nem csinálnak belőle akkora ügyet. Őneki még mellette van a hat gyereke, ő mellette még megcsinál mindent, nem szaladgál folyton az orvoshoz... szóval nem olyan nagy ügy nekik, mint mondjuk egy fehér magyar embernek... de ennek azért van negatív oldala is. Mert nem foglalkozik annyira magával, azért ez se túl jó. Mert azért az orvoshoz csak el kéne menni időnként, vagy lehet, hogy nem kéne elszívni naponta két doboz cigarettát, vagy lehet, hogy nem kéne meginni három liter kávét..." (védőnő)
De a hagyományos cigány közösségek körzeteinek egészségügyi dolgozói közül sem látja mindenki pozitívan a nők terhesség alatti életmódját: "...mert azért sokat szenvednek, ha az ember egy picit belegondol. Most ez a tél is, amilyen ronda volt. Ezek a pulacigányok a hátukon hordják a fát zömmel... az asszonyok hordják, nem a férfiak." (védőnő) És: "Ezek a kismamák... többségük már eleve kissúlyú, fejletlenek, alig érik el a negyvenvalahány kilót. Fiatalok, nagyon fiatalok, 18 évesek jönnek első terhesként, és tényleg nem érik el azt a testi fejlettséget, ami kellene egy kisbaba kihordásához, és utána is alig megy a súlyuk felfelé a terhesség végéig. Látszik, hogy nem táplálkoznak jól, nem él megfelelően, nem úgy, mint egy kismamának kellene... Ha nem fejlődik a súlya egy terhes kismamának, amikor megszületik a kisbaba, amikor koraszülött lesz, amikor sorvadtan jön a világra, amikor már az ultrahangon látszik, hogy nem fejlődik megfelelően, annak ellenére, hogy semmi más kóros dolog nincs a terhesség alatt, amire ez visszavezethető lenne. És akkor az ember látja a családot, meg a körülményeit meg a hozzáállást ismerve, akkor már tudja, hogy hiányállapotok vannak a terhes mama szervezetében, már ő magának is, hát akkor miből fogja a kisbaba szervezetét felépíteni? Abból, ami neki sincs?" (védőnő)
Szülés - kórházi tartózkodás
Az interjúk arról tanúskodnak, hogy a cigányasszonyok döntő többsége kórházban szül. Ha mégsem így történik, ennek oka nem a romák ellenállásának, hanem a többedik szülés esetében gyakrabban előforduló rohamos, gyors szülésnek köszönhető. Ekkor a szülés otthon vagy a mentőautóban indul meg, de még ilyenkor is kórházban fejeződik be. "...sokszor mire a mentő kiérkezik, addigra megszülnek. Ezek többedszer szülő nők, a szülés nagyon gyorsan lezajlik. Általában az évi szülések egy százaléka zajlik otthon, és az otthoni szülések túlnyomó többsége a cigányokból áll." (szülészorvos)
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az egészségügyiek a romák kórházi tartózkodását problémamentesnek tekintenék. Többen arról számolnak be, hogy a cigány anyák lehetőség szerint kerülik a hosszabb kórházi ápolást. Ha veszélyeztetett terhesség vagy egyéb ok miatt a szülés előtt beutalják őket, minden alkalmat megragadnak, hogy hazamehessenek.
Válaszolóink ezt egyrészt az asszonyok otthoni teendőivel magyarázzák: "Nem hajlandó befeküdni a kórházba. Gondolom, azért, mert még sok gyerek van otthon, millió gondja van." (szülészorvos) Másrészt véleményük szerint ebben is szerepet játszik a cigány nők családon belüli alárendelt helyzete. "...nehezen tolerálják a kórházi ellátást, tehát hogy valami oknál fogva bent fekszenek, akkor nehezen lehet őket bent tartani. Valószínűleg a férjnek a hatása. Azért gondolom, mert minden látogatásnál megugrik azoknak a száma, akik azonnal el akarnak menni. Mondanak ők mindent, hogy meghalt a nagymama, hogy beteg a gyerek. Azt nem mondják, hogy a férjem akarja, hogy hazamenjek." (szülészorvos)
Egyik interjúalanyunk szerint ilyen esetekben néha hatósági beavatkozásra is sor kerül: "Egész terhesség elejétől kezdve mondjuk, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy a kórházban kell szülni... de az az igazság, hogy bejönnek a kórházba, és ha nem szül meg akkor, amikor mondjuk éppen fájásai voltak, behozták, egy nap alatt nem szül meg, akkor képes hazaszökni. És akkor mehetek utána, és sajnos sokszor volt, hogy rendőrséggel hoztuk vissza a kórházba. Nem akart ő otthon megszülni, csak hogy otthonhagyta a többi gyereket... Ő csak úgy szeret, hogy bemegyek a kórházba, megszülök, három-négy nap után közli az orvossal - mert a legtöbbnek ugye vágása nincs, hanem simán megszülnek -, akkor viszem haza a gyereket." (védőnő)
De túl otthoni teendőkön, túl férji önkényen vagy éppen a cigányasszonyoknak tulajdonított türelmetlenségen, interjúalanyaink szerint a kórházi tartózkodás sem feltétlenül konfliktusmentes számukra. Bár maga a szülés megítélésük szerint könnyen lezajlik - "...talán könnyebben szülnek, de az is változó. Talán könnyebben, mert többet szülnek... talán egy kicsit azt hozzák, hogy náluk könnyebben megy... ez öröklődik" (szülésznő) - ugyanakkor a kórházi szülés körülményei számukra esetenként félelmetesnek, idegennek tűnnek. "Engem először a szülőszobai ténykedés döbbentett le. Tehát amikor szülni jön be. Nyilvánvaló, hogy ez bizonyos mértékig a műveltségi szinttel is összefügg, hogy ha egy szülőszobát meglát egy műveltebb ember, akkor az körülbelül tudja, hogy mi micsoda... de azok, különösen, ha ilyen helyekről jönnek, mint M., ezeket az ágy alól kell kihúzni, mert oda bemenekülnek... Mindenki fél egy műtéttől, de ezeknél még misztikusabb egy kórházi ellátás." (szülészorvos)
Nehéz nem újra a "vadember"-mítoszt felfedezni a következő történetben sem: "Volt, aki úgy szülte meg a gyerekét, hogy megkapaszkodott a szülőágyban, és nem tudtuk elhúzni onnan. Az ágy lábát fogta, és ülve megszült. A bába odaguggolt mellé, alátette a lepedőt, mert nem tudtunk vele mit csinálni... amikor fel akartuk tuszkolni az ágyra, elkapta az ágy lábát, megszorította, és nem tudtuk letépni onnan. Ordított..." (szülészorvos)
Nem tudni, a cigányasszonyoknak tulajdonított "ösztönösség", "természetesség" - amelynek révén válaszolóink megítélése szerint könnyebben szülnek - nem okoz-e megkülönböztetést a szülés lefolytatásában. A gátmetszés az egyik olyan beavatkozás, amelynek szükségességét megítélni az orvos hatáskörébe tartozik. Első-második szülésnél általában alkalmazzák, de "...nagyon sok cigánynak nem kell gátvágás... lehet, hogy az orvosok úgy gondolják, úgy látják, hogy ők olyan típusúak, akik könnyebben tágulnak, könnyebben szülnek. De ha szükség van rá, megcsinálják náluk is. Tehát szerintem a szülés terén nincs semmi megkülönböztetés" - mondja egyik védőnő interjúalanyunk. Másik beszélgetőpartnerünk, egy szülészorvos szerint viszont: "...ezeknek feljön az álmos szemű ügyeletes orvos, és örül, ha túl van a szülésen... Lefektetik, szétteszi a lábát, megrepesztik a burkát, és nyomja, kedves, és kint van a gyerek. Lehet, hogy nem is vágnak, pedig nem ártana, mert tág a hatodik után, és össze lehetne varrni, de gyorsabban megy a szülés, gyorsabban lehet hazaengedni..."
Egy másik - nem a szülés orvosi lefolyásával, hanem magával a kórházi tartózkodással összefüggő - kérdés a cigány asszonyok beilleszkedése a kórházi rendbe, együttlétük a nem cigány szülő asszonyokkal. Ahol a szülő nők között a cigányok aránya magas, az illetékes kórházi alkalmazott mérlegelheti, hogy a vegyes vagy az elkülönített elhelyezést válassza-e. "Egy időben próbálkoztam azzal, hogy összekeverem őket. Tehát ne érezzék azt, hogy ők el vannak különítve... Kétségtelen, hogy van egy-két madámunk, aki hajlamos arra, hogy tegyük őket össze szakmai és egyéb okokból kifolyólag..." Előfordul, hogy a cigány anyákat maguknak a pácienseknek a kérésére helyezik közös kórterembe: "Mondanék egy példát. Két kórterem, mind a kettőben egy-egy cigány volt... kérték, hogy költözzenek össze. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz." (szülészorvos)
A kórházi dolgozók hivatkoznak a tisztaság hiányára, esetenként tetvességre, és beszélnek a hozzátartozók viselkedéséről: "A cigányok látogatása néha külön szám. Nem lehet elérni, amit mi szeretnénk, hogy egyszerre egy beteghez ne jöjjön több mint három látogató, mert nem nagyok a kórtermek, és zavaró, ha tizenöten bejönnek, és elég hangosak. Mindig van, aki egy kicsit többet is fogyasztott a nagy örömében vagy bánatában... minden évben van egy-két eset, amikor még rendőrt is hívunk." (szülészorvos)
A gyermek mint áldás - a gyermek mint jövedelemforrás
Már többször utaltunk arra, hogy interjúalanyaink hajlamosak roma klienseiket olyan ösztönös embereknek tekinteni, akik fenntartás és megfontolás nélkül hajtják végre a természet, a biológia parancsait. A gyermekvállalás esetében mintha megbicsaklana ez az elképzelés. Míg a születésszabályozást, a tudatos családtervezés hiányát ezzel az ösztönösséggel, esetleg a természet rendjébe való beavatkozás elleni irracionális tiltakozással magyarázták - ebben az esetben szinte minden válaszolónk nagyon is racionális döntéshozatalt feltételezett a roma családok részéről.
Nem tagadják ugyan, hogy a cigányok nagyon gyerekszeretők: "A cigány nagyon ragaszkodik a gyerekhez. Annak ellenére, hogy tényleg olyan rossz körülmények között élnek... pár alkalommal volt a barakkban, hogy olyan körülmények között laktak, hogy erőszakkal kellett a gyámügynek elvinni a gyereket, mert éheztek, fáztak, semmi sem volt... nem tudtak jobb dolgot kitalálni, mint hogy állami gondozásba vitettük. Nagyon sokszor elmentek, és haza akarták lopni a gyereket. Szóval ragaszkodnak hozzá." (védőnő) Másikuk szerint: "A gyerek az áldás még nekik, nem teher... nyilván az élőt akarja, nem mindegy neki, hogy most hármat elvetélek... azt mind meg akarja szülni." (védőnő)
A gyermekvállalásnak azonban válaszolóink szerint a gyermekek iránti szereteten túl gazdasági racionalitása is lehet: "A többség drámaként éli meg a gyerek kórházba kerülését, a cigánycsaládok pedig minél kultúráltabbak, annál nagyobb drámaként... nagyon nagy a gyerekekhez való ragaszkodás... a gyereknek értéke van, gazdasági értéke az ő szemükben. És ez vonatkozik a szegény cigánytól kezdve a leggazdagabb cigányig. Érzelmi háttere is biztosan van, de sokan csak azért látogatnak - és ezt ők meg is mondják -, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem törődik a gyerekkel, és intézetbe viszik... azért látogatja, nehogy intézetbe kerüljön, mert akkor nem kap családi pótlékot." (gyermekgyógyász)
A hagyományok szerint jellegzetesen a férj családjába bekerülő fiatal nőtől elvárják, hogy szüljön, ezzel járuljon hozzá a család anyagi fenntartásához: "Már én olyan kismamával is beszéltem, hogy ő bekerült ide a családba, és nem terhesen került be, és mondom, miért kell most már mindjárt szülnöd? Hát őneki kell, mert őtőle elvárja a család. Mert ő ezzel járul hozzá a megélhetésükhöz. Mert hogy ha megszüli a kisbabát, kapja a gyest, kapja a családi pótlékot, és neki ezzel kötelessége ehhez hozzájárulni. Őneki kötelező szülni. És lehet, hogy a többi terhességgel is így van valakinél... " (védőnő)
A gyermek tehát jövedelemforrás. "...nem házasodnak össze. Biztos azért, mert ők tudják, hogy a családi pótlék így több... nekik ez a jövedelmük" (háziorvos), "...még nem vette igénybe a szocpolt, három gyerekkel tudnak építeni egy másik, jobb lakást" (védőnő), "...sajnos nekem az az érzésem, hogy nagyon sok olyan cigány család van, ahol a megélhetési forrás a gyerek. Tehát azért szülnek, hogy megfelelő pénzösszeghez jussanak, és ezt a pénzt a család éli fel" (szülészorvos), "...és a gyerek az kell, az pénzt hoz, az lakást hoz..."(védőnő)
Sajátosan keveredik egyik interjúalanyunk elképzelésében a tradicionális kultúra befolyásának és a szülés gazdasági racionalitásának tételezése - még azokban az esetekben is, ahol véleménye szerint a szülők számítanak a sokadik gyermek súlyos betegségére, fogyatékosságára: "Van egy újabb jelenség, szüli a tizenegyediket, mert emelt családi pótlékot kap már három gyerek után, aki természetesen fogyatékos vagy mentálisan retardált. Születés közben vagy méhen belül vagy fertőzések miatt elszenvedett különböző egészségkárosodások miatt, vagy szellemi fogyatékossá válik a szituációs viszonyok miatt. .. ezekért is emelt családi pótlékot kap. És a családi pótlék nekik egy megélhetési forrás. Különösen a szélsőségesen hátrányos helyzetű cigány lakosságnál, amíg volt szülési segély, ezért képes gyereket szülni. Az egyszeri tízezer forintos támogatásért megszülte. A cigányság között van egy ilyen egyezség, hogy nem szabad gyereket elvetetni. Ez benne van az ő kultúrájukban." (gyermekorvos)
Néhány válaszoló esetében arra lehet gyanakodni, hogy - kimondva-kimondatlanul - a sokszoros gyermekvállalást nemcsak azért tartják felelőtlenségnek, mert a sok szülés megviseli az asszonyokat (bár ez az érv is többször felmerül) vagy mert hosszú távon növeli a családok anyagi terheit, hanem azért is, mert ez a "szaporaság" a cigányok lakosságon belüli arányát is növelni fogja. "...nem baj, ők is szaporodjanak, de azért kellene a magyaroknak is. A magyarok sokkal pesszimistábbak. Ők nem, nagyon sok úgy gondolkodik, hogy majd lesz valahogy." (védőnő)
A gyermek gondozása, táplálása
Az újszülött és a csecsemő gondozásának egyik legfontosabb - és szintén természetesnek, ösztönösnek tartott - eleme a szoptatás. Ezen a téren budapesti egészségügyi interjúalanyaink tapasztalata gyökeresen eltér mindhárom vidéki mintánk válaszolóiétól. A beszélgetések alapján úgy tűnik, hogy a tradicionális életforma fenntartása és a szélsőségesen hátrányos gazdasági helyzet a szoptatás terén - egymást erősítő, de nem egymásból következő feltételek. A saját, zárt, hagyományos közösségben élő roma asszonyok, ha jómódúak is - válaszolóink megítélése szerint - sokkal hosszabb ideig szoptatnak, mint a magyar anyák. Bár a szoptatást pozitív és fontos dolognak tartják, egyesek igyekeznek rendszeressé tenni, esetenként korlátozni is.
"El szoktuk nekik mondani, hogy addig, míg nem éri el a négy és fél-öt kilót, addig három óra hosszánként fel kell kelteni a kisbabát. Hát tetszik tudni, én ezt elmondom, a barakkban elmondhatom, de ahol nincsen óra, ott rábízzuk arra, hogy talán a gyerek majd felébred... Én meg mindig úgy vagyok, hogy inkább etesse túl, mint éheztesse a gyereket..." (védőnő)
Mások szerint a szegénység az oka a hosszantartó szoptatásnak: "A beások, azok a piszkosabbak, hát arról lehet megismerni. Itt úgy mondják, hogy pula. Azok szoptatják. Mert nekik annyi pénzük sincs, és jobban rá van kényszerítve arra, az nem kerül pénzbe. És addig gyönyörűek a gyerekek... úgy hat hónapos korukig nem is betegek, mert az anyatej megvédi őket a betegségtől is, meg amíg nem kell fehérjepótlás nekik, tojássárga, sajt, hús, máj, addig gyönyörűek, szebb, mint akármelyik, figyel, élénken, gyönyörűen néz. Úgyhogy ott van elrontva, ahol már hozzá kéne kicsit táplálni, egy kis pluszt kéne adni a gyereknek, minőségben pluszt. Akkor kezdenek megcsökni." (védőnő)
Azt is látják, hogy a szoptatás nemcsak táplálás, hanem a testi kapcsolat, a szeretetnyilvánítás eszköze is. "...az biztos, hogy az a legjobb vigasztalójuk, mert az örökké a szájukban lóg. Az mindegy, hogy tanácsadáson vagy az utcán vagy a bolt előtt, ezeknek a puláknak mindig ott van, kéznél, az ölükben. Régebben a teknővel, most már nincs teknő, hanem az ölükben viszik."
A szoptatás és annak elhagyása megintcsak mint civilizációs jegy tűnik fel egyik válaszolónk tapasztalatában: "...szoptatnak, habár most már nem annyira, mint az ő anyukáik szoptattak, őnáluk is már modernizálódnak ilyen irányban, rossz értelemben, de a másik, ami szintén arra vezethető vissza, hogy a terhesség alatt vérszegények, hogy nem táplálkoznak rendesen, ugyanúgy van a szoptatásnál, ahol még az első időben gyönyörűen fejlődik az a kisbaba, amíg még elég, ami az anyatejben van, a minőség, a kalória, aztán eljön egy időszak, amikor szépen megáll a súlyuk, és akkor megy visszafele. És akkor lelassul a mozgásfejlődés, látszik rajtuk, hogy a gyönyörű csillogó szemű gyerekből egy olyan kis bágyadt, olyan nem egészséges formájú gyerek lesz, olyan sápadt lesz a bőre, meg hasonlók miatt. Mert az anyukának nem olyan a teje már. Hát ugye ilyenkor szoktuk írni egy kis tápszert. Hát szopjon, de azért egy kicsit próbáljunk belesegíteni. Akkor jönnek azzal, hogy az én gyerekem nem eszi meg. Ez most ez új szokás. Hogy nem eszik meg. Hol a tápszer? Hát, most fogyott el. Hát ugyan, akkor csináljuk meg együtt. Hát, most nem érek rá, most... szóval mindenféle. Szóval nekünk az az érzésünk ilyenkor, hogy vagy nem is akar, vagy nem veszi meg, vagy pénze nincs rá, vagy a fáradságot sajnálja. Mert azért el kell jönni felíratni azt a tápszert, ki kell várni a rendelőben a sorát, utána el kell menni a gyógyszertárba, ami pénzbe is kerül, mert a másik faluba kell menni, és az megint egy fáradság, utánajárás, és úgy érzem, hogy ez az, amit ők nem vállalnak. Nem is annyira az anyagi oldala, de biztos, az is belejátszik." (védőnő)
A budapesti cigány anyák az interjúk tanúsága szerint már nem szoptatnak hagyományos módon: "...nem ragaszkodnak úgy a szoptatáshoz, ahogy azt genetikusan elvárná az ember". (gyerekorvos) A szoptatás elhagyásának több káros következményét látják: "...szerintem az allergia terjed, össznépi szinten magasabb. A rossz levegő, a tehéntej táplálás hozzájárul, befolyásolja. .. a tejallergiák, ezek jöttek fel náluk, ami régen nem volt köztük... de az meg azért, mert többet szoptattak régen." (védőnő)
Másik - vidéki helyszíneken egyszer sem említett - negatív következmény a gyermekek túltáplálása, az elhízás: "...sokkal több a kövér gyerek a cigányok körében... Azt kell mondjam, hogy én itt a kerületben éhező, lesoványodott egészségi állapotú gyerekkel nem találkoztam."
Válaszolóink ezen a téren is hajlamosak roma klienseiket végletességgel jellemezni. A túl hosszú ideig fenntartott szoptatást ugyanúgy rosszallani látszanak, mint a korai felnőttes táplálást. "Akik szegényebbek, akik rosszabb szociális körülmények között vannak, azok biztos hamarabb térnek át arra a táplálékra, amit a felnőttek esznek." (családorvos)
Nemcsak a szoptatásnál, hanem az egyéb táplálásnál is többen utaltak a gyermekgondozás rendszertelenségére. "Éjszaka egy ágyban alszanak, és a csecsemő egész éjszaka szopik meg cumizik. Az anyatej és a benne levő tápanyag hat hónapos kor után már kevés. Utána nagyon leáll a fejlődésük. Sorvadtabbak, látszik rajtuk, hogy kicsik... Nem főznek a gyerekeknek. Nem főznek délben maguknak sem. Esznek valamit. Vesznek két kiflit, szóval ilyen rendszertelen étkezés." (családorvos)
A rendszertelenség a túltápláláshoz, elhízáshoz, túlkényeztetéshez vezethet: "...egy kupacon, harminc négyzetméteren él együtt a papa, a mama, az öt gyerek, a nagymama és a nagypapa, és a szemük fénye, tehát aki arra jár, dug valamit a szájába... talán a túlabajgatás sokkal inkább jellemző a cigányságra." (gyermekorvos)
Végletességgel és rendszertelenséggel jellemzik az anyákat a gyermekek betegsége, az orvosi ellátás igénybevétele szempontjából is. "...itt is két véglet van. Valaki amikor már félhulla a gyerek, akkor se viszi. Valaki meg ha nem büfögött, akkor már szól." (védőnő) Vagy: "Vannak notórius kihívók, és vannak notórius bejárók... a nagy többség az nagyon elhanyagolt. Tehát többnapos lázas állapot után szólnak, vagy többnapos lázas állapot után jönnek be... nagyon ódzkodnak a kórháztól. Ők inkább a hagyomány szerint a családtól várják, hogy lássák el őket. El is látják természetesen. Nem szívesen mennek a kórházba." (háziorvos)
Más szerint viszont a cigányok szükséghelyzetben orvosi indok nélkül is kórházba adják a gyereket: "Tele vagyunk bent telelő cigánygyerekekkel. Nincs fűtés, nincs ennivaló... nincs indikációja. Van, amikor magas láza van, de valószínű csak azért, mert nem kapott rendesen enni, inni. Ki van emiatt egy kicsit száradva... A ragaszkodás a gyerekekhez, a szeretet az megvan náluk is... higiénés és pénzbeli problémák vannak." (gyermekorvos)
"Cigány" életmód
Már az eddigiekben bemutatott és a "cigány sajátosságok" címszó alá rendezett kategóriák is - melyek esetében az interjútémák és interjúalanyaink szaktudása, szakmai tapasztalatai szorosan összefüggtek - bőségesen tartalmaztak olyan mozzanatokat, amelyek a megfigyelő válaszoló és a megfigyelt csoport közti távolságtartásra, olykor előítéletességre utaltak. A cigányok életmódjára nem kérdeztünk rá határozottan, több válaszolónk mégis szükségesnek tartotta, hogy bizonyos - az egészségügy számára fontos - jelenségeket roma kliensei életmódjával hozzon összefüggésbe. A többségitől - válaszolóink esetében hozzátehetjük, hogy egy értelmiségi, legalábbis szakképzett, tekintéllyel és bizonyos mértékben hatalmi pozícióval rendelkező csoport tagjaitól - eltérő életfelfogás, életforma, életvitel gyakran találkozik válaszolóink rosszallásával:
"Nem hiszem, hogy a munkában szakadnának meg. Nem tudom, hogy őnáluk ez a szokás, vagy csak a lustaság az, ami őket visszatartja őket abban, hogy főzzenek magukra, hogy gondoskodjanak magukról, ne csak saját maguknak, hanem az egész családjuknak megfelelő táplálékot állítsanak elő, mert ez nemcsak pénz kérdése... Nagyon ritka az a család, ha megyek, általában dél körül megyek látogatni, nagyon ritka, hogy úgy találom az anyukát, hogy főz, vagy készül az ebédre... Pénzkérdés is, biztos, mert észrevenni, hogy egyre szegényednek, és egyre kevesebb dolog az, amire jut, de azt vesszük észre, hogy olyan dolgokat vesznek, ami elkerülhető, nem tudnak gazdálkodni, vagy legalábbis nem azt tartják fontosnak, amit mi fontosnak tartanánk, hogy azt ők megvegyék. Megveszi a drága paradicsomot, amikor még a másik embernek eszébe se jut, hogy megvegye a primőrt...
Hát van ezekkel is gond, az egyéni tisztaságukkal is bizony, meg hát a környezet, az, amiben élnek, az a lakás, a tisztántartása, amikor semmi dolga nincs azon kívül, hogy saját magát, a gyerekét, a családját el kellene látni, ha ellátná, akkor rendben van, de nem látja el. Én azt szoktam csinálni, ha találkozni akarok velük, akkor kimegyek reggel 8 óra körül a presszó meg a kocsma környékére, mert ott megtalálom őket. Gyerekekkel együtt, amikor jó idő van. Oda vonulnak ki, mert megy a gyerek az óvodába, megy a másik az iskolába, akkor kísérik őket, viszik, akkor jön a postás, várják, hogy mit hoz a postás, szóval a buszváró meg környéke tele van. Akkor ott meg lehet találni, meg lehet beszélni... mit lehet megbeszélni ilyen helyen? Hát hogy jöjjön tanácsadásra vagy hozza a gyereket valahova. Ezt lehet megbeszélni. Ilyenkor hiába is megyek ki hozzájuk, mert itt vannak. És akkor ott jól elvannak egy jó darabig, ott a gyerek issza zacskóból a kakaót, eszi a fagylaltot, de ha megkérdezem, hogy reggelit kapott-e, rendes reggelit, vagy miért ad annak a hat hónaposnak fagylaltot, hát adja, mert éhes. De miért nem mész haza, miért itt vársz, miért ülsz itt, hát menjél haza, főzzél neki, vagy hasonlót, ha megkérdezné az ember, hogy már kitakarítottál otthon? Hát ilyenkor az lenne az anyukának a dolga, hogy készüljön a déli főzéshez, vagy a gyereket ellátná, nem kéne neki a babakocsiban ülni, hanem otthon mozogni, játszani. Ott szenved a gyerek, sír, nyekereg, akkor már... nem tudom, erre válaszolnak, ők ezt megszokták. Aztán cigarettáznak, és akkor 10-11 felé elindulnak hazafelé, de akkor a főzésnek nyoma nincs, amit hoztak a boltból, megpakolva, akkor kiflit, ezt-azt adnak, de azt, hogy rendszeresen étkeznének, főznének. Nem is annyira a főzés, de a főzés is, mert olcsóbban is kijönne, meg ha megtermelné, akkor megint olcsóbban kijönne. Hanem ha a gyerek éhes, akkor ad neki valamit. Szóval ez a valami, ami úgy visszaveti őket. " (védőnő)
Egyik interjúalanyunk - ha érzékeli is, hogy a szűkös lakásviszonyok, rossz anyagi körülmények között a fiatal cigány anyák milyen nehézségekkel szembesülnek - mégis hajlamos őket hibáztatni: "Az is gond ezeknek a kismamáknak, biztos, hogy nem könnyű dolog, hogy abban a pici helyen, kevés vízzel, megfelelő felszerelés nélkül rendet, tisztaságot tartsanak, ott pár négyzetméteren vannak nagyon sokan, nagyon sokfélék. Mert ha az a fiatal kismama például megpróbál rendet tartani, megpróbálja, hogy na most ne dohányozzanak a gyerekek körül vagy hasonló, nem sikerül elérni. És egy idő után ő is inkább belefárad ebbe, és inkább ő is olyanná válik, hogy nem törődik vele. Nem könnyű dolog rendet meg tisztaságot tartani ott, de hát amikor ott ül, napszám, mert az ember hónapokon, éveken keresztül azt tapasztalja, hogy nem csinálnak semmit, vagy a presszó előtt, vagy otthon ülnek, és ha megyek, nagy rendetlenség..." (szülésznő)
Válaszolónk szerint a beosztásra való képtelenség, a tervezés hiánya, a rendszertelenség jellemzi a cigány családokat: "A takarékosság, hogy nem az utolsó fillérig felélni mindent, hanem gondolni a holnapra is. Ez nehéz náluk. Egyik-másik családi ünnepre például megveszi a láda sört, utána meg semmi sincs. Mondom, nem lenne ünnep az attól, hogy nem részegségig rúgnak be a férfiak? Egy keresztelő például. Próbáljanak kevesebbet, akkor jut másra is. Odavagyok, amikor látom, hogy van egy kis kertjük, de arra sem képes, hogy két paradicsomot elültessen. Vagy egy kis petrezselymet. Mondjuk, az az igazság, hogy nem sokat ér az a hely, mert homokos. Van, aki meg is fogadja, hogy akkor vetek egy kis krumplit. Ha nem is az egész télit termelem meg, de ha egy hónapra, ha két hónapra, akkor is megérte." (védőnő)
Bár enyhe iróniával és megértéssel, de azért a "másságra" való rácsodálkozással érzékeltette budapesti válaszolónk, hogy kliensei nem a polgári normák szerint élnek: "...a dzsumbuj életforma, hogy azt látom, ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy sem a szülő, sem a nagyszülő életében nem dolgozott. Mi történik? Az egész telet azzal töltik, hogy otthon ülnek és nézik a videót. Amikor még máshol nem volt, itt akkor is volt. Borzasztóan csodálkoztam, amikor kijöttem a kórházból dolgozni, hogy videó minden lakásban. Mik voltak azok a videófilmek, milyen filmeket tartanak a kölcsönzők? A legjobb esetben is, ha mesét néz a gyerek, de ez elcsépelt téma...
