http://www.kritikaonline.hu/kritika_09julius-aug_ladanyi.html
KRITIKA - 2009. július–augusztus
Ladányi János-Virág Tünde
A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái
Magyarországon a piacgazdaság átmeneti időszakában
gazdasági válságán ment át. 1989-1992 között megszűnt a munkahelyek
egyharmada, és akármilyen mutatót nézünk, jelentősebb gazdasági visszaesést
látunk, mint az 1929-1933-as Nagy Válság idején (Kornai, 1993). A mélypont 1993-
ban volt, azután egy-két év stagnálás következett, amit 2001-2002-ig gyors, majd
lassuló ütemű gazdasági növekedés követett.
A kilencvenes évek második felében a népesség nagyobb részének az életszínvonala
javulni kezdett. Alig esik azonban szó arról, hogy a magyar lakosság mintegy 7-8
százalékának a helyzete, több mint egy évtizedes gazdasági növekedés ellenére,
továbbra is stagnált vagy romlott. Vannak tehát olyan társadalmi csoportok és
vannak olyan országrészek Magyarországon, amelyeket a gazdasági növekedés még
jóformán meg sem érintett, amelyek esetében a leszakadás tartóssá válása a
legsúlyosabb probléma (Ladányi-Szelényi, 2004). Különösen súlyos probléma ez a
mai, ismét romló gazdasági helyzetben.
A társadalmi szerkezetben végbement változások igen jelentős térszerkezeti
következményekkel jártak. Adataink szerint, amelyek a magyarországi
népszámlálások településsoros adataiból származnak, 1990 után - Magyarország
békebeli történetében először - csökkent a városi és növekedett a falusi népesség
száma. A csökkenés Budapest esetében volt a leggyorsabb, és fontos azt is
megemlíteni, hogy a fővárosban a visszaesés már a rendszerváltást megelőzően, az
1980-as évek közepén megkezdődött. A részletesebb adatok azt mutatják, hogy a
népességcsökkenés Budapesten az 1990-es évek közepén erőteljesen felgyorsult, és
még az ezredforduló után is igen számottevő mértékű volt. (1. sz. táblázat)
Az 1. számú táblázatunkból az is látszik, hogy az 1990-ben nemcsak a fővárosban,
hanem a megyei jogú városokban is csökkent, a kisebb városokban pedig stagnált a
népességszám. Azóta már tudjuk azt is, hogy a nagyobb, megyei jogú városok
népességcsökkenése tartós tendenciának bizonyult, míg a kisebb városok esetében -
ahol az 1990 utáni visszaesés eleve a legalacsonyabb volt - 1995 után megállt, majd
2000 után újra megindult a népesség csökkenése.
A korábbi trendekhez képest a leggyökeresebb változást a községekben élő népesség
számának emelkedése jelenti. Ez a migrációs fordulat korántsem tekinthető a
posztkommunista válság rövid távú következményének: 1995 után ugyan
mérséklődött a magyarországi községek népességnövekedése, 2000 után azonban
ismét emelkedő tendenciát mutat ez az ütem. (2. sz. táblázat)
A 2. sz. táblázat már némi támpontot ad a különböző típusú települések felé irányuló
migráció intenzitásáról is. Látható, hogy miközben mind az agglomerációs térségek
települései, mind pedig az agglomeráción kívüli települések népességszáma
mindhárom vizsgált időszakban csökkent, igen jelentős különbségek mutatkoznak,
ha a változást településtípusonként is megvizsgáljuk.
Egyfelől mindhárom időszakban csökkent az agglomerációs térségek városainak és
egyéb központjainak népessége, másfelől az agglomerációs területeken belüli kisebb
községek lakóinak száma 1990 után számottevően emelkedett. Az agglomeráción
kívüli térségek esetében viszont a városok 1990-2001 közötti csekély mértékű
népességcsökkenésével szemben a községek népességének stagnálása áll. Később
még látni fogjuk, hogy mindez két egymással ellentétes, igen markáns tendencia - a
cigányok által egyáltalán nem, vagy csak nagyon alacsony arányban lakott, továbbra
is fogyó népességű, elöregedő falvak, és a fiatal, sokgyerekes, magas arányban
cigány népesség által benépesült, növekvő lakosságszámú, gettósodó falvak -
eredőjeként alakult ki.
A posztkommunizmus első éveinek tehát az egyik legváratlanabb következménye az
a demográfiai fordulat volt, amely abban összegezhető, hogy az ország békebeli
történetében először fordult elő, hogy csökkent a magyar városok népessége, ezzel
szemben a községekbe való bevándorlás jelentősen meghaladta a községekből való
elvándorlást. Ennek a jelenségnek a kisebb része a szuburbanizációnak, a városból
kimenekülő közép- és felsőközéposztály migrációjának tulajdonítható. A jelenség
nagyobb része azonban a városi munkahelyét elvesztő, többnyire falusi származású,
alacsonyan képzett, magas arányban roma népességnek az agglomerációs térségen
kívüli falvakba történő menekülésével magyarázható (Ladányi-Szelényi, 1997).
1. Szuburbanizáció
Az elvándorlás egyik meghatározó tényezője tehát a szuburbanizáció felgyorsulása
volt. A Magyarországon a második világháború után dominánssá váló államszocialista
centralizált redisztribúciós modell ugyanis talán az infrastruktúra terén eredményezte
a térség legnagyobb mérvű lemaradását. Ez különösen a településfejlesztés olyan
területein volt érezhető, amelyeket nemcsak ezen ágazat általános diszpreferálása,
hanem a helyben megtermelt jövedelmek szisztematikus elszivattyúzása, sőt még a
mindezek ellenére kibontakozó fejlődés megakadályozásának időről időre ismétlődő
kísérletei is sújtottak (Konrád-Szelényi, 1971). Mindezek miatt érthető, hogy a
centralizált redisztribúció rendszerének összeomlása után - a gazdaság legtöbb
ágazatának visszaesése vagy stagnálása közepette is - igen dinamikus fejlődés
bontakozott ki az említett területeken. Jelentősen javult a magyar települések
vezetékes ivóvízzel, csatornával, vezetékes gázzal való ellátottsága, ugrásszerűen
javult az ország katasztrofális, csak a harmadik világhoz hasonlítható
telefonhelyzete.
Talán ennél is fontosabb változás, hogy megkezdődött az átállás a szuburbanizáció
sajátos, államszocialista modelljéről a posztindusztriális társadalmakban általánosnak
tekinthető rendszerre. A szuburbanizáció általunk államszocialistának nevezett
modelljét a vidék erőforrásainak elszivattyúzása, a különböző támogatásoknak és
hiteleknek településtípushoz, építési formához és az építtető státusához való
adminisztratív kötése hívta életre. Ennek következtében az államszocialista korszak
"szuburbjai" a nagyvárosok határain belül alakultak ki, igen erősen szegregált,
homogén, magas státusú, sok rejtett és kevésbé rejtett állami szubvencióval épült
társasházi és villanegyedek formájában. A nagyvárosokhoz közeli településeken
tipikusan nem a magas státusúak laktak, hanem mezőgazdasági és ipari
tevékenységeket találékonyan kombináló "utóparasztok" (Márkus, 1991), vagy ipari
munkát vállaló, de az állami lakáselosztás adományaiban hiába reménykedő, így a
városból kiszoruló, ingázásra kényszerülő "előmunkások" (Kemény, 1972). A
mesterséges tilalmak lebomlásával párhuzamosan sok nagyvárosból erőteljesen
felgyorsult a magas státusúak kiáramlása a környező településekre. Ezt a folyamatot
segítette, hogy az "államszocialista szuburbanizáció" egy másik sajátosságaként - az
ország gazdasági fejlettségéhez és különösen lakásállományának állapotához
viszonyítva - rendkívül magas volt a hétvégi házak, nyaralók aránya, és ezek
tekintélyes része a nagyvárosok közelében épült fel. E nyaralós területek egy része
szintén elindult a szuburbbá válás útján.
