4.4.2. ILLUSZTRÁLT FOLYÓIRATOK
4.4.2.1. ÁTTEKINTÉS
224
A 19. századi cigány ábrázolások legbővebb forrásai az illusztrált folyóiratok évfolyamai.
A kérdéses időszakban, az első megjelenés időrendjében a következő
illusztrált lapok közöltek cigány ábrázolásokat:
Vasárnapi Újság, 1854–1921
Magyar Néplap, 1856–1860
Ország Tükre, 1862-1865
Hazánk s a Külföld, 1864-1872
Magyarország és a Nagyvilág, 1865-1884
Képes Világ, 1866-1873
Képes Családi Lapok, 1879-1943
Ország-Világ, 1879-1938
Magyar Szalon, 1884-1936
Ezeket 1900-ig a teljesség igényével tekintettük át, listába véve minden cigány-
ábrázolást, még a más lapból átvett változatlan utánnyomást is. Felvetődött, hogy az
egyes képek elemzését laponkénti bontásban csoportosítsuk, ami segítséget nyújtana
ahhoz, hogy az egyes lapok szellemiségéről, annak változásáról jó képet kapjunk.
Végül mégis inkább a lapoktól független időrendet választottuk, mert szempontunkból
sokkal több információt hordoz az egyes korok szellemiségének, mint az egyes
lapoknak vizsgálata. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért évtizedekre bontottuk az
anyagot, egynél-egynél össze is foglalva az arra jellemző momentumokat.
Az, hogy a vizsgálat csupán 1900-ig, az előző századfordulóig terjedt ebben a mé-
diumban, a konkrét dátumot illetően önkényes, de nagyobb távlatban több szempontból
is indokolt döntés. Az egyik szempont technikai jellegű. Egészen jó közelítéssel
az előző századforduló körüli néhány évben sikerült kifejleszteni a fénykép
újságban való sokszorosításának módját. 1895-ben a közölt illusztrációknak még
erős többsége volt fametszet (még ha növekvő arányban fénykép után készült is),
1905-ben viszont már fordított volt az arány. Mivel ez a tanulmány elsősorban a
225
grafi kai úton sokszorosított ábrázolásokkal foglalkozik (az első kötet elején kifejtettük,
miért), a vizsgálat tárgya a 20. század elejére a lapokból szinte eltűnt.
A másik szempont társadalmi jellegű, és nem kevésbé lényeges. A lapok témavá-
lasztásából világosan kiolvasható, hogy a magyar társadalom, legalábbis a polgári
néplapok közönsége hogyan alakult át. Az 1860-as években a súlypont még a vidé-
ki és kisvárosi életen volt, az írások és képek az ottani értelmiség (akkori szóval intelligencia),
a földbirtokosok és a tehetősebb parasztgazdák érdeklődésére tartottak
számot. Az előző századfordulóra ez gyökeresen megváltozott, a lapok az éppen
ekkor megszülető nagyvárosi polgárság felé fordultak, visszahúzódott a látókörükből
a magyar vidék, viszont megjelentek a távoli földrészekről érkező tudósítások.
Egészen pontosan érzékelhető ez a jelenség a korszak meghatározó lapja, a Vasárnapi
Újság cigányokkal kapcsolatos szerkesztési gyakorlatából. Korábban, amint a
következőkben bőséges példatárral bizonyítjuk, kifejezett érdeklődéssel fordult a
lap a cigányok felé, számos cikket és képet közöltek ebben a témában. 1900-tól kezdődően
azonban a cigányság hétköznapi élete gyakorlatilag eltűnt a lapból, számára
zömmel két megjelenési forma maradt: a városi cigányzenészekről készült portrék
és a kor népszerű festőinek zsánerképeiről készült reprodukciók. Szempontunkból
pedig egyik sem releváns. Említést érdemel, hogy már a fénykép korszakában, a Vasárnapi
Újságban egészen konkrétan 1907-ben megjelenik a kriminalitás, az egész
országot felzaklató dánosi gyilkosság cigány vádlottai képében.
Ami a zsánerképet illeti, ez, vagyis a társadalom különböző rétegei mindennapi életé-
ből ”ellesett” jelenetek ábrázolása a 19. század utolsó harmadának egyik legkedveltebb
festészeti műfaja volt, mert biztos vásárló közönségre támaszkodhatott. Készültek
képek nagypolgári szalonokról, falusi parasztházakról, iparos-műhelyekről. Legtöbbjük
közös vonása az idealizálás, az ábrázoltak megszépítése, harmonikussá formálása,
hiszen jómódú polgárok szalonjait voltak hivatottak díszíteni, ez közönség pedig nem
szívesen szembesült (a pénzéért) az élet kellemetlen jelenségeivel, csúnyaságaival. A
226
zsánerképek műfaján belül az 1880-as évek közepétől (de mint fentebb láttuk, helyenként
már korábban is) szerte Európában kifejezetten divatba jöttek a cigányok életét
ábrázoló zsáner-festmények, amelyek jó áron keltek el a műtárgy-piacon.
Ez a siker arra buzdította az illusztrált lapok szerkesztőit, hogy egyebek mellett a
sikeres képek reprodukcióival tegyék kelendőbbé lapjukat. Az 1890-es évtizedben
már ugrásszerűen megnőtt a cigány-tárgyú újságképek között a zsáner-reprodukciók
száma. Ezen képek befogadója azonban fokozatosan távol került a cigá-
nyoktól, rohamosan növekvő nagyvárosok lakójaként egyre ritkábban került velük
érintkezésbe, és ezzel párhuzamosan az az igénye is csökkent, hogy a cigányokról
hiteles szóbeli és képi információkkal lássák el. Ehelyett egy másik, mesterségesen
előállított világot igényelt, amelynek szép harmóniáját fokról fokra letisztuló
szóbeli és képi közhelyek formálják. A képeslapok elemzésekor látni fogjuk, hogy
a következő évtizedben megjelent a valóság megismerése iránti igény is, vele a
szociográfi ai szempontból is értékelhető ábrázolások – de még nem tartunk ott, ez
még a szép és hamis harmóniák kora.