Alapvetően nyilván a segélyekből és a különböző állami támogatásokból élnek. És mindenkinek azért megvan a maga kis üzlete... A két szobából az egyik tele volt, nem tudom milyen gépeknek az alkatrészeivel. Nyilvánvalóan lopott, de nem mindennapos, hanem valami rézhuzalos dolog volt. A papa, a nagypapa és egy nagyobbacska fiú ültek a földön és bontották le a rezet. Kicsit zavarban voltak, mert érezték, hogy én most nem azt gondolom, hogy a csecsemőnek készítik a tápszert..." (védőnő)
Hagyományok - babonák
Az interjúkban többen utaltak a cigány tradíciókra, de ez többnyire magára a családméretre, a családi szerepekre, az azokhoz kapcsolódó elvárásokra vonatkozott. Feltételeztük, hogy olyan szokások, hagyományok is léteznek, amelyek kifejezetten ellentétesek az orvosi-egészségügyi elvárásokkal, és emiatt az egészségügyiek rosszallását váltják ki. Az, hogy az újszülött karjára szalagot tesznek, a feje alá szentképet, nem viszik ki a levegőre keresztelő előtt - ártatlan, és többek állítása szerint korábban a magyar paraszti családokban is létezett szokás fennmaradása csak.
Két olyan területet találtunk, ahol a cigány családok hagyományai összeütközésbe kerülhetnek a korszerű egészségügy elvárásaival.
Az egyiket - tudniillik hogy az apát bevonnák a szülés folyamatába - interjúinkban csak elvétve említették. Ennek fő oka feltételezésünk szerint az, hogy ez a szülési mód csak a legutóbbi években, a megfelelő körülményekkel rendelkező kórházakban és olyan esetekben terjed, ahol a kórház vezetése magáévá teszi a megszokotthoz képest több bonyodalmat okozó, de a szülő nők számára bizonyítottan nagy segítséget és mindkét szülő számára fokozott élményt jelentő szülési módot. Ez pedig többnyire a nagyobb budapesti és vidéki kórházakra jellemző.
A másik ok azonban, ami témánk szempontjából fontos, hogy egyáltalán megtűrik-e a cigány (vagy valamely cigány csoport) hagyományai az együttes szülést, az apa jelenlétét a kórházban. Ha nem is tudatosul feltétlenül válaszolóinkban, de az apák jelenlétének hiányát néhányan mégis ebben a hagyományos felfogásban keresik: "...szó se lehet róla cigányoknál, hogy a papa bent van, azt nem. Nem jellemző, hogy a papa jönne ide. Amit én tapasztalok, a cigány férfi nem megy be."(védőnő)
Arra a kérdésre, hogy ki kíséri be a szülő nőt a kórházba, máskor ezt a feleletet kaptuk: "...inkább az anyós vagy a lánynak az anyja. Nagyon ritkán fordul elő, hogy az ember kísérje be. A jobbik felénél hozza a család, ott kíséri mindenki. Ezekkel is szokott jönni kettő-három, de nem közvetlenül az apuka, aki tényleg odatartozik, hogy no, itt vagyok a feleségem vagy az élettársam mellett, aki vajúdik, hanem az idősebb asszonyok." (szülésznő)
Igaz, olyan véleménnyel is találkoztunk, hogy az együttes szülés éppenhogy megfelel a cigány hagyományoknak, ha nem is az apára, hanem az egész családra vonatkozik: "Modern, nem régi szemlélet az apás szülés, vagy az együttes szülés. Ha voltál vidéken, szülőotthonokban, amikor a cigányasszony bemegy, akkor az egész család, tehát nem egy ember, hanem az egész család követi, és együtt sírnak, zokognak, jajgatnak. Hát mi az, ha nem együttes szülés?" (szülészorvos)
A másik ütközési terület a gyermek táplálásával kapcsolatos. A szoptatási-etetési szokásoknál már említettük, hogy az egészségügyiek megpróbálják a szoptatás rendjét szabályozni - még időbelileg korlátozni is -, hiszen a gyermek számára bizonyos életkor után már nem kielégítő a csak anyatejes táplálás. "A szoptatást is azért nem tartják be, mert az öreganyáktól meg az anyukától azt tanulták, hogy addig szopjon a gyerek... ez náluk biztos hagyomány. Régebben hallottam, hogy az anyám is meg öreganyám is öt évig meg hat évig szoptatott... ez hagyomány náluk, nem szívesen szegik meg..." (védőnő)
Másrészt a legújabb szemlélet szerint a tehéntejes táplálás is rendkívül káros csecsemőkorban, allergiát, asztmát válthat ki. "Inkább az a konfliktus, hogy úgy érzem, ezek a gyerekanyák inkább az anyjukra hallgatnak... Például jó lesz a tej, majd higítunk tejet... mert ha látom, hogy nem megy a szoptatás, akkor nagyon jó tápszerek vannak. De ők azt gondolják, hogy az drága... itt van egy állandó vita, mert ők adják a feles tejet, ami abszolút hibás dolog... ezen mindig nagy vitáink vannak, és ha van egy erős nagyszülő, és az nem mindig a lánynak az anyja, hanem a fiúnak az anyja, akkor azzal nagyon nehéz megértetni. Én felneveltem tízet, aztán mind itt van..." (védőnő)
A harmadik táplálási probléma pedig a felnőtt étkezési mód túl korai elkezdése, amely túltápláláshoz és emésztési zavarokhoz vezethet. "A nagyszülőkkel van a legtöbb probléma. Teljesen ellentmondanak nekünk, miért nem kaphat a gyerek tejet, miért nem kaphat a gyerek töpörtyűt, mi az, hogy nem kell minden nap megfüröszteni..." (gyermekorvos), vagy: - a nagymamák - "ajaj, mindig mást beszélnek, mint mi... Etetés, az a fő terület. Amikor én mondom a legújabb elveket, ő meg mondja a töltött paprikát. Á, neveltem már három-négy gyereket, azok is ezt ették, nem is volt beteg soha..." (védőnő)
Mindhárom - az egészségügy szempontjából helytelen - táplálási mód makacs fennmaradása a cigányok hagyományaiból, a generációkon keresztül átörökített tudásból következik a válaszolók szerint: " A cigánycsalád azért markánsabb, mert együtt élnek. Na, add ide, lányom, majd én csinálom helyetted... én is így neveltem, és nekem ne beszéljenek. A fiatalok fogékonyak lennének, de nem mernek, mert a két nagymama összefog, és meggyőzik..." (gyerekorvos)
Teátralitás, türelmetlenség, az időérzék hiánya
A válaszolóink szövegeiből fentiekben kirajzolódó "cigány sajátosságok" vélt vagy tapasztalt biológiai, genetikai jellegzetességekre, a közösségekben a terhes és kisgyermekes anyákkal kapcsolatban kialakult és fenntartott, vagy már foszladozó hagyományokra, szokásokra, a családi szerepekkel kapcsolatos elvárásokra, az ezekhez fűződő viselkedésmódokra vonatkoznak. Két utolsó kategóriánk viszont a cigányok pszichológiai sajátosságait tartalmazza - ahogy azt interjúalanyaink megfigyelték.
Szinte minden beszélgetésben előfordult utalás a cigány kliensek teátralitására. Elsősorban a szülés közbeni viselkedést jellemezték ezzel a karaktervonással: "...nehezebben tolerálják a szülést, alacsonyabb a fájásküszöbük. Sokszor előfordul, hogy behoznak egy asszonyt, aki nincs felkészítve. Túl van már a nehezén, tehát a tágulási szakaszon, ami általában fájdalmasabb. Otthon semmi gondja nem volt. Akkor kezd el üvölteni, amikor belépett a szülőszobába, mert neki a szülés akkor kezdődik, amikor belépett a szülőszobába... teátrálisak..." (szülészorvos), "...a panaszaik mindig jobban felfokozódnak, tehát hangosabban fáj nekik, mint általában" (nőgyógyász), "...szerintem ez ősi dolog, mint ahogy például lehetett látni ezeket a halottsiratókat..." (gyerekorvos), "nagyobb műsorokat rendeznek" (védőnő), "Teátrálisabb minden. Vagy sírnak, vagy nevetnek, nincs középút. Nekem az a véleményem, hogy ezeknél vagy lakodalom, vagy temetés van. Ilyen fajta... alkati adottság, hogy így fejezi ki magát. Ez náluk természetes." (szülészorvos).
A gyermek betegségét is hajlamosak eltúlozni: "...jellemző a teátralitás. Azért minden cigány tempójukat ők sem vetették le... azért harminc-negyven év alatt nem lehet mindent elfelejteni. Szeretik egy kicsit a betegségeket felnagyítani. Náluk a láz az negyven foknál kezdődik. Ha valaki lázas, akkor mindig azzal indítanak, hogy negyven fokos láza van. Szóval tudják, hogy 38 fok, mert ismerik a lázmérőt, de az úgy hatásosabb. Akkor jobban megijedünk, akkor tátva marad mindenkinek a szája..." (családi orvos)
Másik tulajdonságuk - ismét csak összefüggésben a "vadember-", "természeti nép"-tételezéssel - az időérzék hiánya, ami türelmetlenséghez, a beosztás hiányához vezet. "Nagyon türelmetlenek, és ha bejönnek a rendelőbe, teljesen mindegy, hogy ötvenen állnak vagy ketten, természetesnek veszik, hogy ők az elsők... Felzavarják az embert éjjel-nappal... Én rengeteget veszekedtem a cigányokkal is, hogy várja ki a sorát, maradjon nyugton..." (gyerekgyógyász).
Ez a rendszertelenség válaszolóink szerint nemcsak az egészségügyi személyek munkáját zavarja, hanem maguknak a cigány klienseknek is árthat, részben egészségük, részben beilleszkedésük szempontjából: "...reggel interrupcióra jöjjön be fél nyolc-háromnegyed nyolc között. Ha száz terhes elkésik, akkor abból százkettő cigány. Szóval a fegyelmezetlenség..." (szülészorvos). "Oltásokkal van gond. Azt úgy szeretik elhanyagolni, ötször-hatszor kell szólni. Mindig azt mondják nekem, hogy nem kaptak papírt... szeretik elhárítani a felelősséget... Bejönnek soronkívül. Nagyon szeretnek soronkívül jönni. Látogattam egy csecsemőt tegnapelőtt, megbeszéltük, hogy mikor jön oltásra. Tegnap este fél hétkor a fiatalasszony ideállít, hogy ő szeretné az oltást. Kicsim, mikor van a tanácsadás? Nincs itt a doktornő. De ő nem ér rá, mert utazik el. Szóval ezt úgy szeretik, hogy őket soronkívül..." (védőnő)
Ahogy már többször kiderült, a többségi társadalom tagjaiként válaszolóink nehezen tolerálják a tőlük eltérő életmódot, életvitelt. "...ne kelljen korán felkelteni (a gyereket) ...a tanulás időszaka az óvoda, de képtelenek, mert munkanélküliek, mindenki otthon van. Éjszaka akármit is csinálnak, reggel elalszanak, és olyan jó aludni a hűs szobában. De negyed kilencig beérni az óvodába képtelen akkor is, ha három kapualjjal van arrébb... egyáltalán a rendszeresség... Nem tudom, hogy ez a kultúrájuk, hagyományuk... azt mondjuk, hogy szerdán délre jöjjön. Tuti, hogy nem jön. Nem elmarad, jön három nap múlva, csak neki más dolga támadt..." (gyerekorvos)
Előítéletek
Végül olyan sajátosságot emelnénk ki az interjúkból kirajzolódó cigány-kép utolsó elemeként, amely átvezet a többség-kisebbség viszony értelmezéséhez. Egészségügyi beszélgetőpartnereink - bár érzékelik, hogy a sértettség, az agresszivitás, a túlfokozott öntudat a csoportközi viszonyokban született, a többségi társadalom által elnyomott kisebbség tagjaira jellemző - jórészt úgy vélik, hogy mindez mostanra már kikristályosodott jellemvonássá alakult a cigány etnikumhoz tartozó egyes személyekben.
"A kisebbségi politikának az egyik átka, hogy rendkívül öntudatossá vált a cigányság, ez az öntudat azonban negatív tulajdonságot hozott ki belőlük, agresszívakká váltak, követelőzővé váltak, és ezt nehezen tolerálják a magyarok... Az egyik oldalon egyre csökken a tolerancia, mert joggal vagy okkal azt mondják, hogy a cigányságban fokozottabb a bűnözés, nem dolgoznak, agresszívak, ez az egyik oldal. A másik oldal meg mindig hangoztatja az elnyomottságát, a kirekesztettségét." (szülészorvos)
Így aztán sorjáznak a történetek arról, milyenek is a cigány kliensek, amikor vélt sérelem éri őket: "...bejön a fehér gyerek, és azt mondja, hétfő óta nem voltam iskolában, kérek egy igazolást. Mondom, nem tudok adni, ha hétfőn bejöttél volna, és azt mondod, hogy nem szeretnék iskolába menni, szó nélkül... Bejön a cigány anya, bekiabál az ajtóból. A Pistike nem volt hétfő óta iskolában. És? Rámvágja az ajtót, és kint elkezd ordítani, hogy azért, mert cigány vagyok..." (gyerekorvos) "Én mindig is úgy éreztem, hogy érzékenyebbek. Az első reagálásuk az, hogy azért tetszik így rám szólni, mert én cigány vagyok." (háziorvos) "Sokkal több törődést igényelnek, mert ha nem olyan kedves velük az ember, akkor rögtön kikelnek magukból. Nem látják azt be, hogy nekem még rajta kívül van három vagy négy szülő nőm, hogy ha én nem állok mellette, akkor mindig az van, hogy én cigány vagyok, és nem akarnak rajtam segíteni." (szülésznő)
Sértettségük, hangoztatott hátrányuk egyes válaszolóink szerint csak látszat, hiszen: "...mindenféle segélyosztáskor ők a legszegényebbek. Én elhiszem, de azért látom, hogy amikor bejön a nagymama, aki neveli az unokát, hogy több arany lóg rajta, mint ami neked összesen van, meg ami rajtam is. És Mercedesszel hozza a fia az unokával együtt. Látom, mert kilátok a rendelőből, és nézem, ahogy parkolnak az autók. De nekik még kenyérre sincs, meg gyógyszerre sincs. Szóval hülyének nézik az embert."
Volt olyan válaszolónk, akiből a cigányok sértettsége félelmet vált ki: "...annyira arrogánsan lépnek fel. A védőnő sem meri nagyon mondani, mert le kell nekik menni a cigánysorra. Van olyan védőnő, meg én is úgy lennék vele, hogy félnék lemenni. Vannak vagy tizenöten, és akkor az jön ki belőle, hogy mert én cigány vagyok, engem ki akar oktatni." (szülésznő)
Persze azt is tudják többen, hogy ez az agresszivitás, előítéletre való hivatkozás nem szűnik meg addig, amíg a többségi társadalom tagjainak cigányokkal kapcsolatos magatartása nem változik: "Az emberré válásnak az az első lépése, hogy embernek kell tekinteni azt az embert, mint ahogy emberek is, szó sincs róla, hogy mások lennének. De ők többszörösen úgy érzik, és mindig erre apellálnak, hogy a hátrányos helyzetüket éreztetik velük." (szülészorvos) Vagy másik válaszolónk szerint: "az a baj, hogy olyan ponton kapják el ezt a helyzetet, ami esetleg rosszul adja a lovat ezek alá a kis csoportok alá. Inkább az uszításban fejeződik ki, és ezzel nem segítenek... Szóval lehet együtt élni, de valahol a kölcsönös alkalmazkodásról is szó van. De ne az legyen, hogy kötelezettségük semmi, joguk van, követelésük van. Ez nagyon az alapoktól indul. Lehet, hogy nem is ő tehet arról, hogy követelőzővé válik, hanem ilyen mentalitást tapasztal nagyrészt." (gyermekorvos)

4. A cigányokkal való kommunikáció akadályai
Interjúalanyaink többsége, úgy tűnik, szívén viseli, hogy a saját szakterületén fontosnak tartott előírásokat, eljárásokat, gondozási formákat, egészségügyi szabályokat, életvezetési stílust a roma kliensekkel is elfogadtassa, számukra is hozzáférhetővé tegye azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a magyar társadalom minden tagja élvez. Ez az igyekezet azonban nem mindig jár sikerrel. Magyarázatuk szerint a kudarc döntő oka a cigányok tanulatlanságában, alacsony megértési szintjében keresendő.
"Tudom, hogy nagyon sokszor előfordult fogamzásgátlók szedésével kapcsolatban, hogy egyszerűen nem értették meg alacsony iskolázottságú emberek, hogy milyen rendszeresen kell szedni." (családorvos) "...megkapják a tablettát, és intelligenciaszintjük olyan, hogy nem tudják normálisan szedni" (védőnő) "...nem tud olvasni. Akkor hogy csinálja meg a tápszert pontosan, miben csinálja meg? Nincs hűtő, hol tárolja?" (védőnő) "...nagyon sok előfordul itt, akinek csak két általánosa van. Amikor megkérdezzük, hogy nem tetszett semmi gyógyszert szedni? Megkérdezi, hogy: Mi az a gyógyszer?" (szülésznő) "A gyógyszerekkel kapcsolatban az adagolási fegyelemmel voltak bajok. Az megint a kulturáltsági szintet jelezte." (gyermekgyógyász) "Vannak fenntartásaim azzal, hogy egy hétköznapi értelemben vett felvilágosítást ők meg tudnának érteni. Szóval olyan alacsony a higiénés, anatómiai, élettani ismeretük, amiben ez az egész dolog lebeg." (szülészorvos)
Volt, aki szerint a tudatlanság nemtörődömséggel társul: "...egyrészt nem is hallgatják meg a tanácsot. Meghallgatja, hallgatja, de öt perc múlva, vagy még annyi se kell, már átvált egy másik témára. Akkor arra gondol az ember, hogy hallotta ez egyáltalán, hogy miről beszéltem? Ha hallotta is, akkor egyik fülén be, a másikon ki... nem fogadja meg." (védőnő)
Mások arról számolnak be, hogy cigány klienseik csak addig vesznek részt a kötelező vizsgálatokon, tanácsadáson, amíg az számukra nem okoz nehézséget, ha viszont a tanácsadás rájuk nézve kötelezettséggel társul, már igyekeznek azt elkerülni: "...egy-két renitenst leszámítva viszonylag nagy százalékban jelennek meg a terhesgondozáson. Egyes helyeken egy picit olyan társadalmi esemény is, olyankor összegyűlnek... ezzel nincs is gond. Az eredményességgel van annyi, ha valami gond van, és hát ezt valamilyen retorzió követi, tehát például súlya megugrott, diétázni kellene, vagy anémiás, gyógyszert kellene szedni, akkor ezt már nehezebb bevasalni. Ilyenkor már általában úgy védekeznek, hogy nem jelennek meg a terhesgondozáson többet." (szülészorvos)
A cigány kliensekkel történő kommunikációt nemcsak az iskolázatlanságból fakadó megértési problémák nehezítik. Előfordul, hogy a tényleges nyelvi vagy éppen kulturális különbözőség akadályozza a kölcsönös megértést: "...mi megpróbáljuk megmagyarázni, hogy mit kéne csinálni, de ők ezt nagyon ritkán fogadják el. Azért, mert egymás között megbeszélik, hogy neki ez nem jó... Elmondjuk nekik, hogy ahányszor tetszik a WC-re menni, annyiszor meg kell fürödni. Hát de minek annyit? Ilyen problémáik vannak. Az ő közösségükben másképpen élnek..." Arra a kérdésre, beszélgetnek-e erről pácienseikkel: "...nem, nekünk nem beszélnek. Hogy egymás között a maguk nyelvén mit beszélnek, azt mi sajnos nem értjük... ha telefonon keresik őket, akkor sem magyarul beszélnek. És egymás között sem magyarul beszélnek." (szülésznő)
Az is előfordul, hogy a kommunikációs nehézségekért a cigányokat okolják, a meg-nem-értést olyan eszköznek tekintik, amivel roma klienseik kibújhatnak a mindenkire érvényes szabályok alól, fenntartva maguknak azt a jogot, hogy ha rászorulnak a segítségre, akkor azt igénybe vehessék: "Nagyon jól tudnak ők kommunikálni, ha akarnak. Ők nem akarják azt elfogadni, ami egy kórházban vagy egy magyar családban a megszokott, hogy tisztálkodni kell, hogy nem hajigálok el mindent a kórteremben, hogy megpróbálok rendet teremteni magam után... Ha bajban vannak, akkor viszont tudnak nagyon szépen viselkedni. Időközönként látom az arcán, hogy engem szid, hangosan mondja cigány nyelven, de valamikor beleszövi a magyar káromkodást a beszédébe. De amikor tudja, hogy csak rám van utalva, és előtte engem elmondott mindennek... nagyon meg tudnak alázkodni... Amit ők akarnak, azt megértik, de amit én akarok tőlük, azt nagyon nehezen fogadják el." (szülésznő)
Többen azonban azt sem tagadják, hogy rajtuk, az egészségügy képviselőin is múlik, megtalálják-e azt a beszédmódot, amellyel az iskolázatlan vagy más kulturális háttérrel rendelkező kliens is megérti, amit szükségesnek tartanak az anya vagy a gyermek szempontjából elfogadtatni. Néha ez a beszédmód a kívülálló számára kicsit lekezelőnek tűnhet, de talán nincs jogunk egy kiragadott interjúrészlet alapján ítélkezni: "Ugye, piszkos a kezük. Elmondom, hogy mindig kezet kell mosni. Ezt én mindig meg is mutatom, mert ahányszor kimegyek és hozzányúlok egy pici babához, mindig hozza a lavórt, hozzatok vizet, öntsetek a kezemre, megmosom a kezem. Látod, hogy nem nyúlok én se addig a kisbabához, pedig az én kezem tiszta, mondom, mert én nem csináltam olyan dolgokat, mint ti, hogy összevissza kukáztok... szóval ezekre mind kioktatjuk." (védőnő)
Volt, aki felismerte, hogy döntően rajta múlik, megtalálja-e azt a hangot, amely kliensének a leginkább elfogadható, és így a gondozás szempontjából a leginkább hatásos: "...nekünk mindenkihez idomulni kell. Hát velük is szót kell értenem, mert ha nem süllyedek le idézőjelben az ő szintjére, akkor nem érinti meg, akkor hiába beszélek. Meg ugyanúgy az egyetemet végzetthez is a saját színvonalán kell... Mindenkivel meg kell hogy találja az ember a megfelelő hangot." (védőnő)
Sajnos a megfelelő közeledés sem mindig elegendő, iskolázottsági és szociális problémák miatt: "...tudom, ki az érdeklődő, ki az, akinek lehet újságot, könyvet adni a kezébe, aki elolvassa. Ki az, akinek szóban kell elmondani, kinek kell többször elmondani, ki jegyzi meg, ha egyszer elmondom. Ilyeneket próbálunk, de az a tapasztalatom, hogy a többség már az iskolából úgy kerül ki, hogy vagy nem végezte el az iskolát, vagy azért maradt ki, mert terhes lett. És ha ott nem érdekelte, ott nem tanulta meg a legalapvetőbb dolgokat, akkor nincs mire építeni. Akkor hiába mondom, hogy most neked fehérjét kell enni - miben van fehérje...? Vagy elmondja az orvos is, hogy most egy deci gyógyszer, vagy hogy a tápszert hogyan kell kimérni, fogalma sincs róla, hogy mi az, hogy egy deci. Szóval náluk egész máshogy kell kezdeni." (védőnő)
Egyik interjúalanyunk szerint az orvosnak, a védőnőnek és roma kliensének valamifajta egyezségre kell jutni, amelyben mindkét fél tiszteletben tartja a másik elvárásait: "Nagyon nehéz velük együttműködni. A preventív dolgok, oltások, mérések, ez nem működik úgy, mint máshol. Tehát ha én nem fogadom el az ő törvényeiket, hogy teszem azt, délig alszik húsz ember a szoba-konyhában, tehát nekem nem illik fél tízkor becsöngetni és azt mondani, hogy: Miért nincs itt kitakarítva? És mi az, hogy a csecsemő nem külön ágyban alszik? Ezt már elfogadom. Elmondom, hogy milyen az az együttműködés, amit minimálisan elvárok... (gyermekorvos)
A védőnők azok, akik gondozottjaikat leginkább ismerik, akik az egészségügy hatókörén túl is látják, hogy miféle - a többség-kisebbség viszonyából származó - problémák nehezítik klienseik életét: "...szomorú, amit fogok mondani, mert már ugye mire megkapják a pénzt, a kis gyest meg családi pótlékot, legtöbbször már effektive nincs is pénze, mert annyira el van adósodva. Aki ad neki, szinte uzsorakamatra, látom... A faluban is a rossz borukat... igazság, nem mondanám, az elhullott állatot, van, aki még azt is pénzért adja neki. És mire jön a gyes, már alig marad valami. Akkor megint kezdődik elölről, és ebből a körből nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudnak kibújni... Azt is látom, hogy a falun az alja munkát velük csináltatják meg. Tyúkólat pucoltatnak, trágyát tolatnak velük, ilyenért adnak nekik egy kis húst, zsírt vagy valamit... Most nem tudom, szabad-e mondani vagy nem, olyan is van, hogy most már a közkutak is le vannak zárva..." (védőnő)
A védőnők tudatában is vannak rendkívüli felelősségüknek - védőnő interjúalanyaink mindegyike átérezte közvetítő szerepét a magyarok és cigányok sok konfliktussal terhelt kapcsolatrendszerében. "...szerintem nagyon sok függ a védőnő személyiségén is. Hogy mennyire tud velük kapcsolatot teremteni. Szakmailag, azt hiszem, nem tudnék különbséget tenni. Nekik is ugyanúgy kell minden, mint másoknak... Kijövünk egymással. Egy-két kivétel akad, de az elenyésző. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember próbál kedves lenni, emberszámba veszi őket, akkor valahogy a tudatukra tud hatni, ahhoz megtalálja a megfelelő módszert, akkor ők is nevelhetők, formálhatók. Igénylik is." (védőnő)

II. A CIGÁNY KLIENSEK - AHOGY ÖNMAGUKAT LÁTJÁK
Tanulmányunk első részében az egészségügy képviselőinek roma klienseikre vonatkozó tudását, tapasztalatát próbáltuk bemutatni. Módszerül azt a megoldást választottuk, hogy a húsz interjúban témaként felmerülő egységeket kiemeltük, majd az egyes interjúkból lebontott, dekonstruált képet olyan új egységben állítottuk helyre, amely meggyőződésünk szerint válaszolóink "roma-képének" rekonstrukciója, azaz a roma kliensekre vonatkozó szociális reprezentációja lett. Ez a rekonstruált roma-kép szerintünk az a prizma, amelyen keresztül az egészségügy szereplői a velük kapcsolatba kerülő egyes személyeket látják, és amely tehát a velük kapcsolatos bánásmódot, viselkedésmintát, beszédstílust, elvárásrendszert befolyásolja.
Miután kutatásunk fő kérdése a két fél - az egészségügyi hatóság reprezentánsainak és a roma népesség érintett tagjainak - kapcsolatára, interakciójára és kommunikációjára vonatkozik, természetes, hogy a másik fél szemszögéből is tájékozódjunk.
A másik felet a mi esetünkben mintegy nyolcvan - kisgyermekes vagy még csak első gyermekét váró terhes - fiatal roma nő képviseli. (Különböző - részben technikai, részben az interjúkészítés körülményeiből fakadó - okok miatt csak hetven magnós interjú teljes leírására került sor.) Ez a viszonylag kis minta négy további almintára bomlik. A beszélgetőtársak kiválasztásánál arra törekedtünk, hogy mindhárom jellegzetes magyarországi cigány népcsoport (oláh, beás, romungro) lehetőség szerint tisztán képviselve legyen. Negyedikként pedig egy budapesti mintát választottunk azért, mert a mára egyre inkább városiasodó roma lakosság mindennapi tapasztalatai - akár az egészségügy vonatkozásában is - vegyes etnikai háttérhez, a többségi társadalom tagjaival való együttéléshez kapcsolódnak.