2. A szegények kiszorulása a városokból
Az elvándorlás azonban jóval erősebb volt ennél, mert - a városokból való elköltözés
második meghatározó tényezőjeként - a fokozódó megélhetési nehézségek, magas
lakbérek és közüzemi díjak miatt sok városi szegény is város környéki településre
költözött. A szegények egy további része viszont már az 1990-es évek legelején a
városoktól messzebb eső településekre szorult ki. Az utóbbi típusba sorolható
településeken ugyanis igen alacsonyak az ingatlanárak, és itt jobb eséllyel tudtak a
többnyire munkanélküli szegények akkora földhöz jutni, ahol a család megtermelheti
legalább egy részét annak, ami megélhetéséhez a legszükségesebb. A városi
munkásszállások egykori lakóinak jelentős része is visszaköltözött falujába, hiszen
munkahelyeik többnyire megszűntek, a munkásszállásokat pedig felszámolták.
A legkorábban - még jóval az államszocialista rendszer összeomlása előtt, már az
1980-as évek második felében - ez a folyamat Budapesten indult el, és ez az a
város, ahol a szegények kiszorítása a leglátványosabb városszerkezeti átalakulásokat
eredményezte.
Budapesten már a rendszerváltást megelőző egy-két évtizedben olyan folyamatok
indultak be, amelyek gyökeresen megváltoztatták város történelmileg kialakult
társadalomszerkezetét. Egyfelől a város budai, hegyvidéki részén korábban sohasem
látott nagyságú és homogenitású társasházas övezet alakult ki, ahol a magas státusú
társadalmi csoportok a világ legtöbb nagyvárosához képest szokatlanul erős
mértékben koncentrálódtak. Másfelől a belső-pesti, leromlott bérházas területeken
kialakulóban volt egy mind nagyobb kiterjedésű, egyre inkább homogén és a cigány
népességet egyre inkább tömörítő gettósodó rész.
Ezek a folyamatok - mint korábban kimutattuk (Ladányi, 1989) - már sok évvel az
államszocialista rendszer bukása előtt megkezdődtek, azonban a posztkommunista
átmenet körülményei között számottevően felerősödtek. Az 1990-es évek elejétőlközepétől
azután a gettósodási folyamat újabb szakasza indult be Budapesten. A
sikeresen középosztályosodó családok addig ugyanis általában úgy költöztek egyre
jobb lakásokba, hogy a gettósodó területen belül változtatták lakóhelyüket. Számos
jel mutatott azonban már akkor arra, hogy ez a helyzet megváltozott. Hasonlóan az
amerikai gettókat elhagyó fekete középosztályhoz, a középosztályosodó roma
családok egyre gyakrabban elköltöztek a belső-pesti slumból, és nagy családi
házakat építettek Budapest külső kerületeiben vagy valamelyik szuburbanizálódó
városkörnyéki településen. Mivel pedig már nagyon magas volt a cigány családok
aránya a gettósodó területen, és nagyon rossz állapotok voltak ott, nem akadt olyan,
többé-kevésbé konszolidált körülmények között élő társadalmi csoport, amelyik az
így támadt űrt betölthette volna. Fokozódott a legelesettebb cigány családok
koncentrációja a legleromlottabb területeken, és a gettósodás tendenciája egyre
gyorsuló ütemben és egyre növekvő területen folytatódott tovább (Ladányi,1992).
Mindezek alapján az 1990-es évek legvégén a belső-pesti kerületek gettósodásának
felgyorsulására lehetett számítani. Úgy gondoltuk akkor, hogy ez csak a belső-pesti
slum valóságos értelemben vett társadalmi rehabilitációjának, és e területek
meglehetősen rossz környezeti állapotának megváltoztatására irányuló programok,
továbbá a leszakadó vidéki térségek népességmegtartó erejét növelő komplex
térségfejlesztési projektek együttes megvalósulása esetén lenne elkerülhető
(Ladányi-Szelényi, 1997). Ennek azonban akkor csak igen kevés jelét láttuk. Az
azóta eltelt időszak fejleményei is egészen más irányba mutatnak.
A rendszerváltást követő gazdasági válság igen súlyos társadalmi
következményeinek jelentős része elkerülhetetlen volt. Témánk szempontjából itt az
érdemel elsősorban említést, hogy nem gondoljuk azt, hogy az államilag erősen
szubvencionált és hagyományos piacait hirtelen elvesztő szocialista állami nagyipar
összeomlása után elkerülhető lett volna az az igen fájdalmas folyamat, amelynek
keretében alacsonyan képzett nagyipari munkások tömegei váltak munkanélkülivé,
és ezek egy része - különösen az ingázó és a városokban gyökeret verni még nem
képes munkások és családjaik - kiszorult a városokból. Amit állítunk az mindössze
az, hogy valamivel óvatosabb gazdasági stratégiával, aktívabb munkaerő-politikával
és mindenekelőtt korszerűbb, a megváltozott körülményekhez jobban alkalmazkodó
szociálpolitikával valamelyest mérsékelni lehetett volna - és lehetne ma is - az
elkerülhetetlen megrázkódtatások hatását.
Ez nem utolsósorban éppen a települési önkormányzatok feladata lett volna. Az
önkormányzatok nagyon sokat tehettek volna a tartósan leszakadók, a lakhatásuk
biztonságában megingottak problémájának kezelése érdekében. Azok azonban nem
egyszerűen nem voltak felkészülve erre, hanem működésük a tartósan leszakadók
kirekesztésének felerősítése irányába hatott. A budapesti önkormányzatok által
levezényelt rehabilitációs projektek története is meglehetősen egyértelműen
bizonyítja ezt. Mivel a rendszerváltás utáni fővárosi rehabilitációs projekteket
levezénylő kerületi önkormányzatok igazán se a piac fogyatékosságait korrigáló
szociális intézményeknek, sem pedig valóságos piaci aktoroknak nem tekinthetők,
nem ritka és esetleges anomáliáknak, hanem a kvázitulajdonossá tett
önkormányzatok érdekeiből szükségszerűen adódó magatartásuk következményének
tulajdonítható az, hogy az általuk végzett úgynevezett rehabilitációk során, az
önkormányzatok kvázi-szociálpolitikai tevékenységet folytatnak, a "rehabilitált"
területeken pedig - a korábbi lakók kiszorításával - magas státuszú, kvázi-modern
városrészek jönnek létre (Ladányi, 2005).
A budapesti kerületi önkormányzatok tehát igen hathatósan közreműködtek abban,
hogy a belső-pesti etnikai gettó kiterjedése és homogenitása nagymértékben
csökkent. Ezt azonban nem valóságos értelemben vett társadalmi rehabilitációs
projektekkel, hanem nagymértékű bontásokkal és a szóban forgó területeken élő
szegények és cigányok jelentős részének kiszorításával érték el. Így az etnikai
gettókban lakók száma nem csökkent számottevően a fővárosban, de mindenképpen
megváltozott a gettóképződés mintája: a pesti városközpont körül elhelyezkedő,
nagy kiterjedésű etnikai gettó széttöredezett, ugyanakkor tovább fokozódott a
legszegényebb cigány és nem cigány családok koncentrációja a város szélén
elhelyezkedő szegénytelepeken, valamint a fokozatosan szegény- és cigányteleppé
váló korábbi "tisztes" környékeken. Ez tovább erősítette a társadalmi és etnikai
csoportok közötti, korábban is meglehetősen erős elkülönülést a fővárosban.
Megállapítható tehát, hogy Budapesten az ezredfordulót követő években, mintegy
három évtizednyi koncentrációs tendencia után, alapvetően megváltozott az etnikai
gettósodás mintája. A szakirodalomban leírt tendenciához képest meglepő módon, a
belső-pesti slumban kialakult etnikai gettó széttöredezett, és - az egyre mélyülő
etnikai szakadék ellenére - a fővárosra ma inkább a nagyobb számú, de jóval kisebb
területű, a korábbinál azonban homogénebb társadalmi összetételű etnikai gettók
váltak, illetve válnak jellemzővé.
