NAGY PÁL
Civitas Zingarorum*
BEVEZETÉS
A magyarországi cigányok történetének egyik sajátossága, hogy a cigányoknak a forrásokban való megjelenésétől (15. sz.) kezdve többféle együttélési és közösségszerveződési forma létezett egymás mellett. A cigány közösségek társadalomtöténeti leírásának ebből adódóan nem lehet egyetlen generális módszere. A forrásokban cigányként megjelenő emberek és csoportok nem szoríthatók bele ugyanabba a modellbe, mert különböznek egymástól identitásuk kritériumaiban. Tulajdonképpen nem egyetlen, hanem többféle cigány identitásról beszélhetünk, illetve egy-egy közösségen belül a kritériumok összekapcsolódásának különös variációiról. Olyan hús-vér emberek életét kell tanulmányoznunk, akik mindnyájan cigányként léteztek ugyan koruk társadalmában, de nem azonos módon. Nem ugyanúgy váltak cigánnyá, nem ugyanúgy öltözködtek, másképpen beszéltek, eltérő szokásokat követtek, s még a fizikai alkatuk, bőrszínük sem volt egyforma.
A hazai szakirodalomban a cigány csoportok klasszifikálásában és karakterizálásában a nyelvi és foglalkozási tényezők abszolutizálása vált általánossá, a proletarizálódás, a gázsikáno tőkefelhalmozás és a periférikus helyzet fokának eltérő mértékére csak kevés kutató fordít figyelmet. A túletnicizáltság következtében az újfajta problémafelvetések (pl. Ladányi – Szelényi, 1997) nem találtak tudományos érdemük szerinti visszhangra.
A különbözőség hangsúlyozása történeti aspektusból elsősorban egy új módszertani megközelítést jelent, nem vonjuk kétségbe, hogy az elmúlt hat évszázadban cigányként felbukkanó emberek viselkedésében, világképében, gondolkodásában – főleg a gázsó és cigány értékrend szembehelyezésének kontextusában – voltak közös vonások. Az egységes kulturális jegyekre azonban nem lehet esetleges, szórványos adatokból általános következtetést levonni. A cigányok múltbeli kultúráját megismerni szándékozó kutató nem járhat el a hagyományos kronológiai eseményrekonstrukciót végző történész módjára.
A további történeti kutatások egyik lehetséges útja egy-egy cigány közösség, illetve egy-egy település egymást váltó cigány közösségeinek hosszú időtartamú vizsgálata, nem elválasztva a gázsók történetétől. Írásomban az együttélés 18 - 19. századi mezővárosi modelljének néhány aspektusát mutatom be a Baranya megyei Siklós példáján. Kivételes ez a modell több szempontból is:
* az itteni cigányok már a 18. század elején telkekhez jutottak
* földesuraikhoz való viszonyukat külön úrbéri szerződés szabályozta
* a különleges gazdasági feltételek nem szokványos háztartás-modelleket és életvitelt alakítottak ki
* a siklósi példa bizonyítja, hogy a Mária Terézia-féle úrbérrendezés a cigányok történetében is vízválasztó volt, felboríthatta a korábban jól működő, helyi viszonyokhoz idomuló, kölcsönösen elfogadható együttélési modellt, addig nem létező konfliktusokat váltva ki
* a helyi társadalomban zajló folyamatok segítenek megérteni, hogyan válhatott valaki cigányból gázsóvá és fordítva, illetve felvetnek néhány új aspektust a rendeleti politika reszocializációs programjáról
AZ INTEGRÁLÓDÁS ÚTJA: ÚRBÉRESSÉ VÁLÁS
A 18. század elején Siklóson élt a mai Magyarország területének egyik legnépesebb és legerősebben integrálódott cigány közössége. A cigányok egy része korábban valószínűleg mohamedán vallású "török" cigány volt, akik Siklós 1686. évi visszafoglalása után helyben maradtak és keresztény hitre tértek. Ilyen cigányokat takar bizonyára a gyakori Huszen/Huszain név, így hívták az 1720-as évek elején az igazgatási önállósággal rendelkező cigányok bíróját is. Többségük azonban nem törökös, hanem magyar, főképpen pedig délszláv nevet viselt. A rendelkezésre álló adatok nem elégségesek a bizonyításhoz, hipotézisként azonban talán felvethetem azt a lehetőséget, hogy a siklósi cigányok többféle etnikumú és társadalmi helyzetű emberek köréből kerültek ki. Nézetem szerint többüknek is a 17. század második felének nagy társadalmi mozgásaiban egzisztenciát vesztett, elszegényedett, eredeti közösségéből kitaszítódott gázsók voltak az ősei.
Az ország más részeiben élő, illetve vándorló cigányokhoz képest a siklósi cigányság, mint csoport számára mégis a felfelé vezető utak nyíltak meg, annak köszönhetően, hogy rendelkeztek földdel, állatokkal, szőlővel. A cigányok telki állományhoz juttatását gróf Caprara kezdte el, majd az uradalom új tulajdonosa, a gróf Batthyány család fejezte be. A cigányokat 1721-től folyamatosan ott találjuk a megyei adóalap-összeírásokban (conscriptio domestica) és az uradalmi összeírásokban is. Kezdetben 15-17, majd 28-30 háztartást. 1766-ban a cigányokról a földesúri adó (cenzusnak, árendának is nevezték) kivetéséhez készült összeírás szerint 46 cigány család élt a mezővárosban.
A cigányok a vármegye által kivetett adón kívül rendszeresen fizették az évi fix összegben meghatározott földesúri árendát és teljesítették a terményszolgáltatásokat is. A magyarokhoz, horvátokhoz, szerbekhez és németekhez hasonlóan a cigányok is külön városrészben laktak, melyet a korszak latin nyelvű irataiban Civitas Zingarorum-nak, vagyis Cigány Város-nak neveztek. A szántóik és rétjeik is külön határrészben voltak, aminek Cigány Poroszló volt a neve.
Az 1767. évi úrbérrendezés előtt a siklósi cigány családfők egy része féltelkes jobbágy volt, zömük negyedtelkes házas zsellér, s rendkívül ingadozó volt a házatlan (más házában lakó) zsellérek aránya. Egy-egy családra 1766-ban, az úrbérrendezés előtt átlagosan negyed telek, 2,3 kapás szőlő, 2,4 magyar hold szántó és 1 kaszás rét jutott.
1767-ben, az úrbérrendezés végrehajtása után a siklósi cigányok úrbéri tabellájába, amely a telki állomány nagyságát és a szolgáltatások mértékét tartalmazta, 45 családfő nevét jegyezték be: Kovácsovics Jankó, Kovácsovics Simonné, Kovácsovics Mátyás, Márkovics József, Márkovics Bártoly, Lukács Farkas, Murtó Miska, Szigeti András, András Miska, Marczin Fülöp, Deli Bártoly, Pécsics Palkó, Pécsics Glisó, Pécsics Jankó Palkó, Pécsics Maxim, Pécsics Teodor, Lukács József, Lukács Marczin, Duna Palkó Antal, Juszó Fülöp, Huszain Márkó, Lukács Teodor, Mátokovics Anton, Bálint Péter, Márkovics Iván, Bosnyákovics Gyuro, Halkó Ferkó, Huzsain Mátyás, Dani Jankó, Duna András, Pécsics Illia, Halkó Miska, Pécsics Andria, Huszain Simon, Kuczi Markó, Juszó Ferkó, Murtó Palkó, Huszain Sánta Ferkó, Zsirka Miska, Duna Antal, Marczin Mátyás, Márkovics Miska, Kuczi Tamás, Duna Ferkóné, Tomics Iván.
A 45 családfőből nyolcan rendelkeztek jobbágytelekkel, melynek nagysága 4/32 és 14/32 között váltakozott. Vagyis a cigányok között egyetlen egésztelkes sem volt. A telekhez tartozó szántó és rét nagysága differenciáltabb lett, ezzel együtt a siklósi cigányság vagyoni megosztottsága is. A telkes cigány jobbágyok 3-13 holdas szántókat és 2-3 szekérnyi réteket bírtak. A házas zsellérek szántói 0,5-3 hold nagyságúak voltak. Csak négy családfőnek nem volt szántóföldje, s huszonkettő nem rendelkezett réttel. Csaknem minden cigány családnak 1/32 pozsonyi mérő nagyságú volt a belső telke (házhely kerttel). Négy családnak volt ennél nagyobb, függetlenül attól, hogy volt e jobbágytelkük. Igás robotot csak a telkes jobbágyoknak kellett végezni, ez a legnagyobb telket bíró Pécsics Jankó Palkó esetében évi 22 nap volt, amihez 45 nap kézi szolgálat járult. A zsellérek robotkötelezettségét esztendőnkénti 18 gyalognapban szabták meg. A természetbeni szolgáltatások (tűzifa, fonás, vaj, kappan, csirke, tojás) is attól függtek, hogy volt e valakinek jobbágytelke vagy sem. Utóbbi kötelezettségek a cigányok esetében csekély mértékűek voltak, s több családnak együtt kellett teljesíteni, hiszen negyed vagy nyolcad tojást nem lehetett adni.
1768. szeptember 24-én gróf Batthyány Károly, Siklós földesura külön úrbéri szerződést kötött a cigányokkal, s ezt 1770-ben és 1773-ban is megújították. A külön szerződésre azért került sor, mert a siklósi cigányság az úrbérrendezéssel "hasonló mód mint más jobbágyok robotosnak tétetett", s kérték a grófot, hogy "eőket az urbarialis robottul fől szabaditván előbenyi esztendőkben tett adózásokat és szolgálatokat tőlek kegyelmessen bé venni méltosztatnék". Batthyány Károly méltányolta a kérést és 1768-ban az alábbi feltételek szerint kötötték meg a contractust:
1. A cigányok a város többi lakosához hasonlóan birtokarányosan fizeti fogják az évi földesúri pénzadót (az 1767-es úrbéri tabella szerint ez egységesen 1 forint volt).
2. Az esztendei robotot kollektíven 70 forinttal válthatják meg.
3. Az "egész Ui Polgárságh Kösséghe" együttesen köteles minden héten kiállítani egy kétmarhás szekeret egy napi szolgálatra (hosszú fuvar). Ha a szekér négymarhás, akkor két hetente teljesítendő ez a kötelezettség.
4. A cigányok minden héten kötelesek embereket adni a vár kisöprésére, úriszékek alkalmával pedig minden napra két asszonyt kiállítani konyhai szolgálatra.
5. Az eddig is élő szokás szerint kötelesek terményeikből kilencedet adni (kivéve a házaknál levő kis kerteket), s azt a kijelölt helyre összehordani.
6. A contractus érvényessége a gróf akaratától függ, illetve addig érvényes, amíg a cigányok engedelmesen és hűséggel szolgálják őt.
A szerződés 1770. április 11-én történt módosított megújításából azt is megtudjuk, hogy a siklósi cigányok leginkább "szőlő és egyéb pénzes munkákkal", azaz napszámmal keresték a kenyerüket. A robotváltságot és a földesúri cenzust ezentúl családonként kellett fizetni, 4 forint 50 dénárt két részletben, pünkösdkor és karácsonykor. A legvagyonosabb cigányok, akik több földdel és réttel rendelkeztek, s ehhez mérten több szolgálattal is tartoztak: Szegedi András, Pécsics Péter, Pécsics Jankó Palkó, Pécsics Ilia, Pécsics Andria. Az általuk fizetendő összeg 6 és 10 forint között volt. Ha valaki nem tudta vagy nem akarta kifizetni a pénzt, akkor lehetősége volt robottal szolgálni.
Batthyány Károly 1770-ben megerősítette a cigány közösség autonómiáját is, a szerződésben kimondták, hogy az önálló bíróválasztás joga megmarad. Ez azért figyelemreméltó, mert az 1767. december 10-én kibocsátott rendelet óta a királynő, illetve a helytartótanács folyamatosan szorgalmazta, hogy a cigányoknak ne legyenek saját közösségi elöljáróik, hanem tartozzanak a helyi falusi és mezővárosi bírók joghatósága alá a többi lakoshoz hasonlóan.
Ebben az újabb szerződésben meghatározták, hogy 3 esztendeig érvényes. Ha valaki nem a külön szerződés, hanem az 1767-es úrbéri reguláció szerint akar szolgálni, az köteles ezen szándékát egy negyedévvel előre bejelenteni a földesúrnak, illetve az uradalmi prefectusnak (jószágigazgató). A szeződés aláírásakor (a cigányok X-et tettek a nevük mellé) a cigány közösség bírója Tomics Iván volt, az esküdtek pedig Márkovics Iván, Pécsics Ilia, Szegedi András, Pécsics Makszim, Márkovics József, Deli Bártoly.
Három év múltán, amikor esedékessé vált a szerződés megújítása, Batthyány Fülöp nem eszközölt változtatásokat. Amikor 1773. augusztus 23-án újabb három évre aláírták a szerződést, Deli Bártoly volt a cigány bíró, Szegedi András, Márkovics Iván, Kuczi Márkó, Kovácsevics Mátyás az esküdtek.
ELTÉRŐ AMBÍCIÓK
1767 előtt Siklóson a lakosok, cigányok és nem cigányok elsődlegesen nem földművelésből, hanem kereskedelemből, iparűzésből és napszámos munkákból éltek. Cigányok és nem cigányok egyaránt arra törekedtek, hogy az úrbérrendezés után is megtartsák korábbi, nagyobb függetlenséget nyújtó megélhetési módjaikat, a feudális függőség jogi és gazdasági kényszereit mérsékeljék. 1768-ban Batthyány Károly nem csak a cigányokkal, hanem uralkodói hozzájárulással a mezőváros többi lakosával is speciális szerződést kötött. A nem cigány lakosok azonban még évek múltán is elégedetlenek voltak helyzetükkel, 1775. augusztus 14-én egyenesen Mária Teréziához fordultak panaszaikkal. Előadták, hogy a város lakosságának nagyobb része kereskedőkből, kalmárokból és mesteremberekből áll, akik "másképp is Szabad Emberek lévén paraszti robothoz nem szoktanak", ráadásul a szerződéses feltételek némelyikét az uradalom nem tartja be.
A panaszlevélnek azok a passzusai különösen érdekesek, amelyekben a siklósiak a cigányok kedvezőbb helyzetét, illetve különállását sérelmezték. Kedvezőtlennek tartották, hogy a cigányok (új lakos-nak nevezik őket) külön fizetik a robotváltságot és a földesúri cenzust, s az általuk fizetett összeg ilymódon nem számít bele a városra kivetett pénzösszegbe. Amikor a vármegye tisztjei elosztották, hogy az egyes lakosokra mekkora összeg jut a földesúri adóból, az urasági szolgákat és cigányokat kihagyták. Ez a hétköznapi gondolkodásban úgy csapódott le, hogy utánuk is a város többi lakosának kell fizetni.
A panaszok hátterében gazdasági konfliktusok húzódtak. A cigányok ugyanolyan stratégiákkal próbálták növelni függetlenségüket, mint a gázsók. Földjeiket árendába adták vagy takarmányt (főleg kukoricát) termeltek rajta és lovakat tartottak, néhányan pálinkafőzéssel is megpróbálkoztak. A szerb és cigány lókupecek között a 19. század elejére különösen kiéleződtek az ellentétek. A cigányok egy része ugyanúgy irtózott a nehéz fizikai munkától, illetve a földműveléstől és a marhatartástól, mint az 1775-ben panaszolkodó gázsók. Legfőképpen a szerbekével volt hasonlatos ez a kulturális beidegződöttség. Ritkán, de az is előfordult, hogy cigány ember nem használta ki a föld, illetve rét nyújtotta lehetőségeket. 1766-ban például Huszain Sánta Ferkó "réttyét Cigány Poroszlóban az erdő el fogta". Jónéhányan vásározással igyekeztek fenntartani a függetlenség lehetőségét, a férfiak közül sokan hivatásos kártya-, és kockajátékosok lettek. Az ő életvitelük és életritmusuk a Dél-Dunántúl, illetve a távolabbi vidékek vásárainak időpontjaihoz igazodott.
A feudális függőségi rendszerbe való betagozódás, a jogi értelemben vett állandó lakóhellyel (fixa domicilia) való rendelkezés, sőt a jobbágytelek léte sem jelentett feltétlenül letelepedett élelemtermelést, egy helyben való megélhetést. A cigány közösségen belül az egyes családok a teljes letelepedettség és a rendszeres mozgás szélsőségei közötti képlékeny, egymásba átalakuló életviteli modelleket alakítottak ki. Ezen belül többségük alkalmazkodott a lokális adottságokhoz, valamint a földesúr szabta keretekhez. Ezt mutatja az is, hogy a 18. század folyamán a mintegy 60-70 házban élő cigány család zöme helyben maradt, a demográfiai fluktuáció más településekhez képest mérsékeltebb volt.
A siklósi cigányok közösségszerveződése és gázsókkal való együttélése azért különösen érdekes, mert nem csak a különállás, hanem az integrálódás stratégiái is nyomon követhetők. Az itteni cigányok nagy számban választottak adaptációs utakat, persze ez nem csupán egyéni ambícióiktól, hanem a helyi adottságoktól is függött. A mezőváros cselédei, a mészárszék kocsisai lettek, de ez csak korlátozottan volt lehetséges. Több lehetőség nyílt a siklósi gazdák szőlőiben napszámos munkát vállalni. Azoknak, akik fokozottan akartak gázsikáno tőkét (a gázsók számára fontos értékeket és javakat) felhalmozni, uradalmi szolgálatot kellett vállalni, vagy meg kellett próbálni gázsóvá válni. Utóbbi az anyagi felhalmozáson és a megélhetési mód vátoztatásán kívül az értékrend és az életstílus átalakítását is megkívánta. Tekintélyes mennyiségű gázsikáno tőkét felhalmozott cigányok voltak Siklóson 1817-ben egy kérelemlevél tanúsága szerint Szava Pál, Gálits Pál, Juszó József, Kaposi András, Szigeti Istók, Szava András, Lukáts Antal és Mártó (Murtóból ferdítve vagy szándékosan gázsósítva) András.
A 19. század második harmadában voltak olyan cigányok Siklóson, akik a korabeli normák szerint már nem számítottak cigánynak. E családok már nem tudtak cigányul, öltözködésüknek nem voltak cigány specifikumaik, gázsókkal léptek vegyes házasságokra, s a Cigány Városból is kiköltöztek. Néhányan közülük mezővárosi gazdákká váltak. Az ekkoriban készült anyakönyvi bejegyzésekben sok olyan családnév, amely korábban csak cigányokra volt jellemző, gázsók között fordul elő. A gázsóvá válást az 1794-es helytartótanácsi rendelet is szorgalmazta, amely kimondta, hogy a becsületes, kétkezi munkából élő, magukat jól viselő és környezetük normáihoz alkalmazkodott cigányokat ki kell emelni a cigányok sorából, s ezt nyilvánosan ki kell hirdetni. A gázsósodás folyamatáról jelenleg még csak közvetett adatokkal rendelkezünk, a cigány definiálásában azonban megfigyelhető a szisztematikus megkülönböztetés. Az anyakönyvekben a helyi társadalomba integrálódott cigányokat és az idegen vándorlókat a neo-colonus és zingarus, majd az új paraszt és cigány kifejezések következetes használatával választották el egymástól.
Más cigányok ugyanebben az időben tudatosan őrizték különállásukat, tiltakoztak pl. az egyik siklósi plébános azon szándéka ellen, hogy megtanuljon cigányul és úgy tartson istentiszteletet.
Bizonyos cigányok gázsósodásával párhuzamosan zajlott egy ellenkező előjelű folyamat is. Elszegényedett, elmagányosodott, elesetté vált, katonaságtól megszökött gázsók cigányokká lettek. Ennek köszönhető, hogy olyan családnevek, amelyek a 18. században nem fordultak elő a cigányok között, a 19. század elejétől cigányként jelennek meg. A kétféle társadalmi mozgás demográfiai mérlege felmérhetetlen.
ÓVATOS KÖVETKEZTETÉSEK
A „ki a cigány ?” újra és újra felvetődő kérdésére a kutatások jelenlegi szintjén történeti aspektusból meglehetősen bizonytalan válaszokat adhatunk. A társadalmi folyamatok öntörvényű mozgásai és adminisztratív úton gejesztett dimenziói nehezen választhatók külön. A periférikus akkulturáció, a vegyes házasságok, a 18. századi nevelőszülői rendszer hatása az identitásra, ma még nem kellően feltárt területei a kutatásnak.
A genealógiai kutatások és a társadalomtörténeti esettanulmányok hiánya miatt hipotetikusan fogalmazom meg a dolgozat témáján túl mutató következtetéseket, s nem csupán a siklósi, hanem más kárpát – medencei cigányok történetére vonatkozó adatokat is figyelembe véve. A mai gázsók egy részének olyan cigányok az ősei, akiknek a sorsa nem-cigány szubkultúrákkal fonódott egybe. A siklósi, s általában a kárpát-medencei, sőt kelet-európai cigányok (főleg romungrók és a hozzájuk hasonlóan asszimilálódott szerb, tót, stb. cigányok) egy részének az őse lesüllyedt gázsó volt. Árvák, elszegényedettek, tűzkárosultak, idegenek, otthontalanok, megélhetés nélkül maradt katonák, csavargók, közösségükből kivetettek. Olyan emberek, akik valamely oknál fogva elveszítették szokásszerű életlehetőségüket és ezzel környezetük megbecsülését is. Nem térhetvén vissza természetes miliőjükbe, sorsuk a „cigánnyá” válás lett.
A számszerűleg nem meghatározható utódaik folyamatosan arra törekedtek, hogy visszaküzdjék magukat abba a világba, amelyből kiszakadtak. A visszakapaszkodás esélye a helyi társadalom sajátosságaitól függően változó volt, s eltérő mértékben volt sikeres. A központi politika a 18. század derekától ezeknek az embereknek a reszocializálását, a gázsó világba való újbóli beilleszkedését szorgalmazta, hogy ismét a társadalom megbecsült, másoktól nem különböző, adófizető tagjai legyenek. Vagyis nem csak, s talán nem elsősorban egy etnikai csoportra irányuló asszimilációs politikáról volt szó, hanem megváltozott szociális helyzetű embereknek a társadalomba való újbóli integrálásáról is.
A folyamat ellentmondásos volt, mert nem mindig voltak adottak a helyi feltételek, s voltak olyan cigányok, akik nem ambicionálták a beilleszkedést. A 18-19. században általában már nem mindenütt lehetett tudni, hogy kik azok a cigányok, akiknek gázsók voltak az őseik, s kik azok, akiknek cigányok. Ez az ellentmondásosság nyújt magyarázatot arra, hogy a mai magyarországi cigányok mintegy 70 %-a miért lett felemás helyzetű romungró. A cigányok egy részének korábbi gázsóként való létezése pedig arra ad magyarázatot, hogy nagyon sok cigány közösség szokásai és ideológiái (pl. boszorkányhit) miért nem mutat a környezetükkel szemben semmilyen etnospecifikus vonást.
Források:
Dolgozatomat a Baranya Megyei Levéltárban 1996-97-ben levéltárosként gyűjtött források alapján írtam. A legfontosabb iratok a siklósi uradalom levéltárában lelhetők fel, a fond jelzete: XI. 606. Felhasználtam továbbá Baranya Vármegye Nemesi Közgyűlése iratait (IV. 1. b.) és a siklósi felekezeti anyakönyvek mikorfilmen levő eredeti példányait, valamint az 1827-től rendszeresített másodpéldányokat.
Irodalom:
A lábjegyzetekben hivatkozott munkákon kívül a nem cigányokkal foglalkozó szakirodalomból Ruzsás Lajos, Kiss Z. Géza és T. Mérey Klára műveit használtam, továbbá Felhő Ibolya közismert kötetét az 1767-es úrbérrendezés dunántúli adatairól, valamint Bogdán István mértéktani írásait. A részletes bibliográfiai adatokat csak a cigányokkal foglalkozó művekről közlöm:
ACTON, Thomas: Egység a különbözőségben. In: Cigány néprajzi tanulmányok 2. Szerk.: Bódi Zsuzsanna. Bp. 1994. 89-98. p.
Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány ? Kritika, 1997/12. 3-6. p.
Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kiadja a Társadalomtudományi Tanszék gondozásában a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója. Kaposvár, 1998.
Nagy Pál: „Kicsinségemben elszakattam” (Cigány közösség, szocializáció és gyermeksors Magyarországon a 16-19. században). Educatio, 1999. nyár, 320-338. p.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon I. rész, Korai perek (1506/1534-1715). Pécs, 2000. Romológia Szeminárium.
Nagy Pál: Levágott ujjak, megsebzett arcok. Magyarországi cigány emberek különös testi jegyei a 18-19. században. In: Romológia – Ciganológia. Szerk.: Forray R. Katalin. Pécs, 2000. Dialóg Campus Kiadó. 90-126. p.
