Daróczi Ágnes Roma Holocaust – Pharrajimos

forrás: http://gff-szeged.hu/uploads/fm/daroczi_agnes.pdf

Daróczi Ágnes: Roma Holocaust – Pharrajimos

Pharrajimos a romani shib kelderás dialektusából való szó és a Holocaust megnevezése cigányul, a mi anyanyelvünkön. Szó szerinti fordításban – szétvágatás, felaprózás, megölés. Szokták ezt az időszakot még Samudaripen és Kali Trash – Fekete Félelem névvel is illetni. Nem csoda, ha a cigány nyelvű kifejezés ügyében még nincsen megegyezés – ez nem csupán az írásbeliség hiányából, de az anyanyelvű publikálás hiányából és a több évtizedes elzártságból is adódó sajátosság.

Akárhogyan is nevezzük az időszakot, le kell szögeznünk, hogy mindaz, ami a romákkal a II. világháború idején történt a Holocaust része. Két nép volt, amelyet származása miatt üldöztek: a zsidók és a romák. Azonban nem fogjuk megérteni a romák sorsát, ha pusztán a másik nép története felől közelítünk. Míg a zsidók esetében a folyamat az állampolgári jogoktól való fokozatos megfosztáson (lásd zsidó törvények!) keresztül vezetett az élettől való megfosztásig, a romák esetében a folyamat más volt, a ’30-as évekre nekünk nem voltak állampolgári jogaink, minket nem gondoltak a jogállam védőbástyái mögé tartozónak.

 Nem beszélünk róla, de ideje megtanulnunk: a romák esetében is voltak az üldözésüket előíró és érvényben tartott rendeletek, rendelkezések. Ilyen volt a 15000/1916-os rendelet a kóborló cigányok megrendszabályozására. A települést nem hagyhatták el, teljes körű és rendszeres nyilvántartást vezettek róluk, testi megjelölést alkalmaztak a himlő elleni, háromszög alakban beadott védőoltás formájában, a renitensek (hogy ki számított renitensnek, azt a csendőr maga döntötte el) állami munkatáborba helyezését kezdeményezték. A rendelet még 50 évig érvényben volt.

1928-ban belügyminiszteri rendelet született, amely országos cigány razziákat írt elő. A rendelet az ötvenes évekig érvényben maradt.

1929-től országos cigány razziákat tartottak, évente legalább kétszer.

1934-ben Endre László (a később államtitkárként a zsidók koncentrációs táborba szállítását szervező hivatalnok) követeli a kóbor cigányok állami koncentrációs táborba zárását és a férfiak sterilizálását.

1938. március elsején belügyminiszteri körrendelet született, amely rendőrségi nyomozati utasításban nyilvánította a romákat kollektíven megbízhatatlannak. Ez a „megbízhatatlannak”nyilvánítás később a háborús jogszabályok szerint a megbízhatatlanok azonnali internálását tette lehetővé.

1939-ben megkezdődik a németországi és ausztriai cigányok összegyűjtése. A Soprontól 5 kilométerre fekvő Lackenbachban gyűjtőtábort állítottak fel, ahol a szomszédos magyar megyék cigányainak rokonai, testvérei raboskodtak. Körülbelül ezer magyar nevű, magyar anyanyelvű roma is. Útjuk Lackenbachból a lengyelországi Lodž gettóiba vezetett, végül

1943-ban az AuschwitzBirkenau-i cigánylágerbe, ahol a férfiak és a nők általában 6-7 ezressel kezdődő sorszámot kaptak. 1940. augusztus elsejével a csendőrség központi nyomozó parancsnoksága bevezeti az országos cigány nyilvántartást, ujjlenyomat alapján. 9 hónap alatt 2475 cigányt vesznek nyilvántartásba, a nyilvántartás a tervek szerint minden cigányra kiterjedt volna.

1941. júliusában a kárpátaljai kormánybiztos utasítására a magyar állampolgárságot hivatalos iratokkal bizonyítani nem tudó romákat áthajtják német hadműveleti területre, ahol nagy részüket Kamenyec- Podolszkijnál - zsidó sorstársaikkal együtt - legyilkolják.