Ha az első rész fő kérdése az volt, milyen is az a kép, amelyet válaszolóink ismeretből-tudásból-tapasztalatból-előítéletből felépítettek, a második rész fő kérdése az lehet: Kik is azok a személyek, akikkel egészségügyi interjúalanyaink ténylegesen kapcsolatban állnak? Kik ők, milyen egyedi élményeket éltek át eddigi életútjuk során - részben saját magukra, testi állapotukra, termékenységük történetére, gyermekeik gondozására vonatkozóan, részben pedig milyen konkrét tapasztalatokat szereztek az egészségügy illetékes szereplőivel való találkozásukkor?
Amikor megpróbáljuk leírni a négy almintába bekerült interjúalanyaink konkrét tapasztalatait és élményeit, tudatában vagyunk annak a veszélynek, hogy miközben objektivitásra törekszünk, bennünk is bujkál egy előzetesen konstruált kép a cigányokról, a különböző cigány közösségekről. Ezt elkerülendő, a kis minta ellenére kvantitatív elemzést kívánunk adni mindazokban a kérdésekben, ahol ez egyáltalán lehetséges. Nem próbálunk általánosítható összképet festeni az oláh, beás vagy romungro közösségről - sem a budapesti romákról. Amennyiben a négy csoportot, illetve a négy csoport tagjainak az egészségügyi szereplőkhöz fűződő viszonyát összehasonlítjuk, kizárólag a kutatásban megszólaltatottakra nézve tesszük ezt. Úgy gondolom, joggal remélhetjük azonban, hogy az általunk választott "mélyfúrásos" módszer segíthet további kutatások pontosabb kérdésfeltevésének megfogalmazásában, illetve olyan javaslatok kialakításában, amelyek mindkét fél tapasztalataira épülnek.
Míg az egészségügyiek közül kiválasztott interjúalanyaink sokéves szakmai gyakorlatukra, előzetes ismereteikre támaszkodva egy általános "cigány-képbe" illesztették a konkrét roma közösségre vonatkozó jelenidejű (tehát akár az általunk megszólaltatott roma nőkre vonatkozó) tényleges tapasztalataikat - cigány válaszolóinktól nem vártuk el, hogy tapasztalataikat saját etnikai csoportjuk egészére vonatkoztassák. Mindazonáltal azt feltételezzük - és erre válaszolóink bizonyos megnyilvánulásai is feljogosítanak bennünket -, hogy az egyedi élmények mögött is léteznek közösség által kidolgozott, tradíciók által megerősített, elsősorban a családi szocializáción keresztül átörökített "kollektív tudások", sztereotípiák, olykor akár - részben a saját csoportra, részben másokra vonatkozó - előítéletek. Ezért a számszerűsíthető, kvantifikálható adatokon túl a beszélgetésekből olyan információk is nyerhetők, amelyek csupán egy kvalitatív elemzési módszer segítségével értelmezhetők.
A következőkben tehát a tanulmány első részében alkalmazott témaleltárt követve kvalitatív és kvantitatív elemzés segítségével kívánjuk bemutatni roma interjúalanyaink saját termékenységre vonatkozó tapasztalatait.

1. A minta
Tudjuk, hogy kutatásunk érvényét - a minta kis méretén túl - korlátozza az, hogy válaszolóink lakóhelye, életfeltételeinek összessége, a gazdasági és kulturális környezet inhomogén. Miközben ügyeltünk arra, hogy a három vidéki alminta jól körülhatárolható, földrajzilag elkülönülő egységeket képezzen, amelyekben a három különböző típusú roma etnikai csoport szempontjából homogén közösséget találunk - nem tudtunk tekintettel lenni arra, hogy a kiválasztott egységek azonos településtípusban legyenek. Így az oláh cigány mintát egy Duna-Tisza-közi kisváros kertvárosias - valamikori Cs-házas - területéről választottuk, a beás cigányok csoportját egy Zala megyei falu szélének valamikor parasztok-lakta, a romák által a hetvenes-nyolcvanas években OTP kölcsön segítségével felvásárolt, mára lerobbant környezetében találtuk meg, a romungró alminta tagjait pedig egy nyírségi - a román határ mellett található - falu két egymástól némileg eltérő adottságú utcájának lakói közül választottuk. A három vidéki alminta tehát három - sok vonásában különböző - településről származik, és kutatásunk részben módszertani, részben költségvetési korlátai nem tették lehetővé számunkra, hogy interjúalanyaink csoportjainak különbségeit egyértelműen elválasszuk a regionális-szociális-gazdasági adottságokból származó különbségektől.
Egyúttal mind a három csoport gyökeresen eltér a budapesti almintától - amelyet ezért részben a homogén csoportok kontrolljának is tekinthetünk.
Hogy megkönnyítsük a minta egészének, illetve a négy almintának a bemutatását - először is összefoglaló táblázatot készítettünk azoknak az adatoknak az alapján, amelyek konkrétan megjelentek minden beszélgetésben. Meg kell mondani, hogy az ilyen adatok köre igencsak korlátozott - ami vagy az interjú témájából vagy az interjúfelvétel körülményeiből közvetkezett (a négyszemközti beszélgetés nem volt mindenhol biztosítható, az előzetesen elképzelt interjúterven való végighaladás akadályba ütközött, stb.), de a válaszolók maguk is heterogének voltak (első gyermeküket váró vagy már sokgyermekes, ezért a legváltozatosabb életkorú asszonyokkal egyaránt találkoztunk). Mindennek ellenére a négy alminta összehasonlításakor mégis jellegzetes azonosságok, illetve különbségek tapasztalhatók:


oláh cigányok
n =18 beás cigányok
n=19 romungrók
n=17 Budapest
n=16
életkor 30,3 év 25,1 év 23,9 év 23,3 év
a testvérek száma 6,3 6,0 5,8 5,6
a nemi élet kezdete 16,3 év 16,2 év 17,2 év 16,5 év
első terhesség 18,1 év 17,4 év 19,2 év 18,3 év
a gyermekek száma 3,1 3,1 2,4 2,7
művi terhesség-
megszakítások
száma 8 v.sz.: 0
6 v.sz.: 1
2 v.sz.: 2
1 v.sz.: 4
1 v.sz.: 5 19 v.sz.: 0
10 v.sz.: 0
3 v.sz.: 1
4 v.sz.: nincs információ 13 v.sz.: 0
1 v.sz.: 2
1 v.sz.: 5
1 v.sz.: nincs információ
a szoptatás 2,4 év 1 év 1 v.sz.: 4 év
átlag 5,2 hó 1 v.sz.: 4 év
többi
átlag 2,4 hó
A négy alminta közül a legfiatalabb a romungrók csoportja volt. A számadatok arra engednek következtetni, hogy ennél a csoportnál tolódott ki leginkább az első gyermek vállalásának időpontja, és itt a legalacsonyabb a családonkénti gyermekszám is. Természetesen a minta viszonylagos fiatalságából következhet, hogy ennél a csoportnál még nagyobb az esély a további gyermekvállalásra, mint a többi alminta esetében - erre a kérdésre az interjúk minőségi feldolgozása adhat választ. A nemi élet megkezdése tekintetében csak nüansznyi eltéréseket tapasztaltunk, bár a romungrók esetében itt is közel egy évnyi késleltetést láthatunk a többiekhez képest.
Közel azonos átlagos adatokat találunk a megkérdezettek testvéreinek számára vonatkozóan. Az oláh cigányok almintájában volt a legmagasabb a gyermekkori családok létszáma - három válaszolónk esetében tízen felüli testvérszámmal találkoztunk. A szülői generáció termékenységéhez viszonyítva - a minta egészét véve számba - válaszolóink gyermekvállalási szokásai radikális változást mutatnak, átlagosan mintegy felére csökkentve a családonkénti gyermekszámot.
A gyermekek számának korlátozása csak részben függ össze a terhességmegszakítás gyakorlatával. A 70 - ebből a szempontból értékelhető - válasz szerint a megkérdezettek 60%-ánál művi abortusz egyáltalán nem fordult elő, 16 válaszolónak összesen 23 terhességmegszakítása volt - a fennmaradó esetekben spontán abortuszról vagy halva-szülésről számoltak be válaszolóink. Az abortuszok tekintetében is lényeges különbség fedezhető fel az alminták között. A beás cigányok közül egyetlen válaszolónknak sem volt művi terhességmegszakítása (az ő esetükben - az oláh cigányokhoz hasonlóan) a gyermekek átlagos száma 3 fölött van. A másik magas átlagos gyermekszámmal rendelkező csoportban, az oláh cigány almintában viszont a művi megszakítások száma magasabb volt a többi csoporthoz képest (igaz, ennek a csoportnak az átlagos életkora magasabb, mint a többié, tehát nem lehet kizárni azt a hatást sem, hogy a korszerű fogamzásgátló módszerek korábban nehezebben voltak elérhetőek). A születéskorlátozás, a családtervezés más módszereiről - vagy éppen ennek hiányáról - az interjúk részletes elemzésénél fogunk beszélni.
A számok azt mutatják, hogy beás cigány interjúalanyaink kezdték legkorábban a nemi életet, az ő körükben következett be legkorábban az első gyermek vállalásának időpontja, viszont ők azok, akik egyáltalán nem élnek a terhességmegszakítás eszközével. Ha ehhez hozzávesszük azt a táblázatba nem foglalt adatot, hogy őközülük csak két válaszolónak volt első - és egyúttal jelenlegi - élettársán kívül mással is kapcsolata, arra következtethetünk, hogy tagjaival ez a csoport a legszigorúbb a nemi erkölcs, a szexualitás prokreatív értelmezése terén (szemben a többi csoporthoz tartozók ezirányú gyakorlatával - oláh cigány interjúalanyaink közül ötnek volt korábban másik szexuális partnere, a romungrók közül hatnak, budapesti válaszolóink között szintén hatnak - közülük kettőnek több is). Azt azonban ennek alapján nem állíthatjuk, hogy a beás cigány csoport egyúttal a legtradícionálisabb is, hiszen az oláh cigány csoportbeli válaszolóink szintén igen erős hagyománykövetést sugallnak - még a számokba foglalható adataik alapján is. Ugyanakkor úgy tűnik, a romungrók csoportjában válaszolóinkat kevésbé befolyásolják a tradícionális családfelfogás követelményei. A nemi élet kezdete és az első gyermekvállalás időpontja közötti időintervallum az ő körükben, valamint a vegyes etnikai hátterű budapestiek körében nyúlik a leghosszabbra - igaz, nem sokkal meghaladva oláh cigány válaszolóink erre vonatkozó gyakorlatát.
A tradícionális termékenységi-gyermekgondozási szokások egyik jól számszerűsíthető mutatója a szoptatás átlagos időtartama is. A szoptatás leghosszabb ideig az oláh cigányok körében tart (átlag 2,4 év). Ez alátámasztani látszik az egészségügyi válaszolóink által is megfogalmazott tapasztalatot, miszerint az oláh cigányok szokásaikban olyan hagyományokat őriznek, amelyek révén feltűnően elkülönülnek a lakosság vagy akár a cigány etnikum más tagjaitól. A viszonylag sokáig tartó szoptatás gyakorlata jellemzi beás cigány interjúalanyainkat is. Viszont a romungrók között csupán egy válaszoló akadt, aki négy évig szoptatta gyermekét - a csoport többi tagja az átlagos 5,2 hónappal alig haladta meg az általános magyarországi szokásokat. A budapesti minta vegyes képet mutat: egyik válaszolónk négy évig szoptatott, négyen mintegy másfél évig, a többiek viszont kifejezetten rövid ideig.
A cigányság általános rossz egészségi állapotának egyik legtöbbet említett oka a koraszülések és kissúlyú születések magas aránya. Sajnos az interjúk alapján ebből a szempontból nem tudtunk a minta egészére és minden megszületett gyermekre vonatkozó, egzakt adatokat nyerni. Az oláh cigány csoportban két ízben említettek koraszülést, illetve kis súlyú újszülöttet - romungró válaszolóink közül öten, a budapestiek közül hárman adtak életet kis súlyú újszülöttnek, míg a beások közül tízen. Miután nem minden interjúalanyunk számolt be összes gyermeke születési súlyáról, csak feltételezni tudjuk, hogy ahol nem beszéltek korai vagy kis súlyú születésről, ott a csecsemők több mint 2,5 kg-mal születtek, és a kihordási idő is normális volt.
A beás cigányok csoportja, úgy tűnik, ezen a téren is különbözik a másik három almintától. Ismereteink és kutatási módszereink nem elegendőek ahhoz, hogy ennek az eltérésnek a valódi okát megfejtsük. Feltételezhető azonban, hogy az a beás cigány közösség, amelyet fölkerestünk, nemcsak abban különbözik a többi három csoporttól, hogy zártabb, hogy erősebben őrzi a hagyományokat és a tradícionális családi mintákat, hanem abban is, hogy regionálisan olyannyira hátrányos a település földrajzi elhelyezkedése, illetve a cigányok falun belüli lakóhelye, hogy az eltérések egy részét ez is magyarázhatja.

2. A női test ismerete
Már a fentiekben is kitűnt, hogy válaszolóink többsége korán kezdte a nemi életet, fiatalon vált anyává, továbbá hogy a gyakori gyermekszülések, illetve eltérő - almintánként különböző - terhességmegszakítási szokások jellemzik őket. Fölmerül a kérdés, mennyire voltak-vannak tisztában saját testük működésével, hogyan és kik készítették fel őket a termékeny női életre. Mennyiben tudatos vagy ösztönös a női funkcióikkal kapcsolatos viselkedésük, illetve mennyiben hagyatkoznak a véletlenre, a tudatlanságra? A női testtel kapcsolatos ismeretek első kérdése a menstruáció szerepének megértése a női életút folyamatában.
Az első menzesz olyan alapélmény, amelyre - jó esetben - még bekövetkezte előtt felkészíti a nővé érő lányokat a felvilágosult család vagy a felvilágosítás fontosságát valló iskola. A minta egészéből arra következtethetünk, hogy ez a felvilágosítás igencsak hiányos volt - többnyire az első vérzés bekövetkezése után történt meg a magyarázat.
A felvilágosítás hiánya a legegyértelműbben oláh cigány válaszolóink elbeszéléseiben mutatkozott meg. "Abban az időben nem volt normális felvilágosítás... anyukámék nagyon szégyellősek, nem beszéltek ezekről a dolgokról. Nem készítettek fel... Nekem rossz emlék, mert tizenkét éves voltam, és amikor játszottam, úgy jött meg. Én nem is tudtam, hogy ez mi. Voltak barátnőim, akik csúfoltak. Nem tudtam felkészülni az egészre, mert nem nagyon meséltek róla... A cigány családokban a férfiak a nőkkel nem beszélnek ilyen témákról. Édesanyám se beszélt erről... én meg sírtam, mikor először megjött. Gyűlöltem szinte magam, meg szégyelltem." (O.09)
Részben a szülők tudatlanságával indokolták a menzesszel kapcsolatos felvilágosítás elmaradását: "...a nővéreimtől tudtam meg. Édesanyukám nem is tudott róla... ő analfabéta volt, nem volt olyan tanult, hogy ő most iskolába járt volna. Megmondta volna nekünk, hogy ez így van vagy úgy van. Soha nem foglalkozott velem." (O.01)
De gyakran utaltak arra is, hogy a női testtel kapcsolatos dolgokról azért nem lehet otthon, a családban beszélni, mert a férfiak előtt szégyen vérzésről, a női alsótestről, az ahhoz kapcsolódó ruhadarabokról szót ejteni: "Anyu mondta, hogy figyelj ide, van egy olyan dolog, lehet, hogy meg fogsz ijedni elsőnek, de lehet, hogy észre sem veszed. Foltos lesz a ruhád. Ez a menstruáció. Én meg csak néztem, hogy mi az. Ez vérzés, de nem betegség. Én kinevettem akkor még... tízéves lehettem. Az anyukám elkezdett mosolyogni, én meg sírtam. Akkor elmondta a hozzávaló dolgokat. Nálunk cigányoknál ez úgy van, hogy férfi előtt ezt nem ejthetik ki. Takargatjuk ezeket a dolgokat, úgy, hogy édesapánk erről nem tudhat. Esetleg, ha észre nem veszi, mert akkor szégyenkezik az ember." (O.15)
Hogy ez a tabu még mindig él, nem pedig csak válaszolóink gyermekkorából felidézett szokás, ezt megerősíti egy másik interjúalanyunk: "Én a kislányoknak mondtam, hogy ha kicsit véres lesz a bugyitok, akkor ne ijedjetek meg, nehogy apátoknak mondjátok meg. Mert olyat is hallottam, hogy megijedt a kislány, és mondta az apjának, hogy valahonnét jön a vér. Mondtam, nehogy apátoknak elmondjátok, nem szabad... a cigányoknál ez tényleg nagyon nagy szégyen volna... A férfira is, a gyerekekre is. Szégyellje magát az apja előtt." (O.14)
A vérzés tabu-jellegét, a női és a férfi világ ilyen erőteljes elkülönítését, a női test folyamatainak a férfiak előtt szégyellt voltát egyetlen más csoportunkban sem tapasztaltuk. Beás válaszolóink számára is az édesanyák adták az elsődleges felvilágosítást, és úgy tűnik, azokban a nagycsaládokban, amelyekben ők nevelkedtek, szintén az elhallgatás, a szemérem, a testi változások kibeszéletlenül hagyása volt jellemző: "Anyukám megsiratott, amikor megmondtam neki, hogy vérzek. Megmutattam neki, aztán nekiállt sírni. Jól van, ne sírjál, anyu. Te már nagylány vagy, azt mondta. Ne félj semmit, még engem nyugtatott, hogy ne félj, mert nagylány vagyok. Már vett is vattát... El kellett dugni, mert nem akartam szégyenbe esni. Nálunk szégyen volt ilyesmi, vagy hogy melltartóban otthon lenni, vagy megmondani, hogy megjött a havi, szégyen volt." (B.04)
A női és férfi test különbözőségét a menstruáció kapcsán értette meg egyik beás válaszolónk, aki egy - a menstruációhoz kapcsolódó - babonáról, szokásról is beszélt: "Amikor nekem megjött a menstruációm, azt hittem, hogy a fenekemből jön a vér. Akkor anyám elkezdte mesélni, hogy édes lányom, nem szabad ilyenkor megijedni. Ez természetes dolog a nőknél. És erre én rávágtam, a francba, miért nem a férfiaknak van ilyen. Akkor elkezdtek nevetni rajtam. Azt mondja, édes lányom, te nagyon buta vagy, nekik nem olyan van. Nekik pöcsük van, neked meg pinád. Adott nekem egy kis vattát, mutatta, hogy kell odatenni három liliomot, és akkor három napig tart. Úgy is volt. Akkor bementem anyámhoz, mondom, te boszorkány, megjósoltad nekem, hogy három napig tart. Azt mondta, hogy ez így van, ahány liliomot teszel a vattára, annyi ideig tart." (B.09)
Romungró interjúalanyaink közül viszont többen is fölelevenítettek egy hagyományt, amely az első menzeszhez kapcsolódik: "...vidéken nagyon sokan vannak úgy, hogy ha egy lánynak megjön a menstruációja, akkor csak az édesanyjának tudja elmondani. Senki másnak. Itt az a szokás, hogy amikor megmondja az anyjának, én is kaptam, és minden lánytestvérem, kaptunk egy pofont. És állítólag ez azt jelenti, hogy most már nagylányok vagyunk." (R.06)
Ugyanerről a szokásról másikuk mint generációk óta létező tradicióról beszélt: "Úgyhogy mikor meg is jött a menstruációnk, jól megpofozott bennünket, hogy pirosak legyünk... szóval anyunak is mondta a nagymamája. Anyu is mesélte, hogy mikor őneki is megjött, akkor őt is megpofázták. És akkor mondta a dédnagymamám anyunak, hogy ez természetes dolog, lányom, hogy kicsit pirosak legyetek. Mert ha nem pofázunk meg, akkor mindig hókák lesztek. Szóval ez ilyen öregkori babonaság..." (R.05)
Budapesti válaszolóink többsége az iskolát, a könyveket, esetleg idősebb nővérét vagy sógornőjét említette mint a felvilágosítás forrását: "...jártunk iskolába, ott is tanultunk ilyesmit... a tanároktól, biológia órán..." (Bp05) - vagy "végül is könyvekből, újságokból kiolvastuk, hogy milyen lehet..." (Bp.01), "...ezt már mind az iskolában tanultam, a biológia órán. A biológia tanárnő mindig kiküldte a fiúkat, és amit akartunk, megkérdezhettük." (Bp15) Az első menzesz alkalmából elcsattanó pofont érdekes módon itt is említették: "...volt egy barátnőm, aki idősebb volt, és amikor mondtam neki, jól pofonvágott. Azt mondta, hogy ez a szokás. Hogy szép piros legyen az arcom."
Többé-kevésbé megismerve válaszolóink életútját - összefoglalhatjuk, hogy a családi-anyai felvilágosítás hiánya mire vezethető vissza: Budapesti válaszolóink esetében részben a családok hányatott sorsára (a szülők a fővárosban dolgoznak, a gyerekeket vidéken nagyszülő neveli, vagy éppen időlegesen állami gondozásban éltek stb.), részben a nagycsaládi együttlét hiányára, a városi életmódra, a szülők elfoglaltságára, és így az iskola és a kortárs csoportok megnövekedett szerepére.
Az első menstruáció és a szexuális életre való érettség a nemi felvilágosítást is szükségessé tenné - ezzel kapcsolatban azonban a minta egészéből az tűnik ki, hogy a kielégítő magyarázatot szinte senki sem kapta meg otthon. "...nálunk úgy van, hogy nem nagyon beszélnek olyasmiről, mivel hát gondolom, hogy szégyellik, vagy hogyan, mi van velük. De sokszor kérdeztem anyámtól, hogy most hogyan lesz ez... de így magától meg nem mondja." (B.02) Többen utaltak arra, hogy az általuk most utólag korainak tartott nemi életet teljesen tudatlanul kezdték, és ettől saját lányaikat már igyekeznek megkímélni: "Én már nem voltam olyan visszafogott. Az én szüleim ilyenek voltak, és én abból tanultam, hogy nekem hogy sikerült... tizennégy év korkülönbség van köztünk. Fiatal édesanya vagyok, nem volt ez kínos nekem. Nem is vagyok olyan elmaradott. Sőt, én inkább nagyon is óvtam őt ezektől a dolgoktól, mivel hogy én így jártam. Én már átestem azon, hogy fiatalon rosszul jártam..."(O.09)

3. Szexualitás, párválasztás - nemi erkölcs
Ahogy az a minta általános bemutatásakor már kiderült, interjúalanyaink többségére - akár házasságban, akár élettársi kapcsolatban élnek - többnyire a tartós kapcsolat, az életre szóló partnerválasztás jellemző. Abban azonban nagy eltéréseket tapasztaltunk - nemcsak egyes interjúalanyaink egyéni történetei, hanem mintánk négy alcsoportja között is -, hogy mire is alapozódik ez a kapcsolat. A fiatalon elkezdett nemi élet sokak szemében a tudatlanság, a tervezetlenség, a véletlen szinonimája, esetleg a rossz erkölcsöké - legalábbis az erkölcsi nevelés hiányáé.
Beszélgetéseink alapján elmondhatjuk, hogy a véletlennek, a tudatlanságnak ugyan sokszor szerepe volt a korai nemi kapcsolat kialakulásában, de a többség esetében nagyon is határozott elképzelések, szokások, szülői útmutatások, közösségi hagyományok húzódnak meg a mai magyar lakosság egészéhez viszonyítva eltérő házassági szokások mögött. Mindhárom etnikailag homogén közösség mutatott olyan - egymáshoz nem feltétlenül hasonló - szigorú szabályozási rendet, amely a hagyományos életformával szakítani nem kívánó roma nők életsorsát alapvetően meghatározta. A budapestiek pedig arra szolgáltattak példát, hogy egy etnikailag és a hagyományok-szokások szempontjából vegyes közösségben, a többségi társadalommal való sűrűbb kapcsolati hálóban a tradíciók ereje gyengül, és helyükre a városi lecsúszó rétegek szubkulturális befolyása áramlik be.
Oláh cigány interjúalanyaink számára a szüzesség, a szűzen kötött házasság olyan érték, amelynek feladását a közösségi tradíció szigorúan szankcionálja. Lakodalmat ülni - főként a lánynak - csak szűzen szabad. "...ha így, mint mi, hogy megesküdtünk, legyen a fiú és a lány is érintetlen. És az nagy baj is, hogyha nagy lakodalmat csinálnak, és a lány már volt férfivel." (O.14) A szüzesség megőrzését a család erőteljesen kontrollálja: "A cigányoknál az a szokás, hogy nem engedik el a lányokat sehova, még barátot sem tarthat úgy, mint egy magyar. Hogy rendesen jár hozzá. De tudták, hogy én meg a mostani férjem együtt járunk. Nem is volt semmi, nem volt szemtelen. Csak jártunk és kész... Beszélgettünk, de hogy csak kettesben legyünk, azt nem. Ha többen voltak, akkor igen." (O.11)
Hogy a szülői család számára is megfelelő legyen a leendő partner - nem ritka, hogy kisgyermekkorban választanak házastársat. (Hat interjúalanyunk említett szülők által kijelölt társat.) A család választása jó esetben nem vált ki tiltakozást, és akár életre szóló kapcsolatot is megalapozhat: "Elmennek leánynézőbe, nem baj, ha nem udvarolt neki, csak akkor látta először, az nem baj. Ha a lánynak tetszik, akkor csapnak egy jó nagy lagzit, és vagy együtt maradnak, vagy nem." (O.11) Hogy ez a szokás ma is él, erre utal egyik válaszolónk: "...Ők már picinek el voltak jegyezve. Azt hiszem, egyévesek vagy pár hónaposak lehettek.... Kőrösön is van egy olyan, hogy a kislány tizenegy éves, a szolnoki kisfiú az nyolc éves, és most lesz az eljegyzésük. Összeadják őket..." (O.12) Saját eseteként meséli másikuk: "A férjemnek a bátyja ide nősült. Állítólag messzi rokonok is voltak. Kicsik voltunk, és mondta, hogy én az ő menye leszek. Nagyon csúnya betegsége volt, a torkát műtötték, már meghalt egy pár éve. Látom, hogy átkozza az apámat, hogy ha én nem leszek a fiáé. Meghalt az öreg, és akkor jöttek értem, hogy megteljesítsék az ő kívánságát... talán egyéves voltam." (O.14)
Találkoztunk azonban olyan fiatalasszonnyal is, akit éppen a családi tradíció akadályozott meg abban, hogy három gyermekének apjával együtt éljen: "Azt kellett elvenni, akit az apja választott neki... előtte én voltam az élettársa, csak mi elmaradtunk, és akkor muszáj volt ezt elvenni... náluk az volt a szokás, hogy gyerekkorukban kiválasztják, hogy ki lesz a feleség vagy a férj. És az asszonyka ki volt neki választva, amikor összeálltunk mi." (O.01)
A házasságszerzésnek az oláh cigány közösségben tapasztalt másik módja az, hogy a "megesett lányt" adják hozzá a valamilyen okból társ nélkül maradt gyermekes férfihez: "..az anyósomnak van ott egy testvére, de már meghalt. És az anyósom tudta, hogy ott vannak fiatal lányok... aztán oda eljöttek, a szomszédomat ismerték, szóval az anyósomnak a testvére... odahozta nálunk, mert azok ismertek engem... és akkor az anyósomat hozták kocsival, aztán begyüttek oda nálunk, aztán mondták, hogy ők lánykérőnek akarják... hát anyámnak nemigen tetszett, hogy ilyen vidékre elgyüvök, mert azért sírt... aztán elkezdett beszélni az anyósommal, hogy van neki (a jövendőbeli férjnek) családja. És anyósom mondta, hogy... ő neveli a gyereket. És akkor mondta az anyósom, hogy nyugodtan elgyühetek, nem lesz bajom, itt jó helyem lesz. De én kigyüvök az anyósommal és a sógornőmmel is, szeretnek engem, én is szeretem. Már nem is tudnák innen elmenni. Már meg vagyok szokva. Jól van, már régen nem voltam anyámnál, már öt éve nem voltam anyámnál, mert nem tudok azért elmenni három gyerekkel..." (O.02)
Ha nem a család választ, ha nem sikerül a lánynak megőriznie szüzességét, vagy ha nincs pénz lakodalomra - marad a "szöktetés". "Tizenötéves koromban szöktetett el a férjem... azóta együtt élünk... Moziba indultunk. Én nem voltam rákészülve, hogy a férjem elszöktet. Azt mondta, hogy kocsival hazavisz. Maszek taxikocsival. Aztán a férjem elszöktetett. A férjem nagypapája Decsiben élt, és oda szöktetett... Nem volt pénz, hogy csináljanak lakodalmat, eljegyzést. Beszélgettünk előtte, hogy az egyik lány a másiktól megtanulja. Mondtam neki, hogy én nem fogok veled elszökni, én nem leszek a többi lány. Engemet normálisan feleségül veszel. Azt mondta, van nekik pénzük a bankban. Végül kiderült, hogy nincs. Ezért szöktetett meg... Anyukám jött értem, mert persze, hogy ideges volt, hogy hova szöktettek, mit csináltak velem. Mondta a férjemnek, hogy nem volt szép tőled, miért szöktetted el a lányomat. Miért nem csináltál neki legalább lakodalmat? Persze, hogy szégyellték a többi cigány előtt. Mert a többi cigány lenézi, hogy a te lányod nem ment férjhez, nem ült lakodalmat." (O.05)
Akár szülők által összehozott házasságról, akár leányszöktetésről csakis oláh cigány beszélgetőpartnereink szóltak - egyetlen más közösséghez tartozók sem beszéltek ilyesmiről.