PIASERE, Leonardo: Ciganológusok szerelmei (Válogatott tanulmányok). Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok 2. Bp. 1997. ELTE Kulturális Antropológia.
Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia (rövid vázlat). Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok 1. Budapest – Kaposvár, 1995. Kiadja az ELTE BTK Kulturális Antropológiai Tanszéki Szakcsoportja és a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke.
2010. július 1., csütörtök
Nagy Pál: Az érintés apró jelei
Az érintkezés apró jelei
Már a 15. század végén találkozunk a forrásokban olyan közösségükből kiszakadt cigány emberekkel, akiket gázsó szubkultúrákba vezérelt a sorsuk. 1495-ben egy Bártfa város által elfogatott rablóbanda tagjai között említenek "valami Vasko cigányt" (quidam Vasko czigan).
A 16-17. században a cigány és nem-cigány periférikus csoportok keveredése erősebbé válhatott, különösen mikor a 17. század második felében Magyarország társadalmában megnövekedett az egzisztenciát vesztett, bizonytalan helyzetű emberek száma. Erőteljes volt a periférikus érintkezés a szabad királyi városok kedvezőtlen helyzetű, etnikai, foglalkozási és szociális alapon szegregálódó rétegei között is. Elsősorban Brassó, Nagyszeben és Kolozsvár városok levéltáraiban maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyek arra engednek következtetni, hogy a cigányok sem maradtak ki ebből.
A periférikus akkulturáció, vagyis a társadalom szélén élők nem csupán kereskedelmi kapcsolatokban és vallási alkalmazkodásban megnyilvánuló, tartós és közvetlen, magatartás - és gondolkodásmintákat is közvetítő találkozása feltáratlan területe Magyarország társadalomtörténetének. A magyarországi cigányok történetében véleményem szerint különösen fontos volt ez a folyamat, de az adatok csekély száma, szűkszavúsága és véletlenszerű előfordulása miatt csupán óvatos hipotézisként fogalmazom meg, hogy a bevándorlás és egyéb tényezők mellett a periférikus keveredés volt az egyik legdöntőbb oka annak, hogy a 17. század dereka és a 19. század vége között a cigányok lélekszáma 200000 fölé emelkedett. Hangsúlyozom, hogy az intenzív periférikus érintkezések nem jelentik feltétlenül bűnöző rétegek egymásra találását, sokkal inkább azt jelzik, hogy Magyarországon a polgárosodási folyamat megindulása előtt is jócskán voltak szerencsétlen sorsú emberek.
A 18. század elejétől a legfelsőbb hatalmi szervek és a törvényhatóságok sikertelen kísérleteket tettek, hogy a periférikus helyzetű csoportokat ellenőrzés alá vonják és letelepült adózóként integrálják a társadalomba. A cigányok esetében a helytartótanácsi rendeletek és helyhatósági statutumok sokszor épp a kitűzött céllal ellentétes eredményre vezettek, főként a nevelőszülői rendszer bevezetése után. A 18. század közepétől a cigányok reszocializálására irányuló programok következtében adminiszratív külső lökést kapott az egyébként már hosszú ideje zajló spontán periférikus akkulturáció.
A szüleiktől elszakított 2 - 12 éves korú cigány gyermekek jelentős része soha nem került vissza eredeti közösségébe, s egész életét hányattatva, családjától távol élte le, útja a falusi társadalom legaljára, vagy alkalmi szubkultúrákba, pásztorok, betyárok közé vezetett. Ezzel párhuzamosan léteztek felfelé vezető utak is, de azokon csak kevesen indulhattak el (pl. muzsikusok), a többség - még ha fizette is a zselléri jogállású rétegekre kirótt adót – romungróvá válva alul maradt, mások elzárkózással válaszoltak a környezetük támasztotta kihívásokra, s igyekezett elkerülni a gázsókkal való keveredést (legfőképpen az oláh cigányok).
Körözőlevelekből és perekből ismerjük cigányok és gázsók kapcsolatának néhány izgalmas esetét, ezekből mutatunk be az alábbiakban példákat. Mindegyik külön esettanulmányba kívánkozna, ám a szereplők életkörülményeinek és környezetének részletes megismerése olyan reménytelen vállakozás lenne, ahol a befektetett energia semmiképpen sem állna arányban az eredménnyel. Különösen fontos kutatási feladat lehet a jövőben annak megválaszolása, hogy mennyire voltak szokványosak az ilyen találkozások, s mekkora szerep jutott létrejöttükben a spontán vonzalomnak, s a szociális helyzetből adódó hasonulásnak. Izgalmasak a cigányok és gázsók közötti kapcsolatok a tekintetben is, hogy lehetővé teszik a történetileg ezidáig nem kutatott bikulturalizmus értelmezését.
Bihar megyei boszrokányperben 1722-ben szó esik egy boszorkánysággal és paráznasággal vádolt nem-cigány asszony és egy cigány hegedűs intim kapcsolatáról. Az egyik tanú a következőket vallotta: "Vallya az Fatens Tudom nyilván az szemeimmel láttam az előtt csak három esztendővel az maga házánál livő vak avagy fel szemü quartilyos Nemet Katona az maga házában az ágyán meg paráznitotta Páczai Ferencnét azt szemeimmel láttam, masodszor is szemeimmel láttam ugyan azon esztendőben az czigán hegedüs Börvei meg paraznitotta Páczainet az maga házában mint az kutya hátul paráznitotta meg világosan láttam ezeket.
Fogarasi Zsigmond kolozsvári születésű cigány férfit 1762. október 31-én paráznaság vádjával állították az egri püspöki úriszék elé. A vád beigazolódott, a vádlott maga sem tagadta, hogy köze volt Szibillához, az egri püspökség német kocsmárosának leányához. Fogarasi Zsigmondnak a kolozsvári hostátban (külvárosban) felesége volt, Szilágyi Boris, Szilágyi Gergely muzsikus cigány leánya. A két család egymással átellenben lakott. Zsigmond maga is muzsikus volt és néhány társával az ország más részébe ment bodogulást keresni. Bizonygatta is az úriszéken: "el nem hagytam pedig én a feleségemet hanem tsak jobb szerentsét jőttem ide probálni". Érdekes példa ez arra, hogyha egy városban túl sok cigány ember élt ugyanabból a tevékenységből, akkor vagy a megélhetési módot kellett megváltoztatni, vagy máshol kellett piacot keresni a legjobban értett és legtöbb függetlenséget nyújtó mesterség gyakorlásához.
Fogarasi Zsigmond és társai az egri piacon levő emeletes épületben muzsikáltak, ott is voltak elszállásolva. Az épület Naymajer Ferenc tulajdona volt, Szibilla apja az emeleti kocsmát bérelte, az aljában boltok voltak. Az egyik "étzakán mikor már majd viradott" sor került az intim együttlétre, melynek megtörténtéről – a vádlott vallomása szerint – a társak és a leány apja is tudott. A szerelmes hajnal létrejöttében nem a társadalmi helyzet hasonlósága, hanem a szexuális vonzalom volt az erősebb inspiráló tényező. Zsigmond arról számolt be az úriszéknek, hogy nem volt maradása Szibillától, az folyton utána járt. Amikor megelégelte a leány "gaz tsabitását", elköltözött a maklári hostátba (Eger külvárosa), az egri káptalan vendégfogadójába. A peres aktában nem találhatók tanúvallomások, így nem lehet tudni, hogy hősünk a vonzalom okainak előadásakor lódított e egy keveset.
A leány Zsigmond után ment Maklárra, s csábítgatással, sírással próbálta visszahívni Egerbe. Végül a társai javaslatára visszament a városba, s akkor ismét együtt volt Szibillával. Az úriszék azon kérdésére, hogy miért nem jelentette a leány rámenősségét a városbírónak vagy az uradalmi tiszteknek, Fogarasi ezt válaszolta: "Magamot féltettem gyanúságban ejteni, aszt pedig nem tuttam hogy törvény szerint mikint kell magamot oltalmazni".
Az úriszéki ítélethozatal során Fogarasi Zsigmond javára szolgált, hogy Szibilla mást is az ágyába invitált, pl. a püspökség bodnárját, s az apa erről is tudott. Zsigmond azt állította, hogy neki soha máskor nem volt köze senkihez. Nem biztos, hogy igazat mondott, de az ellenkezőjét nem lehetett bizonyítani. Végül december elején 40 bot elszenvedése után haza küldték Kolozsvárra a feleségéhez. Arról már nincsenek források, hogy mivel magyarázta otthon a botütések nyomait.
Berki Ferenc 32 éves, református vallású, földesi (Szabolcs m.), "közép termetü, inkább hoszszas mint kerek ábrázatú, barna börü, fekete hoszszú göndör hajú, nyirett üstökü, fekete bajuszszú" cigány 1821-ben egy Domokos Zsuzsanna nevű nemes asszonyt szöktetett meg. Berki személyleírása szerint elég jóképű ember lehetett. Feleségéről nincs személyleírás, s egyéb körülményekből sem tudható, hogy miért hagyta el. A magyar asszonyról viszont van personalis descriptio:"Harmintz két esztendős alatson terepély termetü, kerek ábrázatú, kék szemü, gesztenye szin hajú, fekete szömöldökü, Reformáta, beszéll Magyarúl, elmentt egy otska Kődmenbe, kék és kárton felözőt is vitt magával, hoszszú, Csikos tarka rokojába, ótska fekete kordován Csizmába, lentsés-före való Keszkenöbe."
Elég nehéz megítélni, hogy a női szépségnek és vonzalomnak mekkora szerepet tulajdoníthatunk a Berki Ferenc és Domokos Zsuzsanna közötti kapcsolat megszületésében. A társadalmi tényezők biztosan fontosak voltak. Berki romungróvá vált cigány volt, aki már csak magyarul beszélt, vallásában és feltehetőleg öltözködésben és viselkedésformákban is erősen hasonult a földesi parasztokhoz, de lehet, hogy inkább a parasztnemesekhez. Ruházatából ítélve Domokos Zsuzsanna egy lesüllyedt, szegény kisnemesi családból származhatott.
1826-ban Képes László nem-cigány pásztor a Szatmár megyei Sályból "elszökött egy alatsóny köptzös barna tzigány-aszszóny kúrvájával". A pásztor befonva hordta a haját, ő is alacsony termetű volt, világos kékszemű és szőke hajú. A "gyakori fájás miatt hómájos világú, e' miatt lefelé néző". Ez a kapcsolat a periférikus keveredés tipikus példája, amikor a hasonló társadalmi helyzet nyújtotta közeledést a férfi és nő testi adottságainak hasonlósága és a szexuális vonzalom is felerősítette. A cigányasszonynak erős hatással kellett lennie Képes Lászlóra, egyébként pásztorunk bizonyára nem hagyta volna ott 6-7 éves gyermekét, nem lopta volna el a juhásztól, akivel együtt lakott az új veres gallérú gubáját, egy pár vasalatlan új csizmát, egy nagy karimájú juhász kalapot, vállalva ezzel az országos köröztetést.
Lakatos Antal 40 év körüli, Borsod megyei, "közép magas, kerek ábrázattal, fekete göndör hosszú hajú, kipödrött bajszú, fekete szemű" cigány 1843-ban ugyancsak magyar asszonyt szöktetett meg. Lakatos még nem vált romungróvá, magyarul és cigányul is tudott. A 35 éves Éliás Jánosné, született Miklós Erzsébet nem volt szép asszony, "középszer magas, hosszas verhenyeges és szeplős ábrázatú, barna hajú, savó szemű, első fogai hiányzanak, bal szemöldén és bal szájszélén forradás látszik". Lakatos a személyleírásában közölt adatok alapján szép arcú lehetett, de "nyakán gugának nyoma látszik". Talán a torokgyík kezelésekor szerzett gégemetszés okozta esztétikai sérülés szorította rá, hogy a nála csúnyább Éliásnéval kösse össze a sorsát. Semmi mást nem tudunk az életükről, s nem ismerjük családi körülményeiket, szociális helyzetüket sem.
Cigányok és gázsók érintkezésének különleges színtere volt a betyárvilág. 1847-ből maradt fenn az a somogyi per, melyben nem-cigány betyárok között találkozunk egy cigányasszonnyal. Köpe Jóska és Cseh Jancsi bandájának volt a tagja a 24 éves, Gige faluban lakó, római katolikus Nyári Vica. Zabla Jóska nevű cigány betyárnak volt a felesége, de a férjet börtönbe zárták és a magára maradt asszony, aki valószínűleg már gyermekkorában kiszakadt cigány közösségéből, a korszakban tipikusnak mondható kényszerpályára került, Köpe Jóska szeretőjeként betyárok között lelve alkalmi közösségre. 1847. november 24-én Nemesdéden lótolvajlás miatt hallgatták ki, mint Köpe Jóska és Cseh Jancsi bűntársát. Vica azt állította, hogy ő vétlenül keveredett a lólopási ügybe, úgy tudta, hogy a lovakat Köpe Jóska vásárban vette. Nem gyanította azt sem, hogy a lovakról írt okmányok hamisak, mondván, hogy "máskor jobban tudnék illyen dologban magamra vigyázni". Nem tudjuk, hogy a törvényszéken hitelt adtak e Vica szavainak, az ítélet nem található meg a per aktájában.
NAGY PÁL
Már a 15. század végén találkozunk a forrásokban olyan közösségükből kiszakadt cigány emberekkel, akiket gázsó szubkultúrákba vezérelt a sorsuk. 1495-ben egy Bártfa város által elfogatott rablóbanda tagjai között említenek "valami Vasko cigányt" (quidam Vasko czigan).
A 16-17. században a cigány és nem-cigány periférikus csoportok keveredése erősebbé válhatott, különösen mikor a 17. század második felében Magyarország társadalmában megnövekedett az egzisztenciát vesztett, bizonytalan helyzetű emberek száma. Erőteljes volt a periférikus érintkezés a szabad királyi városok kedvezőtlen helyzetű, etnikai, foglalkozási és szociális alapon szegregálódó rétegei között is. Elsősorban Brassó, Nagyszeben és Kolozsvár városok levéltáraiban maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyek arra engednek következtetni, hogy a cigányok sem maradtak ki ebből.
A periférikus akkulturáció, vagyis a társadalom szélén élők nem csupán kereskedelmi kapcsolatokban és vallási alkalmazkodásban megnyilvánuló, tartós és közvetlen, magatartás - és gondolkodásmintákat is közvetítő találkozása feltáratlan területe Magyarország társadalomtörténetének. A magyarországi cigányok történetében véleményem szerint különösen fontos volt ez a folyamat, de az adatok csekély száma, szűkszavúsága és véletlenszerű előfordulása miatt csupán óvatos hipotézisként fogalmazom meg, hogy a bevándorlás és egyéb tényezők mellett a periférikus keveredés volt az egyik legdöntőbb oka annak, hogy a 17. század dereka és a 19. század vége között a cigányok lélekszáma 200000 fölé emelkedett. Hangsúlyozom, hogy az intenzív periférikus érintkezések nem jelentik feltétlenül bűnöző rétegek egymásra találását, sokkal inkább azt jelzik, hogy Magyarországon a polgárosodási folyamat megindulása előtt is jócskán voltak szerencsétlen sorsú emberek.
A 18. század elejétől a legfelsőbb hatalmi szervek és a törvényhatóságok sikertelen kísérleteket tettek, hogy a periférikus helyzetű csoportokat ellenőrzés alá vonják és letelepült adózóként integrálják a társadalomba. A cigányok esetében a helytartótanácsi rendeletek és helyhatósági statutumok sokszor épp a kitűzött céllal ellentétes eredményre vezettek, főként a nevelőszülői rendszer bevezetése után. A 18. század közepétől a cigányok reszocializálására irányuló programok következtében adminiszratív külső lökést kapott az egyébként már hosszú ideje zajló spontán periférikus akkulturáció.
A szüleiktől elszakított 2 - 12 éves korú cigány gyermekek jelentős része soha nem került vissza eredeti közösségébe, s egész életét hányattatva, családjától távol élte le, útja a falusi társadalom legaljára, vagy alkalmi szubkultúrákba, pásztorok, betyárok közé vezetett. Ezzel párhuzamosan léteztek felfelé vezető utak is, de azokon csak kevesen indulhattak el (pl. muzsikusok), a többség - még ha fizette is a zselléri jogállású rétegekre kirótt adót – romungróvá válva alul maradt, mások elzárkózással válaszoltak a környezetük támasztotta kihívásokra, s igyekezett elkerülni a gázsókkal való keveredést (legfőképpen az oláh cigányok).
Körözőlevelekből és perekből ismerjük cigányok és gázsók kapcsolatának néhány izgalmas esetét, ezekből mutatunk be az alábbiakban példákat. Mindegyik külön esettanulmányba kívánkozna, ám a szereplők életkörülményeinek és környezetének részletes megismerése olyan reménytelen vállakozás lenne, ahol a befektetett energia semmiképpen sem állna arányban az eredménnyel. Különösen fontos kutatási feladat lehet a jövőben annak megválaszolása, hogy mennyire voltak szokványosak az ilyen találkozások, s mekkora szerep jutott létrejöttükben a spontán vonzalomnak, s a szociális helyzetből adódó hasonulásnak. Izgalmasak a cigányok és gázsók közötti kapcsolatok a tekintetben is, hogy lehetővé teszik a történetileg ezidáig nem kutatott bikulturalizmus értelmezését.
Bihar megyei boszrokányperben 1722-ben szó esik egy boszorkánysággal és paráznasággal vádolt nem-cigány asszony és egy cigány hegedűs intim kapcsolatáról. Az egyik tanú a következőket vallotta: "Vallya az Fatens Tudom nyilván az szemeimmel láttam az előtt csak három esztendővel az maga házánál livő vak avagy fel szemü quartilyos Nemet Katona az maga házában az ágyán meg paráznitotta Páczai Ferencnét azt szemeimmel láttam, masodszor is szemeimmel láttam ugyan azon esztendőben az czigán hegedüs Börvei meg paraznitotta Páczainet az maga házában mint az kutya hátul paráznitotta meg világosan láttam ezeket.
Fogarasi Zsigmond kolozsvári születésű cigány férfit 1762. október 31-én paráznaság vádjával állították az egri püspöki úriszék elé. A vád beigazolódott, a vádlott maga sem tagadta, hogy köze volt Szibillához, az egri püspökség német kocsmárosának leányához. Fogarasi Zsigmondnak a kolozsvári hostátban (külvárosban) felesége volt, Szilágyi Boris, Szilágyi Gergely muzsikus cigány leánya. A két család egymással átellenben lakott. Zsigmond maga is muzsikus volt és néhány társával az ország más részébe ment bodogulást keresni. Bizonygatta is az úriszéken: "el nem hagytam pedig én a feleségemet hanem tsak jobb szerentsét jőttem ide probálni". Érdekes példa ez arra, hogyha egy városban túl sok cigány ember élt ugyanabból a tevékenységből, akkor vagy a megélhetési módot kellett megváltoztatni, vagy máshol kellett piacot keresni a legjobban értett és legtöbb függetlenséget nyújtó mesterség gyakorlásához.
Fogarasi Zsigmond és társai az egri piacon levő emeletes épületben muzsikáltak, ott is voltak elszállásolva. Az épület Naymajer Ferenc tulajdona volt, Szibilla apja az emeleti kocsmát bérelte, az aljában boltok voltak. Az egyik "étzakán mikor már majd viradott" sor került az intim együttlétre, melynek megtörténtéről – a vádlott vallomása szerint – a társak és a leány apja is tudott. A szerelmes hajnal létrejöttében nem a társadalmi helyzet hasonlósága, hanem a szexuális vonzalom volt az erősebb inspiráló tényező. Zsigmond arról számolt be az úriszéknek, hogy nem volt maradása Szibillától, az folyton utána járt. Amikor megelégelte a leány "gaz tsabitását", elköltözött a maklári hostátba (Eger külvárosa), az egri káptalan vendégfogadójába. A peres aktában nem találhatók tanúvallomások, így nem lehet tudni, hogy hősünk a vonzalom okainak előadásakor lódított e egy keveset.
A leány Zsigmond után ment Maklárra, s csábítgatással, sírással próbálta visszahívni Egerbe. Végül a társai javaslatára visszament a városba, s akkor ismét együtt volt Szibillával. Az úriszék azon kérdésére, hogy miért nem jelentette a leány rámenősségét a városbírónak vagy az uradalmi tiszteknek, Fogarasi ezt válaszolta: "Magamot féltettem gyanúságban ejteni, aszt pedig nem tuttam hogy törvény szerint mikint kell magamot oltalmazni".
Az úriszéki ítélethozatal során Fogarasi Zsigmond javára szolgált, hogy Szibilla mást is az ágyába invitált, pl. a püspökség bodnárját, s az apa erről is tudott. Zsigmond azt állította, hogy neki soha máskor nem volt köze senkihez. Nem biztos, hogy igazat mondott, de az ellenkezőjét nem lehetett bizonyítani. Végül december elején 40 bot elszenvedése után haza küldték Kolozsvárra a feleségéhez. Arról már nincsenek források, hogy mivel magyarázta otthon a botütések nyomait.
Berki Ferenc 32 éves, református vallású, földesi (Szabolcs m.), "közép termetü, inkább hoszszas mint kerek ábrázatú, barna börü, fekete hoszszú göndör hajú, nyirett üstökü, fekete bajuszszú" cigány 1821-ben egy Domokos Zsuzsanna nevű nemes asszonyt szöktetett meg. Berki személyleírása szerint elég jóképű ember lehetett. Feleségéről nincs személyleírás, s egyéb körülményekből sem tudható, hogy miért hagyta el. A magyar asszonyról viszont van personalis descriptio:"Harmintz két esztendős alatson terepély termetü, kerek ábrázatú, kék szemü, gesztenye szin hajú, fekete szömöldökü, Reformáta, beszéll Magyarúl, elmentt egy otska Kődmenbe, kék és kárton felözőt is vitt magával, hoszszú, Csikos tarka rokojába, ótska fekete kordován Csizmába, lentsés-före való Keszkenöbe."
Elég nehéz megítélni, hogy a női szépségnek és vonzalomnak mekkora szerepet tulajdoníthatunk a Berki Ferenc és Domokos Zsuzsanna közötti kapcsolat megszületésében. A társadalmi tényezők biztosan fontosak voltak. Berki romungróvá vált cigány volt, aki már csak magyarul beszélt, vallásában és feltehetőleg öltözködésben és viselkedésformákban is erősen hasonult a földesi parasztokhoz, de lehet, hogy inkább a parasztnemesekhez. Ruházatából ítélve Domokos Zsuzsanna egy lesüllyedt, szegény kisnemesi családból származhatott.
1826-ban Képes László nem-cigány pásztor a Szatmár megyei Sályból "elszökött egy alatsóny köptzös barna tzigány-aszszóny kúrvájával". A pásztor befonva hordta a haját, ő is alacsony termetű volt, világos kékszemű és szőke hajú. A "gyakori fájás miatt hómájos világú, e' miatt lefelé néző". Ez a kapcsolat a periférikus keveredés tipikus példája, amikor a hasonló társadalmi helyzet nyújtotta közeledést a férfi és nő testi adottságainak hasonlósága és a szexuális vonzalom is felerősítette. A cigányasszonynak erős hatással kellett lennie Képes Lászlóra, egyébként pásztorunk bizonyára nem hagyta volna ott 6-7 éves gyermekét, nem lopta volna el a juhásztól, akivel együtt lakott az új veres gallérú gubáját, egy pár vasalatlan új csizmát, egy nagy karimájú juhász kalapot, vállalva ezzel az országos köröztetést.
Lakatos Antal 40 év körüli, Borsod megyei, "közép magas, kerek ábrázattal, fekete göndör hosszú hajú, kipödrött bajszú, fekete szemű" cigány 1843-ban ugyancsak magyar asszonyt szöktetett meg. Lakatos még nem vált romungróvá, magyarul és cigányul is tudott. A 35 éves Éliás Jánosné, született Miklós Erzsébet nem volt szép asszony, "középszer magas, hosszas verhenyeges és szeplős ábrázatú, barna hajú, savó szemű, első fogai hiányzanak, bal szemöldén és bal szájszélén forradás látszik". Lakatos a személyleírásában közölt adatok alapján szép arcú lehetett, de "nyakán gugának nyoma látszik". Talán a torokgyík kezelésekor szerzett gégemetszés okozta esztétikai sérülés szorította rá, hogy a nála csúnyább Éliásnéval kösse össze a sorsát. Semmi mást nem tudunk az életükről, s nem ismerjük családi körülményeiket, szociális helyzetüket sem.