1944. tavaszán-nyarán több helyi tisztviselő javasolja a zsidó-kérdés megoldásának mintájára a cigányok internálását. Több megyében (például Szolnok megyében, Bács-Kiskunban) csendőri őrizet mellett mezőgazdasági kényszermunkatáborokat alakítanak ki nagyobb gazdaságokban.

1944. júliusától internálótáborokat állítanak fel. (például: Nyíregyháza, Újfehértó, Mátészalka, Nyírbátor, stb.) Cigány munkatáborokról tudunk: Szekszárd, Véménd, Szentkirályszabadja, Pécsvárad, Marcali, Sárvár, Újhartyán, Baja, Nagykáta településeken.

1944. augusztus 23-án a Honvédelmi Miniszter elrendeli cigány munkásszázadok felállítását. A feltöltést cigány razziák és a cukorjegy nyilvántartások alapján végzik: Zemplén, Tolna, Somogy, Csongrád, Zala, Fejér, Baranya, Pest, Heves, Borsod, Komárom megyékből és a Felvidékről.

1944. november 2-3-án elkezdődnek a nagy razziák, amelyeken Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest megye településeiről és a Felvidék magyar uralom alatt lévő településeiről összeszedett cigányokat a Komáromi Csillagerődbe deportálják. Szelekció után innen indulnak a vagonok németországi lágerek felé.

1945. március 18-ig működik a Komáromi Csillagerőd gyűjtőtábora, amely a magyarországi cigányok legnagyobb itthoni temetője.

Mindarról, ami a cigányokkal a II. Világháború során történt és történhetett mind a mai napig nagyon keveset tudunk. Az okok között talán első helyen kell emlegetnünk, hogy a cigányságnak sem egyháza, sem intézményei, sem értelmisége nem volt. Ugyanakkor elgondolkoztató, és a múlttal való szembenézés hiányáról beszél az a tény, hogy elismert történészek, akadémikusok beszélhetnek úgy erről az időszakról, hogy nem hozzák szóba sem a zsidó-magyarok sem a cigány-magyarok kiirtását.

De vannak olyan Holocaust-kutatók is, akik ismertetik a korabeli rendelkezéseket, idézik a rendeletet, ahol egyetlen mondatban emlegetik az üldözendők között a zsidókat és cigányokat, mégis csupán a zsidók szenvedései és veszteségei kerülnek fókuszba. A gyakran számháborúvá degradáló vitát arról, hogy üldözték-e egyáltalán a cigányokat Magyarországon, vagy csupán az üldöztetésből politikai tőkét kovácsolni akaró mai roma értelmiség „szakmaitlan” erőlködése van a háttérben bizony éppen olyan történész erőlteti, aki nem átallja a nácik fogalmi és szókészletét használni máig. Például nem átall „kóborcigányokról” elmélkedni, elfogadva a náci beszédet és fogalomkészletet, miközben az 1893-as országos cigány összeírás adataiból – tehát másfél emberöltővel, ötven évvel korábbról tudjuk, hogy nagy Magyarország területén is mindössze 9000 (kilenc ezer főnyi) cigány volt, akit vándorlónak lehetett tekinteni. Figyelmét elkerüli a túlélők visszaemlékezése éppúgy, mint az egykori koncentrációs táborok fogolylistáinak elemzése.

Végül vesztegessünk néhány szót a Holocaust és a genocídium fogalmának elemzésére. A népirtás emberiesség és béke elleni bűn, nemzetközi jogi bűncselekmény – ahogyan azt Párizsban 1947. február 10-én a II. Világháborút lezáró BÉKESZERZŐDÉS 6. cikkelye szerint elfogadták. 1948-ban a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről ENSZ egyezmény született. A Holocaust maga is genocídium, népirtás. Az összes többitől két vonatkozása különbözteti meg: a faji ideológiai alap és az iparszerűen szervezett megsemmisítés. Elismerve, hogy más népek, népcsoportok kiirtása is a történelem szégyenfoltjai közé, a genocídium fogalomkörébe tartozik – de hogy megkülönböztethető legyen minden más cselekménytől, a görög „holokaustoségő áldozat” kifejezést szoktuk használni arra a népirtásra, amelynek 11 millió áldozata közül mintegy hat millió zsidó származású volt, és mintegy félmillió cigány áldozata. A fajüldöző náci politika célkeresztjében a zsidók mellett a cigányok voltak a két nép, akiket végleg szerettek volna eltüntetni a föld színéről. De kiirtandó ellenségnek tekintették jehova tanúit, a feketéket, a szellemileg és testileg sérülteket éppúgy, mint a homoszexuálisokat és persze politikai ellenfeleiket.