Hogy a magyarországi illusztrált folyóiratok szemléletváltását hiteles adatokkal is
alátámasszuk, felsoroljuk a Vasárnapi Újság 1900 és 1910 közötti cigány tárgyú
illusztrációit:
Évfolyam/szám Oldalszám Képaláírás jelleg
1900/1 12 Kubelik János Prímás portréja
1901/48 465 Régi arató ünnep (zenészekkel) Saját illusztráció
1903/40 667 Cigányprímások Prímások portréi
1904/47 801 Bihari: A nagyreményűek Zsáner reprodukció
1905/15 229 Böhm: A czigány hegedűje Zsáner reprodukció
1905/38 602 Böhm: A kártyavetőnél Zsáner reprodukció
1905/38 604 Böhm: Czigány nő Portré reprodució
1907/14 273 Undi S. Mariska: Gorbói czigánytanya Zsáner reprodukció
1907/49 994 Czigány vajdáné a XVII. században Reprodukció (lásd III kép)
1907/54 626-28 A dánosi gyilkosság gyanúsítottjai Öt fénykép
1909/20 416-17 Teknővájó czigányok Három fénykép
227
Külön probléma a fametszetes újságillusztráció és a fénykép viszonya. A 19.
század utolsó harmadára a fényképezés már általánosan elterjedt, számos festő
(például, amint majd látni fogjuk, Vastagh György) a fotográfi a segítségével gyűjtött
anyagot a képeihez, és a lapok maguk is gyakran fényképeket rajzoltattak át
fametszetté. Ezek hitelességével kapcsolatban azonban óvatosaknak kell lennünk.
A korban általános gyakorlat volt, hogy a fametszetre való áttételkor a rajzoló
mintegy kijavította a fénykép kompozíciós hibáit, a szerinte fölösleges részeket
elhagyta, egyes szereplők helyét megváltoztatta. Az első részben, Oldal István
fényképe és az az alapján készült vízfestménye példáján már szóltunk erről a jelenségről.
Ezúttal egy másik képpárt mutatunk be, amelyek ugyan nem cigányokat
ábrázolnak, a szóban forgó jelenséget azonban pontosan illusztrálják. Teleki
Samu útleírását illusztrálja a metszet241 (141. kép), amelyről világosan leolvasható,
hogy fénykép után készült. Ritka szerencse folytán a kérdéses fénykép fenn
is maradt242 (140. kép), és azon jól látható, hogy a rajzoló tükör-szimmetrikusan
megfordította a képet, ám a jobb szélen álló nőt, hogy az „ne nézzen ki a képből”,
áttette a másik oldalra, az alakok lábát kipótolta, a fénykép bal alsó sarkában erő-
241 Höhnel: A Rudolf és Stefánia tavakhoz, Budapest, 1892, I. kötet, 165.
242 Erdélyi Lajos: Teleki Samu Afrikában, Bukarest, 1977, 19. kép.
140. kép 141. kép
228
sen megvágva látható alakokat elhagyta, és a háttérben lévő fáról is letakarította a
tisztázatlan részleteket. És ez még nagyon fi nom beavatkozás volt.
Az egyes képek ismertetése során törekedtünk rá, hogy ha voltak ilyenek, az elő-
képeket, a mintákat, továbbá az alkotások képi utóéletét is felderítsük. A teljességet
azonban semmiképpen nem tűzhettük célul, hiszen senki sem ismerheti a rendkívül
gazdag 19. századi magyar festői és grafi kai termés egészét, kismesterek jelentős
részben magángyűjteményekben őrzött alkotásainak százait és ezreit. Abban pedig
biztosak lehetünk, hogy további feldolgozások lappanganak még kisebb közlemé-
nyekben, rövid életű vidéki folyóiratokban vagy másutt. A lényeget azonban ez a
hiány nem érinti. Úgy hisszük, hogy magát a jelenséget, a képi megfogalmazások
vándorlását az itt bemutatott példákkal is híven szemléltetnünk sikerült. Magá-
tól értetődik, hogy ha a munka, a magyar cigány ikonográfi a kutatása folytatódik,
újabb és újabb kapcsolódásokra derül majd fény, tovább pontosítva ismereteinket.
4.4.2.2. A vizsgált újságok
Az alábbiakban röviden ismertetjük a vizsgált folyóiratokat, hogy a kor szellemi
mozgásaiban valamelyest elhelyezhetők legyenek. Részletesebb ismertetőt az
érdeklődő a korral foglalkozó, meglehetősen bőséges irodalomban talál, ahhoz
útmutatóul szolgálhat a sajnálatos módon félbemaradt, a kort azonban még majdnem
egészében ismertető A magyar sajtó története című, három kötetes összefoglalás243.
Az alábbiak is zömmel ebből a műből merítenek.
Képes újságok
A 19. század második felében egy sor képes hetilap kereste a helyét a magyar
piacon. Sikeresnek közülük az számított, amely elérte a tízezres példányszámot,
243 A magyar sajtó története. Főszerk. Szabolcsi Miklós, Budapest, 1979, 1985, I: 1705-
1848, II/1: 1848-1867, II/2: 1867-1892.