Ebből azonban helytelen lenne azt a következtetést levonnunk, hogy alapvetően
revideálnunk kellene a legalacsonyabb státusú szociális és etnikai csoportok
szegregációjának karakterisztikusan eltérő mintáival kapcsolatban általunk korábban
kifejtett tételt. Sokkal inkább arról van szó, hogy az etnikai gettók képződésének, a
térbeni, a társadalmi és az etnikai hátrányok összefonódásának és nagyléptékű
megjelenésének új, a korábbiaknál is erősebb kirekesztést lehetővé tevő formájával
van dolgunk, ami már nem értelmezhető csak nagyvároson belüli összefüggésben,
hanem csak az egész magyarországi településrendszeren belüli strukturális
hátrányok kontextusában (Ladányi, 2008).
3. Az agglomeráción kívül eső
települések polarizálódása
Korábban, a 2. számú táblázatban már láttuk, hogy 1990 után lényegében megállt
az agglomerációs térségeken kívül eső falvak évtizedek óta tartó erőteljes
népességcsökkenése. Ebben a fejezetben bemutatjuk azt, hogy e településkategória
erősen csökkenő mértékű népességfogyása mögött két egymással ellentétes
tendencia figyelhető meg: a cigányok által nem lakott falvak elöregedése és
népességének további csökkenése, valamint a fiatal, alacsony képzettségű, magas
arányban cigány népesség által benépesülő, gettósodó falvak népességének gyors
expanziója. Az elöregedő és a gettósodó települések döntően aprófalvak, ezért
először fontosnak tartjuk a kistelepülések életében az elmúlt évtizedekben
bekövetkezett fontosabb társadalmi változások vázlatos bemutatását.
Az ország északkeleti, délnyugati peremvidékén elhelyezkedő aprófalvak lehetőségeit
a hatvanas évektől alapvetően a centralizált redisztribúció településpolitikai
célkitűzései határozták meg. A mezőgazdaság kollektivizálása, s különösen az 1959-
60-as, második téeszszervezési kampány után megkezdődött a népesség eláramlása
a falvakból, amely az aprófalvak esetében egy idő után meneküléssé gyorsult fel. Az
1971-ben elfogadott országos településhálózat-fejlesztési koncepció mintegy
"szentesítette", és ezzel fel is erősítette, a hatvanas években elindult folyamatokat. A
tervezés legfontosabb eszközévé az egyes települések szigorú hierarchikus
kategóriába sorolása vált. A "szerepkör nélküli települések" kategóriájába került
falvak esetében (ide soroltatott az aprófalvak legtöbbje) a koncepció szelleme és
gyakorlati megvalósulása felerősítette a korábban elindult eróziós tendenciákat. A
köznyelvben körzetesítésként számon tartott folyamat eredményeként felgyorsult az
intézmények összevonása, egyre nagyobb téeszek, tanácsi körzetek alakultak ki,
szaporodtak az iskolaösszevonások. Az intézmény- és forráselvonásra a lakosság
további erőteljes elvándorlása volt a válasz (Szelényi, 1981).
a) Fogyó népességű, elöregedő falvak
Az elvándorlás mértéke a legkisebb falvakban volt a legmagasabb. 1970 és 1980
között a legkisebb, 100 fő alatti falvak népességük csaknem felét, 47,5%-át
vesztették el. Településnagyság szerint felfelé haladva a népességszám
csökkenésének mértéke egyre alacsonyabb lesz, de még az 1000 fő alatti
települések átlagos népességcsökkenése is meghaladta a 13%-ot (Beluszky, 2002).
A hetvenes évek végén úgy tűnt, hogy ezt a folyamatot már nem lehet megállítani, a
megyei tervező intézetek "kihalási listákat" állítottak össze, amelyek az
elnéptelenedésre ítéltetett falvakat vették számba. (3. sz. táblázat)
Mint ahogy az a fenti táblázatból látható, miközben a rendszerváltás után
gyakorlatilag megállt az agglomerációs térségeken kívüli falvak népességének
csökkenése, e falvak egy markáns csoportjára továbbra is az igen erőteljes
népességfogyás a jellemző. Az ebbe a kategóriába sorolt települések felének
lakossága nem éri el a 200 főt sem, és a települések döntő többsége 500 fő alatti
lakosságszámú aprófalu, ahol jellemzően idősek élnek; minden harmadik lakos 60 év
feletti. (4. sz. táblázat)
Az elöregedő települések egy része, különösen Nyugat-Magyarországon, a Balaton
tágabb környezetében, vagy az osztrák határ közelében jó feltételeket kínál a falusi
turizmus kialakulásának, külföldiek ingatlanvásárlásának, akár letelepedésének is.
Így e településkategória egy részében az ingatlanok értéke emelkedett, az elöregedő
település mind nagyobb mértékben üdülőfaluvá alakult át.
E települések másik része azonban - különösen azok, amelyek a következő részben
tárgyalásra kerülő gettósodó térségekben, illetve azok peremvidékén találhatók - a
kirekesztett népesség által dominált települések vagy településrészek közelsége
miatt nem tud üdülőfaluvá válni. Ezért elnéptelenedésük vagy tovább folytatódik,
vagy pedig - a legalacsonyabb státuszú népesség tömeges beköltözése miatt - egy
idő után nagy valószínűséggel ezek a kistelepülések is gettósodó falvakká válnak.
b) Növekvő népességű, gettósodó falvak
Már a hetvenes években nyilvánvalóvá vált, hogy az addig népességük jelentős
részét elvesztő aprófalvak egy része nem fog elnéptelenedni, hanem társadalmi
szerkezetük alakul át: az elköltöző képzettebbek, tehetősebbek elvándorlását
általában az alacsonyabb státuszú népesség bevándorlása követte. A népességük
jelentős részét elvesztő, szerepkör nélküli településeken az ingatlanárak jelentős
mértékben csökkentek, és a megüresedő házak jóformán eladhatatlanná váltak. Az
alacsony áron megszerezhető házak vonzóvá váltak azon szegények számára, akik a
nagyobb településeken, különösen a városokban nem tudtak tanácsi bérlakáshoz
jutni vagy piaci áron lakást vásárolni.
Ezzel párhuzamosan az egykori cigánytelepek lakói közül is sokan költöztek
aprófalvakba. Kemény István 1971-ben végzett országos vizsgálatából tudjuk, hogy
a községekben élő cigány népesség többsége, 68,3%-a akkor még telepen élt
(Kemény, 1976). A hetvenes évek közepétől az állam jelentős kedvezményekkel
támogatta az üresen álló lakások megvásárlásához nyújtható kölcsönöket. Az ilyen
kölcsönök azokon a településeken voltak a leggyakoribbak, ahol az infrastrukturális
beruházások elmaradása, a munkalehetőségek hiánya - és mindennek következtében
a lakosság elköltözése - miatt az ingatlanárak alacsonyak voltak. Így vált lehetővé -
és államilag támogatottá -, hogy a település ellehetetlenülése miatt elköltöző
családoktól állami kölcsönnel vásároljanak házat a telepről beköltöző cigány
családok. Ezzel nemcsak a cigányok jártak jól, hiszen jóval kedvezőbb körülmények
közé költözhettek, de mindez az elköltöző nem cigányok számára is hasznos volt,
hiszen eladhatatlan ingatlanukat viszonylag kedvező áron tudták így értékesíteni. A
cigánytelepek felszámolását, a cigány családok faluba való költözését egyértelműen
a nem cigányok elköltözése, és az azt követő lakáspolitikai intézkedés tette lehetővé
(Berey, 1990; Havas, 1994; Fleck-Virág, 1999; Ladányi-Szelényi, 2004). A telepi
cigány családoknak a faluba való beköltözése tovább erősítette a faluból való
elköltözési hullámot.
A cigányok beköltözése a legtöbb településen éles konfliktusokkal járt. Mivel a
központi döntések helyi kivitelezői nem az egyes települések, hanem a tanácsi
körzetek, pártbizottságok voltak, a kedvezményes lakásvásárlásokról, a cigányok
számára készülő, csökkentett értékű és komfortfokozatú lakások építéséről - és
természetesen ezek helyéről - mindig a körzetközpontban döntöttek. Ezzel pedig
egyértelműen meghatározhatták azt is, hogy mely falvakba koncentrálják a
cigányokat. A települések közötti szegregáció ezáltal tovább erősödött: a helyi
hatalom "feladott" egyes településeket, míg másokat igyekezett megóvni a "cigány
inváziótól".