A szüzesség megőrzésének értéke azonban a beás cigányok csoportjában is megjelent. A fiatal lányokat szigorúan őrzik a szülők: "Éjszaka nem is szoktam én elmenni. Csak ha bál volt, akkor szoktam éjszaka hazajönni a nővéremmel, bátyámmal, öcsémmel. Egyik nap mentem a nővéremhez, aki már férjnél volt. Ott volt a találkánk. Anyám meg jött utánam. Arra kapott minket, hogy fogjuk egymás kezét. Mindennek lehordott engem. Mit keresel te itt?" (B.09)
Ha a fiatalok komolyan gondolják, hogy együtt kívánnak élni, a szülők nem akadályozzák: "Közel egy évig udvaroltunk egymásnak, és úgy összeálltunk... (Kérdés: Mióta van szexuális kapcsolatuk?): "Hát mikor elhozott ide, és abba a napba... addig nem volt semmi kapcsolat. Csak puszi, meg... de ő úgy nem... anyám mondta, hogy nagyon vigyázzunk, meg hogy annak adjam oda, aki tényleg becsületesen, aki megmarad velem, hogy vigyázzak erre. Hogy nehogy úgy járjak, mint a többi cigányok, hogy csak ott izélik, és akkor elhagyják." (B.01)
Maga a házasság nem kötődik ceremóniákhoz, az együttélést a házassággal egyenrangúnak tartották beás válaszolóink. "Odajött nálunk, vendégségbe, egyik sógoromnál, ott ismerkedtünk meg... (a szülők) ...ők is szimpatikusnak látták, és azt mondták, ha te is akarod, akkor összeállhattok. .. Nálunk összeállnak, aztán isznak vagy esznek abba az éjjelbe, aztán már férj és feleség. (Kérdés: Magának mennyi ideig udvarolt?) Nálam öt nap. Öt nap múlva eljöttem vele." (B.04)
Úgy tűnik, a szüzesség, illetve a tartós kapcsolat olyan érték, amelyet a beás közösséghez tartozó fiatal roma férfiak is elfogadnak, megbecsülése hozzátartozik az ő neveltetésükhöz is: "Tizennégy éves voltam. Találkoztam vele és férjhezmentem. Azt mondta, hogy nem foglak én csak használni téged. Megismertem, mi a neve. Ide figyelj, Zoli, ha velem akarol aludni, nem fogsz ám velem csak aludni, aztán elzavarsz engem apámhoz. Mert a cigányok úgy szokták, a kenyeret megeszik. Akkor azt mondta, jó... Az anyja azt mondta neki, hogy nem ám hogy hazazavarod az anyjához. Ha szűzlány volt, akkor elvetted a szüzességét. És úgy lett meg a kis Zsolti..." (B.11)
A romungró fiatalasszonyok beszámolóiban vissza-visszatérő motívum, hogy az iskola befejezése (általában a nyolc osztály kijárása) után Pesten próbáltak elhelyezkedni, leánykorukban hosszabb-rövidebb időt a fővárosban töltöttek. A pesti vagy Pest-környéki tartózkodás is többnyire családi kapcsolatokon alapult - lakóhelyükről mind a mai napig sokan ingáznak, a szülők-testvérek-rokonok a valamikori "fekete vonat" utasaiként intenzív kapcsolatban állnak a fővárosba elszármazott rokonaikkal. Összes romungró válaszolónk több mint felének - kilenc interjúalanyunknak - a nővé érésében, párválasztásában játszott szerepet az otthonról való korai elkerülés, a szülői kontroll hiánya, az életforma gyökeres megváltozása. Nem véletlen, hogy ebben a csoportban az előző kettőhöz képest sokkal több rossz választásról, kudarcba fulladt kapcsolatról, válásról hallhattunk.
De találkoztunk megalapozott, jó házassággal is : "Mi majdnem öt évig együtt jártunk a férjemmel, mielőtt megesküdtünk. Minálunk így volt. De vannak sokan, akik hetente változtatják a barátjukat... Tizennégy éves korunk óta ismertük egymást, együtt jártunk, de mielőtt megesküdtünk, jó egy éve járt ide hozzánk." (R.13)
Ha nem is követelmény a házasságkötés előtti szüzesség - a tartós, lehetőleg életre szóló kapcsolat ebben a közösségben is fontos érték: "Ő volt az első az életemben, ő is lett a férjem... Már négy-öthónapos terhes lehettem, amikor esküdtünk. Rendes menyasszonyi ruhában, templomban és tanácsházán... Már Pesten dolgoztunk, és ott jöttünk össze. Én a bölcsődében voltam konyhalány. Ő meg hegesztő a szakmája." (R.16)
Hogy a magyar cigány családokban felnövekvő lányok nagyobb szabadságot, több önállóságot élveznek - ennek talán az lehet az oka, hogy e családok mobilabbak, hogy a szülők a két előbbi csoport tagjaihoz képest gyakoribb szereplői a munkaerőpiacnak. "Én mindig szabadon voltam eresztve, anyu nem féltett, apu úgyszintén megbízott bennem" (R.10) Ez a szabadság, kontroll-nélküliség végződhetett úgy is, hogy válaszolónk - bár korai, és már terhesen megkötött, de - sikeres házasságot mondhat magáénak: Megismerkedtem a férjemmel. Katona volt, udvarolt nekem. Leszerelt, elmentünk Pestre dolgozni. Ő is dolgozott, én is. Kivettünk egy albérletet, összeköltöztünk és megházasodtunk... Templomi esküvő és polgári is volt. A polgári esküvő Pesten volt, a templomi meg itt... A polgári esküvőnk hirtelen jött, mert kórházban voltam terhesen a kisfiammal, aztán azt mondták, hogy meg kell esküdni, mivel hogy tizenhat éves vagyok, hogy legyen a gyereknek gondviselője... Megesküdtünk, így értesítettük a szüleinket két-három nappal előbb, de inkább pénz kérdése volt, hogy nagy lakodalmat tartsunk." (R.08)
Másik interjúalanyunk hasonló kapcsolata azonban kudarcba fulladt: "Nagyon korai volt még. Hamar csődbe ment... Három évig éltem vele. Amíg a gyerek meg nem lett, addig nagyon aranyos, rendes volt. Megszűnt a munkahelye. Nyolchónapos terhes voltam, addig minden jó volt, mert mind a ketten fent dolgoztunk Pesten." (R.09)
A Pesten, nem a saját közösséghez tartozó férfival kötött kapcsolat két interjúalanyunk esetében sem vált be: "Pesten dolgoztam, ott jöttünk össze, és úgy sikerült, hogy sehogy, magyarán megmondva. Kétszer próbálkoztam, és nem ment." (R.05) A szakítás oka a másik esetben éppen az életforma, a felfogás különbözősége volt: "Ő nem ide való volt, ő pesti volt. Ő nemigen értette az itteni életet, én meg nem tudtam megszokni a városi életet. Itt nőttem fel." (R.10)
Mint már többször utaltunk rá, budapesti csoportunk tagjai igencsak vegyes etnikai-regionális és szociális háttérrel rendelkeznek. Legtöbben vidéki származásúak, akiknek sokszor nem is az egész családja került fel a fővárosba, hanem csupán ők maguk - többnyire azért, hogy munkát, megélhetést találjanak. Míg az előző, a romungró csoport vidéki helyszínen fölkeresett, korábban Pesten lakó tagjai azok voltak, akik a budapesti éveket átmenetnek tekintették, és családi életüket saját közösségükben kívánták (vagy tudták) élni - pesti válaszolóink vidékről származott része, úgy tűnt, tartósabban vert gyökeret a fővárosban. "Én nem bírtam vidéken lakni. Előtte már itt voltam Pesten a bátyáméknál. Ezt szeretem ezt a nyüzsgést, a vidéket már nem bírnám elviselni. Egy munkahelyen dolgoztunk. Mindenkivel nagyon jó barátságban voltunk, ő is, én is, csak mi ketten nem. Első látásra nem tudtunk egymással két szót váltani... Most volt az idén három éve, hogy együtt élünk." (Bp11)
Vidékről származó válaszolóink beszámolóiban sokszor explicit módon fogalmazódik meg a család szűkebb etnikai hovatartozása. Egyikük házasságának és gyermekvállalásának története egy tradicionális (oláh) cigány család féltő-kontrolláló rendszabályai alól való kibúvásról árulkodik: "Régebben ő is abban a faluban lakott, mint én. Kiskorunk óta ismerjük egymást. Óvodába, iskolába együtt jártunk. Egy év és két hónap van köztünk a férjemmel. Ők ide felkerültek. Tizenkétévesen jött el. Akkor az első szerelem volt. Ő megtetszett nekem, és mondtam neki, hogy járjunk együtt. Tizenötéves koromig jártunk együtt. Tizenötévesen lefeküdtem vele. Ő volt az első az életemben, és ő is maradt... Terhes lettem. Anyukámék nagyon tiltottak tőle. Ismerték egymást, a két szülő nagyon jó barát volt. Nekik az volt a kifogásuk, hogy én meg a férjem valahonnan rokonok vagyunk... Nálunk ez nagyon nem divat... Akkoriban még nem nagyon engedtek szórakozni. Nem annyira engedtek, mert én az édesanyámnak egyszem lánya vagyok... Volt az az ünnepség, akkor elszöktem vele. Úgy emlékszem rá, mintha a mai nap lenne. Egyik kis faluba, ott van, nem messze tőlünk. Zsoltinak volt ott valami rokonja.... Egész éjszaka kerestek a szüleim. Megtudták, hazavittek. Anyukám sírt nagyon. Apukám is úgy sírt, hogy úgy csalódott bennem. Ő lagzit akart, és miért nem szóltam, hogy én a Zsoltival? ...akkor anyu feltette azt a kérdést, hogy most mi lesz? Elvetessük a babát. Választanom kellett. Azt mondta anyu, vagy elvetessük, és járom az iskolát továbbra... vagy megszülöm a gyereket, de akkor a Zsoltit hagyjam el. Ebből a kettőből kellett választanom, és én azt mondtam anyunak, hogy én egyiket sem. Megtartom a gyereket. Te is voltál fiatal, akárcsak én, te is tizenötévesen mentél férjhez, tizenötévesen szültél engem, én is ezt csinálom..." (Bp02)
Valamilyen módon azonban a környezetükből kiszakadt oláh cigány családok is próbálják őrizni hagyományaikat. Még házasságszerzéssel is találkozhattunk budapesti interjúalanyaink körében: "Az anyja azt mondta, hogy te a menyem leszel. Mondom, én a maga fiát még nem is láttam, anyósomnak meg nem is vállalnám el. Így mondtam neki. Mondom, én akkor sem leszek a menye. A fia hazajött, elmondták neki, hogy nézek ki. Itthon marasztalt, hogy ne menjek dolgozni, menjek által és nézzem meg. Mikor átmentem, mondta, hogy megkéri a kezem... át is jött másnap. Pár hónapig járt oda hozzám... Tudtuk, hogy együtt fogunk élni. A fiú szeretett belém..." (Bp05)
Volt, aki fontosnak tartotta megemlíteni, hogy "az oláh cigányok között van olyan, aki csak lányt vesz el. De elvileg nem számít..." (Bp10), ám ebben a csoportban is olyan házasságkötéssel találkoztunk a leggyakrabban, ahol éppen a terhesség miatt került sor az esküvőre. Megint más ezt viszont titkolnivalónak tartotta: "...nem is nagyon sokan tudnak róla, de nem is hangoztattuk. A régi emberek még ehhez vannak hozzászokva... az ember hozzámegy ahhoz, akitől gyereket vár." (Bp01)
Budapesti válaszolóink másik jellegzetes háttere korántsem a tradícionális vidéki roma nagycsalád, hanem a főváros elslumosodott kerületeinek, lerobbant bérházainak szükséglakásaiban önkényes beköltözőként, vidéki rokonként vagy akár bérlőként élő, nukleáris, sokszor felbomlott család. Ezeknek a családoknak gyakori élménye az erőszak, a börtön, illetve az, hogy a gyerekek - mint ahogy válaszolóink közül is többen - intézetbe voltak adva.
"Anyám egyedül nevelt minket. Én is majdnem úgy nevelem őket... Amíg nem mentünk férjhez, addig nem... (addig nem hozott az anya férfit a házhoz). Mikor már férjhez mentünk, nem volt otthon egyik sem, akkor keresett magának... így volt szokás, meg így is gondolta." Ez az interjúalanyunk maga is kudarcot vallott házasságával, és most növekvő gyermekeit félti az erőszaktól: "Nekem is lenne (új partnere), hiába a férjem börtönben van. De nekem sem kell senki sem. Nekem már nagy lányom van, nekem annak kell nézni a jövendőbelit... A börtönben sokmindent hallani. Sokan ilyen fajtalanságokért kerülnek be a börtönbe. És soha nem tudja az ember. Kijön a börtönből, a kislányok már fejlettek. Milyen egy férfi? Megkívánja és kész, ott van a nagy baj." (Bp10)
Egyik intézetben nevelkedett beszélgetőpartnerünk első szexuális élménye - végül tartós kapcsolata - is a kiszolgáltatottságról árulkodik: "A családi életemről gyerekkoromban ne kérdezzen, mert állami gondozásban nőttem fel... Féltem a hapsiktól, láttam, hogy gorombák, ittak, és engem ez visszatartott. Volt olyan osztálytársam, aki tizenháromévesen szült...Csak lányok voltunk. A többi csaj fiúval úgy érintkezett, ha megszöktek. De annak mi értelme volt? Mikor visszahozták őket, akkor egy kis zuhanyozó fülkébe becsukták őket reggeltől egész estig. Kevés kaját kaptak, nem mehettek kirándulni... Ott ismerkedtem meg ezzel a hapsival... én nem álltam volna vele össze. Meg akartak erőszakolni a többiek, és ő állt mellém. Figyelmeztetett, és így ismerkedtem meg vele... Nem szerelem volt, csak ebből a szempontból..." (Bp06)
Másikuk - egy szintén intézetben felnövekedett fiatalasszony - első, tinédzser-kori terhességét megszakítani kényszerült, majd mikor újra teherbe esett, akkor került sor a mára már elromlott házasságra: "Intézetben voltam, és kiszöktem az intézetből. Annak értelme nem lett volna, ha megszülöm azt a gyereket, úgyis elvették volna tőlem. Csecsemőotthonra került volna, kiskorú voltam... Utána visszamentem az intézetbe, nem szöktem ki, rendszeresen hazajöttem. Megálltam a helyemet. Utána terhes lettem a nagyobbik fiammal, elhelyeztek egy szülőotthonba... április elsején töltöttem be a tizenhat évet. Amikor megszültem huszonnegyedikén, és 91-ben volt az esküvőnk... Eleinte nagyon szerettük egymást, lejárt hozzám az intézetbe hétvégenként. Rendes volt. Aztán meglettek a gyerekek, voltak problémák köztünk, ő is csinált baklövést, én is csináltam. Azóta nem vagyunk jól." (Bp07)
Az otthonról való korai elszakadás, a gyökértelenség több elromlott kapcsolat hátterében megtalálható: "Tizenhatéves voltam, mikor eljöttem dolgozni... kőművesek mellett segédmunkás voltam... Ő is a munkásszálláson dolgozott. Húszéves voltam, mikor Barbarát szültem... Az első férjemtől van kettő. A másodiktól kettő. Az első férjemmel nem voltam megesküdve, csak élettársam volt három évig. Utána elmaradtunk. Utána vártam három évet... A volt férjem bekerült börtönbe." (Bp09)
A válást, az új kapcsolattal való próbálkozást budapesti válaszolóink többnyire elfogadják: "A férjem börtönben van erőszakos nemi közösülésért. Akkor szültem Ferikét, amikor ő egy csajt megerőszakolt... Próbálta már, hogy én visszakerüljek őhozzá. De nem, én megmondtam, hogy nekem eddig jó volt, míg te bent voltál. Ezután is jó lesz. Mindkettőtől van gyerekem, és a kettőtök közötti való életem ég és föld. Miért essek bele egy olyan életbe, ami nekem nem volt jó. Örülök, hogy túltettem magam." (Bp06)
Egyik válaszolónk első - válással végződött - házasságából származó gyermekét, második férjének gyermekeit és közös gyermeküket együtt neveli, és elégedett új, nagycsaládos életformájával: "Tizennégy éves voltam. Akkor össze is házasodtunk, mert terhes lettem... lett egy kislányom, hat évig éltünk házasságban. Utána elváltunk. A mostani férjemmel ugyancsak hat éve vagyunk együtt, de van négy gyerek. Neki van az első házasságából kettő. Nekem is van egy az első házasságból." (Bp04)
Egy másik interjúalanyunk szerint még a hagyományosabb életformát követők sem ítélik el a férjét elhagyó asszonyt, ha nem él jó házasságban: "Mindenki látta, hogy csak szenvedek mellette. Semmi értelme sincs, hogy így öregedjek meg őmellette... ha jó körülmények között él a nő, és úgy megy el más férfi miatt, azt elítélik, de az ilyet, mint én, engem ítéltek el, hogy nem hagyom ott." (Bp11)
A nagyvárosi életforma lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb hátterű emberek összetalálkozzanak, hogy szakítsanak a konzervatívnak, túl szigorúnak érzékelt hagyományokkal: "Az édesapja oláh cigány, az anyja zenész cigány. Én is úgy vagyok. Nekem az anyám oláh cigány, a papám meg magyar cigány. Nagyapám zenész cigány, a mamám csehszlovák magyar... A mamám nagyon tiltott mindentől. Mondta, hogy csibészek a fiúk, megerőszakolnak. Terhes leszek... Mondtam a mamának, hogy fel akarok jönni Pestre. Elengedett. Feljöttem, először albérletben laktam. Kilenc hónapig dolgoztam, ott összeismerkedtem a Jánossal, és azóta együtt vagyunk... Olyan volt, mintha régóta ismerném. Neki már van felesége és van egy gyereke is... Együtt laktunk az anyjáéknál, aztán albérletben. Ez az első lakásunk, ami közös." (Bp15)

4. Családtervezés, fogamzásgátlás
Az eddigiek alapján is fölmerült, de a családtervezést illetően megerősödött az a feltételezésünk, hogy a minta egészén és a négy almintán belül is jellegzetes kettősség vonul végig. A hagyományok őrzése és tiszteletbentartása, illetve a spontaneitás és (vagy) a tudatlanság olyan kettősség, amelynek egyidejűsége nyilvánvaló. Ugyanakkor kevésbé evidens, hogy mennyire van közöttük ok-okozati összefüggés, mennyiben egymást fölerősítő hatásokról van szó, illetve, épp ellenkezőleg, mennyiben akadályozza az ösztönösséget, a spontaneitást a hagyományok szigorúan vett betartása.
Ha úgy véljük, hogy a tradícionális, zárt roma közösségekben a sok szülésnek, a termékenységnek a fenntartás nélküli elfogadása jellemző - ahogy erre több interjúalanyunk is utalt -, akkor nehezen kérhető számon ezekben a közösségekben a gyermekvállalással kapcsolatos (a többségi vélemény szerint racionálisnak minősülő) mérlegelés. Tisztán logikai úton azt kellene gondolnunk, hogy a hagyományőrző roma közösségekben a családonkénti magas gyermekszám minősül tervezettnek - míg ugyanitt a kevés gyerek vagy a véletlen műve, vagy a hagyományok felrúgásáról, tehát közösségi szempontból devianciáról van szó. Más oldalról pedig: a nem tradícionális életmódot folytatók körében az alacsony gyermekszám a tervezett - hiszen az felel meg a többségi társadalom normáinak -, és a sok gyerek minősül devianciának. A hagyományőrző családokban a fogamzásgátlás (illetve az abortusz) jelentené az elfogadott közösségi normák megtagadását, míg a többségi társadalomba jobban integrálódottak, a tradícionális közösségi életformától elfordulók esetében a családtervezés tudatossága, a fogamzásgátlás gyakorlata lenne a normakövető viselkedés.
Ugyanakkor a másik faktor, a tudatlanság - a többségi megítélés szerint az úgynevezett "ösztönösség", "civilizálatlanság" - egy más típusú akadályát jelenti az egészségügyiek felvilágosító, családtervezésre ösztönző (vagy egyszerűen csak a túl sok gyerekszülést a többségi társadalomra háruló költségesség miatt kárhoztató) munkájának. Ilyenkor nincs szó kikristályosodott közösségi normákról, csupán arról, hogy egyik napról a másikra élnek, hogy egyéni sorsukat a biológiának és a társadalmi hatásoknak való kiszolgáltatottság alakítja - az önvédelem lehetősége nélkül. Viszont - akár csak mintánkat tekintve sem állíthatjuk, hogy ez a sodródás és kiszolgáltatottság jellemezné a roma nők többségének termékenységi történetét.
A képlet azonban még tovább bonyolódik. A tradíciókon, a közösség zártságán vagy nyitottságán és a "civilizálatlanságon" kívül más tényezők is befolyásolják - akár csoportként, akár egyénként - a roma etnikum tagjait e kérdés vonatkozásában is. Kutatásunk kérdésfeltevése és módszere nem tette lehetővé, hogy az iskolázottság romák körében is tapasztalható általános emelkedésének, az anyagi viszonyok alakulásának, a gazdasági-szociális feltételek változásának hatását is vizsgálódásunk körébe vonjuk. Figyelmünket inkább azokra a motívumokra irányítottuk, amelyek a termékenységre vonatkozó felfogást befolyásolják.
Sok jel mutat arra, hogy a magyar társadalmi közvélemény ambivalens a magas gyerekszám megítélésében. Miközben a nagycsaládokat valamiféle pozitív pátosz lengi körül, ez az érzelmi támogatás csak azokat a sokgyermekeseket illeti meg, akik valamely többségi norma által szentesített ideológia, tradíció alapján vállalnak nagy családot. A cigányok magas termékenységét a tudatlansággal, a tervezetlenséggel, és (vagy) a különböző szociálpolitikai juttatások megszerzésének indítékával magyarázzák, és csak kis mértékben, kevesen hajlamosak felismerni a tradícionális közösségi társadalom erre vonatkozó szabályainak erejét. Nem csoda, ha a romák önképébe - a termékenységgel kapcsolatos szokásaik megítélésébe - beleszüremkedik a többségi társadalom velük kapcsolatos negatív véleménye, mintegy új, további elemként a hagyományőrzés, illetve spontaneitás mértékének termékenységet befolyásoló motívumai mellé. Mindezek együttes hatásából is következik (túl az általunk nem vizsgált makrotársadalmi összefüggéseken) az a tény, ami az összesített termékenységi adatok és a szülői családok termékenységi adatainak egybevetéséből kiviláglik, hogy egy generáció alatt a családonkénti gyermekszám radikálisan csökkent - még ha az egyes alminták, illetve az egyes válaszolók gyermekvállalási szokásai nagymértékben szórnak is.
Ha a minta egészét tekintjük, a válaszolók 52%-a soha nem használt semmifajta fogamzásgátlót, nem védekezett, és eddigi terhességeit többnyire kihordta, vagy pedig művi úton megszakíttatta - a szülésekhez képest egyébként kevés esetben: 186 élve született gyermekre 23 abortusz jutott.
A négy almintán belül azonban már jellegzetes különbségeket találunk. Mint ahogy az eddigi különbségek alapján várni lehetett, a romungrók csoportja pontosan az egész minta átlagának megfelelő fogamzásgátlási szokásokat mutat: éppen 52%-uk élt már a védekezés valamifajta eszközével. Viszont a két "hagyományos" roma közösségben a fogamzásgátlás kevésbé elterjedt, amint erre a családonkénti átlagosan magasabb gyerekszám alapján is következtethettünk. De e két csoport közül is kiemelkednek beás cigány válaszolóink, akiknek 63%-a a terhesség bekövetkezte ellen soha nem védekezett semmilyen módon. Míg az oláh cigányok csoportjában (ahol 56%-ban nem alkalmaztak még fogamzásgátló szereket) a művi abortusz nem ismeretlen, és éppen a védekezést nem alkalmazók között is előfordult öt ízben - a beás csoport tagjainál terhességmegszakítással egyszer sem találkoztunk. Budapesti válaszolóink közül viszont csak hatan (38%) nem éltek eddigi életútjuk során semmifajta fogamzásgátló eszközzel, és ők minden terhességüket ki is hordták. (A hat interjúalany közül hárman termékenységi korszakuknak még csak az elején tartanak, eddig egy vagy két gyereket szültek, és a jövőben további gyermekeket szeretnének.)
Ha belepillantunk a beszélgetésekbe, ritkán találkozunk a fejezet bevezetőjében felvázolt termékenységi attitüd bármelyikének tiszta képletével.
Mind a négy csoportban előfordul olyan típusú elképzelés és magatartás, amely a többségi társadalom családméretét tekinti normának, és ahhoz igyekszik ragaszkodni: "Nekem kettő elég volna. Egy fiú és egy lány. Az én elképzelésem szerint... ebben a világban kettő gyerek elég. Legyen meg annak a kettőnek minden, minthogy négy-öt gyerek és szenvedjenek, hogy nincs meg nekik minden. Úgy gondolom, hogy a cigányoknál is két-három gyerek elég." (O.09). Az egyik - első gyermekét nevelő - beás fiatalasszony hasonlóképpen gondolkozik: "...hármat, annyi elég... Hát most is fel van tetetve a spirál... a doktornő feltette, azt mondta, bármikor, ha akarom, kivehetem, mert hát ez az első gyerek." (B.03) Ugyanígy romungró interjúalanyunk: "...én maradok a kettőnél... nem nagyon beszéltünk róla, de szerintem ő is úgy van vele, hogy egy fiú, egy lány elég." (R.13) Végül egy budapesti kismama: "...hármat szeretnénk. Kettőnél megállunk, mert még fiatalok vagyunk. Azért szeretnénk még várni." (Bp12)
Noha mindegyik csoportban találkoztunk kifejezetten nagy családdal, sok gyermeknek életet adó édesanyával (az oláh cigányok között volt egy 9 gyermekes, egy 4 és egy 5 gyermekes asszony, a beás almintában egy 8, két 6 és három 5 gyermekes nő, a romungrók csoportjában három 4 gyerekes asszony, a budapestiek között pedig egy 6 és két 4 gyermekes anya) - egyikük sem hivatkozott a roma nagycsaládos hagyományokra termékenységi történetének magyarázataként. Egyetlen - négy gyermekes - anya volt csak, aki talán e hagyományok jegyében beszélt elítélőleg azokról, akik elvetetik gyermeküket.
K: Most már nem szülnek annyit a cigányasszonyok?
V: Nem szülnek. Inkább abortuszra járnak.
K: Erről mit gondol?
V: Nem tudom, én még nem voltam... én inkább megszülném.
K: Azért, mert Isten adta?
V: Így van, el kell fogadni.
K: Mit szólnak a családban a hozzátartozók, ha valaki abortuszra megy?
V: Még aznap lenézik mindennek. (O.04)
Egyik beás interjúalanyunk, aki eddig soha nem védekezett, még mindig nem szánta rá magát a védekezésre: "Mind a hat lány. Egy kislány meghalt. A második lett volna... De most már nem akarunk több gyereket. De azt mondja (a férj), ne törődjek vele, míg fiú nem lesz. Még egy fiút akarunk..." (B.08)
Mintha a sokgyerekesség közösségen belül elfogadott értéke a kívülállók, a többségi társadalom képviselői előtt szégyennek minősülne - a beszélgetés során többen valamely vélt többségi elváráshoz alkalmazkodni kívánva véletlennek, esetlegességnek igyekeztek feltüntetni a bő gyermekáldást (például hogy sok lánygyermek született, és még fiút is szeretnének, vagy hogy a terhességet későn ismerték fel), ugyanakkor a sorok-szavak között olykor mégis kitűnik a nagycsalád tisztelete.