Ha megnézzük közelről a romák szenvedését, akkor találkozhatunk gettóba zárással, kényszermunkával katonai szervezetben, katonai munkatáborokkal, katonai munkaszolgálatos századokkal, lezárt gettó-cigánytelepekkel, és nem feledkezhetünk meg a helyben elkövetett tömeggyilkosságokról sem. Nagyszalonta-Kötegyán-Doboz ilyen tömeggyilkosságban érintett települések. Legutóbbi kutatásaink – köszönhetően Bársony János feltáró munkájának – egy hetven évvel ezelőtti történetre derítenek fényt.

Védtelen áldozatok 35 perces dokumentumfilm © Romano Instituto Alapítvány, Budapest Szakértő-szerkesztő: dr. Bársony János Szerkesztő: Daróczi Ágnes Operatőr: Kovács János, Asbót Kristóf Rendezte: Asbót Kristóf

BÁRSONY JÁNOS: Romák sorsa az 1940-es évek második felében Magyarországon

forrás: http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/01/barsonyj.pdf

BÁRSONY JÁNOS: Romák sorsa az 1940-es évek második felében Magyarországon

     Felszabadulás, megszabadulás? Az orosz csapatok első – 1944. októberi, novemberi – támadásai a délkeleti megyék: Békés, Csongrád, Bihar, Hajdú esetében a romák lezárt és fegyveresen őrzött telepeit, településrészeit legtöbbször a tervezett internálás előtti utolsó pillanatban mentették meg. A gettóvá vált telepeken a lakók neve a házak ajtajára volt szögezve. Az összeírtak sorsukra vártak, amit a hatóságok gyakran meg is mondtak nekik: „Oda kerültök, ahol a zsidók is vannak.” Többeket állami és magán nagybirtokokon végzett kényszermunka alól szabadított meg az orosz támadás (például Mezőhegyesen, Kötegyánban, délvidéki területeken, Rázonpusztán). Egyes településeken a romákat a hirtelen orosz támadás mentette meg az elkezdett helyi tömeges kivégzéstől. De volt, ahová későn érkeztek.

     Decemberben a keleti és északi megyék cigány gettóinak foglyai menekültek meg az orosz támadás elindulásával (például Újfehértón, Nagykállón, Mátészalkán, Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Bánrévén, Hatvanban, Patvarc–Lívia pusztán). Ekkor szabadultak fel az Árpád-vonalépítésére felállított katonai építô-kényszermunkatáborok roma foglyai is (Rahó, Ojtoz és Gyergyótölgyes településeken, illetve a Tatár-hágónál).

     A Budapest ostromához kapcsolódó második nagy átkaroló támadás veszélye miatt engedték el a november elejei országos cigányrazziákon összeszedett és még német lágerekbe nem továbbított rabokat (elsősorban gyermekes asszonyokat, munkaképteleneket) a komáromi Csillagerőd katonai internáló táborából.4 Februárban szabadultak fel a fogva tartottak a galántai gyalogmenetből. Január és március között lettek szabadok a bajai, a marcali, a nagykanizsai, végül a sárvári katonai internálótáborok foglyai.