Az aprófalvakat érintő, jelentős mértékű szelektív migráció és a cigánytelepek
felszámolásának következményeként, a hetvenes évek közepére, a nyolcvanas évek
elejére a szegregáció új formája alakult ki: a gettósodó aprófalu. Ezekben a
falvakban "csonka társadalmak" jöttek létre, ahol a falu lakóinak jelentős részére
jellemző a több generációra visszatekintő szegénység, az alacsony iskolázottság és a
tartós kirekesztettség. Ezen új típusú etnikai gettók minőségileg új életfeltételeket
teremtettek a cigányok számára: már nemcsak a településen belül éltek
elszigetelten, hanem maga a település vált elszigeteltté. Az ott lakók térben és
társadalmilag oly messze kerültek más települések lakóitól, hogy a gettóból való
elmozdulás mind fizikai, mind szimbolikus értelemben szinte lehetetlenné vált (Fleck-
Virág, 1998, 1999; Havas, 1999; Durst, 2000; Ladányi-Szelényi, 2004).
Az új településtípusban új típusú kirekesztett réteg tömörül: a falusi underclass. Ez
azért is figyelemre méltó jelenség, mert underclassosodásról eddig csak a
slumosodó, általában munkanélküliek és etnikai kisebbségek által magas arányban
lakott, városi gettók lakói esetében történt említés a nyugati szakirodalomban. Mint
ismeretes, az underclass kifejezés nem egyszerűen munkanélküli, szegény vagy
nagyon szegény népességet jelöl, hanem valami minőségileg teljesen újat. A
szegényeknek ugyanis mindig van valami, általában persze meglehetősen periferikus
és alárendelt szerepük a társadalmi-gazdasági munkamegosztás adott rendszerében.
Az underclasst azonban olyanok alkotják, akik bizonyos társadalmi-gazdasági
változások következtében egyszerűen "feleslegessé" válnak a munkamegosztás
kialakuló új rendszerében (Wilson, 1987; 1997). Kelet-Európában ez a nagy változás
az állami nagyipar szinte korlátlan kvalifikálatlan munkaerő-szükségletének
megszűnése volt, aminek a hatását súlyosbította az, hogy eddig igen kevés történt
ezen munkaerő átképzése vagy legalább valamilyen foglalkoztatása érdekében. A
kelet-európai underclass a rendszerváltás nagy vesztese. Ők a tartósan perifériára
szorulók, azok - és azoknak a gyerekei, sőt unokái -, akiknek a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén valószínűleg már egész életükben nem lesz tisztességes
megélhetést lehetővé tevő munkájuk, társadalombiztosításuk, nyugdíjuk (Ladányi-
Szelényi, 2004).
Kelet-Európában, így Magyarországon is az underclassképződés tehát nem kizárólag
városi, hanem legalább ilyen mértékig falusi jelenség. Sajátosan kelet-európai
jelenség az is, hogy az iparosodás viszonylag új keletű volta, erőltetett jellege és
mindenekelőtt, a "késleltetett urbanizáció" (Konrád-Szelényi, 1971) - a városiasodás
rovására szisztematikusan előnyben részesített iparosítás, ami egyebek mellett
abban nyilvánult meg, hogy a városokban épített lakóhelyek száma rendre elmaradt
az újonnan létesülő városi munkahelyek számától - hatására, a városi szegénység
mind ez idáig elsősorban faluról kapja utánpótlását és megőrizte a legszegényebb
falusi térségekhez fűződő igen erőteljes kapcsolódását (Kemény, 1972; Ladányi,
1977; Ladányi-Szelényi, 1997).
A rendszerváltás óta a gettósodó falvak népességének jelentős része a városokból,
mindenekelőtt Budapestről, és a sikeresen szuburbanizálódó falvakból szorult ki - és
szorul ki még ma is. Vizsgáljuk most meg részletesebben azt a településtípust, ahová
legszegényebb népesség jelentős része ma költözni kényszerül!
Ehhez arra lenne szükség, hogy a legszegényebb, legkirekesztettebb magyarországi
népesség térbeni elhelyezkedéséről legalább településsoros adatokkal rendelkezzünk,
vagy legalább, hogy a népszámlálási adatok között találjunk olyant, vagy olyanokat,
amelyek legalábbis a szegénység és kirekesztettség jó indikátorainak tekinthetők.
Tekintsük át ezért először azt a problémát, hogy a 2001-es népszámlálás cigányokra
vonatkozó adatai mennyire használhatóak fel elemzésünk céljára! Abból kell
kiindulnunk, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban két karakterisztikusan különböző
álláspont ismeretes. Az egyik szerint az a tény, hogy igen sokan vannak olyanok,
akiket társadalmi környezetük romának minősít, de ők a népszámlálás során
semelyik kérdésre sem válaszolták azt, hogy ők romák lennének, azt jelenti, hogy a
népszámlálás ezen adatai "tévesek". A másik - a nemzetközi szakirodalomban
meglehetősen általánosan elfogadottnak tekinthető - álláspont szerint, az etnikai, faji
csoportok nem objektív létezők, hanem társadalmi konstrukció eredményeinek
tekinthetők. Mivel ez a konstrukciós folyamat az azt végző klasszifikátorok érdekeitől
legkevésbé sem független, a különböző típusú klasszifikációk következtében
lehatárolt népességcsoportok nagysága, összetétele számottevően eltérhet
egymástól. A klasszifikációs folyamat tudományosan leírható és elemezhető, annak
eldöntése azonban, hogy melyik a "helyes" és melyik a "téves" klasszifikáció,
tudományosan végigvihetetlen feladat.
Magunk egyértelműen a fent másodikként bemutatott álláspontot valljuk
magunkénak. Mint korábban érveltünk (Ladányi-Szelényi, 2004) az a kétségtelen
tény, hogy a magukat magyarországi cigánynak, németnek, romániai vagy szlovákiai
magyarnak stb. vallók száma - feltehetőleg nem utolsósorban annak a
függvényében, hogy a megkérdezettek mennyire tartottak a megkérdezés
pillanatában cigány-, német-, magyar- stb. -ellenes előítéletektől - egyik
népszámlálásról a másikra számottevően változik, nem egyszerűen "hibának",
hanem fontos társadalmi ténynek tekinthető. Ezzel szemben, nem értünk egyet
azzal, ha valaki, bármilyen gondos definíciót is alkalmazzon, egyetlen
"tudományosan helyes" számmal próbálja megadni egy-egy ország, régió, település
cigány, vagy bármilyen más etnikumba sorolható népességének a számát.
A 2001-es magyarországi népszámlálás romákra vonatkozó adatainak elemzéséből
kitűnik, hogy amennyiben azokat tekintjük cigánynak, akik a nemzetiségre
vonatkozó kérdésre cigány, roma, romani vagy beás választ adtak 2001-ben 219
ezer cigány élt Magyarországon. Ez a szám körülbelül megegyezik azzal, amit saját,
2000-ben végzett kutatásunk alapján az önmagukat romának minősítők számára
becsültünk (Ladányi-Szelényi, 2004). Az adatok további elemzéséből az is kitűnik,
hogy a népszámlálás alkalmából magát cigánynak valló népesség összetétele igen
hasonlatos a saját kutatásunk során cigány öndefinícióval élő népességével, és hogy
ez minden lényeges szempont szerint jóval szegényebb, kirekesztettebb csoportnak
tekinthető a különféle szakértők illetve kérdezőbiztosok által romának tekintett
népességnél.
