Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!“

Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!“

Interethnica 6.
Interethnica
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Somorja
Postacím:
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Parková 4
931 01 Šamorín
forum@foruminst.sk
www.foruminst.sk
Varjú Katalin
„Pénteken délig nyitva van az ég!“
Irodalmi feldolgozás és bevezetõ tanulmány:
Hizsnyai Zoltán
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Lilium Aurum Könyvkiadó
Somorja – Dunaszerdahely
2003
A könyvet a Jarovnicei Alapiskola diákjainak
képeivel illusztráltuk. Mûvészeti vezetõ: Ján Sajko.
A könyv kiadását támogatták:
Nadácia otvorenej spoloènosti
Open Society Foundation, Bratislava
Nadácia pre podporu obèianskych aktivít, Bratislava
Department for International Development (DFID), Bratislava
© Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2003
© Varjú Katalin, 2003
ISBN 80-8062-177-2
Tartalom
A szél gyermekei (Varjú Katalin) ................................................................ 7
A kisebbség kisebbsége (Hizsnyai Zoltán) ................................................ 15
„Pénteken délig nyitva van az ég!” (Mai történetek romákról) .................... 29
Életem elsõ látogatása egy cigányházban ............................................ 31
Az állatok szava ................................................................................ 33
Mit szól a kicsi .................................................................................. 35
Az alma ............................................................................................ 37
A csikó neve ..................................................................................... 39
Mit kap ezí a dumáí?! ........................................................................ 41
A török szegfû ................................................................................... 43
Huzat van a szádban! ........................................................................ 45
Bokoji ............................................................................................... 47
Hímzett terítõ .................................................................................... 53
A sál ............................................................................................... 55
Kísértethistória ................................................................................. 57
Az iskolás kutyák .............................................................................. 59
A karkötõ .......................................................................................... 61
A körömlakk ...................................................................................... 63
„Pénteken délig nyitva van az ég!” ...................................................... 67
A csatkai búcsú ................................................................................ 73
A fénykép ......................................................................................... 75
Érezte közelgõ halálát ........................................................................ 79
A vállkendõ ....................................................................................... 81
„Nem akarok rajta lenni!” .................................................................. 85
Az ordítás: fegyver! ............................................................................ 87
Aranyláncot vennék neked! ................................................................. 91
Legyél az anyám! ............................................................................... 95
A madártojás .................................................................................... 99
Az ajándékba kapott cocha .............................................................. 103
A „szégyen” .................................................................................... 107
Forró helyzet ................................................................................... 111
A fekete nadrág ............................................................................... 115
5
6
Véleményt akarok kérni! ................................................................... 119
Látogatók Coloradóból ..................................................................... 123
Szómagyarázat ..................................................................................... 125
7
A szél gyermekei
Sok-sok évvel a történtek után úgy tûnik, mintha egy régi indiai körútra emlékeznék...
Vagy egy Föld körüli utazásra – már amennyiben a Föld azonos a belvárossal,
a „körül” pedig a periférián, sõt azon is túl, egy képzeletbeli kínai fal túloldalán
álló putrikat, pérókat, roma közösségeket jelenti.
Szemétdombok között, árkon-bokron keresztül, egyszer bokáig érõ porban
poroszkálva, máskor tengernyi sárban caplatva igyekeztem éppen valamelyik
irányba. Oda, vagy vissza. Két világ között ingáztam. Egy felvillanó emlékkép, a
legelsõk közül való: a rajokban lecsapó legyeket hajtottam magamról, és az járt
a fejemben, hogy kerültem ide, vajon mit keresek én itt?
Aztán pucér fenekû, mezítlábas gyerekek ricsajára eszméltem. Ugrándoztak,
nevetgéltek; kissé odébb malacok dagonyáztak, és lónyerítés harsant a közelben.
Egy kutya olyan lustán nézett rám, hogy közben elásította magát. Megérkeztem
oda, ahol az emberek és a háziállatok élettere csaknem egybeolvad, és
közös nevezõre jut a természettel.
A ház tövében szinte látom a hevenyészett lócákkal körberakott rozoga asztalt,
amelynél a „szél gyermekei” ültek, akik a napot követve – és jobb életet remélve
– jutottak el ide is, mint annyi más helyre. A roma törzsek többségének
kollektív emlékezetébõl rég kihullott már az évezredes vándorút, azok viszont,
akik ezt a viharvert asztalt körbeülték, még tudták, honnan jöttek, és azt is,
hogy szekereken érkeztek – a dédapjuk mesélte, este a tûznél a nagyanyjuktól
is hallották, és õk is elmesélik a gyerekeiknek és õk nekem...
Még nem tudtam, mihez kezdek a rám zúduló hatásokkal és a tömérdek
újonnan szerzett ismerettel, nem mértem fel, hogy ezek a tapasztalatok mekkora
segítséget nyújthatnak oktatói munkámhoz, s persze azt sem gyanítottam,
hogy mindez késõbb mennyire megváltoztatja a kultúráról kialakított képemet és
életfelfogásomat. Valójában még fogalmam sem volt, mi az ördögöt keresek közöttük,
azt viszont már sejtettem, hogy ha maguk közé egyelõre nem is fogadtak,
valamiképpen mégis elfogadtak, különben nem üldögélnének ilyen békésen
egy „paraszttal”.
A családról, a gyerekekrõl, az állatokról beszéltek. Érdekes világnak tartottam,
habár sok mindent nem értettem, és az összefüggések többségét nem láttam.
Hiába, nem vagyok közéjük való, jutott eszembe minduntalan. Pedig nem
éreztették velem, és kaptam már roma nevet is. Igaz, ez csak késõbb derült ki.
Amikor aztán egyszer valamelyikük véletlenül a nevemen szólított, egy darabig
úgy éreztem, közelebb kerültem hozzájuk. Aztán rájöttem, egy idegen sohasem
tudhat mindent. Esetleg úgy, ha együtt él velük. Én hosszú évekig rendszeresen
látogattam a környezetemben élõ törzseket, elsõsorban azokat a családokat,
amelyeknek gyermekei pedagógusi tevékenységem révén szerezték meg
8
az alapismereteket. Ennek ellenére – tudom jól – saját tapasztalatokból szerzett
ismereteim igencsak hiányosak voltak.
A roma történelem és kultúra többé-kevésbé persze a szakirodalomból is
megismerhetõ. A könyvek azonban nem nyújthatnak naprakész információkat. A
nyomtatott formában hozzáférhetõ akadémikus tudásanyag az egyes roma közösségek
kultúrájának és szokásrendjének pillanatnyi állapotáról sosem szolgálhat
gyakorlati segítséget nyújtó útmutatással. Pedig a romák egyes csoportjai
között e tekintetben hatalmas különbségek tapasztalhatók.
Eltérések a másságban
A törzsi hagyományok és a lakóközösségekben kialakult konvenciók mellett a
romáknak vannak családi hagyományaik, sõt már átvett szokásaik is. Vallásos
emberek, de vallási hovatartozásukat nem tudják definiálni. Abban biztosak,
hogy „egy Isten van”, és hogy Szûz Mária az õ védelmezõjük. Minden családnak
van házi oltára, legalábbis ami az oláhcigányokat illeti. Nekik még vajdájuk is
van, ellentétben más törzsekkel. Viseletüket is már csak az oláhcigányok õrzik.
Nem csoda, õk voltak az utolsók, akik letelepedtek. A rumungrókról azt mondják,
hogy azok „elparasztosodtak”. Való igaz, a rumungrók – vagyis a kultúra
számos területén a befogadó nemzethez asszimilálódott romák – többsége ma
már nemigen beszéli, sõt többnyire nem is érti a roma nyelvet, és jobbára úgy
öltözködik – legfeljebb szegényesebben –, mint a környezetében élõ „parasztok”
– merthogy a romák így neveznek bennünket, fehér embereket.
A mára már általánosan elterjedt „roma” elnevezés azonban nem tükrözi a
törzsi hovatartozást, és ez a tájékozatlanok körében azt a hamis képzetet keltheti,
hogy az egyes törzsek, valamint a különbözõ foglalkozási, mûveltségi és
szociális csoportok és rétegek közötti életmódbeli különbségek elhanyagolhatók.
Pedig ez koránt sincs így. Ráadásul a folyamatok egyelõre nem is az egységesülés
felé mutatnak.
A csoportosan – pérókban, bérházakban – élõ romák egy része a mai napig
is a nagycsaládi modell szerint tagozódik, és több-kevesebb sikerrel õrzi törzsének
hagyományait. Márpedig a belsõ törvények, a hiedelemvilág, a használt (roma,
magyar, szlovák stb.) nyelvváltozatok, az öltözködési, szórakozási és étkezési
szokások, a társas érintkezés szabályai, a hagyományos tánc- és énekkultúra,
a gyógyászati tradíciók és a kulturális hagyomány sok más eleme az egyes
törzseknél lényeges különbségeket mutat. És ami szintén nem hagyható figyelmen
kívül: ezek az eleve lényeges eltéréseket mutató törzsi kultúrák is különféle
módokon és mértékben koptak meg az egymástól elszigetelten élõ roma lakóközösségekben;
mi több, mára már szinte szétválaszthatatlanul összekeveredtek
az adott többségi környezetbõl átvett és különbözõképpen átalakított
szokásokkal. Következésképp sem a nyelvüket–kultúrájukat leginkább õrzõ – de
a legzárkózottabb életet élõ s csak egymás között házasodó – oláhcigány nagy9
családok, sem a Dél-Szlovákiában honos magyar anyanyelvû rumungróközösségek
kultúrája nem mondható egységesnek.
A legszembetûnõbben mindez a külsõ megjelenésben nyilvánul meg. Elég,
ha körbetekintünk egy különbözõ roma csoportok gyerekeibõl összetevõdõ tantermen.
Az egyik lány földig érõ virágos szoknyát, a másik már nadrágot visel;
az egyiknél „elõírás” az arany fülbevaló, a másiknak ezzel szemben még a füle
sem lehet lyukas, mert a rossz démonok suttognának bele; az egyik fiú még kalapban,
virágos ingben jelenik meg az iskolában, a másikon melegítõ és baseballsapka.
(Itt jegyzem meg: a bõr- és a hajszín sem azonos. A rumungrók rendszerint
erõsen kreol bõrûek, hajuk fekete. Az oláhcigányok bõrszíne viszont
többnyire jóval világosabb, és sok közöttük a vörös hajú.)
Nagy különbségek mutatkoznak a higiéniai szabályok betartásának terén is.
Van gyerek, akit tisztán, jól öltözötten járatnak iskolába, de olyan is akad, aki
még az elemi normákat sem ismeri. Például egyszer az egyik elsõs diákom kikérezkedett.
Furcsállottam hosszú távollétét, hát utánaeredtem. Egy bokor alatt
találtam rá. Hiába magyaráztam, hogy ehhez nem kell kimenni az épületbõl, hiszen
az illemhely a folyosó végén található, õ csak annyit mondott: „...nálunk
olyan nincs ... én abba nem!”
Nem csupán a ruházat tisztaságával, hanem a mennyiségével is lehetnek
problémák. A szociálisan leghátrányosabb helyzetben élõ gyerekek sokszor a hideg
téli napokon is kabát, sapka, sál, sõt megfelelõ lábbeli nélkül poroszkálnak
az iskola felé. Néha azonban más oka is lehet a hiányos öltözetnek. Egy hideg
márciusi reggelen például nagyon meglepõdtem, amikor az egyik kislány egy
szál vékony, indiai mintás szoknyában, harisnyanadrág nélkül jött iskolába. Amikor
a didergõ gyerektõl megkérdeztem, hogy miért öltözött ilyen lengén, értetlenül
meredt rám: „Tanítovkinya, hát te nem láttad a tévében a Csicsorínát?! Õ
mondta, hogy tavasztól õszig bugyi nélkül jár, mert úgy egészséges... Tudod, az
anyám is cukros... Én nem akarok beteg lenni... No de ha nem veszek bugyit,
akkor harisnyám se lehet!”
A jómódú, félig-meddig már szociálisan is asszimilálódott és a szegénységben,
sokszor még archaikus viszonyok között élõ romák étkezési szokásai között
is szinte áthidalhatatlan ûr tátong. Az elõbbiek gyerekei bõséges elemózsiával
érkeznek az iskolába, az utóbbiak sarjai viszont gyakran reggeli – és persze
tízórai – nélkül jelennek meg. Az éhes gyerek természetesen képtelen a tananyagra
koncentrálni, ráadásul az efféle különbségek feszültségeket is elõidézhetnek
az osztályközösségben. Volt olyan esetem is, hogy az egyik szegény roma
családból származó harmadikos diákom már-már a rosszullét jeleit mutatta.
Úgy tûnt, mintha a kézfejét rágná fájdalmában, és ritmikusan le-fel mozgatta a
fejét. Közelebbrõl aztán láttam, hogy egyik kezével a másikat takarva a mutatóujját
szopja, és nagyokat nyel hozzá. Amikor megkérdeztem, mije fáj, elpityeredett,
és szipogva, már-már kétségbeesetten azt mondta: „Csucsi phel!” – azaz:
„Csöcsöt kérek!” Már majdnem nyolc éves volt, de otthon az anyja még mindig
szoptatta. Most azonban kórházban feküdt, így hát nem volt, aki az étkezésrõl
gondoskodjék, és a gyerek persze az anyatejtõl is elesett.
A romák gyásszal kapcsolatos hagyományai között csupán kevés olyan elem
van, amely a mai napig is általánosan elterjedt. Minden bizonnyal ezek közé tartozik
azonban a mulatozás, az italozás és az ünneplés tilalma. A gyerekek még
a mai napig is részt vesznek a virrasztáson, amely a halál órájától a temetés
órájáig tart. Ilyenkor természetesen nem járnak iskolába. Amikor aztán újból járni
kezdenek, nem vesznek részt az iskolai ünnepségeken, karácsony elõtt nem
segítenek az osztályterem feldíszítésében, nem jelennek meg a farsangi jelmezbálon,
és ha a húsvét is a gyász idejére esik, nem mennek öntözködni sem. (Ezt
fájlalják a legjobban, hiszen a locsolás elmaradása nagy pénzveszteséget jelent,
a roma gyerekek ugyanis nem tojásért öntöznek, hanem pénzért és italért,
szolgáltatásaikért a nagy számban meglátogatott idegenektõl is ezeket kérik.)
Nem tudom, mennyire általános, de saját gyakorlatomban az is megesett, hogy
gyász idején némelyik gyerek az összeadás jelét sem akarta leírni, mert az már
keresztnek számít.
Még az olyan látszólag kézenfekvõ kérdésben is felmerülhetnek kétségek,
mint a névhasználat. A korábban letelepedett roma törzsekhez tartozó családok
polgári nevet is korábban kaptak (ezek a leggyakrabban mesterségnevek), így az
õ utódaiknak névhasználata – habár az egymás közötti kommunikációban a leggyakrabban
még ma is roma nevükön szólítják egymást – ma már nem kérdéses.
Más a helyzet a legutóbbi idõkig nomád életmódot élõ oláhcigányokkal,
akik kényszerû letelepülésükig (Csehszlovákiában ezt egy 1958-as törvény szabályozta)
szinte kizárólagosan cigány nevüket használták (pl.: Cini [kicsi], Duduma
[tök], Lóló [Piros]). Az elsõs oláhcigánygyerekek a mai napig nem tudják sem
a saját civil nevüket, sem a családtagjaikét, sõt gyakran csupán „dei” (anya),
„dad” (apa) néven beszélnek szüleikrõl. (Ennek a helyzetnek a kialakulásában
a kései letelepedésen kívül közrejátszhatott a csupán oláhcigány nagycsaládokra
jellemzõ úgynevezett „tisztavérûség”, ami kizárólag a rokonságon belüli házasodást
teszi lehetõvé számukra. A családnevek szerinti megkülönböztetés
ugyanis így szinte lehetetlen.)
A pérókban, ahol többnyire nagycsaládok, rokonok laknak együtt, még mindig
a közös tulajdon az uralkodó. Ezeknek a lakóközösségeknek a tagjai minden
korlátozás nélkül beléphetnek egymás házaiba és lakásaiba, és a hozzáférhetõ
javakból – ma már ez többnyire a fogyasztási cikkekre korlátozódik – minden további
nélkül kielégíthetik pillanatnyi szükségleteiket. Ha egy ilyen viszonyok között
élõ romának valamire szüksége van, azt onnan veszi el, ahol megtalálja,
mert hiszen – ahogyan õk mondják – „onnan kell elvenni, ahol van”. A „lopás”
pedig tulajdonképpen csupán ennek az elvnek a vagyonközösségen túlra való kiterjesztése
és gyakorlati megvalósítása. Nem csoda hát, hogy az „enyém”, „tied”,
„miénk” fogalmakat az iskolás gyerekekkel egyszerûen meg kell tanítani.
A szülõk persze tisztában vannak a mi társadalmi normáinkkal, csak éppen sok
esetben nem hajlandók azt elfogadni, ebbõl kifolyólag a lopás megítélése a romák
körében egészen más, mint minálunk. A suhancoknak például egyenesen
tiszteletére válik a büntetés, sõt egyes közösségekben úgy tartják, nem ember,
aki még nem volt börtönben. Helytelen azonban ebbõl arra következtetni, hogy
10
a cigánygyerekek számára minden megengedett, hogy családi környezetben
mindig azt teszik, amire kedvük szottyan. A romák egyes rétegei között e tekintetben
is hatalmas különbségek mutatkozhatnak. Bizonyos tabuk minden cigánycsaládban
vannak. Az olyan közösségben viszont, amely õsi hagyományainak
domináns részét máig megõrizte, a tiltások is számosak. (Az oláhcigányoknál
például az „idõsek tanácsa” és a „Krísz”, vagyis a törvény szabályozza a közösség
belsõ normáit, illetve dönt e normákat megsértõk ügyében. Van békítõ
is, a „báro rom”, a „nagy roma”, aki mindig egy köztiszteletnek örvendõ, tapasztalt
öregember.) Más kérdés, hogy a magántulajdon megsértése náluk sem tartozik
az elítélendõ cselekedetek közé. A kisdiákok esetében nem a „szabad–
nem szabad” ellentétpár megismertetésére van tehát szükség, csupán a
két fogalom közötti határvonalat szükséges némely kérdést illetõen radikálisan
átrajzolni.
Megegyezések
A romák számára a „hovatartozás” alapkérdés. A törzsek közti különbségek
meghatározóak. A cigányember törzsében, lakóközösségében és nagycsaládjában
elfoglalt pozícióját, viselkedését, az idegenekkel folytatott kommunikációban
követett magatartását mindig közösségének hagyományai és tapasztalatai
határozzák meg. A gyermekek sokszor csupán akkor ébrednek rá sajátosságaikra,
amikor idegenek közé kerülnek, és ott új ismeretekre tesznek szert. A más
közegbõl érkezõt nekünk kell segítenünk a beilleszkedésben. A beilleszkedésben
és legalább a legszükségesebb ismeretek megszerzésében. Ennek legfõbb
akadályát azonban sokszor éppen a családi háttér jelenti. Nem mintha a „szél
gyermekei” nem szeretnék gyerekeiket. Épp ellenkezõleg! A romáknál a legnagyobb
érték a család – és különösen a gyerek. A szülés természetes része az
életnek, nincs úgynevezett családtervezés. Felfogásuk szerint azonban a gyermeket
nem szükséges nevelni, tanítani, hiszen a gyermek a közösségben spontán
módon is megtanulja mindazt, amire szüksége lehet az életben.
Egy pillanatig sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a romák hajdan vándorló
életet éltek, és nagy számban voltak ugyan közöttük kovácsok, vályogvetõk, teknõvájók,
kalaposok, kanalasok, kosárfonók, állattartók, állatkereskedõk stb., a
mi értelmezésünk szerinti munka – mármint hogy a munka rendszerességet
megkövetelõ kötöttség – mindig is ismeretlen volt számukra. Ennek hatása máig
érezhetõ, és természetesen az iskolás gyerekek tanuláshoz való hozzáállására
is kihat. A kötelességtudatban mutatkozó hiányosságokat azonban meg lehet
kerülni. A játékos formában történõ szemléletes oktatás révén a versenyszellem
viszonylag könnyen kialakítható.
Ami pedig a szülõkkel való kommunikációt illeti, jobb, ha tudjuk, a romák
rendkívül bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Ha valakinek valamilyen érdemleges
információt adnak magukról, sasszemmel figyelik, mire használja fel
azt, hogy nem él-e vissza a bizalmukkal. Sok mindentõl félnek, és nagyon se-
11
bezhetõk. Ha önérzetükön csorba esik, illetve ha valamilyen õket ért valós vagy
vélt méltánytalanság hátterében faji elõítéletet gyanítanak, hangoskodnak és fenyegetõznek,
azonban szenvedélyes s olykor kifejezetten agresszívnak tûnõ magatartásuk
mögött a legtöbbször jóval kisebb indulat munkál, mint azt a kívülálló
gondolná. Ha nem így lenne, róluk szerzett ismereteimet talán nem is lett volna
módomban írott formában rögzíteni.
Íme néhány, a nemek közötti viszonyt érintõ megfigyelésem – dióhéjban.
Milyen egy roma férfi?
􀁺a férfinak mindig igaza van;
􀁺bármikor bármit megtehet, bárhova mehet, senkinek sem tartozik magyarázattal;
􀁺az ételbõl mindig a férfi eszik elõször;
􀁺a férfi legyen erõs, bátor, tekintélyes és csábító külsejû;
􀁺hódítson meg annyi nõt, amennyit csak tud (amennyiben nõs, nem számít
bûnnek, ha a feleségét megcsalja). Kivétel a szigorú olahcigány törvény.
Oláhcigányoknál:
􀁺Amennyiben a házasságtörés nyilvánosságra kerül, a „törvény”, vagyis a
Krísz ítélete szerint kell eljárni. Az ítélet lehet például pénzbüntetés (a férfi
kárpótlást fizet a nõ családjának) és ún. „szégyen” (amikor a bûnösök
senkivel sem beszélhetnek a közvetlen hozzátartozójukon kívül). A férj kopaszra
nyírhatja hûtlen feleségét, megfosztja ékességétõl, a hosszú hajától.
Milyen legyen egy roma nõ/lány?
􀁺az eladó lány szûz és ártatlan;
􀁺táncnál nem nézhet a fiú szemébe;
􀁺a nõ a férfinak mindenben alárendelt;
􀁺habár díszesebb öltözetû, legyen szégyenlõs;
􀁺köteles továbbadni a törzsi hagyományokat;
􀁺az asszony nem vonhatja felelõsségre az urát, ha az megcsalja, legyen
büszke, hogy ilyen ura van; az „ellenfelet” megverheti, átkozhatja, de aztán
mosolyogjon rá, hiszen tetszik az õ urának. Törvényt, büntetést csak
a Krisz hozhat, ha erre felkérik.
Oláhcigányoknál ezenkívül:
􀁺nem viselhet nadrágot;
􀁺nem öltözködhet, nem mosakodhat még a családja elõtt sem;
12
􀁺serdülõkora kezdetétõl nem járhat egyedül sehova;
􀁺a lányt eladják, az egyezség már kiskorában létrejöhet;
􀁺törvénybe, ura által eldöntött dolgokba nem szólhat bele;
􀁺a nõ legyen büszke, ha az ura elverte, ez a szeretet jele;
􀁺csak pár lépéssel az ura mögött mehet;
􀁺a lány, ha férjhez ment, nem járhat kibontott hajjal.
Összegzés
Nagyon röviden összefoglalva ez az a „háttér”, amit a roma gyerekek magukkal
hoznak az iskolába. Mindez természetesen a tanítás folyamatára, a diákközösség
irányíthatóságára is nagymértékben kihat, s megnehezítheti, sõt bizonyos
esetekben ellehetetlenítheti azon pedagógusok munkáját, akik nem rendelkeznek
legalább alapismeretekkel roma tanítványaik családi-törzsi szokásrendszerének
aktuális jellegzetességeirõl.
Néha már a roma gyerekek iskolalátogatásának kezdetén összeütközésbe
kerülünk a szülõkkel. A konfliktusok leggyakoribb okai – némi bölcsességgel egy
részüket könnyûszerrel kikerülhetjük – a következõk:
􀁺rendszerességet követelünk tõlük;
􀁺különbözõ törzsekbõl érkezõ gyermekeket, illetve fiút és a lányt egyenrangúként
kezelünk;
􀁺megkívánjuk, hogy (pl. tornaórán) átöltözzön,
􀁺reggelizzen, tízórait hozzon, együtt egyenek;
􀁺tornaórán a fiú fogja meg a lány vagy egy másik törzs tagjának a kezét,
􀁺kacsingatóst játsszon, nézzen a fiúra,
􀁺gyász idején szerepeljen, ünnepségeken vegyen részt;
􀁺a lányok járjanak összekötött hajjal;
􀁺a serdülõ lányok is járjanak iskolába;
􀁺ne hordjanak arany ékszert az iskolába, amikor elõfordul, hogy az éppen
az amulettjük;
􀁺arra neveljük õket, amire – legalábbis néhány szülõ szerint – nincs és nem
is lesz szükségük (pl. családtervezés, munkaszeretet).
És néhány számadat
A romák minden valószínûség szerint Szlovákia második legnépesebb kisebbségét
alkotják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy 1989-es összegzés szerint Szlovákiában
253 943 roma szorult szociális segélyre. A romák egészen 1991-ig – az
õket nemzeti kisebbségként meghatározó kormányrendelet megszületéséig – csupán
„szociálisan rászoruló polgárok csoportja”-ként voltak nyilvántartva. Az 1991-
es népszámlálás során viszont csupán 75 802 lakos vallotta magát romának.
13
14
Zárszó
„Te man kamesz patyiv te del, de man patyiv szar romeszke-te, na de má pácsa!”
(„Ha megbecsülsz, romaként becsülj, ha nem, hagyj békén!”) Ez a közmondás
azt jelzi, hogy a romák megértésre és megbecsülésre vágynak, értékeiket
viszont féltve õrzik. Ugyanakkor – és ezt tapasztalatból tudom – számosan közülük
hajlanak a kompromisszumokra.
A félreértések elkerülése végett leszögezem: ez a könyv a romáknak csupán
azokról a csoportjairól szól, amelyek – archaikus életmódjukból következõ, még
mindig rendkívüli zárkózottságuk vagy egyszerûen csak a megfelelõ kulturális és
kapcsolati tõke hiánya, illetve a szociális hátrányok továbböröklõdése miatt – a
társadalom perifériáin ragadtak. Azokról a roma közösségekrõl, amelyekkel a
kommunikáció valamilyen okból nehézségekbe ütközhet. Ez a könyv egyetlen
szóval sem említi a többségi társadalomba betagozódott roma értelmiségieket:
orvosokat, jogászokat, mérnököket, tanítókat, írókat, képzõmûvészeket, zenészeket,
sportolókat, papokat, apácákat stb., és nem említi az érettségizett vagy
szakiskolai végzettséggel rendelkezõ romákat, de még az egyszerû munkásként
dolgozó cigányok azon tömegeit sem, akikkel az együttélés zavartalan.
Szerencsére egyre többen vannak ilyenek. Ugyanis – ahogy az oláhcigányok
mondják –: „Sel róm, sel drom.” (Száz roma, száz út.)
Azt is mindig tartsuk azonban szem elõtt, hogy – egy magyar közmondás szerint
– mindig „kettõn áll a vásár”. Ha az együttélés évszázadai alatt nem feledkezünk
meg oly gyakran saját népi bölcsességünk intelmérõl, talán ma már nem
is lenne értelme ilyen könyvet írni. Itt az ideje, hogy önmagunk kicsinyességeit
és tudatlanságát is meghaladjuk, hogy végre levetkõzhessük elõítéleteinket. A
fönti oláhcigány közmondás egy másik változata szerint ugyanis: „Sel manus,
sel drom.” (Száz ember, száz út.)
Az igaz történetek, valamint a csodák, varázslatok felelevenítése, a történetmesélés
erõs etikai támaszt nyújt a romáknak. Sokszor a mindennapi életben
felmerülõ gyakorlati kérdésekre is ezekben a tapasztalatokban gazdag elbeszélésekben
keresik a választ (úgynevezett: „roma igazságok“).
Talán nekünk, „parasztoknak” is hasznunkra válik, ha a romák életének néhány
epizódjával megismerkedünk.
Varjú Katalin
A kisebbség kisebbsége
Volt ennek a cigányfalunak egy öreg vajdája... Ez ismerte a
Cafrinka cigánynõt... Ott volt az öreg vajda is, mikor kínvallatták
Szögedében. Õneki kellett a kínzóeszközöket tüzesíteni,
mert legjobban értett hozzá. Mindent magára vallott a
Cafrinka, amit csak az urak kérdeztek tõle. Hogy õ volt a boszorkányok
kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével
aláírt szerzõdésben; hogy az ördögtõl lett megkeresztelve
s akkor Ololorum nevet kapott, hogy repülni tud seprûn
és felkantározott hordón szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal
lakomázni, meg a szegedi Öthalomnál,
hogy át tudott változni kerékké, s úgy gurult végig az utcán;
hogy eladta a törököknek az esõt, szárazságot csinált s ha
kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre;
marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor
meg holt embereket föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörbõl
jövendõt mondott; még az áldozatostyát is megbabonázta...
Jókai Mór: Cigánybáró (részlet)
Amikor ennek a könyvnek a megformálására felkértek, és én igent mondtam,
még nem sejtettem mire vállalkozom. Nem csupán a romákról tudtam viszonylag
keveset – alig valamivel többet annál, mint ami egy jelentõs számú cigány
kisebbséggel rendelkezõ községben nevelkedett értelmiségitõl joggal elvárható
–, hanem az elvállalt munka tulajdonképpeni mibenlétérõl is csak homályos elképzeléseim
voltak. Ugyanis ennek az alább olvasható szövegnek a megszületése
elõtt is létezett már egy kézirat: Varjú Katalin komáromi tanítónõ számos
érdekes anekdotaszerû történetben párját ritkító tapasztalati anyagot felhalmozó,
vázlatos élménybeszámolója pedagógusi pályájának azon szakaszáról, amikor
a helyi romaközösségek gyermekeinek köztiszteletben álló tanítója volt.
A kézirat könyvvé formálását alapvetõen három módszer szerint láttam kivitelezhetõnek:
1. vagy megmaradok szerkesztõi szerepkörben, és kissé szabatosabbá
formálva a mondatokat csupán néhány elkerülhetetlen dramaturgiai beavatkozást
eszközlök a szövegen; 2. esetleg a szerkesztõi kompetencián némileg
túllépve közelítek hozzá, és a szerzõ szóbeli felvilágosításait követve a jobb
érthetõséget segítõ saját betoldásokkal spékelem meg; 3. vagy pedig magam
is kilépek a nyilvánosság elé, és szépírói tapasztalataimat mozgósítva társszerzõként
próbálok lendíteni a sok helyütt töredékes, távirati stílusban felskiccelt,
15
de majdnem mindig egy vérbõ tárcanovella csíráját rejtõ etûdökön. A szerzõvel
és a kiadóval való konzultációt követõen végül a harmadik lehetõség mellett
döntöttem. Az eredeti kézirat történetei egy bizonyos környezethez és az ebben
a környezetben megjelenõ konkrét romaközösségek valamelyikéhez kötõdtek,
és legnagyobbrészt valóságos személyek tényleges cselekedeteinek tényszerû
leírásai voltak. Még így is számos általánosan érvényes roma viselkedésmodellt
tükröztek ugyan, de a valós események tényeihez való állhatatos ragaszkodás
nem mindig vált – nem is válhatott – sem a kompozíció, sem a hasonló céllal
készült írásmûvek esetében elengedhetetlen tipizálás elõnyére. Úgy láttam hát,
akkor járok el a leghelyesebben, ha elrugaszkodom az élet alkotta puszta tényektõl,
és az eseményeknek – a szubjektív megítélésnek különben is mindenkor
kiszolgáltatott – „valósághû” reprodukálása helyett a szépirodalom módszereivel
élek, környezetleíró és hangulatfestõ részeket iktatok közbe, allúziókkal
és metaforákkal operálok, és persze tömörítek, kibõvítek, kihagyok, és továbbgondolok...
(Amibõl persze egyenesen következik, hogy a szöveg sem néprajzi,
sem szociográfiai forrásanyagként nem felhasználható.)
A fönt leírt mûveletek végrehajtása során azonban mindvégig igyekeztem
nem megfeledkezni a könyv elsõdleges céljáról: arról‚ hogy a végterméknek egy
pozitív viselkedésmódokat‚ helyzetmegoldó stratégiákat népszerûsítõ‚ hamis
mítoszokat életszerû mintatörténetekben feloldani szándékozó s egyben a romatársadalmat
is a maga strukturáltságában bemutató‚ egyszersmind olvasmányos
és szórakoztató, egyszóval ismeretterjesztõ jellegû írásmûnek kell lennie;
hogy épp ezért nem válhat minden tekintetben autonóm szépirodalmi mûvé, de
száraz leírás sem maradhat; hogy a romákra nézve semmilyen tekintetben sem
lehet sértõ‚ ugyanakkor természetesen szókimondónak kell lennie.
Arra is ügyeltem‚ hogy – a lehetõ legszélesebb célközönségre számítva – a
narratív részeket ne terheljem meg a magas irodalomban járatlan olvasók számára
túlságosan bonyolult‚ irodalmias szófordulatokkal és gondolatfutamokkal.
Ezért amit csak tudtam‚ beépítettem a dialógusokba. Másrészt arra is törekedtem,
hogy az így képzõdõ textus egyszerre különbözõ regisztereken legyen
megszólaltatható‚ hogy lehetõleg a vájt fülûek számára kódolt apró finomságoktól
se legyen mentes.
A szavak dzsungelén való átkelés során, úgy vélem, végül is semmit nem kellett
elkótyavetyélnem Varjú Katalin kéziratának értékeibõl, sõt egyéb tényfeltáró
írásainak elemeit is sikerült beépítenem a szövegbe. Mint az a fentiekbõl kitûnik,
meglehetõsen szûk ösvényen kellett elõrehaladnom a kitûzött cél felé.
(Itt jegyzem meg‚ hogy a szövegben dõlt betûkkel szedett roma szavak és
mondatok magyarázatait a könyv végén szereplõ Szómagyarázatban találhatja
meg az olvasó. Mindazonáltal sokaknak az is hasznára válhat‚ ha megismerkednek
néhány roma szóval és szófordulattal.)
A különbözõ etnikumok együttélése mindig hordoz magában némi rizikót. A közvetlen
konfliktusveszély eliminálásának esélyei azonban csupán akkor teremtõdhetnek
meg, ha az azonos térben hatást kifejtõ kultúrák kooperációja meg-
16
felelõ szintû, vagyis az egyén számára mindkét irányból lehetséges az átjárás
egyikbõl a másikba úgy, hogy az átkelés után nem kényszerül lerombolni maga
után a hidakat. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az adott kultúrák egymásba
olthatók, ha azok leglényegesebb sajátosságainak lecsonkolása nélkül elvben
bárki képes lehet egyszerre mindkettõt felvállalni. Tehát akkor, ha a többkultúrájúság
feltételei adottak.
Maga a multikulturalitás nem a békés együttélés feltétele ugyan, inkább
csak a lakmuszpapír szerepét tölti be: megvalósíthatósága azt jelzi, a két különbözõ
világfelfogás (életmódbeli és vallási hagyomány, erkölcsi tradíció stb.) nem
szegül ellen egymásnak mereven, vagyis az egyén tudatában nagyobb nehézség
nélkül összeegyeztethetõ.
Az egymás szomszédságában kialakult nemzeti kultúrák természetesen
könnyebben megfeleltethetõk, csakhogy minden hasonlóságuk ellenére is –
vagy talán épp ezért – politikai értelemben nagyon gyakran egymás riválisai. Az
adott térségben csupán az etnikai szerkezet rögzülését követõen megtelepedett,
külsõ politikai támogatást nem élvezõ, viszonylag kis létszámú és szórványban
élõ kisebbségek kissé egzotikusnak tekintett kultúráival nem folyik
ugyan rivalizálás, ám ezt a megnyugtató tényt – legalábbis a kétségtelenül ebbe
a csoportba tartozó romák esetében – a nagyfokú, szinte már áthidalhatatlannak
tûnõ különbözõség, sajnos, bõven ellensúlyozza.
Az archaikus roma kultúra természetesen bõségesen tartalmaz a Kárpát-medencei
népek kultúráiban ismeretlen mozzanatokat, ez azonban korántsem jelenti
azt, hogy az Elõ-Indiából hozott õsi hagyományokra a hosszabb közbülsõ
megállókkal is tarkított vándorút során nem rakódott rá számos idegen elem. A
cigányok egyes törzseinek és rétegeinek az utóbbi évszázadokban tapasztalható
nagyfokú zárkózottsága és az asszimilációval szembeni ellenállása azonban
gyakran mégis olyan téves következtetéshez vezet, hogy a romák kultúrájának
azért olyan problémás az európai kultúrákkal való összehangolása, mert az
mind a mai napig a maga õseredeti mivoltában maradt fenn, és alapjában véve
egy idegen kultúrkör vonzásában maradt.
Ha elfogadjuk, hogy a békés együttélés, illetve a hatékony konfliktuskezelés
csakis a kölcsönös megismerés révén lehetséges, akkor már csak a föntebb
körvonalazott téveszme rendkívüli elterjedtsége miatt is be kell látnunk, hogy e
téren nekünk, többségieknek is mérhetetlen adósságaink vannak.
Villantsuk fel tehát a romák történetének legalább néhány fontosabb mozzanatát!
A népek õstörténetének felvázolása többnyire rendkívül hiányos ismeretanyag
segítségével, a kevés bizonyított tény logikai lánccá szervezése révén történik.