229
jelentősen efölé azonban egyik sem emelkedett. Amelyik lap példányszáma tartó-
san ötezer alá csökkent, az előbb-utóbb befejezte működését, vagy beolvadt egy
másik, sikeresebb lapba.
A magyar újságok a mintát gyakran a német sajtóból vették, egyik-másik kiadvány
már-már szolgaian követte német példájának szerkesztési elveit és külalakját,
külföldi anyagot azonban ezek a lapok is csak elvétve hoztak, többnyire a kor
híres íróinak munkáit fordították.
Az induláskor, az 1860-as, majd az 1870-es években még az úgynevezett „enciklopédiai”
lapok voltak a meghatározók, döntő szerepük volt az ismeretterjesztő
anyagoknak, bár szépirodalmat már a kezdetektől közölt valamennyi. Az ismeretterjesztés
keretében igyekeztek bemutatni Magyarország népeit, köztük a cigányokat is.
Az 1880-as évektől a szépirodalom mind nagyobb szerephez jutott, és a lapok
szinte kivétel nélkül követték a közönség megváltozott igényeit. A képes hetilapokban
és kéthetilapokban az előző századfordulóra a szépirodalom aránya átlépte
az ötven százalékot, ez vált a fő tartalommá, mellette a hírek tartották meg a
súlyukat, és az ismeretterjesztés mintegy melléktermékké vált.
A képes családi lapok piacán az első kísérlettől 1900-ig több tucat vállalkozás
próbálta megvetni a lábát, de mindössze hat érte meg megjelenésének tizedik évfordulóját.
Utóbbiak közül négy, a Vasárnapi Újság, a Képes Családi Lapok, az OrszágVilág
és a Magyar Szalon viszont félévszázados fennállását is megünnepelhette.
Vasárnapi Újság 1854-1921
A Vasárnapi Újság az egyik első kísérlet volt a magyarországi illusztrált néplap
megteremtésére, és mindjárt átütő sikert ért el, egészen 1922-ig megjelent, miközben
számos versenytársa támadt és bukott el mellette. A lap a kor legjobb szerzőit
és rajzolóit foglalkoztatta, érdeklődési területe pedig szinte mindent átfogott. A
nemzeti szellem ápolását tűzve ki céljául, sok energiát fordított arra, hogy olvasó-
230
ival minél alaposabban megismertesse Magyarországot, annak népeit, szokásait.
Ennek keretében 1900 előtt visszatérően írt a cigányokról is.
Magyar Néplap 1856-1860
A kor meghatározó törekvése volt az „egyszerű nép” számára készülő, valódi
népújság megteremtése, amelyet már 1848-ban Arany is szorgalmazott, és azóta
készültek tervek a megvalósítására. A sok terv közül a megjelenésig is eljutott a
Magyar Néplap, ám viszonylag rövid pályafutás után beszüntette működését.
Ország Tükre 1862-1865
A Vasárnapi Újság által kitaposott úton indult az Ország Tükre, azénál nagyobb
fi gyelemmel Magyarországra. A versenyt azonban csak rövid ideig állta, nem kis
részben azért, mert a lapok kibontakozó versenyében a legjobb szerzőket és rajzolókat
elszipkázták a tőkeerősebb vállalkozások.
Hazánk s a külföld 1864-1872
Színvonalas közművelődési hetilap volt, amely a Vasárnapi Újság mintájára szü-
letett, de hamarosan annak méltó vetélytársává vált. Nagy fi gyelmet fordított a
magyar vidékre, noha szerzőinek zöme a fi atal polgárok közül került ki. Politikai
szempontból enyhén ellenzéki vonalat vitt. A stabil, sőt javuló színvonal azonban
nem volt elég az üzleti sikerhez, a lap nyolc év után megszűnt.
Magyarország és a Nagyvilág 1865-1884
Az 1865 szeptemberében megszűnt Ország Tükre folytatásaként jelent meg ugyanazon
év októberében. Kezdetben politikai cikkeket is közölt, de 1867-től már csak
szépirodalmat és kevés ismeretterjesztést hozott, mellettük gyakran egész oldalas
képeket. Az 1870-es évtizedben a kor egyik legnagyobb munkabírású újságírója,
231
Ágai Adolf szerkesztette, aki emellett Csicseri Bors álnéven a Borsszem Jankót,
Forgó bácsiként a Kis Lapot gondozta, Porzó néven pedig vezető lapokba írta
kedvelt tárcáit.
Képes Világ 1866-1873
A kor bulvárlapja, amely a Magyarország és a Nagyvilágnak mintegy oldalvizén,
részben onnan átvett, átszerkesztett, részben onnan kiszorult anyagokkal dolgozott.
Sajátos célközönsége volt a német nyelvű magyarországi kispolgárság, amely
ekkor a nagyvárosok lakosságának jelentős hányadát adta. A lap nagy hangsúlyt
fektetett a népszerű irodalomra, amely idővel eluralkodott benne, visszaszorítva a
tudományokat. Az irányát vesztett lap 1873-ban szűnt meg.
Képes Családi Lapok 1879-1943
Indulásától fogva sikeres kéthetilap, amely a német Gartenlaube mintáját követte,
még fejléce is alig különbözött amazétól. Az újságot a kiadó a vidéki kisnemességnek,
módos parasztságnak és alsóbb értelmiségnek szánta, sikerrel. Később,
vidéki kötődését megőrizve a városi kispolgárság lapja lett. A terjedelem felét
tette ki az irodalom, harmadát az időszerű hírek, és a fennmaradó részen kapott
helyet az ismeretterjesztés, például a népélet bemutatása. Az újság illusztrációi
híresen magas színvonalúak voltak. Az 1880-as évekre mindinkább a női olvasók
felé fordult, többé-kevésbé nőlappá lett. Az újság túlélte az első világháborút, és
csak a második sodorta el.