Később látni fogjuk azt is, hogy a 2001-es népszámlálás során magát romának valló
népesség térbeni eloszlása, e népesség térbeni koncentrálódása - természetesen
annak figyelembe vételével, hogy a roma öndefinícióval élő népesség lényegesen
alacsonyabb státuszú, mint azok, akiket a társadalmi környezet, illetve a szakértők
romának tekintenek - gyakorlatilag egybeesik azzal a tendenciával, amit a
magyarországi romák térbeni elhelyezkedéséről, mindenekelőtt Kemény István és
munkatársai kutatásainak köszönhetően tudunk (Kemény, 1976; 1997, Janky-
Kemény, 2004). A településenkénti és településrészenkénti eloszlások összevetése
természetesen helyenként jelentős eltéréseket mutat attól, amit különböző
kutatások, esettanulmányok alapján ismerünk. Ezen azonban nincs mit
csodálkoznunk, hiszen az önmagukat cigánynak vallók cigánynak tekintett
népességen belüli aránya nyilván erősen függ az etnikai alcsoporthoz való
tartozástól, a népszámlálást végzők vélt vagy valóságos érdekeitől, a cigányellenes
előítéletek pillanatnyi állásától és számos más tényezőtől is.
A lényeg azonban az, hogy a 2001-es népszámlálás cigány etnicitásra vonatkozó,
önbevalláson alapuló adatait fontos társadalmi tényként kell kezelnünk, olyan
adatokként, amelyeknél "helyesebbek", vagy "jobbak" hivatalos használatra
semmiképpen sem állnak rendelkezésre, sőt az etnikai hovatartozásra vonatkozó
egyetlen olyan adatként, amelyet az államigazgatás jogosult felhasználni. Mivel pedig
a roma etnicitásra vonatkozó, önbesoroláson alapuló adatok meglehetősen jól
reprezentálják a tartós szegénységben és kirekesztettségben élő romákat, viszont
jelentősen alulreprezentálják a többé-kevésbé integrált körülmények között élő, de a
társadalmi környezet által mégis cigánynak tartott népességet, ezek az adatok igen
jól használhatóak a szociálpolitikai támogatásra szoruló népesség körének és térbeni
eloszlásának meghatározására irányuló munkák során.
Mi azonban a tartós kirekesztettségben élő népességnek nemcsak az önmagát
romának valló részére vagyunk kíváncsiak. Ezért miután korábban már
megvizsgáltuk az agglomerációs térségeken kívüli, fogyó népességű, elöregedő
településeket, most rátérünk a növekvő és fiatalodó népességű, szintén nem
szuburbán települések adatainak elemzésére. (5. sz. táblázat)
Mint az a táblázatunkból látható, a rendszerváltást megelőző két évtizedben
mindhárom településtípusban és - egyetlen kivételtől eltekintve településnagyság és
településtípus szerint mindegyik népességkategóriában - jelentős népességfogyás
ment végbe. A népesség csökkenése azonban 1990 után, mindhárom
településkategóriában átfordult, vagy átfordulóban van. Ebben a vonatkozásban
azonban már jelentős eltérések mutatkoznak a különböző településtípusok között.
Úgy tűnik, hogy a trend legelőször azon települések csoportjában fordult meg,
amelyek mind az önmagukat cigánynak vallók, mind pedig a legfiatalabbak aránya
szerint képzett legfelső decilisbe beleesnek (A csoport). Ebben a településtípusban,
ahol a visszaesés már 1980-1990 között is mérsékeltebb volt, mint a másik két
csoportban, 1990 után mindegyik nagyságkategóriában emelkedett a népesség
száma. A legkisebb falvaktól eltekintve mindegyik nagyságkategóriában nőtt a
lakónépesség 1990 után a csak a 14 évesnél fiatalabb népesség aránya szerint
képzett legfelső decilisbe eső települések (B csoport) esetében is, sőt ez a növekedés
a 200-1999 lakónépességű falvak kategóriájában jelentős mértékű volt. Ezzel
szemben, úgy tűnik, hogy a csak a cigányarány szerint a legfelső decilisbe került
települések körében (C csoport) a tendencia csak a legutóbbi időkben van
átfordulóban: lelassult az ezer főnél alacsonyabb lélekszámú falvak
népességcsökkenése, és az ennél népesebb települések kategóriájában már szerény
mértékű népességnövekedést figyelhetünk meg.
Vizsgáljuk meg most részletesebben ezeket a meglepő népességtrendeket mutató
településtípusokat! (6. sz. táblázat)
Mint ez a lakónépesség változását bemutató táblánk adatai alapján is
valószínűsíthető volt, minden rendelkezésünkre álló adat szerint a legkedvezőtlenebb
helyzetű települések a cigányok és a legfiatalabbak aránya szerint képzett legfelső
decilisbe került települések (A csoport) kategóriájában találhatóak. Itt a
legmagasabb a legfiatalabbak és legalacsonyabb a legidősebbek aránya, tehát itt a
legkiegyenlítetlenebb a népesség korösszetétele, egyértelműen itt a legmagasabb a
cigányok aránya, itt a legalacsonyabb a foglalkoztatottság, a megfelelő korúak
körében itt fejezték be legkevesebben az általános iskola nyolc osztályát, és itt
rendelkeznek a legkevesebben felsőfokú végzettséggel. Egyértelmű tehát, hogy az
etnikai alapú gettósodás ebben a településcsoportban haladt leginkább előre.
Már a lakónépesség változását bemutató táblánkból is látható volt, hogy a
legfiatalabb decilisbe eső falvak (B csoport) lakónépessége a rendszerváltást
megelőző két évtizedben még a másik két csoportba sorolt településekénél is
nagyobb mértékben csökkent. 1990 után ez a tendencia azonban megfordult, és
1990-2001 között - a 200-nál alacsonyabb lakónépességű aprófalvak kategóriájának
kivételével - már e településtípus falvai is a cigányok és fiatalok legmagasabb
arányával jellemezhető falvakhoz (A csoport) hasonló mértékű népességnövekedést
mutattak. Az e települések demográfiai-társadalmi összetételére vonatkozó adatok is
az A csoportnál leírthoz hasonlóan kedvezőtlen helyzetre utalnak. Az egyetlen
jelentős eltérés az, hogy az ebbe a településtípusba tartozó falvak lakossága jóval
alacsonyabb arányban vallotta magát cigánynak, mint ez a másik két településtípus
esetében történt. Ahhoz, hogy ezt az adatot értelmezni tudjuk, látnunk kell, hogy az
arány még így is meglehetősen magas: két és félszerese az országos aránynak.
Tudnunk kell továbbá azt is, hogy a két mutató között igen erős az öszszefüggés: az
agglomerációs térségeken kívüli települések körében a 14 évesnél fiatalabbak
aránya szerint képzett legfelső decilisbe sorolt településeknek csaknem fele (46,7%)
a cigányok aránya szerint képzett legfelső decilisbe, csaknem a kétharmada (61,9%)
a legfelső két, és csaknem háromnegyede (74,3%) a legfelső három decilisbe esik.
Minden bizonnyal arról van itt szó, hogy az ebbe a településcsoportba tartozó falvak
népességének körében sokkal többen vannak olyanok, akik a népszámlálás
alkalmából nem vallották magukat cigánynak, de akiket a társadalmi környezet
(iskola, különböző hatóságok, munkahelyek stb.) általában cigánynak minősít, mint
ez a másik két településcsoport esetében megfigyelhető. Erre utal az is, hogy a
rendelkezésünkre álló szakértői becslések szerint az ebbe a településcsoportba
tartozó falvak körében a legalacsonyabb a beás és az oláh cigányok által viszonylag
magas arányban lakott falvak száma. Bár e jelenség okainak tisztázása
településsoros adatok alapján nem lehetséges, annyi mégis elég nagy biztonsággal
elmondható, hogy e településtípusban - az önmagukat cigánynak vallók erősen
felülreprezentált jelenléte mellett, valószínűleg az átlagost erősen meghaladó
arányban laknak olyanok, akik bár valamilyen okból önmagukat a 2001-es
népszámlálás alkalmából nem tartották cigánynak, de a társadalmi környezet
általában cigánynak tartja őket, továbbá olyanok is, akiket bár környezetük általában
nem minősít cigánynak, mégis azt tartja, hogy "úgy élnek, mint a cigányok". Ez
ebben az esetben azt jelenti, hogy körülbelül olyan magas arányban élnek szegregált
lakóhelyi körülmények között, olyan sok gyerekük van, olyan kevesen érik meg a 60
éves életkort, olyan iskolázatlanok és olyan magas arányban munkanélküliek
"mintha cigányok lennének". Elmondható tehát, hogy jelentős mértékben előrehaladt
gettósodással van dolgunk ezen, többnyire kétezernél alacsonyabb népességszámú
falvak esetében is. Bár azt nem tudjuk megmondani, hogy e falvak népességének
pontosan hány százaléka cigány, és hogy e falvak pontosan mekkora arányban
szociális, illetve etnikai gettók, de azt gondoljuk, hogy a társadalomtudományok
eszközeivel ezekre a kérdésre nem is lehet pontosan válaszolni, már csak azért sem,
mert az ilyen településen a szokásosnál is intenzívebb a cigánynak és nem cigánynak
tartott sokgyerekes népesség közötti keveredés.