Egyik beás cigány válaszolónk például - háromgyermekes anya - így meséli el harmadik gyermeke történetét: "Nekem minden évben volt gyerekem. Még szoptattam, amikor már terhes voltam. Nem is vettem észre, mert szoptattam. Nekem a tisztulás nem szokott addig jönni, míg szoptattam. Nem is tudtam, hogy terhes vagyok, míg csak nem mozgott... akkor bementem (az orvoshoz), de akkor mondja a doktor, hogy sajnos terhes. (Kérdés: Miért sajnos?) Hát nem vettem észre! Amikor mozgott már, mit csináltam volna? ...amikor született, akkor már örültünk neki, pláne hogy kislány." (B.14)
Egy romungró asszony pedig így indokolja újabb terhességét: "Három élő gyermekem van. Mind a három lány. Ezt megpróbálom, hátha fiú lesz... a férjem gyerekmániás, nagyon szereti őket... Az utolsó halva született, nem az én hibám...(R.06)
A következő interjúrészlet ambivalenciáról árulkodik. A nagycsalád iránti vágy ütközik a család anyagi lehetőségeinek felismerésével - és mindehhez hozzájárul a házaspár gyermekvállalást illetően eltérő felfogása is: "Másfél évig nem volt gyerek. Úgy voltunk vele, hogy fiatalok vagyunk, még nem kell. Utána már dolgoztunk, gyűjtögettünk... A legidősebb kilenc lesz most májusban. Az Ádám lett rá másfél évre, aztán Nándi. A két fiú között van tizenegy hónap. És a lányok között van két év. Igazság szerint a picit már nem akartuk. Úgy voltunk vele, a mi kutyánk kölyke, hadd legyen... Novemberben volt egy terhességem, már két hónapos voltam... de azt már nem vállaltam. Annyira nem jó az anyagi helyzetünk. Sok gondunk-bajunk van a gyerekekkel is. Igaz, hogy veszekedtünk is emiatt, mert ő első pillanattól kezdve ellenezte. Azért a szívem mélyén úgy voltam, hogy őt is felnevelnénk..." (O.08)
Sokszor felmerült azonban a több gyermek fölnevelésének költségessége, mint olyan indok, ami határt szab annak, hogy korlátlanul elfogadják a termékenységhez való tradícionális és (vagy) érzelmi viszonyt. Emiatt kerül sor esetleg terhességmegszakitásra: "... jöttek sorba... nem akartam. Mert mennyit vetettem el? Négyet. Azelőtt kellett fizetni, de mikor én csináltam... de amikor a védőnő látta a sorsunkat, hogy milyen az életsorsom, akkor ingyért vetették el. ...hát mit gondolja, most ilyen világba? Hát ki tart 4-5 gyereket?" (O.03)
Volt olyan válaszolónk is, aki viszont a fogamzásgátlást tartja költségesnek, ezért inkább a véletlenre bízná további terhességeit: "Nem kell több gyerek. Alig lehet őket kitartani. Minden kell nekik... Voltam két hónapja az orvosnál. Terhes voltam, elvetettem. Írt nekem gyógyszert, hatszáz forint az a gyógyszer. Én meg kapok hatezer forintot csak családi pótlékot, abból tartsam is el őket. A gyógyszerre meg egyáltalán nem futja. (Kérdés: Nem marad más, mint hogy elveteti?) ...ha legközelebb, megmondom az orvosnak, hogy csináljon valamit, hogy egy darabig ne legyen." (O.06)
Ismerve interjúalanyaink eddigi termékenységi történeteit, úgy tűnik, hogy a családtervezés, a fogamzásgátlás gondolata a mintánkba bekerült családok nagyobbik részében határozottan felmerült. Igaz, többnyire nem a családalapítás kezdetén, hanem inkább a már bekövetkezett egy-két - vagy akár több - terhesség-szülés utáni időszakban kezdtek el a védekezés lehetőségén gondolkozni.
Az egyik természetesnek tartott születésszabályozási mód a szoptatási idő kiterjesztésével függ össze. "Lehet, hogy befolyásolta az, hogy nagyon sokáig szoptattam a gyerekeket. Az elsőt tizennyolc hónapig, a másodikat tizenhét hónapig, a fiút majdnem két évig. De állítólag abban az időben nem lehet terhes lenni. Észrevettem én, hogy terhes vagyok, de mivel menstruáltam, nem kapcsoltam rá." (R.06) Egyik beszélgetőpartnerünk a szoptatással való védekezésben tulajdonképpen nem hisz, de az interjúrészletből is kiérezhetően nem is igazán kíván a természet rendjébe beavatkozni: "...nem védekezek. Állítólag úgy van, hogy aki szoptat, az nem lesz terhes. (Kérdés: Nem is fog védekezni?) Nem. (Kérdés: Miért?) ...hát nem is tudom. Talán jó dolog terhes lenni. Vagy szülni..." (B.01)
A mesterséges fogamzásgátlás az interjúk tanúsága szerint több síkon okozhat konfliktust, jelenthet nehézséget interjúalanyainknak. Említettük már a fogamzásgátlás költségességét, ez a megfelelőnek tartott módszer kiválasztásában is szerepet játszhat. A másik probléma a választott módszer megbízhatósága. Mind a spirállal, mind a hormonális fogamzásgátlószerrel kapcsolatban fölmerültek aggályok, hol korábbi tapasztalatra, hol más forrásból származó információkra hivatkozva.
Többen számoltak be arról, hogy tabletta szedése mellett lettek terhesek: "...gyógyszert szedek, januártól. De ez sem biztos, mert hallottam sok olyan esetről, hogy gyógyszer mellett is terhes lett. Már olyat is hallottam, hogy rendszeresen szedte, mégis teherbe esett." (O.05) A tabletta beszedésének elmulasztása nemcsak a teherbeesés veszélyével fenyeget: "Nem védekeztünk. Tablettát nem szabad, mert hallottam, hogy attól is nagyon sok betegséget lehet kapni. Ugyanúgy teherbe lehet esni. Ha nem veszem észre, hogy terhes vagyok, és már nem lehet elvetetni, akkor attól félek, nehogy fogyatékos gyerekem legyen." (O.13) Többen arra panaszkodtak, hogy nem bírják a gyógyszert: "Gyógyszert nem tudtam szedni. Rosszul voltam tőle. A gyengébbet szedtem, de nem tudtam szedni." (O.14), vagy: "Védekeztünk először. Gyógyszert szedtem. De nem használt, mert hányingerem volt tőle... egy levéllel tudtam beszedni." (Bp.16)
A spirál megbízhatóságával kapcsolatban is merültek fel kételyek: "...hat hét után vissza kell menni a kontrollvizsgálatra, hogy nem maradt-e valami. Ha akarom, akkor azt mondom, hogy spirált szeretnék. De nem szeretném, mert állítólag azt mondják, hogy veszélyes. Kinek használ, kinek nem. Van, aki a spirállal együtt is terhes lett. Anyám is így járt, hogy nála volt a spirál, és mégis terhes lett. El kellett vetetni tőle a gyereket..." (B.07)
A méhen belül felhelyezett fogamzásgátló sokakból idegenkedést, félelmet vált ki: "Nekem azt mondták az orvosok, amikor meglett a második, hogy ha akarja, meg lehet kérni a spirált. Van olyan, hogy be kell tenni két-három évig, és ha akarod, le lehet venni és lehet csinálni családot. Nem kell nekem, mert úgy is lehet... anyám is úgy járt a spirállal. Le kellett operálni. Én azért félek..." (B.11) Másik interjúalanyunk is panaszkodik a spirálra: "...ötévente le kell venni. Amikor megjön, tovább tart, meg fáj a derekam tőle. Idegesítő érzés." (R.16)
Sokgyerekes, 35 éven felüli anyák számára járható út csak a petevezeték elkötése. Ezt az eljárást azonban túl drasztikusnak tartaná egyik válaszolónk, aki hatodik gyermekével terhes: "...lehetett volna, de én nem egyeztem bele... azt mondják, hogy műtéttel lehet ezt csinálni. Félek." (B.17) Másikuk - hatgyermekes anya - az orvos javaslatára alávetette magát a műtétnek: "...mondtam neki (a férjének), hogy mit akarok, és ő belenyugodott... miután ennyi gyerek után kettő császárral lett, úgy csinálták meg, hogy több már ne legyen." (Bp.06)
A beszélgetésekben többször felmerült, hogy a védekezés különféle formáira az egészségügy illetékeseinek enyhébb-szigorúbb intelmei nyomán került csak sor. "...már négy és fél hónapos terhes vagyok. Azt mondja a főorvos úr, miért nem védekeztem? Megmondom őszintén, szégyelltem kiíratni a gyógyszert, hallottam már róla, de soha életemben nem próbáltam ilyen védekezőszereket... Vannak ezek a gyógyszerek, amiket adtak terhesség ellen. De én szerettem is volna két gyereket, egy kislányt és egy kisfiút... akárhogy szerettem volna, úgy tartottam, hogy még korai, mert még csak két éves. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok másodszor, azt hittem, hogy gyulladásom van. És kiderült, hogy nem, hanem terhes vagyok. El lehetett volna vetetni még akkor... megkérdeztem az élettársamat, hogy legyen. Egyet még nagyon szeretnénk, másrészt nem mertük vállalni. Azt mondta, hogy még ezt az egyet tartsuk meg, és aztán védekezzünk. Elmentem az orvoshoz, és mondtam neki, hogy akarok védekezni, írjanak ki nekem gyógyszert. Azt mondta az orvos, hogy ha mindig szégyellni fogom magam, akkor egymás után jönnek a gyerekek." (O.15)
A következő beszélgetésrészlet pedig arra szolgáltat jó példát, hogyan igyekszik a roma kliens a többségi elváráshoz igazodni: "...már két hónapos volt ez a gyerek, mikor megbeszéltük az élettársammal, hogy most egy ideig meg kellene szüntetni, mert hát csak egy szobában vagyunk, így nem lesz jó. Akkor jó, azt mondja, tetesd föl a spirált, azt mondja, menjünk el a nőgyógyászatra. Elmentünk, megkértük az egyik nővért, hogy most miképp legyen, és akkor mondták, hogy el kell menni a nagykórházba, akkor felmentünk, a szülészeten mondtam, és ott kértem, hogy tetessék fel ilyen alanyi jogon. Hát az egyik nővér az olyan volt, hogy nem akarta feltetetni, a másik az tényleg kedves volt, az hallotta, hogy én most mit akarok csinálni, akkor azt mondta, nézd, azt mondja, milyen jó szándékú, magától jött, hogy feltetesse, tegyük fel neki csak így, és nem kellett fizetni." (B.03)
Talán nem véletlen, hogy egyedül budapesti almintánkban fordult elő, hogy az egészségügy illetékese nem lebeszélni akarta kliensét a gyermekvállalásról, hanem arra rábeszélni. Igaz, ezekben az esetekben az alternatíva a művi terhességmegszakítás lett volna. "Öthónapos koromig jártam az orvoshoz, hogy vegyék el, mert nem akartam semmiképpen megtartani az elsőt. Tizennyolc éves voltam. Öthónaposan egy helyen vették volna el, a klinikán, de az orvos azt mondta, hogy vagy az én életem, vagy a gyerek élete megy rá a szülésre. Akkor mondtam, hogy inkább maradjon meg... Minden orvos arra akart rábeszélni, hogy tartsam meg. Felnevelődik, egy gyerek nem gyerek. Minden orvos csak rábeszélt. De mind a háromnál. Mert úgy van, hogy amikor terhes az ember, akkor el kell menni a védőnőhöz. Akinél kérni kell, hogy elvetethessem. Neki is alá kell írni egy papírt. Az a védőnő is rábeszélt, hogy ne vetessem el." (Bp01)
Egy másik esetben a hivatkozási alap az egészségügyi törvény volt: "Az elsőnek örültünk. Én fiút szerettem volna, ő kislányt. Fiú lett. A másodikkal, amikor elmentem, akkor már férjnél voltam, és azt mondta az orvos, hogy miután férjnél vagyok, kötelező két gyereket szülnöm... én bementem a polgármesteri hivatalba, már 11 hetes terhes voltam, és minél hamarabb szerettem volna elvetetni. Visszamentem, és akkor közölte, hogy ezt a gyereket ha akarom, ha nem, meg kell tartanom. Már nem lehet elvetetni. Így lett meg a második..." (Bp.07)
A cigányokra vonatkozó közvélekedés egyik sztereotipikus megállapítása, hogy a roma családokban a gyermek nem más, mint jövedelemforrás. Igaz, ez az állítás nem konzisztens azzal a szintén elterjedt vélekedéssel, miszerint a cigányság ösztönös, tudatlan nép, termékenységét nem a racionális döntések, hanem a természet törvényei diktálják. Mintánkban csak kevés utalást találtunk a gyermekvállalás gazdasági összefüggéseire. Noha a kutatásba bekerült családok jelentős részében az egyetlen rendszeres jövedelem a családi pótlék, a gyes és a gyed - tehát a gyermekes családokra vonatkozó szociálpolitikai juttatás - volt, válaszolóink többnyire a gyermekvállalás érzelmi oldalát hangsúlyozták "A gyerek az boldoggá tudja tenni az anyját. Már azzal, hogy létezik." (O.04) - vagy: "Itt nagyon harcolnak a gyerekekért. Még a legszegényebb is. A gyerekeket nem dobják el. Tisztelet a kivétel. De a legtöbb lány a gyerekéért nagyon harcol. Bármi áron nevelik a gyerekeket." (O.09)
Az önálló lakás megszerzését lehetővé tevő szociálpolitikai támogatás volt az egyetlen, ami a beszélgetésekben többször felmerült - igaz, többnyire nem a saját, hanem mások döntésének indoklásaként. "...hát a legtöbb család azért szül, minden évben, a családi pótlékért... Aztán jön az anyasági, nem tudom, milyen segélyek... Meg most azért is, mert építkezhetnek. Azért megéri szerintem... hát elég, ha három van. Kap egy ilyen jó kis pénzt, abból fel lehet építeni." (R.02). Tényszerűen a romungró almintában fordult leggyakrabban elő, hogy a három gyermek után járó összeggel a fiatal családok építkezésbe fogtak, de közülük többen is érzékeltették: rosszindulatú, előítéletes gondolkodással feltételezhető csak, hogy a gyermekvállalás ezért a kedvezményért történik. "...már előre félek, hogy megint azt fogják mondani, hogy no, szocpolra szül. De nemcsak arra lehet szülni. Nálunk két kislány van, most szeretnénk egy fiút." (R.14)
Szinte lehetetlen vállalkozás számszerűsítve összegezni, esetleg tipizálni mintánk egészének, illetve a négy almintának a családtervezési gyakorlatát. Ha mégis megpróbálkozunk vele, inkább a teljes interjúk összességét érdemes figyelembe vennünk - semmint az egyes terhességek vállalására vagy elutasítására, a gyermekek tervezett vagy nem-tervezett voltára, a családtervezés sikerességére, hosszú- vagy csak rövidtávú gyakorlatára, esetleg teljes hiányára vonatkozó konkrét információkat. Hiszen válaszolóinknak eddigi termékenységi történetüket - életük más-más állomásán, de egy adott pillanatában - úgy kell egy interjúszituációban összefoglalniuk, hogy saját maguk, de az interjúer számára is elfogadható, kerek narratíva alakuljon ki e történetekből. Ha több gyerek született, mint azt a család (vagy legalábbis az egyik fél) tervezte, vagy ha kevesebb, ha kudarcba fulladtak védekezési kísérletek, ha nem várt események - gyermekhalál, méhen belüli elhalás, fogyatékos gyermek születése, gyermek intézeti elhelyezése, stb. - következtek be, mindezek a történések beleíródtak az egyén életrajzába, és konkrétságukkal elhomályosíthatták a korábbi vágyakat, stratégiákat, ideológiákat, illetve pszichológiailag e történéseknek megfelelő ideológiák gyártására késztették válaszolóinkat.
Tehát inkább impresszióinkra hagyatkozva úgy látjuk, hogy a mintánkban megszólaltatottak összességükben eltérnek a többségi társadalom tagjaitól termékenységi szokásaikban. Ez az eltérés azonban csak az oláh és a beás cigányok almintájában erőteljes, de a két csoportban nem egyforma súllyal vesznek részt a különböző faktorok. A fejezet bevezetőjében emlegetett tradicionalitás-skálán az oláh cigányok csoportja tűnik leginkább hagyománykövetőnek: azokban a családokban, ahol sok gyerek van, ez többnyire tudatos döntés eredménye. Ugyanakkor az oláh cigányok a védekezés és a terhességmegszakítás eszközével gyakrabban éltek, mint a másik - a többségitől jelentősen eltérő - almintához, a beás csoporthoz tartozók. Talán a helyi adottságoknak (elsősorban a városi ellátási körülményeknek) is köszönhető, hogy az oláh cigányok az egészségügy képviselőivel intenzívebb kapcsolatba kerülhettek, mint például a nagyvárostól viszonylag messze fekvő faluban élő beások - és ez a testi folyamatok megértésére és irányítására fogékonyabbá tette őket.
A beás cigányok csoportja, úgy tűnik, inkább kiszolgáltatott a biológiai létnek. A terhességmegszakítás az ő körükben elő sem fordult, a fogamzásgátlás többségük számára ismeretlen vagy idegen fogalom - vagy csak sokadik terhesség, szülészeti esemény után kerül sor rá az egészségügy képviselőinek intenzív és nem mindig tapintatos befolyása nyomán. Ha a romungrók (hasonlóan a budapesti mintabeliekhez) átlagos gyerekszám tekintetében meg is haladják a magyar országos átlagot (de ilyen kis minta esetében ez a különbség a véletlennek is betudható) - termékenységi attitűdjeikben nem látszanak különbözni az iskolázottság, regionális adottságok, szociális feltételek szempontjából hasonló háttérrel rendelkező többségi társaiktól. A gyermekvállalással kapcsolatban a legnagyobb mértékű tudatossággal a budapesti csoportnál találkoztunk - igaz, ez az ő körükben is inkább az első (többnyire véletlenül bekövetkezett) terhesség utáni időszakra vonatkozott. Miután e csoport tagjai igencsak vegyes etnikai hátterűek, és közülük sokaknak hányatott, stabil család nélküli gyermekkoruk volt - felnőttkori termékenységi szokásaikat inkább a nagyvárosi környezetben könnyebben hozzáférhető, nem tradícionális hatások alakították: a kortársak, a szomszédság, az iskola és az egészségügyi ellátás képviselői vagy a média - érzékelhetően a többségi társadalom termékenységi normái felé terelték őket.

5. Biológia vagy kultúra? (Terhesség - szülés - szoptatás)
Ha már bekövetkezett a terhesség, ha a terhes nő úgy döntött, megszüli gyermekét, ha megszületik a gyermek - olyan folyamatok zajlanak le a nő testében, amelyek egy biológiai program szerint történnek, és kétségtelenül univerzálisnak tekinthetők. Számtalan jel mutat azonban arra, hogy mégis biológia és kultúra találkozásáról van szó ezekben a folyamatokban is. A terhességet különbözőképpen lehet viselni, a szülés maga minden egyedi esetben másképp zajlik le, és a megszületett gyermek korai gondozása-táplálása sem csupán egy biológiai funkcióhoz társuló, ösztönös tevékenység.
Hogy kutatásunkban ez a kettősség éles megvilágításba került, ez éppen azzal függ össze, hogy a biológiai program végrehajtásának kulturális meghatározottsága a magyar társadalom egészén belül, de a többség-kisebbség viszonyának függvényében realizálódik. A roma terhes nő, a roma szülő asszony, a gyermekét tápláló cigány anya egyszerre van kitéve saját kisebbségi csoportja termékenységi folyamatokkal kapcsolatos kulturális hatásainak és az egész magyar társadalom - benne az egészségügy képviselői - részben e folyamatokra, részben magukra a cigányokra mint kisebbségre vonatkozó többségi ítéletének.
Amikor elemezni kívánjuk interjúalanyaink saját terhességére, szülésére, újszülöttjük gondozására-táplálására vonatkozó élményeit, éppen ezeknek a különböző kulturális befolyásoknak a feltérképezésére vállalkozunk. Feltételezésünk szerint a makro- és mikrotársadalmi hatások egy része összhangban áll, egymást erősíti, más részük viszont konfliktusban van egymással, és igazodási kényszert vált ki az egymásnak ellentmondó hatásoknak kitett személyből. Az igazodás történhet a kisebbségi és a többségi hatások mentén, másrészről pedig - akár egyik, akár másik oldalról érkezik a hatás - kényszerként vagy belsőleg elfogadott, interiorizált hatóerőként befolyásolja válaszolóink saját életfolyamataira vonatkozó élményeit. Mivel kutatásunk fókuszában az egészségügy szereplőinek és a terhes-kisgyermekes roma nőknek a kapcsolatrendszere áll - különös tekintettel az előbbiek (mint a többségi, domináns kultúra által szentesített tudással rendelkező szakemberek) tudatos felvilágosító-beavatkozó tevékenységére és e munka hatékonyságára - érdemes megvizsgálnunk, milyen fogadtatásra talál ez a tevékenység.
Kutatásunk tanúsága szerint a terhes roma nő önképe olykor sajátos viszonyítás terméke. Saját terhességét etnikumának tagjaként, a magyar terhesekkel való összehasonlításban éli meg - mintegy identitásának fontos tartozékát látja a többségi társadalom tagjaitól eltérő életvitelbeli, testi-fizikai megnyilvánulásokban.
"Egy magyar terhes nő úgyse csinálja azt meg terhesség alatt, mint a cigány. Fizikailag is. Cigány terhes nő az szívós. Az orvosok is meg tudják állapítani, hogy egy cigány nő mindig szívósabb, mint a magyar." (O.04)
Oláh cigány almintánkban utaltak leggyakrabban arra, hogy a terhesség nem követel kímélő életmódot, hiszen: "...á, cigányoknál ez nem szokás... azok utolsó percbe dolgoznak, terhesség alatt" (O.05), illetve hogy a cigányok nem engedhetik meg maguknak azt, amit más szociális helyzetben lévők megtehetnek: "Rengeteg munka van. Csináltam olyan dolgokat, amit nem lett volna szabad egy terhes nőnek. Kapáltam, hordtam a vizet, de nem volt semmi bajom." (O.15)
Nem etnikai sajátosságként, hanem gazdasági kényszerként említette az egyik romungró fiatalasszony, hogyan dolgozta végig terhességét: "Eljártam napszámba. Nem engedélyezték, de én olyan akaratos voltam, hogy nem maradtam itthon, mert nagyon kellett a pénz. Tengerit jártunk törni, aztán paradicsomot szedtem. Meg az otthoni munka, takarítás... attól a perctől kezdve, hogy megmozdult, már nem is éreztem magam rosszul." (R.10)
Budapesti beszélgetőpartnereink közül is utaltak néhányan arra, hogy cigányoknál nem szokás a terhesség alatti kímélő életmód: "...én nagyon sokat dolgoztam vele. Piacoztam. Pakoltam vele, emelgetni kell, de ez nálunk szokás. Előtte való napig piacon voltam..." (Bp.12) - még ha tudták is, hogy terhesség alatt a kemény fizikai megterhelés nem helyes: "Pihenni kellett volna sokat, nem hajolgatni, emelgetni... Dolgoztam sokat... többet mozogtam, mint pihentem." (Bp.05)
Hogy hogyan kell élni terhesség alatt, azt válaszolóink két, egyformán fontos forrásból is meríthették: a védőnők és az anyák adtak legtöbbször tanácsot erre vonatkozóan. Ezek a tanácsok többnyire erősítették egymást, de nem feltétlenül tartották be őket: "A védőnő is olyan volt számomra, hogy ha akart, adott tanácsot. De én úgy éreztem, hogy nem igazán tanácsokat ad... Ezek a védőnői dolgok, pihenjek, nem kell annyit emelni, nem kell annyit mozogni. Én örökmozgó voltam. Az utolsó pillanatig emeltem, mostam, bicikliztem. Én magamra voltam utalva szó szerint." (O.08)
Óvatosságra, de tevékeny életmódra buzdította édesanyja egyik válaszolónkat: "...magyarázgatta, hogy olyan túlzottan ne emeljek, mert annyira nem szabad, de az se árt, ha dolgozok, mert annál könnyebben fogok megszülni." (B.05) Az anyák, anyósok nemcsak tanácsot adnak, hanem segítenek is a terhek levételében: "...nem sokat kapáltam ebben a kertben, amikor terhes voltam, mert hát az anyósom nem engedett, azt mondta, hogy ne erőltessem meg magam annyira, mert azt mondta, hátha baja lesz a picinek... Olyankor nem nézik, hogy ez most fáradt vagy lusta, hát megértik. Legalábbis itt ebbe a házba így van, hogy megértették. Hogy mondom, egy kicsit elfáradtam, akkor az anyósom mondta, hogy pihenj le, feküdj le. És így lefeküdtem. Aludtam is." (B.03)
Az interjúk alapján megismert terhességek azonban nem mind illenek abba az - akár a maguk a cigányok által is hangoztatott, de a többségi társadalom oldaláról is jól ismert - sztereotipikus képbe, miszerint a roma nők könnyen, "természetesen" viselik a terhességet. "Nagyon rosszul voltam. Nem szeretnék még egyet. Nagyon rossz a terhesség. Az ember mikor hány, akkor nagyon rossz. Én végig hánytam, a kilenc hónap alatt végig. És ha az ember nem is eszik semmit, akkor is hányingere van." (B.09) Egy másik interjúrészlet szerint: "Elég sokáig dolgoztam, majdnem héthónapos koromig. Rosszul lettem a buszon is nagyon sokat, meg otthon is. Alacsony volt nagyon a vérnyomásom, vérszegény is voltam. Amikor sokáig álltam, nagy volt a tömeg, akkor elszédültem, elsötétült előttem minden." (R.08) Egyik fiatal budapesti válaszolónk pedig így emlékezik vissza terhességére: "Jaj, hát én nagyon beteg voltam terhesség alatt. Hogy mondjam? Be is jött, amit mondott anyu, csak még rosszabb volt. Nagyon, de nagyon rosszul voltam. Hánytam, fájt a gyomrom, amit megettem, azért fájt a gyomrom..." (Bp.02) Volt, aki kórházba is került rosszullétei miatt: "Én nagyon beteg voltam. Már a kiszáradás határán voltam. Állandóan hánytam, semmi nem maradt meg bennem. Be is kerültem kórházba." (R.13)
A védőnői-orvosi tanácsok - családi és közösségi szokásoktól leginkább eltérő - lényeges eleme a dohányzás terhesség alatti tiltása volt. Nehéz lenne a dohányzásról azt állítani, hogy a cigány etnikum tagjaihoz valamiféle hagyomány okán kötődik ez a - mintánkban is tapasztalt, és már gyermekkorban elkezdődő, nőket-férfiakat egyaránt érintő - szenvedély. De a dohányzásra való rászokásban könnyen felfedezhető az a szocializációs hatás, ami a dohányzó családtagok, szülők oldaláról éri a felnövekvő gyereket. Így a terhesség alatti dohányzás szinte minden interjúnkban felmerült, többnyire úgy, hogy a tanácsok ellenére válaszolóink fenntartották, legfeljebb csökkentették a cigaretta fogyasztását. Volt, aki önfelmentő technikát alkalmazott a dohányzás indoklásaként: "...az orvos mindig kérdezte, hány doboz cigi, miért nem hagyja abba. (Kérdés: Mégis cigarettázott?) Igen, és mégis egészségesek lettek. Nem a cigi a fontos, hanem az idegeskedő terhesség." (O.04) Egy másik interjúalanyunk szerint: ".. .mondták, hogy káros a gyerekre, és szoptatás alatt sem lenne szabad, mert nikotinos lesz a tej, de nem tudom. Igaz, hogy káros a dohányzás. Ugyanolyan káros, hogy én dohányzok, és ő beszívja a füstöt. De van, aki nem dohányzik, nem iszik, és mégis Down-kóros gyereket hoz a világra. Ez szerintem mástól függ... nagyon sok olyat ismerek, akinek semmilyen káros szenvedélye nincs, és mégis beteg a gyereke." (Bp.07) Persze olyan esetekkel is találkoztunk, ahol a kismama nem dohányzott, esetleg a terhesség idején abbahagyta, vagy legalábbis csökkentette a dohányzást, belátva e szokás veszélyességét: "...én ilyenkor elszívok két dobozzal is. Csak terhesség alatt visszafogtam egy kicsit, mert féltem, hogy valami baja lesz a kisbabának. A testvérem volt így, hogy nagyon sokat dohányzott, és amikor megszült, befulladt neki a kisgyerek. Azért féltem, hogy nehogy valami baja legyen. Inkább idegeskedtem egész nap." (Bp.09)
Nemcsak a terhesség, hanem a szülés könnyű, "természetes" lefolyása is olyan sztereotípia cigány nőkre vonatkozóan, amelyet maguk az érintettek is szívesen fogalmaznak meg, mintegy büszkén hivatkozva csoportjuk genetikai vagy viselkedésbeli "másságát" alátámasztva. "...már minden nap várhattam. Elértem a sarokra, elindult a magzatvíz. Majdnem az utcán szültem a kicsit. De olyan erős szervezetem van, ha hiszi, ha nem, hazamentem, megfürödtem, a ruhám elő volt készítve. Az jó előre be van pakolva, mert soha nem tudta az ember, hogy mikor visz a mentő. A szomszédasszony szólt a mentőnek, bevittek, épp hogy leborotváltak, máris megszültem. Olyan könnyű szülésem volt, hogy észre se vettem. Mert sokat dolgoztam, mert mozogni kell. Aki nem mozog, az nehezen szül ...hamar meglett a pici." (O.17)
Olyan interjúalanyunk is volt, aki könnyű szülését a magyarok szüléséhez viszonyítva értékeli: "Ha mi megszülünk, bevisznek a szobába, és felkelünk. Ezek meg alusznak, fekszenek. Ezek kényesek, a parasztok. Nem a cigányok. Mi azon a napon haza is jönnénk... ugyanúgy, mintha nem szült volna. Hoznak egy kis vörösbort, azt megisszuk." (B.15)
Minden egyes szülés másképpen zajlik le, egyazon anya szülései is különböznek egymástól, és - noha a kevés válaszoló tapasztalatai alapján talán nem is volna szabad általánosítanunk - mégis úgy tűnik, a "könnyű" szülés mítosza inkább csak a két tradícionális cigány közösségben élt. Mindkét csoportban többen hivatkoztak arra, hogy náluk nem szokás a szülésből nagy ügyet csinálni, mint a másik két alminta tagjai körében. Az viszont mindegyik csoportban visszatérő motívum volt, hogy a cigány kismamák igyekeztek a kórházba-jutást az utolsó pillanatra időzíteni. Indoklásként hol az otthoni teendőkre hivatkoztak, hol - explicit vagy csak a szavakban megbúvó módon - a kórháztól való idegenkedés volt a késleltetés oka.