Cigányok és gázsók érintkezésének különleges színtere volt a betyárvilág. 1847-ből maradt fenn az a somogyi per, melyben nem-cigány betyárok között találkozunk egy cigányasszonnyal. Köpe Jóska és Cseh Jancsi bandájának volt a tagja a 24 éves, Gige faluban lakó, római katolikus Nyári Vica. Zabla Jóska nevű cigány betyárnak volt a felesége, de a férjet börtönbe zárták és a magára maradt asszony, aki valószínűleg már gyermekkorában kiszakadt cigány közösségéből, a korszakban tipikusnak mondható kényszerpályára került, Köpe Jóska szeretőjeként betyárok között lelve alkalmi közösségre. 1847. november 24-én Nemesdéden lótolvajlás miatt hallgatták ki, mint Köpe Jóska és Cseh Jancsi bűntársát. Vica azt állította, hogy ő vétlenül keveredett a lólopási ügybe, úgy tudta, hogy a lovakat Köpe Jóska vásárban vette. Nem gyanította azt sem, hogy a lovakról írt okmányok hamisak, mondván, hogy "máskor jobban tudnék illyen dologban magamra vigyázni". Nem tudjuk, hogy a törvényszéken hitelt adtak e Vica szavainak, az ítélet nem található meg a per aktájában.
NAGY PÁL
NAGY PÁL : Fejvadászok
Fejvadászok
A 17. században sok magyarországi földesúr a joghatósága alá tartozó cigányokkal olyan kölcsönösen elfogadható együttélési modellt igyekezett kialakítani, amelyben kiküszöbölhetők a konfliktusok, s hatékonyan kihasználható a cigányok munkaereje. A gazdaságos munkaerő - kihasználás érdekében nem erőltették a letelepedést, hanem a cigányok mozgó életformájából és speciális szolgáltatásaiból származó előnyök kamatoztatására törekedtek. A földesúri függés elfogadása vagy elutasítása meghasonlást idézett elő a cigány közösségeken belül. A legtekintélyesebb családok nem egyformán válaszoltak az új kihívásokra.
A cigányok egy része elutasította a feudális függés minden formáját, igyekezett maximálisan megtartani a független munka lehetőségét, a horizontális közösségszerveződést, s nem volt hajlandó szermernyit sem feladni kulturálisan beidegződött életmódjából és szokásaiból. A cigány csoportok többsége elfogadta a füldesurak speciális protekcióját, s nem megrázkódtatások nélkül ugyan, de alkalmazkodott a vertikális szerveződés új formáihoz, a független munka részleges feladásához, s a speciális szolgáltatási kötelmekhez. Cserébe a földesúr védelmet nyújtott, s megengedte, hogy a cigányok az évszakok váltakozásához igazodva, az év nagy részében az általuk értett tevékenységekből – főként fémművességből és kereskedésből – éljenek meg.
Ebben a szisztémában a cigányoknak nem kellett áttérni a paraszti életritmusra, s nem kellett olyan munkát végezniük, amelyhez nem értettek. Földesuruk minden falujába eljuttatták fémműves szolgáltatásaikat, egyösszegű évi adót fizettek, időnként pedig idénymunkákra rendelték ki őket (pl. szénagyűjtés, fuvarozás). Az idényjellegű szolgálatokat többnyire pénzzel meg lehetett váltani, sőt az is előfordult, hogy maga a földesúr követelt az idénymunka helyett pénzt. Némely földesúr speciális adókat is elvárt a cigányaitól, Esterházy Péter 1717-ben pl. minden sátorra évi 1 font borsadót vetett ki.
Az új rendszer következetes földesúri ellenőrzéssel és a vajdák jogkörének kiterjesztésével járt együtt. Megcsorbult a cigány emberek szabadsága is, de Európa más országaihoz képest Magyarországon a cigányokkal való bánásmód toleránsabb és emberségesebb volt, sőt azt mondhatjuk, hogy az integráció különleges formáit sikerült kialakítani.
A cigány közösségek élére a földesurak által kinevezett vajdák részt vállaltak az adóztatás megszervezésében, biztosítaniuk kellett, hogy az alájuk tartozó cigányok sem egymással, sem a gázsó környezettel ne kerüljenek összeütközésbe. Kisebb horderejű ügyekben a falubírókéhoz hasonló igazgatási és bíráskodási jogokat kaptak. A 17. század végétől olyan jogosítványokat is rájuk ruháztak földesuraik, amelyekkel addig csak az uradalmi tisztek rendelkeztek. Jogot kaptak pl. arra is, hogy a földesúri függésből magukat kivonni akaró szökevény cigányokat elfoghassák, sőt jónéhány uradalomban ez speciális kötelezettségévé vált a vajdáknak, akik a földesurak meghosszabbított karjai lettek.
A 18. század derekán a központi rendelkezések meg akarták szüntetni a 17. században létrejött, jól működő rendszert. Fel akarták számolni a vajdai intézményt, s a cigányokat a helyi elöljáróságok joghatósága alá vonni, továbbá meg akarták akadályozni a cigányok vándorlását is, rászorítva őket egy széleskörű foglalkozás - és életmódváltási kényszerpályára. A földesurak ezzel szemben a régi szisztémát igyekeztek fenntartani, mert gazdaságilag ez volt számukra előnyös, s a cigányok számára is kedvezőbb. A lokális adottságok racionális mérlegelése és a földesurak érdeke a hétköznapi együttélésben erősebbnek bizonyult a központi akaratnál, s a 17. században kialakult metódusok javarészt a 18. században is továbbéltek. A vajdák speciális jogköre akkor is megmaradt, miután az 1767. december 10-én kibocsátott rendeletben eltörölték a vajadaság intézményét.
A speciális szervezeti formával együtt megmaradtak a különleges mozgásformák is. A kettő együttes megjelenését mutatjuk be a Károlyi Antal földesurasága alá tartozó Krassó megyei cigányok példáján.
Olyan cigányokról van szó, akik Károlyi Antal örökös jobbágyai voltak, s a 17. századból átöröklődött modell szerint éltek együtt a nem-cigányokkal. Történetük még külön feldolgozásra vár, jelenleg nem tudjuk, hogy mikor kerültek Lugos környékére, s milyen körülmények között fogadták el a földesúri függést. 1774-ben egy részük feltehetően a függőség alól szabadulandó, megszökött. Július 24-én Lugoson Zoltai József tiszttartó Károlyi Antal nevében felhatalmazást adott Danika Márton vajdának, hogy egész kompániájával, azaz a vajdasága alatt megmaradt cigányokkal, az országban bárhol elfoghassa és árestálhassa a szökevényeket, akik jogilag továbbra is a Károlyiak örökös jobbágyainak számítottak. A tiszttartó a vajdának adott felhatalmazó levélben kérte a vármegyék, a helységek, a vámok és révek tisztjeit, hogy Danika Mártonnak biztosítsanak szabad menetelt, s ha a szökevények meg akarnák támadni a csapatát, akkor segítsenek neki.
1774. augusztus 8. és 1775. január 17. között, vagyis öt hónap leforgása alatt Danika Márton és csapata több száz kilométert megtéve, 17 helységen áthaladva* Baranya megyéig követte az üldözött cigányokat. Útközben a helyi elöljáróságok igazolást adtak neki, hogy otttartózkodása alatt kompániájával együtt "minden betsűlettel, kártétel, hiba fogyatkozás nélkül viselte magát", bárhova is megy tovább, nyugodt szívvel tekintsenek rá, s ismerjék el "igaz járatbéli személynek lenni".
Érdemes részletesen szemügyre vennünk az útvonalukat, amely úgy tűnik, hogy valamelyest a folyókhoz igazodott. A menekülő cigányok bizonyára igyekeztek elkerülni a helységeket és a nagyobb utakat, de víznyerő helyek közelében kellett maradniuk, mert a lovakat meg kellett itatni. Teljesen azonban nem maradhattak rejtve, ezért feltehetően hamis okmányokat mutattak, amikor a gázsókkal muszáj volt találkozniuk. A helybeliek csak akkor tudták meg, hogy szökevények, amikor Danika Márton a nyomukban érkezve bemutatta a maga megbízólevelét.
Danika Márton a maga cigányaival feltehetően már július 24-én vagy 25-én a megszököttek után indult. 1774. augusztus 8-án Nyírtéten találjuk (nem messze Nyíregyházától), addigi útvonaluk ismeretlen. A következő másfél hónap eseményeiről nincs tudomásunk, szeptember 19-én Abaújban, a Hernád mellett, Kiskinizs nevű faluban bukkantak fel. Másnap már Borsod megye északi részén, Abodban (Edelénytől északra, Szendrőtől keletre) pihentek meg rövid időre. A következő állomás 22-én egy Teleki nevű falu. Innen - talán a Bódva és a Rima völgyén át - Losonc környékére vezetett az útjuk, október első napjaiban érték el az Ipoly folyót. Dél felé fordulva Ipolynyitra, Balyk és Galsa nevű falvak érintése után október 8-án a Hatvan és Aszód közelében levő Versegre értek. Újabb információt október 27-én kapunk róluk, akkor már a Duna nyugati oldalán voltak, Ráckeresztúron (Százhalombatta és Ercsi közelében). November 5-én az újabb állomás a Tolna megyei Kölesd, a Sió mellett. November hátralevő napjaiban Baranya északi részén (Gyüre, Szász, Mágocs) üldözték a szökött cigányokat, akik december elején hirtelen észak felé fordultak. Danika Mártonék december 18-án már a mai 65-ös út mellett, Tamásitól északnyugatra levő Tolna megyei Ireg falu elöljáróságának mutatták be okmányaikat. Iregről a Balaton felé tartottak, karácsony viliáján a Somogy megyei Endréden álltak meg egy kis időre. A következő három hét útvonala megint csak ismeretlen, 1775. január 17-én már megint Baranya megyében voltak, a Mindszent nevű helységben.
Mindszenten Danika csapatát feltartóztatták az elöljárók, kételkedtek irataik hitelességében. Az üldözött cigányoknak közben nyoma veszett, s hihetetlen volt, hogy egy cigány kompánia valóban más cigányok kézrekerítése miatt rohant át a fél országon. Január 23-án Baranya vármegye a helytartótanácshoz fordult, s információkat kért a lakóhelyüktől igencsak messzire keveredett cigányokról. A helytartótanács február 3-án intézett leiratot Szabolcs vármegyéhez. Az események nyomonkövethetősége ezen a ponton megszakad, az ügy végkifejletéről ezidáig nem találtunk dokumentumokat.
NAGY PÁL
* Ennyi helységben adtak nekik igazolást, illetve láttamozták a Zoltai Józseftől kapott felhatalmazást.
A 17. században sok magyarországi földesúr a joghatósága alá tartozó cigányokkal olyan kölcsönösen elfogadható együttélési modellt igyekezett kialakítani, amelyben kiküszöbölhetők a konfliktusok, s hatékonyan kihasználható a cigányok munkaereje. A gazdaságos munkaerő - kihasználás érdekében nem erőltették a letelepedést, hanem a cigányok mozgó életformájából és speciális szolgáltatásaiból származó előnyök kamatoztatására törekedtek. A földesúri függés elfogadása vagy elutasítása meghasonlást idézett elő a cigány közösségeken belül. A legtekintélyesebb családok nem egyformán válaszoltak az új kihívásokra.
A cigányok egy része elutasította a feudális függés minden formáját, igyekezett maximálisan megtartani a független munka lehetőségét, a horizontális közösségszerveződést, s nem volt hajlandó szermernyit sem feladni kulturálisan beidegződött életmódjából és szokásaiból. A cigány csoportok többsége elfogadta a füldesurak speciális protekcióját, s nem megrázkódtatások nélkül ugyan, de alkalmazkodott a vertikális szerveződés új formáihoz, a független munka részleges feladásához, s a speciális szolgáltatási kötelmekhez. Cserébe a földesúr védelmet nyújtott, s megengedte, hogy a cigányok az évszakok váltakozásához igazodva, az év nagy részében az általuk értett tevékenységekből – főként fémművességből és kereskedésből – éljenek meg.
Ebben a szisztémában a cigányoknak nem kellett áttérni a paraszti életritmusra, s nem kellett olyan munkát végezniük, amelyhez nem értettek. Földesuruk minden falujába eljuttatták fémműves szolgáltatásaikat, egyösszegű évi adót fizettek, időnként pedig idénymunkákra rendelték ki őket (pl. szénagyűjtés, fuvarozás). Az idényjellegű szolgálatokat többnyire pénzzel meg lehetett váltani, sőt az is előfordult, hogy maga a földesúr követelt az idénymunka helyett pénzt. Némely földesúr speciális adókat is elvárt a cigányaitól, Esterházy Péter 1717-ben pl. minden sátorra évi 1 font borsadót vetett ki.
Az új rendszer következetes földesúri ellenőrzéssel és a vajdák jogkörének kiterjesztésével járt együtt. Megcsorbult a cigány emberek szabadsága is, de Európa más országaihoz képest Magyarországon a cigányokkal való bánásmód toleránsabb és emberségesebb volt, sőt azt mondhatjuk, hogy az integráció különleges formáit sikerült kialakítani.
A cigány közösségek élére a földesurak által kinevezett vajdák részt vállaltak az adóztatás megszervezésében, biztosítaniuk kellett, hogy az alájuk tartozó cigányok sem egymással, sem a gázsó környezettel ne kerüljenek összeütközésbe. Kisebb horderejű ügyekben a falubírókéhoz hasonló igazgatási és bíráskodási jogokat kaptak. A 17. század végétől olyan jogosítványokat is rájuk ruháztak földesuraik, amelyekkel addig csak az uradalmi tisztek rendelkeztek. Jogot kaptak pl. arra is, hogy a földesúri függésből magukat kivonni akaró szökevény cigányokat elfoghassák, sőt jónéhány uradalomban ez speciális kötelezettségévé vált a vajdáknak, akik a földesurak meghosszabbított karjai lettek.
A 18. század derekán a központi rendelkezések meg akarták szüntetni a 17. században létrejött, jól működő rendszert. Fel akarták számolni a vajdai intézményt, s a cigányokat a helyi elöljáróságok joghatósága alá vonni, továbbá meg akarták akadályozni a cigányok vándorlását is, rászorítva őket egy széleskörű foglalkozás - és életmódváltási kényszerpályára. A földesurak ezzel szemben a régi szisztémát igyekeztek fenntartani, mert gazdaságilag ez volt számukra előnyös, s a cigányok számára is kedvezőbb. A lokális adottságok racionális mérlegelése és a földesurak érdeke a hétköznapi együttélésben erősebbnek bizonyult a központi akaratnál, s a 17. században kialakult metódusok javarészt a 18. században is továbbéltek. A vajdák speciális jogköre akkor is megmaradt, miután az 1767. december 10-én kibocsátott rendeletben eltörölték a vajadaság intézményét.
A speciális szervezeti formával együtt megmaradtak a különleges mozgásformák is. A kettő együttes megjelenését mutatjuk be a Károlyi Antal földesurasága alá tartozó Krassó megyei cigányok példáján.
Olyan cigányokról van szó, akik Károlyi Antal örökös jobbágyai voltak, s a 17. századból átöröklődött modell szerint éltek együtt a nem-cigányokkal. Történetük még külön feldolgozásra vár, jelenleg nem tudjuk, hogy mikor kerültek Lugos környékére, s milyen körülmények között fogadták el a földesúri függést. 1774-ben egy részük feltehetően a függőség alól szabadulandó, megszökött. Július 24-én Lugoson Zoltai József tiszttartó Károlyi Antal nevében felhatalmazást adott Danika Márton vajdának, hogy egész kompániájával, azaz a vajdasága alatt megmaradt cigányokkal, az országban bárhol elfoghassa és árestálhassa a szökevényeket, akik jogilag továbbra is a Károlyiak örökös jobbágyainak számítottak. A tiszttartó a vajdának adott felhatalmazó levélben kérte a vármegyék, a helységek, a vámok és révek tisztjeit, hogy Danika Mártonnak biztosítsanak szabad menetelt, s ha a szökevények meg akarnák támadni a csapatát, akkor segítsenek neki.
1774. augusztus 8. és 1775. január 17. között, vagyis öt hónap leforgása alatt Danika Márton és csapata több száz kilométert megtéve, 17 helységen áthaladva* Baranya megyéig követte az üldözött cigányokat. Útközben a helyi elöljáróságok igazolást adtak neki, hogy otttartózkodása alatt kompániájával együtt "minden betsűlettel, kártétel, hiba fogyatkozás nélkül viselte magát", bárhova is megy tovább, nyugodt szívvel tekintsenek rá, s ismerjék el "igaz járatbéli személynek lenni".
Érdemes részletesen szemügyre vennünk az útvonalukat, amely úgy tűnik, hogy valamelyest a folyókhoz igazodott. A menekülő cigányok bizonyára igyekeztek elkerülni a helységeket és a nagyobb utakat, de víznyerő helyek közelében kellett maradniuk, mert a lovakat meg kellett itatni. Teljesen azonban nem maradhattak rejtve, ezért feltehetően hamis okmányokat mutattak, amikor a gázsókkal muszáj volt találkozniuk. A helybeliek csak akkor tudták meg, hogy szökevények, amikor Danika Márton a nyomukban érkezve bemutatta a maga megbízólevelét.
Danika Márton a maga cigányaival feltehetően már július 24-én vagy 25-én a megszököttek után indult. 1774. augusztus 8-án Nyírtéten találjuk (nem messze Nyíregyházától), addigi útvonaluk ismeretlen. A következő másfél hónap eseményeiről nincs tudomásunk, szeptember 19-én Abaújban, a Hernád mellett, Kiskinizs nevű faluban bukkantak fel. Másnap már Borsod megye északi részén, Abodban (Edelénytől északra, Szendrőtől keletre) pihentek meg rövid időre. A következő állomás 22-én egy Teleki nevű falu. Innen - talán a Bódva és a Rima völgyén át - Losonc környékére vezetett az útjuk, október első napjaiban érték el az Ipoly folyót. Dél felé fordulva Ipolynyitra, Balyk és Galsa nevű falvak érintése után október 8-án a Hatvan és Aszód közelében levő Versegre értek. Újabb információt október 27-én kapunk róluk, akkor már a Duna nyugati oldalán voltak, Ráckeresztúron (Százhalombatta és Ercsi közelében). November 5-én az újabb állomás a Tolna megyei Kölesd, a Sió mellett. November hátralevő napjaiban Baranya északi részén (Gyüre, Szász, Mágocs) üldözték a szökött cigányokat, akik december elején hirtelen észak felé fordultak. Danika Mártonék december 18-án már a mai 65-ös út mellett, Tamásitól északnyugatra levő Tolna megyei Ireg falu elöljáróságának mutatták be okmányaikat. Iregről a Balaton felé tartottak, karácsony viliáján a Somogy megyei Endréden álltak meg egy kis időre. A következő három hét útvonala megint csak ismeretlen, 1775. január 17-én már megint Baranya megyében voltak, a Mindszent nevű helységben.
Mindszenten Danika csapatát feltartóztatták az elöljárók, kételkedtek irataik hitelességében. Az üldözött cigányoknak közben nyoma veszett, s hihetetlen volt, hogy egy cigány kompánia valóban más cigányok kézrekerítése miatt rohant át a fél országon. Január 23-án Baranya vármegye a helytartótanácshoz fordult, s információkat kért a lakóhelyüktől igencsak messzire keveredett cigányokról. A helytartótanács február 3-án intézett leiratot Szabolcs vármegyéhez. Az események nyomonkövethetősége ezen a ponton megszakad, az ügy végkifejletéről ezidáig nem találtunk dokumentumokat.
NAGY PÁL
* Ennyi helységben adtak nekik igazolást, illetve láttamozták a Zoltai Józseftől kapott felhatalmazást.
NAGY PÁL : A megsértett méltóság
A megsértett méltóság
Cigány emberek számára a hajuk személyiségük integritásának féltett része. A haj csonkulása, ha nem az egyén közösségi normáknak megfelelő elhatározásából ered (pl. gyász esetén), megalázó és szégyenletes. A cigány közösségek kultúrájában ismereteink szerint nem jellemző, s történetileg sem dokumentálható, hogy a haj elvesztése az erő elvesztésével lenne azonos, az érzelmi attitűd mégis ezzel – a más kultúrákban gyakorta megfigyelhető – párhuzammal jellemezhető leginkább. Különösképpen fájdalmas a cigányok számára hogyha hajukat gázsók vágják le. Egy érdekes 20. századi esettel jól illusztrálható ez a probléma.
A Somogyvármegye című napilap 1947. szeptember 26 - án arról számolt be a Miért lettünk 100 cigánnyal kevesebben c. tudósításban, hogy Kaposfüredről és Somogyaszalóról egy közel 100 fős kumpániát kísértek be a kaposvári rendőrkapitányságra, csendben, konfliktus nélkül.* Mivel a cigányok tetvesek voltak, le akarták vágni a hajukat, ez azonban már nem ment olyan egyszerűen. Férfiak, nők és gyermekek kézzel - lábbal tiltakoztak, s rendkívüli megrázkódtatás volt számukra, amikor végül erőszakkal vágták le a hajukat.* A rövid beszámoló írója mulatságos hangnemben kommentálta a történteket, azt érzékeltetve, hogy milyen megmosolyogtató, bárgyú lelkek a cigányok. Bizonyára az olvasók is jót nevettek a tetveiktől megszabadított, sivalkodó, kapálózó cigányokon.
A somogyi történet jó példa a gázsók cigányokkal szembeni értetlenségére, s arra is, hogy milyen nehéz a cigányokról fennmaradt források értelmezése. A szóban forgó híradás elsősorban a hajlevágás elleni tiltakozás miatt keltette fel a figyelmemet, de sokkal többet árul el a gázsók cigányokkal szembeni viselkedéséről és mentalitásáról. Közlik ugyan a hajlevágás és a cigányok ellenállásának tényét, s ez is jóval több a semminél, ám a szembeszegülés okáról egy szót sem szólnak, sőt eszükbe sem jut, hogy a cigányok viselkedése mögött különleges gondolkodást és szokásokat keressenek. A történetkutató számára pedig nyilvánvaló, hogy lennie kellett ilyennek. De mi az ? A cigányok a csonkítást sérelmezték, vagy inkább azt, hogy az ő szemükben tisztátalannak számító gázsók hozzájuk érnek, s nyilvánosan megalázzák őket, esetleg mindkettőnek szerepe volt ?
Az etnográfiai megfigyelések arra engednek következtetni, hogy – túl a méltóság és büszkeség megsértésén – a cigányok számára a gázsók általi hajlevágás rontásként, ártó varázslatként értelmeződött, amellyel elrabolják a lelküket.** Hasonló okból utasítja el némelyik cigány közösség a fényképezést.***
A hajlevágás elleni tiltakozás értelmezésének másik aspektusát kínálja az etnográfus és antropológus kutatóknak az a tapasztalata, hogy a cigányok képzeteiben a nők hajához a termékenység társul. Az asszonyoknak azért kell kendővel eltakarniuk a hajukat, mert szégyenletes lenne intimitásuk nyilvános feltárása. Ha az asszonyok és a lányok hajához a gázsók hozzáérnek, megbecstelenítik őket. Hajuk levágása pedig termékenységük elvesztését jelenti, ami cigány emberek számára az egyik legnagyobb szerencsétlenség.
NAGY PÁL
Cigány emberek számára a hajuk személyiségük integritásának féltett része. A haj csonkulása, ha nem az egyén közösségi normáknak megfelelő elhatározásából ered (pl. gyász esetén), megalázó és szégyenletes. A cigány közösségek kultúrájában ismereteink szerint nem jellemző, s történetileg sem dokumentálható, hogy a haj elvesztése az erő elvesztésével lenne azonos, az érzelmi attitűd mégis ezzel – a más kultúrákban gyakorta megfigyelhető – párhuzammal jellemezhető leginkább. Különösképpen fájdalmas a cigányok számára hogyha hajukat gázsók vágják le. Egy érdekes 20. századi esettel jól illusztrálható ez a probléma.
A Somogyvármegye című napilap 1947. szeptember 26 - án arról számolt be a Miért lettünk 100 cigánnyal kevesebben c. tudósításban, hogy Kaposfüredről és Somogyaszalóról egy közel 100 fős kumpániát kísértek be a kaposvári rendőrkapitányságra, csendben, konfliktus nélkül.* Mivel a cigányok tetvesek voltak, le akarták vágni a hajukat, ez azonban már nem ment olyan egyszerűen. Férfiak, nők és gyermekek kézzel - lábbal tiltakoztak, s rendkívüli megrázkódtatás volt számukra, amikor végül erőszakkal vágták le a hajukat.* A rövid beszámoló írója mulatságos hangnemben kommentálta a történteket, azt érzékeltetve, hogy milyen megmosolyogtató, bárgyú lelkek a cigányok. Bizonyára az olvasók is jót nevettek a tetveiktől megszabadított, sivalkodó, kapálózó cigányokon.