Néha azonban a valóság idõben szétpergõ mozaikkockái olyan csekély számban
õrzõdnek meg, hogy abból a legélesebb logika révén sem lehetséges összefüggõ
történetfolyamot kreálni. Az adatok helyét ilyenkor jobb híján a teremtõ képzelet
tölti ki. Sajnos, a cigányok õstörténetére vonatkozó különbözõ elméletek
közös jellemzõje, hogy alig-alig van régészeti és forráskutatással hitelesített is-
17
meretanyag az igencsak jelentõs eltéréseket mutató forgatókönyvek állításai között.
A romák õshazáját egyes kutatók például a Gangesz alsó folyásának vidékére
teszik (ebben valószínûleg a roma népnévnek az óind domba szóból való származtatása
játszhatott közre, mely egy rangsorban igen alacsony, korábban Bihar
tartományban lakó kasztot jelölt; ma ez a többnyelvû kaszt a dom), mások
pedig az északnyugat-indiai Pandzsab tartományba (a szóösszetétel jelentése:
pandzs = öt, ab = folyó; figyelemre méltó, hogy a pandzs szó jelentése sok roma
nyelvjárásban ma is ’öt’), de olyan elmélet is létezik, miszerint a cigányok
nem Indiából vándoroltak Európába, hanem Közép-Ázsiából, az indogermán népek
õshazájából (a feltételezés szerint i. sz. 200–400 körül, tehát a népvándorlás
kezdeti szakaszában).
A romák törzseinek vándorlási útvonalát és útra kelésük idõpontját illetõen
is sokszor egymásnak ellentmondó elméletekkel találkozhatunk a szakirodalomban.
Abulkászim Manszúr Firdauszí perzsa költõ (i. sz. 934–1021) Királyok könyve
címû hõskölteményében olvasható, hogy Bahrám Gór király (i. sz. 420–438)
– a perzsa Don Juan – tizenkétezer lurit hívott be országába Indiából, hogy azok
zenével szórakoztassák õt és népét. Egy másik történetíró tízezer zottról tesz
említést. Szerinte a király a jövevényeknek vetõmagot, földet és jószágot adott,
ezzel segítve õket a letelepedésben, de azok nem kezdtek gazdálkodásba, hanem
egyszerûen felélték a kapott javakat. A király mérhetetlen haragra gyulladt,
és a tékozlókat kizavarta országából. Vannak, akik e két utalás hátterében
ugyanazt a történelmi eseményt sejtik, és az Indiából érkezett népelemekben a
mai európai romák õseit látják.
Azonban azok a kutatók sem fogadják el maradéktalanul a krónikások állításait,
akik különben a cigány elvándorlás kezdetét – ezekre a forrásanyagokra támaszkodva
– szintén az 5. századra teszik. Ezen elméletek hívei szerint a romák
mintegy másfél évszázados perzsiai tartózkodásának a fenyegetõ mongol betörések
vetettek véget. A cigányok vándorútjuk következõ állomásán, Örményországban
találkoztak elõször a kereszténységgel. Az õskeresztény örmények
missziós feladatot láttak megkeresztelkedésükben, és szívesen látták az új hitre
fogékony keleti törzseket. A feltételezések szerint valószínûleg a kedvezõ fogadtatásnak
tudható be, hogy a romák közel négyszáz évig Örményországban
maradtak (és az örmény jövevényszavak száma valóban hosszú ott-tartózkodásra
utal). E szerint a verzió szerint a nyugat felé vándorlás csak akkor folytatódott,
amikor az ezredforduló környékén a szeldzsuk törökök kezdték támadni az
örményeket.
Egy másik feltételezés szerint a romák törzsei 700 és 1000 között az iszlám
terjeszkedés hatására indultak útnak Indiából. Ennek a feltételezésnek egy 12.
század eleji forrásmû szolgáltat alapot, amely arról számol be, hogy a kalifák Örményországba
és Szíriába telepítettek indiai népcsoportokat.
Létezik olyan elmélet is, hogy Timur Lenk (Tamerlán) mongol uralkodó 1398-
as indiai betörésekor cigányokat hurcolt el rabszolgának Szamarkandba, akik
18
késõbb az oszmán törökök elleni 1402-es mongol hadjárat során jutottak el
Kisázsiába.
Arra vonatkozóan is fellelhetõk adatok, hogy amikor Besszarábia a 14. század
elsõ harmadában lerázta magáról a krími tatárok igáját, a foglyul esett tatárokkal
együtt azok cigány rabszolgái is a románok rabszolgái lettek. (Való igaz,
a román fejedelemségekben kis-tatároknak nevezték a cigányokat, és Romániában
egészen a 19. század közepéig rabszolgaként éltek.)
Ha e források legalább egy részének hitelt adunk, a cigány törzsek nyugat felé
vándorlását több hullámban kell elképzelnünk. Ebbõl kiindulva az is nagyon
valószínû tehát, hogy ezek a napnyugat felé vándorló-terelt-menekülõ (?) különbözõ
létszámú csoportok nyelvükben-kultúrájukban korántsem lehettek olyan
egységesek, mint amilyeneknek jelenleg látszanak.
Az igazság azonban valószínûleg valahol középen keresendõ, vagyis könnyen
lehetséges ugyan, hogy rokon kultúrájú népcsoportok különbözõ okokból évszázadokon
keresztül sodródtak Indiából nyugati irányba, és az sem kizárt, hogy
ezek a ma romának nevezett etnikumba késõbb beépültek, de a mai romák elõdeinek
derékhada – a legelfogadottabbnak tûnõ elmélet szerint – valószínûleg
nem sokkal azelõtt hagyhatta el Indiát, hogy a mi elõdeink Magna Hungariából
távoztak. Habár vándorútjuk hossza több mint duplája volt a Káma–Tisza távnak,
viszonylag kései ideérkezésüknek nem ez az oka. Pandzsábon, Perzsián és
Örményországon keresztül vándoroltak nyugat felé, s egy idõre ugyan mindhárom
helyen megálltak, de elõõrseik már ott bámészkodhattak, amikor Botond a
gyõztes párviadalt követõen hatalmas lyukat ütött buzogányával Bizánc érckapuján.
A Balkán-félszigeten és annak közvetlen közelében azonban néhány száz
esztendõre megtorpantak. Ennek a térségnek (és Bizáncnak) a kultúrája lehetett
az, amely az azonos gyökerekkel rendelkezõ, de évszázadokig különbözõ
külsõ hatások alatt álló törzseket újból azonos kulturális ernyõ alá vonta.
Ez a megtorpanás persze korántsem jelentette azt, hogy kisebb csoportjaik
ne néztek volna szét a környéken. 1322-ben például egy Kunch nevezetû iglói
bíró arról számol be, hogy a Máriássyak környékbeli erdeiben cigányok ütöttek
tanyát. Ez azonban valószínûleg nem az elsõ látogatásuk volt ezeken a tájakon,
az egyik cseh krónika ugyanis már egy 1242-es feltûnésükrõl is beszámol.
A kései népvándorlásnak azonban igazából csupán az Oszmán Birodalom terjeszkedése
adott újabb lökést. 1396-ból már egy huszonöt családból álló roma
csoportnak magyarországi (Pécs városfalai melletti) letelepülésérõl is van adatunk,
de a cigányok fõ hulláma mintegy két évtizeddel késõbb érkezett hozzánk.
A Peloponnészoszon állítólag még ma is megtekinthetõk a török által elpusztított
cigányvárak romjai, ahonnan a romák Oláhország felé vették útjukat, de
amikor 1415-ben az is török vazallus állam lett, egy részük onnan is odébbállt,
és még abban az évben megjelent a Magyar Királyságban. Tudunk azonban más
irányú mozgásokról is: a mai Görögország területén lévõ velencei kolóniákban
(Nauplion városa, Korfu szigete) élõ romák egy része például a 15. század elején
Velence felé vette az irányt. A kisázsiai cigány törzsek kisebb része pedig a
mohamedán vallású mórokhoz csatlakozva Észak-Afrikán keresztül Spanyolor-
19
szágba vándorolt (ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy az õ nyelvjárásukban
is szép számmal találhatók görög jövevényszavak).
Azonban korántsem minden roma népcsoport menekül el az iszlám offenzívája
elõl, szép számban vannak közöttük, akik felveszik a mohamedán hitet, és
maradnak, illetve az észak felé nyomuló török hadakkal tartva vagy végváraik
mellett letelepedve különbözõ szolgáltatások nyújtásából (szórakoztatóipar, kézmûves
mesterségek) próbálnak megélni. A keresztény hitükben megmaradt romák
ugyanezt teszik az ellenkezõ oldalon. A cigány törzsek talán leginkább ennek
a passzív rezisztenciaként körülírható viselkedésmodellnek köszönhették,
hogy hosszú és mozgalmas vándorútjuk során nem morzsolódtak fel, másrészt
viszont a modern európai társadalmakhoz való alkalmazkodásuk nehézségei is
ennek az önvédelmi reflexként funkcionáló viselkedésmódnak a rögzülésébõl
következnek.
Ahol a romák áthaladtak, szinte mindenütt maradtak belõlük valamennyien,
de a nagy többség egy ideig még tovább kalandozott. 1417-ben – éppen a konstanzi
zsinat idején – már Németországban bukkannak fel, onnan pedig Svájcba,
Franciaországba és Olaszországba vándorolnak. 1422-ben egy Bologna városa
elõtt megjelent cigánycsapat András nevezetû „hercege” arról számolt be,
hogy a magyarok elfoglalták országát, mire õ négyezer alattvalójával egyetemben
elpártolt õsi hitétõl, de késõbb a kereszténység kebelébe mégis visszatért,
és most a magyar király parancsára hét évig kell zarándokolnia, s jelenleg éppen
Rómába megy, a pápához. Közép-Európában való megjelenésükkor viszont
még egyiptomi búcsújáróknak mondták magukat a romák, akiknek azért kell hét
évig zarándokolniuk, mert a kis Jézust, aki Heródes üldözései elõl menekült,
nem fogadták be maguk közé. Nem lehet, hogy Krisztus születése után több
mint ezernégyszáz évvel ez a hét év zarándoklat ne szúrt volna szemet, a hasonló
meséknek köszönhetõen eleinte mégis mindenütt szívesen fogadták, sõt
néha gazdagon meg is ajándékozták õket. Sok helyütt pedig még menlevelet is
kaptak – mint ahogy például Luxemburgi Zsigmond királyunktól és Báthory fejedelemtõl.
Pedig arról, hogy valójában kik õk és hova is tartanak, édeskeveset
tudtak a kegyes uralkodók, de ez idõ tájt valószínûleg már maguk a romák is.
A cigányvajdák egyébként ezt az egyiptomi származást több helyen is „elsütötték”,
és könnyen meglehet, hogy ebben nem is lódítottak nagyot, ugyanis
mind Görögországban (Méthoné környéke), mind Kis-Ázsiában (Izmed környéke)
volt olyan térség, amelyet egy idõben Kis-Egyiptomnak neveztek, és az is tény,
hogy ezeken a helyeken népes cigánykolóniák éltek korábban. A mai napig sem
tisztázott azonban, hogy e térségeknek korábbi Kis-Egyiptom elnevezése ragadte
a cigányokra, vagy az õ egyiptomi származásuk mítosza révén kapták nevüket
az általuk lakott helyek. Mindenesetre ezt az egyiptomi eredetet Európa több országában
készségesen elfogadták, és például az angol vagy a spanyol nyelvben
meghonosodott megnevezésük a mai napig is erre utal (gypsies, gitanos). Máshol
viszont éppen a már említett királyi menleveleknek köszönhetõen vonatkoztattak
rájuk valamely népnevet. Franciaországban például ez idõ tájt a
bohémiens (cseh) névvel illették õket, Németalföldön pedig elõször az ungern
20
vagy zingarus (zinganos) megnevezés vert gyökeret. Magyarul korábban „fáraó
népének v. fiainak”, illetve purdénak (meztelen) is nevezték a romákat, de késõbb
nálunk is az Európa-szerte legelterjedtebb „cigány” megjelölés honosodott
meg, amely névnek az eredete azonban máig nem tisztázott megnyugtatóan.
Maguk a cigányok pedig romnak, manusnak (rom = cigány férfi, többes számban:
roma = cigányok; manus = ember) vagy kálonak (fekete) mondták magukat.
A régmúlt tudósainak egy része sokáig a bizonytalan eredetû „cigány” népnév
alapján kereste a romák õshazáját. Volt, aki azt bizonygatta, hogy az
athínganoi nevezetû görög eretnekekkel azonosak (ebbõl annyi valószínûleg
igaz, hogy a romák egy része minden bizonnyal az atcinganosz – magyarul: ’kitaszítottak’
– nevû görög szekta tagja volt, s maga a cigány, cigán, cikán, tsiganes,
zigeuner stb. elnevezés is ennek révén ragadhatott rájuk), felvetõdött az
amoritákkal, illetve a szaracénusokkal való rokonságuk, egyesek az afrikai
Zeugitana tartományból származtatták, mások pedig a Rome tartománynév révén
a tatárokkal hozták kapcsolatba õket, és felmerült az is, hogy a cigányok
Singara mezopotámiai város elûzött lakosainak utódai, sõt még olyan elmélet is
született, hogy valójában német zsidók, akik a 14. századi zsidóüldözés miatt
bujdostak el egy idõre.
Azonban a tudományos életben is az egyiptomi eredet elmélete a legelterjedtebb
egészen a 18. század végéig, amikor is egy magyar ember, nevezetesen
Vályi István, aki a Komárom megyei Almáson volt református lelkész, egy véletlennek
köszönhetõen rájött a rejtély kulcsára. Vályi még leideni diákként megismerkedett
három indiai fiatalemberrel, akiknek anyanyelve szerfelett hasonlított
a magyar cigányokéhoz, ezért kísérletképpen több mint ezer szót feljegyzett tõlük,
jelentésükkel együtt. Amikor Vályi visszatért hazájába, a szójegyzéket felolvasta
a gyõri cigányoknak, s kiderült, hogy a cigányok majdnem minden szó jelentését
ismerik.
Közép-Európában tehát kezdetben igencsak kedvezõ fogadtatásban részesültek
a romák – még olyan tartomány is akadt, ahol egy aranyforint bírsággal
sújtották azt, aki cigányt megütött –, de ez a kedvezményezettség még itt is tiszavirág-
életûnek bizonyult, pedig Magyarország mindig is élen járt a cigányokkal
szembeni toleranciát illetõen.
Különösen a zenészek szereztek rokonszenvet nagyon korán: Beatrix királynénak
már 1489-ben voltak cigány kobzosai, és az 1525-ös hatvani országgyûlésen
is egy hivatalosan felfogadott cigányzenekarral húzatták a fülükbe az urak
(igaz, hogy 1596-ból a pécsi bég foglyul ejtett cigány muzsikusairól is szól egy
híradás, 1599-ben pedig Mihály vajda gyulafehérvári bevonulásán zenélõ cigány
muzsikusokról is szó esik). Amikor pedig egy évre rá, a szerencsétlen kimenetelû
mohácsi csatát követõen az ország három részre szakadt, a romák a fegyveres
harcból is kivették a részüket (gondoljunk csak az Arany János által is
megénekelt nagyidai ostromra, ahol a Szapolyai-párti Perényi Ferenc földvárát
több mint ezer cigány védte I. Ferdinánd seregei ellen). Nélkülözhetetlen volt az
a segítség is, amit a várak környékén letelepedett romák (különösen a tûzmes-
21
terek, golyóöntõk, szeg- és kardkovácsok, hóhérok, fegyvercsiszárok és seborvosok,
akiket számos vármegyében a fejadó alól is felmentettek) nyújtottak a
várvédõ vitézeknek, de a cigányok különösen kémtevékenységükkel tettek nagy
szolgálatokat a hazának.
Nyugaton ezzel szemben éppen azzal kezdték gyanúsítani a romákat, hogy a
töröknek kémkednek, s nemsokára a legtöbb európai állam szigorú rendeleteket
bocsátott ki ellenük, és – a határokon felállított táblák képein bemutatva a
várható büntetési nemeket – az országból való távozásra szólította fel õket (persze
közrejátszott ebben a párizsi érsek is, aki 1427-ben a keresztény erkölcs
megsértésének vádjával – böjtök be nem tartása, babonaságok, kisebb lopások
stb. – kiátkozta a romákat az egyházból). Az ügymenet általában a következõ
volt: elsõ elfogáskor megbotozás, második alkalommal csonkítás és tüzes billoggal
való megjelölés, harmadszorra pedig kötél vagy máglya.
Nem csoda hát, ha a 16. és 17. században a nyugat-európai romák nagy része
visszaszállingózott Magyarországra. Ezekkel a nyugat felõl érkezõ roma csoportokkal
szemben aztán néhány magyar vármegye és város is különbözõ korlátozásokat
vezetett be, de országos cigányüldözésre egészen a fasizmus koráig
nem került sor a Kárpát-medencében.
Persze a kulturális különbségekbõl, illetve sokkal inkább az alapvetõ ismeretek
hiányából adódóan olykor itt is történtek helyi konfliktusok. A legismertebb
eset az 1782-es Hont megyei cigányper volt, melynek során rituális gyilkosság
és emberevés vádjával több mint kétszáz romát ítéltek halálra. Amikorra a császári
vizsgálótiszt megérkezett, és kiderítette, hogy a vádnak semmilyen alapja
nincs – no és szép sorjában a meggyilkoltnak vélt személyek is mind elõkerültek
–, negyven romát már kivégeztek. A tragikus félreértés egyik helyszíne
egyébként Kemence község volt (a másik kettõ Bát és Csáb), ami meglehetõsen
tragikomikus véletlen, hiszen az archaikus cigány álomfejtésben a „kemence”
álombeli képe örömöt jelent...
Itt az ideje, hogy néhány szóban kitérjünk az õsi roma hiedelemvilág néhány elemének
ismertetésére (melynek során legnagyobbrészt a Pallas Nagy Lexikonának
a cigányság életmódjával, szokásaival és hiedelmeivel foglalkozó, könyvnyi
terjedelmû mellékletére támaszkodom) csupán azzal a céllal, hogy annak rendkívüli
összetettségét, törzsenkénti nagyfokú különbözõségét és az interetnikus
kapcsolatokban a legkülönfélébb félreértésekre módot adó voltát érzékeltethessük.
Nézzük talán elõször a romák halállal kapcsolatos hiedelmeit, amelyeknek
némelyike valószínûleg abban is közrejátszott, hogy hajdanában szegény honti
romáknak Kemencén olyan alaposan befûtöttek!
A hagyományaikat õrzõ romák a halál bekövetkezte után általában a következõ
módon járnak el. A hullát sós vízzel megmossák, felöltöztetik, majd miután
kiterítették, az elhunyt közeli és távoli rokonai étellel és itallal járulnak eléje.
(Minél több az ajándék, annál nagyobb a megboldogult iránti tisztelet.) Aztán
elkezdõdik a halotti lakoma, melynek során a felhalmozott étkeket és az italt
22
mind elfogyasztják, mialatt az idõsebb nõk nagy jajgatások közepette elkezdik
énekelni az ún. rovilyét, vagyis a siratódalt. Az ital hatása alatt aztán a nõk táncolni
kezdenek, majd a férfiak is követik õket. Az egyre szilajabb, szinte az õrjöngésig
fokozódó táncot a teljes kimerülésig ropják, mígnem fokozatosan mind
a földre rogynak. A virrasztás egészen a temetésig, tehát mintegy két-három napig
tart, és voltaképpen az a célja, hogy a hitük szerint ott lebegõ lelket egészen
a tetem elföldeléséig megakadályozzák a testébe való visszatérésben. Néha
ételmorzsát és egy-egy csepp italt is hullatnak a földre, hogy a lélek ne legyen
éhesen-szomjasan, sõt néhol egy edény vizet is készenlétben tartanak, hogy
megfürödhessen. Több helyen arra is ügyelnek, hogy a testet ne az ajtón vigyék
ki a házból (eredetileg a sátor egyik oldalát bontották meg, ma már természetesen
inkább csak az ablak szolgálhatja e célt), így ugyanis a bolyongó lélek nehezebben
talál vissza.
A sírt régebben ék alakú cölöppel jelölték, melyet a halott fejénél vertek le
mélyen a földbe. Ezt a megboldogult valamilyen kedves tárgyával megkopogtatva
a testbe vissza-visszatérõ lélekkel lehetett kapcsolatot tartani. Ez a cölöp
azonban valószínûleg más célt is szolgált. A romák elképzelése szerint a lélek
csak akkor jut el a holtak országába – amely egyébként minden tekintetben a
földi világ hû mása; ez indokolja a sírba helyezett számos földi javat: ételt, italt,
pénzt, ruhanemût stb. –, tehát csak akkor léphet át a fönti világba, ha minden
hús lebomlott a csontjairól. Régebben a bomlás folyamatát azzal vélték meggyorsíthatónak
a romák, hogy egy idõ elteltével a hulla fejét kiásták, és máshol
temették el. Majdnem bizonyos, hogy a 18. század végi tragikus honti események
ennek az õsi rituálénak a véletlen megfigyelése (és félreértése) miatt következtek
be.
A halálhoz-halotthoz számos más babonaság is kapcsolódik a roma hagyományban.
Álljon itt ízelítõül néhány egészen bizarr példa!
A cigány nõk, ha az uruk iszákos, a halott száján lévõ tajtékot egy félbe vágott
almával titkon letörlik, és ezt az almát megetetik az emberrel. Sátoros cigányok
körében szokás volt a hullát fekete csirke vérével befröcskölni; a torka
metszett szárnyas nagy vergõdése a halott majdani megnyugvását jelezte a holtak
országában. Ha a csirkevér megszáradt a testen, a lányok levakarták, és
szeretõjük italába keverték, aki ezek után el nem kerülhette a menyegzõt. Ez a
hullán megszáradt feketecsirke-vér meddõ asszonyokon is segít, ha szamártejjel
keverve töknek héjából megisszák. A tajtékot ezzel a vérkaparékkal összekeverve
külsõleg golyva ellen használták.
A romáknak a halálhoz és az elhalthoz való viszonyának rendkívüli fontosságát
jelzi az a tény is, hogy a különbözõ törzsek tagjai akár hosszú órákig képesek
ugyanazzal az intenzitással beszélni halottjaik viselt dolgairól. A külsõ szemlélõnek
idõvel olyan érzése alakul ki, hogy a halottak és a földön kóborló lelkek
cselekedeteinek felidézése a haláltól való atavisztikus félelem feloldását célozza.
Fontos ezt megjegyezni azért is, mert a romák halállal kapcsolatos õsi hiedelmeinek
egy része még mindig hihetetlenül elevenen él azon csoportjaik kö-
23
rében is, amelyek mára már archaikus hitviláguknak csupán elcsökevényesedett,
eredeti kontextusukból kihullott fragmentumait õrzik.
Föntebb szó esett már egy szerelmi varázslással kapcsolatos praktikáról; az
érdekesség kedvéért feltüntetek még itt néhány holtbiztos receptet. Például:
kosbor húsvét éjjelén kiásott gyökerét megszárítani, majd porrá zúzva, saját vérrel
elegyítve ételbe-italba keverni; Szent György napján fogott zöld békát sok kis
lyukkal ellátott cserépedényben hangyabolyba ásni, a hangyák által letisztított
csontot porrá törni, majd denevérvérrel, szárított kõrisbogár porával pogácsává
gyúrni, és ebbõl adandó alkalommal néhány morzsát a kiszemelt férfiúval megetetni;
a cél elérésében segít az is, ha a lány ruhájának valamilyen saját testnedvével
átitatott részét szeméremszõrzetébõl kitépett szõrszálakkal együtt porrá
égeti, s ezzel a porral jár el a fenti módokon; nem mindig szükséges azonban
ennyit bajlódni, olykor a férfi fekvõhelye alá elásott egyszerû varjúszem vagy
borzláb is bõven elegendõ.
Ezeknek a szereknek az elõállításával bárki megpróbálkozhat ugyan, ám az
õsi cigány hagyomány szerint a bájitalok elkészítésére a varázslóasszonyok
(csovályi) hivatottak igazán, akik minden nemzetségnél megtalálhatók, és nemcsak
megkülönböztetett tiszteletnek örvendenek, hanem törzsükben nagy befolyással
rendelkezõ személyeknek számítanak. Még a nemzetségek élén álló
szájbidzsók (elöljáró), sõt a törzs vajdája is meghajlik a szavuk elõtt. A bájitalok
készítésén kívül a varázslóasszonyok illetékességi köre egyébként a betegségek
gyógyítására, a legkülönfélébb szerencsétlenségek elhárítására, valamint
az ezeknek a feladatoknak az elvégzéséhez nélkülözhetetlen amulettek és fétisek
elõállítására is kiterjedt. Tevékenységük és varázserõvel bíró portékáik régebben
jelentõs jövedelmet biztosított ezeknek az asszonyoknak, már csak
azért is, mert szolgáltatásaikat nem csupán a romák vették igénybe, hanem
igen gyakran a falusi nép is.
Természetfeletti erõre két módon tehetnek szert a csovályik. Elõször is öröklõdés
útján (az olyan hetedik lány például, akinek anyja még nem szült fiúgyermeket,
látja a szellemeket és az elásott kincseket), habár ebben az esetben is
szükség van azért néhány fortélyra (pl. a lány egy rongydarabbal dörzsöli halott
anyja mellét, s e rongydarabot kilenc napig meztelen testén viseli, aztán elégeti;
egyébként ennek hamuja is felhasználható szerelmi varázslásra). A másik lehetõség
a csovályivá válásra, ha a lány Nivósikkal (vízi szellemek) vagy Phuvusokkal
(föld alatti szellemek) közösül.
Mindez azonban csupán az érem egyik oldala. Vannak ugyanis az õsi roma
hitvilágban olyan asszonyok is, akik a gonosszal állnak szövetségben. Õk a
holyipik, vagyis a boszorkányok. A holyipik eredetileg a különbözõ betegségdémonokkal
tartották a kapcsolatot, de ezek a démonok a kereszténység hatására
a legtöbb törzsnél ördögökké transzformálódtak, amelyeknek hierarchiája a
következõképpen fest: van hét kis ördög, hetvenhét nagy ördög, fölöttük pedig
a legnagyobb ördög (legbareder beng) áll, aki viszont mindenben a nagyanyjának
tartozik engedelmeskedni (valószínûleg innen ered az ördög nagyanyjának
régebben oly gyakori emlegetése). Az ördögöknek ezt a csúf matriarcháját ma-
24
ga az isten (del vagy devla) teremtette, amikor undorában egy kígyóra köpött. A
további ördögöknek hétezer évenként már az ördöganyó adott életet, mégpedig
úgy, hogy saját combjából kiharapott egy darabot.
A boszorkánnyá válás egyetlen útja, hogy a nõ ördöggel vagy betegségi démonnal
közösül. Az aktus során az illetõ nõbe átmegy a rossz szellem, amely
azonban gazdájának testét el is hagyhatja, s annak utasítására valamilyen kisebb
állat képét magára öltve a kiszemelt emberek testébe is bejuthat, hogy ott
betegséget vagy akár azonnali halált okozzon. A boszorkányokkal kapcsolatban
közkeletû az a nézet, hogy fonál segítségével képesek akár egy távolban alvó
ember vérét is szívni, aki ennek folytán aztán megbetegszik, és emberi beszéd
helyett kukorékol, ugat vagy farkas módjára vonít, éjjel pedig a boszorkány parancsára
ezen állatok alakjában garázdálkodik. Ezért aztán az, aki éjjel olyan kutyával
találkozik, amely nem ugatja meg, jobban teszi, ha háromszor a földre
köp, és bal lábát felemelve mindaddig nem mozdul, amíg a kutya el nem tûnik.
Egyes törzsek aztán az ilyen kutyának levágják a farkát, hogy vissza ne változhasson
emberré. A hibázó boszorkány arra ítéltetik, hogy bizonyos ideig vörös
kakas képében éljen, ezért az oláhcigányok be sem teszik a lábukat olyan udvarra,
ahol vörös kakast látnak.
Terjedelmi okokból kifolyólag lehetetlen, hogy az ógörög mitológiához hasonlóan
szövevényes roma hiedelemvilág minden szereplõjét akár csak egy-egy
mondat erejéig is érintsük, de szükségesnek látom néhány fontosabb alaknak
legalább a nevét megemlíteni: Jandra és Anromori (a jó és a gonosz princípiuma),
Sujolak (óriási szõrös lény, akinek birtokában van a világ össze tudománya;
az ördögök legyõzték és egy sziklához láncolva tartják fogva), Urmék (végzetnõk;
a gyermek születése után hárman jelennek meg fölötte, úgymint: 1.
lacse Urme – jó Urme; 2. silale Urme – hideg Urme; 3. mizech Urme – rossz
Urme; királynõjük: Matuja); Kesályik (erdei tündérek; rendszerint szintén hármasával
jelennek meg, királynõjük: Ana), Locholicsók (undorító külsejû lények, életükben
az ördöggel szövetkezett férfiak), Mulo (vámpírhoz hasonló alak; halva
született gyermekbõl lesz), Masurdálók (óriások), Cignomanusok (törpék), valamint
a Kesályik királynéjának, Anának és a Locholicsók királyának nászából született
kilenc betegségi démon: Melalo (piszkos), Lilyi (nyákos), Thulo (kövér, vastag),
Tcharidji (meleg, forró), Salalyi (a hideg), Bitoszo (bõjtölõ), Lolmiso (lolo:
vörös; misosz: egér), Mincseszkere (a nõi szemérembéli), Poreszkero (farkas,
farkkal ellátott), valamint ezek gyerekei (pl. Bitoszo egyik gyereke Szorkulo, azaz:
lábszárgörcs).
Sajnos arra sincs mód, hogy a cigány tenyérjóslás gazdag motívumkincsét
felvázoljuk. Elkerülhetetlennek látom azonban, hogy az alábbi történetekben is
meg-megjelenõ oláhcigány-törvénykezésrõl szót ejtsünk. A legcélszerûbb talán,
ha Erdõs Kamill: Cigány-törvényszék (Románi Krísz) (Néprajzi Közlemények,
1959. 1–2. sz. 203. p.) címû tanulmányának egyik részletét idézem kivonatosan
(Bari Károly Tûzpiros kígyócska címû cigány népköltészeti válogatásának
jegyzetanyagából; Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1985):
25
„A cigány-törvényszék csak jelentõsebb, nagyobb horderejû ügyekben ül öszsze,
tehát egy cigányközösségben kb. 3–4-szer egy évben... A törvénykezés mindig
nyilvános, és folyhat szabad ég alatt (pl. udvaron, vásárban) vagy zárt helyiségben
(pl. házban, kocsmában). A bírósági tagok körben ülnek a földön vagy
az asztal mellett. […] A törvény »csinálása« (cigányul »súvasz krísz« vagy »sinel
i kríszi«) csendben és méltóságteljesen történik… Elõször a felperes terít le a
földre egy fekete kendõt… és ráhelyez egy szentképet. (Általában minden cigány
férfi hord magánál szentképet, melyet búcsújáró helyeken, pl. Csatkán vásárol.
A képek leginkább Szûz Máriát ábrázolják.) Aztán letérdelve a fekete kendõ elé,
bal kezének két ujját a szívére, jobb kezének két ujját a képre téve…” megesküszik.
Van, ahol „még két égõ gyertyát is állítanak a fekete kendõ széléhez”,
máshol „egy vödör vizet és egy vasláncot is tesznek a fekete kendõre, miközben
ezeket mondják: »úgy hûljön ki a lelkem, mint ez a vödör víz«, illetve »ilyen
nehéz láncban legyek egész életemben« – ha nem az igazat mondom. – A fekete
kendõ jelentése a következõ: »Olyan fekete gyász jöjjön rám, mint ez a kendõ
– ha nem a valóságot mondanám.« …A törvénykezés idõtartama kb. fél
nap… A törvényszék egyszeri és megfellebbezhetetlen döntést hoz.”
Talán már a fenti rövid ismertetés révén is érzékelhetõ, hogy bonyolult öszszefüggésekben
bõvelkedõ, rendkívül sok hatásból felépülõ – s valószínûleg belsõ
ellentmondásoktól sem mentes –, többgyökerû hiedelemvilág a romáké. Ráadásul
a legtöbbször egymástól is elszigetelt romaközösségek kollektív emlékezetébõl
az idõk során különbözõ elemek hulltak ki (s hullnak ki mind a mai napig),
a megmaradt fragmentumokra pedig a legkülönbözõbb és a legkülönfélébb
módokon átlényegített hatások rakódnak rá. Mindazonáltal a különbözõ babonák
és hiedelmek a romák alsóbb rétegeinek életmódjára és viselkedéskultúrájára
mind a mai napig hallatlanul nagy hatást gyakorolnak, s ezeknek legalább
részleges ismerete nélkül nem folytatható velük effektív kommunikáció.
Fontosnak tartom, hogy a romáknak legalább szûkebb környezetünkben élõ két
legfontosabb csoportjáról szóljunk itt néhány szót.
A magyar nyelvterületen legnépesebb csoportot a rumungrók (vagy kárpáti cigányok,
akik már nem értik és beszélik a cigány nyelvet) alkotják, akik – néhány
Nógrádban élõ nemzetségen kívül – mára már elvesztették eredeti anyanyelvüket,
s valamelyik magyar tájszólást beszélik. Rumungró nyelvüket megõrzött nagyobb
csoportjaik a szlovák vagy szerviko cigányok között élnek, akiknek nyelvjárása
közeli rokonságban áll az övékkel. (A szakirodalom a kárpáti csoporthoz
sorolja az úgynevezett szintó cigányokat is, akik magukat sokszor vend, illetve
német cigányoknak mondják. Õk a Dunántúlon élnek.)
A Kárpát-medencében a rumungrók mellett az oláhcigány (vagy kolompár –
vlashiko rom) csoport a legjelentõsebb. Õk csak a múlt század közepén indultak
útra Moldvából, s Erdélyen keresztül érkeztek el hozzánk (egyes csoportjaik
csupán az elsõ világháború után). Törzsi, illetve nyelvjárási tagozódásuk szerint
megkülönböztetünk lovara (lókereskedõ), cerhara (sátoros), colara (szõnyegkereskedõ),
sastrari (kovácsok), romano rom (xarkomári) (rézmûves), csurara
26
(churara) (késes, rostakészítõ), kherara (házaló), mashara (halász), drizara
(kheldaraschi) (üstfoltozó), valutári (hegedûsök) stb. oláhcigányokat. Ezek közül
a lovári nyelvjárás (lóvé = pénz szóból) a legelterjedtebb, és a mai roma irodalom
is ezen a nyelven születik (például Choli Daróczi József bibliafordítása).
Térjünk még vissza röviden a 18. század táján elejtett történelmi szálak bogozásához!
Ez volt ugyanis az az idõszak, amikor a romák legnagyobb arányú betelepedése
megkezdõdött.
A beáramlás közvetlen kiváltója Mária Terézia 1761-es rendelete volt, amelynek
alapján a török hódoltság idején elnéptelenedett területekre cigányokat telepítettek,
hogy a mezõgazdaságban hiányzó munkaerõt velük pótolják. A betelepülteknek
minden feltételt megteremtettek arra, hogy sikeres gazdálkodókká
válhassanak, a királynõ még azt is elrendelte, hogy újlakosoknak, újmagyaroknak
vagy újparasztoknak (németül Neubauer) szólíttassanak, de végül úgy járt
velük, mint a perzsa király a zottokkal.
1767-ben aztán egy jóval szigorúbb rendelet követte ezt az elõbbit, mely – a
törvényszegés esetére komoly büntetést helyezve kilátásba – arról rendelkezett,
hogy a romák se saját viseletüket, se saját nyelvüket ne használják, hogy
egymás között ne házasodjanak, s hogy a cigánygyerekek 2–4 éves kortól szüleiktõl
elvétessenek, és a megfelelõ nevelés végett parasztcsaládokhoz adassanak.
Ennek sem volt sok foganatja, ha csak az nem, hogy az elvett, majd viszszalopott-
visszaszökött gyerekek miatti állandósult konfliktushelyzetben a romák
és a parasztok közötti viszony hosszú idõre erõsen megromlott.
A felvilágosult II. József aztán enyhített anyja drákói szigorán, és 1782-es
rendeletében az oktatásra, a mesterségek elsajátítására, a kötelezõ templomlátogatásra
és a higiéniai követelmények érvényesítésére helyezte a hangsúlyt.
E rendelkezések minden naivitása és ellentmondásossága ellenére joggal állítható,
hogy – legalábbis Európa történetében – ez volt az elsõ alkalom, amikor
egy állam nem üldözte, sõt saját lakosaiként tartotta számon a romákat.
A 19. század folyamán is történtek ugyan egymástól elszigetelt kísérletek a
romák helyzetének javítására, de törvényi szabályozás híján, sajnos, egyik sem
vált – nem is válhatott – országos jelentõségûvé. Hám János szatmári püspök
1857-es alapítású cigányiskolája idõvel csakúgy tanuló nélkül maradt, mint Farkas
Ferdinánd érsekújvári romatanodája.
A legnagyobb szabású és legsikeresebb tervezetet Habsburg József fõherceg
(József nádor fia) dolgozta ki és valósította meg a 19. század utolsó negyedében.
Úttörõnek mondható abban a tekintetben is, hogy a letelepítési és oktatási
tervezetét saját tudományos kutatásainak eredményeire alapozta. A cigányok
nyelvének, szokásainak és történetének beható tanulmányozását követõen
számos tanulmányt publikált, cigány–magyar szótárat állított össze és
Romane Sziklaribe Csibákero címmel összeállította a cigány nyelv nyelvtanát.
Nagy emberszeretetrõl és bölcs megértésrõl tanúskodó humánus cselekedetei
révén, melyekre szinte egy egész vagyont áldozott, ismertté vált távoli országok
27
28
cigányainak körében is. A romák védelmezõjüket látták benne, valósággal bálványozták,
és királyuknak tartották.
Végezetül hadd idézzek hát az õ egyik – még ma is számos megszívlelendõ
gyakorlati tanácsot tartalmazó – írásából:
„Nekem Alcsúton egy külön cigányiskolám volt, mely rövid idõ alatt elég jó
eredményeket szült. Abban 6–15 évesek tanultak együtt. Fölfogásuk jó volt s
apró kitüntetések és kedvezmények némi vetélkedést is fejlesztettek ki köztük.