      A szovjet hadsereg ideológiájában fontos szerepük volt a kommunista, osztályküldetéses törekvéseknek. Ennek fontos eleme volt a fasizmus elleni harc, a honvédelem, a megtámadtatás és a támadók által megszállt területeken elszenvedett károk, kegyetlenkedések miatti bosszú, de ugyanakkor jelen volt a nagyorosz terjeszkedési törekvés is. A katonák háborús áldozatvállalását a kapitalista, fasiszta államokban elnyomottként élő társadalmi csoportok felszabadításaként és a szegények hatalmáért folytatott küzdelemként is tudatosították. A romák nyomorúságos telepei, mélységes szegénységük és kiszolgáltatottságuk – a többi urasági cseléddel, agrárproletárral együtt – jó példája lehetett mindennek. Az ő helyzetükhöz képest a besorozott orosz muzsik, kolhozparaszt különbnek láthatta a maga otthoni sorsát.

     A Vörös Hadseregben besorozott katonaként több tízezer roma is szolgált. Ők könnyen szót tudtak érteni anyanyelvükön a telepek cigány nyelvű lakóival. Ez is bizalmat, reményt keltett a telepi romákban a jö- vőjüket illetően. Nagy részük felszabadulásként élte meg az oroszok bejövetelét. Eltűntek az őket kínzó csendőrök, hatóságok. Megszűnt a közvetlen életveszély.

   Az orosz katonák egy része az „osztályharcot”, „történelmi igazságtételt” esetenként a szegények, elnyomottak rablásra biztatásával, a gazdagok javainak elvételével gondolta „elintézni”. Néhány nyomorgó cinágytelepre az orosz hadsereg „ajándékaként” kerültek lestrapált katonalovak, élelem (stb.). Egy-két telep lakói az orosz háborús fosztogatás morzsáiból is részesedtek.

   A katonaként besorozott, frontokon harcoló roma férfiak közül – katonatársaikhoz hasonlóan – sokan kerültek orosz hadifogságba, gyakran 5–6 évre is. A cigány munkaszolgálatos századok „lapátos katonáinak” egy része a zsidó századokhoz hasonlóan náci lágerekből esetenként angolszász, illetve orosz fogságba jutott, ugyancsak hosszú évekre. Sokan pusztultak el a hiányos ellátás és járványok következtében a szállítás közben, illetve a fogolytáborokban. 

   A náci lágerekbe hurcolt romák hazajuttatására nem indult célzott segítő akció. A nyugati megszálló hatóságok és útközben a csomópontokon a Vöröskereszt nyújtott támogatást a legtöbbször írástudatlan, idegen nyelveket nem ismerő, a velük történteket alig értő áldozatoknak. Általában egyedül, vagy kisebb csoportokban gyalog indultak el sok száz kilométeres útjukra hazájuk felé, amely gyakran hónapokig tartott.7 A hazai roma internálótáborok – így a legnagyobb, a Komáromi Csillagerőd – kiszabadult foglyai közül is sokan több hónapig erdőkben bujkáltak félelmükben. Kunyhóikat általában összedöntve, felgyújtva, kifosztva találták. 

    Magyarországon a holokauszt szenvedései után a romák nem tudták kollektíven számba venni veszteségeiket, és a jószerivel senki sem vette tudomásul a velük és ellenük történteket. Egyedül Faludi György író, költő szólította meg a társadalmat a romák közös gyásza ügyében. A tettesek felelősségre vonása jórészt elmaradt, jóvátételről évtizedekig szó sem esett.

A korszak „feljelentési dömpingje” dacára csak elvétve találunk a romák kárára bûnt elkövetôk elleni beadványt. Ilyen F. A. feljelentő levele az MKP-nak Hajdúnánásról, amelyben dr. Haday Imre volt nagyszalontai polgármester igazolását sérelmezi, aki a hírhedt nagyszalontai cigány gettót 1941-ben felállíttatta. 

Az oroszok által elfoglalt területeken lassan alakult ki a helyi közigazgatás és közhatalom új rendszere. Sok helyen megmaradtak a régi községi bírók, jegyzők, esetenként a volt csendőrök, rendőrök is. Utódaik gyakran hasonló szellemben, a korábbi gyakorlat szerint bántak a romákkal. Jól példázza ezt a Képes Figyelő című lap 1946. március 9-ei számában megjelent tudósítás Mezúkovácsházáról, ahol a ottani cigányokat.

és zsidókat a helyi Termelési Bizottság rendelkezésére rendőri kísérettel hajtották ki kényszermunkára, a korábbi rendeletekre hivatkozva (hét hold cirokot kellett betakarítaniuk).