A somogyi történet jó példa a gázsók cigányokkal szembeni értetlenségére, s arra is, hogy milyen nehéz a cigányokról fennmaradt források értelmezése. A szóban forgó híradás elsősorban a hajlevágás elleni tiltakozás miatt keltette fel a figyelmemet, de sokkal többet árul el a gázsók cigányokkal szembeni viselkedéséről és mentalitásáról. Közlik ugyan a hajlevágás és a cigányok ellenállásának tényét, s ez is jóval több a semminél, ám a szembeszegülés okáról egy szót sem szólnak, sőt eszükbe sem jut, hogy a cigányok viselkedése mögött különleges gondolkodást és szokásokat keressenek. A történetkutató számára pedig nyilvánvaló, hogy lennie kellett ilyennek. De mi az ? A cigányok a csonkítást sérelmezték, vagy inkább azt, hogy az ő szemükben tisztátalannak számító gázsók hozzájuk érnek, s nyilvánosan megalázzák őket, esetleg mindkettőnek szerepe volt ?
Az etnográfiai megfigyelések arra engednek következtetni, hogy – túl a méltóság és büszkeség megsértésén – a cigányok számára a gázsók általi hajlevágás rontásként, ártó varázslatként értelmeződött, amellyel elrabolják a lelküket.** Hasonló okból utasítja el némelyik cigány közösség a fényképezést.***
A hajlevágás elleni tiltakozás értelmezésének másik aspektusát kínálja az etnográfus és antropológus kutatóknak az a tapasztalata, hogy a cigányok képzeteiben a nők hajához a termékenység társul. Az asszonyoknak azért kell kendővel eltakarniuk a hajukat, mert szégyenletes lenne intimitásuk nyilvános feltárása. Ha az asszonyok és a lányok hajához a gázsók hozzáérnek, megbecstelenítik őket. Hajuk levágása pedig termékenységük elvesztését jelenti, ami cigány emberek számára az egyik legnagyobb szerencsétlenség.
NAGY PÁL
NAGY PÁL "KICSINSÉGEMBEN ELSZAKATTAM" Cigány közösség, szocializáció és gyermeksors Magyarországon a 16-19. században•
NAGY PÁL
"KICSINSÉGEMBEN ELSZAKATTAM"
Cigány közösség, szocializáció és gyermeksors Magyarországon
a 16-19. században•
A cigány történelem különös ritmusa
Valamennyi cigányokkal foglalkozó társadalomtudomány igyekszik megmagyarázni, hogy a cigány emberek élete miért és miben mondható különösnek a nem-cigányokéhoz képest. A kulturális antropológiában kidolgozott módszerek alkalmazásával leginkább az identitás kritériumainak összehasonlításával próbálják megtalálni a másság magyarázatát.
Történeti aspektusból a közösségi elvárásokon, a nyelvismereten, a rituális szabályokon, a független munkán, a fizikai megjelenésen és a vizuális jelek komplex rendszerén kívül fontosnak tűnik az a lehetőség, amit az idő problematikájának vizsgálata kínál. Bár meglehetősen nehéz a cigányságról, mint egészről írni, az idő vonatkozásában érdemes megkísérelni. A cigány csoportok történelmét a gázsók társadalmához viszonyítva egyaránt jellemzi a változások egyedi ritmusa és a speciális időbeosztás. Az egyes cigány csoportokban külön-külön is a változás csak rájuk jellemző ritmusa mutatható ki, mindegyiknek megvan a maga sajátos belső ideje.
A térbeli mozgás, a csoportszerveződés és a rokonsági rendszer mellett a közösség életének különös ritmusú változása, a cigány történelem öntörvényű ciklikussága lehet az egyik támpont, amely segíthet meghatározni, hogy mit tekintsünk a cigány társadalom alapvető egységének, milyen szerveződés írható le egységes entitásként.
A gazdasági és politikai tendenciákban integráció, a kulturális mozgásokban pedig dezintegráció érvényesül, s ez a ciklusidőkben is kifejeződik. A fizikai tényezők alapján számított gazdasági ciklusok rövidebbek a kultúr- és eszmeáramlatok ciklusidejénél. A hosszútávú gazdasági ciklusok ideje általában 50-60 esztendő, míg a kulturális ciklusok ideje átlagosan 200 év. A különbség abból adódik, hogy fizikailag az ember újratermeléséhez szükséges idő 9 hónap, az emberi szellem és magatartás kialakulásának időtartama viszont 20-25 év. Attól függően, hogy a gazdasági ciklusok képleteiben a 9 hónapos gesztációs periódust az ember szellemi kifejlődésének mekkora időtartamával helyettesítjük és mennyi időt számítunk az érett elmével eltölthető életidőre, a kulturális hullámozgások ideje 208-210 év.
Civilizáció és kultúra nem tart lépést egymással, az emberi tudat megváltozása jóval lassúbb, mint a gazdaság változása. Ezen az általános, minden embercsoportra vonatkozó megállapításon túl a gázsók és cigányok között specifikus különbségek vannak. A cigány társadalomban az élet anyagi feltételeinek és az emberi gondolkodásnak a megváltozása is időigényesebb folyamat, mint a nem-cigány társadalomban. A fáziseltolódást a cigány történelem két, több évszázados hosszú időtartamú jelensége magyarázza: a munkaszervezetben elfoglalt periférikus helyzet, valamint a saját írásbeliség és értelmiség hiánya. A cigány történelem gazdasági ciklusainak határait a foglalkozásváltási periódusok jelölik ki, amelyek nem egyszerre következnek be az egyes csoportoknál, s csak évszázadosnál hosszabb időszakok után járnak együtt a munkaszervezet hierarchiájában elfoglalt hely és a megélhetési technikák tényleges megváltozásával.
A cigányok történelmének gazdasági ciklusait nem lehet mérni, mert nem állnak rendelkezésre megfelelő gazdasági paraméterek alapján képzett, legalább 100-150 éves idősorok, s nincs lehetőség az ökológiai, demográfiai fluktuáció elemzésére sem. Lehetetlen pl. meghatározni, hogy a 16-18. században mennyi volt a cigány emberek várható élettartama, vagy hogyan alakultak a születési arányszámok, azaz az Easterlin-ciklusok. Még nehezebb kifejezni a kulturális ciklusok pontos időtartamát, amelyekről csupán hipotetikusan mondjuk, hogy a 200 éves időtartam sokszorosát is elérhetik a periférikus helyzet fokának és a lokális adottságoknak a függvényében. Az öntörvényű kultúráknak tekintendő cigány csoportok életében olyan lassú a viselkedési normák és a szokások belső változása, hogy már-már a ciklusok hiányáról beszélhetünk, ebben az értelemben talán nem elhibázott a cigányságot stacionárius társadalomnak tekinteni. A cigány közösség kulturálisan sem felhalmozó, hanem átörökítő és közvetítő. Az 500-600 éves, vagy még ennél is hosszabb stacionárius időszakok ciklikus komponensei nem állapíthatók meg. Másképpen fogalmazva, a cigány és gázsó közösségek közötti szembetűnő kulturális különbségek mellett szinte semmit sem tudunk a cigány közösségek önmagukhoz mért, belső változásairól.
A cigány és a gázsó történelem időmércéjének másságából ered az a felemás helyzet, hogy napjainkban olyan etnográfiai sajátosságok interpretálódnak autochton "roma" értékként, amelyek korábban a nem-cigány társadalomban is megvoltak, s onnan kerültek a cigány közösségek szokásrendszerébe. Karakterisztikusan megmutatkozott ez például a Cigány Hagyományokat Kutató Egyesület által 1998 őszén szervezett konferencián, ahol amatőr kutatók olyan szüléssel és gyermekággyal kapcsolatos szokásokat tartottak "cigánynak", amelyek a nem-cigány társadalomban ma már nem élnek. Hasonlóan téves elképzelés, hogy a kukoricalisztből készült ételek a "tipikusan cigány" táplálkozásra jellemzőek.
A gazdasági és a kulturális ciklusok közötti ritmikus diszharmónia a cigányok történelmére is jellemző. A cigányok életében a gázsókkal való gazdasági kapcsolatok változási üteme gyorsabb, mint a közösség belső szervezetének, szokásainak és értékrendjének megváltozása. E két tényező együttesen, de nem egyformán befolyásolja a cigány emberek szocializációját. A periférikus gazdasági lét megmerevedése felhatványozza az értékrend mozgásának lassúságát, s hozzájárul a kulturális ciklusok meghosszabbodásához, ami visszahat a munkaszervezetben elfoglalt helyre. A periférikus beágyazottságból való elmozdulás egyik legfőbb akadálya –egyszersmind az identitás megőrzésének eszköze is –, hogy a mentalitás nem, vagy csupán nagyon lassan és felületesen hasonul a gázsókéhoz. Ez még a romungrók őseire is igaz, akik közül sokan már a 18. század második felében elvesztették cigány-voltuk több specifikumát: nem beszélték a cigány nyelvet, csak részlegesen tudták megtartani a független munka lehetőségét, öltözködésükben és némely szokásaikban is a lokális paraszti társadalmakhoz adaptálódtak. Ugyanakkor a gázsók számára fontos értékek elsajátítása és felhalmozása az egyes cigány csoportok körében eltérő ütemben és eltérő módon történt.
Cigányok és nem cigányok szociológiai sajátosságainak egyik legfeltűnőbb különbsége napjainkban a szocializációs ütem eltérése. A cigány emberek gázsókhoz viszonyított szocializációjának lassúsága a cigányok kulturális ciklusainak meghosszabbodásából vezethető le, s ebben kereshetjük az identifikációs és beilleszkedési zavarok gyökereit is.
A rendi társadalom korában is létezett gázsók és cigányok kulturális ciklusának különbsége és a szocializációs ütemeltolódás is, de nem volt olyan éles és feltűnő, mint a modern társadalomban. A nem-cigányok számára sem volt olyan idegesítő, még akkor sem, amikor a 18. század közepétől az államhatalom –nem egyedülállóan és nem etnospecifikusan – megpróbálta áttörni a helyváltoztató csoportok rokonsági szervezetének kereteit, hogy ellenőrizhető adózókká tegye őket.
Az iskolázatlanság és a gázsók értékrendje szerinti tanulatlanság a feudális társadalom hétköznapjaiban cigányok és parasztok közé nem húzott meredek válaszfalat. A műveltségi olló a 19. század második felében nyílt ki és két ágának távolodása a 20. században vált kritikussá. A 18. században a cigányság ugyan nagyrészt kívül esett a társadalomnak azon a 80-90 %-án, amely letelepült élelemtermeléssel tartotta el magát, de két alapvető tényezőben is hasonlított hozzá. A lokális paraszti társadalmak és a cigány közösségek is szóbeliségben éltek, s mindkettő számára másodlagos volt a gyermekek iskoláztatása. A gyermekek nevelésének fő szempontja mindkét oldalon az volt, hogy minél előbb foglalják el nemüknek és életkoruknak megfelelő helyüket a megélhetés biztosítására szerveződő társadalmi alapegységben, a családban. A különbségek ezen túl kereshetők, a közösségszerveződés eltérő formáiban, a megélhetési stratégiák eltéréseiben és a gyermekeknek az ebből adódó más-más szocializációs közegében.
Az akkulturáció folyamata
A magyarországi cigányok története egy olyan hosszú akkulturációs folyamatként értelmezhető, amely a 15. század végén kezdődött és máig sem zárult le. A kultúrák érintkezésének intenzív szakaszát M. J. Herskovits eképpen definiálta 1967-ben megjelent Man and his Works c. munkájában: "Az akkulturáció olyan jelenségeket foglal magában, amelyek különböző kultúrájú csoportok és egyének közvetlen és tartós kapcsolatából következnek, s hozzátartoznak még az érintett kultúra jellegzetes magatartás-és gondolkodásmintáinak ebből következő változásai."
Az akkulturáció ma már visszafordíthatatlan, de végleges keverékkultúra nem alakult ki, mert a cigány elitnek a többségi társadalom elitjébe való integrálódása éppencsak elkezdődött. Az élet fenntarthatóságát szolgáló együttműködés első formái már a 16. században létrejöttek, de az egymásrautaltság kötelességének tudata nem társul hozzá, sőt azt mondhatjuk, hogy ez még a cigány csoportok egymáshoz való viszonyából is hiányzik.
Gázsók és cigányok egy részének kapcsolata már a 16-17. században is több volt egyszerű kulturális érintkezésnél, nem korlátozódott kereskedelemre és vallási alkalmazkodásra. Az érintkezés különösen a városokban volt erős. Az a kölcsönös egyensúly azonban, ami uralkodói közreműködéssel létrejött, kezdettől fogva sérülékeny volt, a találkozásban az érintkező felek alkalmazkodóképessége, mentalitása és demográfiai adottságai nem egyformán estek latba. A gazdasági kapcsolatokban a gázsók érdekei voltak dominánsak, az elképzelések és magatartásformák cserélődésében pedig nem csak áteresztő csatornák, hanem gátak is működtek.
A kulturális érintkezés intenzívebbé válása a tartósan érintkező csoportok között két évszázadon át spontán módon zajlott, s magyarországi specifikuma az volt, hogy itt a cigány közösségek "láthatatlansági stratégiája" hamar feloldódott. Az akkulturációnak azonban nem volt részese egyidejűleg a Magyarországon élt valamennyi cigány csoport. A független vándorló csoportok elsősorban gazdasági kapcsolatokat ápoltak a gázsókkal, másrészt a lassú, elnyújtott beköltözés következtében az újabb és újabb cigány csoportoknál az akkulturáció más-más időben és más-más történeti szituációban kezdődött.
A 16-17. században az egyensúly fenntartásának technikái sokáig jól működtek, s a befogadókat nem zavarta az akkulturáció dezintegráltsága. Egy jelenleg pontosan még meg nem rajzolható határon túl nem avatkoztak a cigány csoportok belső életébe, nem befolyásolták annak intim szféráit. A mérleg azonban a 17. század második felében félrebillent, s néhány évtizedes átmenet után a 18. század közepétől az akkor már létező "cigánykérdés" megoldásának olyan új alternatívája került előtérbe, amely ellenkezett a korábbi spontán metódusokkal. Az abszolutista állam hatalmi körének kiterjesztése és új intézményeinek megszervezése után elérkezettnek látta az időt a periférikus társadalmi csoportok helyzetének általános rendezésére.
A társadalom intellektualizálásának szélesebb programján belül a cigányok társadalmi integrálását a felvilágosult uralkodók az akkulturáció felgyorsításával remélték elérni. Adminisztratív eszközökkel kísérelték meg a cigány társadalom történelmi óráját a többségi társadalom órájához igazítani. A cigány társadalom dezintegráltságára azonban nem voltak kellő tekintettel és nem mérték fel annak hátrányait sem, amit a cigányok érzelmi életébe való beavatkozás jelentett. A 18. században a "cigányügy" nem volt sem faji, sem nemzetiségi probléma. A kívülálló és periférikus csoportok szocializálása volt a lényegi kérdés, az identitás sérülése vagy elvesztése nem számított negatív értéknek. Szentül hittek a pozitív minták hatásában, ezért a cigánypolitika kulcsa a nevelés lett. A felvilágosodás eszméit gyakorlatba átültetni kívánó abszolutista uralkodók ebben látták a cigányok "civilizálásának" elsődleges eszközét. Célkitűzéseik arra alapozódtak, hogy a cigány gyermekek nem-cigány módon való neveltetéssel nem-cigány módon élő adózó alattvalókká váljanak. Ennek érdekében központi rendeletek útján megváltoztatták a gyermekek szocializációjának színterét.
A szocializáció színterei
A mendikációs közösség
A magyarországi cigányok történetéről szóló irodalomban a cigány csoportok leírásának két olyan, látszólag kidolgozott, valójában azonban megtévesztő megközelítése is elterjedt, amelyek eltakarják a cigányok hétköznapi életének lényegi vonásait. Az egyik az egyforrású módszerből származó, homogén megélhetési módokat feltételező irány. A másik az a kényszeredett törekvés, hogy a cigány csoportokat beleszorítsák a vándorló-letelepedett dichotómia valamelyik kategóriájába.
Ennek a két problémának a tisztázása nélkül nem lehet világosan látni azt a társadalmi szerveződési formát, amelybe a cigány gyermekek beleszülettek, s normális körülmények esetén felnőtté váltak. A "normális körülményeken" azt a szituációt értjük, amikor a cigány gyermeket nem szakítják ki családjából.
A cigány családok megélhetése több tevékenységi kör összetett rendszerére épült, amelyben a család tagjai meghatározott szerepet foglaltak el nemük és életkoruk szerint. A megélhetési stratégiában a felnőtt férfiak által végzett tevékenységek voltak dominánsak, a kiegészítő tevékenységek pedig az asszonyokra és a gyermekekre hárultak. A családfő domináns tevékenységi köre sohasem homogén, a lokális kereslettől függően az évszakok váltakozásához alkalmazkodva legalább kétféle. A 16-17. században főként valamilyen fémműves munka és zenélés, amelyek a 18. századtól újabb és újabb tevékenységekkel egészültek ki, a pásztorkodástól a napszámosságig.
Az 1770-es évektől rendszeressé vált cigányösszeírásokban a családfők domináns tevékenységét tüntették fel, arra azonban csak ritkán voltak tekintettel, hogy a tevékenységek váltakoztak. Az összeírás megfelelő rovatába kerülő foglalkozásnév attól függött, hogy az összeírás melyik évszakban készült. Ennek figyelmen kívül hagyásával több szerző is statisztikai táblázatokban próbálta kimutatni a cigány "keresők" számát és az általuk űzött tipikus "foglalkozásokat". Olyan társadalomban, amelyben a megélhetés alapja nem a rendszeres bér, s a munkavégzést nem egységes munkaidőhöz igazítják, anakronizmus "keresők"-ről beszélni. A cigány férfi nem kereső, hanem elsődleges szerző, aki napi tevékenysége során valamilyen – többnyire produktív – szolgáltatást kínál a gázsóknak élelemért vagy pénzért, mellette pedig megpróbál ellenszolgáltatás nélkül is hasznot húzni a gázsókból, pl. lólopás, lócserélés, pénzhamisítás, orgazdaság révén.
A nők és gyermekek kiegészítő tevékenysége vagy a családfő domináns tevékenységének biztosítására szolgál, vagy attól különválva a napi élelemmennyiség megszerzésének furmányos technikáiból tevődik össze. A családfő munkáját segítő tevékenység pl. amikor a nő kezeli a fújtatót, vagy amikor 1582-ben a kolozsvári cigány gyerekek a szétbontott épületeknél a zsindelyekből szegeket húzgálnak ki, amelyekből a felnőtt cigány kovácsok újakat csinálnak. A nők által kínált jellegzetes szolgáltatás a varázslás és jövendőmondás. Az e körbe tartozó tevékenységek révén a cigány nők többnyire úgy szereznek élelmet vagy pénzt a gázsóktól, hogy semmiféle tényleges értéket nem nyújtanak cserébe, s nagyon gyakran a lopás fedezésére szolgálnak. A gázsók kihasználásának ez a módszere többféleképpen működik: bizonyos esetekben a cigányasszonyok – ritkábban férfiak is – valamilyen valóságos gyógyító tevékenységet végeznek, vagy a gázsók pszichológiai igényét elégítik ki, butaságukat, tudatlanságukat, hiszékenységüket használják ki; máskor viszont a gázsók egyáltalán nem igénylik a "varázslást", a cigányasszonyok erőszakos praktikákkal csapatostul szinte lerohanják a parasztok házát, s az otthonlevők figyelmét elterelve eltulajdonítják az értékeket.
A tevékenységi körök hierearchiája a társadalomban elfoglalt helyben is kifejeződik. A domináns tevékenységet folytató apa korlátlan úr a családban, minden fontos ügyben az ő szava az elsődleges, mindenki neki tartozik engedelmességgel, s ő a szerzett javak kitüntetett élvezője is. A család azonban, mint szerző közösség egységes, minden tagja arra törekszik, hogy kihasználja a gázsó környezetben rejlő lehetőségeket. Mindannyiuk napi tevékenységében különleges, szimbolikus szerepe van a szerencsének. Bármily tudatosan választják is ki a helyet, ahol a javakat megpróbálják megszerezni, mindig számítani kell előre nem látható tényezőkre. A szerencsétől befolyásolva ebben a közösségben adott esetben a nők és a gyermekek ugyanúgy "keresők" lehetnek, mint a felnőtt férfiak. Ebből adódóan a családon belüli szigorú nemi és életkori hierarchizáltság mellett a nomádokhoz hasonlóan a cigány társadalomban is megvan a szerzeményekre vonatkozó elvi egyenlő kisajátítási lehetőség, sajátos virtuális demokratizmust biztosítva, ám egyszersmind a mélyebb tagozódás létrejöttét akadályozva.
A cigány család tagjait összekapcsoló másik fontos kötelék, hogy mindannyiuk tevékenységéhez különleges észjárás, különleges habitus társul. Az a furfangos, okos, ravasz és csalárd gondolkodás, amit a magyarországi nem-cigányok a 16. század óta a "cigánykodás" fogalmával fejeznek ki, s amit egyszerre csodálnak és megvetnek. Cigány módjára cselekedni és gondolkodni elsősorban azon praktikák ismeretét és ügyes alkalmazását jelenti, ami lehetővé teszi a gázsók kihasználását. Gázsók és cigányok saját közösségük értékrendjének megfelelően merőben ellentétesen értelmezik ezt az attitűdöt. Mindkét oldalon a cigány identitás attributumának tartják, ám a nem-cigányok számára közönséges lopás, a cigányok számára pedig a javak megszerzésének természetadta módja. 1762-ben egy Kalári Kata nevű baranyai, több rendbeli betöréses lopással vádolt 26 év körüli cigány nő eképpen fogalmazta ezt meg a siklósi uradalom úriszéke előtt:
Ezeken kévöl mit loptál más helyeken s hogyon mond ell. A Czigány Ugyon tsák azért Czigany hógy lóp és vele hordoza a nevét de én ezen kivöl soha sem loptom nem is lopok most is csak a bolond eszem hajtott rea
Tarsaid szemedb(e) mondgyak hogy Gyermekségedb(en) is mit kaphattal el loptál. Ha loptom volna job ruham volna.
Tyukat ludát nem loptál ? Nem volnik Czigany ha nem loptam volna ludot vagy tyukat de ez nem lopás hanem meg fogás, és ell vévés.
A szerzés sikerességének elengedhetetlen feltétele a mozgás valamilyen formája. A 16-17. században a befogadók még nem várták el a cigányoktól az állandó helyben maradást, az együttélés alapkérdése nem az volt, hogy a cigány közösségek identitásváltással letelepült élelemtermelő közösséggé alakuljanak át. A központi hatalom kezdeményezésére a 18. században lett a magyarországi cigányokkal szembeni legfontosabb elvárás, hogy rendelkezzenek állandó lakóhellyel, a korabeli források latin szóhasználata szerint fixa domicilia-val, s helyváltoztatás nélkül éljenek meg.
A cigány csoportok közösségszerveződésének hosszú időtartamban jellegzetes, magyarországi történeti változatát nevezzük mendikációs közösségnek. A szakirodalomban elterjedt életmód-modellek („több lábon álló nomadizmus”, „szolgáltató nomád”, „szimbiotikus nomád”, stb.) valamelyikének kizárólagos, önkényes alkalmazását nem tartjuk követendőnek, mert mindegyik tartalmaz olyan elemeket, amelyek jellemzőek a mendikációs közösségre, s olyanokat is, amelyek nem, vagy csak bizonyos helyen és időben fedezhetők fel.
A mendikáció kifejezés a 18. századi forrásokban jelenik meg, a megélhetési stratégiák, a csoportszerveződési formák és a mozgásvariációk speciális kombinációját jelenti, mint ilyen már a 17. században is kimutatható, s napjainkban is létezik. A mendikáció koldulást is jelent, de a szó cigányokkal kapcsolatos értelme más. Pontosabb a mendikációt olyan kéregetésnek értelmezni, amelyhez nem társul az egészségi állapot miatti elesettség vagy megnyomorodottság. Még kifejezőbb a cigányok által is használt korabeli magyar terminus: faluzás. A faluzás fogalmán két dolgot értettek:
* a faluról falura való csoportos vándorlást, melynek során produktív vagy improduktív szolgáltatásokat kínálnak a gázsóknak
* azt, amikor egy cigány csoport lakóhelyéről egy másik településre megy és ott a rokonok támogatásával csoportos vásári lopásokat, s egyéb "szerzéseket" követ el
A "klasszikus" mendikációs közösség rokoni szeveződésű, leggyakoribb rendezési elve a három generációs együttélés, alapmintája a kibővített család valamilyen formája. Tisztán nukleáris családra épülő mendikációs közösségek a 18. században jelennek meg a rokonsági rendszerek felbomlása következtében, főként a magyar cigányoknál. Analóg példa a házaló zsidó, a drótos és gyolcsos tót szolgáltató-kereskedő funkciója. A 20. század előtt nem találtuk nyomát, hogy cigány férfi vagy nő egyedül faluzott volna.