Azt, hogy a tartós kirekesztettségben élő népesség koncentrálódási helyeinek
megállapítása céljából a 14 évesnél fiatalabbak aránya jó indikátornak tekinthető
közvetetten bizonyítja az az első pillantásra meglepőnek látszó tény is, hogy a csak a
cigányok aránya szerint a legfelső decilisbe került települések (C csoport) kategóriája
minden szempontból másként viselkedik, mint a korábban vizsgált két csoport. Míg
az A csoportba tartozó települések közül soknak a népességszáma már 1990 előtt
növekedni kezdett, a B csoportban ez többnyire csak 1990 után következett be.
Ezzel szemben a C csoportba sorolt települések esetében a trend átfordulása
többnyire csak napjainkban megy végbe. Meglepőnek tűnhet az is, hogy ebben a
cigányok által magas arányban lakott településtípusban minden mutatónk szerint
kedvezőbb a helyzet, mint a csak a fiatalok aránya szerint a legfelső decilisbe került
B csoportban. A valamivel kedvezőbb arányok azonban nem jobb helyzetre, hanem
erős településen belüli szegregációra utalnak. Ezek az isten háta mögötti települések,
döntően aprófalvak, többnyire azért kerültek csak a cigányok szerinti legfelső
decilisbe, mert ezekről a településekről még nem költözött teljes mértékben el, vagy
még nem halt teljes mértékben ki a "tősgyökeres" népesség. Erre utal az is, hogy e
települések korstruktúrája valamivel kiegyenlítettebb, mint az a másik két
településtípus esetében megfigyelhető volt: alacsonyabb a legfiatalabbak és
magasabb a legidősebbek aránya. A valamivel kedvezőbb iskolai végzettségi és
foglalkoztatottsági adatok elsősorban ezen falvak jobb közlekedési helyzetének, és
az ezeken a településeken nagyobb számban megtalálható szociális és oktatási
intézmények munka - elsősorban közmunka - igényének tulajdoníthatóak.
Ezeken a településeken, amelyek közül sok a gettósodó térségek perifériáján
helyezkedik el, ma a Magyarországon lassan megszokottá váltnál is gyakoribbak az
éles etnikai konfliktusok. Gyakori a "mi cigányainknak" mondott "tősgyökeres",
"rendes" cigány családok szembeállítása a "gyüttment cigányokkal". A lényeg
azonban az, hogy - némi időeltolódással - mindhárom településtípusban igen hasonló
folyamatok játszódnak le, és amennyiben nem következik be gyökeres település - és
szociálpolitikai fordulat, rövid időn belül semmi sem fogja tudni meggátolni azt, hogy
a - fiatalabb és ambiciózusabb családoknak a B csoportba sorolt településekről való
elköltözésére, illetve a még ott lakó idős nem cigány népesség kihalására és a
sikeresebb roma családok elvándorlása után - ezek a települések is falusi underclasst
tömörítő etnikai gettókká váljanak.
A fentiek összegzéseként, vizsgáljuk most meg a legfiatalabbak és az önmagát
cigánynak valló népesség aránya szerint a legfelső decilisbe eső települések
összesített adatait! (7. sz. táblázat)
Mint a fenti táblázatból is jól látható, az összességében stagnáló, illetve csekély
mértékben még mindig csökkenő lakónépességű agglomerációs térségeken kívüli
települések kategóriáján belül markánsan jelenik meg a fiatalodó és az egyre
magasabb cigányaránnyal jellemezhető települések csoportja, ahol a lakónépesség
1990 után - minden nagyságkategóriában, még a kétszáz főnél alacsonyabb
népességszámú aprófalvak csoportjában is, sőt itt különösen erőteljesen - már
növekedésnek indult. E települések többsége, csaknem kétharmada olyan ezer lakos
alatti aprófalu, amelyek népességszáma ellentétesen mozog az országosan
tapasztalható demográfiai trendekkel: amikor az ország és a városok lakónépessége
növekedett, e falvaké az országos átlagot meghaladó mértékben csökkent,
napjainkban pedig, amikor az ország népessége folyamatosan csökken, ezen falvak
lakosságszáma növekszik.
A 1990 és 2001 között a magyarországi településeknek csak két csoportjára - a
szuburbanizálódó és az agglomerációs térségeken kívül eső falvak egy részére - volt
jellemző a lakónépesség növekedése. Igen lényeges különbség azonban, hogy míg a
szuburbán településekre többségében magas státuszú családok költöztek, az
agglomerációs térségeken kívül eső, fiatalok magas arányával jellemezhető
településeken többségében alacsonyan iskolázott, munkanélküli, többszörösen
kirekesztett, magas arányban cigány népesség él. (8. sz. táblázat)
Mint ez a fenti táblázatból látható, a települési lejtő legalján elhelyezkedő települések
mindegyike nagyon alacsony szintű foglalkoztatottsággal jellemezhető. Bár a
település lakónépességének növekedésével párhuzamosan a foglalkoztatottság
mértéke is enyhén emelkedik - nem utolsósorban azért, mert a nagyobb lélekszámú
településeken több állami intézmény működik - a foglalkoztatottság szintje az ebbe a
kategóriába tartozó legjobb helyzetű települések esetében is az országos átlag, sőt
az agglomerációs térségeken kívüli községek átlagának csak mintegy a kétharmadát
éri el. Ezek azok a települések, ahonnan szinte teljes mértékben eltűntek a
munkahelyek. Az egyre szigorodó feltételek közepette az itt élők számára a
támogatási, ellátási jogosultság megszerzése jószerivel kizárólag a "szociális
munkaerőpiacon", a különböző nevekkel illetett közmunkaprogramok "kvázi
foglalkoztatottjaként" lehetséges. Ezzel a leghátrányosabb helyzetű társadalmi
csoportok hosszú időre bezáródni látszanak a tartós munkanélküliség és a szociális
segélyezés csapdájába. Félő, hogy a "segélyért munkát" szlogennel indult
kormányzati és önkormányzati hecckampány és az ezzel együtt járó erőszakhullám
tartósan kirekesztett munkanélküliek újabb csoportjait fogja kiszorítani az ilyen
településekre (Ladányi, 2008).
Ezeken a településeken a családok többségének bevételei a különböző szociális
segélyekre és alkalmi munkákra korlátozódnak. A többé-kevésbé tartósan
foglalkoztatottak zömét a falu működését szolgáló intézmények személyzete teszi ki:
az iskolában, óvodában, önkormányzati hivatalban, postán dolgozók, amihez a
valamivel szerencsésebb helyzetű falvakban még a boltban, kocsmában dolgozók is
társulnak. Gyakorlatilag ők az a személyzet, akik "üzemeltetik" az adott települést,
ők rendelkeznek minden forrás felett, e források adományozásával jutalmazzák a
hűséget és megbízhatóságot, illetve büntetnek azok megvonásával. Ez a megvonás -
ami többnyire a segélyekre, közhasznú munkaalkalmakra, gyakran uzsorakamatra
adott kölcsönökre vonatkozik - az ily módon sújtott család életfeltételeinek a teljes
ellehetetlenülését jelentheti. A források elosztásának szabályozása igen gyakran - és
napjainkban egyre gyakrabban - figyelmen kívül hagyja a formális jogi viszonyokat,
és patrónus-kliens viszonyokat alakít ki ezekben a premodern viszonyok között
megrekedt, illetve oda visszasüllyedt térségekben.