     A történet – némi késéssel – azért kerülhetett a sajtó figyelmébe, mert az érintettek között zsidók is voltak. Egyrészt volt „írástudó” ember, aki hírt adhatott a gyalázatról. Másrészt az ő esetükben a környezet természetellenesnek tekintette a nyilas jogszabályok érvényesítését a rendszer bukása után.

  A zsidóellenes, fasiszta, diszkriminatív jogszabályok döntő többsége a korábbi emancipáció „visszacsinálását”, a zsidók állampolgári jogegyenlőségének megszüntetését, elnyomását, megalázását szolgálták. A felszabadulás, a szövetséges hatalmak győzelme újból biztosította egyenlő jogaikat, a korábbi emancipáció garanciáit.

A romák túlnyomó része a falvakban, mezővárosokban vagy azok környékén erdőkben, mezőkön, nyomortelepen élő csoportjai viszont korábban sem jutottak az emancipáció lehetőségéhez, az állampolgári jogegyenlőségig, a jogállam védősáncai közé. (Ez alól csak a városlakó zenészek, iparosok, üzemi munkások, kereskedők szűk csoportjai voltak kivételek.) Nem született jogszabály a romák korábbi üldöztetéseinek jóvátételére, állampolgári jogegyenlőségük megteremtésére vagy deklarálására. Igaz, az 1946. évi I. törvénycikk előírta: „Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes élethez […] a személyi biztonsághoz […] a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog […] Ezektől a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül a demokratikus államrend keretein belül egyformán és egyenlő mértékben biztosítja”.14 Az 1946. évi X. törvénycikk büntetőjogi szankciókat is rendelt az emberi jogokat sértő hivatalnoki intézkedések megtorlására.15 Ezek az általános deklarációk azonban, mint a továbbiakban látni fogjuk, szinte egyáltalán nem hatottak a romák sorsára, helyzetére.

    Mária Terézia császárnő rendeletei óta a romák a falvakban bizonytalan kapcsolódású, alávetett, „megtűrt, gyanús idegenként” éltek. Kollektív jogaik nem voltak, a hivatalosan hirdetett „államcél” etnikai lé- tük, „különállásuk” megszüntetése volt, miközben bőrszínük, gyakran nyelvük, települési elhelyezkedésük különbözött a tőlük idegenkedő, előítéletes és fensőbbségtudattal bíró környezettel, amely alig volt befogadó és ugyanakkor érdekelt is volt az alá-fölérendeltségi helyzet fenntartásában. A romák korábbi presztízsét és megélhetését biztosító mesterségeiket jórészt elértéktelenítette a nagyipar gépi tömegtermelése.16 Társadalmi helyzetüket a tömeges mély szegénység és a létbiztonság hiánya jellemezte. Ez meghatározta azt is, milyen közszolgáltatásokat tudtak igénybe venni: az ekkor már több mint hatvan éve érvényben lévő kötelező népoktatás előírása ellenére a falusi romák nagyobb része analfabéta volt. A községek általában nem „pazarolták a pénzt” a romák oktatására, így mobilizációs esélyeik minimálisak voltak. Nyomorukat igen ritkán enyhítették a hivatalos szociálpolitika eszközével. Általában nem jutottak el hozzájuk az árvaellátásra, hadigondozásra (stb.) biztosított szerény források sem.