Ily eredményt aligha lehetne elérni akkor, ha egy tizenöt éves cigánygyermeket
a falusi elemi iskolában a hat éves polgárfiú mellé ültetnénk; minden mástól eltekintve,
ez még nagyobb kölcsönös ellenszenvet idézne elõ és – sértené a cigány
önérzetét, mely minden vadság mellett is nagy mértékben megvan benne.”
(A mi nomádjaink. Élet, 1893. 7. sz.)
Furcsa helyzet kisebbségben élve többségiként megnyilatkozni – merthogy mind
a fönti, mind az alábbi oldalakon kétségtelenül ez történik –, de még furcsább
lehet a nemzeti kisebbség kisebbségének szerepkörét felvállalva betagozódni a
társadalomba.
Ez a könyv ezen betagozódás segítésének a céljából született, és bár igaz,
hogy elsõsorban a Szlovákia déli régióiban többségi szerepet játszó kisebbségiekhez
– tehát a szlovákiai magyarokhoz – szól, valószínûleg a kétszeres kisebbségben
– vagyis magyar környezetben – élõ roma etnikum számára sem tanulságok
nélkül való. Egyik oldalon a romákkal kapcsolatos ismeretek bõvítését és
a számos közkeletû téves elõfeltevés tisztázását szolgálhatja, míg a másik oldalon
arról adhat híradást, hogy miben látják a roma ember és a roma közösségek
jellegzetességeit, a velük való párbeszéd nehézségeit, illetve a konfliktusok
lehetséges okait az évszázados elõítéletek meghaladását célul kitûzõ, a
kérdéskörhöz jóhiszemûen közeledõ „parasztok”.
Reményeink szerint pedig mindez végsõ soron a másikról kialakított vélemény
és az önkép felülvizsgálására ösztönöz mindkét oldalon.
Hizsnyai Zoltán
„Pénteken délig nyitva van az ég”
Mai történetek romákról
30
31
Életem elsõ látogatása egy cigányházban
Egyik ismerõsöm hívott fel telefonon sok évvel ezelõtt. A fia szeretne városunkba
költözni‚ már érdeklõdött is ez ügyben‚ és most kapott egy lakáscímet, de
nem ismeri az itteni viszonyokat‚ ráadásul most nem is tud eljönni‚ szóval nagy
szívességet tennék neki, ha én nézném meg az eladó lakást.
A cím nekem sem volt ismerõs. Érdeklõdni kezdtem, de az ismeretségi körömbõl
senki nem tudott felvilágosítást adni. Már kezdtem arra gondolni‚ hogy
valami tévedés történt‚ s hogy ilyen nevû utca talán nem is létezik‚ amikor végül
egyik munkatársam adott felvilágosítást. Furcsa hanglejtéssel beszélt‚ közben
a szemöldökét idõnként sokat sejtetõen felvonta‚ az ajkát meg hol elhúzta‚
hol lebiggyesztette‚ hol cinkos mosolyra illesztette‚ miközben a szeme néha
szarkasztikusan csillogott‚ néha meg hangyásan villódzott. Mi tagadás‚ kissé
furcsállottam a különös mimikrit‚ de akkor még nem tulajdonítottam neki különösebb
jelentõséget.
A keresett utca egy félreesõ‚ távoli városnegyedben volt‚ ezért hát rábeszéltem
egyik barátomat, menjünk ki autóval. A környék elég vegyes benyomást tett
ránk, de még nem volt tiszta a kép. És ahogy közeledtünk a megadott címhez‚
úgy lett egyre elhanyagoltabb a környezet is: körös-körül törött gallyú fák és újságpapírral
pótolt‚ kitört ablaküvegek‚ felborított kukák‚ a bokrok tövében és az
ablakok alatt rozsdás fazekak‚ kifakult rongyok‚ korhadó deszkacsonkok‚ üres
borospalackok‚ törött sörös- és pálinkásüvegek látszottak‚ a szögletekbõl átható
vizeletszag csapott ki‚ melytõl az ember szinte megtántorodott‚ a gyalogösvényeken
sár és bélsár egybetaposva‚ szinte megkülönböztethetetlenül.
A megadott címen egy hámló vakolatú kétemeletes ház állt. Valahogy átvergõdtünk
a bejáratig‚ és a hepehupásra kopott betonlépcsõn felbukdácsoltunk az
elsõ emeletre. Elõvettem a kulcsot‚ és megpróbáltam kinyitni az ajtót. A zár
azonban meg volt rongálódva, és az ajtó nem nyílt.
Kisvártatva hangokat véltem hallani belülrõl. Elõször csupán halk‚ alig sejthetõ
neszezés szûrõdött ki az ajtó mögül‚ aztán sugdolózásra lettem figyelmes‚
de nemsokára már biztatás is érkezett: – No, nyisd már ki!
Bekopogtam a szomszéd ajtón, hogy valami szerszámot kérjek‚ és kiszabadítsam
a „bent rekedteket”. A szomszédasszony elég furcsán nézett rám, de hozott
egy csavarhúzót. A teendõk hevében valahogy nem tudatosítottam, hogy ez
egy „roma” asszony.
Az ajtó hamarosan kitárult, bent nem volt senki, viszont mögöttünk egyszeriben
öt roma állt.
– Ide gyönnek lakni? – kérdezte mélyen kongó‚ szétcigarettázott hangon egy
terebélyes asszonyság.
Az ismerõsöm intenzív morgásba kezdett.
32
– Maguk parasztok? – érdeklõdött magasabb hangfekvésben egy még testesebb
roma nõ.
– Költözzenek ide! Meglássák‚ jó lesz maguknak itt! – ragadta ismét magához
a szót az elõbbi asszony.
Valami miatt akkor ott, abban az invitálásban ellentmondást éreztem‚ hát beszédbe
elegyedtem velük.
– Parasztok vagyunk‚ tudják azt maguk jól. Miért szeretnék mégis‚ hogy ide
jöjjünk lakni? Befogadnának minket? Nincs itt valami tévedés?! – adtam hangot
kételyeimnek.
– Pedig igazán jó lenne! Gyöjjönek be egy kávéra, megtémázzuk! – invitáltak
beljebb.
– Nem, nem mi jönnénk ide… Igazán köszönjük a meghívást, de… – szabadkoztam‚
s már indultam is volna lefelé.
Ismerõsöm eközben már a lépcsõfordulóig somfordált‚ s most ott ácsorgott
cipõje orrát nézegetve‚ lazaságot tettetve‚ de ugrásra készen. Amikor aztán látta‚
hogy ott ragadok‚ hirtelen elhatározással nekiiramodott‚ lerohant az utcára‚
és a kocsihoz érve rátenyerelt a dudára. Hogy aztán én miként kerültem mégis
a szomszéd lakás konyhájába, nem is tudom megmagyarázni.
– Maguk parasztok útának minket, lenéznek, persze hogy nem gyönnek ide
– állapította meg odabent a roma asszonyok szószólója‚ miközben cigarettára
gyújtott. Aztán mélyen leslukkolva a füstöt még hozzátette: – Pedig ha a paraszt
tanúna a romátó, a roma nem tanúna annyi rosszat a paraszttó!
Na, ez igazán szöget ütött a fejembe. Ebbõl a konyhai beszélgetésbõl‚ romáknál
tett elsõ látogatásomból ennél sokkal több nem is rögzült emlékezetemben.
Ez a mondat azonban‚ mint késõbbi tapasztalataim révén megbizonyosodtam
róla‚ az együttélés kérdésének elevenjébe hasított. A kávét mindenesetre
már akkor is megittam, hogy bizonyítsak.
Amikor egy félóra múlva meggyóntam az ismerõsömnek a kávézást, megállt
az elsõ kocsmánál.
– Gyere, ide bemegyünk! – szólított fel ellentmondást nem tûrõen.
– Én, ide? Ne hülyéskedj már!
– Ha te ott kávéztál, akkor ide most bejössz!
Vodkát rendelt.
– Idd meg! – parancsolt rám.
– Nem tudom.
– Már pedig ezt most megiszod! – erõsködött tovább.
– Ne haragudj‚ úgy érzem‚ nincs rendben a gyomrom.
– Akkor kettõt iszol‚ és kész! – zárta le a vitát ismerõsöm.
Engedtem a kísértésnek‚ és a megtisztulás rituáléjaként megittam a vodkát.
Mint ahogy korábban a kávét is.
A vodka egy rövid idõre feloldotta bennem a frissen szerzett – és még sokáig
nehezen értelmezhetõ – élmények okozta feszültséget. Annak a gyenge minõségû
zaccos kávénak a hatása azonban maradandóbbnak bizonyult.
Az állatok szava
Egyszer valami intéznivalóm akadt a péróban‚ ezért kerékpárra pattantam.
Már közel jártam a célhoz. Igyekeztem tartani a tempót, mert a kutyák anynyira
közel jöttek, hogy attól tartottam, ha pedálozás közben véletlenül bele találok
rúgni valamelyikbe, belém marnak. Egyelõre még sikeresen kaszkadõrködtem,
amikor hirtelen valami furcsa fekete anyag kezdett röpködni felém. A röppálya
rekonstruálása révén a mozgó lõállás mindenkori helyzetét meglehetõs
pontossággal sikerült bemérnem, de a repülõ tárgyak mibenlétérõl és arról‚
hogy ki az‚ aki ekként próbálja üdvözletét tenni, még halvány sejtelmem sem
volt. Egyszer evezés közben volt egy ehhez hasonló élményem, de akkor csupán
a támadás oka maradt rejtve elõttem‚ a támadók kiléte egyértelmû volt: hattyúk
üldöztek, és csõrükkel hátulról próbálták megkopogtatni a fejemet. Találat akkor
nem ért, és eddig szerencsére most sem.
A bozót sûrû volt, a bombák egyszer messzebbrõl, egyszer közelebbrõl jöttek.
De még mindig sehol egy ember.
A kutyáktól nem félek, eddig még soha nem bántott kutya‚ futott át az agyamon.
Megmakacsoltam magamat. Úgy határoztam‚ nem fordulok vissza, nem
adom fel.
– Mi van‚ csak arra van merszed, hogy dobálj?! Félsz mutatkozni?! Látod,
hogy egyedül vagyok, te látsz engem! – kiáltottam a bozót felé.
– Hova megy erre?! – szólt ki valaki a bokor mögül.
– Ha akarod tudni, Lólihoz. Ismered?
A nevet hallván a dobálózó elordította magát:
– Me pindzharav!
Persze fogalmam sem volt‚ mit mond.
Kisvártatva elõugrott a gazból egy jó „kormos” gyerek.
– Velem gyûjjön! – mondta‚ és elindult elõttem.
– Ha úgy akarod! – mosolyodtam el a mezítlábas lurkó határozott szavára.
Amikor a házakhoz értünk‚ a gyerek bekiáltott az illetõ ablakán. A nevén szólított
kijött, de nem látott valami szívesen.
– Parasztok ide csak úgy nem járnak! Hogyan tudott idegyönni? – kérdezte
bizalmatlanul a cigányember‚ és a szemébe húzta a kalapját.
– Hát... a biciklimen jöttem – mondtam némi habozás után‚ mert nem
tudtam‚ miként érti a kérdést.
– Állatokkal nem talákozott? – tolta most a tarkójára a kalapot.
– Kutyákkal... Meg malacokat is láttam... Meg‚ azt hiszem‚ lovat. De nem nagyon
figyeltem.
– Akkó jó van! Hogyan monta a kutyáknak?
– Mármint hogy mit mondtam a kutyáknak? Erre gondol?
– Csak roma nyelven értenek! – jelentette ki.
33
34
– Nem beszéltem hozzájuk – mondtam most szarkasztikusan‚ pedig a kutyákhoz
egyébként valóban szoktam beszélni.
– Akkó meg! Akkó meg hogyan?! – kérdezte most már inkább csak magától‚
aztán szúrósan a szemembe nézett‚ majd lassacskán ellágyult a tekintete‚ és
egy fejmozdulattal beljebb invitált: – Na, gyûjjön be!
Ha az állatok beengedtek‚ és a „paraszt szagom” miatt nem téptek meg, akkor
jó ember lehetek.
Mit szól a kicsi
Egyszer a tanítási óra után‚ amikor könyveimet‚ füzeteimet összepakolva a kijárat
felé indultam‚ két kis romalány állta el az utamat.
– A testvérünket hazahozták a kórházbó. Anyánk monta, elgyöhet mennézni
– szólalt meg az idõsebbik testvér.
– Köszönöm a meghívást, de nagyon pici még az a baba, most még nem
mennék ki – feleltem‚ mert ismertem már annyira a szokásaikat‚ hogy tudjam‚
a kisbaba mellett nem szívesen látnak idegeneket.
– De monta, csak nézze meg, meg hogy a házunk is fel van díszítve‚ és biztos
örûni fog‚ maga olyan paraszt. És má hozzánk tartozik‚ láthassa!
– A rokonok mit fognak mondani, hogy még csak most jöttek haza, anyukád
is fáradt, a gádzsi meg beállít?!
Több se kellett nekik.
– Hallod a Phal-asszonyt!? – gurguláztak a nevetéstõl‚ merthogy fele akkora
vagyok, mint a romnyik.
– No, mondhatom, hogy gyössz? – kérdezte az egyik lány‚ amikor kinevették
magukat.
– Hát jó. Mondjátok meg otthon, hogy kimegyek – határoztam el magamban,
és másnap el is indultam a péró felé.
A fogadtatás kedves volt‚ a szoba pedig valóban szépen fel volt díszítve. A
kerámia Szûz Mária-dombormûvön‚ a házi oltár szentképén és a szentkép két
oldalán álló gipszangyalkák körül élõ- és mûvirágfüzérek. A csilláron a virágdíszek
alatt egy plüssmaci függött‚ mellette pedig egy rongybaba‚ amelynek köténykéjén
a „Szeretünk téged!” felirat volt olvasható. Az elsõként kapott játék
azonban a szokásoknak megfelelõen a kiságy végében‚ a baba lábánál volt elhelyezve.
Lepedõ helyett pedig egy piros alapon rózsás‚ arany szálakkal átszõtt
vállkendõt terítettek alája.
A beszélgetés során sok érdekes dolgot megtudtam az újszülött hazaérkezése
körüli teendõkrõl‚ különösen a rontás elhárításának módjairól. Az újszülött
fekvõhelye alá vagy ágya fölé például szentképet helyeznek‚ mert a megkereszteletlen
babára nem terjed ki az õrangyalok hatalma‚ ezért aztán szükség esetén
nem tudnák megvédeni. Ha azonban a közelében van egy szentkép‚ az angyalok
azt védelmezve a kisdedet önkéntelenül is oltalmuk alá vonják. Biztonság
kedvéért tükröt is tesznek a kiságyba‚ hogy ha mégis odaszemtelenkedne
egy démon‚ meglátva magát benne megijedjen‚ s hanyatt-homlok elmeneküljön.
A tükör mellé helyezett kés – vagy újabban a fésû – szerepe pedig az‚ hogy a
gonosz démonokat jól megszurkálja. Ha mindez nem segítene‚ még mindig ott
van védelmezõnek a kisbaba csuklójára kötött piros szalag‚ amely – arany ékszerek
társaságában – akár a sapkácskájára varrva is megjelenhet. Ezen utóbbiak
elsõsorban az általánosan elterjedt – számos esetben önostorozáshoz‚ es-
35
36
küdözéshez kapcsolódó – átkozódás negatív hatása ellen védelmeznek‚ amely
még olyan alkalmakkor is rendkívül gyakori‚ mint a szülés‚ a keresztelõ‚ az esküvõ
vagy a temetés. Úgy tartják‚ a kisbaba még mindenre fogékony és olyanynyira
érzékeny‚ hogy a nem kifejezetten neki szánt káros hatásoktól is szükséges
valamilyen formában megóvni.
– Amikó az elsõ gyerekem született – emlékezett vissza nagy gesztikulálás
közepette az egyik jelenlevõ rokon –‚ oszt hazahoztak‚ hát sok vendég gyött hozzánk.
Jó rá is néztek a kicsire‚ a meg mingyá elkezdett rovelni‚ de olyan nagyon‚
hogy még akkó is sírt‚ amikó elmentek. No a mámi monta is mingyá‚ hogy
megigézték. Le kell nyalni. Le is nyaltam a homlokát meg a’ arcát. Az egyik
szemébõ még sós könny folyt‚ de a másikbó má nem olyan. Bizony‚ a gyerekre
rendesen rácsodákoztak. Ki tuggya‚ mi lett vóna vele‚ ha le nem nyalom?!
– No, úgy van‚ nagyon kell vigyázni! – helyeselt az egyik idõsebb szomszédasszony.
– Hát az enyémet is‚ mikor elgyöttek mennézni a rokonok meg a szomszédok‚
bizony mindenki jó pofán nézte‚ dicsérte‚ nem tudni‚ nem irigyelte-e.
Montam is‚ amikó má menõbe vótak‚ hogy aki ránézett‚ köpköggye meg‚ nehogy
má valami átok fogjon rajta!
– Mi meg parasztok között laktunk‚ oszt vót ott egy olyan gyermektelen házaspár‚
akik néha elvitték a gyereket sétáni – kapcsolódott be a beszélgetésbe
egy harmincas asszony‚ hét fiúgyermek anyja. – No eccer úgy vagdalózott a gyerek
a kocsiba‚ mikó hazahozták‚ meg még azután is‚ hogy nem tuttunk vele mi’
csináni. Én még igen fiatal asszony vótam‚ hát áthíttam a szomszédasszonyt‚
hogy csinájjon má valamit vele. A’ meg egy pohárba vizet hozatott velem‚ oszt
három tüzet vett ki a kályhábó. Valamit mormót magába‚ nem tudom‚ mit‚ azzal
a három tüzet beletette a vizespohárba. Egy tûz mingyá le is merûtt. Mingyá tutta‚
hogy a parasztok rácsodákoztak az én kisfiamra! No akkó azzal a tüzes vízzel
gyorsan lemosta az arcát‚ oszt mormót‚ csak mormót. A végén felhajtotta a
szoknyáját‚ oszt a belsõ felével szárazra törûte a gyerek arcát. A’ meg mingyá
megnyugodott‚ oszt elaludt.
Nagy érdeklõdéssel hallgattam a szemmel verésrõl szóló furcsábbnál furcsább
történeteket‚ és még sokáig hallgattam is volna‚ csak hát ezek után el
se tudtam képzelni, hogy a kezembe adják a picit. De a kezembe adták! Aranyosan
izgett-mozgott‚ fészkelõdött a karomban. A piros masni és az arany ékszer,
ami a sapkájára volt illesztve‚ ide-oda hajlott‚ és a picike mintha az ujjamat tartotta
volna a kezével. Esze ágában sem volt sírni.
Egyszer csak megéreztem‚ hogy feszülten figyelnek. Csak ekkor tûnt fel‚
hogy valami olyannak vagyok fültanúja‚ ami cigányházaknál nagyon nagy ritkaság.
Csönd volt. Légy se zümmögött. Már legalább fél perce álltam szótlanul, a
figyelem középpontjában‚ karomon a kisdeddel‚ amikor a háziasszony végre
megszólalt:
– Neharaguggyá meg, nem montuk vóna, de akartuk tunni, mit szól a kicsi?
Az úgy van, hogy sírna, ha nem bírna! De nem sír. Téged kamel.
Jólesett ez az óvatos bizalom. És jól az óvatlan szeretet.
Az alma
Meleg nyár eleji nap volt‚ szinte már kánikula‚ és csak néhány nap választott el
a vakációtól. Nem volt már igazi tanítás‚ de ilyen csodálatos idõben a gyerekeket
különben sem lehetett volna bent tartani‚ kimentem hát velük játszani az
udvarra. Még a bejárati ajtót is bezártam, ne legyen ki-be futkosás.
Dél felé látom‚ hogy egy elfáradt, kimelegedett, látásból jól ismert roma férfi
igyekszik kétkerekû kocsiját bevonszolni az utcai kapun.
– Látom, kint vagytok, viszem a vasat a gyûjtõbe – kiáltott felénk‚ amikor sikerült
átjutnia az akadályokon. – Nagyon kifárattam – mondta a homlokát törölgetve‚
azzal leült a lépcsõre.
A kezemben tartott labdát odadobtam a gyerekeknek‚ és elindultam feléje.
– Adná nekem egy pohár vizet? – kérdezte szelíden‚ amikor kifújta magát, és
én is közelebb értem.
– Hát már miért ne adnék?! – mondtam kedélyesen‚ és már nyitottam is az
ajtót. Pár pillanat múlva ott álltam a lépcsõ tetején‚ kezemben a pohár vízzel: –
Tessék! – és nyújtottam feléje a poharat.
– Hallod, te osztán nem vagy irigy – mondta elismerõen‚ és egy húzásra megitta
a vizet.
– Mibõl gondolod, hogy nem vagyok irigy? – kérdeztem meglepõdve‚ mert
egyszerû ivóvízzel kapcsolatosan fölöttébb túlzónak tartottam egy ilyen kijelentést.
– Csak nem a vízre gondolsz!? Szerintem ez természetes.
– Hát idefigyejj, ez egyátajján nem természetes. Dógoztam egy parasztnak,
hordtam ki a ganét. A gádzsi nem adott innom, a gádzsó meg olyan mûanyagos
glázsába, na, hogyan is mongyátok?
– Mûanyagflakonban.
– Te meg kihozod az üvegpoharat! Lásd meg, össze is koszítottam a mocskos
kezemmel. Ha beengedsz, innék még‚ és kimosom.
Beengedtem, ivott, majd a mosdón lévõ szappannal elõször megmosta a kezét,
majd a poharat mosta el.
– Ne mondd, hogy buta vagyok‚ és nem tudom‚ hogyan csinájjátok!
– Dehogy mondom! Azt viszont állítom, hogy egy asszonynak is becsületére
válna, ha ilyen szépen elmosna egy poharat, mint te.
Megköszönte a vizet‚ fejébe nyomta a kalapot, aztán nekifeszült az öreg taligának‚
és a hatalmas ócskavas-rakományt kikormányozta a kapun.
Már a vége felé járt a szünidõ‚ és a „vízivást” réges-rég elfelejtettem. Éppen
takarítottam. Rettenetes hõség volt megint‚ hát kinyitottam az ajtókat‚ hogy kicsit
átjárja a szobákat a levegõ. Éppen a lakás túlsó végében tettem-vettem‚
amikor egyszer csak kopogtatást hallok a bejárati ajtó felõl.
– Halló, van itthon valaki?! Nem ám aszt mongyák, hogy csak úgy bementem!
Hé! – kiáltott be a küszöbrõl az én „szomjas” emberem.
37
38
Amikor megpillantottam‚ még mindig az ajtóban toporgott. Jobb kezével gyorsan
kalapot emelt‚ de balját a háta mögött tartotta. Izgatott‚ jelentõségteljes
hangon szólalt meg:
– Hoztam valamit.
– Nekem? – kérdeztem meglepetésemben kicsit talán bárgyún. Nem véletlenül
csodálkoztam a váratlan bejelentésen‚ úgy tudtam ugyanis‚ az ajándékozás‚
de még a köszöngetés szokása is ismeretlen a cigányoknál. Legalábbis eredetileg
az volt.
– Én még ilyet nem láttam. De nem is adnám másnak! – ingatta a fejét átszellemülten
és kéjes mosollyal a cigányember.
Még egy jó darabig így állt‚ és hol a nyelvét csattogtatta‚ hol meg a fejével
körözött. Amikor aztán a hatásszünetet megfelelõ terjedelmûnek gondolta‚ nagy
áhítattal elém tartott egy akkora gyönyörû piros almát, mint egy sárgadinnye.
– Na, ilyet még én sem láttam, ez fantasztikus! – mondtam õszinte elismeréssel.
– Hol lehet ilyen almához hozzájutni?
– Sehol! – rázta meg a fejét. – Má régen kinéztem... Arra vártam, hogy jó legyen.
Most meg felmásztam érte. Majd a beng vitt el, de aszt montam magamnak‚
akkor is leveszem! Hát itt van.
– Még szerencse, hogy nem estél le! Hallod‚ ilyen ajándékot még sohase
kaptam.
– A Jóisten neked teremtette a jóságodé – szólt ájtatos hangon. – Tudod‚ a
víz! – emelte meg a szemöldökét. Aztán hosszasan habozva‚ mint aki valamilyen
nagy kísértés súlya alatt görnyed‚ de méltatlannak érzi magát elfojthatatlan vágyának
kielégítésére‚ és ezért a lehetõ legillendõbb módon szeretne elõhozakodni
mélységesen illetlen óhajával‚ még sopánkodva hozzátette: – Csak egy
kérésem van.
– Mi lenne az? – kérdeztem megilletõdött hangon.
– Csak egy kicsit kóstójjam meg – mormolta alig hallhatóan‚ fejét lehajtva.
– Megfelezzük – ajánlottam azonnal.
– Aszt má nem! – vágta rá gondolkozás nélkül. – Csak egy kicsit.
– Nagyon szépen köszönöm az almát – próbálkoztam a „parasztetikett” következetes
betartásával‚ felbátorodva a cigányember új hagyományokat megalapozó
gesztusán.
– Te csak ne köszöngesd! – emelte fel a hangját hirtelen.
– Hát már mért ne köszöngetném‚ amikor te is ilyen szépen megköszönted
azt a pohár csapvizet! Köszönöm‚ és punktum! – hadartam én is emeltebb
hangon‚ miközben egy szép nagy cikket kanyarítottam ki a fenséges gyümölcsbõl.
– Hát akkó: szívesen! Vagy hogy is mongyátok – szólt belenyugodva‚ és tenyerén
az almagerezddel óvatosan kifarolt az ajtónyílásból.
A csikó neve
Amikor az egyik reggel beléptem az osztályba‚ mindjárt feltûnt‚ hogy Purum gyerekeinek
a helye megint üresen maradt. Már három napja, hogy nem láttam
õket. Nem is üzentek. Meg kellene õket látogatnom‚ villant át az agyamon.
– Nem tudjátok véletlenül‚ mi történhetett velük? – tettem fel a kérdést az
osztálynak.
– Csak emlegetned kellett õket, má gyönnek is‚ odanézz! – szólalt meg egy
gyerek‚ és az út felé mutatott.
Ahogy kinéztem az ablakon‚ hát valóban láttam egy csoportot közeledni, de
valahogy úgy tûnt‚ többen vannak a kelleténél. Amikor aztán közelebb értek‚ látom
ám‚ hogy az egész família errefelé tart.
– Csókolom, baj van! – szólalt meg a családfõ‚ amikor az ablak alá értek.
– Baj van? Hát mi történt? – kérdeztem rosszat sejtve‚ mert hirtelenjében
nem voltam benne biztos‚ hogy minden iskoláskorú gyerekük velük van-e‚ és a
férfi vészjósló basszusából meg ebbõl a tömeges megjelenésbõl arra
következtettem‚ hogy az egyik diákommal történhetett valami szörnyûség. –
Gyertek be az irodába – szóltam ki az ablakon‚ és miután rendre intettem a
gyerekeket‚ magam is elindultam az iroda felé.
Amikor mindnyájan felsorakoztak az irodában‚ a családfõ lassú mozdulattal
levette a kalapját‚ és ha lehet‚ még az elõbbinél is komorabb hangon szólott:
– Gondojjon bele! A Cukru nem bír megszûni...
Ez a kijelentés meglepett‚ és mi tagadás‚ kicsit meg is könnyebbültem‚ mert
a drámai felvezetés miatt rosszabb hírre számítottam. Eddig tehát semmi viszszafordíthatatlan
nem történt‚ gondoltam‚ ha idejében megtesszük a megfelelõ
lépéseket‚ reméljük‚ nem is fog.
– Nyugodjanak meg‚ nem lesz semmi baj! – mondtam a megrendült Purum
vállára téve kezemet‚ majd a család nõtagjai felé fordulva próbáltam valamelyest
oldani a nyomasztó hangulatot: – Ejnye, valahogy nem jut eszembe, melyik
is az az asszony!?
– Jaj, dehogy asszony! Az ló! Hát nem tuggya?! – horkant fel Purum‚ aztán
újból mélyen magába roskadt.
– Most jut eszembe, igaz is! – szóltam nehezen palástolva nevethetnékemet.
– Hívjak állatorvost?
– Nem jó, most kivitték meghajtani, tuggya! Tán úgy könnyebb lesz a szûlési.
– Akkor hát mit tegyünk? – kérdeztem tanácstalanul.
– Na, mi má esztet megbeszétük – élénkült fel újból Purum. – Ha leány fog
születni, akkor maga után lesz a neve. Azé akartuk memmondani, mer a pezsgõt
maga fogja a falhó vágni! Na és még, hogy jó lenne, ha lefényképezné magával,
ha má eccer a nevin lesz.
39
40
– Már kezdem érteni... – mosolyodtam el‚ és már valóban erõsen derengett.
– Szóval vigyek fényképezõgépet... meg pezsgõt... Vagy azt nem nekem kell vinnem?
– Akkor áll a dolog?! – tette fel az inkább megállapításként hangzó kérdést
a családfõ‚ majd mintegy mellékesen hozzátette: – Pezsgõt hozhatna.
– Mikor kéne odamennem?
– Hát‚ ahogy meglesz. Akkó kéne. De majd szólunk.
– Reméljük‚ a Cukru összeszedi magát‚ és rendben megcsikózik – mondtam.
– Mindenesetre köszönöm a megtiszteltetést! Csikót még nem neveztek el rólam.
– Aztán hirtelen ötlettel még hozzátettem: – Ígérem, ha lány lesz, és az én
nevemet fogja viselni, az ágyam fölé rakom a fényképét.
– Komolyan mongya? – kérdezte megilletõdve Purum.
– A legkomolyabban. Becsületszavamra!
Keresztanya azonban végül mégsem lett belõlem. A csikót agyonnyomta az
anyja. A hírt megkaptam, de a temetésre nem kellett elmennem. Könnyebb úgy,
ha nem látom‚ ki viselte volna a nevemet.
Mit kap ezí a dumáí?!
Az egyik diákom gyakran elmaradt az iskolából. Kifejezetten jó képességû gyerekrõl
lévén szó, úgy döntöttem, megpróbálok beszélni a szüleivel, és békés
úton rendezni az ügyet. Tudtam, a hatóság közbelépését követõen a legtöbbször
már lehetetlen jó kapcsolatot kialakítani a családdal, és sokszor a gyerek is úgy
érzi, kényszerítve van, ezért megeshet, hogy megmakacsolja magát. Vagyis egy
darabig eljár ugyan az iskolába, de mindent megtesz azért, hogy véletlenül se
ragadjon rá semmi, ráadásul destruktív magatartásával – nemritkán pedig agresszivitásával
– a környezetét is könnyen demoralizálhatja.
Miután az iskolalátogatás fontosságát és a megfelelõ képesítés megszerzésének
gyakorlati hasznát hosszasan ecseteltem – természetesen nem feledkezve
meg kiemelni fiuk rendkívüli képességeit és az ebbõl kiaknázható lehetõségeket
–, valamint néhány szóban a folytatódó iskolakerülés várható következményeit
is felvázoltam, a háziasszony ügyesen a szociális kérdések felé terelte a
beszélgetést.
– Montam az embernek, má olyan drága minden. Mé nem fizeti nekünk az a
szociális?! Úgy köll azt csináni, hogy egyre csak járni a nyakukra. Mit tud velünk
mûvelni? Hát csak fizesse, akinek van rá pénze! Mer az úgy van, hogy nem tuggyák
aszt, hogy egyik lakásba legyen, a másikba ne legyen a meleg víz – szónokolt
az asszony.
– Így csinálja más is? – kérdeztem jobb híján, de tudtam már, elõbb-utóbb
valamilyen kéréssel rukkol elõ.
– Hát hogy másképp! – tárta szét a karját felháborodottan, majd némi galambbúgást
csempészve a hangjába sajnáltatni kezdte magát: – Osztán eccer
csak má mostan nincsen melegvíz. De mostan má senkinek sincs... – A jól ismert
dramaturgiának megfelelõen itt néhány önérzetes, a szegény emberek találékonyságát
szemléltetõ mondat következett: – No, azé esztet is megódottuk
valahogy. Az emberek kitaláták a disznópörzsölõvel melegíteni a csapot... Oszt
tuggya mit?! Memmelegszik! Csak játszani kell vele egy picit... – mondta hunyorogva,
aztán végre kibújtatta a szöget a zsákból: – Montam az embernek, majd
veled megíratom! Tudod, hogy a szociális fizesse!
– De hát épp az elõbb mondta, hogy nem lehet a lakásokat leválasztani. Mindenkinek
fizetnie kell – vetettem ellen.
– Akkó mindenki megírassa veled... – vonta meg a vállát, nem csinált gondot
a dologból. Én azonban kifogyhatatlan voltam az egyéb lehetõségekbõl.
– A mosógépben is tud vizet melegíteni... Vagy a gázon...
– Hol má! – rikkantott nagyot, rövidet. – Felvitték a villanyt meg a gázt is!
– És a katlan, amiben kint fõznek? Abban sok vizet lehet melegíteni. A fa
sem probléma, a gyerekek megszedik – próbálkoztam tovább.
41
42
– Persze! Jó esze van! – jött elõ a hátsó szobából most már a férje is, kezében
sörösüveggel. – Nem tuggya elintézni! Nem akarja!
– Jó napot! – köszöntem rá a nagy dérrel-dúrral elõnyomuló emberre, az elmaradt
köszönést ugyanis sohasem hagyom annyiban. – Különben nem az én
dolgom a maguk ügyeit intézni. Mi vagyok én, a vajdájuk?!
– Mi van, má nem védi a gyerekeket!? – kontrázott rá az asszony.
– No, látja, hát éppen ezért vagyok itt! Tanulni kell. Az oktatás ingyenes. Ha
kitanult, állást is szerezhet, biztosítani tudja a család életét. Elõbb-utóbb lesz
meleg víz is. És nem kell a segélyre várni!
– Persze, mer elvették! – jegyezte meg az asszony epésen.
– Mindenre kevesebb jut, mert egyre több a munkanélküli. Mibõl fizessenek
maguknak, ha nem lesz kitõl elvenni?!
– No, ölíg! – röffent rám az ember. – Mi az, hogy nincs! Mit kap ezí, hogy a
romákat nyaggassa?! Azelõtt tizennégy évesen kiáttunk, most a tizenhatot
beszílik. Mire jó az?! Én bizony dógoztam, oszt nem kaptam többet, mintha nem
dógozom! Kár vót fõkelni! Még ordítottak is, ha nekik nem passzót! Nem vagyok
bolond! A gyerek nem fog dógozni!
– Nem ilyen egyszerû ez – csóváltam meg a fejem. – Ha egy jó szakmát kitanul
a gyerek, szépen fog keresni. Ha ügyes, lehet belõle még vállalkozó is. Ha
maguk már csak a segélyre várnak, hát csak várjanak, de legalább a gyerekeiknek
adják meg a lehetõséget!
– No, ölíg vót! – ugrott fel az ember az asztalra csapva a sörösüveget. – Haggya
abba! Jó megfizetik, hogy belülünk csinájja a hasznot! Még a szavunkbú is
pízt kap!
– Egy fillért sem kapok magukért, de még a becsületes munkámért is csak
alig kapok többet, mint azok, akik csak követelõznek és a segélyre várnak.
– Bolond vónák elhinni! Aszt mongya meg, mit kap ezí a dumáí?! Csöndbe legyen
má!
– Én elmondtam a mondanivalómat. Segíteni akartam – zártam le a vitát, és
elindultam a kijárat felé.
– Segíccsen, intízze el, hogy többet kapjunk! Meglássuk, mit segít?! Majd
meglássuk! – rikácsolta utánam az asszony még akkor is, amikor lefelé haladtam
a lépcsõn.
Nem éppen szívderítõ beszélgetés ez, tudom jól.
És azt is jól tudom, hogy – sajnos – nincs ebben a beszélgetésben semmi
különleges, semmi egyedi. Épp ezért tartottam fontosnak rekonstruálni. Azért,
mert tipikus. A többre vágyó, de jobb sorsukért tenni képtelen, elkényelmesedett
romák jellemzõ érvrendszerét tükrözi. Aki ezzel a kellemetlen típussal sajnálatos
módon kapcsolatba kerül – márpedig, aki archaikus közösségeik belsõ
törvényeinek kötelmeitõl, hagyományos életmód-modelljeitõl, egyszóval: kulturális
gyökereiktõl elszakított romákkal érintkezik, ezt ki nem kerülheti –, jobb, ha
tudja, nagyjából mire számíthat.
A török szegfû
Az iskolai közösségben nagyon sokféle gyerek volt. Különbözõ volt a jellemük‚ a
családi hátterük‚ és majdnem mindnek más volt az érdeklõdési köre. Rettentõen
nehéz volt közös nevezõre hozni õket‚ és olyan hasznos‚ pedagógiailag is indokolt
tevékenységet találni‚ amelyben mindnyájan kedvüket lelik.
Arra már rájöttem, hogy tél ide, nyár oda, az a lényeg, hogy a lehetõ legtöbbet
kint lehessenek. Ezért hát az íráson‚ olvasáson kívül szinte minden órát a
szabadban tartottam: éneket, rajzot, tornát, környezetismeretet. Ez bevált
ugyan‚ mégis úgy éreztem‚ valami olyan elfoglaltságra lenne szükségük‚ ami igazi
közösséggé formálhatja õket. Sokat töprengtem a dolgon‚ míg végül támadt
egy ötletem.
Egy eddig érintetlen, füves helyen „iskolakertet” hoztunk létre az elsõ osztályosaimmal.
Ez nálunk akkoriban egyáltalán nem számított valami szokványos
tevékenységnek, különösen ilyen kis gyerekekkel nem. Az idõsebb diákok is nagyon
csodálkoztak, hiszen elsõ osztályban a munkára nevelés nem is tananyag.
Eleinte én sem voltam biztos a dolgomban‚ de hát próba szerencse!