A mendikációs közösség akkor is megőrzi a másik emberi populáció kihasználására épülő szerzés speciális módszereit, hogyha lakóhelyét nem változtatja folyamatosan. A 18. század végén a zsellérekhez hasonlóan a hazai cigányság többsége valóban rendelkezett fixa domiciliával, de életvitelében és mentalitásában nem lett ténylegesen letelepült. Nem vált élelemtermelővé, s megélhetési stratégiájából nem iktatódott ki a mozgás. A cigányok nem tudtak megélni még a gázsók által elfogadott mesterségeikből sem, hogyha csupán az állandó lakóhelyük keresletére építették tevékenységüket. 1757-ben Burka Miska és Horvát Miska cigányok, akik a korabeli normák szerint jogilag letelepedettek voltak, azt kérték Zala vármegyétől, "hogy az környül lévő falukon járnánk böcsületessen, és kovácsolni szabad légyen". Máskülönben nem tudják biztosítani családjuk élelmezését és a vármegyei adót sem képesek megfizetni.
Azok a cigányok, akik a 18. század végén teljesen letelepedettek, telki állománnyal rendelkeznek, rendszeresen jobbágyi szolgáltatásokat teljesítenek és megélhetésük érdekében nem hagyják el lakóhelyüket, a kivételt jelentették. A törvényhatósági statutumok még róluk is gyakran azt mondják, hogy nem akarnak két kezük munkájából megélni. Bereg vármegyében a korabeli értelmezés szerint letelepedettnek számító cigányok úgy használták ki környezetüket, hogy begyakorlott szavakkal és csalárd kérésekkel rávették a gázsókat állatok és pénz kölcsönzésére. A cigányok az állatokat eladták, a pénzt pedig sohasem adták vissza. Ha a póruljárt gázsó a pénzét követelte, a cigányok mindent letagadhattak, mivel a kölcsönügyeleteket nem foglalták írásba.
A fixa domicilia megléte vagy hiánya önmagában nem jelentette feltétlenül a gazdasági funkciók és a mentalitás cigány csoportok közötti éles különbségét. A 18. századi rendeletekben és összeírásokban azonban ez volt a megkülönböztetés szempontja, eszerint beszéltek kóborlókról és letelepültekről. Ez a dichotóm beállítás csak a gázsók számára fontos, az ő gondolkodásuk jellegzetes momentuma. Az államhatalmi szempont öröklődött át az 1893-as összeírás közvetítésével a 20. századi szakirodalomba is.
A falujárásnak két alapvető típusa van. Az egyikben a család minden tagja mozog és időről időre változtatja a helyét. Ez egyaránt jellemző az állandó lakóhellyel rendelkező ún. letelepedettekre és az azzal nem bíró "igazi" vándorcigányokra is. A másik változatnál csak a felnőtt férfiak mozognak, tavasszal elhagyják állandó lakhelyüket és ősszel térnek vissza feleségükhöz és gyermekeikhez. E standard típusok mellett speciális, többnyire szintén rokonsági alapú képződmények is létrejöttek, pl. búcsújárásra, vásározásra. A mendikációs közösség 18. század végétől egyre gyakrabban felbukkanó szélsőséges, kényszerpályás formája a pinceverő, kamraverő, templomverő csoportok létrejötte.
1779-ben egy Erdélyből Magyarországra jött cigány csoportnak a 68 éves Jován Novák alias Haud volt a vezetője. Feleségével és négy fiával vándoroltak négy szekérrel és négy lóval. Fiai közül kettőnek felesége és gyermekei is voltak. A férfiak domináns tevékenysége ötvösség, gyűrűket öntenek és pénzt hamisítanak. A család létszáma 15-16 főre tehető.
1800. júliusában nyolc családból álló, morvaországi vándorkekeskedő cigány csoport ellen adott ki körözést a helytartótanács. Az iratból nem állapítható meg, hogy a családok között volt-e valamilyen rokoni kapcsolat, a családfők vezetéknevei eltérőek. Ez a közösség közel 40 emberből állt, vezetőjük a 66 esztendős Carolus Lamberger. A férfiak üvegeket, képeket, porcelánokat árultak, a nők seprűt kötöttek.
1837-ből Vaszile Banus, másként Bálmós családjáról maradtak fenn személyleírások, ők Temes és Krassó megyében járták a falvakat. A családfő 60 év körüli volt, feleségén kívül vele volt még három fia, valamint legidősebb fiának felesége és csecsemőkorú gyermeke, összesen 7 személy. A körözőlevél szerint "lózsivány" család. Hátrahagyott eszközeik alapján valószínű, hogy a férfiak domináns tevékenysége valamilyen fémművesség volt, s emellett lovakkal is foglalkoztak.
Egy Zala megyei kolompár család mendikációs útvonala pontosan rekonstruálható 1843-1844. évi peres iratokból. Kolompár András famíliája az állandó lakóhellyel rendelkező mendikációs közösségek sorába tartozott. 1843 márciusában hagyták el Eszteregnye falut, s 1844 márciusig több, mint 30 faluban fordultak meg. Egy átlagos faluban általában 5-6 napra verték fel sátraikat, s erről a bázisról járták be egy kisebb térség valamennyi települését. Az utakhoz igazodva a Balaton északi partján vándoroltak, majd ősszel átmentek Somogyba. A nagyobb mezővárosokban 14-16 napot is eltöltöttek, s félév után tértek vissza ugyanarra a helyre. Egy év leforgása alatt kétszer járták be megközeletílőleg ugyanazt az útvonalat.
A férfiak községek, uradalmak, parasztok és egyházak számára végeztek fémmunkákat, mellette lovakkal foglalkoztak. 1844-ben lólopásért kerültek a zalai törvényszék elé. Az asszonyok és a kisebb gyermekek tőlük külön házról házra jártak és kéregettek. A megszokott szisztéma szerint 4-5, más esetekben akár 10-12 nő bekéredzkedett egy parasztházba, néhányan a gyermekek "sikatásával", mások kártyavetéssel elterelték az otthonlevők figyelmét, s közben a zűrzavart kihasználva a legügyesebbek álkulcsokkal kinyitották a belső szobákban elhelyezett ládákat és ellopták a bennük levő pénzt. Ezután gyorsan néhány kilométerrel messzebbre mentek. A lopott pénzt a gyermekek gallérjába varrták.
1762-ben egy Sándor nevű baranyai cigány vajda rokonságába tartozó személyek alkottak alkalmi mendikációs közösséget. Több faluban betörtek olyan parasztházakba, ahol senki sem volt otthon. A vajda veje, Cecze Jankó, egy fiatal férfi vezette őket, de ő egyetlen akcióban sem vett részt még őrtállóként sem, s ez minden olyan tevékenységre jellemző, amely nem férfiak, hanem nők feladata. Amikor lebuktak, ez a férfi nem került az úriszék elé. Rajta kívül még négy nőről tesznek említést, köztük a már említett Kalári Katáról (mondják Klárinak is), Sándor vajda menyéről. Ő volt a betörések kulcsembere, ő értett a tolvajkulcsok használatához. Vele egy Kata, másképpen Pila nevű 44 éves "öregasszony" ment be a házakba. Sándor vajda két leánya, a 25 éves Jutka és Marica (kislánynak nevezik, életkorát nem közlik) nevű húga álltak őrt. Úgy tűnik, hogy a nők a vajdához kötődő rokonsági fok, életkor és tapasztalat szerint kaptak veszélyes vagy kevésbé veszélyes feladatot.
A cigányok számára az volt fontos, hogy gyermekeik elsajátítsák a mendikációs közösség szabályait annak belső ritmusa és értékrendje szerint. Az elvárások egészen mások voltak, mint a paraszti közösségekben. A cigány gyermekeknek nem a gazdálkodási tapasztalatokat, hanem a gázsók kihasználásának furfangjait kellett elsajátítani, s lehetőleg minél korábban, hogy a közösség eltartásában hatékonyan vehessenek részt. A szocializációba magától értetődően beletartozott a lopás (cigány észjárás szerint szerzés) megtanulása, s a gázsók becsapására szolgáló szavak és teátrális gesztusok begyarkorlása.
A gyermekek 8-10 éves korukig szorosan anyjukhoz kötődtek, s a kiegészítő tevékenységek praktikáiban használták fel őket. Közösségük megélhetésének biztosításában felnövekedésükkel egyenes arányban nőtt a szerepük, s ezzel együtt a családon belüli presztízsük is. Életük minden szakaszában azt a speciális feladatot kellett teljesíteniük, amit közösségük elvárt tőlük. 8-10 éves korban a fiú és leány gyermekek nevelése elvált egymástól. A lányok a nők által végzett feladatok fogásait sajátították el, a gyermekek gondozásától a tolvajkulcsok használatán át a jövendőmondásig. A lányoknak 12-13 éves korukra a felnőtt viselkedés minden normáját el kellett sajátítaniuk, hogy férjhez mehessenek. A fiúk gyakran egyedül kéregettek, vagy kisebb munkákat végeztek gázsók számára csekély mennyiségű élelemért vagy pénzért , de legalább ilyen gyakori az is, hogy apjuk munkájának előkészítésében vettek részt a már említett módon. A fiúk nem házasodtak meg olyan korán, mint a lányok, de 10. életévük táján képesnek kellett lenniük arra, hogy megszerezzék saját élelmüket.
A mendikációs közösség gazdasági organizmusában mindenki fontos volt, mert senkit sem lehetett nélkülözni a javak megszerzésében. A közösség azonban nem csak a javak megszerzésének módszereit hagyományozta át a gyermekekre. Szigorúan meg kellett tanulni a családtagokkal és a gázsókkal való érintkezés szabályait is. Ez az a pont, ahol a történetkutató megáll és a fejét vakarja, mert ahogy a kortársak, úgy ő sem lát be a kunyhókba és a sátrakba. A rendelkezésre álló írott források nem segítenek, mert a forrásokat létrehozó nem-cigányok nem értették vagy fel sem ismerték a cigány közösségeken belüli rituális szabályokat és erkölcsi előírásokat, úgy tűnik, hogy nem is érdekelte őket.
Meglehetősen kevés adatunk van arról, hogy miképpen jelezték a cigány családban az életkori státuszokat, arról pedig egyáltalán nem szólnak források, hogy ezekhez társultak-e szennyezettségi állapotok. A helytartótanácsi rendeletek és törvényhatósági statutumok tilalmazásaiból, valamint összeírások és szolgabírói jelentések véletlenszerű utalásaiból rakhatunk össze egy apró mozaikképet. A szöveges és képi források is arról tanúskodnak, hogy a cigány gyermekek és asszonyok alacsonyabb státusza az öltözködésben is kifejeződött. A gyermekek meztelenül jártak, de nem tudjuk, hogy pontosan melyik életkori státuszban szűnt ez meg, s milyen különbség volt a lányok és a fiúk között ezen a téren. A nők a 18. századi források szerint egy köcölé-nek nevezett lepelruhában jártak, aminek a hordását gyakran tilalmazták a rendeletekben, s többnyire csak egy szál vászon-ként említették. A férfiak viselete jobb minőségű és határozottan rangjelölő volt, az előlekő cigány férfiak pl. magasszárú sarkantyús csizmát viseltek, amit latinnyelvű forrásaink cothurnus-nak mondanak. Vaszile Banus családjának tagjai viszont 1837-ben bocskort hordtak, csak a legfiatalabb fiúnak, Jánosnak volt csizmája, amit személyleírásában, mint kivételes és feltűnő jelenséget emeltek ki.
A szerepek jól körülhatároltak voltak, s valamennyinek meg kellett tanulni a rituális szabályát, miként a feladatok kivitelezésének technikáit is. A szocializáció azonban nem írható le egyetlen általánosító modellel. A gyermekek felnevelődésének folyamata is annyiféle változatot jelent, mint ahány öntörvényű kultúrát jelent egy -egy cigány csoport. Nem lehet például kategorikusan kinyilatkoztatni, hogy az apáknak nem volt szerepe a gyermekek nevelésében, hiszen a 10 év körüli kort átlépett fiaiknak ők tanították meg a domináns tevékenységeket, a kovácsolást, zenélést, a lovakkal való bánásmódot. A mendikációs közösségre hozott néhány fentebbi példa pedig határozottan cáfolja azt a vélekedést, hogy a fiúk házasségkötésük után "szakítottak vérrokonaikkal". Differenciáltan kell kezelnünk azt a kérdést is, hogy a szülők fiú vagy leány gyermeket akartak-e inkább. A leányoknak tekintélyes hozomány járt, s ez látens ellentétet váltott ki a házastársak között. Az anyák leány gyermeket kívántak, mert annak jövendő sorsát biztosabbnak vélték. Az apák ellenben inkább fiút akartak, hogy ne kelljen fél életüket a hozomány összegürizésével eltölteniük.
Elszakítva a családtól
A cigány gyermekek szocializációja saját közösségük elvárásai szerint teljesen normális módon történt. A rajkók elsajátították saját kultúrájuk értékeit, s nem okozott számukra problémát, hogy önnön erkölcsi normáik és fogalmaik nem feleltek meg a gázsó értékrendnek. A felvilágosult abszolutizmus mindezt a visszájára kívánta fordítani, s el akarta érni, hogy a cigány gyermekek ne saját közösségük spontán mintái, hanem a nem - cigány kultúra direkt nevelési elvei szerint szocializálódjanak. Az 1750-es évek derekától kibontakozó rendeleti politika felvetette a később is folyton felmerülő kérdést: lehetséges-e a cigány gyermekeket szüleiktől gyökeresen különböző felnőtté nevelni ? A rendeletek alkotói számára a válasz fél évszázadon át nem volt kétséges.
A Helytartótanács 1767. november 27-én kibocsátott rendeletében szabályozta először a cigány gyermekek nevelését. Ekkor határozták meg gyakorlatban is a cigány gyermekek keresztény morál szerint élő alattvalókká történő átgyúrásának eszközrendszerét. Ettől kezdve csaknem valamennyi rendeletben visszatértek a cigány gyermekekre, néhány intézkedést többször is módosítottak.
Mária Terézia uralkodása alatt a 2-12, II. József uralkodása alatt pedig a 4-10 év közötti gyermekeket el kellett venni szüleiktől és parasztokhoz adni. A nevelőszülők az állami, majd a törvényhatóságok házi pénztárából évi tartásdíjat kaptak. A 12 éven felüli gyermekeket szolgálatba kellett adni parasztokhoz, ami a fiúknál főleg béres munkát, a lányoknál házi cselédkedést jelentett. 12 éves kor után annyi évig kellett a gyermekeknek a parasztoknál szolgálni, ahány évig tartották őket. Gyakori volt, hogy azután is ott maradtak –többnyire kényszerből – és bérért szolgáltak. 1773-tól a Helytartótanács szorgalmazta, hogy a 12 évesnél idősebb fiúk közül minél többet adjanak mesterség tanulására iparosokhoz.
Az 1767. december 10-én kelt rendeletben arra is utasították a törvényhatóságokat, járjanak közben, hogy a céhek oktassák mesterségekre az arra alkalmas cigány gyermekeket. Ennek a rendeletnek nem sok foganatja lehetett, vagy a törvényhatóságok nem vették komolyan, vagy a céhek zárkóztak el. Mindenesetre 1773. február 22-én a Helytartótanács kötelezővé tette a céhek számára a cigány gyermekek befogadását. Talán ennek, vagy a spontán alkalmazkodásnak tudható be, hogy a debreceni cigányok 1776. évi összeírása szerint az ottani céhes iparosoknál nevelkedtek cigány gyermekek. A debreceni példa kivételes lehetett, mert II. József idejében újra visszatértek a céhes neveltetésre. 1784. március 29-én újabb rendeletben ismételten kötelezték a céheket a cigány gyermekek felvételére. Azt is előírták, hogy a mesterek ne követeljék a cigány inasoktól a felszabadítási taxát, hanem munkájukkal szolgálhassák azt le. A mesteremberek ugyanúgy tartásdíjat kaptak, mint a parasztok.
Fejér megyében 1774-ben 167 cigány gyermek volt nevelőszülőknél, beleértve azokat a 12 éven felülieket is, akik szolgálatban álltak. Utóbbiak közül sokan már felnőtt korba léptek, az összeírás szerint némelyikük 30. életévében járt. A 12 éven aluliak száma 92. Volt cigány család, amelytől hat gyermeket is elszakítottak. Ugyanebben az évben Tolna megyében 390, 2-12 éves korú gyermek volt nevelőszülőknél. Tíz évvel később Somogyban 327 4-10 éves cigány gyermek után fizette ki a vármegye az 5770 forint tartásdíjat, egy gyermek után egy esztendőre ekkor 18 forint járt. 18 forintért 1200 font (588 kg) fekete kenyeret lehetett ekkortájt venni.
A parasztok számára kifizetődő volt cigány gyermekeket befogadni. Somogyban előszeretettel tették ezt a monokultúrára specializálódott módosabb parasztok. A dohánytermelő szuloki német telepesek a szigetvári járásból csaknem minden 4-10 éves gyereket magukhoz vettek. Egy gyermek egy évi tartásdíjából majdnem a robotváltság teljes összegét kifizethették földesuruknak. A gyermekek munkaerejéből származó pénzben ki nem fejezhető haszon pedig sokszorosan meghaladta a tartási költségeket.
A Fejér, Tolna, Somogy és Baranya megyei források arról tanúskodnak, hogy nem csak módos gazdák vettek magukhoz cigány gyermekeket. Rajtuk kívül mezővárosi és uradalmi iparosoknál, jobbmódú zsidóknál, a nemesek városi házaiban, a jómódú birtokos nemesek kúriáiban, valamint nem nemesi származású értelmiségieknél, jegyzőknél, tanítóknál, orvosoknál, gazdatiszteknél is találunk cigány gyermekeket. Némely nemesnél 4-5 cigány gyermek is volt, a kúria körül és a konyhán dolgoztak, vagy különféle belső szolgálatokat végeztek, ők voltak a nemesi középrétegek egzotikus "szerecsenjei". Somogyban és Baranyában arra is van példa a 18. század végén, hogy cigány gyermekek cigány nevelőszülőkhöz kerültek. Ez feltehetően annak a József-kori, majd 1794-ben megismételt rendelkezésnek tudható be, hogy azokat a cigányokat, akik földet művelnek, vagy egyéb helyhez kötött és rendes életmódot folytatnak, vegyék ki a cigányok sorából és ezt nyilvánosan hírdessék is ki a többi lakos előtt.
A 18. századi rendeleteknek nem minden előírását hajtották végre gyakorlatban, de a cigány gyermekek szülőktől való elvételére mindenütt sor került, némely helyen szelídebben, máshol durvábban. A törvényhatóságok sokszor szembe helyezkedtek a központi akarattal, de a nevelési elvekkel és módszerekkel egyetértettek. A gyermekek elvételének legdrasztikusabb példája a Hont vármegyei emberevési perben vád alá helyezett és elítélt cigányok gyemekeinek szétszórása az ország különböző részein. Bereg, Zala, Szerém, Zágráb, Pozsega és Varasd vármegyébe kerültek nevelőszülőkhöz, parasztokhoz és iparosokhoz, továbbá a Pozsony vármegyei Tallósra nevelőintézetbe (Domus correctoria). Néhányan még az elszállítás előtt meghaltak.
A rendeletek többsége sértette a cigány közösségek erkölcseit, szokásait és érzelmeit, de egyik sem váltott ki olyan megrázkódtatást, mint a gyermekek elszakítása szüleiktől. Képzeljük el a honti gyermekeket, amint szekerekre rakják, majd elindítják őket több száz kilométernyi távolságra az ismeretlenbe. Útközben gyanakvó, néhol talán gyűlölködő, vagy éppen sajnálkozó tekinteteket éreznek magukon. Némelyikük szüleit kivégezték, másokét a temesvári börtönbe szállították, néhányuké megmenekült, de áttelepítették a Bácskába. Nem tudják hová kerülnek, s azt sem, hogy viszontlátnak e még valakit régi családjukból.
A honti gyermekek sorsa kivételes volt, más esetekben a gyermekeket közeli falvakba adták ki, s arra is van példa, hogy saját lakóhelyükön kerültek nevelőszülőkhöz. Ilyenkor a nagyobbak többnyire hazaszöktek, a kisebbeket pedig a szülők vagy a rokonok visszalopták. 1777-ben Sopron vármegye külön statutumban írta elő, hogy a szolgabírók akadályozzák meg a cigány gyermekek visszaszökését. 1785-ben Ugocsa vármegye a falusi bírókat tette felelőssé a gyermekek visszalopásáért.
A gyermekek elvétele valamennyi cigányt fájdalmasan érintett, a közösségben keletkezett érzelmi és gazdasági űrt nem lehetett elviselni. A cigányok reakciói mégsem voltak egyformák. A gázsókkal hosszabb ideje együttélő cigányok sok helyen adaptív stratégiákkal válaszoltak. Érdekes példája ennek a szomajomi (Somogy m.) cigányok 1774-ben a vármegyéhez intézett instanciája:
Tekintetes Nemes Vármegye.
Mivel Fölséges Aszonyunk kegyelmes Rendelése az; hogy mi Uj Polgárok a mi Gyermekeinket Isteni félelemben, és keresztényi tudományban hiven oktattassuk; azért ezen üdvösséges és kegyelmes Parantsolatyát Eö Fölségének akarván mentül elöbb bé tellesittenni, alazatossan Instálunk Tekintetes, Nemes Vármegyének kegyes szine elött, hogy mi hozzánk leg közelebb levö Puszta Korpádi Helységben leg frisebben érkezett Eö Fölségenek Kegyelmes Rendelése szerint a Pápista Mester számára mennél elöbb Iskola Ház epittetnek, és Mester bé hozattatnék, hogy mi is Magzatinkat Isteni félelemben és Keresztényi tudományban nevelyvén a közönséges Jonak hasznára lehetnénk; mely üdvöseges Rendeléset örökös hála ado igaz, buzgosságal ohajtván meg halunk.
Tekintetes Nemes Vármegyének
Örökös engedelmes Jobbagyi
Szomajomi Uj Polgarság
Boda Zsigmond özvegye, sajókeresztúri cigányasszony családja gazdasági összeomlása miatt panaszolkodott Borsod vármegyének 1781 júliusában. Amikor Csomós Mihály szolgabíró a cigány gyermekek vizitálására a faluban járt, megparancsolta Bodánénak, hogy eladó sorban levő leányát és 15 esztendős fiát adja szolgálatba valamelyik gazdához. "Mellyet is hogyha kéntelen lészek meg-cselekedni, minthogy őreg el-erőtlenedett, és egyszersmind őzvegy, 's árva állapotra jutottam, nem lévén őregségemben semmi tutorom ..., mezitelenségre és éhel halásra kelletik jutnom." Kéri, vegyék figyelembe, hogy férje életében 36 éven át fizették a vármegyei és a földesúri adót, teljesítették a szolgáltatásokat. Gyermekei hadd maradhassanak mellette, s "kétkezi munkájokkal" gondoskodhassanak róla.
II. József halála után a nevelőszülői rendszer fokozatosan megszűnt, de a gyermekek miatt még évekig támadtak konfliktusok. A cigány gyermekeket nevelő gázsók úgy vélték, hogy a tartás fejében joguk van kamatoztatni a gyermekek munkaerejét. A konfliktusok másik forrása a cigány és a gázsó értékrend különbözősége a nevelési módszerek terén. Sok példa van arra, hogy a cigány családfő a nem-cigányokhoz hasonlóan verte a feleségét, annak viszont nyoma sincs a forrásokban, hogy akár cigány nő, akár cigány férfi egy ujjal is bántotta volna gyermekét. Ezzel szemben a gázsó közösségekben a testi fenyítés elfogadott és megszokott volt. A Helytartótanács több ízben is elrendelte, hogy a cigány gyermekek ne járjanak meztelenül. Azokat a cigány szülőket, akik nem tartották ezt be, megbotoztatták, a gyermekeket megvesszőzték. A cigányok főként akkor háborodtak fel, ha azt látták, hogy gyermekeiket az idegen nevelőszülő megveri.
Az összeütközéseknek ez a két oka összesűsűsödve izzik egy pécsi esetben. 1790 augusztus 17-én délelőtt Hajdú András vármegyei hajdú és Zámbó Józsefné pécsi lakosok együtt mentek a szőlőbe. Amikor Zámbóné szőlőjéhez értek, meglátták, hogy a cigány leány, akit Zámbóné 1 éves kora óta 10 esztendőn át nevelt, szilvát lop. Nevelőanyja pedig már korábban megparancsolta neki több lopás miatt, hogy ne merjen a szőlőbe menni. Zámbóné Hajdút kérte, fogja meg a lányt, mert ő előle elbújik. Hajdúnak sikerült nyakon csípni a lányt, akinek nevét sem tudjuk, s amikor kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy egy Rozmán nevű cigány Anyicska nevű menye tanította lopni. Most is Anyicska küldte a szőlőbe. Zámbóné megverte nevelt lányát. Erre az említet Anyicska, valamint a Horváth Gyurkáné és Rozmán Ignácné nevű cigányasszonyok előrohantak közeli rejtekhelyükről, ahonnan Zámbóné nevelt lányát figyelték. "Kurvázták, sintérnek, tolvajnak nevezték, tőbb csufos szókkal is illették, sőtt az maga szőllejében mereglyével is akarták verni" [a cigány nők Zámbónét]. Hajdú András előadása szerint a szitkok közepette Zámbóné szép szóval kérte a cigányasszonyokat, hogy menjenek el, velük semmi dolga, hanem a nevelt leányt "tartozik jámbor, igaz életre tanitani, a kinek nevelésére az lopásokért meg is verheti". Anyicska és Horváthné nem törődtek Zámbónéval, elragadták tőle a leányt és elvitték. Zámbó Józsefné ekkor fordult a magisztrátushoz, saját kérelemlevele mellé Hajdú András bizonyságlevelét is mellékelve. Azt kérte, hogy a cigányokkal fizetessék meg a leány neveltetési költségeit, vagy adják őt vissza.