Ország-Világ 1879-1938
Mint legtöbb kortársa, ez a lap is a Vasárnapi Újság köpönyegéből bújt ki, legalábbis
abban az értelemben, hogy azzal versengve, az az által hagyott piaci résbe
benyomulva indult. Mivel a Vasárnapi Újság az ismeretterjesztés kárára mind
232
nagyobb teret nyitott a szépirodalomnak, az Ország-Világ ismét az „enciklopédiai”
jelleget domborította ki. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, nem kis részben
azért, mert hamarosan az Ország-Világ is rátért a nagy vetélytárs kitaposta útra, az
(asszimiláns) kis- és középpolgárság képes irodalmi lapja lett, mely 1890-től már
„szépirodalmi képes hetilap”-nak nevezte magát.
Magyar Salon 1884-1936
Revü típusú újság, kezdetben havonta, majd kéthetente jelent meg, számonként
majd könyvnyi terjedelemben. Megcélzott és megszerzett közönsége a magyar
középosztály volt, később egyre nagyobb fi gyelemmel az arisztokráciára. Gazdag
szépirodalmi rovata a kor szinte valamennyi jelentős íróját és költőjét foglalkoztatta,
ismeretterjesztő írásait is jeles szerzők készítették. Útirajzokat és úti beszá-
molókat nagy terjedelemben közölt, ebben egyedülálló volt vetélytársai között.
Szellemiségét a címe jól összefoglalta: olyan szalon kívánt lenni, amelyben mű-
velt csevegés folyik a világ dolgairól. Nyitott szellemiségű lap volt, amely azonban
nem kötelezte el magát egyetlen ügy mellett sem.
4.4.2.3. A FOLYÓIRATOK KÉPEI
4.4.2.3.1. 1850-1860
234
LXIII.
A minket érdeklő legkorábbi rajz 1856-ból való. Mivel a kép nem gyakorlott mű-
vészre vall, legvalószínűbb, hogy egy műkedvelő, a kísérő szövegből következtethetően
erdélyi rajzoló élet után, de utólag megkomponálva készült munkája,
melyet a budapesti hivatásos fametsző még egy kissé tovább fi nomított, képi közhelyekkel
(szakadt ruha, főzőüst, putri) tovább bővített.
Az erdélyi sátoros cigányok, Vasárnapi Újság, 1856. 257. oldal
4.4.2.3.2. 1861-1870
236
LXIV.
A népszerű képes hetilap 1861-ben „Képek a hazai népéletbőlˮ címmel sorozatot
indított, melyet több megszakítással két éven át folytatott. Ebben a sorozatban hét
cigányábrázolás is megjelent, mindjárt az első a „Czigány-gazdaságˮ címet viseli.
Erről a képről is azt feltételezzük, hogy jó képességű műkedvelő munkája. Nyilvánvaló,
hogy a kompozíciót a kor gyakorlatának megfelelően utólag alakította
a művész, a képen mégis, a mérsékelt rajztudás ellenére, vagy éppen azért átüt
a hitelesség: a rajzoló valami nagyon hasonlót láthatott maga is. A kép központi
szereplője a kovács, aki épített tűzhely előtt dolgozik, körülötte a háziállatok
szintén többé-kevésbé letelepedett életmódra utalnak. Egészen sajátos viszonyokra
Czigány-gazdaság
Vasárnapi Újság, 1861. 136. oldal
237
utal, hogy a lakás sátor, a tűzhelyet azonban téglából rakták. Egyetlen forrás alapján
felettébb kockázatos a következtetések levonása, mégis úgy érezzük, hogy itt
a vándor-cigány-fémműves életmód jelentős dokumentumával van dolgunk. Azt
gondoljuk, hogy a sátor – épített tűzhely ellentét nem az átmeneti kor tükröződé-
se, hanem évszázados gyakorlaté. Nagyobb vasdarab megmunkálásához ugyanis
elegendő hőmennyiséget és hőfokot földön rakott tűzben még fújtatóval sem lehet
előállítani, miközben tudjuk, hogy a cigányok már a 16. században kisebb ágyúkat
voltak képesek előállítani, amihez épített tűzhellyel kellett rendelkezniük.
238
LXV.
A népéleti sorozat cigányokat ábrázoló következő darabját a korábban már említett
Jankó János készítette. Ez a kép a romantikus mestereknél iskolázott hivatásos
rajzoló szemléletét tükrözi. Jankó a kor mestereihez hasonlóan minden
bizonnyal gondosan tanulmányozta a cigányok öltözködését, használati tárgyait,
a cél ebben az esetben mégsem a valóság hű visszaadása, hanem egy vonzó, érdekes
kompozíció kialakítása volt, melyben a cigányok az ábrázolásnak nem céljai,
hanem eszközei.
Utazó czigánycsoport
Vasárnapi Újság, 1862. 28. oldal
239
LXVI.
A sorban következő kép megint Jankótól való, aki a kép aláírása szerint azt Újházy
(Ferenc) vázlata alapján készítette. Ez a kép „Üstfoltozó czigányokˮ címen nyolc év
múlva ismét megjelent a Magyarország képekben, fentebb már ismertetett albumban.