A helyzet súlyosságát fokozza, hogy ezeken a településeken nagyon magas az
alacsony iskolai végzettségűek aránya. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a
felnőttek többségének legfeljebb csak általános iskolai végzettsége van, akik közül
soknak az írás-olvasás is nehézséget okoz, így bármilyen piacképes, modern
technológiára épülő szakma megszerzése szinte lehetetlen számukra. Képzetlen
munkaerőre Magyarországon napjainkban is szükség van, hiszen vannak olyan
fejlődő térségek, ahol a legnehezebb, legrosszabbul fizető munkákat a helybeliek
már nem vállalják el. Ezeknek a térségeknek azonban szinte csak "importálható"
munkaerőre van szükségük: olyanokra, akik embertelen körülmények között élve
akár heteket is távol töltenek otthonuktól, akik az éhbérért, a többnyire illegálisan
végzett munkát, a gyakran ki nem fizetett bér kockázatát is vállalják. Az
ingatlanárak növekvő különbségei miatt a leghátrányosabb helyzetű, periférikus
térségekből a fejlődési centrumok irányába történő költözés szinte lehetetlen. Így a
munkavállalóval együtt járó szociális problémák, a család lakhatása, a gyerekek
iskoláztatása nem a fejlődő térséget, hanem az "illetékes" önkormányzatot terhelik.
Napjainkban az e falvakból kifelé irányuló munkavállalás kevesebb pénzt,
bizonytalanabb és kiszolgáltatottabb helyzetet eredményez, mint az elmúlt
évtizedekben valaha, és nem teszi lehetővé az "új ingázó" városban való
megkapaszkodását sem.
Az elmúlt évek oktatáspolitikai intézkedéseinek hatására a magyar iskolarendszeren
belül felerősödtek a szegregációs folyamatok, ami a hátrányos helyzetű, szociális és
etnikai feszültségekkel terhelt, az aprófalvas településszerkezetből adódóan az
önkormányzatok együttműködését megkövetelő térségekben az országosan is
tapasztalható jelenségek felerősített, néha extrém formáit alakították ki. A jelenlegi,
végletesen szegregált, megosztó oktatási rendszer a legtöbb esetben a helyi
társadalom csak kicsiny részének érdekét szolgálja, és a többség számára csak
szegénységet és marginalitást, generációkon is átöröklődő munkanélküliséget kínál.
Ez az oktatási rendszer az aprófalvakban élő, alacsony társadalmi státuszú családok
gyerekeinek szinte semmilyen mobilitási lehetőséget nem nyújt, ezért igen gyakran
útjuk az iskolapadból közvetlenül a munkanélküliek táborába vezet.
Mi sem bizonyítja jobban a magyar társadalom két részre szakadását, a szegények
és a nagyon szegények közötti mély és szinte átjárhatatlan szakadék kialakulását,
mint az, hogy a tartós munkanélküliség és társadalmi kirekesztettség hatására a
munkanélküliek, különösen a falusi munkanélküliek etnikai gettóiban, történelmileg
igen rövid idő alatt gyökeresen megváltoztak a termékenység szabályozásával
kapcsolatos szokások (Durst, 2000; Ladányi-Szelényi; 2004). Miközben a születések
száma Magyarországon két évtizede folyamatosan csökken, a települési lejtő legalján
elhelyezkedő településeken a születések száma jelentősen megnőtt. Az, hogy ezeken
a településen megfordult az évtizedek óta jellemző demográfiai trend, a
lakónépesség növekszik és már minden negyedik lakos kiskorú, három fő tényezővel,
a születések magas számával, a máshonnan kiszorult szegények beköltözésével és
azzal magyarázható, hogy az ilyen településekről ma már a fiatalabb, ambiciózusabb
családok sem tudnak elköltözni.
Térbeli, szociális és etnikai hátrányoknak olyan erős kombinációja jött tehát létre,
ami a jelenlegi viszonyok között csaknem lehetetlenné tesz mindenfajta kitörést:
nemcsak a helyben való boldogulás lehetetlenült el, de az ingatlanárak hatalmas
különbsége miatt szinte lehetetlenné vált az, hogy a gettósodó településeken rekedt
családok elköltözéssel javítsanak helyzetükön. Ráadásul a térbeli hátrányok
különösen súlyos változata van kialakulófélben, amely már nemcsak az aprófalvakat,
hanem - elsősorban az ország keleti, északkeleti és délnyugati peremén - a hetvenes
évek körzetesítéséből korábban profitáló, nagyobb falvakat, sőt egyes kisebb
városokat is hátrányosan érint. Ily módon az itt található gettósodó települések
többsége egyre inkább összefüggő területet, gettósodó térséget alkot (Ladányi,
2004; Virág, 2006), ahol az országosan jellemzővel ellentétes demográfiai és
szociális folyamatok játszódnak le. Ezek tehát a következők:
(a) a gettósodó területhez tartózó települések összességében növekedik a
lakónépesség,
(b) a 14 év alattiak lakónépességen belüli aránya jóval magasabb, mint az országos
átlag,
(c) erősödik az etnikai koncentráció,
(d) az aktív korúak foglalkoztatottsága jelentősen elmarad az országos átlagtól.
Az agglomerációs térségeken kívüli települések demográfiai összetételük
aszimmetriájának típusa szerint
a 60 évesnél idősebbek aránya szerint a legfelső tizedbe esik
a 0-14 évesek aránya és az önmagukat cigánynak vallók aránya szerint is a legfelso
decilisbe esik
0–14 évesek aránya szerint a legfelső tizedbe esik
a magukat cigánynak vallók aránya szerint a legfelső tizedbe esik
agglomerációs települések
Mindezen jelenségek együtt járása és nagyobb összefüggő területre való kiterjedése
esetén beszélhetünk gettósodó térségről, olyan területről, ahol növekvő lélekszámú,
cigányok által felülreprezentált, zömében munkaképes korú népesség a munka
világából szinte teljesen kirekesztve él, és ahol ezek a hátrányok a szélsőségesen
szegregált helyi iskolarendszeren keresztül generációk között is átöröklődnek (Virág,
2006).
4. Összegzés
Mivel Magyarországon a rendszerváltást követő gazdasági válság igen súlyos
társadalmi és területi polarizációt okozott, és mivel mind ez idáig nem került sor a
leginkább leszakadó térségek és népességcsoportok felzárkóztatására, vagy legalább
hátrányaik fokozódásának mérséklésére alkalmas programok megvalósítására,
gyorsan emelkedett a gettósodó falvak és különösen az ilyen falvakban élő népesség
száma. Ezen, korábban fogyó népességű falvak népességnövekedése csak részben
magyarázható az itt élő családok átlagost igen számottevően meghaladó
gyermekszámával. A népesség növekedésének legfontosabb oka az, hogy az ilyen
falvakból szinte lehetetlen tartósan kitörni, ugyanakkor igen jelentős számban
vándorolnak ide olyan családok, amelyek minden más településtípusból kiszorultak.
Nemcsak a fővárosból kényszerült ugyanis sok nincstelenné váló cigány és nem
cigány munkanélküli elköltözni. Hasonló, bár általában gyengébb intenzitású
folyamat játszódott le a legtöbb, a posztindusztriális gazdaság térszerkezetébe
többé-kevésbé sikeresen integrálódó magyarországi város esetében is. Sőt a
tartósan munkanélkülivé váló, tartósan kirekesztettek egyre nagyobb része, köztük
sokan olyanok, akik néhány évvel azelőtt városból költöztek ide, egy idő után a
városkörnyéki agglomerációk falvaiból is elköltözni kényszerülnek. Mára már élesen
rajzolódik ki az a tendencia, hogy a posztindusztriális gazdaság- és
társadalomszerkezet számára "felesleges" népesség beszorul az indusztriális
térszerkezet átalakulásra máig képtelen maradványaiba, és az erőltetett és
szervetlen államszocialista iparosításból kimaradt, vagy jószerivel csak az
indusztrializáció negatív hatásai által érintett preindusztriális zárványokba.