A kórházi tartózkodás nemcsak magának a szülési folyamat lezajlásának a helyszíne, hanem egyúttal olyan szociális tér, amelyben a cigány szülő nő saját közösségéből kiszakadva egyedül szembesül a többségi társadalom képviselőivel - méghozzá olyan erősen hierarchizált közegben, ahol a többségi társadalom tagjai is jórészt kiszolgáltatottak, idegenek. A kórház még a szülő nők - tehát nem betegek! - számára is sokszor félelmet, szorongást keltő hely, ahol a berendezés, a felszerelés, a műszerek, az orvosi személyzet magatartása mind a hétköznapitól eltérő viselkedést követelnek. "Annyira buta voltam, úgy féltem, mikor bevittek a szülőszobára az első kislánnyal. Hogy minek vannak a műszerek, meg hogy mi lesz" (O.14) - mondta egyikük. Egy másik interjúalanyunk pedig így mesélte el első szülését: "... a vajúdóba mentünk, oda bevittek, és akkor egy idő után látták, hogy nincsenek fájdalmaim, lecsipeszelték a magzatburkot, akkor folyt a magzatvizelet, és ezután mindjárt el is indították a szülést, mivel hogy magától nem jött... nagyon féltem. Hogy most mit fognak velem csinálni. Láttam azt a sok szerszámot ottan, hát most mit fognak velem csinálni? Kérdeztem is. De volt egy olyan ügyes szülésznő, aki felvilágosított... azt mondta, most felkötjük az infúziót, ilyesmit mondott, meg hogy felkötik a lábamat, mert volt egy olyan, hogy igen-igen magasra kellett feltenni a lábakat, és ilyen kis szíjakkal lekötötték, gondolom, hogy ne tudjunk mozogni..." (B.03)
Előfordult olyan eset is, ahol a cigány kismama és a kórházi szakember között nyílt konfliktusra került sor, és interjúalanyunk saját megfogalmazása szerint is ütközésbe került az otthoni, családi érdek és az egészségügy szempontjából követendő racionális viselkedés: " ...héthónaposan bevéreztem vele, bekerültem kórházba. Ott voltam egy hétig. Mondtam az orvosnak, hogy ha nincs semmi bajom, akkor engedjen haza, mert én vidékre való vagyok. Saját felelősségemre alá kellett írnom egy papírt... Itthon megint bevéreztem, mert olyan akaratos voltam, még elmentem vízért. Reggelre bevéreztem, Ny-re bekerültem, ott is feküdtem egy hetet. Mondta az orvos, hogy hazaenged estére, ha másnap bejövök. De reggelre meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy nem maradok. Mindig a nagyobbikon törtem a fejem. Ez is érdekelt, aki bennem volt, de legjobban az, aki itt volt. Akkor az orvossal nagyon összevesztünk, kiabált, hogy hogy képzelem én ezt, és ha további problémák lesznek? Mondtam, hogy egy percet sem maradok, megyek. Azt mondta, szedjem a cókmókomat, és menjek. Fogtam magam, és mentem. Mondta, hogy őt nem érdekli, ha az utcán fogom megszülni a gyereket, de oda nem tehetem be a lábam. Mondtam, akkor megszülök az utcán, biztos lesz valaki, aki segítsen. " (R.10)
Egyik beszélgetőpartnerünket első szülésekor riasztó élmény érte: "Amikor bent voltam az elsővel, akkor kaptam egy injekciót. Várni kellett. Ott volt egy szülőszoba, az ablakon át lehetett látni. Jézus Mária! Ott egy nőt császároztak, de lehetett látni. Nem tettek oda egy függönyt sem... én tudtam, hogy sima szülésem lesz, de megijedtem. Az a sok vér nagyon undorító volt, vágtak is ott. Az nem érzett semmit, mert elaltatták." Emiatt második szülésekor nem is jutott időben kórházba: "Nem feküdtem le, csináltam a munkámat. Megfőztem. Nem szóltam a férjemnek, hogy mi bajom van... egy picit leültem pihenni. A lábaim is dagadtak, a derekam fájt, akkor már tudtam, hogy nekem a vesztem van... eljött az éjfél. A fájások jöttek először négy órakor... Tudtam, hogy ha jön a mentős, ha megkérdezi, hány percenként jön a fájás, akkor mit mondjak neki... hogyne, hát a második gyereknél már kiabálnak, hogy maga nem tud semmit... Felkel a férjem, te, ne hívjak mentőt? Te nekem ne hívjál. Mert nem te fogsz bemenni... Azért féltem, mert az a sok injekció, amit belém tettek, nagyon félek az injekcióktól. Visszafeküdt a férjem, én meg járkáltam egész éjjel... fél négy felé aztán nem volt mese. Szóltam a férjemnek, hogy hívd ki nekem a mentőt, mert már nem bírom tovább, már kint van a feje... igen, mert ahogy mentem, tágultam. Meg csak nyomtam... Amikor kiért a mentő, már kint volt a feje a kislánynak. Fogtam a tenyeremben a fejét... álltam. Nem az ágyban. Egy betonos rész volt a kis szobában, és akkor valahogy kiment belőlem a magzatvíz. Nagyon rossz érzés jött rám. Mondtam az anyósomnak, hogy én itthon megszülök. És úgy is volt. Egyet nyomtam, már kint volt... Nagyon félt ő is. Megfogta a kislányt, a feje a kezemben volt, és kicsúszott a kezemből. Nem volt már erőm megfogni sem. Elszakadt a köldökzsinór, és azon keresztül folyt a vér. Anyósom gyorsan hozott be cérnát, megkötötte, hogy ne folyjon el a vér. És akkor mire kijött a mentő, megszültem... Bejött a doktor, és elkezdte mondani, hogy hogy volt, hányadik gyereke ez? Mondom, a második. Jézus Mária, magának lehetett annyi esze, hogy itthon megszült? És hogyha belehalt volna a szülésbe? Nem haltam bele, mert élek. És ha a pici halt volna meg? Az nem halt meg, mert anyósom segített." (B.09)
Válaszolóink maguk is többször megfogalmazták, hogy érzékelték - mert érzékeltették velük -, milyen viselkedést vár el a szülő nőtől a kórházi személyzet, és hogy ennek a viselkedésnek nem mindig lehet eleget tenni. Ha sikerül - arra, ha nem - esetleg éppen arra lehet büszke a kismama: "Besétáltam. Eléggé az utolsó pillanatokban, este hét órakor, és este kilenc órakor már megvolt a lányom. Két óra hossza. Otthon elég sokáig húztam a fájást, nem akartam olyan hamar bemenni... Bementem, fogadtak a nővérkék, megkaptam a beöntést... felfektettek a szülőágyra. Nem mutattam ki, hogy sírok, vagy nagyon félek, mert szégyelltem magam... Az orvosok előtt, hogy olyan fiatal vagyok... szégyelltem, hogy sikítok. Igaz, hogy nagyon nagy fájdalmaim voltak, de összeszorítottam a fogam. Volt olyan, aki mellettem feküdt, nagyon hisztizett, lefogták a lábát. Elég szépen viselkedtem a koromhoz képest." (O.09)
A "teátralitás", a szülés közbeni "jelenet", kiabálás - mint ami az egészségügyiek és a közvélemény által is gyakran hangoztatottan jellemző volna a cigányokra - néhány ízben merült föl, hol öntudatosan, hol csak tárgyilagosan említve: "Délben elkaptak a fájások, kihívtuk a mentőt, mire beértem. Este tízig csak szenvedtem. Jöttek a fájások, a nővér sincs ott mindig, hogy segítsen, de azért szerencsésen megszültem. Az orvosok rendesek voltak, csak mondták, hogy ne ordítsak... Az embernek vannak fájásai ilyenkor, még jó, hogy kiabáltam... ilyenkor az ember kiabál. Levezeti a fájdalmat." (B.05) Egy másik esetben: "...rendesek voltak, de amikor jajgattam, akkor nem tetszett nekik. Kiabáltam." (B.06)
Hogy a cigányasszonyok könnyű szülése csak mítosz, arra igencsak sok példát kaphattunk. Vákuumos szülés, császármetszés, rohamszülés és egyéb komplikációk ugyanúgy előfordultak mintánkban, mint ahogy akármilyen más közegben előfordultak volna. Beszélgetéseink során viszonylag kevés esetet gyűjthettünk - és persze az előzményeket és a kórtörténetet (legalábbis az egészségügyben megkívánt exploráció szempontjából) nem is tárhattuk fel szakszerűen -, ezért arra nem tudunk választ adni, hogy a különböző beavatkozások, komplikációk gyakorisága eltér-e az átlagostól, és arra sem, hogy azok összefüggtek-e interjúalanyaink káros szokásaival, elhanyagoltságával vagy tudatlanságával.
Olyan esettel találkoztunk, ahol a túl fiatalkori szülés okozott nehézséget: "...úgy lett nekem a Zsoltika, hogy a szülőcsatornába beszorult a feje. Jött volna a gyerek, már bele is helyezkedett, de olyan szűk volt a medencecsontom. Egy tizenötéves lány, aki lelkileg-testileg alig volt kifejlődve. Belehelyezkedett a feje, mert mondta a doktor is, utána elmagyarázta, hogy miért kellett megcsászározni, csak nem tágultam ki..." (Bp.02)
Feltűnő volt számunkra, hogy a vákuumos szülést viszonylag gyakran említették. Ennek magyarázatára szakértelem és pontos ismeretek nélkül nem vállalkozhatunk, legfeljebb gyanakvásunknak adhatunk hangot, hogy az elhúzódó szülés veszélye (és így a kórházi személyzet számára a szülés időigényessége) miatt alkalmazhatták ezt a módszert bizonyos esetekben. "Nem is emlékszem, hogy volt ez... azt tudom már, amikor sírt a baba... Kinyomták vákummal, vagy mit csináltak... nem volt beírva semmi, csak lehet, hogy eszméletemet vesztettem, fene tudja..." (R.05) Egy másik esetben: "Igen nehéz volt... vákummal lett meg. 2,60, de nagyon nehezen lett meg... Reggel tíz órakor bevittek, dél körül meglett, de nem is tudtam magamról. Utána már nem tudtam magamhoz térni..." (B.17)
Egy további beszélgetőpartnerünknek sikerült elkerülnie a vákuum alkalmazását: "...szülés közben leállt a szívhangja. Akkor nagyon megijedt az orvos, a gyereknél nincs szívhang. Azonnal hozták a vákumgépet. Azt mondtam, hogy nem, nem akarok vákuummal szülni. A nővérem amikor szült, vele szült egy nő vákuummal. A gyerek két nap után meghalt, mert az agyára szívódott a vér. Mondtam, ha már ennyire megszenvedtem vele, nem akarom, hogy két nap múlva ne éljen. Ha egy lehetőségem van, akkor én meg akarom rendesen szülni. Akkor mondta, hogy szedjem össze minden erőmet, és próbáljak nyomni... Az Isten adott annyi erőt, hogy megszültem a gyereket." (R.10)
A kórházban való tartózkodás nemcsak az orvosok és az egészségügyi személyzet jelenléte, illetve a félelmetesnek látszó orvosi szerszámok és beavatkozások miatt lehetett feszélyező és szorongást keltő (injekció, infúzió, a szülőágy szíjai, a szike, a borotva stb.), hanem cigány válaszolóinknak olykor szembesülniük kellett a többi beteg elutasító magatartásával is. "Megjegyzést tettek a betegtársak" - ahogy egyik interjúalanyunk mondta.
A szülés elidegenedett kórházi gyakorlatát próbálja oldani, valamint a szülőpárnak a gyermek születésével kapcsolatos együttes élményét kívánja elősegíteni az "apás szülés", amit a magyar kórházakban a közelmúltban - kívánság szerint - lehetővé tettek. Ez a lehetőség interjúalanyaink egyértelmű elutasítására talált a minta mindegyik csoportjában.
Igaz, egyedül az oláh cigányok csoportjában hivatkoztak válaszolóink valamiféle hagyományból eredő visszautasításra. Mint ahogy a menstruáció férjek-apák előli titkolásával kapcsolatban már megjegyeztük, ebben a közösségben a férfi és női világ radikálisan kettéválik, és a nők testi folyamatai a férfiak előtt szégyennek minősülnek. Még a terhesrendelésre sem szokás elkísérni a feleséget: "...például ha elmegyünk a nőgyógyászatra, és azt mondja az orvos, hogy jöjjön be a férje is, mert ki akarjuk vizsgálni. Őneki ez szégyen. Nem tudom, miért. Nem akarom részletezni." (O.09) Olyan erős ez a tiltás, hogy "...a férfiak csak a saját ruhájukhoz nyúlhatnak. Mindenkinek külön van a ruhája. Mi sem nyúlunk a férfiak ruhájához, csak ha mossuk. Ha családban nézem, ha én kérem, akkor a férjem hozzányúlhat az én ruhámhoz. De ha közösségben vagyunk, akkor már nem. A mi fehérneműnket is úgy teregetjük ki, hogy a nagyobb ruhák alá, tehát hogy ne lássák az udvaron." (O.16) Ezért itt nehezen képzelhető el, hogy a férj jelen legyen felesége szülésénél: "Én nem szeretem az ilyet. Én undorodom. Csak a nő menjen be, minek a férfi. Szerintem hülyeség az... az alatt az időszak alatt csak a szenvedés, kínlódás van. Más nincs. Aki szereti a feleségét, az másképp is ki tudja mutatni. A szüleim és a férjem mindig kint vártak a folyosón, míg megszületett a baba. Én még azt is szégyelltem, hogy az édesapám ott volt... mi a férfiak előtt nem szeretjük mutatni, hogy szenvedünk. Csak egyedül az édesanyám, ő megérti." (O.16) Az egyik - közösségéből már kiszakadt, budapesti - oláh cigány fiatalasszony is állítja: "Én nem bírnám elviselni, hogy ott legyen. Egy nő legyen nő, amikor szül, az egy női dolog. Elég, ha az orvosok ott vannak." (Bp.15)
A többi csoportban is egyértelműen elvetették az apás szülés lehetőségét - többnyire azért, mert válaszolóink szerint a férfiak nem bírják a vért, a szenvedést, vagy pedig "lehet, hogy megundorodott volna tőlem egy életre." (Bp.16)
Az egyik fiatalasszonynak mégis megadatott, hogy a férje mellette volt, amikor a mentőautóban megszülte második gyerekét: "De ott sem a mentőorvos volt mellettem, hanem a férjem. Mondtam, hogy segítsen levetkőzni, mert a feje már félig kint volt. Harisnyanadrág volt rajtam. Akkor cserélt a mentőorvos a férjemmel helyet, akkor ültette előre... nem tudott semmit, olyasmit ő még nem látott. Meg is volt ijedve... annyira zavarba jöttem, hogy tudtam, ott ül a férjem. Megrestelltem magam, hogy a férjem ül mellettem, és annak szülöm meg a fiút, nem pedig az orvosnak... ő is megszégyellte magát, de most már mindegy. Mondtam, legalább ezen is túlestél, tudod, hogy milyen a szülés..." (R.12)
Az újszülött szoptatása, a szoptatás módja, időtartama, szégyenkezés nélküli nyíltsága a harmadik lényeges eleme a "cigányok mint természeti nép" sztereotípiának. Ez a többségi sztereotípia olykor az érintettek önképében is fellelhető - pozitív identitásképző erővel, amely fölértékeli a saját csoport viselkedésmintáit a másik, a többségi csoporthoz képest: "...mert némelyik nő azért nem akarja szoptatni a gyereket, hogy formásak maradjanak a mellei. Nem a kisgyerek érdekét nézi, hanem a saját érdekét. De ilyet egy anya nem tehet. Maga vállalta a gyereket, megszüli, akkor azt is vállalnia kell, hogy ez azzal jár, hogy szoptatni kell a kisbabát, hogy egészséges legyen... Végül is a gyerek akárhol megéhezik, az utcán, a buszon, annak ennie kell. És én azt ajánlom a magyar lányoknak, asszonyoknak, hogy nem kell szégyellni. Ez inkább büszke dolog. Az anyatejtől nem lesz beteg a kisbaba." (O.09)
Ugyanakkor a csecsemő gondozása-táplálása az a terület, amelyen a családi szokások, az anyai-rokoni útmutatások a leggyakrabban ütköznek a gyermekgondozás hivatásos szakértőinek javaslataival. Mint már a bevezetőben bemutattuk, lényeges különbséget találtunk négy almintánk tagjainak szoptatási szokásai között. Legtovább az oláh cigány közösség tagjai szoptatnak; és lényegesen rövidebb ideig, de ez idő alatt szinte kizárólag anyatejjel táplálták csecsemőiket a beás cigány édesanyák. A romungró és a budapesti csoportban pedig rövidebb átlagos szoptatási időkkel és vegyesebb táplálási szokásokkal találkoztunk. Ahol a szoptatás korlátlan, rendszertelen, és hosszú évekre kitolódik, ott éppen ez váltja ki a védőnők-gyermekorvosok rosszallását, ahol viszont nem vagy csak rövid ideig szoptat a kismama, ott a táplálás családban tanult, illetve tudományosan megalapozott mintái között keletkezik a konfliktus.
Természetesen a két eltérő (családi-tradícionális és szakmai-racionális) csecsemőgondozási mód nem mindig kerül konfliktusba. A körzetét jól ismerő védőnő elfogadja a helyi szokásokat és alkalmazkodik hozzájuk, legfeljebb tanácsaival megpróbálja a többségi, a "szakszerű" gondozási-táplálási módozatokat elfogadtatni roma klienseivel: (Addig szopik) "...ameddig bírja a picike. Ha három éves korig, akkor addig... a védőnő inkább azt mondja, hogy hadd szopjon, ameddig bírja. Ő nem tiltsa... a védőnő tudja, mikor kigyün, hogy a kisgyerekek hogy esznek, és amellé még szopnak..." (O.04) Másfelől pedig maga a roma kliens sem él a többségi hatásoktól elzártan, nem feltétlenül veszi át a családi szokásokat. Egyik-másik fiatal anya szívesebben hallgat a szakértő védőnőre, mint "elmaradottnak" tartott anyjára-anyósára. A konfliktusok egy része különben sem válik nyílttá - arról tanúskodva, hogy a roma kliens alkalmazkodóképes: "...én úgy csinálom, ahogy a Marika néni mondja. Én jónak látom. Mondta, hogy vegyem ki a pólyából, ki is vettem. Tényleg jobban érzi magát. (Kérdés: És mit mond az anyósa?) Nem, ő nagyon hagyományos. Három hónapi pólyát mond. A mai gyerekek másak, mint az ő régebbi fiai, mondja mindig nekem. De én nem csinálom úgy... három hónapig pólyázta, és nem ilyen pólyában, hanem az tollas volt. A dereka, a csípője végett. Ő nem ilyen ingeket adna rá, meg nem adna rá rugdalózót... Én csinálok jóformán mindent, anyósom csak irányít. Igaz, hogy nekem kell hozzá viszonyulni. De azért annyira nem engedem magam." (O.07)
A gyermeküket hosszú ideig szopatni tudó édesanyák közül többen hivatkoztak is a családi-közösségi hagyományokra - szembeállítva azokat a többségi társadalomban látott gyakorlattal: "...láttam a többieket, aki már régebben volt, az asszonyok a kórházban, hozták a szájkötőt, aztán a vattát, ahogy megmosták a cicit... otthon már nem csináltam. Nálunk nem szokás a cigányoknál így csinálni. Vagy a szánkkal valamit csinálni. Úgy adtuk nekik, mint most... úgy csináltam, hogy mindig odaadtam, mikor sírt, mindjárt odaadtam. Nekünk nincs olyan szokásunk, hogy betartsam azt a három órát." (B.02)
A szoptatás-etetés védőnő által javasolt módszerét nem kívánta betartani következő válaszolónk sem: "A védőnő azt mondja, hogy ne etessem meg a kislányt, amíg nem lesz három-négyhónapos. Mind a két gyereket korán megetettem. Kéthónapos koruktól... amit mi is eszünk, csak húst még nem ettek. Azt még nem adok nekik... hálisten semmi bajuk. Bevált mindegyikkel... ők azt mondják, hogy három óránként szoptassak. De én nem tartom be a szabályt. Amikor kéri, akkor adom neki... (a védőnő) mondja, hogy nem szabad, Terikém, mert terhelődik a kis gyomor. De hát ő tudja. Nem a védő néni." (B.17)
Különösen a két "tradícionális" roma közösségben tapasztaltuk, hogy válaszolóink szoptatási-táplálási szokásait elsősorban az anyák-anyósok irányították: "Énnekem minden gyerekkel nagyon sok tejem volt. Van, amelyik iszik sört, hogy legyen neki teje, de én soha nem ittam szeszes italt. Rántott levest vagy tojásos levest ettem. Az édesanyámtól és az anyósomtól tanultam meg, mert ők mondták, hogy az anyatej mindig jobb, mint a tápszer vagy a bolti tej." (O.05) Vagy: "...aztán már én folyamatosan adtam neki, amikor sírt... anyám is azt mondta, mikor sír, akkor csak nyomjam a szájába a kisbabának, ne sírjon fölöslegesen, ne erőltesse magát." (B.04)
Nem feltétlenül sugall persze mást a család, mint a védőnők: "...kérdezte, hogy szoptatom-e még. Meg hogy ha hasfájós, akkor ezt a köménymagos teát adjam neki. Anyósom is mondta, milyen teát adjak... Anyósom az, aki a legtöbbször szokta mondani, hogy mit kell csinálni a gyerekkel." (B.09) A védőnő tanácsai sokszor csak akkor érkeznek, amikor a kismama a családban már megtanulta a szükséges eljárást: (a védőnő) "...elmondott mindent, amit én már tudtam. Az édesanyám nekem elmondta. Csak azt az egyet kérdezzem meg tőle, hogy fönn van-e a köldöke. Mondom, miről beszél? Azt mondja, akkor viszek alkoholt. Hát az minek? Én nem tudtam, azt mondja, azzal kell kezelni. Megnéztem, mert nem csináltuk addig, nehogy azt mondja, hogy nem is vagyok kíváncsi arra, hogy ő mit mond. " (B.13)
A szoptatásról való leszoktatás is okozhat problémát, de erre vonatkozóan léteznek helyi-közösségi módozatok. "Öregek, magyarok is mondták nekem, hogy kenjem be erős paprikával. Már úgy sajnálnak az asszonyok, hogy ilyen sovány vagyok. Mert hogy szopik. Nem alszik el, csak így alszik el... tudjuk, hogy már nem kéne, de annyira megszokta ezt a rendszert. Azért ilyen erős. Nem sűrűn beteg. Az anyatejnél egészségesebb nincs." (O.17)
Egy másik asszony látja, hogy az anyatejes táplálás már nem elégséges gyermekének, és őt magát is túlságosan megterheli, de nem tudja a csecsemőt elválasztani: "Kéri... pedig nem tudom már, hányszor tettem cseresznyepaprikát. Mert tiszta sovány már... eszik azért, mindenféle kaját eszik, de azért nem tudja elfelejteni ezt a cicit... Én sokallom, mert már nagyon tönkremegy ez a gyerek, már két éves, már nagyobbnak kellene lenni... Meg én is soványkodok ettől a gyerektől, mert a derekam, minden, a hátam fáj tőle, egész éjjel szopik... Veszek tejet is, a házaktul, mikor tehenek vannak, fejtenek, megforralom, teszek cukrot neki, nem hogy nincs neki kaja. Levest is csinálok minden nap. Azt is megeszi. Krumplit sütök. De akkor is nem tudja elfelejteni ezt a cicit." (B.02)
Azt is tudják az anyák, hogy a szoptatás több mint táplálás, hogy a gyermek számára érzelmi biztonságot jelent: "...ha sír, odateszek neki valami játékot, ha nem fogadja el, magamhoz veszem, megszoptatom, és így sokkal jobb... mindjárt ahogy felébred, keresi..." (B.03), "... azon nyugszik meg inkább, ha sír... Hát neki úgy volt jó, nekem is." (R.01) Egyik budapesti, gyermekét hosszan szoptató kismama is utalt a szoptatás érzelmi-kapcsolati jellegére: "...mondták, hogy ne szoptassam, mert vérszegény vagyok. Igen, de hiába, a nagylányomat nem lehetett leszoktatni. Az olyan anyás, még a mai napig is fogja a mellemet, pedig hatéves lesz." (Bp.15)
Míg a hosszan szoptató kismamákon a rendszerességet, vagy a csecsemőkorból kinőtt gyermekek esetében a fehérjékben gazdagabb, változatosabb táplálást kérték számon az egészségügy képviselői - a szoptatni nem tudó anyáknál éppen a táplálás minősége, tartalma, módja volt az a terület, ahol a családi és a szakértői vélemények összeütköztek. "Volt, hogy a védőnő mondta, hogy a gyereknek ezt nem szabad adni, azt nem szabad. Volt olyan, hogy nem tartottam be. Láttam, hogy az idősebbek mit adnak a pici gyereknek enni, és mindegyik nagyon jól van. Én ahhoz tartottam magam. Nekem kezdő asztmával született a gyerek. Pici korában görcsös légcsőhurutja volt. Nyolchónapos korában bekerült a kórházba kétoldali tüdőgyulladással és magas lázzal. A védőnő mondta, hogy mit kell csinálni, én meg úgy csináltam, ahogy eddig láttam... állítsam át tápszerre, a bolti tej nem jó neki. Jól van, Magdika néni, megpróbálom, de soha nem változtattam." (R.09)
A tápszerrel kapcsolatban közismert tévhitek, félelmek válaszolóink némelyikében is éltek: "...a legtöbb gyereknek olyan nagy feje van tőle. Néhány gyereknek olyan deformált a feje... Mondom, ezért adjam a gyerekemnek a tápszert?" (R.09)
A tápszerellenességet (amit többször visszatérően, de nyíltan deklaráltak) általában nem azzal indokolták, hogy költséges vagy hogy bonyolult beszerezni és elkészíteni - hanem tévhitek, hallomások, esetleg rossz tapasztalatok fogalmazódtak meg a tápszerrel szemben: "...egyiket sem szoptattam sokáig, a kisfiút másfél hónapig, Erzsikét két hónapig, mert nem volt tejem... hiába fejtem, nem volt... Tejet adtam, amit a boltban lehet kapni... a gyerekorvos meg is szidott, hogy meg akarom mérgezni a gyereket, hogy bolti tejet adok neki. Készítményt írt fel... hozott is a védőnő, de az olyan büdös volt. A lányom meg is ivott egy egész üveggel, de azon percben ki is hányta. A fiú meg nem is itta. Felnőttek így is." (R.15)
Tehéntejet - a csecsemőtáplálás legújabb szakértői felfogása szerint - semmiképp sem szabad adni a kicsinek, még hígítva sem. A tehéntej-itatás szokását viszont nagyon nehéz megtörni interjúalanyaink körében: "...a védőnő mondja például, hogy a bolti tejet nem szabad a gyerekeknek korán adni. Inkább tápszert adjunk. De valahogy a gyerek nem bírja. Abból nem hiszem el, hogy nem egészséges, mert régen, amikor az emberek gyereket szültek, dolgozni kellett nekik menni, akkor csak a tehéntejet adták neki. Meg ami főtt éppen otthon. Mondják, hogy ha már adjuk, akkor felesen adjuk." (R.14) Egy másik édesanya is elmondta, hogy a tehéntejes táplálást "a védőnő ellenezte. Anyukánk is ezen nevelt fel minket, és mégsem volt semmi bajunk tőle. Nem szeretem a tápszert. Én akkor sem adnék neki, ha nem szopna." (Bp.12)
Az egyik budapesti kismama az anyai és a védőnői tanácsok között vergődve utóbb kénytelen volt belátni, hogy a szakértőnek kellett volna hinnie: "...például a tejet nem szabadott volna adni. Nekem nem mindegyik szopott olyan sokat. A Bandikám három hónapig, a Márió két és fél hónapig, Alexem az négy hónapig. Mivel nem sokat szoptak a gyerekek, valamit kellett adni nekik. A védőnő tápszert írt, anyu tejet. A kettő közül nem tudtam eldönteni, melyik a jobb. Anyu azt mondta, adjak neki tejet. Anyósom is ezt mondta. Ahogy főzöm a teát, felforralom a tejet, és fél tea, fél tej. A védőnőnek meg azt hazudtam, hogy tápszert adok. Kérdezte, hogy adom a tápszert, és akkor ebből rájött, hogy a gyerek mit eszik, ha be sem járok és nem íratok. Akkor mondtam neki, hogy tejet. A végén ráfáztam, mert a Bandika tejérzékeny is lett. Hat hónaposan jött ki rajta a tejérzékenység." (Bp.02)

III. AZ EGÉSZSÉGÜGY SZEREPLŐI - AHOGY A ROMA KLIENSEK LÁTJÁK
Az eddigiekben leginkább arról esett szó, milyenek a cigány fiatalasszonyok, akik kapcsolatba kerülnek az egészségügy megfelelő illetékeseivel terhességük idején, szülésük alkalmával vagy gyermekük gondozása-gyógyítása során. A tanulmány első részében az egészségügy szereplőinek szemszögéből próbáltuk bemutatni a roma klienseket, a második részben pedig azt a képet próbáltuk összerakni, amelyet a roma nők saját termékenységi-gyermekgondozási szokásaikkal kapcsolatban önmagukról látnak. Többször utaltunk már arra, hogy a sikeres kommunikáció alapfeltétele az, hogy a felek ismerjék vagy ismerni véljék egymást, hogy értsék a másik várható reakcióját adott üzenetek kibocsátásakor, hogy fölfogják a másik fél szándékát és cselekedeteit, hogy képesek legyenek a másik fél várható reakcióinak előrebecslésére - azaz hogy ugyanazon a diszkurzív univerzumon osztozzanak.