    Komolyabb községi közkiadást csak a „járványügyi megelőzőleg tevékenység” jelentett, amely általában a romák jog nélküli, alárendelt, „tisztátalan” mivoltát demonstráló rítus volt: a férfiakat, a nőket és az időseket fegyveres hatósági kényszerrel kopaszra nyírták és nyilvános kényszerfürdetésben részesítették. (A háború, a lövészárok, a koncentrációs tábor a tífusz melegágya volt. A környezet félelme a betegségtől még gyakoribbá tette ezeket az atrocitásokat, miközben alig volt különbség a tetvesség, a tisztaság területén a többi falusi szegény és a romák között.)18 Az új rendőrség, átvette a korábbi csendőrség cigánynyúzó gyakorlatát, lévén a falusi környezet továbbra is ezt várta. Ezt a „feladatot” rendőri bűnüldöző, vagy bűnmegelőző „szakkérdésnek” tartották. Erre különösen a háborút követő bizonytalan helyzet, az eldurvult közállapotok, a szétszórt lőfegyverek, a banditizmus okozta félelmek miatti bűnbakkeresés szolgáltatott indítékot. De a „teljesítménykényszer”, az új hatalom erejét demonstráló szándék is vezette a rendőrséget a védekezésre képtelen és szolidaritásra alig számítható, előítéletekben kollektíven bűnöznek, „vadembernek” feltételezett, „féken tartandó” romákkal szemben.

....... ...... http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/01/barsonyj.pdf

1. Generáció - Choli Daróczi József

forrás: http://www.romnet.hu/kikicsoda/choli_daroczi_jozsef

Choli Daróczi József

1939-2018

Choli Daróczi József író, költő, műfordító, pedagógus, népművelő, újságíró, politikai szereplő, a magyarországi cigány értelmiségi réteg kiemelkedő alakja. Daróczi József néven 1939. május 26-án született Bedőn Daróczi Károly és Kovács Magdolna gyermekeként, és 2018. május 12-én Budapesten, hosszan tartó betegség után hunyt el. 

Choli szerint az ember önmagát csakis az ősei, a múltja tükrében ismerheti és értheti meg igazán.

A Daróczi család Romániából származik. Choli dédapja a Máramaros környéki Királydaróc községből származik. A Daróczi családnév innen ered. A nagyszülők tradicionális cigány közösségben nevelkedtek a 1800-as években. Két különböző cigánycsoporthoz tartoztak törzsi besorolásuk alapján. A nagyanya lovár – törzsi presztízsét tekintve magasabb kategóriát jelentett – a nagyapa patrinár gyökerekkel rendelkezett. A Kris elől Bedő településig menekültek, ahol 1939. május 26-án napvilágot látott unokájuk, Choli.

A család számára telket utaltak ki, ahol életmódjuk a településen lakó emberekéhez kezdett hasonlítani. Családtagjaival ugyanúgy kivette részét a közös mezőgazdasági munkákból, állattartó gazdálkodásból, mint a falu többi lakója.

Három különböző nyelv – magyar, román, cigány - és több nemzetiség kultúrája élt békésen egymás mellett. Az iskola jelentette számára a szocializáció egyik fontos színterét. „Egészen biztos, hogy meghatározóak voltak a tanáraink, akik kinyitottak a világ felé, olyan öntudatot adtak nekünk, hogy többre vagyunk képesek, hogy lehet belőlünk bármi.”

Choli az első két általános iskolai osztályt még román nyelvű iskolában járta, majd ’48-tól magyar nyelvű osztályba került. Nagy hatással volt rá általános iskolai tanára, Sóvágó Gizella, aki nemcsak tanára volt, hanem példaképe is.Szülőfaluját tizenévesen nővérével együtt elhagyta, az útkeresés időszaka következett. Erről Choli így vall: „Attól kezdve egy csomó véletlenen múlott az egész, hogy én most nem alkoholista utcaseprő vagyok…” Az ötvenes években a fiatalok zöme nagyobb városokban vállalt munkát. Főleg építkezéseken és a vasútnál foglalkoztatták őket. Choli így került a 25. számú Állami Építőipari Vállalatba segédmunkásnak. A faji megkülönböztetéssel először a munkásszállón találkozott.

Kiugrási lehetőségnek találta a Várpalotai Szénbányászati Tröszt vájártanuló állásajánlatát. 3 év volt a képzés időszaka, ezen felül még egy év gyakorlatra is szükség volt a vájárrá váláshoz. Azonban a 3 év letelte után úgy döntött - immár húszegynéhány évesen -, hogy a Tatabányai Bányászati Trösztben folytatja a munkát bízván a széleskörű lehetőségben.