A kertészkedésnek szerencsére nagy sikere lett. Az apróságok égtek a
tettvágytól‚ de akadt is munka bõven‚ szinte minden napra jutott valami tennivaló.
Közben a gyerekek megtanulták használni és megbecsülni a szerszámokat‚
megismerték a magokat, az ültetés‚ az öntözés és a gyomlálás fortélyait,
a virágok alapján a színeket, de játékos formában még a számtan gyakorlására
is mód nyílott. A napok‚ hónapok‚ évszakok neveit és a naptárral kapcsolatos
tudnivalókat például a kerti munkák tervezése során sajátították el a
gyerekek, így hát egy idõ múlva már azt is elõre tudták‚ mely napokon jár a
szemeteskocsi‚ s hogy ezt megelõzõen célszerû a gazt összegereblyézni‚ és ha
éppen a kertben szorgoskodtunk‚ még a postástól is mi vettük át az iskola postáját.
Amit közösen hoztunk létre, annak bizony mindenki szemében nagy lett az
értéke. Büszkék voltak‚ hogy az osztályban a váza mindig saját termesztésû virággal
van tele.
Már elvirágzott az ibolya, de nefelejcs még kéklett itt-ott, és a hûvösebb helyeken
még akadt egy-két tulipánszirom. Vártuk, hogy kinyíljanak a török szegfûk.
Már kifeslettek az elsõ bimbók‚ amikor a tragédia bekövetkezett.
Az egyik reggel épp az osztály ablakait nyitogattam, hogy szokás szerint
kiszellõztessek‚ amikor nagy kiabálásra lettem figyelmes. Szaladtak értem az
elsõseim.
– Láttad már? Valaki összegyúrta a kertünket, kihúzogatta a török szegfût tövestül!
– hadarta az egyik gyerekek. – Máshol meg rövid szárral tépte le a fejét!
– kontrázott rá egy másik.
43
44
Nem akartam hinni a fülemnek. Ezt csak olyan tehette, aki nem tudja, hogy
mennyi munka volt vele, aki nem látta ezeket a gyerekeket dolgozni.
– Tan’tó néni, gyere gyorsan, odanézz!
Egy roma asszony jött az óvoda felõl‚ kezében a mi gyökerestül kitépett virágaink.
– Jó reggelt! Hol vette azokat a virágokat? – toppantam elébe.
– Ahol a piacon! – vetette oda kurtán‚ és már ment is volna tovább.
– Gyökerestül árulják? – kérdeztem tettetett csodálkozással‚ majd a virágcsokorra
mutattam: – Nézze csak meg‚ még a föld is rajta van. Jöjjön, megmutatom
honnan valók!
Nem tudott bennünket kikerülni, a kertünk mellett kellett az óvodával közös
udvarból kimenni.
– Látja, innen hiányoznak! És itt még el is szórta.
A kertünk az utca felõl megközelíthetetlen. A kerítésen belül vállig érõ sûrû
bokrok‚ a kert jobb és bal oldalán tujafák‚ elölrõl‚ az udvar felõl pedig örökzöldek.
Egyetlen bejárata van: egy kiszáradt bokor helyén.
– Mi erre szoktunk bemenni a kertbe, de maga ezt nem tudta‚ és itt furakodott
át a bokrokon. Nézze csak!
– Persze, maguk! – fakadt ki az asszony‚ de nem igazán tudta‚ hogyan vágja
ki magát. – Jóra taníccsa a gyerekeket, elõttük veszekedik itten! Mit gyanúsítgat
ingemet?
– Tan’tó néni, amíg a gyerekét bevitte az oviba, a virágokat a pinceablakba
tette – kiáltotta felénk futva egy elsõs kislány. – Gyere, nézd meg‚ ott a zöldje
meg a pirosnak a feje…
– Hagyjuk‚ gyerekek, majd ültetünk helyette mást – próbáltam csitítani õket‚
majd a virágtolvajhoz fordultam: – A gyerekeket bántotta a tettével!
Az asszony elsietett, én meg elindultam az elsõsökkel befelé.
Alig értünk az osztályba, amikor az idõsebbek nagy dérrel-dúrral berontottak
a helyiségbe.
– Elvettük tûle, ne legyen benne öröme! Ez a mi kertünk‚ és ezek dógoztak
vele! – szólt a legidõsebb fiú‚ és a virághalmot a pulpitusra helyezte.
A gyerekek már megtanulták a magántulajdon fogalmát és mások munkájának
tiszteletben tartását.
Huzat van a szádban!
Hetek óta fájt már a fogam. Az orvos meg akarta menteni. A gyerekek tudták,
hogy régen szenvedek vele.
– Menj el orvosná‚ segíccsenek neked! – ajánlotta az egyik.
– Az én anyukám is fél. Te is azé nem mész orvosná? – kérdezte egy másik.
– Voltam én, az orvos ki is fúrta‚ aztán meg betömte. Tudjátok‚ ez elsõ fog‚
és biztosan hiányozna, de most már a kezelés ellenére is annyira fáj‚ hogy mégis
kénytelen leszek kihúzatni.
Megtörtént a foghúzás. Amíg beszéltem, észre sem vették, hogy hiányzik.
Most, hogy már nem fájt, én is elfeledkeztem a foghíjamról. Énekóra következett.
Még ki sem nyitottam rendesen a számat, mikor a „török szegfûs” asszony
gyereke elordította magát:
– Mi az, huzat van a szádba?!
– Úgy látom, neked is van, pedig még fogorvosnál sem voltál – róttam meg
élcelõdve. – Énekeljünk!
Tartva a további megjegyzésektõl, mindig úgy fordultam, hogy amikor dalolni
kezdek‚ ne lássanak, aztán meg hagytam õket egyedül énekelni. Ez végül is bevált.
Aznap már nem ért semmi inzultus.
Ezen a napon az utolsó órát más tartotta, én pedig egy másik osztályban tanítottam.
Nem egyedi alkalom volt ez‚ így szerepelt az órarendben. A gyerekektõl
szokás szerint elbúcsúztam, helyemet pedig átadtam az utánam következõ
tanítónak.
Másnap reggel azzal fogadtak a gyerekek, hogy miután elmentem, hárman
kiugrottak az ablakon, és meglógtak.
Egyszer csak csöng a telefon. Az igazgató volt az; már értesült a három diák
tegnapi szökésérõl. Arra kért‚ hogy statuáljak példát.
– Gyerekek‚ tudni szeretném… – kezdtem volna a mondókámat‚ de a „török
szegfûs” asszony gyereke‚ aki szintén a tegnapi szökevények között volt‚ s így
a szankciók kiszabásának elodázásához is nyilvánvaló érdeke fûzõdött‚ közbekiabált:
– Nyisd ki a szádat! – üvöltötte.
– Most én kérdezlek, te majd a kérdésemre felelj! – torkolltam le‚ majd viszszafogottabban
hozzátettem: – A számat pedig most is kinyitottam, hiszen beszélek
hozzád.
De a gyerek nem adta fel‚ egyre agresszívebb lett‚ és egyre hangosabb.
– Nyisd ki a szádat! – üvöltötte újra.
– Mit akarsz te az én számmal!? – kiáltottam rá most már ingerülten‚ de
azon nyomban arra is ráébredtem‚ nem érek célt‚ ha hagyom magamat kiprovokálni‚
és a felkínált zsákutcába besétálok.
Elmosolyodtam‚ kissé magam számára is váratlanul:
45
46
– Ááá… – tátottam ki a számat. – Megfelel?
– Nem is vótá az orvoshoz, csak elmenté!
– Mindennap azért még nem járok fogorvoshoz. Csak nem azt szeretnéd,
hogy minden fogamat kihúzzák?! – válaszoltam rendíthetetlen mosollyal.
– Mi is orvoshoz vótunk! – folytatta‚ mintha nem is hallaná‚ amit mondok‚ de
a támadás helyett immár a védekezésre helyezve a hangsúlyt.
– No ne mondd! Tudod jól, hogy a másik osztályban is tanítok. Én ott voltam‚
de hol voltál te?
– Akkó még nagyobb huzat lesz a szádba? – hajtotta egyre csak a magáét.
– Elég a huzatból! – emeltem fel újra a hangomat. – Rafinált vagy és hazudós!
A többieket nem foglalkoztatta a huzat, õk sajnáltak, kérdezték, hogyan húzták
ki a fogamat, fájt-e? Lesz-e másik fogam? Azt hogyan csinálják? És hogyhogy
nem esik ki a számból? Nem gyõztem felvilágosítást adni.
Néhány hét múlva végre elkészült a fogam. A gyerekek rögtön észrevették‚
és számos dicséretet is kaptam. A „huzatos” srác éppen nem volt iskolában‚
így a premierrõl lemaradt‚ amikor azonban megérkezett‚ rögtön igyekezett pótolni
a mulasztását.
– Na, mi van, kinõtt a fogad? – kezdte el ismét ott‚ ahol abbahagyta.
– Várj csak, fog még a te fogad fájni! – szólt rá az egyik gyerek‚ és a többiek
is élénken helyeseltek.
A „török szegfûs” asszony gyerekének örökké maszatos arcáról ekkor váratlanul
lehervadt a pimaszsággal elegy gunyoros mosoly‚ és lefelé görbülõ szájjal‚
elhomályosult szemmel fordult hozzám:
– Hallod?! – szepegte. – Szójj nekik, átkoznak! – mondta gombóccal a
torkában‚ és kitört belõle a sírás.
Már minden gyerek haragudott rá az állandó kötekedése miatt, és nem átkozták
ugyan, de bizonyára annyira félt a fogfájástól, hogy még a lehetõség
puszta fölvetése is jobban fájt neki, mintha a szolidaritásra hivatkozva vagy tekintélyemet
megóvandó korholtam volna.
Bokoji
Az egyik cigánycsalád gyerekei a segély folyósítása elõtti idõszakban rendszeresen
kimaradnak az iskolából. A jelenség nem volt számomra ismeretlen‚ csak
hát ez a család kiköltözött már a péróból‚ egy panelházban laktak‚ és úgy tûnt‚
minden szempontból rendezettebb – úgy értem‚ a mi értékrendünk szerint rendezettebb
– életet élnek‚ mint diákjaim családjainak többsége. Hogy fellebbentsem
a fátylat a rejtélyrõl‚ családlátogatásra indultam.
A harmadik emeleti lakás ajtajában a gyerekek anyja fogadott‚ s miután betessékelt
és hellyel kínált egy divatjamúlt‚ de tisztán tartott virágmintás ülõgarnitúra
egyik foteljére mutatva‚ füstszûrõs cigarettát vett elõ valahonnan a csecsebecséktõl
roskadozó vitrines szekrény mélyérõl‚ és a dohányzóasztal közepén
álló‚ mûvirággal rogyásig rakott festett gipszváza mellé helyezte. A másik
fotelben a mámi ült nagy‚ tarka vállkendõbe burkolózva‚ és valami éktelenül
erõs kapadohánnyal tömött pipából eregette a füstöt. Csak néhány kisebb gyerek
volt otthon‚ s csupán egy volt közöttük iskoláskorú: az egyik elsõs kislányom‚
aki – karján egy meztelen kisfiúval – éppen most jelent meg a konyhaajtóban;
az idõsebbek bizonyára valahol a városban csavarogtak.
Amikor egy üveg tízes sör is került az asztalra‚ és túl voltunk már az elsõ letüdõzött
slukkokon‚ a gyerekekre és az iskolalátogatásra terelõdött a szó. Szerencsére
a háziasszony‚ elébe menve az idefelé jövet keserves kínok közepette
fogalmazgatott tapogatózó kérdéseimnek‚ magától magyarázatba fogott.
– Tuggya, ha nincs kiflire meg szalámira, akkó a gyerek nem mehet iskolába!
– mondta sajnálkozva.
– Sokszor hallottam már, megértem, hogy kellemetlen, ha valakinek nincs
pénze – próbáltam érvelni –, de biztosan itthon is esznek valamit, nem hiszem,
hogy egész nap éheznek.
– Esznek, esznek – himbálta meg a fejét az asszony –‚ de tuggya‚ hogy van
az: az egyik lenézi a másikat, és itthon nem kell aszt mindenkinek látni‚ hogy
mit eszünk. No de az iskolába mindegyik kiflit visz meg szalámit!
– Én például nem tízóraizom kiflit szalámival – jelentettem ki‚ és ez igaz volt
ugyan‚ de mivel azért még a nevetségesen alacsony tanítói fizetés ellenére is
kétségtelenül megengedhettem volna magamnak ezeket a „csemegéket”‚ itt és
most – ám ezt csak utólag láttam így – mégsem volt egészen igazságos ez a
kissé fennhéjázónak tûnõ kijelentés. Más kérdés‚ hogy bizonyos ismeretterjesztõ
értékkel mégiscsak bírt‚ s e szempontból lehetett és volt is létjogosultsága.
– Akkó mit eszik? – kérdezte vendéglátóm õszinte kíváncsisággal.
– Mikor mit. Például vajas vagy pástétomos kenyeret, sajtot, lángost, pogácsát
vagy akár valami tegnapi maradékot. Én azt hiszem‚ ezeket a szegényebb
családok is megengedhetnék maguknak. – Itt rövid hatásszünetet tartottam‚ de
amikor észleltem‚ hogy a fiatalasszony nagy levegõt vesz‚ inkább gyorsan foly-
47
tattam: – És néha azért maguk is sütnek húst, vagy nem? Másnap annak a maradékából
is lehet csomagolni a gyerekeknek. De lehet az egyszerû zsíros vagy
lekváros kenyér is. Vagy margarinos. Az még olcsóbb is‚ mint a vaj. Az a fontos‚
hogy legyen valami a gyomrukban. Ha éhesek‚ figyelni sem tudnak eléggé.
– Ne mongya! – pöffentett egy hatalmasat a pipából mámi. – Hallod‚ Lína!
Lángost!
Közben észrevettem‚ hogy nemcsak a mámi és az anya követi érdeklõdéssel
szavaimat‚ hanem az én elsõs kislányom is szájtátva figyel. Szerettem volna hát
olyan irányba terelni a beszélgetést‚ hogy az a többségi étkezési kultúráról is információval
szolgáljon‚ ugyanakkor én is a lehetõ legtöbb ismeretet szerezzek
az õ étkezéssel kapcsolatos szokásaikról.
– És maguknál hogyan néz ki egy étkezés? Például egy reggeli‚ egy ebéd vagy
egy vacsora? – kérdeztem némi fontolgatás után.
– Jaj‚ hát asztat nem lehet így memmondani. Nem így megy a’ nálunk – rázta
meg nehéz aranyfülbevalóit a fiatalasszony.
– Akkor hogyan? – tudakoltam elbizonytalanodva.
– No‚ hát figyejjen ide! Vót úgy‚ hogy a nagyobb fiúk hoztak egy vadnyulat. Az
úton elgyúrta valami...
– A házinyúla nem jó‚ tisztátlan állat‚ bagzik a’ még a patkánnyal is! – szúrta
közbe a mámi‚ kihajolva a füstgomolyagból. – A vadnyúla‚ az igen! Csak nehéz
elfogni!
– Hát megcsinátam perkeltnek‚ tuggya?! Az a szag! Joj‚ anyám! Muszáj vót
betónom az ágy alá‚ egészen be a falig‚ hogy a rajkók rá ne járjonak‚ amíg az
ember meg nem gyön. No‚ oszt meg is gyött – péntekre. De má a vadnyúla perkelt
akkorra igencsak bides vót. Így jártam vele!
– Hát mért nem ették meg‚ ha az ura nem jött haza idõben? – kérdeztem naivan.
– Lássa‚ a’ nem megy! – lóbálta meg feje fölött cigarettától sárga jobbját az
asszony. – Az ember eszik elõször‚ a többinek csak ami marad! Ez a szegíny vadnyúla
mind meg is maradt‚ igaz... De má nem kellett a kutyának se.
– A mi idõnkbe‚ nem t’om‚ tuggya-e – folytatta felvilágosításomat a mámi‚
nyilvánvalóan azzal a szándékkal‚ hogy rálicitáljon az elõbb elhangzottakra –‚ a
tyúkot elásták úgy két-három napra‚ hogy a démont kinyomja a phuv. Akkor
osztán hideg-meleg vízbe meg sóba memmosták‚ oszt csak úgy ették meg. A
péróba még így csinájják asztat most is.
– Hááá... – húztam el hosszan a magánhangzót‚ hogy így nyerjek idõt szanaszéjjel
kalandozó gondolataim összegereblyézéséhez. De a mámi megint megelõzött:
– No‚ ha má van tyúk! De mikor van a’! – emelte ki a fejét megint a füstfelhõbõl‚
most hátrafelé. Aztán a felém esõ oldalra bújva ki a kavargó homályból‚
cinkos mosollyal hozzátette: – Ha végképp nincs mit tenni... no‚ érti má‚ hogy
gondolom... hát megfogják a verebet‚ kipucojják a belit‚ mennyúzzák‚ nyársra fûzik,
oszt megsütik – mondta csücsörítve‚ majd csettintett a nyelvével‚ aztán
gyorsan nyelt is rá egyet‚ ami úgy nézett ki‚ mintha az elõbbi csettintést küldte
48
volna le a garatján. – Mondhatom‚ nem rossz! Jó füstös‚ az ízi meg olyan kesernyés
– s azzal visszahúzódott a pipafüstbe‚ de még mielõtt szóhoz juthattam
volna‚ újból kibújt belõle: – Télen meg ott a varnyú. A húsa kemény‚ a’ má igaz‚
sokáig kell fõzni, de a levese megteszi!
– És mit esznek akkor, ha sem verebet, sem varjút nem sikerült fogniuk?
– tettem fel a kérdést‚ amikor végre szóhoz jutottam.
– Jaj‚ hát akkó ott van még az irge. A’ még jó! – emelte tekintetét mámi a
plafonra. – Dögöjjek meg‚ ha nem jobb‚ mint a nyúl!
– Szóval ürge – sóhajtottam mosolyogva‚ de egyszersmind nyugtalanul‚ mert
nem ezt akartam hallani. Nem hittem ugyanis‚ hogy egy nagycsalád étkeztetése
ilyen módon folyamatosan bebiztosítható. – De mit esznek akkor‚ ha az ürgeöntés
sem jár sikerrel?
– Valami gyimelcs mindig adódik. Dió meg napraforgómag még télen is akad
– hörpintette fel sörét a fiatalasszony. Aztán újabb cigarettára gyújtott‚ és önérzetesen
leszögezte: – De hajja‚ nehogy má aszt higgye‚ hogy mi is irgézni járunk!
Az én gyerekeim nincsenek rászorúva se a varnyúra‚ se a verébre! A mámi a
péróró beszél! Mi má itten lakunk‚ tuggya?! Mi má külön vagyunk! Mások is vagyunk
má‚ tuggya?! – érvelt szenvedélyesen‚ nagy fülbevaló-csilingelés közepette.
– Hát látom – csúszott ki a számon meglehetõsen szarkasztikus hangsúllyal.
Amikor észbe kaptam‚ gyorsan feltettem egy figyelemelterelõ kérdést: – És étkezésben
mi a legfontosabb különbség maguk és a péróban lakók között?
– Tuggya – kezdte most már kicsit higgadtabban az asszony –‚ ott is van má‚
aki amikó hozzájut‚ összeszedi a gyimelcset meg a zõccséget‚ oszt befõzi vagy
lekvárt csiná belûle. Vagy ha nem fogy el a hús‚ lesüti‚ oszt elrakja. No de – kaszálja
le maga elõtt a füstöt az asszony egy hirtelen kézmozdulattal – a péróba
mindenki mindent lát! Ezek is lássák‚ hogy azok éhesek‚ meg azok is‚ hogy
ezeknek van valamijük. No oszt ez csak adogat nekik‚ ha má nem tuggya nézni‚
hogy éhesek. Gyönnek azok amúgy maguktó is‚ beülnek gyerekestõ‚ nem
kérdezik‚ mer nem is szokási‚ vesznek, ha van mibõ – tárja szét a kezét‚ aztán
elhallgat‚ a távolba réved‚ majd valamivel halkabban folytatja: – Itten a panelba‚
tuggya‚ mégis más ez. Nem látnak bele a fazékba. Megmarad máskorra‚ van
mihe nyúni.
Az elsõs kislány‚ aki mindeddig a kistestvérével a karján ácsorgott elõttünk‚
most a fotel karjára ültette a picit‚ s miközben két kezecskéjét tartva hintáztatta‚
nagy‚ értelmes szemével minket, felnõtteket pásztázott‚ mintha csak egy
kártyacsatát figyelne‚ s próbálná kifürkészni a lapjárást és felmérni az esélyeket.
– No de nehogy má aszt higgye‚ hogy nálunk az ember mindig részeg‚ meg
azt se‚ hogy nem jár haza – élénkült fel váratlanul újból a háziasszony. – Dógozik
az rendesen! A kukásokná van! Keres! Hát má az is igaz‚ hogy ha úgy jön ki‚
megissza. Meg. Akkor ki is marad‚ igaz-e. De ha kedve van‚ oszt van is mibõ‚
még meg is fõz‚ tuggya?! De még hogy milyeneket! Joój! Vakújjak meg‚ ha roszszabbat
csiná‚ mint a hotelba!
49
– Igaz is‚ mondjanak már nekem valami igazi cigány receptet! Olyat‚ amilyet
a parasztok nem ismernek‚ ami csak a maguké! Tudnak ilyeneket? – szóltam‚
nem is sejtve‚ milyen szózuhatagot váltok ki jelentéktelennek hitt kérdésemmel.
– Má hogyne tudnánk! Mit gondó‚ csak a parasztok tudnak fõzni?! – villant
ki a füstfelhõbõl egyszerre több irányban is mámi pipát szorongató csontos kézfeje.
– No mibe fogadunk‚ hogy még a csecsególyáró se hallott!?
– Mirõl? – kérdeztem elképedve.
– Hát a csecsególyáró – süvített el a pipa többször is a fejem mellett. – No
jó van, elmondom. De figyejjen! – azzal mámi széthúzta maga elõtt a füstöt‚
mint valami színházi függönyt‚ és szép komótosan elkezdte a recept ismertetését:
– Olyan jó fokhagymás-sós lébe rendesen ki kell mosni valami állatnak a
belét. No akkor fõzni kell hozzá májat meg zõccséget‚ legjobb‚ ha többfélét‚ oszt
beáztatni a kenyeret. Amikó minden megfõtt‚ az egészet összeaprítani‚
megfûszerezni‚ összekeverni‚ oszt jó erõsen beletömni a bélbe. Néha egy kis tojást
is kevernek hozzája‚ de csak má most‚ újabban. No‚ ha ez megvót‚ má csak
be kell kötni‚ oszt ropogósra sütni. Joój‚ ha maga azt eccer megkóstolná‚ csókolom
a szívit‚ a világ szalámijáé se adná oda!
– Nem t’om‚ mond-e magának valamit a’‚ hogy krumplis bokoji? – kérdezte
most a fiatalasszony. – No ha nem – folytatta‚ meg sem várva a választ –‚ elmondom.
Eccerû. De má milyen jó mégis‚ anyám! Amikó úgy kicsit odakapja az
ajját! – mondta‚ és mimikája mennyei élvezeteket hirdetett. – Meghámozza a
krumplit‚ megfõzi‚ oszt összetöri. Ha kihûlik‚ megkeveri liszttel‚ sütõporral‚ olajjal
meg sóval. A krumpli levébõ is tesz hozzá annyit‚ hogy össze lehessen gyúrni.
Ha e’ mevvan‚ má csak plére teszi‚ kézzel laposra veri‚ oszt megsüti. Ne
mongya má‚ hogy nem jó!
– Már hogy mondanám! Hát még a nyál is összefutott a számban – szóltam‚
és ajkamat leejtve‚ szemem a mennyek felé fordítva‚ közben fejemmel lágy‚ elnyújtott
nyolcasokat írva le megpróbáltam leutánozni a háziasszony felhõtlen elragadtatást
kifejezõ elõbbi mimikáját. Közben azért arról sem feledkeztem meg‚
hogy az ismereteim bõvítését célzó kérdéseket iktassak be áradozó mondataim
közé: – És ebéd után valami édesség is kerül az asztalra? Vagy azt nem szoktak?
– No akkó eszt hallgassa meg! Ez egy igazi romano süteményi! – kapott horogra
a mámi‚ s egy egészen különleges recepttel ismertetett meg. A lényege a
következõ: lisztet‚ sót‚ cukrot‚ vajat‚ sütõport tejjel összegyúrni‚ és tíz percig állni
hagyni; a tepsit kikenni vajjal‚ rásodorni a tésztát; almaszeletekkel és mákkal
vagy kakaóval és mogyoróval meghinteni‚ a tetejére tésztarácsokat fektetni‚
és a rácsokat vajjal megkenni; miután megsült meghinteni porcukorral. – No
mit szól hozzája?! – kérdezte a mámi‚ miután gesztikulációkkal gazdagon díszített
konyhamûvészeti elõadását befejezte.
– Hát ezek biztosan mind nagyon ízletes ételek – mondtam elismerõen‚ ám
most már úgy gondoltam‚ ideje a beszélgetést az eredeti medrébe visszaterelni‚
úgyhogy nagyot sóhajtva hozzátettem: – De hát ezek az iskolás gyerekek
mégis sokszor éhesek.
50
Így aztán megint felvetõdött a szegénység kérdése is‚ s annak okai: a cigányhagyományok
egy részének destruktív volta‚ az abból adódó iskolázatlanság‚ és
az alulképzettségbõl következõ és generációról generációra öröklõdõ szegénység
és hátrányos helyzetûség‚ mely nem nyújt lehetõséget az iskoláztatásra és
felzárkózásra‚ habár az iskolalátogatás és egyáltalán: a tudás megszerzése‚ birtoklása
hagyományosan nem is tartozik a romaközösségek értékei közé‚ ami
természetszerûleg megint csak visszahat a cigányság társadalmi rangjára‚ anyagi
helyzetére és életminõségére – és ekként körbe-körbe; nem így‚ nem ezekkel
a szavakkal‚ igazából nem is kimondva‚ inkább csak kérdésekbe‚ ízeket‚ étkezési
szokásokat érintõ kérdésekbe csomagolva és válaszokba rejtve.
Amikor elköszöntem‚ és kiléptem az utcára, már sötét volt. Elgondolkozva
baktattam hazafelé‚ tarsolyomban a kicsikart ígérettel‚ hogy a gyerekeket ezentúl
– ha csak valami egészen komoly dolog közbe nem jön – elküldik iskolába.
Kérdés persze‚ mi számít komoly dolognak‚ futott át az agyamon.
Másnap az elsõ órára érkezve látom ám‚ hogy az elsõs kislány ott ül a
helyén‚ a hajában nagy‚ tarka masni‚ a cipõje fényes‚ a szeme csillog‚ és olyan
hevesen jelentkezik‚ hogy majd’ kiesik a padból. Ez elsõben még ritkaságszámba
megy‚ különösen így hangtalanul. Amíg fel nem szólítottam‚ meg se szólalt.
Amikor azonban megszólalt‚ egészen váratlan dologgal rukkolt elõ.
– Tan’tó néni, aszt monta reggel az anyám, hogy holnap küld valamit – hadarta‚
majd nyomatékosan hozzátette: – Ne hozzá tízórásit!
Bevallom‚ valahogy nemigen bíztam a beharangozott tízóraiban‚ így hát másnap
reggel a biztonság kedvéért bepakoltam némi harapnivalót. És valóban: eltelt
az elsõ két óra‚ de a kislány nem jelentkezett. Már beigazolódni véltem kételyemet‚
a nagyszünetben azonban‚ amikor éppen a tízóraimat pakoltam ki, egyszer
csak nyílott a tantestület ajtaja‚ és az elsõs kislány dugta be a fejét az ajtórésen.
Amikor megpillantotta asztalomon a joghurtot‚ fél kezét csípõre csapta‚
és durcás arccal vonult be a helyiségbe.
– Tan’tó néni, mé hoztá tízórásit?! – szólalt meg számon kérõn‚ aztán egy papírzacskót
vett elõ a háta mögül‚ és felém nyújtotta. – Én megtartottam a szavamat!
Zavartan vettem át a küldeményt‚ és sokáig zörögtem a zacskóval‚ hogy idõt
nyerjek. A takarásában sikerült észrevétlenül a joghurtot is az asztalfiókba
csúsztatnom.
A zacskóban úgy fél centi vastagságú, téglalap alakú tésztafélék voltak.
– Jaj‚ hát ez meg mi? – kérdeztem tettetett meglepõdés mögé rejtve kishitûségem
miatt érzett szégyenérzetemet.
– Mi lenne?! Mákoso bokoji – vágta rá egy kicsit még mindig sértõdött hangon.
– Tudod, mibõl készül? – érdeklõdtem tovább hevesen‚ hogy eltereljem a figyelmét.
– Én tudom. Segítettem csináni – mondta szûkszavúan‚ majd kisvártatva kissé
megenyhülve hozzátette: – Egyél, a tied!
51
52
A szomszéd asztalnál ülõ kollégám a plafonra emelte a szemét. A kislány
nem láthatta. Engem nézett. Nem volt mit tenni‚ elõvettem a legkedvesebb
mosolyomat‚ és megkóstoltam.
– Finom – motyogtam teli szájjal‚ és megörültem‚ hogy nem kell füllentenem.
– Hallod‚ ez valóban finom! Nagyon szépen köszönöm!
– Maga is egyen! – mondta a kollégának a gyerek.
Megkínáltam hát õt is. Kicsit bátortalanul, de végül õ is elvett egy bokojit.
– Igazán jó! – bólogatott elismerõen õ is‚ miután megkóstolta.
– Akkor elmondom: liszt, só, zsír‚ darált mák meg egy kis tej‚ összegyúrva.
A tepsit kikeni zsírral‚ vékonyra szétnyomkodja benne‚ oszt kisüti – ismertette
a receptet amúgy tanárosan. A szikárságában is kissé tudálékos rövid elõadásban
saját hangsúlyaim nyomát véltem felfedezni.
Egy darabig még gyönyörködött bennünk‚ ahogy az õ fõztjét esszük‚ aztán
sarkon fordult‚ és az ajtó felé indult.
Mielõtt kilépett volna a tanári szobából‚ még utána szóltam.
– Mondd meg anyádnak, hogy köszönöm. És azt is, hogy a paraszt megint tanult
a romától.
Hímzett terítõ
Kopogós hideg volt. Reggel fél nyolc felé járhatott az idõ. A gyerekek most szállingóztak
iskolába. Ahogy kipillantottam a jól fûtött irodából‚ egy kislányra lettem
figyelmes‚ aki épp akkor érkezett az anyjával. A gyermek eléggé lengén volt
felöltöztetve‚ a térdig érõ gyûrött szoknyácska alatt csak egy vékony‚ lyuk hátán
lyuk harisnyanadrágot viselt. Igaz‚ az anyjának sem lehetett melege abban a
szakadt pántú szandálszerûségben‚ melyhez rikító zöld térdzoknit húzott. És a
tarka nyári ing fölött kabát helyett csak valami könnyû pulóvert viseltek‚ a sál
és a sapka pedig – hogy már a kesztyûrõl ne is beszéljünk – természetesen
mindkettõrõl hiányzott.
Az irodám mellett van egy raktár‚ amely már egy ideje olyan, mint egy használtruha-
üzlet. Az ismerõseim tudják, semmit sem szabad kidobni, én mindennek‚
még a legdivatjamúltabb ruhanemûnek is találok új gazdát. Most is mindjárt
kapcsoltam: magamhoz vettem a kulcsot‚ és elindultam‚ hogy az anyának
és gyermekének mind méretre‚ mind pedig színre megfelelõ ruhadarabokat válasszak
ki a készletbõl.
Hamarosan sikerült is összeválogatnom számukra egy szerényebb ruhatárra
való téli holmit‚ de amikorra kikeveredtem a raktárból, az asszony már nem volt
sehol. No de hát különben is tudtam, a gyerekek elõtt hiába is próbálnám rátukmálni‚
hiszen a romáknál nincs szokásban az ajándékozás‚ és egy paraszttól
nyilvánosan talán még inkább szégyellne ajándékot elfogadni. Meg kell hát várnom
a megfelelõ alkalmat‚ gondoltam. Valami azonban azt súgta‚ nem kell sokáig
várnom. Rengeteg mindent elosztogattam az utóbbi években‚ az ingyenruharaktárnak
valószínûleg híre mehetett már a péróban‚ s még az sem kizárt‚
az asszony titkon számol is ezzel a lehetõséggel‚ s próbálja majd úgy intézni a
dolgot‚ hogy négyszemközt lehessünk. A kiválasztott ruhákat és cipõket reklámszatyrokba
pakoltam hát bele – még arra is ügyeltem‚ hogy a szatyrok nehogy
átlátszóak legyenek –‚ és elindultam az elsõ órára.
Az anya a nagyszünetre vissza is érkezett. Valami intéznivalója van‚ magyarázta,
ami miatt nem tudna idõben visszajönni a kislányért, így inkább már most
magával vinné. – Meg osztán‚ tuggya‚ ez a nagy hideg is! – tette hozzá rosszul
palástolt várakozással a szemében.
– Tessék velem jönni az irodába – szóltam neki halkan‚ miközben körbepillantottam
a gyerekektõl zsúfolt folyosón. Az asszony szó nélkül követett. – Ezt
a ruhát adja a gyerekre, ezt meg vegye magára‚ és menjenek, nem kell beköszönni
az osztályba, úgy senki sem fogja észrevenni.
Késõbb‚ amikor újabb rájuk való ruhadarabokhoz jutottam‚ még meg is toldottam
az ajándékot. Valóban hideg idõk jártak.
Eltelt néhány hét‚ és már majdnem meg is feledkeztem az ajándékozásról.
Aznap éppen névnapom volt. Nem esett szó róla az osztályban. Egyszer csak
53
54
jött az anya a gyermekéért. Felfigyeltem rá‚ hogy mindketten a tõlem kapott meleg
ruhákba voltak felöltözködve. Pedig a fagyás akkorra már megszûnt‚ sõt az
évszaknak megfelelõ átlaghõmérséklettõl kissé talán melegebb is volt. És
most‚ visszagondolva, úgy rémlett‚ az utóbbi napokban már õk is félretették az
ajándékba kapott nagykabátokat. De nem tulajdonítottam különösebb jelentõséget
ennek a túlöltözködésnek.
Elbúcsúztak, és elmentek‚ de egy percre rá az asszony visszaszaladt, hogy
valamit még elfelejtett, ugorjak már ki vele az udvarra.
Amikor kiléptem az ajtón‚ elém toppant a kislány‚ és a kezében tartott csomaggal
felköszöntött.
– Ne csináljon ilyet, nem fogadom el! – mondtam az asszonynak megilletõdve‚
egyszersmind kicsit bosszúsan‚ hogy költségbe verték magukat miattam.
– Nem került pénzembe, a saját kezemmel csinátam. Nézze meg! Egy aszszonytó
tanútam a kórházba. Most fejeztem be, magának készût – mondta mélyen
a szemembe nézve. Aztán egy kis szünet után kissé tétovázva folytatta: –
Tuggya‚ hímezni is parasztasszonytól tanútam. Meg ajándékozni is... – tette
még hozzá bólogatva‚ majd kézen fogta a kislányt‚ és kiléptek a kapun.
A kislány még visszamosolygott rám az utcáról. Én meg álltam ott az ajtóban‚
mint akinek gyökeret vert a lába.
Úgy éreztem‚ most talán valami bennük is gyökeret vert‚ valami‚ amitõl egyszer
könnyebb lesz a romák és a „parasztok” együttélése.
A sál
A harmadik osztályosok fogalmazást írtak. Végre sikerült csendet teremtenem;
a gyerekek a füzet fölé görnyedtek‚ és nagy hévvel rótták a szavakat a papírra.
Közel három évbe telt‚ amíg ezt közösen elértük. Ezt a csendet‚ ezt a belefeledkezést.
Ezt a figyelemösszpontosítást. Persze még most is a fölöttébb kegyes
pillanatok közé tartozott‚ de szerencsére már egyre gyakrabban bekövetkezett.
Most pedig egyenesen maratoni hosszúságúra nyúlt: már negyed órája dolgoztak
önfeledten‚ decens papírsustorgás közepette.
Csak az egyik fiú viselkedett valahogy furcsán. Igaz‚ õ is fegyelmet erõltetett
magára‚ de egész órán át úgy éreztem‚ fúrja a begyét valami. Hosszan rám
nézett‚ aztán hirtelen elkapta a tekintetét‚ és a ceruza végét rágta‚ majd leírt
egy-két szót‚ felrebbent‚ megint rám emelte nagy fekete szemét‚ s már úgy tûnt‚
nem bírja ki‚ most megszólal‚ de nem‚ mégis megállta szó nélkül‚ de alig körmölt
le néhány szót‚ az egész kezdõdött elölrõl.
Amikor aztán összeszedtem a füzeteket‚ és a gyerekek nagy zsibongás közepette
kitódultak a folyosóra‚ a fiúcska nem tartott a többiekkel‚ hanem gondterhelt
arccal állt meg az asztalom elõtt. Nem pillantottam rá‚ a füzeteket rendezgettem‚
talán valamivel hosszabban is az indokoltnál: gondoltam‚ kivárom‚
amíg elszánja magát. Eközben valahogy olyan érzésem támadt‚ mintha úgy
méregetne‚ mint egy lókupec.
– Tan’tó néni, te tudsz kötni? – kérdezte végül hosszas lamentálás után.
– Tudok – mondtam‚ és halovány fogalmam sem volt‚ hova akar kilyukadni.
– A tesvéremnek kisbabája született, ugye‚ az a szokási, hogy valamit
aggyunk? – kérdezte‚ és a hangjában lelkesültség csengett.
– Igen, de te még kicsi vagy‚ tõled ezt nem várja el – próbáltam lecsillapítani.
– Nem vagyok kicsi, mer az anyám aszt mondta, én vagyok a „nagy báttya”.
Érted?