A kép teljességéhez még egy nézőpont hiányzik. Nyilvánvaló, hogy az orvosok-ápolónők-védőnők által képviselt szakértelmen, illetve azon túl, hogy ezt a szakértelmet a kliensek (köztük a roma kliensek) szolgálatába állítsák - a hatékony munka szempontjából fontos tényező az egészségügyben dolgozók személye, vagyis azoknak a személyeknek az összessége, akikkel a gondozottak kapcsolatba kerülnek. Az egészségügy oldaláról megfogalmazódó elvárások, tanácsok, illetve az orvosi gyógyító munkában alkalmazott utasítások elfogadásának nemcsak a páciens lehet az akadálya, hanem a hivatását gyakorló szakember maga is. Nem feladatunk, hogy a roma nők kétféle nézőpontból rekonstruált képéhez hasonlóan az egészségügy érintett képviselőiről is megpróbáljunk valamiféle összképet felvázolni a klienseikkel készült interjúk alapján. De fontosnak látszik, hogy a cigány anyáknak a hivatásos egészségügyiekkel kapcsolatos - hol konkrét esetekre vonatkozó, hol általánosítva megfogalmazott - tapasztalatait mégis megvizsgáljuk.
A tanácsadás, a felvilágosító munka, illetve az orvosi előírások, utasítások elfogadásának feltétele, hogy a páciens megértse a neki szóló, az ő érdekében megfogalmazott útmutatást. Ha az egészségügyiek jól választják meg a beszédmódot, a viselkedést, a minta- és példamutatás formáját (például hogy miként tanítsák, hogyan kell a csecsemővel bánni), ha alkalmazkodnak a befogadóhoz - ez olyan stratégia, amelyet a szolgáltatást igénybe vevők általában honorálnak. Jól ismerjük azt a véleményt, hogy a gyógyító szakma hierarchikus elrendezésében minél feljebb áll valaki beosztása, képzettsége szempontjából - annál inkább őrzi tudásának privilégiumát, annál kevésbé avatja be pácienseit döntéseinek összetevőibe.
A mintánkban megszólaltatott roma fiatalasszonyok alátámasztani látszanak ezt a közhelyet. A védőnők, akik mindennapos és életközeli kapcsolatban végzik klienseik körében a munkájukat, általában valóban közel álltak válaszolóinkhoz, csak ritka kivételként fordult elő velük kapcsolatban negatív élmény. A páciensek általában érthetőnek és elfogadhatónak tartották a védőnő tanácsait, még ha olykor bizonyos területeken (különösen a szoptatás-táplálás terén) ezek a tanácsok ütköztek is a családok hagyományos szokásaival.
A védőnő a közösség életében részt vevő személy: "Sokkalta többet számít, hogy azzal a védőnővel beszélek, akit születésem óta ismerek. Jobb a kapcsolat. Legalábbis én így érzem. Amikor én születtem, akkor már ő volt itt... sokat van köztünk, de kivételt nem tesz. Senki nem mondhat semmi rosszat róla, mert nagyon aranyos." (O.16) Szinte féltékenységet érzett egyik interjúalanyunk, aki - miután gyermekei kinőttek a szoros védőnői kontroll alól - hiányolta a védőnő napi jelenlétét: "A védőnőkről nem akarok rosszat mondani. Amikor kicsik voltak, jött sűrűn. De úgy érzem, hogy attól, hogy ők felnőttek, ha az utcában jár... annyit szerintem megérdemelne az ember, hogy bemegyek, ott is gyerekek vannak. Ha mást nem, megkérdezem, hogy vannak, hogy élnek, mit haladtak, vagy akármi. Egy védőnőnek szerintem az a dolga, hogy ha ez a körzete, akkor legyen ott és nézze meg azokat a gyerekeket... egy védőnő sokmindenben tud tanácsot adni, elbeszélgetni..." (O.08)
A szülés kórházi élményéhez hozzátartozik a kórházi személyzet páciensekkel kapcsolatos magatartása, viselkedése. Sőt magának az egészségügyi személynek a karaktervonásai is nyomot hagynak az amúgy is elidegenedett és feszélyező kórházi légkörben tartózkodó beteg emlékeiben.
Vissza-visszatérő motívum, hogy a szülés alkalmával a rideg, durva, vagy szórakozott, oda nem figyelő orvossal szemben a szülésznő volt az, aki empátiát érzett a vajúdó-szülő asszony iránt. "...nem segítettek, lehet, hogy azért, mert nekem nem fogadott orvosom volt... utolsó percig ott szenvedtem, de nem segítettek semmit... Amikor bekerültem, felfektettek. Megvizsgált az orvos, és annyit mondott, hogy ebből nem lesz szülés majd csak reggel felé... én kértem, hogy nem akarok itt feküdni. Elég sokan szültek már, és annyira magamba szedtem azt az ijedtséget, már nem bírtam ott maradni... A szülésznő kiengedett, és mondta, hogy egész nyugodtan menjek be és feküdjek le..." (R.10).
Egy másik beszámoló is hasonlóképpen állította szembe az orvost és a szülésznőt: "Én ott szenvedtem a szülőágyon, és velem szemben ült ez az orvos, és hallgatta a magnót. Hiába látja, hogy nekem fájásaim vannak, oda se bagózik... (Kérdés: És a szülésznők hogyan viselkedtek?) ...no, azok többet érnek, mint az orvos. Ő csak akkor állt fel, amikor már a fejét látta. (R.11) Egy további tapasztalat: "...a szülészorvos nagyon kegyetlen, durva volt... azt hiszem, ha a szülésznő nincs, meg is szülhettem volna egyedül..." (R.12)
Érzékelhető, hogy a szülő nők - különösen első szülés esetén - igénylik a szakember folyamatos jelenlétét, hogy félelmüket, szorongásukat, fájdalmukat a várható eseményekről való tájékoztatással és némi gyengédséggel enyhítsék. Ezt a figyelmet többnyire a szülésznőktől kapták meg: "...azt tudom mondani, hogy mind a kettőnél a szülésznő nagyon sokat segített. Szinte többet, mint az orvos, mert szinte állandóan ott van az ember mellett." (R.14)
Akadt azért, aki negatív tapasztalatáról számolt be: "Olyan goromba volt a szülésznő, hogy az nem igaz. Nem segített. Akármit mondtam, nem érdekelte. Mondta, hogy természetes dolog, durva volt, kiabált az emberrel." (O.11)
Az orvossal kapcsolatos konfliktusok egy része az interjúkban úgy fogalmazódott meg, hogy a roma fiatalasszony másfajta odafigyelést, tájékoztatást, bánásmódot várt volna el, mint amit adott esetben kapott. Ismerve a magyar kórházi nagyüzem munkamódját - és csak sejtve azt, hogy a következő interjúrészletben szereplő orvos magatartásnak szakmai okai voltak, nem pedig nemtörődömségről volt szó - úgy véljük, tipikus félreértésről tanúskodik beszélgetőpartnerünknek ez a vélekedése: "Kiengedett a kórházból, de előtte ki kellett szedni a varratokat. De ő nem előtte való nap, hanem aznap szedte ki a varratokat. Háromszor visszaültetett a székbe, hogy megvizsgáljon... kicsit megijedtem, mert írt gyógyszert is, mert vérszegény lettem. Rengeteg vért veszítettem. Egy hétig ott álltak a papírok, az eredmények, és utolsó nap mondja nekem, hogy bent kéne maradnom, mert vért kéne kapnom, mert kevés a vérem. Én már reggel pakoltam össze, hogy de jó, megyünk haza a picikével. Erre nekem reggel beállít azzal, hogy nekem még kéne maradni két napig, mert vérre van szükségem. Kicsit mérges lettem, mondtam, ne nézzen már egy kicsit hülyének. Minden nap kétszer megnézi a papíromat, és most jönnek rá, hogy nekem vérre van szükségem. Minek néznek engem?" (O.13)
Egy másik esetben inkább gyanakodhatunk arra, hogy az orvos nem volt eléggé körültekintő betege állapotának megítélésében, és talán a diagnózist sem a legadekvátabb formában beszélték meg ennek a már hosszú kórtörténettel rendelkező páciensnek az esetében: "Ez a nyolcadik terhességem.... csak azokat számolom be, amelyik elhalt vagy elment. Van három élő, a halva születés. A legelső terhességem 85-ben volt, az négyhónaposan ment el. Bár egészséges voltam, az elsővel így jártam. A három élő is kis súllyal született. A többi rendellenes terhességem volt. Az ikrek is úgy voltak, hogy menstruáltam, és rá két hétre olyan furcsa jelenségek jöttek. Elmentem a körzetihez, ő nem talált terhesnek. Nem akartam prédikálni neki, örültem is, hogy nem vagyok terhes. Csak furcsálltam, hogy mégis valami nincs rendben. Nem vérzés volt, hanem valami furcsa. Akkor már a férjem is mondta, hogy menjél vissza, és nézesd meg magad. Elsőre még ők se találták meg, de amikor megjöttek a leletek, akkor mondták, hogy magánál ikrek vannak. Lényegében örültem neki, mert tudtam, hogy a családban valakinek örökölni kell az ikerséget. Anyósom iker... mikor mondták, hogy ikrek vannak, azt nem tudtam, hogy kiugorjak abból a székből. De egy perc múlva visszafektetett, és mondta, hogy baj van, kétpetéjűek, egy burokban vannak, de el van halva." (R.06)
A kórházi személyzet hanyagságára panaszkodik egy másik édesanya, aki úgy érzi, gyermeke betegségéről nem tájékoztatták: "Reggel három órakor született meg a kisfiú. Ráadásul beteg is volt, elvették tőlem. Hozták nekem szoptatni, és kikékült, meg ilyen rángatózó, görcsszerű volt. Ők nem vették észre, annyira hanyagok voltak. Bementem, szóltam a csecsemősnek, hogy nem szopik rendesen a gyerek. Csak odadobják az embernek, aztán csináljon vele, amit tud. Mondtam, tessék megnézni, mert nincs jól a gyerek... azt állapították meg, hogy epilepsziás." (R.11)
Egy kegyetlen tévedés kapcsán kemény ítéletet mondott orvosára egyik interjúalanyunk: "Először bevittek Sz-ra, K. doktor úr megvizsgált. Én mondtam, hogy él a gyerek, mert érzem, hogy mozog. Elkezd veszekedni velem, hogy az a gyerek már nem él, nem mozog, csak úgy lökődik bennem. És ráírta a papírra, hogy a gyerek nem él, hanem meghalt. Ny-re küldött be. Amikor bevitt a mentő, egy aranyos kis doktornő jött oda hozzám, az vett fel. Mondtam, hogy K. mit mondott. Bevitt a szülőszobára, rámtették ezt, amivel a szívet mérik, mondta, hogy a K-nak nem szülészorvosnak kéne menni, hanem állatorvosnak. Ez a gyerek él, nincs semmi baj. Koraszülés lesz." (R.12)
Talán szélsőséges esetnek tűnik a következő élmény, de alkalmas példa arra, hogy miként csorbítja meg alaposan az orvosi tekintélyt, hogyan rendíti meg a kliens bizalmát egyetlen orvos deviáns viselkedése: "A Józsika fiammal volt... mondták, hogy ez az orvos iszik, és nem sokat segít szülés közben. Mondom, az milyen orvos, aki szülés közben iszik? Miért nem szólnak a főorvos úrnak, hogy valamit intézzen, hogy egy részeg orvos megy egy kismamához, aki szül. Nem mert egyik sem szólni. Nekem már nagyon erős fájásaim voltak. Pont az az orvos jött be. Én mondtam a szülésznőnek, hogy ez az az orvos, akiről mondják, hogy részeges. A szülésznő azt mondta, hogy hallgassak. Mondom, miért, én nagyon félek, nekem ez az orvos nem kell, hívjanak más orvost hozzám... Meg is haragudott rám, mert én előtte beszéltem. Mondta, hogy ő az ügyeletes orvos. Mondtam neki, ide figyeljen, doktor úr, ha nekem valami bajom lesz, akkor maga börtönbe fog kerülni. Dőlt belőle a pálinkaszag. A nővérek is észrevették. Nem kaptam levegőt, majdnem megfulladtam... A szülésznő azt az orvost elküldte, mondta neki, maga menjen el innét, mert maga nem orvos, hanem állat... a belgyógyászatról hívtak azonnal orvost, mert majdnem megfulladtam. Akkor kérdezték, hogy nem lehetne-e valami nyugtatót adni neki, hogy oxigént vagy valami ilyesmit rakjanak a számra. Mondta a nővérke, hogy nem lehet. Akkor elaltattak, és császárral szültem." (O.05)
Megkerülhetetlen téma az egészségügyben dolgozók, orvosok, kórházi alkalmazottak megítélésekor a paraszolvencia kérdése. A közmegítélés és a mindennapi gyakorlat szerint a szülészet-nőgyógyászat amúgy is olyan kitüntetett területe az orvosi-gyógyító munkának, ahol ez a leggyakrabban fordul elő, ahol a leginkább elvárják az orvosi közreműködés "megfizetését".
A "fogadott" orvos szüléskor szinte kötelező, és a megfelelő borítékok átnyújtása még nem választott szülészorvos esetén is szokásos gesztus. Ugyanígy szokás fizetni a nőgyógyásznak a terhesgondozás során, és ugyancsak "illik" a házhoz kihívott gyermekorvost-családorvost megfizetni. Olyan populáció esetében, amely (akár csak a mi mintánkban is) többnyire segélyekből, alkalmi munkákból vagy a munkamegosztási hierarchia legalsó szegmenseiben szerzett jövedelemből él, ahol a nagycsalád, a sok gyerek a jellemző, és emiatt az egészségügy érintett területeivel intenzív kapcsolat alakul ki - a paraszolvencia egyike a legsúlyosabb, leginkább húsba vágó kérdéseknek.
Másrészt pedig a "megfizetett orvos" kérdése cigány kliensek esetében szorosan összefügg a roma etnikum kisebbségi helyzetével - ugyanis ők az általuk tapasztalt előítéletesség, diszkrimináció kiküszöbölésének eszközét látják a paraszolvenciában.
Talán nem meglepő, hogy a paraszolvencia kérdése csakis a roma kliensekkel való beszélgetésekben merült föl - az egészségügy képviselői egyszer sem említették, hogy gyógyító-gondozó munkájukban a kliensektől kapott pénz bármiféle szerepet játszott volna. Akár igaz az, amit a pénz szerepéről roma válaszolóink feltételeznek, akár nem - tapasztalataik mégis fontosak az egészségügy illetékesei által képviselt szakértelem és értékrendszer hitelességének és elfogadhatóságának megítélésében.
Sok válaszolónk érezte úgy, hogy a velük szembeni bánásmód ridegségének, durvaságának az volt az oka, hogy elmaradt a paraszolvencia: "...nem segítettek, lehet, hogy azért, mert nekem nem fogadott orvosom volt..." (R.10), vagy: "...sokan mondták, hogy akinek fogadott orvosuk volt, sokkal kedvesebbek voltak hozzájuk... Jó, fájdalom nélkül nem megy semmi, főleg egy szülés. De azt mondták, hogy jobban foglalkoztak velük." (R.11) Megint más szerint: "...csak ha az embernek lett volna pénze orvost fogadni. De nekünk pénzünk erre nem volt. Amikor bementünk, aki éppen bent volt, annál szültünk..." (R.12) Végül pedig: "...nem voltak valami jó orvosok. Mikor varrtak össze, akkor beszélgettek, nevetgéltek. Nem nagyon figyeltek oda, hogy varrtak össze... A mai orvosok már csak pénzért vállalnak. Én nem tudtam fizetni. Végül is ki kellett bírnom." (Bp.14)
Egyik interjúalanyunk határozottan úgy érezte, hogy orvosa pénzt vár el tőle azért, hogy egyáltalán foglalkozzon vele: "A legelsőnél egyáltalán nem foglalkozott velem az orvos, nem segített, hanem a szülésznő volt, aki segített... azt akarta, hogy minél gyorsabban túlessünk rajta, minél hamarabb jöjjön a baba. Én már nagyon nem bírtam. Toltam, de az orvos nem segített. Mikor megszültem, odajött az orvos, és mutatta a zsebét. Nem szólt semmit, csak tágította a zsebét. Mondtam neki, doktor úr, ha lenne, még akkor sem adnák. Nem szólt semmit, de azóta nem is nagyon foglalkozott velem." (O.15)
Nemcsak a szülészorvos várja el a pénzt - egyik válaszolónk szerint a szülésznők is: "...ők hozzáidomultak az orvosokhoz... Ők is várják... Amikor például a gyereket fölöltöztetik, mikor megyünk haza, elvárják, hogy abban a cuccban legyen valami bekészítve, amiben kihozzuk a babát." (R.15)
De még a gyermek gyógyításában is szerepet játszik a pénz - illetve a pénztelenség: "Megmondom őszintén, mit kerteljek, szegények vagyunk. Volt olyan, hogy elvittem a kisfiút az orvosnál, mert nagyon beteg volt. Gondoltam, hogy majd kiírja a receptet feketére, de tévedtem, mert nem írta ki. Nem tudtam kiváltani a gyógyszert, mert nem volt pénzem. Volt egy huszasom, gondoltam, kihívom éjszakára, adjon neki egy injekciót, hátha tudunk valahonnan szerezni pénzt. Több mint három óra hosszát vártunk csak azért, hogy kijöjjön... itt ez az orvos nagyon hanyag, sőt a pénzt, azt is elvárja." (R.15)
A paraszolvencia kérdését többen összekötötték az orvosok-ápolók előítéletességével - illetve a megkülönböztetés, a diszkrimináció legyőzését remélték általa: "...ha van ott egy cigány nő, nem sokat foglalkoznak vele az orvosok. Esetleg ha két-háromezer forintot odanyomnak a kezébe. Amikor eljött a szülés ideje, anyukám fogadott egy orvost. Amikor bent voltam a szülőszobában, éreztem, hogy jön ki a kisgyerek feje. Oda sem jött hozzám, inkább kiment kávézni." (O.06)
A roma kliensekre vonatkozó előítéletesség nemcsak a paraszolvencia vonatkozásában merült fel. Válaszolóink közül többen is úgy említettek példát az előítéletességre, hogy tapasztalatukat nem sértett alanyként, hanem megfigyelőként regisztrálták - mintegy azonosulva etnikumuk más tagjaival, ezáltal magukra vonatkoztatva az egészségügyiek diszkriminatív viselkedését. "Én mikor bementem, szólt nekem egy főnővér, hogy nem igaz, hogy cigányokhoz tartoztok. Kérdeztem, hogy miért mondja? Mert ez a kisbaba tiszta, és az anyuka másképp néz ki. És ezzel engem megsértett, fájt nekem, hogy a másikat lenézte. Nem azért hozzák ide a babájukat, hogy tiszta vagy sem. Adhatnának magukra, mert a víz az ingyen van. Én ebben igazat adok, de azt mondja a főnővér, hogy minden gyerek után kezet mosnak. Mondom, azért meg lehet vizsgálni azt a gyereket... Idegesített, hogy a másikkal hogy viselkedett... A gyerek kékült, levegőt nem kapott, de nem az volt az első, hogy megvizsgálja a gyereket, hanem azt mondta, hogy milyen koszos, piszkos, ez a vizet nem ismeri. Azt mondja, nem veszem be a kórházba, hiába beteg, mert itt akarják állandósítani. Mondom, mi az, hogy állandósítani? Azt mondja, bent akarják hagyni a gyereket. Én mondtam neki, ide figyeljen, cigányok között is nagyon nagy különbség van. Ugyanúgy van a magyarok között is. Nem kell minket összekeverni a telepi cigányokkal. Mi annál jobban szeretjük a gyerekünket, mint hogy itt bent hagyjuk őket... Mondtam, lehet, hogy van olyan cigány, aki menekül a gyerekétől, de én az életemet áldoznám azért, hogy a fiamnak még csak a körme se fájjon. A cigányok még egy állatot is sajnálnak, ha beteg, nemhogy a saját gyereküket. Erre azt mondja, hogy jó, ne haragudjon, összekevertem magukat." (O.15)
Az előítélet megnyilvánulását látták többen abban is, ahogyan az egészségügy illetékesei termékenységi szokásaikra, gyermekvállalásukra reagálnak: "...az olyan durva, nemhogy szülésnél, de ha valaki bemegy szülni, még akkor is. Ki nem állhatja, ha innen megy valaki. Már úgy értem, ha cigány. Olyan agresszíven beszél. Ez egy fajgyűlölő. Ha valakinek már két gyereke van, megjegyzi, hogy minek a harmadik? A szocpolra gyűjti, vagy pedig a családi pótlékra?" (R.12) Ugyanerről egy másik beszámoló: "...itt nem beszélnek úgy az anyukákkal, ahogy kellett volna. Pesten például nem engedik meg az olyan beszédet, mint itt. Elég durván beszélnek. Én cigány vagyok, ha bemegyünk, több gyereket szültünk, akkor mondják, hogy minek szülsz, minek neked ez, a családi pótlékért? Ezért is féltem a harmadik gyerekkel, mondom, megint ugyanúgy járok. Mikor bementem az orvoshoz, egyből azt mondták, minek neked ez a gyerek? Miért nem vigyáztál jobban?" (R.15)
A roma kliensek megkülönböztetésének kell tekintenünk azt a szokást is, amelyről válaszolóink öntudatlanul is tanúskodnak, amikor fölidézik a nekik szóló mondatokat: hogy az orvosok, a szülésznők, az ápolók gyakran letegezik cigány pácienseiket. Az édesanyák többször is fölidéztek egy-egy olyan megalázó mondatot, amelyet szüléskor - különösen ha jajgattak - odavetettek nekik: "Az orvosok is azt mondták, hogy ha most bevetted azt az embert, akkor ezt is ki kell venni" (B.11), vagy: "...durvák, meg el is veszik a kedvünket. Meg olyanokat mondanak, hogy ha bevetted, akkor most már tedd is ki..." (R.15), végül pedig: "...hát nem is nézik ezek a doktorok... úgy nézik az ember gyerekét, mikor kínlódik. Nemhogy segítene. Csak ahogy bevetted, úgy add ki, azt mondja. Nem segítene valamit csinálni." (B.02)
Szerencsére nem minden válaszolónk vélt vagy tapasztalt megkülönböztetést. "Jól bántak velem. Még a mi fajtánkkal is..." (B.08) - mondta egyikük, sőt, egy másik beszámoló épphogy a pozitív diszkriminációra hozott fel példát: "Az orvosokat azért szeretem itt K-n, nagyon jó véleményem van, mert a szegényebbeket is megértik. Például olyan is van, hogy azért fogják be a gyerekeket, mert a szülő nem tudja kiváltani a gyógyszert. Bent maradhat a kicsi, amíg meg nem gyógyul. Nem kéne a gyereknek kórházban lenni, csak a szülő nem tudja a gyógyszert kiváltani, mert nagyon drága." (O.09). Vagy ahogy másvalaki megfogalmazta: "Nincs panasz az orvosokra itt K-n, nem törődnek azzal, hogy cigány, magyar vagy szegény. Ugyanúgy, mint a másik emberrel. Ha szegények is vagyunk, de csak emberek vagyunk mi is. Csak más származásúak." (O.17)

IV. A KÉT FÉL KÖZÖTTI KOMMUNIKÁCIÓ JAVÍTÁSÁNAK ESÉLYEI

1. Az egészségügyi szereplők javaslatai
Az előítéletesség felszámolása
Az előítélet a tanulmány során eddig kétfajta kontextusban került szóba. Egyrészt mint az egészségügyi interjúalanyaink szövegeiben megbúvó, a beszélőben feltehetően nem tudatosodó olyan vélekedések, magyarázatok, hiedelmek - illetve néha szorongások, projekciók - megnyilvánulásai, amelyekkel válaszolóink jellemezni igyekeztek az ő szemükben "Másikként" reprezentálódó csoport tagjait. Többször utaltunk az "ösztön-én" típusú előítéletességre, amellyel az az ember szemléli a többieket, aki a kultúra elnyomó, az ösztönös vágyakat korlátozó, szabályokkal és normákkal körülírt keretei között szenved - és így tekint a cigányokra, akik őszerinte ezeken a kereteken kívül élnek. A cigány mint "természeti lény" - ez a látens tételezés jellemezte interjúalanyaink többségének a cigányokról alkotott képét.
Az előítélet fogalma másrészt úgy szerepelt dolgozatunkban, mint a cigányok jellegzetes válasza az általuk érzékelt - vélt vagy valós - kitaszításra, diszkriminációra, sérelmes megkülönböztetésre, azaz hogy ők érzékelnek, tételeznek előítéletességet.