Itt, a korábbi variáns esetében még hangsúlyosabbnak tarthatnánk a részletek hitelességét,
ha nem intene óvatosságra, hogy másodlagos feldolgozásról van szó, a rajzoló
nem látta képe tárgyát, csak egy arról készült vázlatot. A férfi hatalmas gombjai a kalderás
törzsre utalnak, amihez illusztrációként lengyelországi kalderás férfi ak fényké-
pét mellékeljük. A két, közel egyidős képen a gombok mellett a kalap és a hosszú haj
is feltűnő hasonlóságot mutat, a Vasárnapi Újság metszetén a férfi kalderásként való
azonosítása tehát meglehetősen biztos lábakon áll. A képről, illetve az ábrázolás addigi
hiányáról nem kevesebb olvasható le, mint hogy legkésőbb 1863-ban megjelent
LXVI. Kolompár czigányok
Vasárnapi Újság, 1862. 313. oldal
142. Kalderash Gypsies, c. 1865.
240
a kalderás törzs Magyarországon, de nem sokkal előtte érkezhetett. Ez az információ
egybevág azzal, hogy a román cigányrabszolgaság tényleges felszámolására az 1850-
es évek végén került sor. A kompozíció többi része már inkább a fantázia termékének
tűnik, mintegy hátteret ad a kép fő tárgyának.
241
LXVII.
Az előző képhez hasonlóan ez is Újházy vázlata alapján készült, valószínűleg több
rajzból megkomponálva, és ez is megjelent nyolc évvel később a honismereti albumban.
Magyarországon famunkával többnyire beások foglalkoztak, ennek a törzsnek
a jellegzetességei azonban nem azonosíthatók a képen. Az asszony feltűrt szoknyája
legalábbis kétséges, tekintetbe véve a cigány kultúrában meglévő, már említett tisztaság-tisztátalanság
viszonyrendszert, amely szerint a nő teste köldöktől lefelé tisztá-
talan, eltakarandó. (A legkevésbé sem véletlen, hogy a tradicionális cigány közössé-
gek asszonyai ma is lábfejig érő szoknyát hordanak.) Az is esetleges jelenség, hogy
az asszony fején hordott teknőben kisgyerek ül, ez persze előfordulhatott, de inkább
játékosságból, mint bevett szokásként. A jobboldali férfi alak bizonyára hiteles vázlat
után készült, de forrásértékű, karakteres vonásokat nem tartalmaz.
Teknővájó czigányok
Vasárnapi Újság, 1862. 436. oldal
242
LXVIII.
A szerzőpáros itt is azonos, ezt a képet azonban nem vette át a Magyarország képekben.
A három sátor alkotta telep kifejezetten hitelesnek tűnik, ilyen, hátrafelé lejtő
sátor-megoldást több helyen láthatunk. A sátrak mellett azonban minden más részlet
utólagos, műtermi kompozíció benyomását kelti, különösen a baloldali szekér, amelyet
a rajzoló, hogy jól látható legyen, valósággal a levegőbe emelt, legalább egy
méterrel a talajszint fölé. Az utólagos kompozíció miatt a léptékek is kérdésesek, a
képről hitelesen nem olvasható le, hogy milyen méretű sátrakról van szó.
Vándor czigányok télen
Vasárnapi Újság, 1862. 436. oldal
243
LXIX.
Megint az Újházy-Jankó szerzőpáros alkotása, a Magyarország képekben ezt sem
közölte újra. Amint a mesterségeknél már szóltunk róla, a 19. század második
harmadában még nem számított jellegzetes cigány mesterségnek a vályogvetés, a
parasztok maguk is rendszeresen foglalkoztak vele. A cigányoknak ebbe a munkába
való bekapcsolódása valószínűleg annak köszönhető, hogy saját társadalmi-gazdasági
viszonyaikhoz illeszthető volt, tudniillik maguk alakíthatták ki a
munkarendjüket, a megbízó felügyelete nélkül dolgozhattak, és bérük kizárólag a
megtermelt végtermék mennyiségétől függött. A fennmaradt ábrázolások csekély
száma ugyanakkor arra utal, hogy a vályogvetés nem volt meghatározó jövedeVályogvető-czigányok
Vasárnapi Újság, 1862. 557. oldal
244
lemforrás a számukra, szemben a fémművességgel. Az ábrázolások csekély szá-
ma ezt a képet is becsessé teszi, és noha nyilvánvalóan utólagos kompozícióról
van szó, a munkaterület ábrázolása is kérdéses, mégis jó illusztrációul szolgálhat
a hagyományos cigány mesterségek bemutatásához.
245
LXX.
Az ismeretlen rajzoló képe az erotikus momentum becses dokumentuma. A főalak,
a nézőre mosolygó cigánylány kigombolt blúzával máig élő, erős sztereotípiát
jelenít meg. Ez a sztereotípia abból a tényből táplálkozik, hogy a hagyományos cigány
kultúrában a női kebel elfedése
nem szükségszerű, amint azt
a mellékelt fénykép is igazolja.
Az újság illusztrációja azonban
inkább vágykép, mint a valóság
tükre, a háttér alakjai pedig a korabeli
rutin alapján készültek.
LXX. Pháraó népe, Ország Tükre, 1863. 101. oldal:
143. Vándorczigányok
246
LXXI.
Miután 1862-ben, a „Képek a hazai népéletbőlˮ sorozatban öt rajz is foglalkozott
a cigányokkal, több mint egy év kihagyással, 1864 elején még egy kép napvilágot
látott, ismeretlen rajzolótól. A Jankónál lényegesen gyengébb képességű rajzoló
cigány fémműves családot örökített meg, amint az este sötétjében, a tűztől megvilágítva
valamilyen vasmunkát végeznek. A férfi nagy pitykegomb-sora kalderásra,
bő gatyája romungróra utal, de ettől még hiteles lehet az öltözet, ilyen keveredés
minden bizonnyal rendszeresen előfordult. A hármas szereposztás és a szerszá-
mok hitelesnek tűnnek, noha az üllő túl nagy. A három szereplőt azonban nyilvánvalóan
a kompozíciós törekvés rendezte így el. Mindenki túl közel van a tűzhöz,
az egyik asszony kifejezetten ráfújja a szikrát a másikra, ráadásul az üllő a kovács
és a tűz között helyezkedik el, ami teljesen alkalmatlan. A kép talán személyes
élmény alapján készült, tele hiteles részletekkel, egészében viszont mesterséges
kompozíció.