– Igen‚ valóban te vagy a nagybátyja‚ mert az anyjának vagy a testvére. A rokoni
kapcsolatoknak ezt a formáját a magyarok így nevezik, és te panelban, magyarok
közt laksz – világosítottam föl‚ de õ láthatóan nem érte be ezzel a magyarázattal.
– Az lehet‚ de akkor is „nagy” vagyok: a „nagy báttya”. Kössél neki rugdalózót!
– szólított fel váratlanul‚ majd nyomatékosan hozzátette: – Tõlem! – Ezt úgy
értette‚ hogy az õ nevében.
Szóval ezért érdeklõdött az én kötési tudományom felõl! Egyszeriben minden
világos volt. Csakhogy ki kellett ábrándítanom‚ ugyanis magasan túlbecsülte a
képességeimet.
– Én nem tudok rugdalódzót kötni – vallottam be‚ és tehetetlenségemet kidomborítandó
felhúztam a vállamat.
55
56
– Hogyhogy nem tudsz?! – értetlenkedett. – Legyen a bugyoga meg a pulóveri
együtt. Érted?!
– Igen, tudom, de mit csináljak‚ ha én olyat nem tudok? – mondtam‚ s hogy
csalódását valamelyest mérsékeljem‚ még hozzátettem: – Én sem tudhatok
mindent!
– Az anyád nem tanított meg? – kérdezte egyszerre hitetlenkedve és rosszallóan.
– Nem. Erre nem.
– Akkor mire tanított? – puhatolózott tovább.
– Sálat kötni – tártam szét a karomat szabadkozva.
– Hát jó van, akkor az is jó lesz. Most úgyis hideg van. – Azzal belecsapott a
tenyerembe‚ és kiszaladt a többiek után. Nem igazán tudtam‚ hogy most akkor
hányadán állunk.
Másnap reggel aztán nagy sebbel-lobbal rontott be az irodába:
– No‚ elhoztad a sálat? – kérdezte izgatottan.
– Hallod-e, hát az nem megy csak úgy! Kell hozzá pamut is, kötõtû is. Meg
idõ, hogy megcsináljam – próbáltam lecsillapítani. – Ha jól emlékszem‚ különben
sem kötöttünk egyességet.
– Ne mongyad má, hogy nem csinálod meg! Van nekem pízem, veszek pamutot.
– Jól van, meglátjuk – gondolkodtam el‚ de õ már szaladt is kifelé‚ meg sem
várva, amíg befejezem a mondatot.
Reggel egy nagy zacskót nyomott a kezembe.
– Itt az egyesség! – mondta olyan hangsúllyal‚ mint egy kõkemény piaci alkukban
edzett rangidõs tõzsér.
Egy kis gombóc citromsárga pamut volt benne. Nem állhattam meg‚ hogy el
ne nevessem magamat.
– Rendben – egyeztem bele‚ egyetlen kikötéssel: – De holnap még ne kérdezd
meg‚ kész van-e!
Mit sem ért. A következõ reggelen megint elõállt a kérdéssel:
– No, elhoztad má? – Hamiskás mosolyában a sürgetés szándéka mellett a
cinkosság jólesõ érzete is ott bujkált. – Te – mondta –, lassan má kitavaszodik!
– Lassan! – hangsúlyoztam ki többértelmûen. – Légy türelemmel‚ ha már
egyszer megígértem‚ megcsinálom.
– Mekkora lesz? – kérdezte szemét résnyire összehúzva. Éreztem, tartogat
még meglepetést.
– Amekkora kitelik a pamutból.
– Akkor úgy csinádd, hogy sapka is kitejjen!
Kitelt. Persze‚ a segítségemmel. Amikor átadtam‚ az öröm leírhatatlan volt.
Ennyi roma csumit egyszerre még nem kaptam.
Kísértethistória
Egyszer egy kora nyári nap délutánján valamilyen ügyben kint jártam a péróban,
és valahogy úgy jött ki, hogy dolgom végeztével nem kerekeztem el sietve, mint
általában. Hol ezzel, hol azzal elegyedtem beszédbe, és persze mindenki újabb
kérdésekkel hozakodott elõ, késõbb meg, ha már így adódott, mi tagadás, én
is igyekeztem begyûjteni néhány bizalmas információt. Amikorra aztán elszántam
volna magam az indulásra, a házak között felállított kondérban éppen utolsót
rottyant az aromás sertéspörkölt, és hát mivel megkínáltak vele, tiszteletlenség
lett volna visszautasítani. Evés után aztán néhány üveg bor is körözni
kezdett a tûz körül, arra sem illett nemet mondani. Egyszóval ott ragadtam sötétedésig.
A friss szénaillattal viaskodó füstben több szálon futó harsány beszélgetés
folyt, aztán ahogyan egyre több békabariton keveredett a tücskök szopránjába,
és az este szinte észrevétlenül megöregedett, a szertelenül örvénylõ, számtalan
irányba elágazó történetek lassacskán egyetlen mederben egyesültek. A beszédfolyam
most már a halál partjai mentén hömpölygött tova.
Már számos hajmeresztõ kísértethistória elhangzott, amikor Somnakaj kért
szót. Kalapját tarkójára tolta, és mélyen letüdõzte a méregerõs kapadohányból
csavart cigaretta füstjét. Egy gyerekkorában történt halálesetre emlékezett.
„Nem is vót olyan beteg, öreg se vót még. Eccer csak úgy meghótt.
Úgy vót, hogy összevissza vót. Eccer az anyjáná, eccer a családná, máskó a
sógorékná. Ahol elérte a lefekvés, ott vót. Ivott is, durva is vót, de elvótak vele.
No, osztán csak úgy meghótt.
Nemsokára gyöttek, hogy mennyünk, mer verrasztalás van. Hát úgy illik a’,
hogy elemlegessük, de meg is írdemelte, a’ má igaz, meg osztán vót is mit emlegetni.
No úgy is vót, nekiindútunk verrasztalni, ahanyan vótunk minnyájan. Arra a
kis italra valóra akkoriba még jutott valamicske, hát aszt is vittünk, ahogy szokási.
Én még kicsinyke vótam, hát amikó osztán látták, hogy má csak kókadozok,
az eggyel nagyobb tesvíremmel hazakûttek lefeküdni. Nem kérettük magunkat,
mentünk is mingyá, oszt hamar el is aluttunk, no de a sparhelten meg ott vót
az étel...
Má benne vótunk rendesen az íccakába, amikó valamire felriadtam. Csak
feküttem, oszt néztem a plafont, má a szemem is megint le-lecsukladozott, no
de eccer hallom ám, hogy valaki mereget. Elõször aszt hittem, hogy csak álmodok.
Hát csak meregessen, mondok magamba.
Csináta is tovább, de má gyanús vót, hát meccsíptem magamat, tuggyam,
alszok-e vagy felvagyok.
Hát nem felvótam!
57
58
Anyám, a’ meg egyfolytába meregeti a levest! Jaaáj, te, majd’ a frász szakatt
rám!
De a nagyobb tesvírem csak alutt, a többiek meg nem vótak sehol, még mindig
verrasztaltak.
Ahogy mocorogtam, kicsit abbahatta, osztán megin kezte elõrõ, de má láttam
is, ott állt a sötétbe, oszt nézett ránk. Má egy víz vótam, félelmembe meg
se tuttam mozdúni.
Merráztam a tesvíremet: »Hé, Bango! Hallod?! Bango!«, mer a Bango vót ott
velem, nyugoggyon. »Nézzed má! Valaki meregeti a levest!«, súgtam neki, de a’
meg csak annyit mondott: »Bolond vagy! Aluggyá má inkább…«, oszt szuszogott
tovább.
No de én má nem hattam, megbököttem ódalba: »Te, vakújjak meg, ottan van!
Nézzed má meg!« Mennézte, hát nem igazam vót! Tuttam én. Látta õ is, ott vót.
»Te, ez visszagyött!«, monta most má a Bango is. Úgy fétünk, hogy nem mertünk
moccanni se. Reggelig felvótunk, verrasztaltunk mi is.
Reggel osztán elmontuk anyánknak, mi vót az éjjel. Mingyá ment is szóni a
halott csalággyának, hogy hát mé minket abajgat, amikó senki nincsen otthon?
No, ott is vótak ám a jelek: kiderût, hogy a felesége vele álmodott. Aszt
monta neki az ura, hogy az ágy alatt, a matracban van píz, aszt aggya oda nekije
az útra.
»Hogyan aggyam, ha ottan sose vót píz!«, rovelt a phivlyi, de anyámmal azé
csak mennézték a helyet, amit mondott. Hát nem ott vót a lóvé! Anyám mingyá
monta is neki: »Add oda neki, mer vissza fog járni!«
No, aszt má értettük, hogy a felesége mé álmodott vele. De mit akart nálunk?
Osztán amikó má el is temették, hát eccer megin visszagyött hozzánk. Most
má mindenki látta. Mingyá neki is áttak keresni valami jelet. Keresték egész délelõtt.
No‚ délre meglett a nadrágszíja. Eccer ott felejtette nálunk, most meg kellett
vóna, hogy magával vigye.
Délután az emberek megtémázták, mit kéne csináni. Estére meg is egyeztek,
hogy a’ lesz a legjobb, ha lefúrnak a sírba, oszt beeresztik nekije asztat a
szíjat.
Reggel mingyá mentek is ki a temetõbe, levertek a fõdbe egy karót, osztán
a likon beengették nekije. De még a felsõ végének se szabadott ám kilátszani!
Ha igazán a’ kell neki, akkó majd õ behúzza magának, oszt nem fog visszajárni,
monták az emberek, amikó a temetõbõ mettértek.
No, nem is gyött hozzánk többet” – fejezte be a régi történetet Somnakaj, s
miután a körmére égett cigarettacsikket a tûzbe pöckölte, nagyot húzott a borból,
és széles karimájú kalapját megint mélyen a szemébe húzta.
Én meg biciklire kaptam, s elindultam haza. Késõre járt már, valahogy éjfél
körül lehetett. Csoda, hogy a péróból kivezetõ, rosszul megvilágított, hepehupás
úton a földre nem huppantam.
Az iskolás kutyák
Az iskolaköteles gyerekek mellett önszorgalomból néhány kutya is eljárt az iskolába.
Hûen kísérték kis gazdáikat‚ és nem lehetett eltávolítani õket az iskola
közelébõl, míg a gazdi nem távozhatott. A leghûségesebb öt eb mindennap megjelent‚
és békésen heverészett a maga megszokott helyén‚ de akkor sem okoztak
semmi bonyodalmat‚ ha néha többen is összeverõdtek kint az udvaron. Családtagoknak
számítottak már‚ és nem is mondtuk soha egyikre sem, hogy „kutya”,
hiszen mindnek volt becsületes „cigányneve”, akárcsak az embereknek.
Parno is a törzsgárdához tartozott‚ egyetlen nappal sem volt több hiányzása‚
mint a gazdájának. A legfelsõ lépcsõfokot birtokolta‚ és fejét mindig a küszöbön
nyugtatta‚ mintha csak az ajtórésen kiáramló szagegyveleg változásaiból próbálta
volna rekonstruálni a benti történéseket‚ valamint a tudomány pillanatnyi állását.
Õ volt a kedvencem‚ talán nem is csak az enyém.
Egyszer aztán vemhes lett‚ de a tudásszomj olyan erõs volt benne‚ hogy továbbra
is hûségesen eljött, egészen az utolsó percig. Persze‚ amikor aztán megkölykezett,
ígéretes pályafutása megszakadt‚ kimaradt az iskolából‚ már nem
jöhetett‚ hiszen kilenc kicsije lógott a csöcsén. Hiányzott is mindenkinek, szinte
már olyan szomorúan emlegettük, mint egy fiatalon elhunyt gyerekkori barátunkat.
Egyszer‚ amikor a családjánál‚ vagyis a Suriéknál tettem látogatást, nagy
farkcsóválással szaladt elém‚ és addig sürgölõdött‚ addig izgett-mozgott és törleszkedett
hozzám‚ amíg el nem terelt ahhoz az oldalára fordított
szurkoshordóhoz‚ amelyben holmi rongyok között kilenc porontya szundikált.
Amikor leguggoltam‚ hogy benézzek a nyíláson‚ maga is bebújt a meleg vacokba‚
és büszkén terült el kicsinyei között. Elmenõben még megálltam a rozsdás
hordó elõtt‚ és megpróbáltam kihívni‚ hogy búcsúzóul megsimogassam‚ de már
a világért sem jött volna ki onnan.
Sajnos‚ egyszer aztán rosszkor talált kijönni. Ez már úgy egy hónapra rá történt.
Egy napon sem a Suri gyerekei, sem a kutyáik nem jöttek iskolába. Nem tudtam
mire vélni a dolgot‚ de az egyszeri hiányzásnak még nem tulajdonítottam
különösebb jelentõséget. Csakhogy másnap sem jöttek. Meg azután sem. Néhány
nap múlva baljós sejtelmeim támadtak. Biciklire kaptam hát‚ és ismét családlátogatásra
indultam‚ hogy kiderítsem‚ mi történt.
Nagy sírás-rívás fogadott‚ a gyerekek egymás szavába vágva mesélték el az
esetet.
A kutyamama igazán nem ment messzire a kölykeitõl, csak hát a haladási
irány nem volt megfelelõ. A felsõfokú szagtan elméleti kérdéseibe belemerülve
valahogy nyilván a singárók (csendõrök) elé keveredett‚ akik egyszerû kóbor kutyának
hitték‚ és lelõtték. A pérótól alig kétszáz méterre találták meg a tetemét.
59
60
– Tudod, azé nem gyöhettünk iskolába, mer szegíny árváknak most nincs
anyjuk, gondozni kell õket! Egy kicsit nõjenek csak meg, osztán má gyövünk –
mondta emelkedett hangnemben a gyerekek szószólója‚ amikor elmenõben a hiányzásról
érdeklõdtem.
Mint kiderült‚ a kiskutyákat elosztották egymás közt. Cumisüvegbõl etették,
nagy odafigyeléssel gondozták õket. Közben mindegyik kapott már nevet a gazdájától.
Úgy esett‚ hogy véletlenül mind a kilencet Parnónak nevezték el. A tarkákat
és a két koromfeketét is.
Eltelt egy hét‚ eltelt kettõ‚ de a Parno-gazdák népes csapata csak nem akart
megjelenni az iskolában.
– Elég hosszúra nyúlt már a kutyagondozási szabadság, ideje iskolába jönnötök!
Holnap várlak benneteket! – mondtam a következõ családlátogatás alkalmával‚
egy csipetnyi szigort erõltetve a hangomba. De jó pár napot kellett még
várnom, hogy a „szabadságnak” véget vessenek.
Amikor aztán az egyik tavaszi napon végre újból beültek az iskolapadba‚ kilenc
kis Parno nyüzsgött anyjuk megszokott helyén, a legmagasabb lépcsõfokon.
És szépen szaglászott is befelé valahány. Mégis‚ az öreg Parno‚ az
ebakadémia megalapozója még nagyon sokáig hiányzott mindnyájunknak.
A karkötõ
A harmadik osztályban dolgozatírás volt. A padsorok között sétálgatva idõnként
megálltam‚ és belejavítottam a füzetekbe. Amikor a Csora fiához érkezve
megcsillant az ezüst karkötõm, a gyerek hirtelen felnézett:
– Tanítovkinya, ugye‚ te gazdag vagy? – kérdezte.
– Nem, én nem vagyok gazdag – szögeztem le nyomatékosan‚ a kelleténél
kissé talán nyomatékosabban is.
– Akkor ezt vidd be a zálogházba‚ oszt kapsz érte pízt – ajánlotta a gyerek.
– Ez nem arany‚ nincs komolyabb értéke‚ és különben is: örülök, hogy van
ez a karkötõm – mondtam‚ és azt hittem ezzel lezártuk az ügyet.
A szünetben azonban a is Csora félrevont‚ és fojtott hangon közölte:
– Tanítovkinya, a cigányok pízt fognak tõled kérni, oszt ha nem adsz, ellopják
a karkötõdet.
Milyen éber ez a gyerek, gondoltam‚ és milyen jóakaratú velem szemben.
Még csak nyolcéves‚ és máris mennyire ismeri az életet. A veszélyforrásokat.
Így elmélkedtem. Nem jutottam mélyebbre.
Eltelt pár nap. Éppen nagyszünet volt‚ a gyerekek az udvaron játszottak‚ én
meg a tanteremben maradtam‚ és belemélyedtem a dolgozatok javításába.
Egyszer csak arra eszméltem‚ hogy a kis Csora áll meg fölöttem.
– Figyejj! – mondta‚ és a kézfejével barátilag vállon legyintett. – Te mindig
aszt mondod nekem: „Mért nem fogadsz szót?” Így van?! – Bizony‚ így volt;
nem tartozott a legkezelhetõbb diákjaim közé. – No, és te nekem szót
fogadtá?
Felemelte a mutatóujját‚ majd a magasból lassan a karkötõmre irányozta.
Nem tudtam mire vélni‚ hogy miért hozakodik elõ megint ezzel‚ de gondoltam‚
kapok magyarázatot. Nem kaptam.
– Most az bánt, hogy nem fogadtam szót neked – mondtam‚ fenn hagyva a
hangsúlyt‚ és mélyen a szemébe néztem –, vagy pedig féltesz a cigányoktól?
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk.
A szemeknek ebben a beszédes csöndjében végre derengeni kezdett…
– Hallottál valamit? – puhatolóztam. – Nekem elmondhatod.
Hallgatott‚ de a szemét egy pillanatig se vette le rólam.
– Az a karkötõ kutyagumit se ér – szólaltam meg újra. – Abban van az
értéke‚ hogy szeretem.
– Te tudod! De ne mondd‚ hogy nem szótam! – mondta ki a végszót a
gyerek‚ majd sarkon fordult‚ és faképnél hagyott.
A betyárbecsület nem engedte‚ hogy ennél többet mondjon. A közösség kohéziós
erõterébõl azonban egy pillanatra mégis kiszakította magát.
61
62
Kölcsönt gyakran kértek tõlem‚ ha módomban állott‚ adtam. Persze csak
kisebb összegeket. Néha azonban ezt is meg kellett tagadnom. A karkötõmet
pedig végül mégsem lopták el. Késõbb valahol elvesztettem.
Sohasem jöttem rá‚ hogy hol.
A körömlakk
Hihetetlen, hogy a gyerekek figyelme mi mindenre kiterjed. A nadrágom hossza
és a pulóverem színe, a cipõm sarka‚ a frizurám és a tízóraim mind-mind megjegyzésekre
adnak okot. Nemkülönben lakkozatlan‚ rövidre vágott körmöm. Különösen
ez az utóbbi. Ezt számtalanszor felrótták már nekem. Merthogy megengedhetném
magamnak. Hiszen én úgysem dolgozom. Úgy élek‚ mint egy rajni.
No hiszen!
Az egyik reggel aztán egy másodikos kislány körömlakkal a kezében csörtetett
be az irodámba.
– Tanítovkinya, hoztam lakkot, csinádd le a kezeid – mondta‚ és felém nyújtotta
az üvegcsét. – Dej nem veszi észre, õ tegnap csinátta le – magyarázkodott
hevesen. – Ott vót a pócon, majd hazaviszem, dögöjjek meg, visszateszem neki!
– Jaj, ki ne nyisd! Tedd ide az asztalra! – szóltam rá attól tartva‚ hogy véletlenül
lecsöpögteti‚ aztán visszaküldtem a tanterembe.
Nemsokára én is utána indultam‚ hogy megtartsam az elsõ órát. Mikor az
osztályban az asztalomhoz értem, egyszeriben mind körém sereglettek.
– Gyerekek, hát kinek az asztala ez?! – tettem fel a költõi kérdést. – Mindenki
menjen gyorsan a sajátjához! – szólítottam fel õket szelíden‚ de a sereglet
csak nem akart feloszlani.
Miközben a dolgaimat rakosgattam‚ a nyakuk majd’ kitekeredett, hogy a körmeimet
lássák. Én meg csak azért is úgy intéztem‚ hogy csupán a tenyerem legyen
látható.
Végül az elõbbi kislány törte meg az izgatott sustorgással teli csendet.
– No‚ lecsináttad a kezeid? – kérdezte túlfûtötten.
– Nem, nem festettem ki a körmömet‚ ha erre gondolsz – mondtam szórakozottságot
mímelve.
– Necsinád má, nem azé hoztam! – rivallt rám felindultan. – Hova tetted?
– Az irodában van az asztalon. Ahova letetted.
– Akkor hozd be, oszt csinád má! – sürgetett ellenkezést nem tûrõn‚ de látva
rendíthetetlen‚ szelíd közönyömet‚ késõbb inkább mégis kérlelni kezdett: –
No...! Igazán...! – Amikor aztán megbizonyosodott róla‚ hogy ez sem segít‚ elõrukkolt
a nagyágyúval: – Bóti! Hallod?! Igazi bóti!
Ez komoly érv volt. A magasztos hangsúllyal kiejtett „bóti” szócska ugyanis
azt volt hivatott kifejezni‚ hogy a szóban forgó körömlakk nem „szerzett” és nem
is házilag pacsmagolt‚ egyszóval‚ nem lopott‚ ugyanakkor nem is valami silány
kencefice‚ hanem egyenesen vá-sá-rolt!!! A „becsületes paraszt” pedig nem nézheti
le a saját fizetõeszköze ellenértékeként beszerzett igazi bolti árut‚ mert akkor
egész – különben is fölöttébb ingatag és a mindennapi gyakorlatban több-
63
64
nyire alkalmazhatatlan – magántulajdonról összeeszkábált ideológiája összeomlana.
Nem volt hát mit tenni‚ behoztam a körömlakkot az irodából, nehogy úgy tûnjön,
hogy a boltban vásárolt holmit nem értékelem.
– No! Nem tudod? – kérdezte‚ látva tétovázásomat. – Majd én lecsinálom neked!
– De tudom! – mondtam végül‚ és számos sóhajtások közepette mind a tíz
körmömet kilakkoztam.
Méghozzá tûzpirosra!
Ez volt az ára‚ hogy aznap végre elkezdhessem a tanítást.
65
66
„Pénteken délig nyitva van az ég”
Rég feltûnt, hogy a péntek a romák számára olyan, mint az ünnepnap. Ilyenkor
valahogy eltûnnek az utcákról‚ és szinte egész nap, de délig egészen bizonyosan
nem látni õket. A narancssárga szemeteskocsival, amelyet a gyerekekkel
mindig olyan nagy érdeklõdéssel várunk, pénteken sohasem azok jönnek, akik
a hét többi napjain. Roma szemetessel pénteki napon mifelénk nem lehet találkozni.
A házaló, kukázó, a piacozó és a kocsmában ücsörgõ munkanélküli romák
is köddé válnak pénteken. A hét utolsó munkanapján a romák egyszerûen
felszívódnak. Eltûnnek, mint szürke szamár a ködben.
Hogy mi ennek az oka, igazán sohasem foglalkoztatott. Közhelyes válaszokkal
ütöttem el a kérdést. A legvalószínûbbnek az a közszájon forgó magyarázat
tûnt számomra, hogy a hét végére valószínûleg erõsen megkopik a romák különben
sem elementáris munkakedve.
Aztán egyszer egy csütörtök délután, a körorvosi rendelõintézet várótermében
két munkásember beszélgetését hallgatva más megvilágításba kerültek a
dolgok. Az egyik férfi roma volt. Amint a beszélgetésbõl kiderült, valamilyen sürgõs
beavatkozást nem követelõ egészségügyi problémával jött az orvoshoz.
Nem volt tehát szüksége gyorssegélyre, viszont a kezelés megkezdése után néhány
nap betegszabadságra mindenképpen számíthatott.
– Te megbolondútá? Mé nem húzod ki hétfõig? Minek má péntekre kiíratni
magadat! Hétfõn talán egész hétre kiírnának, így meg örülhetsz, ha három munkanap
benne lesz – tárta fel a munkáslogika lényegét ravaszkás hunyorgatások
közepette a „paraszt”.
A roma férfi egy darabig csak hallgatta a munkavállalói cselszövések egész
tárházát hadrendbe állító érvelést, aztán amikor beleunt, mosolyogva legyintett,
és csak ennyit mondott:
– Te esztet nem értheted!
Én sem értettem; soha egyetlen roma ismerõsöm sem beszélt a péntek jelentõségérõl.
Ez a várótermi beszélgetés azonban szöget ütött a fejembe, és
úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, megtudom, mi folyik a romáknál pénteken.
Hosszan tartó, szívós kérdezõsködéssel sikerült is közelebb kerülnöm a rejtély
megfejtéséhez.
Tizenkét évbe tellett, amíg a véletlenül elejtett szavak, féligazságok és szándékos
félrevezetések halmazából kihámoztam a lényeget, és végre megértettem,
micsoda varázsereje van a pénteknek a romák életében. Legalábbis azoknak
a törzseknek az életében, amelyektõl információim származnak.
Már korábban is tudtam, hogy az archaikus közösségekben élõ romák nagy
többsége hívõ keresztény. Igaz ugyan, hogy a valláshoz sajátos módon közelítenek,
s néhány teológiai okfejtésük gyerekesen naiv vagy kifejezetten haszonelvû
és önigazoló jellegû, de hát a kereszténység két évezredes történetében korántsem
számít ez ismeretlen jelenségnek. A parancsolatok némelyikének be-
67
tartásában viszont minden más etnikumnál következetesebbek, hogy mást ne
mondjak: sohasem káromkodnak és nem is szitkozódnak. Az más kérdés, hogy
például az átkozódásnak nagy hagyományai vannak körükben, s errõl semmi
pénzért le nem mondanának. Mentségükre legyen mondva, szavuk hitelének
megtámogatására vagy fogadalom be nem tartásának esetére gyakran saját
maguk számára is válogatott átkokat helyeznek kilátásba. És az is tény ugyan,
hogy az igazmondásnak koránt sincs náluk akkora kultusza, mint a hajdani Grállovagoknál,
de ha egy roma valamely közléséhez akár csak annyit is hozzátesz,
hogy Temerav! („Dögöljek meg!”), szinte biztosak lehetünk benne, hogy nem hazudik.
Egyszóval keresztény hitüket, de különösen a hittételek gyakorlati érvényesítését
évezredes babonák, kétes eredetû hitregékbõl levezetett és csupán
a maguk számára elképzelt engedmények, illetve számos esetben rendkívül szigorú
tiltások, különbözõ felekezetektõl származó és mindig közösségük igényeihez
igazított liturgiák és saját õsi hitviláguk maradványai szövik át meg át.
Évekig húzódó önkéntes magánnyomozói tevékenységem során fokozatosan
elég sok mindent megtudtam a pénteki teendõkrõl. Már mindjárt az elsõ idõszakban
tudomást szereztem arról, hogy a betegekért ilyenkor gyertyát kell gyújtani.
Szép nagy gyertyát. Minél betegebb a beteg, annál nagyobbat. Aztán értesültem
a pénteki böjt szabályairól is. Merthogy a romáknál böjt is van pénteken. Méghozzá
nem is akármilyen: enni nem szabad, zsírosat meg végképp nem, csupán
inni lehet, de csakis tiszta vizet. Késõbb valaki azt is elkottyantotta, hogy ilyenkor
kell imádkozni a kérések teljesítéséért, hogy ilyenkor a legjobb. Hogy, ugye,
máskor is lehet, meg persze kell is, mert lehetõleg mindennap kell imádkozni,
68
69
70
de hát a péntek az mégiscsak péntek: ilyenkor jobban felhallatszik! Meg hogy
jobb, ha tudom, a Jóisten a gazda, õ igazgatja el a dolgokat, mindenben õ mondja
ki a végsõ szót, az már igaz, no de mégse lehet rajta a szeme egyformán mindenkin,
azért csak kell neki is valaki, aki tippeket ad. No hát, mi romák, úgy vagyunk,
hogy valahogy nem is annyira oda legfelülre küldjük a kérést, mert mi
aztat a Jóistennek nem is tudnánk úgy megmondani, ahogy illik, hanem a Szûz
Máriácskához imádkozunk, hogy ha majd alkalma adódik, tegye már szóvá, hogy
nekünk is van itten ez a kicsi kívánságunk, ha lehetne, oszt ez igencsak szépen
be szokott jönni nekünk, úgyhogy már soha nem is csináljuk másképp.
Már majdnem mindent tudtam, ám valójában mégsem tudtam semmit, amíg
hosszas unszolásra, hogy már mondja meg, ne kéresse magát a végtelenségig,
valaki ki nem bökte, hogy miért éppen pénteken, az ég szerelmére, hát miért
71
éppen pénteken kell a Szûz Máriácskához imádkozni. Az ember összeráncolta
homlokát, göcsörtös, ötven valahány év szabdalta arcát nyájas mosoly öntötte
el, aztán gyermekien tiszta tekintettel felpislantott az égre, és szétdohányzott,
recsegõ baritonján csak ennyit mondott: „Pénteken délig nyitva van az ég.”
A romáknál mindig nyitva van az ajtó‚ a közülük valók nem kopogtatnak‚ mindenki
mindenhol otthon van. Most végre azt is megértettem, hogy pénteken délelõtt
miért van még ez is másképp. Egyszerû: ilyenkor minden család a maga ég
felé intézett kéréseivel van elfoglalva. Mindenki befelé, és fölfelé tekint.
Minek is lennének tárva-nyitva azok a talmi földi ajtók, ha egyszer ez idõ tájt
van nyitva az ég.
72
73
A csatkai búcsú
Keddi nap volt. Az egyik népes cigánytörzs gyerekei imakönyvbe való kis szentképekkel
a kezükben érkeztek az iskolába. Körbefogtak‚ és úgy keringtek
körülöttem‚ mint egy templomi körmeneten.
– Ez a tiéd! – nyújtotta át a szent családot ábrázoló gyûrött képet az elsõ‚ és
továbbhaladt.
– Esztet ajándékba adom! – szólt a második‚ és egy elkoszolódott Madonnaképet
nyomott a kezembe.
– Én Szûsz Májiácskát hosztam neked! – mondta a harmadik‚ ahogy elém
ért. A képen egy bokor fölött lebegõ‚ halvány rózsaszín selyemköpönyegbe burkolózott
nõi alak volt látható.
– Köszönöm szépen. Köszönöm. De hol voltatok tegnap? – duruzsoltam zsolozsmás
hangon én is.
– Te nem vótá? – kérdezte csodálkozva egy elsõs kislány‚ miután elém érve
megcsókolta a kezében tartott szentképet.
– Búcsú vót Magyarba. Tudod, Csatkán – magyarázta ájtatos ábrázattal egy
idõsebb fiú‚ miközben óvatosan széthajtogatta a farzsebébõl kihalászott betlehemi
idillt.
– Gondolom‚ hétvégén volt a búcsú. Köszönöm szépen! Nem tegnap – kapcsolódtam
be újból a hosszúra nyúlt litániába. – Köszönöm!
– No, mí vagy má ilyen? Lunghi dromenca avilam. – szólt a soron következõ‚
és egy fehér mûanyaggolyókból fûzött olvasót tekert a kezemre. – Zsutin‚ ággyon
meg az Isten!
Aztán nagy sokára véget ért a körmenet‚ és a búcsúsok helyet foglaltak az
iskolapadokban‚ visszaváltozva elemista diákokká.
Mondanom sem kell‚ egész órán át a meghosszabbított hétvége eseményeirõl
beszélgettünk.
Mindeddig nem tudtam, milyen nagy jelentõsége van számukra a csatkai búcsún
való részvételnek. Kiderült‚ hogy ez a törzs – kivéve a picinyeket és a nem
szállítható betegeket – Mária-nap környékén minden évben elzarándokol a Szûz
Mária-kegyhelyre. Gyertyákkal és a legkülönbözõbb ajándékokkal: selyemkelmével‚
tarka vállkendõkkel‚ hímzett kötényekkel felrakodva indulnak útnak‚ hogy
részt vegyenek a rendkívül fárasztó ceremónián. Sokan ott maradnak másnapra
is. Úgy mondják, csodákra várnak‚ és a már megtörtént csodákról beszélnek,
mert a csodák hírét tovább kell adni. És az otthon maradottakat‚ akik a csodák
közvetlen átélésébõl kimaradtak‚ búcsúfiával illik kárpótolni.
Úgy érzem‚ ezen a kedd reggelen nemcsak a sok-sok színes szentképet‚
nemcsak az olcsó rózsafüzért kaptam én búcsúfiaként‚ hanem az alábbi történetet
is. Csodás történet. Azért is adom tovább…
Ennek a törzsnek az egyik asszonya gyerekkorában nagyon fejfájós volt. Vitték
az egyik orvoshoz‚ vitték a másikhoz‚ sok pénzt kifizettek reája‚ de hiába‚ a
doktorok tudománya pipabagót sem ért. A fejfájása nem szûnt‚ sõt egyre csak
fokozódott. Már nem tudták‚ mitévõk legyenek. Az amulett‚ a rontás elleni ráolvasás
sem segített.
Az anyja akkor gondolt egyet‚ vett egy vég gyönyörû selymet meg egy gazdagon
hímzett oltárterítõt‚ és elvitte õt a csatkai búcsúba. Három napig imádkoztak
érette‚ arra kérve Szûz Máriát‚ segítsen rajta. Az anyja még azt is megfogadta‚
hogy ha meghallgatja Mária az imát‚ levágatja a hosszú‚ combig érõ haját.
Az ima végül meghallgatásra talált‚ az asszony azonban valahogy megfeledkezett
az ígéretérõl.
(Megfeledkezett-e vagy sem‚ nem tudni‚ annyi azonban bizonyos‚ a hosszú
hajnak rendkívül fontos szerepe van a cigány nõk életében. A gyereklányoknak
kötelezõ kibontva hagyni a hajukat‚ s csak akkor kötik össze masnival meg
fésûvel‚ ha eladták õket‚ ha megtörtént az egyesség. Ez jelzi‚ hogy már nem
szabadok. A cigány hagyomány szerint csak a hûtlen asszony haját vágják
rövidre‚ büntetésbõl. Nem csoda hát‚ ha az asszony nem sietett teljesíteni meggondolatlan
ígéretét. Persze‚ ezt már csak én teszem hozzá...)
No, csakhogy egyszer aztán a piros masni meg a bontóka csodálatos módon
magától kiesett‚ és az asszony haja kibomlott. Így lett figyelmeztetve az ígéretére.
A lányka fejfájása is vissza-visszatért‚ de ha imádkoztak‚ mindig elmúlt.
Ezért hát a folytonos imádkozás mellett döntöttek. Ez nagyszerûen bevált: a fejfájás
is szünetelt‚ meg az asszonynak sem kellett levágnia a haját.
Íme‚ a cigányok misztikus racionalizmusa! Még a hit ügyeiben is igyekeznek
alkut kötni. És még ott is sikerrel!
74
A fénykép
Bizony‚ a munkanélküli romák az állam által nyújtott segélybõl nemigen tudnak
megélni. Igényeik rendkívül alacsonyak‚ mégis rászorulnak az alkalmi pénzkeresetre.
A legszerényebb életvitelhez is nélkülözhetetlen javak beszerzésének a
romák körében hagyományosan vannak legális‚ „féllegális” és illegális módjai.
Az elõbbiek közé tartozik például a vas- és papírgyûjtés‚ valamint a kukázás‚
aminek egyik válfaja a még értékesíthetõ használati tárgyakra‚ illetve üvegekre
és mûanyagflakonokra irányul‚ a másik pedig az ételhulladékra‚ amely az állattartás
– elsõsorban a sertéshizlalás – legfontosabb feltétele.
A „féllegális” pénzkereseti lehetõség a roma férfiak esetében jobbára az
építkezéseken vagy a mezõgazdaságban végzett‚ általában idényjellegû feketemunka‚
asszonyaiknál pedig az úgynevezett „szatyrozás”. Ez utóbbi tevékenység
szintén adómentes jövedelemhez juttatja a kereskedõi vénával megáldott
roma asszonyokat. Ennek lényege a következõ. Ha pénzhez jutnak‚ olcsón felvásárolnak
egy csomó gyenge minõségû árut (a legtöbbször valamilyen ruhanemût:
inget‚ zoknit‚ alsónadrágot stb.)‚ és piacok környékén‚ vasútállomásokon‚
buszpályaudvarokon vagy házról házra járva szerény árréssel próbálják meg értékesíteni
a magukkal cipelt szatyrok tartalmát.
Egyik tanítványomnak az anyja‚ Kires például táskázó árus volt. Portékáját
idõrõl idõre a már unalomig ismert szöveggel sózta ránk.
– Tízórásira kell a lóvé a szigíny páráknak. Ma míg nem ettek, maguk igazán
tudhassák, nem lehetnek íhesen!
Ha tehettük‚ mindig vettünk valamit, néha még akkor is, ha nem volt rá szükségünk,
csupán azért, mert értékeltük, hogy igyekszik.
Egyszer éppen akkor toppant be az iskolába két degeszre tömött szatyorral‚
amikor az év végi fényképezés zajlott. Maga az esemény‚ úgy tûnt‚ nemigen érdekelte,
a kuncsaftok után kajtatva keresztül-kasul járkált az udvaron‚ és szinte
minden képbe belemászott. Nagylelkûen mégis megígértük neki, ha elkészültek
a képek‚ majd megnézheti õket, és ha úgy gondolja‚ természetesen rendelhet
is belõlük.
Így is történt. Valahonnan megtudta‚ mikor hozza a fényképész a mutatványfotókat‚
s kezében az elmaradhatatlan szatyrokkal váratlanul megjelent.
– Ebbû is, ebbû is – mondta majdnem minden képre, és energikusan böködött
feléjük kampós mutatóujja nem éppen tiszta körmével. – Majd fizetek, ha
látom a nekem csinátt fínykípókat!
Nem tudom‚ hogy csinálta‚ de amikor megjöttek a megrendelt képek‚ valahogy
õ is éppen jelen volt. És persze hogy nem volt nála pénz. Mi mást is tehettem
volna‚ kifizettem helyette a fényképészt‚ de az volt a szándékom‚ csak akkor
adom át neki a képeket‚ ha lerója a kölcsönt. Igen ám‚ csakhogy egy óvatlan
pillanatban kikapta kezembõl a fényképeket tartalmazó borítékot‚ s már sar-
75
76
kon is fordult. – Jaj, megmutatom a dadenak – mármint hogy a gyerekek apjának
–, nála a lóvé, csak két perc, oszt itt van – hallottam egyre távolabbról kellemetlenül
reszelõs hangját. Már tudtam, se pénz, se posztó!