Egészségügyi interjúalanyaink némelyike azonban határozottan úgy látja, hogy a cigányok eredményes és hatékony egészségügyi ellátásának egyik fő akadálya a magyar társadalomnak a cigányokkal szembeni előítéletessége. Nemcsak a munkájuk során, hanem a mindennapi életben szerzett tapasztalataikra hivatkozva állítják, hogy a cigányok sajátos, a többségitől eltérő viselkedése a többség hozzáállásán múlik elsősorban:
"Amikor kisebbségről van szó, akkor mindenki azt az oldalát firtatja a dolgoknak, hogy mit lehetne ővelük tenni. Nem biztos, hogy velük kéne valamit tenni, hanem a környezettel. Tehát azokkal, akikkel ezek az emberek együtt élnek, hogy elfogadják és segítsék őket. Ezeknek az embereknek be kell illeszkedniük egyfajta társadalmi rendbe. Hiába okítom én őket, ha bemegy a kissrác az iskolába, és hallja, hogy jé, ez cigány. Egyszerűen ezért nem mernek kiszakadni a saját közösségükből. Ez ördögi kör..." (gyerekorvos)
Többen szkeptikusak abban a kérdésben, hogy a magyar társadalom - beleértve az orvostársadalmat, vagy tágabban: az értelmiségieket - egyáltalán képes-e levetkőzni előítéletességét, idegenkedését a mássággal kapcsolatban: "...én nem azt mondom, hogy legyen mindenki Albert Schweitzer, és menjünk el Afrikába, de azt vegyük tudomásul, hogy itt vannak foltokban afrikai területek, és próbáljuk meg, hogy nyitottak legyünk... Én azt hiszem, az egyetlen módszer, ha az ember normális hangon, megfelelő kulturáltsággal, emberszámba véve őket, ugyanolyan rendű-rangú embernek és állampolgárnak tekinti... Senki nem fogja azt a szemedbe mondani, hogy én lenézem a cigány lakosságot, vagy nem fogadom el, de biztos, hogy fogsz találkozni olyan orvosokkal, akik élesebben fogalmaznak róluk, és az ő éles fogalmazásuk mögött ugyanaz a lelki- és gondolatiság van, mint az antiszemitizmus mögött." (szülészorvos)
Az előítéletesség leküzdését tanítani kellene, de: "Ezekkel az emberekkel egyetlenegy igazi cél a személyes kontaktus. Ilyen jellegű viselkedéstant lehetne tanítani. Van etnikum - ilyen meg olyan. No de ebben az országban, ahol még az egyetemeken is zsidóznak? Ebben az országban tanítsunk viselkedéstudományt az etnikummal, a kisebbséggel szemben?" (gyerekorvos)
Van, aki úgy érzi, az előítélet-mentesség, a másik ember, másik kultúra elfogadása és megértése olyan személyes tulajdonság, ami belülről fakad: "Én sajnálom a cigányságot. Ezek az emberek az én szememben nem értékesebbek, olyan, mint bármelyik más etnikumhoz tartozó, bármelyik más magyar. Számomra nincs különbség. Én azt gondolom, ilyen szempontból másképp kommunikálok a cigány szülőkkel, mint ami megszokott. Ez egyszerűen csak magamból fakad. Nem akarok nagy szavakat mondani, alapjában véve én az a típusú vagyok, hogy én a másságot úgy fogadom el, amilyen. Engem nem érdekel... Magyarul: az, hogy cigány, az állapot a számukra, az egy szituáció, egy helyzet."
Abban azonban már kételkedik ugyanez a beszélgetőpartnerünk, hogy ez a tulajdonság megvan-e a magyar társadalom tagjaiban: "...az a legnagyobb gond, hogy mi a másságot nem tudjuk igazán feldolgozni. Ez egy hatalmas hibája a mi generációnknak vagy a nemzetünknek. Én úgy gondolom, egyszerűen arról szól ez a helyzetkép, és ez a történet, hogy fehérnek születtem, katolikusnak vagy reformátusnak kereszteltek, a másik az más családba született. Nem szerencsés dolog, hogy elhatároljuk, hogy mi ezt szeretjük, hogy mi ezt ettől eddig így csináljuk. Te más vagy, tehát rád furcsán nézek. Ezt kéne megértetni, és elsősorban az egészségügyben dolgozókkal, hogy a másság az semmi más, mint egy sajátos helyzet." (gyermekorvos)
Többen mégis úgy gondolják, tanítani kellene - legalább az egészségügyben dolgozóknak - a másik elfogadását, az empátiás készséget, a kommunikációs képességet: "Egyértelműen azt gondolom, hogy meg kellene tanítani az orvostanhallgatókat, de nemcsak a körzetben, hanem bárkit, aki emberekkel fog foglalkozni, gyerekkel, anyákkal, meg kell tanítani. Pszichológiát, kommunikálni. Ezt megtanulja az ember magától is, mire megöregszik, de azért ezeket fel kéne készíteni... Azt nem tudom, hogy cigányra felkészíteni, így nem tudom, de azt tudom, hogy tisztelni kell, hogy nekik van egy speciális kultúrájuk. Ez egyszerűen intelligencia kérdése." (gyermekorvos)
Más is említi az empátia, a kapcsolatteremtő képesség oktatásának lehetőségét: "...itt az együttérzés mellett az egymás-mellettiséget ki kell nyilvánítani... Ez intelligenciakérdés és tanulás kérdése, és beleérző képességnek a gyakorlása az egészségügyiek részéről." Úgy látja azonban, hogy az elmúlt időszakban történt változás ezen a téren: "Tíz évvel ezelőtt mindennaposak voltak a botrányok a cigányokkal a kapcsolattartásban. Most is tudatában lehetnek, és erről szól a dal, hogy az etnikum és a magyar lakosság jogai egyenlőek, és nem szabad negatív megkülönböztetést alkalmazni... Más magatartást igényelnek az egészségügyi dolgozók részéről. Ennek a népességnek van egy sajátos pszichológiája. Eredményesen együtt dolgozni a gyerek érdekében, a normális emberi kapcsolatok érdekében csak az az egészségügyi dolgozó tud, akinek van bizonyos intelligenciája. Van empátiás készsége... Az önérzetük a legsérülékenyebb része ennek a kommunikációnak. Ha a megfelelő hangnemet megtalálja az ember - ez nagyon széles skálán változik -, akkor el lehet kerülni azt az indulati tényezőt, ami a cigányságra jellemző egyébként... Tíz évvel ezelőtt itt hangnemet váltottunk. Elkezdtünk együttérzők lenni, beszélgettünk, megkezdődött az együtt-ápolás. Több lehetőségünk volt megismerni őket... Lehet velük bánni. Speciális bánásmódot igényelnek." (gyermekorvos)
A cigányok bevonása a megoldásba
Az egészségügyi szereplőkkel folytatott beszélgetések végén feltettük a kérdést: Van-e olyan szervezet, intézmény, látnak-e olyan módszert, amely segíti - segíthetné az egészségügy képviselőit abban, hogy a cigányság egészségi állapota javuljon, hogy a roma kliensekkel való munkájuk eredményesebb lehessen. Az a kézenfekvő válasz, hogy magukat az érintetteket kellene bevonni a problémák megoldásába, több szinten vetődött fel.
Az első: a romák az egészségügy különböző szintjein, szakterületein munkavállalóként foglalkozzanak közösségük tagjaival. Interjúalanyaink alig tudtak beszámolni személyes tapasztalataik, gyakorlati munkájuk alapján olyan példáról, ahol ez a lehetőség már megvalósult. Egyik válaszolónk úgy véli, azok a cigányok, akik "kiemelkednek" saját közösségükből, már nem vállalják származásukat. Így ha vannak is cigány származásúak az egészségügyben, ők nem vállalják eredetüket, és nem érzik maguk számára kötelezőnek a cigányügyben való aktív részvételt. Arra a kérdésre: "Dolgoznak-e munkahelyén a cigány etnikumhoz tartozó személyek?" - ezt válaszolja: "...takarítónői szinten van... Tehát látható cigány az nincs. De a fehér és cigány házasságok elég gyakoriak. Tudok én olyan főműtősnőről, akiről tudom, hogy cigány vér van az erében. De ha azt mondom, hogy cigány származású, keményen kikérné magának. Tehát olyan, aki a cigányságát vállalná, és szemmel láthatóan cigány, olyan nincs... Amennyiben a cigány védőnő, cigány orvos nem elsősorban arra törekedne, hogy kiugorjon saját társadalmából, hanem hogy tényleg segítsen, akkor igen. Tehát hogy ne tagadja meg a saját fajtáját azért, mert orvos lett. Hanem vállalja." (szülészorvos)
A cigányok munkavállalóként történő bevonásának lehetőségét többen elfogadnák, hasznosnak tartanák. Mint egyikük mondja, azért mert: "...már az is jó, ha van egy hartai ápolónő, és a hartaiak örülnek, hogy van egy ismerős. A cigánynak biztos neki is jó lenne, akár orvos, akár ápolónő. Az biztos, hogy örülnének, hogy van közülük való... csak szerintem ott is az iskolázottsággal van a baj, hogy nincsenek." (szülésznő) Másikuk szerint a cigány védőnő, a cigány egészségügyi alkalmazott közreműködése nem garanciája az empatikus, érzékenyebb közeledésnek: "...énszerintem a cigány védőnő is ha nem úgy áll hozzá a dolgokhoz, hogy nem elég empátiás, nem elég segítőkész... de ugyanúgy ez fordítva is van. Ha ők érzik a segítségnyújtást, hogy a szándék megvan, akkor ilyen gond nincs." (védőnő) Egy másik vélemény: "...lehet, hogy jobb lenne, ha lenne, mégis jobban értene a nyelvükön. " (védőnő), vagy: "...itt nálunk nincs cigány védőnő, nincs cigány orvos. Tehát nincs a fajtájukból való, akik szót értenének velük." (szülészorvos)
Volt olyan válaszolónk, aki azon a módon is igyekezett roma klienseihez közel kerülni, hogy maga próbálta meg nyelvüket megtanulni - bár úgy érzi, a nyelvi különbség nem feltétlenül gátja a kapcsolatteremtésnek: "...pár szót én is tudok, én is tanultam már tőlük, ami nagyon fontos. Jó néven veszik. A kolléganőm Erdélyből jött, érti a nyelvüket, és nagyon nehezen fogadták el. Talán ott meg azért is, mert érti, hogy mit mondanak... bár mondjuk, az az igazság, hogy ha valaki hosszú ideig van köztük, látják, hogy értük van, nemcsak köztük, azt azért megszeretik..." (védőnő)
Egy másik lehetőség, hogy nem az egészségügybe magába próbálják bevonni a roma népesség tagjait, hanem a cigányok szervezeteit vagy tekintélyes képviselőit kívánják megnyerni az egészségüggyel való együttműködésre. Ennél a javaslatnál többen felvetették a korábbi cigányvajda-rendszer visszaállításának lehetőségét: "Talán a maguk fajtájából kéne egy olyat kinevezni, mint régen is volt, a vajda, akire úgy felnéztek, aki egy kicsit kivált közülük, hogy arra jobban hallgatnának. Mert néha az ember úgy érzi, hogy meghallgatják, de azért annyira nem..." (védőnő) Egyik interjúalanyunknak a vajda-rendszerrel kapcsolatban személyes emléke is volt: "Nagyon nagy tekintélye volt. Tehát ha én a cigányvajdával meg tudtam egyezni, azt tudtam neki mondani, hogy ennek a kislánynak baja lehet a gyerekével, erre figyeljenek oda, akkor a cigányvajda behozta ide a beteget és beszélt vele. Sajnos az a gond, hogy ezek megszűntek." (szülészorvos)
Másik nyilatkozónk a korábbi vajda-rendszer szerepét a kisebbségi önkormányzattal képzelné helyettesíteni: "...azt mesélték, hogy régen mindig volt a cigányoknak valami feje. Aki úgy rendet tartott köztük. De most ilyen nincs. Legalábbis én nem tapasztaltam, hogy lenne főnök, és elutasítaná a többieket... nem tudom, hogy a kisebbségi önkormányzatnak mi a szerepe..." (védőnő)
Akik tudtak a már létező cigány szervezetekről, cigány kisebbségi önkormányzatokról, felvetették az azokkal való együttműködés lehetőségét. Néhány kezdeményezésről be is számoltak interjúalanyaink. "Volt már ilyen próbálkozás itt, hogy a cigányokat összehívni, és külön a cigányoknak felvilágosító előadást tartani. Ezt a cigány önkormányzat próbálta meg megszervezni. Nem sikerült. Az az érzésem, hogy előbb-utóbb meg kellene próbálni belülről megoldani ezeket a kérdéseket. Tehát saját maguk közül kinevelni olyanokat, akik ismerik a gondolkodásmódjukat, a hagyományaikat, és tudnak is ennek következtében hatni rájuk." (szülészorvos) Működésükkel ez a válaszolónk azonban nem volt megelégedve: "Az az érzésem, hogy a jelenlegi cigány önkormányzatok politizálnak és pénzt akarnak, de tulajdonképpen ami a rendeltetés szerint a legfontosabb dolguk lenne, hogy megpróbálják megváltoztatni saját etnikai csoportjukat, az etnikai csoportok közötti nézeteltéréseket, azzal nem sokat próbálkoznak... Azzal kellene kezdeni, hogy megmagyarázni a saját embereiknek, hogy addig soha a büdös életben nem fognak felemelkedni, amíg kiművelt főben így állnak, ahogy most... Tehát mégis ott belül kellene kezdeni."
Helyi szinten történtek próbálkozások a kisebbségi önkormányzattal való együttműködésre: "Kellene, nagyon kellene, hogy ezekkel az emberekkel valahogy szót lehetne érteni, hogy akarjanak változni elsősorban, hogy igényt tartsanak arra, hogy ők másképp éljenek már... hogy ő saját magáért tehet valamit. Amikor alakult ez a cigány önkormányzat itt, sokat beszéltünk a vezetőikkel erről, hogy erre nagyon szükség lenne, hogy védjük ezt a korosztályt, mert egészségtelenebbek, egyre sorvadtabbak, egyre hátrányosabbak, annak ellenére, hogy egyre többen vannak a magyar lakossághoz viszonyítva az óvodában, iskolában. De ez a minőségi romlás, az esélyek, a lehetőségek, hogy mindjárt ott az elején meg kéne fogni, hogy esetleg ebben tudnának segíteni nekünk. Mi meg tudnánk segíteni nekik abban, hogy ezeket az ismereteket, ezeket a készségeket kialakítsuk bennük. Talán őrájuk jobban hallgatnak, az ő vezetőjükre." (védőnő)
A cigány szervezetekkel való együttműködésnek azonban gátja lehet maga az egészségügyi rendszer. "...az, hogy nem kerülnek az egészségügy közelébe, csak felerészt az ő hibájuk, a másik fele az, hogy a rendszer túl van bürokratizálva. Én olyanra is gondolnék, hogy ahogy a cigány kisebbséget vagy akármilyen kisebbséget valamilyen ombudsman képviseli, valami olyan jogosítványt kellene kapniuk, ami a TAJ-kártya nélkül is jogosítaná őket. Vagy valaki az önkormányzat vagy akár a kisebbségi önkormányzat részéről elébe menne annak... tehát neki lenne jogosítványa arra, hogy taszítsa az egészségügy felé... a cigány lakosságnak elébe kéne menni. És ha meg jönnek, akkor nem elutasítani, hanem elfogadni. Akár egy körlevéllel, egy miniszteri rendelettel kötelezővé lehetne tenni, és én ezt nagyon ajánlanám, hogy ha én látom, kifejezetten látom a ruhájáról, a külleméről, hogy az egy hátrányosabb helyzetű cigány, akkor azt köteles legyen TAJ-kártya nélkül is elfogadni az egészségügyi intézmény, vagy legyen egy ideiglenes kártyája, és ezt adja ki a kisebbségi önkormányzat... Az egészségügyi ellátásnak az egyre adminisztratívabbá válása, és azok a pontszerző és TAJ-kártyával igazolt ellátások egy külön fejezetet érdemelnének... Ha az orvos érzelmileg nem érintett, vagy a védőnő nem érintett, akkor jogosan elküldi a nyomorultat és szerencsétlent... Itt beléphetnének a szociális munkások, hogy a kerületben bejelentett vagy akár nem bejelentett, de itt élő embereknek kiadnák ezt a kis kártyát. És ők akkor azt hiszem, harminc-negyven százalékkal felbátorodnának és jogosultabbnak éreznék magukat." (szülészorvos)
2. A kommunikáció javításának oktatási feltételei
Többször hangsúlyoztuk: a jó kommunikáció alapja, ha a kommunikáló felek ismerik, értik egymást, ha mindkét fél számára kiszámítható, előre jelezhető a másik várható viselkedése. Bár kétoldalú, kétirányú kapcsolatról beszélünk, adott témánk esetében az egyik oldalt - az egészségügyiek oldalát - kell kezdeményezőnek tekintenünk. Hiszen a romák egészségi állapotának javítása olyan össztársadalmi érdek, amelynek kormányzati koncepcióban, az egészségügyi hatóság tudatos törekvésében kell megfogalmazódnia, és az egészségügyben dolgozók szakmai munkáján keresztül kell megvalósulnia.
Kutatásunk tanulságait figyelembe véve néhány javaslat megfogalmazásával szeretnénk hozzájárulni ennek a munkának a sikerességéhez:
1. A cigányság - mint a legnagyobb magyarországi etnikai kisebbség - története, tradíciórendszere, strukturáltsága, a cigányokra vonatkozó múltbeli és jelenbeli politikai döntések sora a magyar társadalom többsége számára ismeretlen, mindmáig nem képezi iskolai tananyag tárgyát. Ha itt ennek a hiánynak a pótlását nem is követelhetjük, mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy az egészségügyi pályára készülők képzésébe kerüljön be a cigányokra vonatkozó ismeretek oktatása.
2. Egy másik hiányossága a magyar iskolarendszernek, hogy nem készíti fel a felnövekvő nemzedékeket a társadalom sokszínűségére, a különbözőség elfogadására, a neme, etnikuma, társadalmi osztálya, egészségi állapota, szexuális orientációja szempontjából eltérő embercsoportok iránti toleranciára. Ismét csak azt mondhatjuk, ha az általános közoktatásban nem is történik meg mindez, az egészségügyiek képzésébe mindenképpen be kell emelni a kisebbségek iránti toleranciára való nevelést. Ennek a képzésnek jó keretet adhatnak a továbbképzések különböző formái, ahol az erre kiképzett szakemberek gazdag nemzetközi szakirodalomra és gyakorlatra támaszkodhatva érzékenyíthetik a szakemberek csoportjait a másik előítéletmentes elfogadására.
3. Az előbbihez kapcsolódik - és az egészségügyiek képzésébe-továbbképzésébe jól beilleszthető terület - a kutatásunkban megszólaltatott szakemberek szerint is hiányolt kommunikációs-kapcsolatteremtési képesség, az empátia "oktatása". A "különbözőség"- (diversity)-tréningekhez hasonlóan a kommunikációs-empátiás tréningeknek is hatalmas irodalma és Magyarországon is sok, nagy gyakorlattal rendelkező szakértője van.
4. Az egészségügyiek és a roma kliensek viszonya javításának lehetséges eszköze a romák bevonása az egészségügy törekvéseibe. Ez több úton lehetséges. Az egyik - az adottságok ismeretében még csak távlatinak látszó - lehetőség a roma lakosság képzésének emelkedésével összefüggésben a cigány származásúak megjelenése volna az egészségügyben. Védőnői, ápolónői, szülésznői, vagy akár orvosi munkakörben a roma kliensek önképének, önbecsülésének általános megerősödésén túl az "ismerősség" révén bizalomtelibb, otthonosabb kapcsolat képzelhető el a "saját csoportból" érkezővel szemben, mint - a szakértelmen túl - a többségi társadalmat is képviselő egészségügyi alkalmazottal való kapcsolat során.
A romák bevonása más úton is elképzelhető - olyan formában, amely már rövid távon is alkalmazható. Az egészségügy képviselőinek is érdeke, hogy fölvegyék a kapcsolatot a kisebbségi önkormányzatok, a roma szervezetek képviselőivel, és helyi programokat, projekteket dolgozzanak ki egy-egy érintett csoport problémájának értő és hatékony megközelítése és megoldása céljából. A családtervezés, a születésszabályozás, a terhesség és csecsemőgondozás közbeni életmód, a családi szocializáció olyan érzékeny területei az egyes családok-közösségek életének, amelyekben az univerzális és racionális módon behatolni, beavatkozni kívánó többségi akarat megtörik, ha nem találkozik az érintettek támogatásával. Nyugati, főleg amerikai példák sokasága tanúskodik arról, hogy az úgynevezett helyi "kerekasztalok" például kiváló lehetőséget adnak arra, hogy a felek egymás felfogását, akaratát, vágyait, megoldásai javaslatait megismerjék, és a közösen hozott döntések konszenzusos elfogadása vezesse további lépéseiket.

ÖSSZEGZÉS
Amikor a kutatás fő kérdéseit megfogalmaztuk, tisztában voltunk azzal, hogy az adott kis - nem reprezentatív - mintán és az általunk választott módszerrel csupán az egészségügy és a romák találkozásának egy lehetséges területéről szóló látleletet készíthetünk, amely talán alkalmas arra, hogy bizonyos következtetéseket levonhassunk, és néhány javaslatot megfogalmazzunk.
Két oldal beszélt ugyanarról a témáról - a cigány nők termékenységi gyakorlatáról, a terhesség, a szülés, a kisgyermek gondozása során igénybe vett egészségügyi ellátás tapasztalatairól. A két oldal: Egy-egy adott körzethez tartozó védőnő, gyermekorvos, családorvos, illetve a területet ellátó kórházban dolgozó szülész-nőgyógyász és szülésznő húsz fős mintája egyfelől - és a körzetben élő fiatal, terhes vagy kisgyermekes roma asszonyok nyolcvan fős - etnikai háttere szerint négy alcsoportra bomló - mintája másfelől. A téma pedig: Milyen kapcsolat alakul ki e két oldal között, mennyire képes gyógyító-megelőző-felvilágosító munkáját elvégezni az egészségügyi hatóság roma kliensei körében?
A kutatásban az interjú módszerét használtuk - azt remélve, hogy a személyes és mindkét oldal esetében megértő beszélgetés többet árul el a két oldal közötti kapcsolat lényegéről, mint a kérdőívre vagy statisztikai adatokra, dokumentumok alapján nyerhető információkra alapozó kutatás. Az interjúk elemzése elsősorban azt a benyomásunkat erősítette meg, hogy a két fél - két külön világ. Az azonos eseményekre, élményekre, történésekre vonatkozó kétfajta narráció mintha nem ugyanabban az univerzumban zajlana le, mintha nem ugyanarról a tartalomról szólna.
A cigányságra az egészségügyiekkel készített interjúk alapján tekintve olyan populáció elnagyolt képe rajzolódik ki, amely a többségi társadalomtól elsősorban abban tér el, hogy a civilizációnak egy másik állomásán található - valahol félúton a "természeti nép", a "vadember" és a "kultúrember" állapota között. Másfelől viszont a roma-interjúk arról győztek meg bennünket, hogy a válaszolóinkból összetevődő minta sokszínű, vegyes - de valójában legtöbb vonásában ugyanolyan, mint bármely Magyarországon felkeresett hasonló korú, iskolázottságú, családi állapotú nők csoportja lenne. Nyomát nem találtuk az ösztönös, csak biológiai funkcióit beteljesítő, kontrollálatlan és korlátozhatatlan, archaikus vonásokat magán viselő "vadembernek" - legfeljebb a szűkebb, tradícionális közösség és a tágabb, többségi társadalom kulturális hatásai közötti feszültségek között esetenként vergődő (de többnyire jól alkalmazkodó) nőket-családokat láttunk. Mindamellett érzékelhettük, hogy az egészségügyi illetékesek (vagyis a többségi társadalom szakértelemmel és hatalommal felruházott képviselői) által vallott "vadember"-, "természeti nép"- mítosz hogyan befolyásolja roma klienseikhez fűződő viszonyukat, illetve azt is, hogy miként tükröződik mindez a roma asszonyok önképében.
Egy másik - az egészségügyiekkel készült interjúk többségében megjelenő - vonulat a cigányok tájékozatlansága, tudatlansága, a korszerű családtervezésre való képtelensége. Ha ezzel az állítással szembehelyezzük a roma nőkkel készült interjúkban tapasztaltakat - úgy tűnik, ez a megállapítás csak részben igaz. Valóban találkoztunk tervezetlenséggel és a tudatlanságból eredő kiszolgáltatottsággal is, de az esetek többségében azt tapasztaltuk, hogy a többségitől eltérő családminták, termékenységi szokások nem a véletlen, a tudatlanság, hanem a saját közösségben őrzött tradíciók követése révén alakultak ki.
Az egészségügyi hatóság - roma kliens viszony egy harmadik (mindkét oldalon, de más-más felhanggal, értelmezéssel fölmerült) eleme a többségi-kisebbségi csoport talaján termő előítéletesség. A többségi társadalmat képviselő interjúalanyaink közül csak néhányan utaltak explicit formában a körükben - és a magyar társadalom egészében - jelenlévő előítéletességre, mint a cigány kliensekkel való kapcsolattartást is befolyásoló tényezőre. Többnyire a romák jellemzőjének tekintették az előítéletre való hivatkozást - mintegy a többséggel szembeni agressziót és hamis, felfokozott öntudatot látva e karaktervonásban. Ugyanakkor a csak a szövegekben megbúvó, implicit utalásokból úgy éreztük, hogy ennek a csoportnak a roma-képe az ösztön-én típusú előítéletesség sajátos megnyilvánulása, amely többek között éppen a "vadember"-mítosz fenntartásában testesül meg.
Roma válaszolóinkkal készült beszélgetéseink viszont arról győztek meg, hogy az egészségügyiekkel való kapcsolatuknak mindennapos tapasztalata a cigányok általánosságban történő megítélése, függetlenül a személy tényleges viselkedésétől, problémájától. Úgy látjuk, hogy sok esetben az előítéletesség torzító prizmája a tényleges gyógyító-gondozó munkának is akadálya lehetett.
További tanulságnak tűnik, hogy sem egyik, sem másik oldalon nem beszélhetünk homogén csoportról. Az egészségügyiek kis mintája is alkalmas volt arra, hogy jól példázza: minél közelebb áll, minél gyakoribb kapcsolatba kerül az egészségügyi ellátó rendszer képviselője roma klienseivel, annál inkább személyhez szóló, torzításmentes képet alkot róluk, annál adekvátabb a velük kapcsolatos viselkedés- és beszédmódja. Minél ritkábban és - a többségi társadalomból érkező pácienseihez képest - minél kisebb arányban találkozik velük, annál elnagyoltabb, előítéletesebb, mítoszokkal telibb a romákról mint Másikról alkotott képe, és ennek megfelelően annál kevésbé adekvát a viszonya klienséhez, annál rosszabbul igazodik az ő elvárásához.
Tapasztalataink szerint a védőnők alakították ki legközvetlenebb, legtoleránsabb kapcsolatot; a család- és gyermekorvosok már kisebb mértékben, de még érzékelhetően nem mint egy általános Másikról, hanem saját klientúrájukról tettek megállapításokat; a kórházakban dolgozó orvosok-szülésznők viszont hajlamosabbak voltak egy előzetesen konstruált roma-kép fénytörésén keresztül beszámolni tapasztalataikról.
A másik oldalnak, a roma anyáknak az inhomogenitása mintavételünk tudatos választásából következik. A három homogén háttérrel rendelkező közösség - oláh cigányok, beások és romungrók csoportja, illetve a negyedik, vegyes budapesti minta - alkalmat teremtett számunkra arra, hogy a tradícionális, közösségi hatások különbözőségét, illetve e hatások különböző mértékét is számításba vegyük, amikor a roma nők és az egészségügy kapcsolatát tanulmányozzuk. Az egészségügyiek által konstruált egységes roma-képhez képest négy - nagymértékben eltérő - csoportot találtunk a párválasztási, házassági, termékenységi szokások, a családtervezés, a gyermekvállalás és a gyermekgondozás terén a tudatosság-tudatlanság, illetve tradicionalitás-racionalitás szempontjából. A csoportok különbözősége és a velük szemben alkalmazott bánásmód hasonlósága arra figyelmeztet bennünket, hogy az univerzális-racionális szakértői felfogás és a cigányokat egységesként látó, gyakran előítéletes megközelítés együtt az esetek nagy részében inadekvát kommunikációt eredményez.
Végül egy további szempontot is érdemes figyelembe vennünk. Az egészségügyi hatóság - roma kliens viszonyban természetesen elsősorban a romákról kialakított kétféle kép (az egészségügyiek által konstruált roma-kép és a cigány csoportok tagjainak önmagáról kialakított képe) összevetésére volt szükség - tekintettel arra, hogy az adekvát kommunikáció, a beavatkozás, a tanácsadás és a gyógyító munka akkor lehetséges, ha ez a két kép nagyjából fedi egymást: Ha tehát olyannak ismeri a beavatkozni, gyógyítani, tanácsot adni kívánó szakember klienseit, mint amilyenek azok ténylegesen.
Nem volt célunk viszont másfelől a cigányok "orvos-képét", az egészségügy illetékeseiről kialakított reprezentációját vizsgálni, hiszen roma interjúalanyainkkal elsősorban saját konkrét tapasztalataikról beszélgettünk, és nem kívántuk tőlük, hogy az egészségügy egésze működésének megítélésébe illesszék be személyes találkozásaikat a gyógyító munka képviselőivel. Az interjúkban felidézett jónéhány konkrét élmény azonban rávilágított arra, hogy az egészségügyi hatóságtól érkező tanácsok, utasítások betartásának-elfogadásának akadályozó tényezője lehet - és esetleg az orvosi-egészségügyi gárda egészének hiteltelenségéhez vezethet - az, hogy egyes képviselőik viselkedését klienseik negatívnak, deviánsnak tartják. A részeg, durva, hanyag, nemtörődöm, a betegére csak pénzért odafigyelő orvos veszélyes általánosításhoz, az orvosi-szakértelmi tekintély csorbulásához vezethet.