Duka Andrea Annamaria: "Egy bájos lány gyerek" a cigány telepeken
Előzmények - Visszatekintés
Minden azzal kezdődött, hogy úgy utáltam mindenkit, hogy a kollégiumban a szobatársaimat sem viseltem el magam körül, sőt szabály szerűen azt éreztem, hogy robbanok és mindenki mást is, ha rajtam múlik akkor inkább megsemmisítenék magam körül. Igazából az egész világot gyűlöltem, hozzám képest egy idegbeteg ember "kis piskótának számított". A lelkem sírt és tombolt egyszerre, törni - zúzni szerettem volna magam körül.
2008-ban hangos volt a média különböző események miatt, de ami kihozta belőlem az antiszociális, pszihopata, egyben ambivalens viselkedést az a Csorba Robika (4) ügy volt. Rasszista indítékú gyilkosságok történtek Magyarország különböző helyein. Emberek, gyerekek azért haltak meg, sérültek meg, mert mások voltak, cigányok voltak.
Ültem a szobámban, szó nélkül és nem tudtam eldönteni, hogy ordítsak az idegtől vagy sírjak a szomorúságtól. Persze itt még nem álltam meg. Valahogy az internetes keresgélés közepette, felfedeztem olyan mérhetetlen mennyiségű "tudományosan megalapozott" írásokat, majd a youtube segítségével megnéztem különböző filmeket melyek tovább fokozták hangulatom. Az, hogy a fórumok milyen tartalommal rendelkeztek, vagy hogy a cigányokról milyen kisfilmeket lehetett találni, az még semmi, ami igazán bicska nyitogató hatással volt rám, inkább a kommentek voltak, melyek olyan remélhetőleg "meggondolatlan" gondolatokat tartalmaztak, mi szerint "az összes cigányt így kell kinyírni", "az összes cigányt gázkamrába kell zárni", "a cigányokból ki kell rugdosni a gyereket is", stb.
Órákon át, néztem és olvastam a különböző véleményeket. Ledöbbentem, a gyűlölet még inkább izzott bennem, tényleg azt éreztem, hogy semmi keresni valóm ebben a világban, közben pedig rosszul voltam magamtól is, mert az előtt soha nem éreztem ennyi dühöt ami bennem volt. Magamat is utáltam, ezek miatt az érzések miatt. Senkivel nem beszéltem, senkihez hozzá sem szóltam, pár napon keresztül, volt, hogy még a főiskolai előadásokra sem mentem be, olyan intenzív hatással volt rám minden. Majd, megtört, és órákon keresztül sírtam, a dühtől, szomorúságtól és azoktól az érzésektől, melyektől magamtól is rosszul voltam.
Pár órás sírás után jött a BUMM. Meg van! Arra kértem a jó Istent, hogy segítsen, valamivel segíteni szeretnék! Majd ime az eredmény ami végül nemzetközivé vált, számos kiállítás és publikáció eredménnyel, és sok olyan sikerrel ami bebizonyította, hogy folytani kell.
Ebben az időben egy nemzetközi pályázatban benne volt a főiskolánk (AVKF) és Pázmány Ágnes tanárnő megkeresett azzal, hogy mit szólnék hozzá, ha egy interkultúra órát tartanék a mellettünk lévő általános iskolában, mert kultúrák közötti párbeszédre van szükség, az egyik osztályban sok a konfliktus a cigány és nem cigány gyerekek között. Természetesen elvállaltam és örültem is a felkérésnek.
Majd pár nappal később oda mentem a tanárnőhöz és elmeséltem neki mi történt, és végül azt is, hogy mit szeretnék. Pázmány Ágnes tanárnő reagálása, rögtön kérdés nélkül az volt, - rendben Andi, akkor ez is benne lesz a projektben, veszünk fényképező gépet és menjen fotózni. Emlékszem szóhoz sem jutottam, erre nem számítottam, de azonnal volt is bennem egy aggódás, -jó Isten! Nemzetközi pályázat? -nah ha eddig nem tettem tönkre a főiskola hírnevét, ezek után tuti lesz a kirugás. Ezek voltak az első gondolataim, majd ahogy jöttek, úgy el is mentek.