No‚ legalább ebben nem is kellett csalódnom.
Legközelebb az utcán találkoztam vele. Váratlanul bukkant fel egy sarkon‚
nem volt már ideje irányt változtatni. Gondoltam‚ megint gazdagabb leszek egy
regényes történettel‚ amit magyarázat gyanánt próbál majd elhitetni velem. De
nem lettem gazdagabb – még egy szemtelenül pimasz humbuggal sem. Szemrebbenés
nélkül viharzott el mellettünk a változatosság kedvéért most két hatalmas
bevásárlókosárral; az egyik tetejérõl három jókora kötözött sonka mosolygott
cinikusan‚ a másikból pedig a márkás italok garmadája integetett felénk.
Azóta tudom‚ az archaikus közösségekben‚ hagyományaik szerint élõ romák
credója a következõ: „Ami más módon is megszerezhetõ, azt nem kötelezõ kifizetni!”
A Cigány Tíz Parancsolat ezen pontjának egyenes folyománya‚ hogy a romák
az életfeltételeiket‚ ha kell‚ akár illegális úton is minden skrupulus nélkül bebiztosítják.
Különösen a „zsebes” szakmának van nagy becsülete a körükben. Sok
gyerek már kiskorában bevezettetik a tolvajmesterség tudományába. A rajkók
született talentumát általában az anyjuk csiszolja tökéletesre‚ aki a gyakorlati
oktatás során feltartja az áldozatot‚ kérdezget‚ magyaráz‚ egyszóval elvonja a
figyelmét‚ hogy a gyerek ez idõ alatt legalább a magának valót beszerezhesse.
A lopás azonban közvetlenül sohasem az áldozat megkárosítására irányul és
nem torkollik harácsolásba‚ a romák felfogása szerint ugyanis onnan kell elvenni‚
ahol van‚ és azt, ami az adott pillanatban éppen szükséges. Ez leginkább
élelem‚ ital vagy cigaretta. Ha mást lopnak is‚ nagyobbrészt eladják‚ és az árából
megint csak enni-‚ inni- vagy szívnivalót vesznek. Nem gyûjtenek tengerparti
villára. Nem is igen spájzolnak. Csupán a mának élnek. Ha tervezésrõl egyáltalán
beszélhetünk az esetükben‚ úgy talán azt mondhatnánk: rövid távú céljuk
mindig az‚ hogy jól érezzék magukat. Hosszú távú céljaik pedig egyszerûen nincsenek.
Életük tiszavirág-életû pillanatok hosszú láncolata. Sosem volt úgy‚
hogy valahogy ne lett volna‚ hangzik egy magyar szólás‚ melybõl a kötelmek alóli
szabadulás vágya cseng ki. Tõlünk eltérõen a romák e mondás útmutatását
mindig következetesen‚ szinte már vezérlõ csillagként követik. És ha úgy jön ki‚
bizony minden lelkiismeret-furdalás nélkül csórnak és csalnak. Ámde soha egy
fikarcnyi rosszindulat‚ egy szemernyi kapzsiság sincs mögötte. Sõt! Gyakorta
megesik‚ hogy a jótetteiket is a zsiványlás segítségével viszik végbe. Hadd álljon
itt erre egy ártatlan példa!
Egy pedagógusnapon történt. A gyerekek egyenként az asztalomhoz jöttek‚
és köszöntöttek‚ mindegyikük a maga módján: volt‚ aki egy szem cukorkát nyomott
a markomba‚ s volt, aki rágógumit vagy nyalókát hozott‚ de olyan is akadt‚
akitõl puszit kaptam‚ merthogy õ mást nem tud adni‚ fogadjam el tõle ezt‚ ha
szeretem. Nagyon megható volt‚ mert a pedagógusnapi ünnepséget nem készítettem
elõ‚ mert nem akartam‚ hogy költségekbe verjék magukat.
Az egyik kislány ibolyafejekkel a markában érkezett.
– Ezt neked szettem‚ de az a rondi bácsi úgy ordibát‚ hogy többet nem tuttam
hozni – mondta‚ és átnyújtotta az összenyomorgatott ibolyafejeket. – Rakd
vízbe‚ nehogy szomjan pusztujjon!
– Köszönöm szépen‚ de te ezt, ezek szerint, loptad? – kérdeztem‚ és megsimítottam
az arcát.
– Nem‚ nem loptam. Az úgy van‚ hogy ha kell, elveheted – szólt gyermeki tisztasággal‚
majd szégyenkezve hozzátette: – Csak hát meglátott. Rosszú csinátam.
– Kérlek‚ nagyon szépen kérlek – guggoltam le hozzá‚ a szurtos kezecskéjét
fogva –‚ máskor mondd meg a bácsinak‚ hogy szeretnél belõle‚ és õ biztosan
adni fog.
Nem szólt rá semmit.
Az ember korántsem mindig az õszinteség kárára‚ sõt olykor kifejezetten könyörületességbõl
hallgat el bizonyos dolgokat.
Amikor végre megértettem kegyes hallgatását‚ talán mondanom kellett volna
valamit. De most meg már csak hallgattam.
77
78
Érezte közelgõ halálát
A Krisz (vagyis a roma törvényszék) döntést hozott. Pénzbüntetést rótt ki Jag
fiára‚ aki bûnt követett el. Amikor a törvényhozás lezajlott‚ Jag kijött az udvarra‚
és elkiáltotta magát:
– Tesvír, ínekejj! Gyilabe, roma, gyilabe!
Aztán magasra emelte a kalapját‚ mint aki szólásra jelentkezik.
– Engedelmo phral! – szólt mély‚ recsegõ hangon a köréje gyûltekhez‚ jobbjában
a magasra tartott fekete kalappal. Aztán egy rövid hatásszünet után lassan‚
igen lassan leengedte a kalapot a fejére‚ majd egy hirtelen mozdulattal mélyen
a szemébe húzta. Itt megint kivárt egy hajszálnyit‚ csak úgy fogott bele az
éneklésbe meg a táncba. Táncolt a kimerülésig. Jól érezte magát. Nevetett, viccelõdött.
Nem az elsõ csapás volt ez. Nem csinált nagy ügyet a büntetésbõl.
Beteg volt, már régen beteg volt. No de a betegségeivel sem sokat törõdött.
– Asszony, ha meghalok, ezekbe a táncos csizmáimba, a sárga bugyogámba,
kék pulóverimbe temessetek el! – kiáltotta csapásolás közben‚ és a csizmaszár
akkorákat csattant nagy‚ húsos tenyere alatt‚ mint egy karikás ostor.
Senki sem vette komolyan a szavait.
Sok gyereke, sok unokája volt, pedig még maga sem volt öreg. Hogy mi mindenen
kellett keresztülmennie, az kész regény. Például amikor lebontották a
házát‚ jó ideig egy fagylaltosbódéban lakott családostul. Úgy aludtak‚ mint a
konzervdobozba gyömöszölt szardíniák. Ágynemûként a használt ruháik meg
mindenféle kacatok szolgáltak.
De Jag ma valahogy megtáltosodott. Nem és nem akart véget vetni a mulatozásnak.
– Gyilabe! – kurjantgatott sûrûn‚ s egyre csak táncolt és énekelt‚ és csettintgetett
vastag‚ kérges ujjaival‚ mintha valami nagy öröm érte volna.
Éjjel aztán a kutyák olyan veszettül vonítottak, hogy szinte már fájt. Nagy volt
a szél is. Egy idõre‚ igaz‚ elcsitult, de késõbb újra kezdte‚ s még szilajabbul‚
még fékevesztettebben süvöltött a péró rozoga építményei közt. Valakiért most
jön a Halál‚ mondogatják ilyenkor az öregek.
Valahogy reggel öt óra tájban Jag meghalt. A családját „elaltatta”, hogy senki
se tudjon a távozásáról. Így mondják, ha valaki otthon hal meg‚ és mindenki
elõl sikerül eltitkolnia, hogy utolsó perceit éli.
A holnap gondjait a család örökölte. A fiának is az õ segítsége nélkül kell
majd elõteremtenie a bírság összegét. De sebaj! „Nem kell a holnap bújával foglalkozni,
a holnap, ha akarjuk, ha nem, bekövetkezik” – így szól egy cigány közmondás.
Jag a mának élt‚ a mindenkori jelennek‚ miként hagyományosan a romák. Ha
megmarad a hagyományban‚ a fia sem veszi túlságosan a szívére az irtózatos
anyagi nehézségekkel‚ sõt kiközösítéssel fenyegetõ jövõt. Miért is venné? Mi-
79
80
ért is szállna szembe a sorssal? Egy fölöttébb kétséges kimenetelû‚ sõt többnyire
egyenesen reménytelen küzdelemben miért is fecsérelné el a biztosabbat‚
a valahogy mindig irgalmasabb és könnyebben megélhetõ jelent a túlontúl homályos
és absztrakt és hát különben is kérlelhetetlen jövõ kedvéért. Hiszen a
roma értelmezés szerint, még a könyörületességérõl elhíresült keresztény Istentõl
sem minden esetben várható felmentés: Marel o Del marel? Kasz korkoro
kamel! (Az Isten megbünteti azt‚ akit meg akar.) És hát: Manusz szavoreha
birinel‚ csa le devleha na! (Az ember sok mindennel elbír‚ de az Istennel nem!)
Jag tehát meghalt‚ s mielõtt meghalt‚ úgy látta‚ a legtöbb‚ amit az övéiért
tehet‚ hogy „elaltatja” õket. Úgyse tehetnek érte semmit‚ s ha már amúgy is
tehetetlenek‚ jobb‚ ha a hiábavaló keserûséget‚ a szomorúságot‚ a gyászt – ha
csak néhány órával is – elodázza.
Ezért táncolt‚ ezért énekelt‚ ezért lobogott hát oly eszeveszettül Jag egészen
késõ estig. Romanyi gyíli na chochavel! (A roma ének nem hazudik!) – mondják‚
s ez szent igaz. Esetenként elfedheti‚ leplezheti‚ szépítgetheti ugyan a szomorú
valóságot‚ de mélyebb üzenetével sohasem mond valótlant‚ mindenkor igazat
szól.
A vállkendõ
Mámi egyik lányával, vejével és unokáival egy háztartásban él. Személyesen ismerem
nyolc gyerekét és azok gyerekeit is. A legidõsebb és a legfiatalabb unoka
között tizenhat év a korkülönbség. Sokszor megfordultam náluk, mindig
tudtam‚ kivel mi történt.
Mámi azt üzente, hazajött a kórházból‚ s hogy menjek ki a telepre, mert valamit
mondani szeretne. Ugyan mit akarhat nekem mondani? Megijesztett, azt
gondoltam, már megint búcsúzni akar.
Másnap kimentem a telepre meglátogatni.
– Mindenki mennyen ki a szobából, csak maga gyüjjön be – adta ki a parancsot
az ágyból‚ amikor beléptem a zsúfolt helyiségbe.
A lánya – talán õ sejtett valamit – elnevette magát. A gyerekek pedig megsértõdtek.
– Titok, hogy mi nem lehetünk itt? – kérdezték felháborodottan.
Mámi szigorúan szólt.
– Egész nap itt téblábótok, fáratt vagyok má tûletek. Most mondani akarok
valamit a gádzsinak. Veletek beszéhetek máskó is, de vele csak akkor, ha itt
van. – Erre néhányan kelletlenül elindultak kifelé. – Ha el tudnák menni innen,
az más! De nem tudok‚ tudhassátok! – eresztette el messzire a hangját‚ és két
könyökével idegesen a háta mögé illesztett párnákba csapott. – Én csak párat
léphetek, nem bírok má semmit – szólalt meg aztán felém fordulva halkabban.
Majd a lemaradozókra kiáltott: – Kifelé! Hajjátok?! Kifelé!
– Csak azí fogadnak ám szót, mer itt van – mondta nagyot sóhajtva‚ amikor
az utolsó gyerek mögött is becsukódott az ajtó‚ aztán halkan nyögdécselve leeresztette
a lábát a földre‚ de nem állt fel‚ hanem az ágy szélén ülve dirigált tovább.
– No‚ nyissa ki a szekrényajtót! – szólt sejtelmes mosollyal.
– Én kinyithatom a szekrénye ajtaját? – kérdeztem hitetlenkedve‚ mert tudtam,
senki sem nyúlhat a szekrényébe, mert ott különösen féltett kincseket
õriz. A szekrényt mindig zárva tartja‚ és még a saját hétköznapi ruháit sem teszi
bele‚ hanem egy szék támlájára helyezi éjszakára.
– Csak nyissa ki‚ ha mondom! – nógatott hamiskásan összehúzva a szemét.
Óvatosan elfordítottam hát a kulcsot a zárban‚ és a nyikorgó ajtót szélesre
tártam. A szekrény telis-tele volt tarka roma ruhákkal.
Ekkorra a mámi is odabotozott a szekrényajtóhoz.
– Lássa ezt a Súki (sovány) cochát (szoknya)? Ilyen vótam. Az enyém vót ez
a roma viselet – mondta büszkén egy virágmintás szoknyát maga elé tartva. –
Nézze azt a kendõt! Fogja meg! – mutatott a botjával a legfelsõ polcra. – Ezt má
varrattam, ez má nem az igazi – húzta el a száját‚ azzal egy másik ruhadarabra
mutatott: – Az a blúz is szép, de má nem „ugyanaz”. Érti?! – folytatta‚ és a szek-
81
82
rény egész tartalmát megmutogatta és jellemezte. Amikor a szemle véget ért‚
botjára támaszkodva visszacsoszogott az ágyhoz‚ és fáradtan leroskadt.
– Tuggya, nem adom senkinek, úgyse vóna jó egyikre se, ha meg nem horgyák,
nem adom. Jó helyen van itt – mondta szomorkásan. – Meg nem is tudnak
rá vigyázni! Ezeknek mindegy! – fakadt ki váratlanul a görbebottal az ajtó felé
hadonászva. Majd egészen halkan folytatta: – Akartam, hogy lássa, tudtam,
hogy tecceni fog. – Közben végig a tekintetemet fürkészte‚ ami még természetes
is lett volna‚ lévén, hogy fiatalsága hét lakat alatt õrzött kincseivel ismertetett
meg‚ valahogy azonban olyan érzésem támadt‚ nem csupán a roma gardrób
rám gyakorolt hatását kémleli. – Lássa‚ most is mibe vagyok, egy se jó rám. A
vállamra is ez a pulóveri van fõkötve, hogy ne fázzak. Ha meg mondok valamit
ezeknek, hát aszt mongyák: „Minek neked, magad is aszt mondod‚ hogy nem
kell!” Oszt engem utánoznak‚ még a fejüket is úgy mozgassák: „Nekem má nem
kell! Jaj‚ nekem má nem kell!” – mondta‚ utánozva az õt utánozókat‚ és a fejét
is háromszor jobban ingatta‚ mint az a vénasszonyos sopánkodáshoz rendesen
kijár. – Ha szeretnék valamit, akkor aszt mongyák, aggy pízt, megvesszük, no de
eccer csak elveszik, hogy nekik jobban kell, mint nekem – kerülgette tovább a
forró kását‚ de a szeme már egyre türelmetlenebbül csillant. – Egy nagy vállkendõ
kéne – sóhajtott egy hatalmasat. – Maga jár mindenfelé‚ én azt se tudom,
hol lehet kapni. Nézzen má körül, osztán kifizetem – rukkolt elõ végre a kéréssel‚
és én tisztában voltam vele‚ hogy a vállkendõre nem pusztán hátmelengetõként
van szüksége‚ hiszen az a köténnyel egyetemben a roma nõk hagyományos
viseletének fontos része éppúgy, mint a férfiaknál a kalap vagy a csizma.
Mámi tehát nem akármilyen vállkendõre vágyik‚ hanem amolyan igazi „romásra”.
Különleges megbízatás volt‚ mégis elvállaltam‚ és el is követtem én minden
tõlem telhetõt‚ de bárhol is érdeklõdtem, mindenhol holmi parasztos fejkendõket
próbáltak a nyakamba sózni, egy helyütt még egy echte színházi vállkendõre
is ráakadtam, de máminak való vállkendõt nem és nem találtam sehol.
Hosszú hónapok teltek el hasztalan kereséssel‚ s már szinte reményt vesztettem,
amikor egy utazás során teljesen váratlanul rátaláltam.
A nagysága mint egy hatalmas abroszé, körben hosszú rojtok, a színe nem
is lehetne jobb, az összes szeretett roma szín benne volt és a virágkontúrok
aranyszínû fonallal voltak átszõve.
Nem szóltam, csak egyszer váratlanul betoppantam. Mámi egyedül ült a kályha
mellett. Jó, hogy egyedül van‚ gondoltam. Kicsit beszélgettünk, majd a táskámból
elõvettem a csomagot.
– Mámi, ez a magáé – kacsintottam rá‚ és az ölébe tettem a hatalmas pakkot.
– Mi ez? – kérdezte egyszerre bizalmatlanul és várakozásteljesen.
– Majd meglátja! – húztam fel sokatmondóan a szemöldökömet. – Na‚ hát
nem nézi meg?!
Egy darabig csak nézett rám‚ mint aki valamilyen beugratástól tart‚ de a csomagot
egyre erõsebben ölelte magához. Aztán egyszerre két kézzel nekiesett a
csomagolópapírnak, marcangolta‚ tépte‚ szaggatta‚ s amikor a második réteg
papírburkolat alól végre elõtûnt a vállkendõ‚ egyszeriben minden ereje elhagyta:
fejét oldalra billentette‚ még a kezét is leejtette a csomagról‚ aztán kisvártatva
könnyek szöktek a szemébe.
– Hát nem felejtette el? – szólalt meg hosszú-hosszú hallgatás után remegõ‚
el-elcsukló hangon. Aztán hirtelen visszatért bele az élet‚ mint akiben elemet
cseréltek. Hevesen megölelt és megpuszilgatott. – Sehol se lehet kapni, mindenki
aszt mongya... – törölgette ráncainak mély árkaiból az öröm könnyeit‚ kislányosan
fel-felnevetve. – Tegye má a vállamra! – Akkora volt‚ hogy amikor a vállára
terítettem‚ egészen a földig ért a sarka. – Jaj‚ ez má olyan igazi „romás”‚
csókolom a szívit! – lelkendezett‚ majd hirtelenjében megint magába roskadt.
Nem valami igen nagyon mélyre‚ s nem is eléggé meggyõzõen‚ de kétségtelenül
õszinte elszánással: – Még nem kaptam nyugdíjat.
– Nem pénzért hoztam, ajándék – nyugtattam meg‚ hogy felhõtlen legyen az
öröme.
– Én még sose kaptam ajándékot, és pont egy gádzsitó...
Kiabálni kezdett a lányáéknak‚ akik a szomszédban voltak. Amikor kicsit
megijedve köréje sereglettek‚ mindjárt nekik állt.
– Idehallgassatok, ez nem lesz senkié! Ha meghalok, ezt a kendõt pakojjátok
a koporsómba, mert magammal akarom vinni. Sunesz?! Ajándékba kaptam!
– És olyan áhítattal simogatta a csiricsáré vállkendõt‚ mint egy nercbundát. – A
többinek is memmondhatod. Hogy jó idõbe szójjak!
Eltelt néhány hét. Éppen bevásárolni voltam‚ amikor egy ruhaüzlet elõtt véletlenül
összetalálkoztam a mámi egyik unokájával: – Jaj, mennyit emlegeti magát!
Mikó gyön ki? – kérdezte a fiatalasszony‚ de levegõt sem tudtam venni‚
máris folytatta: – Az a kendõ éjjel-nappal rajta van‚ aszt hiszi, el akarjuk tõle
szedni. Jaj‚ pedig má hogy venne fel máma olyat valaki! Nem divat má máma az
olyan! Különben hol vette?
Az a bolt két országhatáron túl‚ több száz kilométerre volt. Pár szóban azért
elmagyaráztam.
Aztán kitavaszodott‚ majd beköszöntött a nyár. Július és augusztus fordulóján
jártunk. Egy vasárnap délután rekkenõ hõségben épp a strandra
kerekeztem‚ amikor látom‚ hogy nagy cifra tömörülést alkotva szembejön velem
a mámi egész famíliája. Mindjárt az emberek után‚ a nõk és a gyerekek csapatának
élén máminak ez az unokája lépdelt‚ kezében egy újszülött rajkóval. Fürtökben
lógott róla az arany‚ de a vérvörös körömcipõje sarkán egy jókora száraz
sárkolonc lifegett‚ és a hosszú‚ tarka szoknyájának is fel volt feselve a szegélye.
No de a vállán... Hát mit látok a vállán?! Bizony a vállán a mámi aranyszállal
átszõtt vastag vállkendõje virított‚ az asszonyka csak úgy izzadt alatta.
– Hova mentek? – kérdeztem leszállva a kerékpárról.
– Hát keresztelõbe – válaszolta büszkén az asszonyka‚ és megemelte karján
a kisbabát.
– Látom‚ a mámi kölcsönadta a vállkendõjét.
83
– Az?! – horkant fel az újdonsült anya. – Má hogy adná az kõcsön! Még ebbe
a melegbe is abba ül az ágyba! Ez má az enyim! – vetette oda foghegyrõl‚ és
tovahaladt a menettel.
84
85
„Nem akarok rajta lenni!”
„Dalos pacsirtának” hívtam. Lehetett délelõtt vagy délután, vidám volt‚ és ha vidám
volt‚ énekelt. Sokszor a mondandóját is így kezdte: „Ismeri aszt a nótát‚
hogy...?”, és már énekelte is‚ s csak amikor a mondanivaló velejéig jutott‚ akkor
tette hozzá: „No mer pont eszt akartam mondani.”
A valódi nevét sokáig nem is tudtam, de ha találkoztunk‚ mindig nagyot köszönt,
mert õ régebbrõl ismert, mint én õt. Gondját-baját általában az utcán mesélte
el: „Csak magának mondom, érti?” – Akkoriban már jól ismertem ennek
a titokzatos „csak magának” szókapcsolatnak a jelentését. – „Értem. Hogy ne
beszéljek róla másnak! ” – Vagyis a téma nem parasztnak való.
Aztán elszomorodott a Pacsirta.
Félév is eltelt, mire megtudtam, hogy meghalt a fia. Akkor sem õ mondta el‚
mi történt. Továbbra is találkozgattunk‚ továbbra is nagyokat köszönt‚ de bizony
már nem énekelt‚ a szemében szomorúság vert gyökeret‚ és a halálesetrõl valami
miatt továbbra is hallgatott. Jobbnak láttam‚ ha én se kérdezem. Fogadalom,
eskü, átok, babona – mi másra gondolhat az ember?!
Jó idõ eltelt, amikor egyszer megint összefutottunk‚ és észrevettem‚ hogy a
korábbi tûz mintha újból éledezni kezdene kútmély‚ fekete szemeiben. Nem tudta
már türtõztetni magát‚ némi köntörfalazás után elõrukkolt a nagy hírrel:
– Van új fiam.
– Nem is mondtad, hogy babát vártok! – A hír valóban meglepett‚ mert a
szerencsétlenségrõl‚ ha nagy késéssel is‚ s ha közvetett úton is‚ de mégiscsak
értesültem‚ ám a jó hír mindeddig elkerült. – Gratulálok! Mekkora? – kérdeztem‚
mert úgy gondoltam, akkortájt született.
– Már hat hónapos. Most már beszéhetek, hamarabb nem mertem. Ruhát is
csak akkor vettünk, amikó má mevvót, nehogy valami, jaj, tuggya, nem is akarom
mondani...
– Ha úgy gondolod‚ inkább ne beszélj – szóltam közbe attól tartva‚ hogy hirtelen
felindultságában olyat talál kifecsegni‚ amit valamilyen ismeretlen cigánybabona
szerint még nem lenne szabad –‚ én nem kérdezlek, csak annyit mondasz,
amennyit akarsz!
De a „Dalos pacsirtát” már nem lehetett visszatartani. Nem dalolt ugyan‚ de
beszélt és beszélt‚ hosszan‚ mindenrõl‚ hogy szinte már éneklésnek hatott. A
halálesetrõl természetesen egyetlen szót sem szólt‚ ám a sok-sok érdekes‚ de
a lényeges dolgokat illetõen nagyobbrészt mégiscsak érdektelen eseményleírás
közül kiszûrhetõ volt azért annyi információ az „új fiáról”‚ amelybõl végül is megnyugtató
összkép állítható össze.
Nemsokára megint találkoztunk‚ talán nem is egészen véletlenül. Alighogy kiléptem
az iskola kapuján‚ váratlanul elém toppant. A helyzet már ismerõs volt‚
biztos voltam benne‚ hogy valami kéréssel hozakodik elõ. Nem is tévedtem.
– Igaz, hogy még sose járt nálunk, meg‚ úgye‚ eddig nem is vót rája oka –
kezdte egy kicsit körülményesen‚ de aztán rátért a lényegre. – No‚ hát arról lenne
a szó‚ hogy szeretném lefényképesztetni a gyereket, de otthon, nem az atelierbe.
A fényképész oda nem is gyön ki. Meg látni se akarom‚ érti!? Nem tudna
segíteni rajtam?
– Ha én is megfelelek, nagyon szívesen – mondtam‚ noha nem voltam benne
egészen bizonyos‚ hogy meg lesznek elégedve az általam készített fotókkal.
Megbeszéltük, mikor, hova kell mennem‚ aztán elbúcsúztunk‚ de alig léptem
kettõt‚ még utánam kiáltott: – De bisztosan gyüjjön! Várjuk!
Valóban vártak. A gyerekek már a sarkon ácsorogtak‚ amikor közeledtem‚ s
biztonságosan átvezettek a kátyúk‚ gödrök és a bizalmatlanul morgó kutyák csatárláncán.
A szoba is szépen rendbe volt téve‚ és az alkalomra való tekintettel
mindenki a legjobb ruhájában feszített.
Készült kép a babáról külön a szülõkkel‚ de a többi gyerekkel és a papóval
is. A mámi is jelen volt‚ de valahogy kívülállóként viselkedett. Õ nem vágta puccba
magát‚ mint a többiek‚ hanem mogorván‚ magába temetkezve állt a
sarokban‚ és csak a nagy‚ göcsörtös orra kandikált ki a szemébe húzott hétköznapi
fejkendõ alól.
– Mámi, jöjjön, magáról is készüljön emlék a dédunokájával! – invitáltam a
fényképezõgép lencséje elé.
– Nem akarok rajta lenni! Én tudom‚ mé! – hadarta zavartan‚ azzal átszaladt
egy másik helyiségbe‚ és onnan kiáltott még vissza: – Ne kérdezzen!
Nem kérdeztem. A többiek is mély hallgatásba burkolóztak. Mintha megfagyott
volna köröttem a levegõ.
Azóta sem tudom, mi miért történt, csupán a különbözõ történéseket övezõ‚
mégis azonos hangulatú‚ azonos vegyértékû hallgatás látszott utalni arra‚ hogy
valami nagy‚ közös titok húzódik meg az egymástól látszólag független események
mögött. Amikor néhány hét múlva értesültem a mámi haláláról‚ megérzésem
további homályos támpontokat nyert. A nagymama halála ugyanis pontosan
ugyanott következett be‚ ahol a kisfiúé.
A mámi jobb létre szenderülésével mintha egyszeriben feloldódtak volna a
család hangulatát meghatározó baljós sejtelmek. A gyász ellenére is valamiképp
mindannyian derûsebbek‚ közvetlenebbek és beszédesebbek lettek. A halottat
legszebb virágos ruhájában ravatalozták fel. Az „útra” is virágos ruhákat
pakoltak neki a koporsóba. A koporsója sem volt fekete, mint az más népeknél
az idõs emberek esetében szokás. Mámi csak elutazott.
De a titok azért titok maradt.
86
Az ordítás: fegyver!
Kellemes tavaszi idõ volt, így hát egymás után két tanítási órát is az udvaron,
egy hatalmas, virágzó gesztenyefa árnyékában tartottam meg a negyedikeseimmel.
A következõ órán azonban már feltétlenül szükségem volt a táblára, ezért
hát bármilyen szívesen kint maradtam volna magam is, a gyerekek minden kérlelése
ellenére a szünet után visszavezényeltem õket a tanterembe.
A legtöbben azonnal bele is nyugodtak a megváltoztathatatlanba, és savanyú
ábrázattal bár, de beültek a padokba, néhány bizonytalankodó rebellist pedig
holmi ígéretekkel sikerült leszerelnem.
Egyedül a kis Pusum nem állt sehogyan sem kötélnek, izgágán szaladgált a
padsorok között, és fékevesztetten rikoltozott.
– Ki monta, hogy nem lehet ugráni? Ki monta?
– Én mondtam – szóltam kimérten, aztán szigorúan a szemébe néztem. – Az
osztályban vagyunk. Ülj le!
– Én meg aszt montam, hogy nem akarok! És minek kellett begyönni? Én
montam, hogy nem akarok! Maga akarta, hogy bent legyek! Ki maga nekem? Az
apám vagy az anyám, hogy itten parancsolgat?! – üvöltözött hisztériásan.
Láttam már, hogy se fenyítéssel, se fenyegetéssel nem érhetek célt. A kis
méregzsák túlságosan felhergelte magát. Igaz, szegényes eszköztárát ezzel tulajdonképpen
ki is merítette. Nem úgy én.
– Most egy kicsit bent leszünk, valami szépet akarok elmondani nektek –
szólaltam meg a leglágyabb hangomon. Erre valóban nem számított. Elbizonytalanodva
megtorpant. Kihasználva a pillanatnyi csendet, elmondtam egy rövid
versikét.
– Nem szép, becsapott! – vette fel újra az elõbb elejtett szálat a kis Pusum.
– Engeggyen ki, mer hazamegyek!
– Még nem lehet – mondtam sóhajtva, miközben kényelmes tempóban elindultam
az asztalom felé.
– Akkor meg nem fogok szót fogadni! – kurjantotta utánam, és mivel rendkívüli
módon irritálhatta látszólagos közönyöm, még hozzátette: – De csak
próbájjon ordítani vagy megütni, majd meglássa!
Amikor azt kellett tapasztalnia, hogy ez is hidegen hagy, felugrott a székre,
onnan a padra, és zergeként végigugrált a padsorokon, én meg nyugodtan leültem,
és ásítást színlelve keresztbe tettem a lábamat. Úgy ültem ott, mintha egy
unalmas színielõadást szemlélnék valahonnan egy sötét oldalpáholy mélyérõl.
– No, üssön meg! No, no! – sipítozott tehetetlenül.
– Nem, nem – szóltam elnézõ mosollyal arcomon – Én nem szoktam verekedni,
és ezen a szokásomon miattad sem változtatok. Tudod‚ én is jártam
iskolába…
87
88
– És? És? Kit érdekel! Mennyen má haza! – fröcskölte felém kétségbeesetten.
– Szívesen hazamennék – mondtam álmatag hangon, a tollammal játszadozva
–, de elõfordul, hogy éppen mást kell tennem, mint amihez kedvem lenne!
– Hónap ne gyöjjön! Jó lesz! – visította, de érezte már, hogy hiába hágott át
minden lehetséges határt, képtelen kiprovokálni. Végsõ kétségbeesésében a
gyerekekhez fordult: – Hé! Hajjátok? Hónap nem lesz iskola!!! Hajjátok?
Már inkább szánalmas volt, mint idegesítõ. A gyerekeknek is elegük lett belõle.
– Pusum! Hallod?! Ne majomkoggyá má – szólt rá végül egy tõle jóval magasabb
fiú. – Tisztára hülyét csinász magadbó.
Szegény Pusumnak egyszeriben elment a hangja. Egy darabig még gesztikulált
és tátogott is hozzá, mint egy némafilmben, aztán amikor az osztály féktelen
kacagásban tört ki, elpityeredett, és megszégyenülten a helyére baktatott.
Másnap végre sikerült mindenkit bekapcsolni a munkába. Már az elsõ óra is
jó hangulatban kezdõdött, és úgy tûnt, a kis Pusum is túltette magát a tegnapi
eseményeken. A harmadik óra elején azonban váratlanul kicsapódott az ajtó, és
egy tagbaszakadt roma férfi csörtetett be a terembe.
– Maga a tanítovkinya? – ordított magából kikelve, de nem várt válaszra: –
Má most tuggya meg! Ha az én gyerekemet... – bömbölte, és körbenézett, hogy
megkeresse a gyerekét. – E’ mind ide jár?! – harsogta kissé meghökkenve a sok
gyerek láttán. – No, ha ezek itten... Hát én magát.. Én magának... – üvöltözött
összefüggéstelenül, vaskos tenyerével kaszabolva maga körött a levegõt. – Tuggya
meg! – bõdült egy hatalmasat, aztán egy annál is nagyobbat: – No, ne tuggya
meg!
A fejét vörheny öntötte el, nyakán ujjnyi vastagra dagadtak az erek, szakadt
róla a víz. Romául folytatta. És a hangerõn is képes volt még egyet csavarni.
Úgy zúdultak rám a szavai, mintha egy völgyzárógát robbant volna fel a mellében.
Amikor aztán az egyik megjegyzésén néhányan felröhögtek, úgy éreztem, elérkezett
a közbelépés ideje.
– Uram! – torkoltam le a most már borvörös fejjel hadonászó embert. – Ha
velem van közölnivalója, most szépen menjen ki és higgadjon le! – A jobb érthetõség
végett az ajtóra mutattam. – Aztán, ha már úgy érzi, le-hig-gadt – folytattam
most már sokkal halkabban, de olyan tagoltan, mintha elsõsöknek diktálnék
–, akkor ko-pog-jon, kö-szön-jön, és mondja el érthetõen még egyszer ezt
az egészet.
Az öreg Pusum – merthogy idõközben világossá vált, ez csak a kis Pusum
apja lehet – ezzel a hangvétellel láthatóan nem tudott mit kezdeni, meg különben
is jócskán kiordította már magát, szinte levegõt se kapott. Szerencsétlenül
toporgott egy darabig, aztán amikor egyre hangosabbá vált a kuncogás, leejtett
vállal, megadóan elindult kifelé.
– Még valamit! – szóltam utána kedvesen. – Ha valóban velem szeretne beszélni,
akkor megkérném, ne a gyerekek elõtt.
Nagyjából tíz perc múlva aztán az öreg Pusum illedelmesen bekopogtatott,
és megkért, hogy egy szóra menjek ki a folyosóra. Odakint valami lényegtelen
kérdéssel huzakodott elõ, s miközben hosszan, szenvedélyesen magyarázott,
lerítt róla, hogy tudja, hogy én is pontosan tudom, valójában milyen ügyben rontott
be az osztályba.
Soha többé nem fordult elõ, hogy akár csak egy hangos szót hallottam volna
tõle. Mindig messzirõl, mosolyogva köszöntött. Egy késõbbi beszélgetésünk
alkalmával vallotta be, hogy akkor, ott az osztályban sikerült meglepnem. Teljesen
más hatást várt, mert hiszen mindeddig úgy tapasztalta, az ordítás hatásos
fegyver a parasztokkal szemben.
A szóváltást követõen egyébként a gyerekek is hitetlenkedve kérdezték meg
tõlem:
– Tanítovkinya, t’od, mit mondott?
– Tudjátok jól, hogy értem a roma szót – válaszoltam.
– Akkó meg hogyan, hogy nem fété?
– Miért? Félnem kellett volna? – kérdeztem vissza.
Erre elhallgattak. Aztán kisvártatva egy lányka szólalt meg:
– Tanítovkinya! Ugye, te nem is vagy paraszt? – kérdezte hamiskás mosolylyal.
„Én paraszt?, én?” – tolakodott váratlanul gondolataim közé, ezért hát a válaszmosoly
valószínûleg meglehetõsen kétértelmûre sikeredhetett. Pedig – legalábbis
a romák szemszögébõl nézve –, bizony, az vagyok. Az vagyok, csak éppen
tudom, hogy nincs az a fegyver, ami ellen ne lenne védelem. Az ordítás biztos
ellenszere például a nyugalom, a derû és a higgadt, de határozott érvelés.
A többi késõbbi tananyag.
89
90
Aranyláncot vennék neked!
A gyerekek egy csomó fénymásolt játékpénzzel érkeztek iskolába.
– Ta’ntovkinya, most milliomos vagyok. Neked is adok a pénzbõ – jött az asztalomhoz
az egyik kisfiú‚ és átnyújtott egy pénzköteget.
– Köszönöm, nagyon jólelkû vagy – simogattam meg a kissrác kobakját.
Azonban alighogy átvettem az önzetlen pénzadományt‚ ott termett egy másik
fiúcska‚ és magának követelte a játékpénzt.
– Add nekem! – mondta a kérlelés és a követelés határán ingadozó hangsúllyal.
– Figyelj, te nekem adtad ezt a pénzt – fordultam az elõbbi kisfiúhoz –, mit
szólnál, ha én meg neki ajándékoznám?
– Azt csinász vele, amit akarsz! – válaszolta a gyerek minden mérlegelés nélkül.
– Akkor én neki adom‚ jó?
– Hát add – erõsítette meg elõbbi kijelentését‚ és látszott rajta‚ hogy hidegen
hagyja a tranzakció.
Odaadtam hát a játékpénzköteget a másik kisfiúnak. Az ajándékozó mellém
ült‚ és nagyon csendes volt.
– Minden gyerek játszik, te meg itt ücsörögsz. Elárulod nekem, min jár az
eszed? – kérdeztem egy idõ után.
– Tudod, ha én igazi milliomos lennék, vennék neked egy igazi aranyláncot –
mondta ábrándos tekintettel egy kis szünet után.
– Igazán mondod? És mit vennél az anyádnak, apádnak?