Sorstöredékek
A 18. századi rendeleti politika elsősorban nem a szociális integrációt, hanem a periférikus akkulturációt erősítette. A felvilágosult uralkodók koncepciója csak részlegesen valósult meg, a cigányok többsége nem integrálódott oly módon a paraszti és az iparos társadalomba, miként azt Mária Terézia és II. József elképzelte. A cigányok nagy része fizette ugyan a zselléri jogállású rétegekre kivetett adót, de csak töredéküknek sikerült egzisztenciális biztonságot teremtenie. A cigányok útja a falusi társadalom legaljára, vagy alkalmi szubkultúrákba vezetett. Még a 19. században is a cigány népesség kisebbségét alkották azok, akiknek életvitele, céljai és ambíciói valóban a gázsókéhoz hasonult. A cigány csoportok között éles határvonalak alakultak ki, a magyar cigányok identitása egyre labilisabb lett, a gázsók ellenszolgáltatás nélküli kihasználásával azonban kevesen hagytak fel, azaz nem adták fel cigány voltuk egyik leglényegesebb specifikumát, s ez azt jelentette, hogy környezetük szemében nem szűntek meg cigánynak lenni, miközben sokszor nem volt egyértelmű, hogy ki cigány és ki nem.
Bármennyire is szorgalmazta II. József az ellenőrizhetetlen csoportok gyarapodásától félve, hogy a cigány gyermekeket ne adják pásztornak, az uradalmak és a falusi, mezővárosi communitasok is előszeretettel alkalmaztak helyben született cigányokat az állatok gondozására. Az 1799. évi szabolcsi pásztorösszeírás szerint 10 faluban éltek cigány pásztorok. A forrás életkorukat is megadja, így kiszámítható, hogy többségük Mária Terézia és II. József uralkodása idején született, 1759 és 1781 között. Néhányan már 60. életévüket is átlépték, ami azt jelzi, hogy a cigányok pásztortársadalomba való integrálódása már a rendeleti politika előtt elkezdődött. Hasonló folyamat jótszódott le az eddig ismert adatok szerint a Jász-Kun Kerületben, a Hajdúságban és a Dél-Alföldön is, a Dunántúlon pedig Somogy megyében.
Magyarországon, Angliához, Norvégiához és a német területekhez hasonlóan a cigány és nem-cigány periférikus rétegek keveredtek egymással. Ennek már a 17. század óta vannak nyomai, de a folyamat a 18. század végétől erősödött fel. A cigányok – különösen akik elszakadtak eredeti közösségüktől – gyakorta kerültek olyan nem-cigány csoportokba, amelyeknek a cigányokhoz hasonlóan specifikus világképe és viselkedése volt. A periférikus találkozás másik gyakori módja, amikor gázsó katonaszökevények cigányoknál lelnek menedékre. A mai gázsók egy részének olyan cigányok az ősei, akiknek a sorsa nem-cigány szubkultúrákkal fonódott egybe, ugyanakkor a mai romungrók egy részének olyan gázsók az ősei, akik a 18-19. században lettek kitaszítottak, s nem térhetvén vissza természetes miliőjükbe, sorsuk a "cigánnyá" válás lett.
Azok a cigány emberek, akik a 18. század utolsó harmadában születtek, nevelőszülőkhöz kerültek, s többé nem jutottak vissza saját közösségükbe, a 19. század elején jelennek meg tömegesen a forrásokban. Sokan közülük egész addigi életüket a cigányságból kiszakadva élték le, s a sehová sem tartozás szindrómáit viselték magukon. Hovatartozásuk felől nem csak önmaguk teljesen bizonytalanok, hanem környezetük is. A forrásokban gyakran találkozunk olyan személyekkel, akiknek a nevéből és az életkörülményeiből cigány származásra vélünk következtetni, de nem mondják őket cigánynak, s nem dönthető el, hogy "elcigányosodott" gázsókról, vagy "elgázsósodott" cigányokról van-e szó. A szabolcsi összeírók pl. 1799-ben több pásztor hovatartozását is bizonytalanul ítélték meg. Az öltözködésükben és viselkedésükben is teljesen a pásztorvilágba simuló emberekről nem merték határozottan leírni, hogy cigányok, a "czigány ábrázatú", "czigan forma", "fekete czigány ábrázatú" jelzőket használták.
Az 1810-es évektől egyre többször fordult elő, hogy cigány és nem-cigány pásztorok közös csapatba verődtek. Somogy megyében fennmaradt néhány törvényszéki per, amelyek lehetővé teszik betyárrá lett cigányok élettörténetének részleges nyomon követését. 1811/13-ban pl. Gyalányi alias Juhász Miska bandájának perében Babai alias Czigány Ferkó római katolikus magyar cigány is a törvényszék elé került. Babait 1811. szeptember 11-én hallgatták ki Kaposváron. Ekkor kb. 40 éves, vagyis 1771 táján született. Kőröshegyről származott, Igalban nevelkedett "mint a féle ell szedett czigány gyerek", majd Kerekiben volt falusi kanász 15 évig. Ezután 3 évig Csapodi Gábor göbölyöse Ádándon. A következő állomás Bálványos, ahol a számadó kanász bojtárja volt. A kanász karrier Szántódon folytatódott, 1 évig őrizte a tihanyi apátság ottani kondáját. 1809 Szent György napkor szülőfalujába, Kőröshegyre szegődött kanásznak. Gyalányi Miskával Kőröshegyen találkozott, más társaikkal együtt állatlopásokat követtek el. Az ügyész valamennyi vádlottra akasztófa általi halálbüntetést kért a tárgyaláson, ám a végleges törvényszéki deliberatum (ítélet) nem található a per aktájában, így nem tudjuk, mi lett Gyalányi és társai sorsa.
Szokványosnak számított, hogyha a fiatal cigány legényeket a községek katonának állították ki, vagy katonák kényszerítették őket maguk közé, különösen a napóleoni háborúk idején.
1805-ben somogyi hivatalnokok Ignácz Péter „teknővájó oláh cigány” (sic !) ügyében végeztek vizsgálatot, nem tudni milyen okból. A jegyzőkönyvek szerint kb. 30 év előtt, azaz 1775 táján, az akkor 17 év körüli Ignácz Pétert, aki Toponáron a kúthoz vitte a lovakat itatni, a katonák megfogták. Pétert az apja 100 rénes forintért váltotta ki. További sorsát nem ismerjük. 1805-ben azt tudakolták a szolgabírók a cigány tanúktól, hogy vannak - e rokonai.
Kalányos Miska görögkeleti vallású oláh cigányt , aki 1819-ben, mint katonaszökevény került Somogy vármegye törvényszéke elé, az "oláh bíró" pénzért adta el Horvátországban egy Bukovica nevű helységnek, amely katonának állította a legényt. Kalányos 1819-ben 27-28 éves, vagyis 1791-92-ben születhetett. Születési helye a baranyai Szenterzsébet falu. Katonának adása időpontját nem ismerjük (feltehetőleg 1810 körül), azt tudjuk, hogy 1813-ban szökött meg, s azt követően Szenterzsébeten tartózkodott, teknőket csinált az egyik kunyhóban.
Az 1779 körül született, Vejtiből (Baranya m.) származó, 1819-ben 40. évében járó Csonka Gyurit rokonai akadályozták meg abban, hogy szabadságról visszatérjen a katonasághoz. 1813-ban félévi szolgálat után betegeskedése miatt küldték szabadságra. Rokonai elvették a szabadságos levelét, 16 éven át Szentmártonban tartózkodott, teknőket csinált. A fát neki is a kunyhójába vitték a többiek. Csonka Gyuri is óhitű volt, vagyis görögkeleti, ő nem mondja magát oláh cigánynak a vallomásában.
Kalányos Mihály (nem azonos az előbbi hasonnevűvel) görögkeleti, „teknővájó oláh cigány” Erdélyben született 1792 táján, 1818-ban kb. 26 éves. Vallomásának részlete: "de mitsoda helyen születtem, mint hogy kicsinségemben onnéd elszakattam, nem tudom". Ő is szökött katona, a somogyi pandúrok fogták el. A másik Kalányos Miskához hasonlóan őt is Horvátországban adták katonának, 5 évet szolgált. Nem ment vissza szabadságról, mert megbetegedett, felgyógyulása után pedig Kalányos Jancsi és Gyuri szökött katonák unszolásának engedve itthon maradt. Arra a kérdésre, hogy hol tud még szökött cigány katonákat, ezt válaszolta: "az Elöljáró Czigányokat kell bé fogdozni, tűstént ellől fogják állítani, ha mindjárt az negyedik Vármegyébe megy is által [a szökött katona].
A somogyi törvényszék előtt 1819-ben három olyan cigány katonaszökevény is állt, akik egyáltalán nem tudták, hogy hol születtek. Ők feltehetően vándorcigány közösségben töltötték gyermekkorukat.
Öreg Kalányos György teknővájó, óhitű „oláh cigány” 1763 körül született, 1819-ben 56. éve felé járt. 1796-ban, 33 éves korában Boldogasszonyfán (Somogy m.) fogták meg katonának, 9 esztendeig szolgált, 1805-ben többed magával Itáliából jött haza szabadságra és nem ment vissza. Az iratok nem utalnak arra, hogy rokona lett volna annak a Kalányos Györgynek, aki 1819-ben kb. 30 éves, tehát 1789-re tehető a születési ideje. Életkoruk alapján nem kizárt, hogy a két Kalányos apa és fia, az idősebbik neve előtti "öreg" kitétel is erre enged következtetni. A fiatalabbik Kalányos 1813-ban, félévi katonáskodás után szökött el egyik társa biztatására a varasdi transzportházból. Azóta a somogyi Péterhidán tartózkodott és teknőket csinált. Az öregebbik Kalányos kihallgatása során nem beszélt arról, hogy 1805 óta hol tartózkodott. Bevallása szerint vagyona egy szekér és egy ló, talán faluzással tartotta el magát.
Nem ismerte születése helyét Kalányos Istók sem, aki 1819-ben kb. 45 éves, vagyis Mária Tezézia uralkodása idején született, 1774 táján. Ő is óhitű, de nem mondja magát oláh cigánynak. 7 év előtt szökött meg, "mivel sajnáltam az vélem levő öreg apámat Feleségemet, és gyermekeimet". A katonaságtól elhozott ruhákat az apja nyüstölte, szökése óta az erdőt járta és teknővájásból élt.
Tragikus és szomorú asszonysors Nyifa Katié, akit 1820 - ban bujaság, feslett élet, káromkodás és lopás miatt állítottak a somogyi törvényszék elé. Az asszony ekkor volt vallomása szerint kb. 46 éves, születési éve eszerint 1774. Éppen 1 évvel az 1773-as, a gyermekek sorsát is átfogóan szabályozó rendelet után született. Ennek jegyében is telt a gyermekkora, amelyről csak szilánkos ismereteink vannak. Saját szavaival: "az országban szanaszét nevelkedtem föl". Kati katonafeleség volt, követte a férjét Itáliába is. Amikor az ura meghalt, hazajött és Babai Józsi lett a "kurafi"-ja. Valamikor 1820 nyarán a Somogy megyei Osztopán faluban, amikor egy alapos italozás után hazatért, Nyifa Kati az ágyban találta Babait egy Kurta Panni nevű prostituálttal. Éktelen káromkodással illette őket, s a dologból lármás veszekedés lett. Babai védelmébe vette Pannit, s elverte Katit. Katinak a Pannival szembeni gyűlöletét egyrészt az táplálta, hogy Babai első számú "kurvája"-ként előjogokra tartott igényt, másrészt az, hogy Kurta Panni nem volt cigány. Neki is támadt: "minek kapsz a Czigányokba".
A szintén özvegy és sokgyermekes Kurta Panni egy osztopáni öreg cigányasszonynál lakott zsellérként, aki az ominózus eset idején éppen Kaposváron járt, a vejét látogatta meg a börtönben. Panni sérelmesnek tartotta Nyifa Kati fellépését, s feltehetően, hogy vetélytársnőjét eltávolítsa az útjából, panaszt tett a szolgabírónál, azt állítva, hogy Katinak semmi oka sem volt a veszekedésre, aznap nem is ment el otthonról, a részegség csupán kitaláció, hogy mentse magát. Panni bizonyára hazudott, mert az otthon tartózkodás verzióját csak vallomása után vetette fel, utólag jegyezték be a jegyzőkönyvbe is.
Nyifa Kati részegségével és szerelemféltéssel mentette magát. Annak ellenére, hogy a földig verte, ragaszkodott Babaihoz: "... de bár a' hohér pallosát erezzem Babaitul még sem maradok el, mert nékem kedves emberem, jó párom, jó gondviselőm, tsak akkora lölköm maragyon mint egy vad körtély, ha hirét hallom még is utánna megyek". (Nem tartozik e dolgozat témájához, de zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy ez a vallomás egyedülálló példa arra, hogy a halottak visszajáró szellemében való hit a múlt század első felében még a magyar cigányok között is élt).
Kati azt vallotta a törvényszéken, hogy gyatyamadzag-csinálásból tartja el magát, Babai pedig alkalmanként napszámos munkát vállal. Az ügyész nem hitt neki, meg is kérdezte: "Annak [Babainak] a' dolga, és a' te kereseted, ugyan elegendők e a' ti minden napi kenyeretek meg keresésére ?"
A válasz: "Ugy elég ha van eszünk, ha nints koplalunk".
Az ügyész több lopással is vádolta Katit, aki nem ismerte el a vádakat és ezt válaszolta: "Azt meg vallom hogy hat funtos koromtul fogva kurva voltam leszek is, de ezt [a lopásokat] tagadom ...".
Meglehetősen nehéz pontosan meghatározni, hogy Nyifa Kati hány éves korában lett prostituált. Hat font, hogyha az 1715:63. tc. által bevezetett bécsi mértékkel számolunk, 3,66 kilogramm. Az asszony szavai tehát szimbolikusak, arra utalnak, hogy egészen kicsi kora óta prostituált volt, átvitt értelemben „arra született”. Valószínűleg 12 éves kora táján, vagyis a nevelőszülőktől való elkerülés vagy elszökés után számára nem volt más alternatíva, mint a prostitúció.
Az életkor bizonytalansága nem változtat a viszontagságos élet végkifejletén. Az ügyész egyetlen magamentő szavát sem hitte el ennek a szerencsétlen asszonynak, s a törvényszék meghozta az ítéletet: "ezen istentelen gonosztévő érdemtelenné tévén magát Teremtőjének legfőbb ajándékára az életre, minthogy megjobbulásához is semmi reménység nem lehet, égbe kiáltó káromkodásaiért magának sokszorosan megérdemlett büntetésűl másoknak rettentő példáúl, elsőben ugyan istentelen nyelve testéből hohér keze által kiszakasztani, azután pedig hohér pallosa által az élők sorából kitöröltetni a' vádban elől adott törvények utmutatásánál fogva rendeltetik".
FELHASZNÁLT IRODALOM
ACTON, Thomas A.: Egység a különbözőségben. In: Cigány néprajzi tanulmányok 2. Szerk.: Bódi Zsuzsanna Budapest, 1994. 89-98. p. Bindorferr Györgyi: Asszimiláció és túlélés. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Szerk.: Kovács Nóra és Szarka László. Bp. 2002. Akadémiai Kiadó. 11-31. p.
Bródy András: Lassuló idő. A gazdasági bajok magyarázatához. Budapest, 1984. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
BITTERLI, Urs: "Vadak" és "civilizáltak". Az európai-tengerentúli érintkezés szellem-és kultúrtörténete. Budapest, 1982. Gondolat Kiadó.
Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány etnikum újjászületőben. Tanulmány a családról és az iskoláról. Budapest, 1990. Akadémiai Kiadó.
Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány gyermekek szocializációja. Aula, Bp. 1998.
Hajdu Lajos: A honti emberevő per. Rubicon, 1996. 6. sz. 12 - 14. p.
Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közösségekben. Medvetánc, 1984. 2 - 3. sz. 209 - 226. p.
Havas Gábor: A cigány közösségek történeti típusai. Kultúra és Közösség, 1989. 4. sz. 3 - 17. p. Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI - XIX. századi történetéhez. Korunk, 1990. 7. sz. 888 - 896. p.
Nagy Pál: Magyarország cigány népessége a XVI - XVII. században. In: Pillanatképek a romák múltjából. [Győr, 1998.] Romológiai Kutatóintézet Közleményei 1. Felelős szerk.: Gémes Balázs. Szerk.: Bana József - Perger Gyula. 45 - 84. p.
Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, 1998. Kiadja a Társadalomtudományi Tanszék gondozásában a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója.
Nagy Pál: Levágott ujjak, megsebzett arcok. Magyarországi cigány emberek különös testi jegyei a 18 - 19. században. In: Ciganológia - Romológia. Szerk.: Forray R. Katalin. Dialóg Campus Kiadó. Budapest - Pécs, 2000.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon I. rész. Korai perek /1506/1534 - 1715). Pécs, 2000. PTE, BTK, Romológia Szeminárium. Gypsy Studies - Cigány Tanulmányok 1. Sorozatszerkesztő: Forray R. Katalin. 71 p.
Nagy Pál: Cigányperek a Dél - Dunántúlon 1796 - 1847. Szekszárd, 2001. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 6. Szerk.: Gémes Balázs. 350 p.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon II. rész. Korai perek (1715-1758). Pécs, 2002. Pécsi Tudományegyetem, BTK, Romológia Tanszék. Gypsy Studies - Cigány Tanulmányok. 9. Sorozatszerkesztő: Cserti Csapó Tibor. 154 p.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. Szerk.: Kalányosné László Julianna. 186 p.
Nagy Pál: Források a siklósi cigányok múltjából (1721-1830). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 8. Szerkesztő: Kalányosné László Julianna. 118 p.
OKELY, Judith: Cigány nők. Cigányfúró, 1996. 1. sz. 4 - 7. p.
Osztojkán Béla – Puskás Péter: Nyúzóvölgy. Valóság, 1983. 1. sz. 82 – 93. p.
Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest - Kaposvár, 1995. Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok 1. Kiadja az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Kulturális Antropológiai Tanszéki Csoportja és a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke.
Puskás Péter – Végh József: Előítélet és vérpad. /Az „emberevő” cigányok pere/. Mikszáth Kiadó, hn. 1998.
Soós István: Cigánygyerekek sorsa a 18. században. História, 1997. 5 - 6. sz. 25 - 27. p.
STEWART, Michael: Játék a lovakkal avagy a cigány kereskedők és a szerencse. Kultúra és Közösség, 1989. 4. sz. 21 - 40. p.
T. Papp Zsófia: A Széchényi-féle descriptio demográfiai adatairól. Különlennyomat a "Baranya" 1996 - 1997 évfolyamából.
Tóth Péter: Cigányok a Kárpát-medencében a XVIII. században. In: Történeti és néprajzi tanulmányok. Szerk.: Ujváry Zoltán. Debrecen, 1994. 45 - 57. p.
Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Budapest, 1907.
Zsupos Zoltán: Az erdélyi taxás fiskális cigányok csoportszerveződése a 18. században. In: Cigány népi kultúra a Kárpát - medencében. Cigány néprajzi tanulmányok 1. Bódi Zsuzsanna közreműködésével szerk.: Barna Gábor. Salgótarján, 1993. 38 - 43. p.
"KICSINSÉGEMBEN ELSZAKATTAM"
Cigány közösség, szocializáció és gyermeksors Magyarországon
a 16-19. században•
A cigány történelem különös ritmusa
Valamennyi cigányokkal foglalkozó társadalomtudomány igyekszik megmagyarázni, hogy a cigány emberek élete miért és miben mondható különösnek a nem-cigányokéhoz képest. A kulturális antropológiában kidolgozott módszerek alkalmazásával leginkább az identitás kritériumainak összehasonlításával próbálják megtalálni a másság magyarázatát.
Történeti aspektusból a közösségi elvárásokon, a nyelvismereten, a rituális szabályokon, a független munkán, a fizikai megjelenésen és a vizuális jelek komplex rendszerén kívül fontosnak tűnik az a lehetőség, amit az idő problematikájának vizsgálata kínál. Bár meglehetősen nehéz a cigányságról, mint egészről írni, az idő vonatkozásában érdemes megkísérelni. A cigány csoportok történelmét a gázsók társadalmához viszonyítva egyaránt jellemzi a változások egyedi ritmusa és a speciális időbeosztás. Az egyes cigány csoportokban külön-külön is a változás csak rájuk jellemző ritmusa mutatható ki, mindegyiknek megvan a maga sajátos belső ideje.
A térbeli mozgás, a csoportszerveződés és a rokonsági rendszer mellett a közösség életének különös ritmusú változása, a cigány történelem öntörvényű ciklikussága lehet az egyik támpont, amely segíthet meghatározni, hogy mit tekintsünk a cigány társadalom alapvető egységének, milyen szerveződés írható le egységes entitásként.
A gazdasági és politikai tendenciákban integráció, a kulturális mozgásokban pedig dezintegráció érvényesül, s ez a ciklusidőkben is kifejeződik. A fizikai tényezők alapján számított gazdasági ciklusok rövidebbek a kultúr- és eszmeáramlatok ciklusidejénél. A hosszútávú gazdasági ciklusok ideje általában 50-60 esztendő, míg a kulturális ciklusok ideje átlagosan 200 év. A különbség abból adódik, hogy fizikailag az ember újratermeléséhez szükséges idő 9 hónap, az emberi szellem és magatartás kialakulásának időtartama viszont 20-25 év. Attól függően, hogy a gazdasági ciklusok képleteiben a 9 hónapos gesztációs periódust az ember szellemi kifejlődésének mekkora időtartamával helyettesítjük és mennyi időt számítunk az érett elmével eltölthető életidőre, a kulturális hullámozgások ideje 208-210 év.
Civilizáció és kultúra nem tart lépést egymással, az emberi tudat megváltozása jóval lassúbb, mint a gazdaság változása. Ezen az általános, minden embercsoportra vonatkozó megállapításon túl a gázsók és cigányok között specifikus különbségek vannak. A cigány társadalomban az élet anyagi feltételeinek és az emberi gondolkodásnak a megváltozása is időigényesebb folyamat, mint a nem-cigány társadalomban. A fáziseltolódást a cigány történelem két, több évszázados hosszú időtartamú jelensége magyarázza: a munkaszervezetben elfoglalt periférikus helyzet, valamint a saját írásbeliség és értelmiség hiánya. A cigány történelem gazdasági ciklusainak határait a foglalkozásváltási periódusok jelölik ki, amelyek nem egyszerre következnek be az egyes csoportoknál, s csak évszázadosnál hosszabb időszakok után járnak együtt a munkaszervezet hierarchiájában elfoglalt hely és a megélhetési technikák tényleges megváltozásával.
A cigányok történelmének gazdasági ciklusait nem lehet mérni, mert nem állnak rendelkezésre megfelelő gazdasági paraméterek alapján képzett, legalább 100-150 éves idősorok, s nincs lehetőség az ökológiai, demográfiai fluktuáció elemzésére sem. Lehetetlen pl. meghatározni, hogy a 16-18. században mennyi volt a cigány emberek várható élettartama, vagy hogyan alakultak a születési arányszámok, azaz az Easterlin-ciklusok. Még nehezebb kifejezni a kulturális ciklusok pontos időtartamát, amelyekről csupán hipotetikusan mondjuk, hogy a 200 éves időtartam sokszorosát is elérhetik a periférikus helyzet fokának és a lokális adottságoknak a függvényében. Az öntörvényű kultúráknak tekintendő cigány csoportok életében olyan lassú a viselkedési normák és a szokások belső változása, hogy már-már a ciklusok hiányáról beszélhetünk, ebben az értelemben talán nem elhibázott a cigányságot stacionárius társadalomnak tekinteni. A cigány közösség kulturálisan sem felhalmozó, hanem átörökítő és közvetítő. Az 500-600 éves, vagy még ennél is hosszabb stacionárius időszakok ciklikus komponensei nem állapíthatók meg. Másképpen fogalmazva, a cigány és gázsó közösségek közötti szembetűnő kulturális különbségek mellett szinte semmit sem tudunk a cigány közösségek önmagukhoz mért, belső változásairól.