A cigány népesség Budapesten és az ipari városokon belüli szegregációja egy
korábbi, átmeneti időszakban - az 1960-as évek téeszesítési és iparosítási
hullámának időszakában - szintén a kisebb területeken való, erőteljesebb
koncentrálódás, a cigánytelepek képződésének a formáját öltötte. Ezeknek a
cigánytelepeknek a megszűnése akkor is csak tartós és gyors gazdasági növekedés
hatására és a késő kádárizmus szociális viszonyainak konszolidálódása
következményeként történt meg. A nagy kiterjedésű városi etnikai gettók
széttöredezése, és kisebb, egymással össze nem függő területen elhelyezkedő, de a
korábbinál jóval magasabb arányban szegény cigányok által lakott etnikai gettók
kialakulása valószínűleg szintén egy átmeneti időszak, a piacgazdasági átmenet
térszerkezeti következményének tekinthető. Az új gazdaság- és
társadalomszervezési modell kialakulása és megszilárdulása után - amennyiben
számottevő javulás nem következik be a magyarországi roma népesség munkaerőpiaci
és szociális helyzetének terén - igen valószínű, hogy újra fel fog erősödni a
szegény és a kvalifikálatlan cigány népesség városokba való feláramlása a vidéki
etnikai gettókból, és a városi etnikai gettók térbeni koncentrációja ismét erősödni
fog.
Mindent összevetve: megállapítható, hogy Magyarországon a piacgazdasági átmenet
időszakában - mintegy a társadalomban lezajlott átrétegződési és polarizálódási
folyamatok térbeni leképeződéseként - nagymértékben átrétegződött és
polarizálódott az ország településrendszere is. Egyfelől, erőteljes szuburbanizációs
tendencia bontakozott ki, amelynek következtében ma nemcsak Budapest, hanem a
legtöbb vidéki középváros körüli agglomerációs körzetben szuburbán jellegű
települések, illetve településrészek helyezkednek el. Másfelől, jelentős mértékű
gettósodás ment végbe, amelynek következtében Budapesten és a legtöbb vidéki
városban - különösen a sikeres posztindusztriális átalakulásra eddig kevéssé képes
városokban -, továbbá a társadalmi-gazdasági átalakulás fősodrától elmaradó falusi
térségekben gettósodó településrészek, egész települések, sőt gettósodó térségek
alakultak ki.
Mindez komoly problémát jelent az ország fenntartható gazdasági növekedésének
szempontjából. Megállapítható ugyanis, hogy a leghátrányosabb helyzetű népesség
nem a számottevő munkaerő-kínálatot felmutató, sőt helyenként már
munkaerőhiánnyal küzdő települések felé, hanem - részben az egyre gyorsuló
lakáspiaci szegmentáció, részben a "spontán folyamatokat" felerősítő kirekesztési
taktikák következtében - azzal éppen ellentétes irányba mozgott és mozog még ma
is. A magyarországi szociálpolitikai rendszer - mindenekelőtt a szociális
segélyezésnek és szociális lakástámogatásnak szorosan a lakóhelyhez való kötése és
a munkavállalás céljából történő áttelepülés támogatásának hiánya, a
leghátrányosabb helyzetű települések és településrészek katasztrofálisan alacsony
színvonalú és Európában szokatlan mértékben szegregált iskolái, és az utóbbi időben
újra felerősödött körzetesítési kampány miatt - mintegy röghöz köti a
legszegényebbeket. Mivel pedig az alacsonyan kvalifikált munkaerő keresetei igen
alacsonyak a városokban, szükségszerű, hogy csak igen ritkák, és általában
kudarccal végződőek a leghátrányosabb helyzetű rétegek kitörési kísérletei.
LADÁNYI JÁNOS-VIRÁG TÜNDE
HIVATKOZOTT IRODALOM
Beluszky P., 2002: Az ország peremén (Hátrányos helyzetű területek). In: Végkiárusítás II. MTA Regionális Kutatások
Központja: Pécs, 71-159.
Berey K., 1990: A szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolása. In: Berey Katalin-Horváth Ágota
(szerk.): Esély nélkül. Vita Kiadó, Budapest, 5-72.
Demszky G., 1980: "CS". Kritika, 10. 18-21.
Durst J., 2000: "Nekem az élet a gyerekek". Gyermekvállalási szokások változása egy kisfalusi cigány közösségben.
Századvég, 1. sz.
Fleck G.-Virág T., 1998: Hagyomány vagy alkalmazkodás, avagy Gilvánfa kívül belül. Szociológiai Szemle, 1. 67-92.
Fleck G.-Virág T., 1999: Egy beás közösség múltja és jelene. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek, 52.
110.
Havas G., 1986: Vadkelet Kultúra és Közösség 1. 3-18.
Havas G., 1999: A kistelepülések és a romák. In: Glatz Ferenc (szerk.): A cigányok Magyarországon. MTA, Budapest.
Havas G.-Kemény I., 1996: Cigánynak lenni. In: Társadalmi Riport. Szerkesztette: Andorka-Kolosi-Vukovich. Budapest,
Századvég-Tárki.
Janky B.-Kemény I., 2004: A magyarországi cigányság 1971-2003. Gondolat Kiadó.
Juhász P., 2006: Emberek és intézmények - Két zsákutca az agráriumban. Új Mandátum-Jelenkutató Alapítvány, Budapest.
Kemény I., 1972: A magyar munkásosztály rétegződése. Szociológia, 1. sz.
Kemény I., 1976: A magyarországi cigányok helyzete. In: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó,
1971-ben végzett kutatásról. Szerkesztette: Kemény István. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézet.
Kemény I., 1997: A magyarországi roma (cigány) népességről (két felmérés tükrében). Magyar Tudomány, 6. sz.
Konrád Gy.-Szelényi I., 1971: A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, 12. sz. 19-35. old.
Kornai J., 1993: Transzformációs viszszaesés. Egy általános jelenség vizsgálata a magyar fejlődés példáján. Közgazdasági
Szemle, 569-599.
Ladányi J., 1977: Községekben élő munkások. Szociológia, 1. sz.
Ladányi J., 1989: A lakásrendszer változásai és a cigány népesség térbeni elhelyezkedésének átalakulása Budapesten.
Valóság, 8. sz. 79-89. old.
Ladányi J., 2004: Körzetesítés helyett esélyteremtés. Népszabadság, augusztus 14.
Ladányi J., 2005: Rehabilitáció budapesti módra. Magyar Építőművészet 6. szám. Melléklet, 31-33.
Ladányi J., 2008: Lakóhelyi szegregáció Budapesten. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.
Ladányi J., 2008: Hecckampány és erőszakhullám. Kritika, 8.
Ladányi J.-Szelényi I., 1997: Szuburbanizáció és gettósodás. Kritika, 1997. 7. sz. 4-12. old.
Ladányi J.-Szelényi I., 2001: A roma etnicitás "társadalmi konstrukciója" Bulgáriában, Magyarországon és Romániában a
piaci átmenet korszakában Szociológiai Szemle, 4. 85-95.
Ladányi J.-Szelényi I., 2004: A kirekesztettség változó formái. Napvilág Kiadó, Budapest.
Ladányi J.-Szelényi I., 2005: Az újrakörzetesítés társadalmi ára. Kritika, 1. sz.
Márkus I., 1991: Az ismeretlen főszereplő. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
Szelényi I., 1981: Urban Development and Regional Managament in Eastern Europe. Theory and Society Vo. 2. 169-205.
Szelényi, I. 1981. Urban Development and Regional Management is Eastern Europe. Theory and Society, No. 2. 169-205.
Vági G.,1991: "A reformideológia szelleme" és az aprófalvak. In: Vági Gábor: Magunk, uraim: válogatott írások
településekről, tanácsokról, önkormányzatokról. Gondolat Kiadó, Budapest, 63-203.
Virág T., 2006: A gettósodó térség. Szociológiai Szemle 1.
Wilson, W. J., 1987: The Truly Disadvantaged. The Inver City, the Underclass and Public Policy. The University of Chicago
Press, Chicago.
Wilson, W. J., 1997: When Work Disappears: The World of the New Urban Poor. New York, Vintage Books.