– Hát‚ t’od, az anyámnak is vennék egyet. Apámnak meg... – itt megakadt‚
s csak hosszas töprengés után folytatta: – No‚ aszt még nem t’om. De a
tesvéreim, azok nem szeretnek! Nem kapnának semmit – tette hozzá gyorsan‚
aztán megint hangnemet váltott: – T’od‚ milyet vennék?
91
92
– Nem. Megmondod?
Összeérintette a két mutató és a két hüvelykujját.
– Ilyen vastagot! – mondta‚ jól megrágva a szavakat‚ miközben hol a kezére‚
hol meg rám pillantott. – Meg osztán vennék neked karperecet is meg...
– Olyan vastag lenne? – szóltam döbbenten‚ a kezére mutatva‚ amelyet még
mindig az elõbbi pózban tartott. – Hallod‚ hát leszakadna a nyakam!
– Nem azé, hogy megszakaggy, hanem mer szeretlek, érted? – nézett rám
homályos szemekkel.
– És az anyád milyet kapna? – próbáltam másra terelni a szót.
– Ti egyformát kapnátok – mondta doromboló hangon‚ és átölelte a derekamat.
Én is átkaroltam kócos fejecskéjét‚ és néhány percig így ültünk csendben‚
meghitten.
Még tartott a szünet, a gyerekek játszottak az udvaron, amikor vendégek érkeztek
hozzám. Velük mentem az irodába‚ de alig váltottunk néhány szót‚ máris
kopogtattak. Amikor a sokadik kopogásra sem reagáltam‚ egyszer csak kinyílt
az ajtó‚ és úgy térdmagasságban megjelent az én kis türelmetlen milliomosom
kobakja.
– No, gyere má! – szólt be‚ és ott maradt az ajtóban.
Mi mást tehettem volna‚ behívtam a vendégek közé. Azok meg kérdezgetni
kezdték‚ ahogy a gyerekeket szokás. Õ készségesen válaszolt is mindenre‚ sõt
néhány mondat után magához ragadta a kezdeményezést. Természetesen az
aranyláncot is elmondta‚ és kezecskéivel annak rendje-módja szerint meg is mutatatta:
– Ilyen vastagot!
93
Az egyik vendég persze megkérdezte:
– Nekem is vennél egyet?
– Nem – válaszolta tömören‚ erõsen megnyomva az „m”-et.
– És miért nem? – kérdezte a vendég, csalódást tettetve.
– Mire fõ? Téged nem szeretlek! – vetette oda neki foghegyrõl‚ azzal kézen
fogott‚ és kivonszolt az irodából.
94
95
Legyél az anyám!
Az egyik tanítási óra kellõs közepén kicsapódott az ajtó‚ mint egy vadnyugati
ivóban‚ és kipirult arccal berontott az osztályba Sztágyi egyik idõsebb fia.
– Gyorsan! A tesvéreimet engedje haza! – hadarta felindultan‚ ellenkezést
nem tûrõ hangon a suhanc.
– Se bú, se bá, csak úgy nagy hirtelen?
– Baj van, tuggya – mondta fojtott hangon‚ közelebb lépve‚ s közben az ajka
meg-megremegett.
– Vidd õket! – egyeztem bele gyorsan‚ felmérve a helyzet komolyságát.
Egész délelõtt nem hagyott nyugodni a furcsa közjáték, ezért hát elhatároztam‚
tanítás után kimegyek a romatelepre‚ és megérdeklõdöm‚ mi történt.
Sztágyiról csupán annyit tudtam‚ hogy állattartással foglakozik és hogy özvegy.
A kisebb gyerekei még igen kicsik voltak‚ amikor az anyjuk meghalt‚ a nagyobbak
pedig mára már megnõsültek és férjhez mentek‚ erõsen sokasodtak
már az unokák is. Azonban az állatállomány is egyre csak gyarapodott, így hát
megszaporodott a munka is. A fiúk nagyon sokat dolgoztak. És nemcsak dolgosságukkal
lógtak ki a sorból‚ hanem figyelmességükkel is. Emlékszem, egy hétfõi
napon nem volt abrosz az iskolai asztalomon – ajándékképpen hazavitték kimosni.
Megleptek akkor is, mikor az összetört váza helyén új váza állt‚ tele virággal;
az is az õ ötletük volt.
Aztán egy napon az apjuk új asszonyt hozott a házhoz‚ a választás azonban
nem sikerült valami fényesen. Az asszony megfõzött ugyan‚ eleinte még az állatok
körüli munkába is besegített‚ de a rossz természete hamar kiütközött. A legkisebb
gyerekek‚ akiknek még sok-sok szeretetre lett volna szükségük‚ nem is
akarták elfogadni. Nemsokára aztán kocsmázni kezdett‚ és még durvább‚ még
házsártosabb lett‚ mint azelõtt. Néha már úgy tûnt‚ egészen elment az esze. A
gyerekekkel korábban sem bánt éppen kesztyûs kézzel‚ ha rájött a bolondóra‚
ütötte‚ verte õket, ahol érte‚ de végül már olyan dühkitörései voltak‚ hogy ha
meg nem fékezik‚ a mostohagyerekeinek az életére tör.
A tanítás után balsejtelmekkel léptem ki az udvarra‚ de még a kapuig sem
jutottam‚ szembe találtam magamat Sztágyival. Elmaradhatatlan kalapját olyan
mélyen a szemébe húzta‚ hogy a karima szinte érintette az orrát. Amikor megállt
velem szemben‚ és bánatos tekintetét rám emelte‚ könnycseppek gördültek
végig az arcán‚ s felivódtak tömött‚ fekete bajszában.
– Leszakatt a lépe – kezdte sírással küszködve –, még tennap meg kellett
operáni. Az a bolond asszony, érti‚ ugye?! Õ csináta… Szegíny pici csávo (gyerek)…
– Keservesen felzokogott‚ aztán nagy sokára erõt vett magán‚ és zakója
ujjával megtörölte az arcát. – Má elvitettem. Dilo (õrült) az a’ romnyi. Kérem,
gyöjjön ki hozzánk. A fiaim kérik. Nagyon szeretnénk...
Így történt‚ hogy az elkövetkezõ hetekben‚ amikor csak tehettem‚ kimentem
Sztágyiékhoz a péróba‚ s minden tõlem telhetõt megtettem‚ hogy a kicsinyek minél
kevésbé érezzék az anya hiányát. Amikor azonban észrevettem‚ hogy Sztágyi
bizonyos reményeket táplál irányomban‚ és szándékának – legalábbis áttételesen
– egyre gyakrabban hangot is ad‚ mindenféle kifogásokat kezdtem
keresni‚ és fokozatosan berekesztettem önként vállalt szociális missziómat.
Viszont látogatásaim gyérülésével egyidejûleg mind gyakrabban jelent meg
az iskolában Sztágyi húga‚ Csumut. Feltûnt‚ hogy újabban megint elõszeretettel
kísérgeti a gyerekeit‚ pedig azok már jó ideje egyedül járnak‚ s ha alkalma adódik,
igyekszik szóba elegyedni velem. Hol Sztágyit dicséri‚ hol az árvák sanyarú
sorsát ecseteli drámai erõvel‚ hol meg az egyedülálló nõk nehéz életérõl
elmélkedik‚ persze csak úgy általában.
Amikor egyszer egy egész hetet kihagytam‚ megvárt a tanítás végén. Az iskola
kapujával szemben ült egy lépcsõn‚ nehogy véletlenül elszalasszon. Ahogy kiléptem
az utcára‚ nagyot szívott az olcsó munkáscigarettából‚ és mellém szegõdött.
– A mútkor aszt montad, nem gyössz többet abba a koszba – kezdte nagy
kerülõvel‚ amibõl arra következtettem‚ súlyos mondandóval érkezett.
– Magad is láttad, hogy néztem ki. Legalább egy ösvényt igazán rendbe tehetnétek.
– No. Hát mevvan, fõsöpörtem – mondta egy szekérderéknyi büszkeséggel a
hangjában‚ és az árokba hajította a cigarettacsikket. – Csak most meg a’ van,
hogy Dongo kiöntötte az útba a hamut, azé gyöttem! Szójjá má neki! A te szavadra
hallgat. Nekem meg aszt mondta: „Ki vagy te‚ Csumut, hogy nekem parancsolgatsz?!”
Montam neki, hogy a te szavadra söpörtem, aszt akarom,
96
elgyere. Õ meg aszt mondta, má csak azt szeretné hallani, hogy a gádzsi aszt
mongya meg, hogy nem öntheti ki. Hát mondd meg neki!
– Megmondom, de nem most. Akkor tudná, hogy te szóltál. Különben nem
vagyok tisztaságfelelõs, meg kéne egyeznetek.
– Az lenne jó, ha elvenne a Sztágyi‚ oszt kint lakná velük – mondta nagy‚ teátrális
sóhajtással‚ majd fürkész pillantást vetve rám‚ hozzátette: – Akkó rend
lenne ott...
– No‚ kimondtad végre! Tudom én‚ hogy erre célozgattok egy ideje – szaladt
ki a számon a kelleténél élesebben. – Értsd meg‚ Csumut‚ ez lehetetlen! Nem
vagyunk mi egymáshoz valók – próbáltam tompítani elõbbi felhördülésemet. –
Különben is‚ én csak egy „paraszt” vagyok a szemében, semmi több…
– Dehogy má! Te!... Jój‚ ha te asztat tudnád...! – kapott a kiengesztelõnek
szánt megjegyzésen az asszony‚ és mindentudón felhúzta a szemöldökét. – Írnád
a leveleket, meg tárgyalná, intézkedné nekünk, õ meg örûne. De má bírna‚
te! Dögöjjek meg‚ ha nem!
– Na, ezt jól kifundáltátok! – ragadott el megint az indulat. – Menjek hozzá, és
lakjak a telepen. A feladatom meg az lenne, hogy a hivatali ügyeiteket intézzem.
– Ne csinád má! Tudod‚ hogy nem úgy mondom! – lökött az oldalamba mintegy
engesztelõleg. – A Sztágyi igazán el akar venni! Ha meg kijönné lakni, közénk
tartozná. Csak azé intézkedné, mer te értesz hozzá. Tudod‚ azé neked sokan
szót fogadnának.
– Ne hidd! Magad is tudod, hogy nálatok mindig a férfi az úr‚ a nõk nem szólhatnak
bele a dolgokba. Én meg nõ is vagyok, meg paraszt is. Ha pedig közétek
tartoznék, a ti szokásaitokhoz kéne igazodnom. Igazam van?
Erre nem válaszolt‚ csak megszorította a karomat. Szorításában biztatást
éreztem.
Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett. Végül õ törte meg a csendet.
– No jó, akkó én fõsöpörtem – mondta‚ mintha csak magában beszélne. Néhány
lépés után aztán megtorpant‚ és egészen közel hajolt hozzám. – De esztet
csak neked montam! Érted? Csak neked!
Ezt az egyet nagyon is jól értettem. Sõt: egyetértettem! Nem állt szándékomban
kifecsegni semmit‚ de nem ám!
Egy darabig még farkasszemet néztünk‚ aztán Csumut egy energikus mozdulattal
megigazította a fejkendõjét‚ és gyors léptekkel bekanyarodott egy utcába.
Már én is elindultam‚ amikor még utánam kiáltott:
– De a Dongónak azé mondjad meg asztat a dógot!
Hazafelé menet aztán eldöntöttem‚ hogy most már egyszer s mindenkorra
tisztázni kell ezt a dolgot. Eddig nem lett kimondva‚ az igaz. Nem reagálhattam‚
nem volt mire. Most azonban már igazán nem tûr halasztást. Minél hamarabb‚
annál jobb. Annál kevesebb fájdalommal jár. És már fogalmazgattam is magamban‚
mit fogok mondani.
Amikorra hazaértem‚ kész voltam a szöveggel‚ s már csak ismételgettem‚
daráltam körbe-körbe‚ mintha egy végtelenített magnószalagról szóltak volna a
97
mondatok a fejemben. Már a bejárati ajtóban álltam‚ amikor hirtelen elhatározással
hátra arcot vezényeltem magamnak‚ és elindultam a péróba.
Az ajtó‚ mint mindig‚ tárva-nyitva volt. Amikor Sztágyi megpillantott‚ lekapta a
kalapját‚ és elfogódott hangon köszöntött. Ekkor döbbentem rá‚ hogy õ végül is
még mindig nem nyilatkozott‚ s nagyon furcsán érezné magát‚ ha elébe menve
bejelentésének‚ már jó elõre hadrendbe állított ellenérveimmel árasztanám el.
Sztágyi maga volt a helyiségben‚ gondoltam‚ várok még‚ hátha elszánja magát.
– A tyúk még csak megfõ magátó – szólalt meg savanyú ábrázattal a férfi‚
és egy hatalmas edényre mutatott; gyönyörû, aranyszínû leves rotyogott benne
csendesen. – Csak hát… – kezdte‚ és itt magakadt. Aztán nagy levegõt vett‚ és
újból nekifutott a mondatnak‚ de most sem jutott tovább. Aztán mielõtt harmadszor
is elkezdte volna‚ kiabálás hallatszott az udvar felõl. Sztágyi másodikos fia
volt érkezõben nagy dérrel-dúrral.
– Anyu, anyu! – rohant felém kitárt karral a kócos kis rajkó‚ merthogy árva
lévén már elsõ osztályos korától így szólított. – Anyu! Hát eljött?
Amikor azonban betoppant az ajtón‚ egyszeriben megtorpant, és az apjára
nézett.
– Dad! Tuggya má? – vonta kérdõre az apját.
– Nem is merem memmondani... a gyerekek nagyon akarnák… – fogott bele
Sztágyi‚ a kalapját hátratolva‚ immár negyedszer‚ de a fia megint belefojtotta a szót.
– Majd én! – rikkantott rá a gyerek‚ aztán hozzám fordult: – Anyu! Hát én memmondom,
mer aszt akarom, legyél az anyánk! – szavalta sugárzó arccal‚ lelkesen.
Sajnos‚ ki kellett ábrándítanom. Rögvest beindult fejemben az elõkészített
hangszalag‚ s az ellenérvek máris csak úgy sorjáztak róla. Ugyanakkor a csomagolás
is rendkívül tetszetõs volt és visszafogott. Úgy volt kigondolva‚ hogy senki
ne érezze magát sértve‚ de mégis egyértelmû és megfellebbezhetetlen legyen.
Sztágyi pislogva‚ a gyerek szájtátva hallgatta szárnyaló körmondataimat. Úgy
éreztem‚ kezdeti szomorúságuk beszédem számos alternatívát is kínáló zárlatának
hallatán lassan oldódni kezd. S valóban‚ a végén már mosolyogtak. Igaz‚
egy jó adag melankóliával felöntött‚ gyámoltalan mosoly volt ez‚ de hát mégiscsak
mosoly. Mosoly – és nem sírhatnékot palástoló‚ görcsösen vidámságot mímelõ
mimika.
Amikor kikapcsoltam fejemben a magnószalagot‚ egy pillanatra csönd
támadt‚ és a mosoly kimerevedett. Aztán kisvártatva megint életre kelt. A gyerek
szólalt meg elõször. Nem beszélt sokat‚ mégis majdnem megríkatott. Csak
ennyit mondott:
– Anyu... Én akkor is úgy veszlek, ha nem laksz majd velünk, mer nem az a
legfontosabb. Csak legyél az anyám!
Az maradtam‚ mind a mai napig.
A két fiú, aki abban az idõben az én osztályomba járt, még mindig anyunak
szólít. A pici meggyógyult, de nem nyomtalanul. A fiúk néha meglátogatnak az
iskolában feleségükkel‚ két-két gyermekükkel együtt. A gyerekek ilyenkor beülhetnek
a padba, oda, ahol annak idején apáik ültek.
Sztágyinak már új asszonya van, de több gyereke nem született.
98
A madártojás
Nagyszünet volt. A kellemes tavaszi napsütésben a gyerekek az udvaron játszottak‚
én meg tollbamondásokat javítgattam az irodában. Az ablakot azért nyitva
hagytam‚ hogy a fél szememet rajtuk tarthassam. Egyszer csak izgatott kurjantásokra
lettem figyelmes.
– Gyejtek ide! – szaladt ki a bokrok közül harsány hangon kiáltozva egy foghíjas
kisdiák. – Gyejtek ide gyojsan!
Alig eszméltem föl – pimm, pumm –, két halk pukkanás hallatszott. Ahogy kihajoltam
az ablakon‚ rögtön láttam‚ hogy madártojások. Az egyik a falhoz, a másik
a földhöz csapódott. A két aprócska madárembrió élettelenül hevert a tojáshéjak
között.
– Ejnye, gyerekek‚ honnan vettétek ezeket a tojásokat? – szóltam ki az ablakon.
– Ott vojt a fészek a bújo tetején – válaszolt büszkén a selypítõ tojástolvaj.
– No‚ akkor gyertek be‚ elmondok nektek egy igaz mesét – mondtam‚ megemelve
hangomat‚ hogy a távolabb állók is hallják. A szünet addigra különben
is véget ért.
Amikor helyet foglaltak a padokban‚ és a zsibongás is elült‚ fogtam a
székemet‚ és leültem közéjük.
– Hol volt‚ hol nem volt‚ élt egyszer egy madárházaspár. Családot akartak
alapítani‚ hát körbenéztek‚ hol lenne egy hely‚ ahol fészket rakhatnának. Egy
olyan hely‚ ahol szeretik és megbecsülik a madarakat és azt a szabadságot‚
amit õk‚ a levegõég vándorai élnek. Ahol nem üldözik õket, és nem háborgatják
nyugalmukat. Volt ott a közelben egy romaiskola. Annak a romaiskolának az udvarán
pedig fészekrakásra alkalmas bokrok voltak. A madárházaspárnak nagyon
megtetszett ez a hely‚ mert úgy tudták‚ a romák tisztelik a szabadságot és az
életet‚ és hogy szeretik a kicsinyeket‚ hogy itt‚ a család- és szabadságszeretõ
romák gyerekeinek közelében az õ fiókáik is biztonságban lesznek. Tudjátok‚
gyerekek‚ amikorra a fészek elkészült‚ a madármama nagyon vágyott már rá‚
hogy saját kicsinyei legyenek. Így hát alig pár nappal a fészek elkészülte után
két apró tojást tojt. A saját testével melengette õket heteken keresztül. És egyre
csak várta, hogy a fiókái kopogtassanak… De amikor a madárcsemeték talán
már mocorogtak és kaparásztak is odabent a tojásban‚ megjelent egy roma
kisfiú, elriasztotta a madármamát, kilopta a fészekbõl a két aranyos kis tojást,
és összetörte õket... és benne a… – és azon kaptam magamat‚ hogy el-elcsuklik
a hangom‚ és kicsit meg is ijedtem‚ hogy túllõttem a célon; egy sóhajtás után
végül mégis hozzátettem: – de hiszen láttátok...
Síri csönd telepedett az osztályra. A felismerés és a megdöbbenés csöndje.
Csak hosszú másodpercek múlva szólalt meg hátul fojtott hangon valaki.
– Gyilkos!
99
100
Ekkor a tettes idegesen ugrálni kezdett‚ közben hisztérikusan hadonászott.
Aztán a fejéhez kapott:
– Úliszten! Úliszten, nem tudtam… Az anyjája moszt megbojondul –
szepegte‚ és sírni kezdett. A többiek szeme is megtelt könnyel.
– Megyek, meglátom az anyjáját – mondta‚ és már indult is volna‚ hogy megnézze
a madármamát.
– Ne! Ne menj most oda. Tudod‚ gyászban vannak. Ilyenkor nem lehet – próbáltam
lecsillapítani a roma szokásokra hivatkozva.
– Akkoj csinájd össze, hajjod! Csinájd össze! – bömbölte magából kikelve.
– Nem tudom, azt már nem lehet. Ami megtörtént‚ azt már nem lehet visszacsinálni.
– Én többet nem eszek tojást – szólt közbe egy aranyfülbevalós kislány.
– Akkoj, meséjd ej még egyszej‚ hogyan vojt az a kismadájka! – mondta szipogva
a bûnös‚ amikor kissé megnyugodott.
Most már egy kevésbé felkavaró‚ de nem kevésbé tanulságos „mesét” adtam
elõ. Tátott szájjal hallgatták végig‚ hogyan lesz a tojásból a kismadárka.
A következõ szünetben aztán a bûnös – már ahogy az lenni szokott – megjelent
a tetthelyen. Néhány percig csak állt‚ és a fejét ingatta. Aztán elszánta magát.
Keresztet vetett‚ majd a tojásmaradványokat óvatosan fölcsipegette a földrõl‚
és a kimúlt madárembriókkal együtt nagy áhítattal eltemette a bokrok alatt.
Hétfõn feltettem a szokásos kérdést‚ igazán nem volt mögötte semmilyen
hátsó gondolat:
– Na, gyerekek‚ hogy telt a hétvége?
– Én nem dobátam tojást! – pattant fel rögtön az egyik kisfiú.
– Én szem, ejhiszed? Szoha többé! – mondta halálos komolyan a megtért
tojástolvaj‚ és a tekintetében megbánással elegy elszántság tükrözõdött.
A tanmese tehát minden jel szerint olyan hatásosra sikeredett‚ hogy azt hittem‚
ettõl kezdve nem lesz dolgom állatkínzással. Csakhogy a fészkét építõ‚
családot tervezõ madárpárt könnyedén el lehetett képzelni‚ és jól ismert‚ kedves
állatokról lévén szó‚ azonosulni lehetett velük. Egy visszataszító külsejû‚ inkább
csak megvetést keltõ és iszonyodást kiváltó hüllõvel azonban – amint az
késõbb kiderült – merõben más a helyzet.
A tojástörés után néhány nappal az egyik nagyszünetben arra lettem
figyelmes‚ hogy a lányok sikongatnak az udvaron. Bizony‚ elég gyakran megesik‚
hogy be kell avatkoznom a nemek között folytonosan dúló harcba; most is mindjárt
arra tippeltem‚ hogy holmi hajhúzogatássá fajuló veszekedésben kell igazságot
tennem. Azonban nem errõl volt szó. Nem egészen.
Amikor kiléptem az udvarra‚ az egyik harmadikos fiút pillantottam meg‚
amint egy gyíkkal ijesztgeti a lányokat. A megrémült állatot farkánál fogva himbálta
a nem kevésbé rémült – vagy mondjuk így: nem kisebb rémületet imitáló
– hölgykoszorú felé.
– Tedd le a gyíkot! Fáj neki, amit csinálsz – szóltam rá‚ a lányok sikító kórusa
mellett megállva.
– Nem fáj! Nem teszem! Rondi állat! Rájad dobom! – skandálta sátáni grimasszal
ajkán a gyerek‚ s most felém közeledett.
– Tedd le a fûbe, ott lakik! Tedd le a fûbe‚ hallod?! – próbáltam hatni rá szelíden
és végül már kissé emeltebb hangon is‚ miközben magam is hátrébb léptem.
A fiú azonban nem tágított‚ egyre csak közelített‚ s amikor már nem volt hova
hátrálnom‚ mefisztói kacaj kíséretében odavágta az állatkát a betonhoz. Közvetlenül
a lábam elé. A gyíkfarok a kezében maradt.
Amikor összeszedtem magamat‚ csak annyit mondtam‚ azt is csak halkan:
– A gyík a Jóistené. Te pedig bántottad!
A gyerek erre felkapta a fejét‚ és hirtelen elkomorodott. Aztán mosolyt erõltetett
magára‚ de már korántsem akart sikerülni annyira kajánra‚ mint az elõbb.
Az is egyre csak fonnyadt‚ fonnyadozott‚ mígnem végleg elkopott.
– A gyík a Jóistené? – szólalt meg homlokát ráncolva.
– Igen. Ahogy mondtam.
– Mi még a Jóistené? – kérdezte egyre több bizonytalansággal a hangjában.
– A fû, a napocska... Meg te is.
– Én is? – Döbbenet ült ki az arcára‚ önuralma megrendülni látszott.
– Igen. Úgy csinálsz, mintha nem tudnád!
– No akkor eszt majd visszakapod! Bántottad a gyíkját, õ meg visszaadja neked!
– szólalt meg erre az egyik kislány‚ nem kis kárörömmel a hangjában.
– Visszaadja! Visszaadja neked! – visszhangozták a lányok kórusban‚ majd
a fiúk is bekapcsolódtak. A vegyes karrá átalakult kórus kánonban skandálta: –
Visszakapod! Visszaadja! Visszakapod! Visszaadja! Visszakapod tõle!
Ez már sok volt a mindeddig hõsiesen ellenálló gyíkgyilkosnak is. A szája egyre
lejjebb görbült‚ egyre mélyebb ráncok árkolták az arcát‚ mígnem hisztérikus
bõgésben ki nem tört‚ s megszégyenülve el nem iszkolt.
Ezt az esetet követõen aztán valóban nem volt többé efféle gond a gyerekeimmel.
101
102
103
Az ajándékba kapott cocha
A roma diákok szüleivel való kapcsolattartás elengedhetetlen feltétele az eredményes
nevelõmunkának, viszont szülõi értekezletet tartani szinte lehetetlen.
Számos más elõnye mellett ezt is pótolhatja ugyan a személyes kapcsolatok
ápolása, amelyre mindig is törekedtem, ellenben vannak esetek, amikor nincs
idõ házról házra járva ugyanazt elmondani. Az írásbeli értesítés pedig szóba
sem jöhet, illetve meg lehet próbálkozni azzal is – már miért ne lehetne –, csak
éppen szinte semmi értelme sincs.
Egyszer egy minden családot egyformán érintõ ügyben volt fontos közölnivalóm
a romákkal. Egyszerû gyakorlati kérdésrõl volt szó, tulajdonképpen nem is
igényelt volna személyes kapcsolatfelvételt, csakhogy végiggondolva a föntieket
rájöttem, ez a legegyszerûbb s ugyanakkor leghatékonyabb módja az információ
célba juttatásának. Úgy döntöttem azonban, hogy ha már vállalom Mohamed
szerepkörét, és elmegyek a hegyhez, valamelyest azért a hegyet is megpróbálom
kimozdítani nyugvó helyzetébõl. Vagyishogy a cigányvajda elõjogait kissé önkényesen
kisajátítva a helyszínen kürtölöm össze a szülõket. Az évek során
meglehetõsen jó személyes kapcsolatot sikerült kialakítanom a családok többségével,
így aztán többé-kevésbé feljogosítva érezhettem magamat a szokatlan
fellépésre.
Kibicikliztem hát a péróba, és amolyan kisbírósan kiáltottam el magam:
– Nincs idõm, sürgõs! Gyertek ki!
Ahogy szétnéztem, alig egypár embert láttam lézengeni a viskók között, de
pillanatokon belül már vagy harmincan álltak körülöttem. Fogalmam sincs, hogyan
csinálják ezt a romák, de tény: képesek szemvillanás alatt szervezkedni.
Kollektív reakcióidejük csaknem olyan rövid, mint egy megzavart makrélarajé, s
viszonyaik látszatkaotizmusa mögött csaknem olyan jól szervezettek, akár egy
hangyaboly.
A mámi szokás szerint az ajtó elõtt ült kopott, kigyúrt ülõkéjû foteljében, és
figyelt. Tudtam, miután hivatalos küldetésemet elvégeztem, oda kell hozzá mennem
akkor is, ha sietek. Így hát, amikor mondandómat elmondtam, és az azt
követõen feltett néhány kérdést is megválaszoltam, elindultam a rozzant trónus
felé, hogy az udvariassági párbeszédet a szokásnak megfelelõen lebonyolíthassuk.
Mámi, mint mindig, most is megfogta a kezemet, magához húzott‚ és kérdés
formájában fölvetette a témát, amely akkortájt éppen a leginkább foglalkoztatta.
– Az árulás a parasztoknál is bûn?
– De még mennyire! – feleltem, önérzetesen kihúzva magamat, és örömmel
töltött el, hogy sikerült újabb párhuzamra találnunk a valóságosnál mindkét fél
részérõl jóval távolibbnak vélt kultúráink között.
Megszorította a kezemet, aztán jelentõségteljesen rám nézett: – Kíváncsi
voltam – mondta résnyire összehúzott szemmel, aztán a nyomaték végett még
a bal szemöldökét is felhúzta.
– Sietek – szóltam, türelmetlenségemet rosszul palástolva. – Bacht te del o
Del!
– Laso drom te del o Del! – mondta mámi megértõen, én meg felpattantam
a kerékpárra, és néhány métert már meg is tettem, amikor a seregletbõl valaki
utánam kiáltott:
– Gyön! Várj, nem mehecc el! Ott gyön!
Reflexszerûen lefékeztem, de el sem tudtam képzelni, kinek a jövetelét harangozta
be a felerészt rémült, felerészt ünnepélyes és már-már templomian
emelkedett hang. Tekintetemet ösztönösen az égre emeltem, s csak aztán pásztáztam
végig a gyülekezeten, de egyelõre se égi, se földi jelenést nem láttam.
Viszont az izgatott zsongás egyre csak erõsödött, és egyre többen hátrafordultak,
hogy a magasztos érkezõt méltóképp üdvözölhessék. Végül pedig az egész
csoportosulás hátat fordított, és igazat megvallva kissé már kínosan is éreztem
magamat mögöttük, amikor középen a tömeg egyszeriben megnyílott, utat engedve
a tekintélyes érkezõnek. Kisvártatva egy hordónyi pocak bukkant fel a
díszsorfal között, s tulajdonosa olyan méltóságteljesen nyomult elõre, mint népe
élén Mózes az isteni sugallatra megnyílott Vörös-tenger vízfalai között, nyomában
a fáraó harci szekereivel.
Amikor a tekintélyes pocak nemkülönben tekintélyes tulajdonosa átért az innensõ
partra, szétvetett lábbal megállt, és dörgõ hangon tette fel az eleve költõinek
szánt kérdést:
– Mit keres a népemnél egy paraszt?
Nem mondhatnám, hogy a számonkérésnek hangzó kérdés egyértelmûen
nekem lett volna címezve, viszont a tartalma kétségtelenül engem érintett, nem
késlekedtem hát megadni a megfelelõ választ.
– Jó napot! – mondtam külön hangsúlyozva minden egyes betût, hogy felhívjam
a figyelmet az elmaradt köszönésre. – A dolgomat intéztem.
– Ki maga? – röffent rám az impozáns bendõ illusztris viselõje.
– Ahogy elnézem, ezt én is megkérdezhetném, mert én többet vagyok itt‚
mint maga, az biztos! – mondtam szemrehányóan, tekintetemet mélyre süllyesztve
a hájhalmok odvában villogó apró, ébenfekete szempárba, miközben
teljes mértékben tudatában voltam, hogy fölöttébb kockázatos dolog ilyen hangot
megütni, merthogy a sör felszaporította tekintély hordozója maga a „fënek”
volt, ahhoz most már nem férhetett kétség.
Halálos csönd támadt; szél se rebbent, légy se zümmögött, hipnotizáltan meredtek
maguk elé az imént még hevesen kapirgáló tyúkok, az izgágán ide-oda
futkosó kutyák, és még az ég madarai is megtorpantak röptükben, mintha õk is
kiérezték volna a vibráló feszültséget. Úgy álltunk ott egymással szemközt, farkasszemet
nézve, mintha a nagy mennyei kinematográfban akadt volna meg a
filmtekercs.
104
A képhiba egy kis ideig eltartott. Fogalmam sem volt, hogy keveredünk ki belõle.
– Engedelmo manggav! – hangzott fel aztán valahonnan a tömegbõl, és váratlanul
egy középkorú férfi, egyik tanítványom apja lépett elõ. – Õ marad! –
mondta határozottan a szikár termetû Selo, miközben nagy karlendítéssel rám
mutatott. A magyarázat sem késett sokáig. – Te na pheno cshacsipe, o Del te
marel! Õ vitte a romákat jó névre, amikó a rádióba is szerepeltünk. Õ vitte a táncosainkat.
És mindig aszt monta: nem a diszkósat, a romásat, aszt, amit az
öregektõ tuttok! Savale, romale! Cigányok! Na pheno cshacsi vorba?
Thulo, a „fënek”, akirõl eddig csak hallomásból tudtam, az egymás után elhangzó
érvek hallatán egyre nagyobbra fújta fel tokáját, és kitüremlõ pofaszalonnái
fokozatosan céklaszínûvé változtak. A végén már úgy nézett ki, mint egy
hormonzavaros pulykakakas.
Közben mások is nekibátorodtak, és egymás szavába vágva keltek védelmemre.
Legalábbis Thulo magatartásából erre következtettem, merthogy olyan
nagy volt már a hangzavar, hogy hiányos nyelvismeretemmel nemigen tudtam
követni az egyre szenvedélyesebben elõadott okfejtéseket.
Thulo még egyszer megkísérelte magához ragadni a szót, és már magasra is
emelte hájjal kipárnázott csülkeit, de még mielõtt megszólalhatott volna, a mámi
hangja szûrõdött át a zsivajon, aki magyarul szólított meg, és amikor hátrafordultam,
mosolyogva magához intett. Látva, hogy feléje igyekszek, mind elcsitultak,
még Thulo is leeresztette a kezét, merthogy az idõseket és a betegeket
a romák nagy becsben tartják. A mámi pedig mindkét kritériumnak teljes mértékben
megfelelt – betegségeinek számát se tudta, és az általános vélemény
szerint pillanatnyilag õ volt a legidõsebb az egész közösségben.
Hogy miként került a mámi kezébe a régi roma szoknyája, máig sem tudom.
Mindenesetre amikor megálltam elõtte, elõredõlt a fotelban, és a hosszú, tarkabarka
szoknyát úgy tartotta maga elé, mint valami gyémántokkal ékes arany
ereklyetartót.
– Én most eszt a cochát... – szólalt meg, amikor úgy gondolta, hogy már eléggé
felcsigázta az érdeklõdést, és itt kis szünetet tartva hangosabban folytatta,
hogy a távolabb állók is meghallják a szavait – …magának adom!
A gyülekezet, Thulóval az élén, döbbenten, kiguvadt szemmel állt, mert a mámi
bizony soha életében nem volt különösebben adakozós, sõt valójában minden
idõk legfösvényebb vénasszonyának hírében állt, a ruháit pedig ráadásul
mindennél jobban féltette.
– Legközelebb, ha rólunk tárgyal, rádióba megy‚ ha nem jó magára, akkor vigye
el... – szólt a mámi, miután a szoknyát átnyújtotta. – Tegyen mellé fehér vizitát.
Mongya meg, hogy kötény is lesz‚ cakkos szélû, mert én olyat hordtam. –
A hangja egyre fátyolosabbá vált. – Mongya meg, hogy éntõlem van. Én üzenem
– folytatta, miközben könnyek szöktek a szemébe. Aztán erõt vett magán, és
szemét törölgetve harsányan, diadalmasan hozzátette: – Tudom, hogy paraszt,
de soha nem kívánta, hogy megtagaggyuk magunkat. Megérdemli! Értünk tette!
105
Amikorra felocsúdtam, és körbetekintettem a helyeslõen mormoló csoportosuláson,
Thulónak, már hûlt helye volt. Pedig azt terveztem, hogy a következõ
szülõi értekezletem slusszpoénjaként békejobbot nyújtok majd neki. Már soha
nem tudom meg, elfogadta volna-e, hiszen – minden bizonnyal a tekintélyén
esett vélt csorbának szégyenét cipelve – gyáván, sértõdötten, idejekorán, dolga
végezetlenül elszelelt.
106
107
A „szégyen”
Csiriklát kerestem a péróban‚ fontos mondanivalóm lett volna a számára. Igen
ám‚ csakhogy véletlenül akkor találtam betoppanni, amikor éppen törvénykezés
volt. Kiderült‚ hogy õ is bent van az emberek között‚ amit kissé furcsálltam‚
mert úgy tudtam‚ a törvénykezés kizárólag a férfiak dolga. Akárhogyan is volt‚
ott semmi esetre sem zavarhattam, ráadásul azt sem lehetett tudni‚ mikor fejezõdik
be a tárgyalás. Amíg tart, addig tart‚ jegyezték meg velõsen a kint rekedtek.
Ami azt illeti‚ nem sokra mentem az efféle információkkal.
No de csak kivártam a végét. Beszédbe elegyedtem az asszonyokkal‚ s addig
húztam az idõt‚ amíg csak az emberek el nem kezdtek szállingózni kifelé.
Csirikla is köztük volt‚ lehorgasztott fejjel indult hazafelé. Rögvest utána indultam‚
amikor azonban meglátott, elfordította a fejét‚ úgy tett‚ mintha ott sem lettem
volna. Ahogy közelebb értem a házukhoz, bekiáltottam az ajtón‚ és köszöntöttem,
de sem választ nem kaptam, sem közeledést nem észleltem. Csak tett-
vett látszólag közömbösen‚ aztán gondolt egyet‚ és hosszú szoknyáját suhogtatva
szó nélkül elvonult.
A fiatalasszony viselkedését nem tudtam mire vélni‚ próbáltam hát kifaggatni
néhány embert‚ de senkitõl sem kaptam egyértelmû választ. A hosszú kérdezõsködés
révén annyi derengett csupán‚ hogy Csiriklának a romatörvényének
valamelyik paragrafusával gyûlhetett meg a baja.
Néhány nap múlva megint megjelentem a péróban‚ de mivel az asszony most
sem szólalt meg‚ az öccsének‚ Buverónak a nyomába eredtem‚ de az is csak
úgy húzott el elõlem‚ mintha zsinóron húznák.
– Az ördögbe is, hát ne menj el elõlem! – kiáltottam rá‚ beleunva a lassan
már fogócskává fajuló követésbe.
– Ne szójj! Gyere kártyázni – állt meg elõttem a férfi‚ és intett a fejével.
– Nem tudok, mondtam már, nem ismerem… – hadartam türelmetlenül. –
Beszédem van vele, nincs idõm!
– Kivel? – értetlenkedett Buvero‚ de a szemében láttam‚ hogy csak ugrat.
– Na ugyan kivel?! Hát Csiriklával! Tudod te azt jól!