Vándor czigány-család
Vasárnapi Újság, 1864. 93. oldal
247
LXXII.
Amint a képaláírás is elmondja, a metszet egy berlini rajz (újságillusztráció) után ké-
szült. Bizonyára az eredeti rajz nevezi a szereplőket magyaroknak, a karakterjegyek
alapján azonban nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy Romániából Magyarorszá-
gon át Németországba érkezett, talán kalderás csoportról lehet szó. A magyar megjelölés
itt inkább azt jelenti, hogy nem Németországban honos, szintó cigányok láthatók
a képen, hanem keletről frissen érkezettek. A sátor a 6. számú képről már ismerős. A
Magyarországról ismert képi közhelyek közül a meztelen gyerek hangsúlyosan jelen
van, ez a jelenség Németországban bizonyára még feltűnőbbnek számított. Megjelenik
a ló is, mint a vándor életforma szimbóluma, továbbá visszafogottan bár, de ott az erotikus
motívum a sátorban lévő asszony keblének hangsúlyozásával. Noha a sátorbelső
jelenete szemlátomást utólagos kompozíció, az egész kép meglehetős hűséggel tükrözi
a képet, amellyel a nyugat-európai lakosok találkozhattak.
Magyar czigányok Berlin vidékén
Vasárnapi Újság, 1864. 552. oldal
248
LXXIII.
Czigány zenészek, Klinkovics (helyesen Klimkovics) Bélától244
Ország Tükre, 1865. 77. oldal
A kép sokkal inkább egy történet illusztrációja, mintsem képi tudósítás a cigány
zenészekről. Ilyenformán forrásértéke a cigányokra vonatkozóan csekély, legföljebb
a zenészek magyaros ruhájáról ad némi információt, azt is csupán abban az
értelemben, hogy a korabeli felfogás ezt az öltözetett tekintette a falusi cigány
zenészekhez tartozónak.
244 Több mint egy évszázadon át alkotó festődinasztia ötödik tagja, élt 1833-tól 1885-ig,
kassai rajztanár, Benczúr Gyula első mestere. Lexikon 2/561.
249
LXXIV.
A kép érdekes példája a képi információk nemzetközi vándorlásának. Az eredeti
alkotás Lotz Károlyé245, ezt egy francia lap vette át, hogy magyarországi tudósítását
illusztrálja vele, onnan pedig egy magyar újság vette át, hogy beszámoljon arról, miként
mutatják be Franciaországban Magyarországot. A kép festői jelenet, a vigadó
falusi legények sztereotípiájának megjelenítése. Forrásértékű a cimbalmos fi gurája,
jól mutatja, hogyan használták a régi típusú cimbalmot menet közbeni kíséretre.
245 Festő, élt 1833-tól 1904-ig. A kor kiemelkedő alkotója volt, számos falképet, tájképet
és monumentális alkotást festett, életművében a tanítás is meghatározó volt. Lexikon
3/112.
Magyar életkép, Lotz után Lancelottól
Hazánk s a Külföld, 1865. 121. oldal
250
LXXV-LXXVII.
Noha a rajz szignálatlan, előképe ismert: Pongárcz Ferenc246 három cigány című,
1836-ban készült festménye alapján készült247. A kompozíció ihletője a bánáti
születésű osztrák romantikus költő, Nicolas Lenau már idézett verse volt. A rajzoló
a versben megénekelt zenészeket a festményt híven követve magyaros ruhába
öltöztette, a környezetet az eredetihez képest jelentősen kiegészítette, gazdagította.
A képes Világ a képet kissé leegyszerűsítve, átrajzolva vette át. Hogy nem az eredeti
Pongrácz-festmény után dolgozott, azt az előtérben lévő tó világosan mutatja.
246 Életrajzi adatai nem ismertek, a XIX. század első felében Eperjesen dolgozott.
247 Pongrácz festményét ismerteti Révész Emese A magyar historizmus című kötetében
(Budapest, 2005., 137. oldal). Idézi a Vasárnapi Újság jelen tanulmányunkban is közölt
„A dade meg a rajkó” című, 1865-ben közölt képét kísérő szövegét, melyben a szerző a
cigány és a magyar nép sorsának hasonlóságát említi. Majd így ír: „E belső lelki sorsközösséget
példázza Pongrácz Ferenc Három cigány címen ismertté vált festménye,
amely tömör képi megfogalmazását adja annak az életeszménynek, amelyben a gondokra
a hegedű, pipa és álom nyújt gyógyírt. Az árkádiai idillt azonban melankolikus
alaphangulat színezi át, s ez alkalmassá tette azt a jelen kedélyvesztett közérzetének
kifejezésére is. Az abszolutizmus éveiben a zenéléssel felhagyó, hangszerét a fára felfüggesztő
bujdosó a rezignált és illúzióvesztett magyarság, szűkebben értelmezve a
jelen állapotok ellen önkéntes hallgatással tiltakozó művészi magatartás időszerű allegóriájaként
kapott új értelmet.”
LXXV. A három czigány
Ország Tükre,
1865. 345. oldal
LXXVI. A három cigány
Képes Világ,
1868. 17. oldal
LXXVII. A három cigány
Pongrácz Ferenc
festménye, 1836.
251
LXXVIII.