A cigány és a gázsó történelem időmércéjének másságából ered az a felemás helyzet, hogy napjainkban olyan etnográfiai sajátosságok interpretálódnak autochton "roma" értékként, amelyek korábban a nem-cigány társadalomban is megvoltak, s onnan kerültek a cigány közösségek szokásrendszerébe. Karakterisztikusan megmutatkozott ez például a Cigány Hagyományokat Kutató Egyesület által 1998 őszén szervezett konferencián, ahol amatőr kutatók olyan szüléssel és gyermekággyal kapcsolatos szokásokat tartottak "cigánynak", amelyek a nem-cigány társadalomban ma már nem élnek. Hasonlóan téves elképzelés, hogy a kukoricalisztből készült ételek a "tipikusan cigány" táplálkozásra jellemzőek.
A gazdasági és a kulturális ciklusok közötti ritmikus diszharmónia a cigányok történelmére is jellemző. A cigányok életében a gázsókkal való gazdasági kapcsolatok változási üteme gyorsabb, mint a közösség belső szervezetének, szokásainak és értékrendjének megváltozása. E két tényező együttesen, de nem egyformán befolyásolja a cigány emberek szocializációját. A periférikus gazdasági lét megmerevedése felhatványozza az értékrend mozgásának lassúságát, s hozzájárul a kulturális ciklusok meghosszabbodásához, ami visszahat a munkaszervezetben elfoglalt helyre. A periférikus beágyazottságból való elmozdulás egyik legfőbb akadálya –egyszersmind az identitás megőrzésének eszköze is –, hogy a mentalitás nem, vagy csupán nagyon lassan és felületesen hasonul a gázsókéhoz. Ez még a romungrók őseire is igaz, akik közül sokan már a 18. század második felében elvesztették cigány-voltuk több specifikumát: nem beszélték a cigány nyelvet, csak részlegesen tudták megtartani a független munka lehetőségét, öltözködésükben és némely szokásaikban is a lokális paraszti társadalmakhoz adaptálódtak. Ugyanakkor a gázsók számára fontos értékek elsajátítása és felhalmozása az egyes cigány csoportok körében eltérő ütemben és eltérő módon történt.
Cigányok és nem cigányok szociológiai sajátosságainak egyik legfeltűnőbb különbsége napjainkban a szocializációs ütem eltérése. A cigány emberek gázsókhoz viszonyított szocializációjának lassúsága a cigányok kulturális ciklusainak meghosszabbodásából vezethető le, s ebben kereshetjük az identifikációs és beilleszkedési zavarok gyökereit is.
A rendi társadalom korában is létezett gázsók és cigányok kulturális ciklusának különbsége és a szocializációs ütemeltolódás is, de nem volt olyan éles és feltűnő, mint a modern társadalomban. A nem-cigányok számára sem volt olyan idegesítő, még akkor sem, amikor a 18. század közepétől az államhatalom –nem egyedülállóan és nem etnospecifikusan – megpróbálta áttörni a helyváltoztató csoportok rokonsági szervezetének kereteit, hogy ellenőrizhető adózókká tegye őket.
Az iskolázatlanság és a gázsók értékrendje szerinti tanulatlanság a feudális társadalom hétköznapjaiban cigányok és parasztok közé nem húzott meredek válaszfalat. A műveltségi olló a 19. század második felében nyílt ki és két ágának távolodása a 20. században vált kritikussá. A 18. században a cigányság ugyan nagyrészt kívül esett a társadalomnak azon a 80-90 %-án, amely letelepült élelemtermeléssel tartotta el magát, de két alapvető tényezőben is hasonlított hozzá. A lokális paraszti társadalmak és a cigány közösségek is szóbeliségben éltek, s mindkettő számára másodlagos volt a gyermekek iskoláztatása. A gyermekek nevelésének fő szempontja mindkét oldalon az volt, hogy minél előbb foglalják el nemüknek és életkoruknak megfelelő helyüket a megélhetés biztosítására szerveződő társadalmi alapegységben, a családban. A különbségek ezen túl kereshetők, a közösségszerveződés eltérő formáiban, a megélhetési stratégiák eltéréseiben és a gyermekeknek az ebből adódó más-más szocializációs közegében.
Az akkulturáció folyamata
A magyarországi cigányok története egy olyan hosszú akkulturációs folyamatként értelmezhető, amely a 15. század végén kezdődött és máig sem zárult le. A kultúrák érintkezésének intenzív szakaszát M. J. Herskovits eképpen definiálta 1967-ben megjelent Man and his Works c. munkájában: "Az akkulturáció olyan jelenségeket foglal magában, amelyek különböző kultúrájú csoportok és egyének közvetlen és tartós kapcsolatából következnek, s hozzátartoznak még az érintett kultúra jellegzetes magatartás-és gondolkodásmintáinak ebből következő változásai."
Az akkulturáció ma már visszafordíthatatlan, de végleges keverékkultúra nem alakult ki, mert a cigány elitnek a többségi társadalom elitjébe való integrálódása éppencsak elkezdődött. Az élet fenntarthatóságát szolgáló együttműködés első formái már a 16. században létrejöttek, de az egymásrautaltság kötelességének tudata nem társul hozzá, sőt azt mondhatjuk, hogy ez még a cigány csoportok egymáshoz való viszonyából is hiányzik.
Gázsók és cigányok egy részének kapcsolata már a 16-17. században is több volt egyszerű kulturális érintkezésnél, nem korlátozódott kereskedelemre és vallási alkalmazkodásra. Az érintkezés különösen a városokban volt erős. Az a kölcsönös egyensúly azonban, ami uralkodói közreműködéssel létrejött, kezdettől fogva sérülékeny volt, a találkozásban az érintkező felek alkalmazkodóképessége, mentalitása és demográfiai adottságai nem egyformán estek latba. A gazdasági kapcsolatokban a gázsók érdekei voltak dominánsak, az elképzelések és magatartásformák cserélődésében pedig nem csak áteresztő csatornák, hanem gátak is működtek.
A kulturális érintkezés intenzívebbé válása a tartósan érintkező csoportok között két évszázadon át spontán módon zajlott, s magyarországi specifikuma az volt, hogy itt a cigány közösségek "láthatatlansági stratégiája" hamar feloldódott. Az akkulturációnak azonban nem volt részese egyidejűleg a Magyarországon élt valamennyi cigány csoport. A független vándorló csoportok elsősorban gazdasági kapcsolatokat ápoltak a gázsókkal, másrészt a lassú, elnyújtott beköltözés következtében az újabb és újabb cigány csoportoknál az akkulturáció más-más időben és más-más történeti szituációban kezdődött.
A 16-17. században az egyensúly fenntartásának technikái sokáig jól működtek, s a befogadókat nem zavarta az akkulturáció dezintegráltsága. Egy jelenleg pontosan még meg nem rajzolható határon túl nem avatkoztak a cigány csoportok belső életébe, nem befolyásolták annak intim szféráit. A mérleg azonban a 17. század második felében félrebillent, s néhány évtizedes átmenet után a 18. század közepétől az akkor már létező "cigánykérdés" megoldásának olyan új alternatívája került előtérbe, amely ellenkezett a korábbi spontán metódusokkal. Az abszolutista állam hatalmi körének kiterjesztése és új intézményeinek megszervezése után elérkezettnek látta az időt a periférikus társadalmi csoportok helyzetének általános rendezésére.
A társadalom intellektualizálásának szélesebb programján belül a cigányok társadalmi integrálását a felvilágosult uralkodók az akkulturáció felgyorsításával remélték elérni. Adminisztratív eszközökkel kísérelték meg a cigány társadalom történelmi óráját a többségi társadalom órájához igazítani. A cigány társadalom dezintegráltságára azonban nem voltak kellő tekintettel és nem mérték fel annak hátrányait sem, amit a cigányok érzelmi életébe való beavatkozás jelentett. A 18. században a "cigányügy" nem volt sem faji, sem nemzetiségi probléma. A kívülálló és periférikus csoportok szocializálása volt a lényegi kérdés, az identitás sérülése vagy elvesztése nem számított negatív értéknek. Szentül hittek a pozitív minták hatásában, ezért a cigánypolitika kulcsa a nevelés lett. A felvilágosodás eszméit gyakorlatba átültetni kívánó abszolutista uralkodók ebben látták a cigányok "civilizálásának" elsődleges eszközét. Célkitűzéseik arra alapozódtak, hogy a cigány gyermekek nem-cigány módon való neveltetéssel nem-cigány módon élő adózó alattvalókká váljanak. Ennek érdekében központi rendeletek útján megváltoztatták a gyermekek szocializációjának színterét.
A szocializáció színterei
A mendikációs közösség
A magyarországi cigányok történetéről szóló irodalomban a cigány csoportok leírásának két olyan, látszólag kidolgozott, valójában azonban megtévesztő megközelítése is elterjedt, amelyek eltakarják a cigányok hétköznapi életének lényegi vonásait. Az egyik az egyforrású módszerből származó, homogén megélhetési módokat feltételező irány. A másik az a kényszeredett törekvés, hogy a cigány csoportokat beleszorítsák a vándorló-letelepedett dichotómia valamelyik kategóriájába.
Ennek a két problémának a tisztázása nélkül nem lehet világosan látni azt a társadalmi szerveződési formát, amelybe a cigány gyermekek beleszülettek, s normális körülmények esetén felnőtté váltak. A "normális körülményeken" azt a szituációt értjük, amikor a cigány gyermeket nem szakítják ki családjából.
A cigány családok megélhetése több tevékenységi kör összetett rendszerére épült, amelyben a család tagjai meghatározott szerepet foglaltak el nemük és életkoruk szerint. A megélhetési stratégiában a felnőtt férfiak által végzett tevékenységek voltak dominánsak, a kiegészítő tevékenységek pedig az asszonyokra és a gyermekekre hárultak. A családfő domináns tevékenységi köre sohasem homogén, a lokális kereslettől függően az évszakok váltakozásához alkalmazkodva legalább kétféle. A 16-17. században főként valamilyen fémműves munka és zenélés, amelyek a 18. századtól újabb és újabb tevékenységekkel egészültek ki, a pásztorkodástól a napszámosságig.
Az 1770-es évektől rendszeressé vált cigányösszeírásokban a családfők domináns tevékenységét tüntették fel, arra azonban csak ritkán voltak tekintettel, hogy a tevékenységek váltakoztak. Az összeírás megfelelő rovatába kerülő foglalkozásnév attól függött, hogy az összeírás melyik évszakban készült. Ennek figyelmen kívül hagyásával több szerző is statisztikai táblázatokban próbálta kimutatni a cigány "keresők" számát és az általuk űzött tipikus "foglalkozásokat". Olyan társadalomban, amelyben a megélhetés alapja nem a rendszeres bér, s a munkavégzést nem egységes munkaidőhöz igazítják, anakronizmus "keresők"-ről beszélni. A cigány férfi nem kereső, hanem elsődleges szerző, aki napi tevékenysége során valamilyen – többnyire produktív – szolgáltatást kínál a gázsóknak élelemért vagy pénzért, mellette pedig megpróbál ellenszolgáltatás nélkül is hasznot húzni a gázsókból, pl. lólopás, lócserélés, pénzhamisítás, orgazdaság révén.
A nők és gyermekek kiegészítő tevékenysége vagy a családfő domináns tevékenységének biztosítására szolgál, vagy attól különválva a napi élelemmennyiség megszerzésének furmányos technikáiból tevődik össze. A családfő munkáját segítő tevékenység pl. amikor a nő kezeli a fújtatót, vagy amikor 1582-ben a kolozsvári cigány gyerekek a szétbontott épületeknél a zsindelyekből szegeket húzgálnak ki, amelyekből a felnőtt cigány kovácsok újakat csinálnak. A nők által kínált jellegzetes szolgáltatás a varázslás és jövendőmondás. Az e körbe tartozó tevékenységek révén a cigány nők többnyire úgy szereznek élelmet vagy pénzt a gázsóktól, hogy semmiféle tényleges értéket nem nyújtanak cserébe, s nagyon gyakran a lopás fedezésére szolgálnak. A gázsók kihasználásának ez a módszere többféleképpen működik: bizonyos esetekben a cigányasszonyok – ritkábban férfiak is – valamilyen valóságos gyógyító tevékenységet végeznek, vagy a gázsók pszichológiai igényét elégítik ki, butaságukat, tudatlanságukat, hiszékenységüket használják ki; máskor viszont a gázsók egyáltalán nem igénylik a "varázslást", a cigányasszonyok erőszakos praktikákkal csapatostul szinte lerohanják a parasztok házát, s az otthonlevők figyelmét elterelve eltulajdonítják az értékeket.
A tevékenységi körök hierearchiája a társadalomban elfoglalt helyben is kifejeződik. A domináns tevékenységet folytató apa korlátlan úr a családban, minden fontos ügyben az ő szava az elsődleges, mindenki neki tartozik engedelmességgel, s ő a szerzett javak kitüntetett élvezője is. A család azonban, mint szerző közösség egységes, minden tagja arra törekszik, hogy kihasználja a gázsó környezetben rejlő lehetőségeket. Mindannyiuk napi tevékenységében különleges, szimbolikus szerepe van a szerencsének. Bármily tudatosan választják is ki a helyet, ahol a javakat megpróbálják megszerezni, mindig számítani kell előre nem látható tényezőkre. A szerencsétől befolyásolva ebben a közösségben adott esetben a nők és a gyermekek ugyanúgy "keresők" lehetnek, mint a felnőtt férfiak. Ebből adódóan a családon belüli szigorú nemi és életkori hierarchizáltság mellett a nomádokhoz hasonlóan a cigány társadalomban is megvan a szerzeményekre vonatkozó elvi egyenlő kisajátítási lehetőség, sajátos virtuális demokratizmust biztosítva, ám egyszersmind a mélyebb tagozódás létrejöttét akadályozva.
A cigány család tagjait összekapcsoló másik fontos kötelék, hogy mindannyiuk tevékenységéhez különleges észjárás, különleges habitus társul. Az a furfangos, okos, ravasz és csalárd gondolkodás, amit a magyarországi nem-cigányok a 16. század óta a "cigánykodás" fogalmával fejeznek ki, s amit egyszerre csodálnak és megvetnek. Cigány módjára cselekedni és gondolkodni elsősorban azon praktikák ismeretét és ügyes alkalmazását jelenti, ami lehetővé teszi a gázsók kihasználását. Gázsók és cigányok saját közösségük értékrendjének megfelelően merőben ellentétesen értelmezik ezt az attitűdöt. Mindkét oldalon a cigány identitás attributumának tartják, ám a nem-cigányok számára közönséges lopás, a cigányok számára pedig a javak megszerzésének természetadta módja. 1762-ben egy Kalári Kata nevű baranyai, több rendbeli betöréses lopással vádolt 26 év körüli cigány nő eképpen fogalmazta ezt meg a siklósi uradalom úriszéke előtt:
Ezeken kévöl mit loptál más helyeken s hogyon mond ell. A Czigány Ugyon tsák azért Czigany hógy lóp és vele hordoza a nevét de én ezen kivöl soha sem loptom nem is lopok most is csak a bolond eszem hajtott rea
Tarsaid szemedb(e) mondgyak hogy Gyermekségedb(en) is mit kaphattal el loptál. Ha loptom volna job ruham volna.
Tyukat ludát nem loptál ? Nem volnik Czigany ha nem loptam volna ludot vagy tyukat de ez nem lopás hanem meg fogás, és ell vévés.
A szerzés sikerességének elengedhetetlen feltétele a mozgás valamilyen formája. A 16-17. században a befogadók még nem várták el a cigányoktól az állandó helyben maradást, az együttélés alapkérdése nem az volt, hogy a cigány közösségek identitásváltással letelepült élelemtermelő közösséggé alakuljanak át. A központi hatalom kezdeményezésére a 18. században lett a magyarországi cigányokkal szembeni legfontosabb elvárás, hogy rendelkezzenek állandó lakóhellyel, a korabeli források latin szóhasználata szerint fixa domicilia-val, s helyváltoztatás nélkül éljenek meg.
A cigány csoportok közösségszerveződésének hosszú időtartamban jellegzetes, magyarországi történeti változatát nevezzük mendikációs közösségnek. A szakirodalomban elterjedt életmód-modellek („több lábon álló nomadizmus”, „szolgáltató nomád”, „szimbiotikus nomád”, stb.) valamelyikének kizárólagos, önkényes alkalmazását nem tartjuk követendőnek, mert mindegyik tartalmaz olyan elemeket, amelyek jellemzőek a mendikációs közösségre, s olyanokat is, amelyek nem, vagy csak bizonyos helyen és időben fedezhetők fel.
A mendikáció kifejezés a 18. századi forrásokban jelenik meg, a megélhetési stratégiák, a csoportszerveződési formák és a mozgásvariációk speciális kombinációját jelenti, mint ilyen már a 17. században is kimutatható, s napjainkban is létezik. A mendikáció koldulást is jelent, de a szó cigányokkal kapcsolatos értelme más. Pontosabb a mendikációt olyan kéregetésnek értelmezni, amelyhez nem társul az egészségi állapot miatti elesettség vagy megnyomorodottság. Még kifejezőbb a cigányok által is használt korabeli magyar terminus: faluzás. A faluzás fogalmán két dolgot értettek:
* a faluról falura való csoportos vándorlást, melynek során produktív vagy improduktív szolgáltatásokat kínálnak a gázsóknak
* azt, amikor egy cigány csoport lakóhelyéről egy másik településre megy és ott a rokonok támogatásával csoportos vásári lopásokat, s egyéb "szerzéseket" követ el
A "klasszikus" mendikációs közösség rokoni szeveződésű, leggyakoribb rendezési elve a három generációs együttélés, alapmintája a kibővített család valamilyen formája. Tisztán nukleáris családra épülő mendikációs közösségek a 18. században jelennek meg a rokonsági rendszerek felbomlása következtében, főként a magyar cigányoknál. Analóg példa a házaló zsidó, a drótos és gyolcsos tót szolgáltató-kereskedő funkciója. A 20. század előtt nem találtuk nyomát, hogy cigány férfi vagy nő egyedül faluzott volna.
A mendikációs közösség akkor is megőrzi a másik emberi populáció kihasználására épülő szerzés speciális módszereit, hogyha lakóhelyét nem változtatja folyamatosan. A 18. század végén a zsellérekhez hasonlóan a hazai cigányság többsége valóban rendelkezett fixa domiciliával, de életvitelében és mentalitásában nem lett ténylegesen letelepült. Nem vált élelemtermelővé, s megélhetési stratégiájából nem iktatódott ki a mozgás. A cigányok nem tudtak megélni még a gázsók által elfogadott mesterségeikből sem, hogyha csupán az állandó lakóhelyük keresletére építették tevékenységüket. 1757-ben Burka Miska és Horvát Miska cigányok, akik a korabeli normák szerint jogilag letelepedettek voltak, azt kérték Zala vármegyétől, "hogy az környül lévő falukon járnánk böcsületessen, és kovácsolni szabad légyen". Máskülönben nem tudják biztosítani családjuk élelmezését és a vármegyei adót sem képesek megfizetni.
Azok a cigányok, akik a 18. század végén teljesen letelepedettek, telki állománnyal rendelkeznek, rendszeresen jobbágyi szolgáltatásokat teljesítenek és megélhetésük érdekében nem hagyják el lakóhelyüket, a kivételt jelentették. A törvényhatósági statutumok még róluk is gyakran azt mondják, hogy nem akarnak két kezük munkájából megélni. Bereg vármegyében a korabeli értelmezés szerint letelepedettnek számító cigányok úgy használták ki környezetüket, hogy begyakorlott szavakkal és csalárd kérésekkel rávették a gázsókat állatok és pénz kölcsönzésére. A cigányok az állatokat eladták, a pénzt pedig sohasem adták vissza. Ha a póruljárt gázsó a pénzét követelte, a cigányok mindent letagadhattak, mivel a kölcsönügyeleteket nem foglalták írásba.
A fixa domicilia megléte vagy hiánya önmagában nem jelentette feltétlenül a gazdasági funkciók és a mentalitás cigány csoportok közötti éles különbségét. A 18. századi rendeletekben és összeírásokban azonban ez volt a megkülönböztetés szempontja, eszerint beszéltek kóborlókról és letelepültekről. Ez a dichotóm beállítás csak a gázsók számára fontos, az ő gondolkodásuk jellegzetes momentuma. Az államhatalmi szempont öröklődött át az 1893-as összeírás közvetítésével a 20. századi szakirodalomba is.
A falujárásnak két alapvető típusa van. Az egyikben a család minden tagja mozog és időről időre változtatja a helyét. Ez egyaránt jellemző az állandó lakóhellyel rendelkező ún. letelepedettekre és az azzal nem bíró "igazi" vándorcigányokra is. A másik változatnál csak a felnőtt férfiak mozognak, tavasszal elhagyják állandó lakhelyüket és ősszel térnek vissza feleségükhöz és gyermekeikhez. E standard típusok mellett speciális, többnyire szintén rokonsági alapú képződmények is létrejöttek, pl. búcsújárásra, vásározásra. A mendikációs közösség 18. század végétől egyre gyakrabban felbukkanó szélsőséges, kényszerpályás formája a pinceverő, kamraverő, templomverő csoportok létrejötte.
1779-ben egy Erdélyből Magyarországra jött cigány csoportnak a 68 éves Jován Novák alias Haud volt a vezetője. Feleségével és négy fiával vándoroltak négy szekérrel és négy lóval. Fiai közül kettőnek felesége és gyermekei is voltak. A férfiak domináns tevékenysége ötvösség, gyűrűket öntenek és pénzt hamisítanak. A család létszáma 15-16 főre tehető.
1800. júliusában nyolc családból álló, morvaországi vándorkekeskedő cigány csoport ellen adott ki körözést a helytartótanács. Az iratból nem állapítható meg, hogy a családok között volt-e valamilyen rokoni kapcsolat, a családfők vezetéknevei eltérőek. Ez a közösség közel 40 emberből állt, vezetőjük a 66 esztendős Carolus Lamberger. A férfiak üvegeket, képeket, porcelánokat árultak, a nők seprűt kötöttek.
1837-ből Vaszile Banus, másként Bálmós családjáról maradtak fenn személyleírások, ők Temes és Krassó megyében járták a falvakat. A családfő 60 év körüli volt, feleségén kívül vele volt még három fia, valamint legidősebb fiának felesége és csecsemőkorú gyermeke, összesen 7 személy. A körözőlevél szerint "lózsivány" család. Hátrahagyott eszközeik alapján valószínű, hogy a férfiak domináns tevékenysége valamilyen fémművesség volt, s emellett lovakkal is foglalkoztak.
Egy Zala megyei kolompár család mendikációs útvonala pontosan rekonstruálható 1843-1844. évi peres iratokból. Kolompár András famíliája az állandó lakóhellyel rendelkező mendikációs közösségek sorába tartozott. 1843 márciusában hagyták el Eszteregnye falut, s 1844 márciusig több, mint 30 faluban fordultak meg. Egy átlagos faluban általában 5-6 napra verték fel sátraikat, s erről a bázisról járták be egy kisebb térség valamennyi települését. Az utakhoz igazodva a Balaton északi partján vándoroltak, majd ősszel átmentek Somogyba. A nagyobb mezővárosokban 14-16 napot is eltöltöttek, s félév után tértek vissza ugyanarra a helyre. Egy év leforgása alatt kétszer járták be megközeletílőleg ugyanazt az útvonalat.
A férfiak községek, uradalmak, parasztok és egyházak számára végeztek fémmunkákat, mellette lovakkal foglalkoztak. 1844-ben lólopásért kerültek a zalai törvényszék elé. Az asszonyok és a kisebb gyermekek tőlük külön házról házra jártak és kéregettek. A megszokott szisztéma szerint 4-5, más esetekben akár 10-12 nő bekéredzkedett egy parasztházba, néhányan a gyermekek "sikatásával", mások kártyavetéssel elterelték az otthonlevők figyelmét, s közben a zűrzavart kihasználva a legügyesebbek álkulcsokkal kinyitották a belső szobákban elhelyezett ládákat és ellopták a bennük levő pénzt. Ezután gyorsan néhány kilométerrel messzebbre mentek. A lopott pénzt a gyermekek gallérjába varrták.
1762-ben egy Sándor nevű baranyai cigány vajda rokonságába tartozó személyek alkottak alkalmi mendikációs közösséget. Több faluban betörtek olyan parasztházakba, ahol senki sem volt otthon. A vajda veje, Cecze Jankó, egy fiatal férfi vezette őket, de ő egyetlen akcióban sem vett részt még őrtállóként sem, s ez minden olyan tevékenységre jellemző, amely nem férfiak, hanem nők feladata. Amikor lebuktak, ez a férfi nem került az úriszék elé. Rajta kívül még négy nőről tesznek említést, köztük a már említett Kalári Katáról (mondják Klárinak is), Sándor vajda menyéről. Ő volt a betörések kulcsembere, ő értett a tolvajkulcsok használatához. Vele egy Kata, másképpen Pila nevű 44 éves "öregasszony" ment be a házakba. Sándor vajda két leánya, a 25 éves Jutka és Marica (kislánynak nevezik, életkorát nem közlik) nevű húga álltak őrt. Úgy tűnik, hogy a nők a vajdához kötődő rokonsági fok, életkor és tapasztalat szerint kaptak veszélyes vagy kevésbé veszélyes feladatot.