Itt az egyik bányásztársa a jobb és könnyebb élet reményét vázolta fel neki, ajánlata a disszidálás volt. Szombathely mellett kísérelték meg a szökést, aminek az lett az eredménye, hogy társa aknára lépett és megsebesült, Cholit is elkapták, letartóztatták. 10 hónapos börtönbüntetést kapott. A politikai foglyok közé rakták, Antall József volt miniszterelnökkel került egy cellába.

A hatvanas évek elejére családja felköltözött Budapestre. Szabadulása után követte őket.

Mivel öt osztálya volt és vájár szakképesítése, nem túlságosan válogathatott a munkalehetőségek közül. Segédmunkás lett a Csepel Vas- és Fémművekben.

Ez az időszak volt élete egyik sorsfordítója. A munkahelyén olyan közegbe került, ahol a tudás, a tudomány értéknek számított, ennek birtokában megbecsülték és elismerték az embert.

Ezek hatására egyre kínosabbá vált számára az alacsony iskolázottsága. A gyárban kihelyezett tagozatokon, úgynevezett dolgozók iskolájában biztosították a munkások számára a képzési lehetőséget. Choli esti tagozaton hamar elvégezte a nyolc osztályt. Így emlékszik erre az időszakra: „… hatodikban-hetedikben-nyolcadikban megtanultam tanulni, és sok mindent megtanultam, de azt nem, hogy mi is az a kvantummechanika. Továbbra is hallgatnom kellett, mint a kuka, ha a szó erre terelődött.”

A Kossuth Lajos Gépipari Technikum öntőipari szakán megtudta, hogy a kvantummechanika mit is jelent pontosan, ezirányú érdeklődése meg is szűnt: „Fizika és kémia összekapcsolva, persze végül megtudtam mi az a kvantummechanika, akkor már rögtön nem is érdekelt.”

Átjelentkezett a Jedlik Ányos Gimnáziumba, ahol nyomban második osztályban kezdhetett.

Élete következő sorsfordító eseménye egy irodalmi röpdolgozat írásakor történt. József Attila anyaversei volt a téma. Ekkor Choli már nagy érdeklődést mutatott az irodalom iránt, különösen nagy hatással volt rá József Attila, akinek verseskötete mindig a táskájában lapult.

A dolgozat nem jelentett problémát számára, amikor befejezte, elővette József Attila kötetét és elkezdte papírra vetni élete első műfordítását.

A tanár úr természetesen erre a tevékenységre felfigyelt. „… egyszer csak az öreg, miközben fel sem néz, megszólal – Daróczi, hozza ki! -, kivittem a dolgozatot, azt mondja – Nem ezt, a másikat! – Mindenki odafigyelt erre, már sugdolóztak – Choli lebukott! – Viszem ki a József Attila kötetet, már azon gondolkodtam, hogy mondja, hogy – Choli egyes! -, hát az Isten nem mossa le rólam, hogy puskáztam, hát József Attila – anyaversek a téma, nálam meg ott volt a József Attila kötet. Állok a katedra előtt egyik lábamról a másikra, majd elsüllyedek a szégyenben, hogy lebuktam. Benne volt a papír, amit írtam, kiveszi, nézi, nézi – Mit fog csinálni? – gondolkodtam, mire kérdezi:  - Mi ez? – Tanár úr, ez egy vers – mondom. – Azt én is látom az alakjáról, de hogy van ez írva, milyen nyelven? – még nagyobb a csajok füle. Az nem volt titok, hogy cigány vagyok, hát azt tudta mindenki. Mondom: - cigány nyelven. – Na, olvassa fel! – Végigmondtam neki az Ars Poeticát, mert éppen azt fordítottam a pad alatt.

Azt mondja: - Jól van, hagyja itt! – Visszabandukoltam. Következő héten mentem és egy lány szalad elém, felkapnak – Choli, költő vagy! – kiabálták.”

A tanár úr a gimnázium faliújságján közzétette a fordítást, majd később a Nagyvilág világirodalmi folyóiratban közölte Bellér Béla a versfordítást.

Ezután folyamatosnak mondható Choli irodalmi tevékenysége főként a Nagyvilág, Világosság című lapokban.