Cigányleány
Hazánk s a Külföld, 1865. 441. oldal
A kép részletgazdagsága, valamint elrendezése arra utal, hogy beállított műtermi
fotográfi a alapján készült, a kislány kezébe a tyúkokat, a háttérbe a tájat utólag
rajzolták. Emiatt sem tekinthető forrás-értékűnek, hiszen még a viseletről is feltehető,
hogy a fotográfus rendezte így el, hogy csipetnyi erotikus ízt sem nélkülözve
illusztrálja vele a cigánylány rongyos voltát.
252
LXXIX.
A szignálatlan képpár első darabja bizonyára eredeti helyszínen felvett vázla tokból,
esetleg fényképekből épült kompozíció. A két lány (asszony?) hosszú szoknyája
oláhcigány törzsre vall, 1860 előttről ez a viselet nem ismert. A mö göttük
muzsikáló, valamilyen magaslaton ülő hegedűs szinte bizonyosan cigányságuk
mivoltára utaló, utólagos kiegészítés. A képet ugyanarról a dúcról még abban az
évben újra közölte a Képes Világ (1866. 764. oldal).
LXXXI. Czigányok a pusztában
Magyarország és a Nagyvilág, 1866. 29. oldal
253
LXXX.
Oláhországi cigányfalu
Képes Világ, 1866. 608. oldal
Szignálatlan rajz, amely a ”vidéki rajztanár képi tudósítása” kategóriába volna
sorol ható, ha létezne ilyen kategória. Az 1860-as években több lap is közölt hasonlót,
például a Vasárnap Újság (LXV. kép) és a Hazánk s a Külföld (LXVI.
kép). E rajzok hibái és erényei is hasonlók: előbbibe tartozik a korlá tozott rajztudás,
utóbbiba a művészi sablonoktól való mentesség, hiteles ségre törekvés. A ké-
pen letelepedett családot látunk lakóházakkal és gazda sági épü le tekkel, valamint
háziállatokkal: kutyával, disznóval, kecskékkel, tyúkokkal és kacsákkal. A félig
földbe süllyesztett lakóházzal a Hazánk s a Külföld rajzán is találkozhatunk. Ez
korántsem cigány építészeti hagyomány, a honfoglalás óta ismert a Kárpát-medencében,
és bizonyára másutt is.
254
LXXXI.
A lap kétrészes cikk illusztrációjaként egy képpárt közölt, melynek első tagja már
megjelent a Magyarország és a Nagyvilág korábbi számában (lásd ott), a második
azonban csak itt. A második kép nőalakjai lábszárközépig érő szoknyát viselnek,
ami a kor paraszti viseletének felel meg, eszerint ők romungrók volnának. (Hogy
a szok nya hosszának egy arasznyi eltéréséből talán nem túlzás ilyen messze menő
következtetést levonni, azt a mai divat ismerői is megerősíthetik.) Ahogy az első
kép esetében, itt is elképzelhető, hogy az alakokról műtermi fényképfelvétel ké-
szült, és a hátteret utólag tette hozzá a rajzoló. Ezzel a megszorítással tehát a rajz
hitelesnek tűnik.
Negyed évszázad múltán a képet újra közölte az Ország-Világ (1890. 352. oldal).
Cigányok,
Képes Világ, 1866. 785. oldal
255
LXXXII.
Sátoros czigányok
Magyarország és a Nagyvilág, 1867. 51. oldal
Mind a jobb szélen látható alakok, mind a kép kompozíciója alapján úgy tűnik, hogy
nyugat-európai kép áttétele, esetleg az eredeti dúc megvásárlása révén. (A galvanzálás
technikájával gyakorlatilag korlátlan számú levonat készítésére alkalmassá
tett dúcoknak nem lebecsülendő nemzetközi forgalma volt, ugyanis a kiadók ezzel
némi másodlagos bevételre tehettek szert. A belföldi forgalmat korlátozta, hogy
ugyanaz a piac nem fogadta szívesen ugyanazt a képet más laptól, noha, mint éppen
ennek a képnek a példáján is láthattuk, ez is előfordult.) A nagy rajzolói rutinnal
megkomponált jelenet inkább tűnik egy korabeli regény illusztrációjának, mint
hiteles képi tudósításnak, noha egészen biztosan az alkotó személyes benyomásai
alapján készült. A kép a legtöbbet arról árul el, hogy milyennek látta a nyugat-euró-
pai közönség a keletről frissen oda érkezett cigányokat. A képet ugyanarról a dúcról
később újra közölte az Ország Világ (1882. 159. oldal).
256
LXXXIII.
LXXXIII. Vándor cigányok
Képes Világ, 1867. 1141. oldal
144. Vándor cigányok
A rajzolói kvalitás itt is vidéki rajztanárra utal, a kép azonban nem hiteles tudó -
sítás, hanem a képi közhelyek sorozatát felvonultató műtermi kompozí ció. Ott
van a gyermekét szoptató, közben pipázó asszony, a pucér gyerek, az ekhós szekér,
a korabeli szemlélő számára nyilvánvalóan humorosnak ható, vegyes ló-szamár
fogat. Közel korabeli fényképes forrásokból tudjuk, hogy a vándorló kompánia
257
egészen más képet mutatott. A 19. század legvégén (képi variáns 1897-ből ismert)
valahol Dél-Erdélyben ismeretlen fotográfus több mint egy tucat képet készített
egy vándor kompániáról. Ezeknek a képeknek a nagy része még évtizedekig forgalmazott,
részben színezett képeslapok formájában maradt fenn. Olyan becses
képi forrásról van szó, amely önmagában is megérdemelné a fi gyelmet. Itt most a
menetben lévő csapat képét közöljük. Jól látható, hogy noha – talán a fényképész
kedvéért – két férfi lóháton ül, a népes csapat (tizenkilenc személy látszik ezen
a képen, egy másikon harminchárman vannak) gyalogszerrel vándorol, a szekér
elsősorban a gyerekek és a holmi szállítására szolgál.