Mindeközben a dologhoz az is hozzá tartozik, hogy a főiskola alatt nem kevés elfoglaltságom mellett mindig találtam olyan más tevékenységet is, amit mások csak úgy hívnak, hogy szétszórom magam, én meg úgy fogalmazom meg, hogy szeretem a komplex - és kiterjed dolgokat. Elkezdtem budapesti önkéntes munkámat a Magyar Szegénység Ellenes Hálózatnál, ahol akkoriban én voltam az egyik legfiatalabb önkéntes. Képzésen, képzéseken vettem részt, különböző demonstrációkra készültünk fel, azoknak az anyagaiban segítkeztem és még sok mással foglalkoztunk a Hallasd a Hangod csoportban, majd végül észre sem vettem de már különböző helyekre voltam én is delegálva hazai és nemzetközi szinten. A szervezet abban segített a legtöbbet, hogy egyben láttam Magyarország társadalmi problémáit, azon belül is inkább a perifériára szorultakra koncentráltunk függetlenül az etnikai hovatartozástól.
Másrészt, párhuzamosan a Hálózattal, tagja lettem az első magyarországi Roma szakkollégiumának, ahol az ország különböző városaiból, egyetemeiről - főiskoláiról, roma identitással rendelkező fiatalok találkoztak- majd különböző politikai, diplomáciai és egyéb képzést kaptunk, melynek fő fókuszaként a roma vonal volt a domináns.
Az hogy a Hálózat és a Szakkollégiumunk egy időben párhuzamosan futottak egymás mellett azt idézte elő, hogy nem csak a roma téma iránt érdeklődtem, hanem nagy társadalmi kérdések is érdekelté váltak számomra.
Egy nyáriszünet követte minden tervünket a Müvészet mely hidat épít köztünk című projekt előtt, majd szeptemberben megkezdtük a munkát. Én kép pillérét vittem a projektnek, melyet könnyedén, játéknak fogtam fel. Az interkultúra óra összehozta a gyerekeket, 10 perc után, már beszélgettek, játszottak és együtt dolgoztak, óra végére pedig már egymásnak tanítottak táncot. Az osztály semmire nem volt előkészítve, teljes mértékben, spontán foglalkozásról beszeélhetünk, ami nagyon sikeres volt, és ténylegesen megmutatta, hogy érdekellté kell tenni a gyerekeket ahol önmaguk lehetnek, ahol beszélhetnek, beszélgethetnek egymással, miközben hasonlóságokról, különbségekről beszélgetünk, és végül konkúzióban ő maguk is meghatározzák, milyen jó, hogy sokfélék vagyunk.
Majd jött a kamerák megvásárlása. Nagyon boldog voltam, kijöttem a boltból, beültem a legközelebbi gyorsétterembe és mint egy karácsinyi ajándékot kiszedtem a dobozból, és percekig tágranyilt pupillákkal néztem. A gondolataim letisztultak voltak abból kifolyólag, hogy nem voltam. Csak ültem és néztem a gépem és közbe az járt a fejemben, hogy ha ez ennyire simán ment, akkor ez valóban Isteni akarat és valóban az a feladatom, hogy menjek és kezdjem el a cigány telepi fotózásom, melynek a legelsődleges célja az volt, hogy meg tudjam mutatni, hogy élnek a telepeken az emberek, hogy segítsek azt bemutatni milyen sokszínűek vagyunk. Ismeret terjesztés fotók segítségével, hiszen sok-sok előítélet és sztereotípia az ismeretlenségből fakad. Csak annyit szerettem volna, hogy segítsek a párbeszéd kialakításában és higy az emberek akik majd látják a fotóimat kritikusabban gondolkadjanak és ne higyjenek abban higy csak fehér és fekete létezik.
Majd ezba folyamat során ugyan változott és kiderült, hogy nagyon komoly dologba fogtam, de én akkor ezzel tényleg nem voltam tisztában.
Az hogy fiatal voltam, és tényleg kimondhatjuk, higy gyerek voltam, sőt ahogy a címben láthatjátok, sokszor megkaptam ezeket a mondatokat, hiszen 23 évesen, tényleg, jó ha 16-17 évesnek néztek az emberek. Amikor kiállításokon vagy konferencián láttak, rögtön ezek voltak az első megjegyzések, amikre mindig csak egy mosojjal vagy csak annyival válaszoltam, hogy ,már 23 éves vagyok. Persze ekkor meg mindig az mosojgott akitől kaptam a megjegyzést.
Tehát az előzményekhez főként az tartozott a munkám kibontakoztatásában, hogy a rasszista indítékú gyilkosságok és a cigánysággal kapcsolatban olyan intenzív érzelmek láttak napvilágot melyek kihizták belőlem az aktív állampolgárságot és a tenni akarást a hidak felállításában, a társadalmi tükrök megalkotásában, melyek minden irányban mutatnak olyan képeket melyek a felelősség vállalást kérdőjelezi vagy épp annak hiányát mutatják be. Számomra mindíg is felháborítóak voltak az igazságtalanságok egyéni és nagy közösségi színtereken is egyaránt.