Első önálló szerkesztésű kötete 1979-ben jelent meg Uzhe Jilesa, Tiszta szívvel címmel, majd a Fekete korall, ami cigány költők antológiáját tartalmazza.

Choli Daróczi József 1975 óta tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, szerkesztette a Romano Nyevipe, az Amaro Drom és a Rom Som nevű lapokat. Számos publikációja, verse jelent meg cigány és magyar nyelven egyaránt. A Cigány-magyar kisszótár, a lovári nyelvkönyv – Zhanes romanes? - megjelenésükkor egyedülállónak számítottak.

Elsőként fordította le a Biblia Újszövetségi részét cigány nyelvre.

Cigány nyelvművelés, nyelvújítás figyelhető meg Choli irodalmában. Ideológiája a következő: „… nincs nemzeti irodalom nemzeti nyelv nélkül, azaz nyelvében él a nemzet.”

Palkó Magda, a Világosság című folyóirat főszerkesztője megkérdezte Cholitól, hogy akar-e cigánygyerekeket tanítani. Így indult el a pedagógusi pályán. 1972-ben az újpalotai „Lila” iskola tanítója. Mivel képesítés nélküli tanítóként csak három évet lehetett dolgozni, ezért célszerűnek látott elvégezni egy pedagógusképző főiskolát. A diploma megszerzése után népművelőnek hívták, amely állás betöltéséhez egy újabb képesítést kellett megszereznie.

A Csavargyár utcai munkásszálló kulturális igazgatója lett, mintegy 2500 fő művelődéséért vált felelőssé.

 „Rengeteg cigány származású fiatalt sikerült beiskolázniuk.”

 „… azt hiszem, ez volt talán a hőskora a cigány ébredésének…”

A közös gondolatokat valló, diplomás fiatal cigány származású emberek közösséget hoztak létre, a céljuk a művelődés, a kultúra, a hagyományok, az oktatás felhasználásával „a cigányságot felébreszteni”. A cigány értelmiség maroknyi csoportjának tevékenysége az akkori pártpolitikának szemet szúrt, a pártközpont gyakori “vendégei” voltak.

Kikerülhetetlen volt, hogy a cigányság jövőjéért kiálló emberek ne váljanak politikai szereplőkké.

1985-86-ban a Pozsgay-féle Hazafias Népfront felügyelete alatt működő Országos Cigánytanács vezetője lett Choli Daróczi.

1987-88 a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezető titkára, majd a Hátrányos Helyzetű Fiatalok Életmód és Szabadidő Szövetség elnöke. Majd a X. kerületi Cigány Koordinációs Bizottság titkára lett, rendszerváltás után a X. kerületi Cigány Önkormányzat elnöke.

A pedagógus pályára 1994-ben tért vissza, a Zsámbéki Apor Vilmos Főiskola adjunktusaként dolgozott, romológiát, cigány nyelvet, történelmet tanított. Innen vonult nyugdíjba, de nyugdíjazása után is aktívan részt vett a cigányság kulturális és politikai életében.

A magyarországi cigány közélet egyik legismertebb alakját a halál 2018. május 12-én, szombat délután, életének 79. évben ragadta el.

Fontosabb elismerései:

Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje – 1999

Oktatási Minisztérium Apáczai Csere János-díja – 2003

Kisebbségekért Díj – 2005

Budapestért Díj – 1996

Open Society Institute Roma Irodalmi Fődíja - 2003

Főbb művei:

József Attila: Ars Poetica – fordítás Nagyvilág, 1971, Világosság 1971

Uzhes Jilesa – önálló szerkesztésű antológia – Népművelési Intézet gondozásában 1979.

Fekete korall – Táncsics kiadó gondozásában 1981.

Rom Som– Roma vagyok – művészeti folyóirat

Romano Nyevipe

Amaro Drom Cigány-magyar kisszótár – Feyér Leventével 1981

Lovái nyelvkönyv – Feyér Levetével 1984

Biblia fordítás – Újszövetség 1996

Garcia Lorca: Cigány románcok - fordítás 1996

Pel devlesko bango muj – Isten homorú arcán, 1990

Mashkar le shib dukhades – Nyelvek között fájón, 1994

Újtestamentum