258
LXXXIV–LXXXV.
A két kép az évszázadok óta ismert tanulmányfej-műfajba tartozik. A rajzoló részben
gyakorlás, részben nagyobb kompozícióihoz motívum gyűjtése céljából élet
utáni vázlatokat készített, amelyeket utóbb többé-kevésbé kidolgozott. Az alakok
tehát hitelesek, történeti forrásként azonban kevéssé funkcionálnak.
A kétrészes cikk második részét ismét cigány tanulmányfejek illusztrálják. Némi
forrásként a két alsó alak ékszerei szolgálhatnak.
LXXXIV. Cigányarczok
Képes Világ, 1868. 384. oldal
LXXXV. Cigányarczok
Képes Világ, 1868. 432. oldal
259
LXXXVI.
Czigányok halászaton
Képes Világ, 1869. 52. oldal
Herman Ottó említi a magyar halászatról szóló könyvében248, hogy a cigányok villá-
val fogják a halat. Ha a fenti képnek csak ezt az egy közlését ismernénk, azt gondolhatnánk,
hogy valami hasonló magyarországi ismeret képi félreértésével van dolgunk
– hiszen nyilvánvaló, hogy eredetileg nem asztali villáról, hanem mezőgazdasági szerszámról
lehetett szó, magyarán vasvilláról, amit ma is gyakran csak villaként említenek.
Csakhogy ugyanez a kép (ugyanerről a fadúcról nyomtatva) már 1863-ban
megjelent a német Über Land und Meer című képes hetilapban, és ott a képaláírás a
következő: Elsässische Zigeuner beim Forellenfi schen, azaz Elzászi cigányok pisztránghalászaton.
Magyarországi félreértésről tehát nem lehet szó, a kép hitelességéhez
viszont a korabeli elzászi ábrázolásokkal való összevetés volna szükséges.
248 A magyar halászat könyve I–II., Budapest, 1887.
260
LXXXVII.
Cigány lakás az erdélyi havasokon
Hazánk s a Külföld, 1869. 169. oldal
Staubert Ödön249 kissé műkedvelő színvonalú munkájának értékét növeli, hogy
szemlátomást objektivitásra törekvő képi tudósítás, nem akar sem többet, sem
kevesebbet annál, mint hogy megmutatja az erdélyi cigányok tanyáját. Figyelemre
méltó az előtérben lévő disznó, amely egyértelműen a letelepedett életmód és
valamiféle háztáji gazdálkodás jele.
249 Főgimnáziumi tanár, élt 1838-tól 1906-ig. Az 1860-as években rajztanár volt Székelyke
reszt úron, 1867-től pedig Gyulafehérváron működött. www.erdelyimuveszet.ro, Szinyei:
Magyar írók élete és munkái, 13/411.
261
LXXXVIII.
Vályogvető czigányok
Vasárnapi Újság, 1869. 229. oldal
A Jankó Jánoshoz hasonlóan sokat foglalkoztatott Greguss János rajza távlati kép,
a részleteknek kevés fi gyelmet szentel. Ennek megfelelően inkább a szituációról
ad hírt, úgy tűnik, meglehetősen hitelesen. Az alakok elrendezése megkomponált,
az egész mégis életszerű.
262
LXXXIX.
Bagiagorai oláh és oláhczigány
Magyarország és a Nagyvilág, 1869. 390. oldal
A már említett Franz Kollarz rajza feltehetően két helyszínen felvett tanulmányból
készült kompozíció. Az ülő alak a cigány, akit a fémműves mesterség kellékei
azonosítanak. Viselete román jellegű, a kabát alól kivillanó széles övvel. Figyelemre
méltó a kalapács kis mérete.
263
XC.
Az erdélyi aranymosó cigányokról ez talán az egyetlen 19. századi ábrázolás. A
kor hagyományait ismerve valószínű, hogy beállított műtermi fényképfelvétel
alapján készült, a környezet utólagos kompozíció, de az alakok hitelesek. Mesterségük
eszközei sajnos nem láthatók, sem tágabb környezetük, így, noha egyedül-
álló ábrázolásról van szó, forrásként a kép információs tartalma csekély.
A műtermi, beállított képi szituációról jó információt ad a feltehetően erdélyi cigányokat
ábrázoló képeslap.
XC. Aranymosó czigányok
Vasárnapi Újság, 1870. 17. oldal
145. Désás czigányok
264
XCI.
Czigány család
Magyarország és a Nagyvilág, 1870. 199. oldal
Ismét egy kép a ”vidéki rajztanár képi tudósítása” kategóriából, bár a kivitelezés
rutinos és jó képességű rajzolóra utal. Maga a tudósítás is túlmegy a látvány puszta
rögzítésén, sokkal inkább egy társadalmi szituációt ábrázol: a parasztember a
faluszéli cigánykovácshoz viszi a megfoltozandó üstöt, és amíg a munka folyik,
elbeszélget a háziakkal. Jobboldalt az öregasszony pipával a szájában (erős képi
közhely) éppen tippanmeszelőt köt, egy fi atal asszony vagy lány szabad tűzön
főz (ez is képi közhely), a másik asszony az ajtónak támaszkodva tereferél, mellette
a gyerek bámészkodik. A kép erős személyes benyomáson alapuló műtermi
kompozíció, amely meglehetősen hiteles módon tudósít az illeszkedő társadalmi
szituációról.