– Várd ki, míg meglesz! Osztán beszéhetsz vele – mondta kimérten‚ aztán
sarkon fordult‚ és elindult a kártyázók felé.
– Mi lesz meg? – eredtem a nyomába. – Hallod? Mi lesz meg?
– A gyerek – vetette hátra foghegyrõl.
– Azt sem tudtam, hogy terhes – lihegtem‚ és végre sikerült elkapnom hátulról
a karját. – De mért kéne kivárnom a szülést, ha egyszer most van dolgom
vele? – kérdeztem‚ amikor lelassított.
– Mer nem beszéhet – mondta‚ egy pillanatra megállva‚ aztán megint nekilendült.
– Nem a terhességére vagyok kíváncsi, sem a fogadalmaira, ha nem lehet,
rá sem nézek, hozzá sem érek. Mit mondjak még? A küszöböt sem lépem át –
bizonygattam rendületlenül. Közben a kártyázók csoportjához értünk. Buvero
megállt‚ és felém fordult. – Elárulnád végre‚ mi folyik itt? – tettem fel a kérdést
fojtott hangon‚ de annál határozottabban.
– Üjjön ide mellém, de a kártyámba ne szójjon bele! – mondta‚ mintha nem
is hallotta volna‚ mit mondtam.
– Látom‚ már megint rosszkor jöttem. Mindig van valami – szóltam gúnyosan‚
és letelepedtem melléje. Úgy gondoltam‚ ha kitartóan piszkálom‚ elõbb-utóbb
kibukik belõle valami. Úgyis lett. Kártyakeverés közben szánta el magát.
– No, mer a mútkor akkor gyött, most meg má igencsak rátapogatott a
dógokra, kimondom, hogy ne tapogatózzon má.
– Nekem lehet – vetettem közbe‚ de elengedte a füle mellett.
– A gyerek nem az uráé. Azé nem beszéhet, mer szégyenbe van. Ez a törvény,
no érti má?!
– Még velem sem beszélhet? – igyekeztem vélt „paraszt” elõjogaimra hivatkozni.
– Hát má mé éppen maga vóna kivétel! – csapta egybe a kártyalapok legyezõjét
Buvero. – Maga közöttünk van! – mondta jelentõségteljesen felém pislantva‚
aztán komótosan osztályozni kezdte a leosztást. – Idegennel meg igencsak
nem fog komunikáni.
Elõször veszített néhány koronát‚ de aztán megfordult a lapjárás. Amikor elköszöntem
tõle‚ már néhány kisebb címletû papírpénz takarta az elõtte halmozódó
aprót.
Talán egy hónap telhetett el‚ amikor egyszer összefutottam Zsampával. Már
messzirõl integetett‚ s nagy gesztikulálások közepette közeledett felém. Zsampa‚
hogy is mondjam csak‚ nem tartozott éppenséggel azok közé‚ akik a sírba
viszik magukkal a tudomásukra jutott titkokat. Most is lerítt róla‚ hogy majd’
szétveti a pletykálhatnék.
– Tudod‚ mi történt? – meresztette rám a szemét.
– Mi már megint?
– Jáááj‚ anyám‚ inkább nem is mondom – szólt‚ és teátrálisan összeszorította
az ajkait.
– No‚ ha belefogtál‚ már csak elmondod – biztattam‚ ahogy illik.
Dukált volna legalább még egyszer visszautasítani‚ de már nem bírt magával‚
szinte kibuggyant belõle.
– Hát a Csirikla elvesztette a gyerekét!
– Ejnye, hát mi lelte?
– Mulaccság vót. A jövendõbeli asszonyoknak kötöttek szalagot a csávók a
májusfára, meg egyességek is vótak. – Mármint hogy házassági egyességek.
– Igen, tudok róla, meghívásom volt.
– Elõtte még kint vótak...
– A kirakodóvásáron?
108
– Dehogy! A pecsenyésné! – mondta évõdve‚ és megnyalta az ajkát. – Forralt
bor is vót. Vótá?
– Nem. Nem érdekel a pecsenyés. De gondolom, túlmulatták magukat!
– Lehet. Bevitték a kórházba, de má késõ vót, érted? Nem az urátó vót. – Itt
alaposan megforgatta a szemét‚ de közben azt is figyelte‚ hogy reagálok. Nem
lehetett velem megelégedve‚ mert két kezét az égre emelte‚ és úgy rázogatta‚
mint a villámot küldözgetõ Zeusz. – Sír ám a gyerek felül – nyilatkoztatta ki patetikusan.
– Rajtuk meg az a nagy szégyen! Mer abba vannak ám a szeretõjével
együtt!
– Az Isten már elvette – sóhajtottam‚ és szánakozóan megcsóváltam a fejemet.
– Nem lehetne most már azt a szégyent feloldani?
– Ne mongyá má ilyet, neked esztet tudnod kell! – ejtette le a karját kiábrándultan.
– Nehogy má esztet mongyad azok elõtt! – szólalt meg aztán emelt hangon‚
és a fejével hátrafelé intett. – Ha van az a szégyen, akkó van! Nem szabad
ebbe beleszóni – mondta‚ s még elmenõben hozzátette: – Csak most má potya.
109
110
111
Forró helyzet
Egyszer valami összetûzés történt a nagyobbacska gyerekek között. Mi tagadás‚
volt egy kis bunyó is‚ ahogyan az már lenni szokott a srácok között‚ de még idejében‚
sikerült közbelépnem‚ így hát komolyabb sérülések szerencsére nem estek.
Néhány kisebb horzsolás‚ egy-két halovány véraláfutás‚ egyszóval semmi
különös‚ én nem is tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentõséget. Másnap
azonban a szülõk is felkerekedtek‚ és elindultak az iskola felé‚ hogy tisztázzák
a dolgokat. Aztán útközben csatlakozott hozzájuk az egész pereputty. Elég
az hozzá‚ hogy az elsõ óra elõtt három különbözõ törzs sorakozott fel az iskolaudvaron‚
majdnem teljes létszámban. Amikor kiléptem az ajtón‚ már szinte elviselhetetlen
volt a hangzavar.
– Tudni szeretném, mi zajlik itt?! – kiáltottam a lépcsõ tetejérõl olyan hangosan‚
ahogy csak bírtam.
– Ebbe ne márcsa magát, itt ne akarjon igasságot tenni! – bömbölte ellilult
fejjel egy nagy pocakú cigányember.
– Én... majd én falhó váglak... te… te… az apád… majd meglássuk, hogy
ki… – ordított habzó szájjal az elõbbire egy másik tagbaszakadt férfi.
– Gyerekek‚ menjünk befelé! – próbálkoztam legalább a diákjaimat kiterelni
az indulatok gócpontjából.
– Ne mennyen sehova! – kiáltott valaki utánam a kavargó tömegbõl‚ amikor
néhány gyereket magam elõtt hessegetve befelé indultam. Az egyik ismerõs
apuka volt‚ még sohasem láttam ilyen harapós kedvében.
– Mennyen innen, mer… – üvöltött rám a riválisa‚ feje fölött meglóbált hatalmas
öklével adva nyomatékot ki sem mondott szavainak.
– Figyeljenek! Emberek! Figyeljenek rám! – próbáltam túlharsogni õket. – Számomra
minden gyerek egyforma…
– Memmontam, hogy mennyen má a… – vágott a szavamba az elõbbi ember.
– Meghallgatna?! – rivalltam rá én is‚ ahogy a torkomon kifért. Magam is
meglepõdtem‚ mekkora hangerõt hozott ki belõlem az indulat‚ de ami még furcsább
volt‚ úgy tûnt‚ egy pillanatra a szópárbajt vívókat is sikerült zavarba hoznom.
Kihasználva a szemvillanásnyi csendet‚ váratlanul tempót váltottam‚ és
nyugodtabb hangnemben folytattam. – Igaz, hogy paraszt vagyok, ahogy azt magatok
is tudjátok‚ és nem tudok igazságot tenni köztetek. De az is igaz‚ hogy én
nem is akarok. Nem vagyok igazság, bíró. Én csak azt tudom, hogy – és itt a
leghangosabb ember egyik fiára mutattam – a te gyereked jó táncos, a tied jól
rajzol, a tied meg jó birkózó. Igazat beszélek?
– Jo. Így van – hagyták helyben többen.
– Eddig semmi vita nem volt. Igaz? – Halk morajlás söpört végig a
gyülekezeten‚ de nem kaptam egyértelmû választ‚ ezért megismételtem a kérdést.
– No‚ hát volt vita maguk között vagy nem volt?!
– Na nyikana! Nem! Soha! – hangzott fel több irányból is.
– Rendben van. Ezt akartam hallani – állapítottam meg‚ de még mielõtt folytathattam
volna az érvelést‚ megint a szavamba vágott valaki.
– De mostan nem errõ van itten a szó!
– Akkor azt rendezzétek el máshol! Semmi közöm hozzá! Nem akarom hallani!
Aki akarja, vigye haza a gyerekét is, a többiek számára kezdõdik a tanítás.
Befejeztem!
Azzal levonultam a bejárati lépcsõn‚ és odamentem az egyik törzs
szószólójához‚ akivel a békeidõkben meglehetõsen jó viszonyban voltunk.
Tudtam‚ hogy nem rossz ember‚ s egyáltalán nem olyan agresszív‚ mint amilyennek
most‚ a veszekedés hevében mutatkozik. Belekaroltam‚ és elindultam vele
a kapu felé.
– Tudod‚ mennyire szeretem, ha énekeltek, ha a gyerekeitek versenyt nyernek
valahol, hogy segítek, amiben tudok – mormoltam‚ majd hirtelen megállva
a szemébe néztem: – Ne bosszants már! Mennyivel jobb kedvem lenne, ha ez
most nincs... Teljesen kiábrándultam belõled!
– De má mostan megint tegezõdünk, má nem haragszó!
– Még egy ilyen‚ és magázni foglak, mint egy idegent, úgy, ahogy te is magáztál,
amikor ordítottál velem! Mindig kitaláltok valamit! Mondd csak‚ az idegeimet
próbálod?
– Oké, nem rád vagyok én ideges! – tárta szét a kezét szabadkozva.
– Vidd el õket! – kaptam el megint a tekintetét. – Bízom benned‚ hallod?!
– Jó van, jó van, ne légy dilló – mondta egyszeriben teljesen feloldódva‚ és
egy puszit nyomott az arcomra.
– Ez a ti ügyetek, nem tartozik sem az iskolára‚ sem másra, igazam van?
– Jó beszész! – mondta alázatosan félrehajtva nagy, bozontos fejét. Még mindig
félrehajtott fejjel‚ szinte kisfiúsan szende hangon szólalt meg: – Csak soha
ne mondd nekem aszt‚ hogy maga! Megígéred?
– Megígérem‚ ha te is megígéred – kontráztam rá‚ most már magam is
elmosolyodva‚ és elindultam‚ hogy megtartsam az elsõ tanítási órát.
Járhattam volna rosszabbul is. Ha kezdõként kerülök ilyen helyzetbe‚ vagy ha
a rivalizáló törzsek jó néhány domináns tagját nem ismerem olyan bizalmasan‚
mint ahogy a számos családlátogatásnak köszönhetõen ekkorra már ismertem‚
egészen biztosan nem lett volna merszem ilyen határozottan fellépni. Arról nem
is beszélve‚ hogy ha minden elõzmény nélkül viselkedem úgy‚ ahogy
viselkedtem‚ könnyen pórul járhattam volna. A tekintélyt nem az ilyen feszült
helyzetekben kell megalapozni. Az sok-sok aprómunkát: figyelmet‚ kitartást‚
megértést‚ áldozatkészséget‚ õszinte érdeklõdést‚ feltétlen jóindulatot és bizalomerõsítõ
gesztusokat követel.
És még egy tanulság‚ amely a föntebb vázlatosan leírt eseménybõl levonható.
A félreértések elkerülése és a helyzet jobb megértése végett jó‚ ha az em-
112
ber tud néhány alapvetõ dolgot a megszólítással kapcsolatban. Ennek változásaiból
meglehetõs pontossággal leszûrheti‚ hogy az adott pillanatban valójában
hányadán is áll roma beszédpartnerével. Közben persze azzal is kalkulálnia kell‚
hogy a tegezés-magázás bonyolult multietnikus viszonyrendszere szerint standardizálódó
személyes kommunikáció átalakulásait õ is folyamatosan kiértékeli.
E változások azonban – kérdéses persze‚ pozitív vagy negatív értelemben-e –
mindig a roma félre lesznek nagyobb hatással. A roma nyelv ugyanis nem ismeri
a magázást‚ és a romák egymás között akkor is mindig tegezõdnek‚ ha más
nyelveken – például magyarul vagy szlovákul – váltanak szót. Ha egy nem maguk
közül valóval jó kapcsolatba kerülnek, azzal is mindig tegezõ viszonyt igyekeznek
kialakítani‚ egyébként azonban sértõnek tartják, ha a mifélénk letegezi
õket. Ha idegen ember tegezni kezd egy romát‚ abban mindig lekezelést szimatolnak‚
hiszen nekik jóval több tapasztalatuk van arról‚ hogy várhatóan ki‚ mikor‚
milyen kommunikációs jelrendszerben szólal meg. Ezért hát az idegenrõl‚ aki
nagy valószínûséggel nem ismeri sajátos szokásaikat‚ nem feltételezik‚ hogy tegezése
mögött a barátkozás szervilis farkcsóválgatása áll.
113
114
115
A fekete nadrág
A ruhatáramban számos fekete ruhadarab található. A fekete színt nem kedvelem
ugyan különösebben‚ annyiból viszont föltétlenül praktikusnak tartom‚ hogy
a fekete bármilyen más színhez társítható‚ s így fölöttébb megkönnyíti az öltözködést.
Megvallom azonban‚ nem emlékszem‚ hogy valaha is mélyebben elgondolkodtam
volna a színekhez való viszonyomról. Ösztönösen vásároltam‚ reggelente
pedig véletlenszerûen döntöttem hol egyik‚ hol másik ruhanemû mellett‚
és a romákkal való érintkezésem során sem tulajdonítottam jelentõséget a színszimbolikának.
Egészen addig az esetig‚ amikor egyszer fekete nadrágban mentem
az iskolába.
– Tanítovkinya, kid halt meg? – kérdezte az egyik fiúcska részvétteljes ábrázattal.
A kérdés váratlanul ért‚ hirtelen nem is értettem‚ miként merülhetett fel.
– Hát tudod‚ sok mindenkim, mi már nagyon kevesen vagyunk... – válaszoltam
bizonytalanul‚ a tekintetét fürkészve.
– De most kid halt meg? – faggatózott tovább a gyerek‚ megnyomva a
„most”-ot.
– Most? Most hál’ istennek senkim.
– Akkor meg minek rajtad ez a rondi fekete? – pillantott rám rosszallóan‚ és
kelletlenül a nadrágomra mutatott.
Végre felfogtam‚ hogy a nadrágom színébõl vonta le a következtetést. Ezzel
szinte párhuzamosan felderengett képzeletemben a hagyományos roma viseletek
színvilága is. Sárga‚ piros‚ kék‚ zöld szín kavargott lelki szemeim elõtt‚ s
egyszeriben nyilvánvalóvá vált számomra‚ hogy a kisfiú feketével szembeni ellenérzése
nem csupán személyes ízlésérõl árulkodik. Ezért hirtelen ötlettel úgy
döntöttem‚ egy kissé még értetlenkedem‚ hátha ily módon sikerül megtudnom
tõle valamit a romák színekre vonatkozó hiedelmeinek mélyebb összefüggéseirõl.
– Csúnyának tartod? – kérdeztem naiv sajnálkozással.
– Hát‚ t’od, nem szép. A fekete a’ nem jó.
– No most a nadrág nem tetszik, vagy a színével van baj? – kíséreltem meg
kiprovokálni.
– A fekete. Ne visejj feketét, érted má?! – nézett a szemembe sejtelmesen.
– Milyen szín tetszik neked? – próbálkoztam más oldalról.
– Ne errõ beszéjj! Arró beszéjj, hogy minek ez rajtad?!
– Tudod ez olyan szín, amihez sok minden viselhetõ – magyarázkodtam.
– Ne vedd fel! – tanácsolta egy jóságos mesebeli apó modorában.
– Miért ne? – kérdeztem elképedve.
– Ne, oszt kész! – zárta le a beszélgetést a gyerek határozottan.
Így hát magamra maradtam egyre sokasodó kérdéseimmel. Ahogy teltek a
napok‚ egyre jobban és jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság‚ de megfelelõ
szakirodalmat hamarjában nem sikerült beszereznem.
Aztán egyszer az egyik roma családnál akadt dolgom. Gondoltam‚ itt az alkalom‚
elõvettem hát a szekrénybõl a majdnem bokáig érõ fekete nagykabátomat.
No‚ ha ennek a segítségével sem sikerül vallomásra kényszeríteni õket‚ akkor
minden hiába. Így okoskodtam.
Stratégiám fényes sikerrel járt. Alighogy megközelítettem a putrit‚ nyílott az
ajtó‚ és megjelent benne a terebélyes háziasszony.
– Kérdezhetek valamit? – kiáltott rám már mintegy tíz lépés távolságból‚ és
betámaszkodott az alacsony bejárati ajtóba. Egy egér sem fért volna be mellette‚
nemhogy egy ilyen hatalmas fekete kabát.
– Hát persze, kérdezzen! – mondtam készségesen‚ amikor közelebb értem.
– Mé fekete a kabát?
Na, helyben vagyunk‚ gondoltam. Szilárdan elhatároztam‚ most nem
engedek‚ ha törik‚ ha szakad a végére járok a kérdésnek.
– Ugye maguk nem szeretik a feketét? – kérdeztem vissza miközben levettem
a kabátot.
– Hát nem! Ne haraguggyon, tegye le kint! – mondta‚ és ki nem mozdult volna
az ajtóból.
– Hova tegyem? – kérdeztem bizonytalanul.
– A korlátra, ne féjjen‚ senki se fogja elvenni – nyugtatott meg‚ érzékelve kétségeimet.
Aztán hozzátette: – Magának memmondom: a fekete rosszat hoz!
Bajt csinál! A mi házainkba nincs semmi ilyen, nem viselünk ilyen színt, csak a
betegséget meg a bajt hozza ránk! Itt semmi nem lehet fekete!
– És a többi szín? Azok is jelentenek valamit? – puhatolóztam már bent a
szobában.
– Hát tuggya‚ minden jelent valamit… – próbált kitérni kíváncsiskodásom
elõl.
– No‚ mondjuk‚ a sárga mit jelent? – Ez volt az egyetlen szín‚ amelynek nagyjából
tisztában voltam a jelentésével. Valamit olvastam már a romák napkultuszáról‚
és arról a hiedelmükrõl is‚ hogy az arany‚ aminek a naphoz hasonlóan
sárga a színe‚ megóv a gonosz démonoktól meg a rontástól. – Én úgy hallottam
védelmet nyújt...
– Az attó függ!
– No de mitõl?
– Attó‚ hogy hol van az a sárga!
– Miért‚ hát hol mindenhol lehet?
– Lehet‚ mongyuk‚ kisbabán... De az is számít‚ milyen sárga!
– A babára milyen sárgát tesznek?
– Aranyat. Az is sárga. No hát ilyenkor a sárga nem engedi oda a rossz szellemeket.
De a gazdagságot is jelenti. Meg az irigységet. Ezé osztán oláhcigány
esküvõn nem is lát sárgát!
– Milyen színeket látni az esküvõn?
116
– A pezsgõre piros szalagot kötnek‚ úgy hozzák. A piros az élet‚ a vidámság.
Osztán van még a kék. Meg hát a zõd.
Az asszony egyre jobban belemelegedett‚ egy idõ után már kérdeznem sem
kellett‚ egyre csak sorolta a színekkel kapcsolatos tudnivalókat: hogy a kék a
szabadságot és a halhatatlanságot szimbolizálja‚ a zöld a természet adta táplálékot
és a hûséget jelképezi‚ no meg az érettséget is – ami‚ megjegyzem‚ szöges
ellentétben áll a mi „paraszt” felfogásunkkal‚ hiszen még mondjuk is: „zöldfülû”‚
s ez alatt azt értjük: „éretlen”.
A leírtakon kívül végül is csupán annyi maradt meg bennem a szóáradatból‚
hogy az egyes színeknek esetenként más és más lehet a jelentéstartalma‚ a
színek párosítása pedig további értelmezési lehetõségeket kínál. Az ellentmondásoktól
sem mentes szabályrendszer rekonstruálása szinte már lehetetlennek
tûnt számomra‚ arról már nem is beszélve‚ hogy az asszony elmondása szerint
az egyes törzseknél kisebb-nagyobb eltérések tapasztalhatók. Egyszóval‚ a színelemzés
nem kevésbé bonyolult‚ mint a kártyavetés vagy a tenyérjóslás tudománya.
Babonaság‚ mondhatnánk. Annyi azonban bizonyos‚ a romák életében
komoly jelentõséggel bír. És ezt a velük való érintkezésben jobb, ha figyelembe
vesszük.
A fekete nagykabátot persze érintetlenül ott találtam‚ ahova letettem. Elmenõben
átvetettem a karomon‚ és a csikorgó hideg ellenére pulóverben hagytam
el a pérót. Ne mondják az ajtóba kisereglett rajkók‚ szájukat kelletlenül elhúzva‚
hogy: „No‚ ott megy a fekete asszony!”
Amikor aztán egy utcasarkon bekanyarodva végre látótávolságon kívül kerültem‚
persze azonnal magamra borítottam a riasztó színû‚ ám meleg télikabátot‚
most azonban valahogy korántsem éreztem olyan jól magamat benne‚ mint idefelé
jövet.
Mondanom sem kell‚ diákjaimat ettõl fogva sohasem riogattam már fekete
ruhadarabokkal.
117
118
Véleményt akarok kérni!
Az utolsó óra után elköszöntem a gyerekektõl‚ és elindultam az irodába. Fáradtan
rogytam le a székemre‚ de alig telt el egy perc‚ máris kopogtattak. A kopogás
határozott volt és ütemes‚ nem olyan kusza és halk kaparászás‚ mint amilyennel
a kisgyerekek jelzik belépési szándékukat. Ha ugyan jelzik.
Csacso volt az‚ az egyik legidõsebb tanítványom. Szép szál‚ szemrevaló
suhanc‚ máris majdnem akkora‚ mint én‚ s már a bajuszkája is pelyhedzett‚ izmos
alsókarjára rejtélyes ábrák voltak tetoválva‚ ébenfekete haja fürtökbe
göndörödött‚ és mellközépig kigombolt inge látni engedte erõs kontúrokkal kirajzolódó
mellizmait.
Köszönt‚ és beljebb lépett. Egész lénye elszántságot és férfias magabiztosságot
sugárzott‚ csak a keze babrált izgatottan a zsebei körül.
– Beszédem van magával! – szólalt meg‚ merthogy azok közé tartozott‚ akiket
az évek során sikerült rászoktatnom a magázásra.
– Gyere‚ ülj le ide‚ és mondjad – tessékeltem beljebb‚ miközben leemeltem
egy füzethalmot a mellettem álló székrõl.
Erre hirtelen elbizonytalanodott‚ s csak állt‚ mint aki nem tudja‚ mitévõ legyen:
maradjon állva‚ a hivatalosság látszatát megõrizve‚ vagy foglaljon helyet‚
és bizalmasabb hangot üssön meg. Némi tétovázás után az utóbbi lehetõség
mellett döntött.
– Most úgy mondom, mint a barátomnak – bökte ki végül mélyen a szemembe
nézve‚ és felbátorodva saját mutáló hangjának szándékolatlan érdességén
visszatért korábbi határozottsága. – Tuggya, milyen bolond vagyok, ha elkap az
ideg! – Tudni éppen tudtam‚ csak azt nem értettem‚ hogy jön ez ide. Õ is
megérezhette‚ hogy mellékvágányra siklott‚ mert egy kis szünet után jóval nyugodtabb
hangvételben folytatta. – Parasztba vagyok szerelmes... de nem tudom...
nem tudom, hogyan csinájjam... – mondta akadozva‚ de aztán megint felheccelte
magát. – Az anyja is meg az apja is elkurvút. Jó meg kéne õket büntetni,
ahogy nálunk csinájják – hadarta szinte kiabálva‚ majd megint hangfekvést
váltott. – Akarom, de félek... Mongya meg, hogyan legyen!
– Õ tudja, hogy szereted? – kérdeztem. Hirtelenjében semmi értelmesebb
nem jutott eszembe.
– Má hogyan ne tudná! El akar menni, egyiket se szereti, csak hát... no... fiatalkorú.
Érti?
– Mint ahogy te is fiatalkorú vagy – tettem hozzá a rend kedvéért‚ de még
mielõtt szóhoz juthatott volna‚ más irányba kanyarítottam a mondatot –‚ persze,
tudom, nálatok ez másképp van.
– Pont az! Maga tuggya, nem kell magyarázni! – helyeselt olyan hevesen‚
mintha ráérzett volna‚ hogy szunnyadó önbizalmamat szükséges kicsikét felrázni.
– No, hogyan csinájjam? – biztatott idõt sem hagyva a gondolkodásra.
119
120
– Nehéz feladat elé állítottál. Mi lesz, ha éppen most mondok rosszat?
– Nem mond, mer maga tuggya, kit kérdezzek. A paraszt úgyse érti, hogyan
van az.
– No hallod‚ hát én is paraszt vagyok! A parasztok pedig általában nem házasodnak,
nem szülnek, nem nemzenek gyereket fiatalkorúan, hivatalos házasságot
kötnek… Két külön világ ez... bizony‚ két külön világ... – morfondíroztam
hangosan‚ hogy próbára tegyem elszántságát‚ de amikor türelmetlenül megvillant
a szeme‚ egy kézmozdulattal nyugalomra intettem‚ és konstruktív javaslattal
rukkoltam elõ. – Sok mindent el kell mondanod neki, hogy õ is tudja, mit vállal.
Ha vállalja!
– Elhozom bemutatni! Elmongya neki maga! – ugrott fel a székrõl‚ és már indult
is volna az ajtó felé‚ de látva‚ hogy nem reagálok‚ visszafordult‚ és kérlelni
kezdett. – No‚ mongya má‚ hogy igen!
Közben azon töprengtem‚ helyes-e ilyesmiben szerepet vállalnom‚ és hogy
tanácsaimmal nem többet ártok-e majd‚ mint amennyit segíteni tudok. Aztán arra
gondoltam‚ mi várható akkor‚ ha nem avatkozom be. Láttam az elszánt tekintetet.
A lány családjában kialakult helyzetrõl is tudtam hallomásból. Szülei hírhedt
alkoholisták voltak. Rég nem volt az már igazi család. Viszont törvénysértések
pártolásában semmiképpen sem volt szándékom részt venni. No de hát
nem akkor pártolom-e inkább a törvénytelenséget‚ ha hagyom a szöktetésig fajulni
a dolgokat?! Egy darabig még kérettem magamat‚ de tudtam már‚ nincs mit
tennem‚ beszélnem kell velük. Végül megadóan biccentettem‚ de hogy mit is tanácsolok
majd nekik‚ arról sejtelmem sem volt.
Csacso már másnap elhozta a szerelmét‚ egy hirtelenszõke‚ nyurga‚ pattanásos
kamaszlányt. Kézen fogva álltak meg elõttem.
– Úgy álltok ott‚ gyerekek‚ mintha pap elõtt állnátok – szóltam rájuk‚ próbálva
valamicskét oldani a feszült hangulaton. – Tessék‚ foglaljatok helyet!
Pár szóban összefoglaltam a roma és a magyar szokásrend közötti lényegesebb
különbségeket. Tágra nyitott szemmel hallgatták végig kiselõadásomat. Aztán
a lényegre tértem.
– Most pedig a törvényes részt is tudnotok kell – mondtam‚ és megköszörültem
a torkomat.
– No‚ akkor megszökünk vagy szöktetés lesz? – kérdezte izgatottan Csacso.
Értsd: mindketten ismeretlen helyre távoznak, avagy a lányt szökteti meg
otthonról‚ hogy semleges helyre vigye. Nekem idõbe telt‚ amíg megértettem.
– Nem!!! – kiáltottam fel‚ amikor végre világosság gyúlt az elmémben. – A
törvény megbünteti! Õt keresni fogják, javítóintézetbe juthattok. Iskolás, paraszt,
kiskorú… Mit akarsz még?! – A võlegénynek való elégedetlenül fészkelõdött
a széken. – Figyelj rám‚ Csacso! Vidd el a telepre… – folytattam egy rövid
hatásszünet után a legdidaktikusabb modoromban‚ aztán a lányhoz fordultam:
– Te meg jól nyisd ki a szemed, nézd meg, milyen körülmények közt élnek ott az
emberek. Utána – szóltam megint a suhanchoz –‚ de csak az után‚ hogy a kislány
a látottak ellenére is úgy dönt‚ hogy szeretne odaköltözni‚ mondjátok el a
szüleidnek, mi a szándékotok. Ha befogadják õt a tieid, mondjátok meg a paraszt
szülõknek, hogy ne keressék, mert nálatok lesz. Ha így nem megy, akkor
megvárjátok mindketten a saját helyeteken a nagykorúságot.
Ebben maradtunk. A szökést és a szöktetést is sikerült megelõzni. Törvénysértés
sem történt. Csupán a roma hagyományok szenvedtek így némileg csorbát.
A péró szerencsére befogadta a parasztlányt. A paraszt szülõk pedig örültek,
hogy lerázták nyakukról az útban levõ gyereket.
A romák családszeretõ, összetartó emberek. A kislánynak sokkal jobb sora
van egy összetartó roma nagycsaládban, mint a saját szüleinél volt. Azóta‚
ahogy hallom‚ három gyerekük van. A lányka csupán egy dolgot sajnál: a hátralevõ
egy év szakiskolát még befejezhette volna. No de hát erre még most sincs
késõ.
121
122
Látogatók Coloradóból
Egy esõs novemberi délelõtt két nagy limuzin fékezett le az iskola épülete elõtt.
Nyolcfõs delegáció érkezett az Egyesült Államokból – bejelentés nélkül, egy
csomó kérdéssel. Egy pszichológus, egy pszichiáter, egy antropológus, egy néprajzkutató,
egy szociológus‚ egy orvos, egy tanár és a tolmács. Szépen sorjában
átgyalogoltak az udvar kátyúit áthidaló deszkapallón‚ és elmondták‚ hogy az indián
kisebbség számára alapítanak egy angol nyelvû iskolát‚ ehhez a „projekthez”
gyûjtenek most tapasztalatokat ezen az eurázsiai körúton.
A beszélgetés gyors kérdésfelelettel kezdõdött.
– Mióta tanít itt?
– Kilenc éve.
– Milyen speciális elõképzést kapott‚ mielõtt idekerült?
– Semmilyet.
– Nem fél?
– Nem.
– Megtámadták már?
– Nem.
– Zsarolták?
– Nem.
– Volt olyan helyzetben, mikor hirtelen nem tudta, mitévõ legyen?
– Igen, nemegyszer.
– Akkor meséljen!
– Csak a tolmács gyõzze fordítani!
Elõször is a következõ esetet mondtam el.
– Egyszer a szokásosnál valamivel korábban érkeztem a nagyok összevont
osztályába. Még nem számítottak arra, hogy betoppanok. Amikor megjelentem
az ajtóban, igencsak meglepõdtek. Amikor körbenéztem‚ mit mondjak‚ az én
meglepõdésem sem volt semmivel kisebb. A mûanyag padlóburkolatra és a táblára
krétával körök voltak rajzolva. Kések, tõrök, bicskák mindenütt. Mit tettek
volna Önök?
– Elszaladtam volna – mondta nevetve a lenszõke szociológus hölgy.
– Hívtam volna a rend õreit – szólt mogorván a szakállas antropológus.
– Én alighanem egy percig sem tanítanék ott tovább – így a keleti vonásokat
magán viselõ tanárnõ.
– Elmondaná‚ kérem, mit tett ebben a helyzetben ön? – kérdezte kimérten a
hórihorgas színes bõrû pszichológus.
– Elõször is kivezettem õket az udvarra. Ott aztán fogtam azt a deszkapallót,
amin idefelé jövet önöknek is volt szerencséjük átkelni‚ nekitámasztottam a kerítésnek,
rajzoltam rá krétával egy kört‚ és minden „szerszámot” kipróbáltam.
Mindegyikkel dobtam egyet-egyet.
123
– De hiszen maga nõ! – sopánkodott a sasorrú néprajzkutató‚ és olyat rándult
a feje‚ hogy a parókája majdnem félrecsúszott.
– Egyenrangú félként kellett fellépnem.
– Hogy jutott eszébe, hogy ezt tegye? – kérdezte hunyorogva a kopasz pszichológus‚
miközben elmélyülten turkált a szakállában.
– Spontán ötlet volt.
– Mi volt a reakció? – tette fel a kérdést a szúrós szemû pszichiáter‚ miközben
meggyújtatlan‚ vadonatújnak tetszõ pipáját szája egyik sarkából a másikba
navigálta.
– Öröm, elismerés. És szurkoltak nekem.
– Mi volt az eredmény? – kérdezte izgatottan‚ selyem melltartója pántját igazgatva
a doktornõ.
– Hát igen, ez a lényeg! Ha megfutamodom, aligha érek el valamit is. Így pedig
sikerült elérnem‚ hogy az összes veszélyes acéleszköz visszakerült a rejtekhelyére:
a farzsebbe meg a zokniba, ahol eddig is voltak, meg persze ezután is
lesznek. De már soha többé nem kerültek elõ! A próbatétel után megbeszéltük
a dolgot‚ és közösen alkottuk meg a szabályokat. Megbízunk egymásban. Rajtam
kívül eddig senki sem tudott a kések jelenlétérõl.
Gyors egymásutánban elmeséltem még néhány hasonló történetet.
Miközben beszéltem‚ a pszichológus, a pszichiáter, az antropológus, a néprajzkutató,
a szociológus‚ az orvos és a tanár vadul jegyzetelt. Aztán néhány percig
még egymás között beszélgettek. Közben néha helyeslõleg bólogattak‚ néha
meg tagadólag rázták a fejüket.
Majd pedig a tolmács szólalt meg. Ennyit mondott:
– Hát igggen.
Aztán megköszönték a felvilágosítást‚ elköszöntek‚ és libasorban átvonultak
a deszkapallón.
124
Szómagyarázat
(A szövegben dõlt betûvel kiemelt szavak és kifejezések magyarázata)
Bacht te del o Del! – Szerencsét adjon az isten!
bango – béna
beng – ördög
bokoji – pogácsa
bontóka – a haj összefogására használt díszfésû, melyet bontófésûként is használnak
bugyoga – bugyogó
bújo – helyesen: búro – bokor
buvero – csiga
cocha – szoknya
cukru – cukor
csacso – igaz‚ hûséges
csávo – fiú
csirikla - madár
csora – bajusz
csumi – puszi
csumut – hold
dad – apa
dej – anya
dilló – dilis‚ gyagyás
dilo – õrült
dongo – iker
Engedelmo manggav! – Engedelmet kérek!
Engedelmo phral! – Engedelmet, testvér!
fínykípó – fénykép
gádzsi – parasztasszony, nem roma asszony
gádzsó – paraszt férfi, nem roma férfi
gyilabe! – énekelj!
házinyúla – házinyúl
jag – tûz
jo – igen
kamel – szeret
kires – cseresznye
krisz‚ kriszi – törvény; csak az oláhcigányoknál
Laso drom te del o Del! – Jó utat adjon az isten!
lóvé – pénz
lóli - piros
125
Lunghi dromenca avilam. – Hosszú útról jöttünk.
mákoso bokoji – mákos pogácsa
mámi – nagymama
me pindzharav! – ismerem!
mûanyagos glázsa – mûanyagflakon
na nyikana! – nem‚ soha!
Na pheno cshacsi vorba? – Nem mondok igaz szót?
papiny – kacsa
papó – nagyapa
parno – fehér
péró – romák lakta településrész
phal – deszka
phivlyi – özvegyasszony
phuv – föld
pulóveri – pulóver
purum – hagyma
pusum – bolha
putri – viskó, kalyiba
rajni – úrnõ
romano süteményi – cigány sütemény
romnyi – roma nõ
rondi – utálatos‚ ronda
rovel – sír, zokog
savale, romale! – fiúk, cigányok
selo – kötél
súki – sovány
somnakaj - arany
sunesz? – hallod?
suri – bicska
szokási – a magyar „szokás” szó romásított alakja
sztágyi – kalap
szûlési – a magyar „szülés” szó romásított alakja
tanítovkinya – tanítónõ
Te na pheno cshacsipe, o Del te marel! – Ha nem mondok igazat, verjen meg
az isten!
temerav! – dögöljek meg!
thulo – vastag
thulo – zsíros
vadnyúla – üregi- vagy mezei nyúl
verrasztalás – virrasztó, halott melletti virrasztás
vizita – blúz
zsamba – béka
zsutin! – segíts!
126

A Fórum Kisebbségkutató Intézet
Etnológiai Központja
P.O.BOX 154
945 01 Komárno 1.
etnologia@foruminst.sk
www.foruminst.sk
Varjú Katalin
„Pénteken délig nyitva van az ég!“
Elsõ kiadás
Sorozatszerkesztõ: Liszka József
Felelõs szerkesztõ: Fazekas József
Borítóterv: Juhász R. József
Nyomdai elõkészítés: Kalligram Typography, Érsekújvár
Kiadta és terjeszti: Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely
Nyomta: Expressprint, Bánovce nad Bebravou
Dunaszerdahely, 2003
Katalin Varjú
„V piatok doobeda je otvorené nebo!“
Prvé vydanie
Redaktor edície: József Liszka
Zodpovedný redaktor: József Fazekas
Návrh obálky: József R. Juhász
Tlaèiarenská príprava: Kalligram Typography, Nové Zámky
Vydanie a distribúcia: Vydavate¾stvo Lilium Aurum, Dunajská Streda
Tlaè: Expressprint, Bánovce nad Bebravou
Dunajská Streda, 2003
ISBN 80-8062-177-2
280,– Sk