A cigányok számára az volt fontos, hogy gyermekeik elsajátítsák a mendikációs közösség szabályait annak belső ritmusa és értékrendje szerint. Az elvárások egészen mások voltak, mint a paraszti közösségekben. A cigány gyermekeknek nem a gazdálkodási tapasztalatokat, hanem a gázsók kihasználásának furfangjait kellett elsajátítani, s lehetőleg minél korábban, hogy a közösség eltartásában hatékonyan vehessenek részt. A szocializációba magától értetődően beletartozott a lopás (cigány észjárás szerint szerzés) megtanulása, s a gázsók becsapására szolgáló szavak és teátrális gesztusok begyarkorlása.
A gyermekek 8-10 éves korukig szorosan anyjukhoz kötődtek, s a kiegészítő tevékenységek praktikáiban használták fel őket. Közösségük megélhetésének biztosításában felnövekedésükkel egyenes arányban nőtt a szerepük, s ezzel együtt a családon belüli presztízsük is. Életük minden szakaszában azt a speciális feladatot kellett teljesíteniük, amit közösségük elvárt tőlük. 8-10 éves korban a fiú és leány gyermekek nevelése elvált egymástól. A lányok a nők által végzett feladatok fogásait sajátították el, a gyermekek gondozásától a tolvajkulcsok használatán át a jövendőmondásig. A lányoknak 12-13 éves korukra a felnőtt viselkedés minden normáját el kellett sajátítaniuk, hogy férjhez mehessenek. A fiúk gyakran egyedül kéregettek, vagy kisebb munkákat végeztek gázsók számára csekély mennyiségű élelemért vagy pénzért , de legalább ilyen gyakori az is, hogy apjuk munkájának előkészítésében vettek részt a már említett módon. A fiúk nem házasodtak meg olyan korán, mint a lányok, de 10. életévük táján képesnek kellett lenniük arra, hogy megszerezzék saját élelmüket.
A mendikációs közösség gazdasági organizmusában mindenki fontos volt, mert senkit sem lehetett nélkülözni a javak megszerzésében. A közösség azonban nem csak a javak megszerzésének módszereit hagyományozta át a gyermekekre. Szigorúan meg kellett tanulni a családtagokkal és a gázsókkal való érintkezés szabályait is. Ez az a pont, ahol a történetkutató megáll és a fejét vakarja, mert ahogy a kortársak, úgy ő sem lát be a kunyhókba és a sátrakba. A rendelkezésre álló írott források nem segítenek, mert a forrásokat létrehozó nem-cigányok nem értették vagy fel sem ismerték a cigány közösségeken belüli rituális szabályokat és erkölcsi előírásokat, úgy tűnik, hogy nem is érdekelte őket.
Meglehetősen kevés adatunk van arról, hogy miképpen jelezték a cigány családban az életkori státuszokat, arról pedig egyáltalán nem szólnak források, hogy ezekhez társultak-e szennyezettségi állapotok. A helytartótanácsi rendeletek és törvényhatósági statutumok tilalmazásaiból, valamint összeírások és szolgabírói jelentések véletlenszerű utalásaiból rakhatunk össze egy apró mozaikképet. A szöveges és képi források is arról tanúskodnak, hogy a cigány gyermekek és asszonyok alacsonyabb státusza az öltözködésben is kifejeződött. A gyermekek meztelenül jártak, de nem tudjuk, hogy pontosan melyik életkori státuszban szűnt ez meg, s milyen különbség volt a lányok és a fiúk között ezen a téren. A nők a 18. századi források szerint egy köcölé-nek nevezett lepelruhában jártak, aminek a hordását gyakran tilalmazták a rendeletekben, s többnyire csak egy szál vászon-ként említették. A férfiak viselete jobb minőségű és határozottan rangjelölő volt, az előlekő cigány férfiak pl. magasszárú sarkantyús csizmát viseltek, amit latinnyelvű forrásaink cothurnus-nak mondanak. Vaszile Banus családjának tagjai viszont 1837-ben bocskort hordtak, csak a legfiatalabb fiúnak, Jánosnak volt csizmája, amit személyleírásában, mint kivételes és feltűnő jelenséget emeltek ki.
A szerepek jól körülhatároltak voltak, s valamennyinek meg kellett tanulni a rituális szabályát, miként a feladatok kivitelezésének technikáit is. A szocializáció azonban nem írható le egyetlen általánosító modellel. A gyermekek felnevelődésének folyamata is annyiféle változatot jelent, mint ahány öntörvényű kultúrát jelent egy -egy cigány csoport. Nem lehet például kategorikusan kinyilatkoztatni, hogy az apáknak nem volt szerepe a gyermekek nevelésében, hiszen a 10 év körüli kort átlépett fiaiknak ők tanították meg a domináns tevékenységeket, a kovácsolást, zenélést, a lovakkal való bánásmódot. A mendikációs közösségre hozott néhány fentebbi példa pedig határozottan cáfolja azt a vélekedést, hogy a fiúk házasségkötésük után "szakítottak vérrokonaikkal". Differenciáltan kell kezelnünk azt a kérdést is, hogy a szülők fiú vagy leány gyermeket akartak-e inkább. A leányoknak tekintélyes hozomány járt, s ez látens ellentétet váltott ki a házastársak között. Az anyák leány gyermeket kívántak, mert annak jövendő sorsát biztosabbnak vélték. Az apák ellenben inkább fiút akartak, hogy ne kelljen fél életüket a hozomány összegürizésével eltölteniük.
Elszakítva a családtól
A cigány gyermekek szocializációja saját közösségük elvárásai szerint teljesen normális módon történt. A rajkók elsajátították saját kultúrájuk értékeit, s nem okozott számukra problémát, hogy önnön erkölcsi normáik és fogalmaik nem feleltek meg a gázsó értékrendnek. A felvilágosult abszolutizmus mindezt a visszájára kívánta fordítani, s el akarta érni, hogy a cigány gyermekek ne saját közösségük spontán mintái, hanem a nem - cigány kultúra direkt nevelési elvei szerint szocializálódjanak. Az 1750-es évek derekától kibontakozó rendeleti politika felvetette a később is folyton felmerülő kérdést: lehetséges-e a cigány gyermekeket szüleiktől gyökeresen különböző felnőtté nevelni ? A rendeletek alkotói számára a válasz fél évszázadon át nem volt kétséges.
A Helytartótanács 1767. november 27-én kibocsátott rendeletében szabályozta először a cigány gyermekek nevelését. Ekkor határozták meg gyakorlatban is a cigány gyermekek keresztény morál szerint élő alattvalókká történő átgyúrásának eszközrendszerét. Ettől kezdve csaknem valamennyi rendeletben visszatértek a cigány gyermekekre, néhány intézkedést többször is módosítottak.
Mária Terézia uralkodása alatt a 2-12, II. József uralkodása alatt pedig a 4-10 év közötti gyermekeket el kellett venni szüleiktől és parasztokhoz adni. A nevelőszülők az állami, majd a törvényhatóságok házi pénztárából évi tartásdíjat kaptak. A 12 éven felüli gyermekeket szolgálatba kellett adni parasztokhoz, ami a fiúknál főleg béres munkát, a lányoknál házi cselédkedést jelentett. 12 éves kor után annyi évig kellett a gyermekeknek a parasztoknál szolgálni, ahány évig tartották őket. Gyakori volt, hogy azután is ott maradtak –többnyire kényszerből – és bérért szolgáltak. 1773-tól a Helytartótanács szorgalmazta, hogy a 12 évesnél idősebb fiúk közül minél többet adjanak mesterség tanulására iparosokhoz.
Az 1767. december 10-én kelt rendeletben arra is utasították a törvényhatóságokat, járjanak közben, hogy a céhek oktassák mesterségekre az arra alkalmas cigány gyermekeket. Ennek a rendeletnek nem sok foganatja lehetett, vagy a törvényhatóságok nem vették komolyan, vagy a céhek zárkóztak el. Mindenesetre 1773. február 22-én a Helytartótanács kötelezővé tette a céhek számára a cigány gyermekek befogadását. Talán ennek, vagy a spontán alkalmazkodásnak tudható be, hogy a debreceni cigányok 1776. évi összeírása szerint az ottani céhes iparosoknál nevelkedtek cigány gyermekek. A debreceni példa kivételes lehetett, mert II. József idejében újra visszatértek a céhes neveltetésre. 1784. március 29-én újabb rendeletben ismételten kötelezték a céheket a cigány gyermekek felvételére. Azt is előírták, hogy a mesterek ne követeljék a cigány inasoktól a felszabadítási taxát, hanem munkájukkal szolgálhassák azt le. A mesteremberek ugyanúgy tartásdíjat kaptak, mint a parasztok.
Fejér megyében 1774-ben 167 cigány gyermek volt nevelőszülőknél, beleértve azokat a 12 éven felülieket is, akik szolgálatban álltak. Utóbbiak közül sokan már felnőtt korba léptek, az összeírás szerint némelyikük 30. életévében járt. A 12 éven aluliak száma 92. Volt cigány család, amelytől hat gyermeket is elszakítottak. Ugyanebben az évben Tolna megyében 390, 2-12 éves korú gyermek volt nevelőszülőknél. Tíz évvel később Somogyban 327 4-10 éves cigány gyermek után fizette ki a vármegye az 5770 forint tartásdíjat, egy gyermek után egy esztendőre ekkor 18 forint járt. 18 forintért 1200 font (588 kg) fekete kenyeret lehetett ekkortájt venni.
A parasztok számára kifizetődő volt cigány gyermekeket befogadni. Somogyban előszeretettel tették ezt a monokultúrára specializálódott módosabb parasztok. A dohánytermelő szuloki német telepesek a szigetvári járásból csaknem minden 4-10 éves gyereket magukhoz vettek. Egy gyermek egy évi tartásdíjából majdnem a robotváltság teljes összegét kifizethették földesuruknak. A gyermekek munkaerejéből származó pénzben ki nem fejezhető haszon pedig sokszorosan meghaladta a tartási költségeket.
A Fejér, Tolna, Somogy és Baranya megyei források arról tanúskodnak, hogy nem csak módos gazdák vettek magukhoz cigány gyermekeket. Rajtuk kívül mezővárosi és uradalmi iparosoknál, jobbmódú zsidóknál, a nemesek városi házaiban, a jómódú birtokos nemesek kúriáiban, valamint nem nemesi származású értelmiségieknél, jegyzőknél, tanítóknál, orvosoknál, gazdatiszteknél is találunk cigány gyermekeket. Némely nemesnél 4-5 cigány gyermek is volt, a kúria körül és a konyhán dolgoztak, vagy különféle belső szolgálatokat végeztek, ők voltak a nemesi középrétegek egzotikus "szerecsenjei". Somogyban és Baranyában arra is van példa a 18. század végén, hogy cigány gyermekek cigány nevelőszülőkhöz kerültek. Ez feltehetően annak a József-kori, majd 1794-ben megismételt rendelkezésnek tudható be, hogy azokat a cigányokat, akik földet művelnek, vagy egyéb helyhez kötött és rendes életmódot folytatnak, vegyék ki a cigányok sorából és ezt nyilvánosan hírdessék is ki a többi lakos előtt.
A 18. századi rendeleteknek nem minden előírását hajtották végre gyakorlatban, de a cigány gyermekek szülőktől való elvételére mindenütt sor került, némely helyen szelídebben, máshol durvábban. A törvényhatóságok sokszor szembe helyezkedtek a központi akarattal, de a nevelési elvekkel és módszerekkel egyetértettek. A gyermekek elvételének legdrasztikusabb példája a Hont vármegyei emberevési perben vád alá helyezett és elítélt cigányok gyemekeinek szétszórása az ország különböző részein. Bereg, Zala, Szerém, Zágráb, Pozsega és Varasd vármegyébe kerültek nevelőszülőkhöz, parasztokhoz és iparosokhoz, továbbá a Pozsony vármegyei Tallósra nevelőintézetbe (Domus correctoria). Néhányan még az elszállítás előtt meghaltak.
A rendeletek többsége sértette a cigány közösségek erkölcseit, szokásait és érzelmeit, de egyik sem váltott ki olyan megrázkódtatást, mint a gyermekek elszakítása szüleiktől. Képzeljük el a honti gyermekeket, amint szekerekre rakják, majd elindítják őket több száz kilométernyi távolságra az ismeretlenbe. Útközben gyanakvó, néhol talán gyűlölködő, vagy éppen sajnálkozó tekinteteket éreznek magukon. Némelyikük szüleit kivégezték, másokét a temesvári börtönbe szállították, néhányuké megmenekült, de áttelepítették a Bácskába. Nem tudják hová kerülnek, s azt sem, hogy viszontlátnak e még valakit régi családjukból.
A honti gyermekek sorsa kivételes volt, más esetekben a gyermekeket közeli falvakba adták ki, s arra is van példa, hogy saját lakóhelyükön kerültek nevelőszülőkhöz. Ilyenkor a nagyobbak többnyire hazaszöktek, a kisebbeket pedig a szülők vagy a rokonok visszalopták. 1777-ben Sopron vármegye külön statutumban írta elő, hogy a szolgabírók akadályozzák meg a cigány gyermekek visszaszökését. 1785-ben Ugocsa vármegye a falusi bírókat tette felelőssé a gyermekek visszalopásáért.
A gyermekek elvétele valamennyi cigányt fájdalmasan érintett, a közösségben keletkezett érzelmi és gazdasági űrt nem lehetett elviselni. A cigányok reakciói mégsem voltak egyformák. A gázsókkal hosszabb ideje együttélő cigányok sok helyen adaptív stratégiákkal válaszoltak. Érdekes példája ennek a szomajomi (Somogy m.) cigányok 1774-ben a vármegyéhez intézett instanciája:
Tekintetes Nemes Vármegye.
Mivel Fölséges Aszonyunk kegyelmes Rendelése az; hogy mi Uj Polgárok a mi Gyermekeinket Isteni félelemben, és keresztényi tudományban hiven oktattassuk; azért ezen üdvösséges és kegyelmes Parantsolatyát Eö Fölségének akarván mentül elöbb bé tellesittenni, alazatossan Instálunk Tekintetes, Nemes Vármegyének kegyes szine elött, hogy mi hozzánk leg közelebb levö Puszta Korpádi Helységben leg frisebben érkezett Eö Fölségenek Kegyelmes Rendelése szerint a Pápista Mester számára mennél elöbb Iskola Ház epittetnek, és Mester bé hozattatnék, hogy mi is Magzatinkat Isteni félelemben és Keresztényi tudományban nevelyvén a közönséges Jonak hasznára lehetnénk; mely üdvöseges Rendeléset örökös hála ado igaz, buzgosságal ohajtván meg halunk.
Tekintetes Nemes Vármegyének
Örökös engedelmes Jobbagyi
Szomajomi Uj Polgarság
Boda Zsigmond özvegye, sajókeresztúri cigányasszony családja gazdasági összeomlása miatt panaszolkodott Borsod vármegyének 1781 júliusában. Amikor Csomós Mihály szolgabíró a cigány gyermekek vizitálására a faluban járt, megparancsolta Bodánénak, hogy eladó sorban levő leányát és 15 esztendős fiát adja szolgálatba valamelyik gazdához. "Mellyet is hogyha kéntelen lészek meg-cselekedni, minthogy őreg el-erőtlenedett, és egyszersmind őzvegy, 's árva állapotra jutottam, nem lévén őregségemben semmi tutorom ..., mezitelenségre és éhel halásra kelletik jutnom." Kéri, vegyék figyelembe, hogy férje életében 36 éven át fizették a vármegyei és a földesúri adót, teljesítették a szolgáltatásokat. Gyermekei hadd maradhassanak mellette, s "kétkezi munkájokkal" gondoskodhassanak róla.
II. József halála után a nevelőszülői rendszer fokozatosan megszűnt, de a gyermekek miatt még évekig támadtak konfliktusok. A cigány gyermekeket nevelő gázsók úgy vélték, hogy a tartás fejében joguk van kamatoztatni a gyermekek munkaerejét. A konfliktusok másik forrása a cigány és a gázsó értékrend különbözősége a nevelési módszerek terén. Sok példa van arra, hogy a cigány családfő a nem-cigányokhoz hasonlóan verte a feleségét, annak viszont nyoma sincs a forrásokban, hogy akár cigány nő, akár cigány férfi egy ujjal is bántotta volna gyermekét. Ezzel szemben a gázsó közösségekben a testi fenyítés elfogadott és megszokott volt. A Helytartótanács több ízben is elrendelte, hogy a cigány gyermekek ne járjanak meztelenül. Azokat a cigány szülőket, akik nem tartották ezt be, megbotoztatták, a gyermekeket megvesszőzték. A cigányok főként akkor háborodtak fel, ha azt látták, hogy gyermekeiket az idegen nevelőszülő megveri.
Az összeütközéseknek ez a két oka összesűsűsödve izzik egy pécsi esetben. 1790 augusztus 17-én délelőtt Hajdú András vármegyei hajdú és Zámbó Józsefné pécsi lakosok együtt mentek a szőlőbe. Amikor Zámbóné szőlőjéhez értek, meglátták, hogy a cigány leány, akit Zámbóné 1 éves kora óta 10 esztendőn át nevelt, szilvát lop. Nevelőanyja pedig már korábban megparancsolta neki több lopás miatt, hogy ne merjen a szőlőbe menni. Zámbóné Hajdút kérte, fogja meg a lányt, mert ő előle elbújik. Hajdúnak sikerült nyakon csípni a lányt, akinek nevét sem tudjuk, s amikor kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy egy Rozmán nevű cigány Anyicska nevű menye tanította lopni. Most is Anyicska küldte a szőlőbe. Zámbóné megverte nevelt lányát. Erre az említet Anyicska, valamint a Horváth Gyurkáné és Rozmán Ignácné nevű cigányasszonyok előrohantak közeli rejtekhelyükről, ahonnan Zámbóné nevelt lányát figyelték. "Kurvázták, sintérnek, tolvajnak nevezték, tőbb csufos szókkal is illették, sőtt az maga szőllejében mereglyével is akarták verni" [a cigány nők Zámbónét]. Hajdú András előadása szerint a szitkok közepette Zámbóné szép szóval kérte a cigányasszonyokat, hogy menjenek el, velük semmi dolga, hanem a nevelt leányt "tartozik jámbor, igaz életre tanitani, a kinek nevelésére az lopásokért meg is verheti". Anyicska és Horváthné nem törődtek Zámbónéval, elragadták tőle a leányt és elvitték. Zámbó Józsefné ekkor fordult a magisztrátushoz, saját kérelemlevele mellé Hajdú András bizonyságlevelét is mellékelve. Azt kérte, hogy a cigányokkal fizetessék meg a leány neveltetési költségeit, vagy adják őt vissza.
Sorstöredékek
A 18. századi rendeleti politika elsősorban nem a szociális integrációt, hanem a periférikus akkulturációt erősítette. A felvilágosult uralkodók koncepciója csak részlegesen valósult meg, a cigányok többsége nem integrálódott oly módon a paraszti és az iparos társadalomba, miként azt Mária Terézia és II. József elképzelte. A cigányok nagy része fizette ugyan a zselléri jogállású rétegekre kivetett adót, de csak töredéküknek sikerült egzisztenciális biztonságot teremtenie. A cigányok útja a falusi társadalom legaljára, vagy alkalmi szubkultúrákba vezetett. Még a 19. században is a cigány népesség kisebbségét alkották azok, akiknek életvitele, céljai és ambíciói valóban a gázsókéhoz hasonult. A cigány csoportok között éles határvonalak alakultak ki, a magyar cigányok identitása egyre labilisabb lett, a gázsók ellenszolgáltatás nélküli kihasználásával azonban kevesen hagytak fel, azaz nem adták fel cigány voltuk egyik leglényegesebb specifikumát, s ez azt jelentette, hogy környezetük szemében nem szűntek meg cigánynak lenni, miközben sokszor nem volt egyértelmű, hogy ki cigány és ki nem.
Bármennyire is szorgalmazta II. József az ellenőrizhetetlen csoportok gyarapodásától félve, hogy a cigány gyermekeket ne adják pásztornak, az uradalmak és a falusi, mezővárosi communitasok is előszeretettel alkalmaztak helyben született cigányokat az állatok gondozására. Az 1799. évi szabolcsi pásztorösszeírás szerint 10 faluban éltek cigány pásztorok. A forrás életkorukat is megadja, így kiszámítható, hogy többségük Mária Terézia és II. József uralkodása idején született, 1759 és 1781 között. Néhányan már 60. életévüket is átlépték, ami azt jelzi, hogy a cigányok pásztortársadalomba való integrálódása már a rendeleti politika előtt elkezdődött. Hasonló folyamat jótszódott le az eddig ismert adatok szerint a Jász-Kun Kerületben, a Hajdúságban és a Dél-Alföldön is, a Dunántúlon pedig Somogy megyében.
Magyarországon, Angliához, Norvégiához és a német területekhez hasonlóan a cigány és nem-cigány periférikus rétegek keveredtek egymással. Ennek már a 17. század óta vannak nyomai, de a folyamat a 18. század végétől erősödött fel. A cigányok – különösen akik elszakadtak eredeti közösségüktől – gyakorta kerültek olyan nem-cigány csoportokba, amelyeknek a cigányokhoz hasonlóan specifikus világképe és viselkedése volt. A periférikus találkozás másik gyakori módja, amikor gázsó katonaszökevények cigányoknál lelnek menedékre. A mai gázsók egy részének olyan cigányok az ősei, akiknek a sorsa nem-cigány szubkultúrákkal fonódott egybe, ugyanakkor a mai romungrók egy részének olyan gázsók az ősei, akik a 18-19. században lettek kitaszítottak, s nem térhetvén vissza természetes miliőjükbe, sorsuk a "cigánnyá" válás lett.
Azok a cigány emberek, akik a 18. század utolsó harmadában születtek, nevelőszülőkhöz kerültek, s többé nem jutottak vissza saját közösségükbe, a 19. század elején jelennek meg tömegesen a forrásokban. Sokan közülük egész addigi életüket a cigányságból kiszakadva élték le, s a sehová sem tartozás szindrómáit viselték magukon. Hovatartozásuk felől nem csak önmaguk teljesen bizonytalanok, hanem környezetük is. A forrásokban gyakran találkozunk olyan személyekkel, akiknek a nevéből és az életkörülményeiből cigány származásra vélünk következtetni, de nem mondják őket cigánynak, s nem dönthető el, hogy "elcigányosodott" gázsókról, vagy "elgázsósodott" cigányokról van-e szó. A szabolcsi összeírók pl. 1799-ben több pásztor hovatartozását is bizonytalanul ítélték meg. Az öltözködésükben és viselkedésükben is teljesen a pásztorvilágba simuló emberekről nem merték határozottan leírni, hogy cigányok, a "czigány ábrázatú", "czigan forma", "fekete czigány ábrázatú" jelzőket használták.
Az 1810-es évektől egyre többször fordult elő, hogy cigány és nem-cigány pásztorok közös csapatba verődtek. Somogy megyében fennmaradt néhány törvényszéki per, amelyek lehetővé teszik betyárrá lett cigányok élettörténetének részleges nyomon követését. 1811/13-ban pl. Gyalányi alias Juhász Miska bandájának perében Babai alias Czigány Ferkó római katolikus magyar cigány is a törvényszék elé került. Babait 1811. szeptember 11-én hallgatták ki Kaposváron. Ekkor kb. 40 éves, vagyis 1771 táján született. Kőröshegyről származott, Igalban nevelkedett "mint a féle ell szedett czigány gyerek", majd Kerekiben volt falusi kanász 15 évig. Ezután 3 évig Csapodi Gábor göbölyöse Ádándon. A következő állomás Bálványos, ahol a számadó kanász bojtárja volt. A kanász karrier Szántódon folytatódott, 1 évig őrizte a tihanyi apátság ottani kondáját. 1809 Szent György napkor szülőfalujába, Kőröshegyre szegődött kanásznak. Gyalányi Miskával Kőröshegyen találkozott, más társaikkal együtt állatlopásokat követtek el. Az ügyész valamennyi vádlottra akasztófa általi halálbüntetést kért a tárgyaláson, ám a végleges törvényszéki deliberatum (ítélet) nem található a per aktájában, így nem tudjuk, mi lett Gyalányi és társai sorsa.
Szokványosnak számított, hogyha a fiatal cigány legényeket a községek katonának állították ki, vagy katonák kényszerítették őket maguk közé, különösen a napóleoni háborúk idején.
1805-ben somogyi hivatalnokok Ignácz Péter „teknővájó oláh cigány” (sic !) ügyében végeztek vizsgálatot, nem tudni milyen okból. A jegyzőkönyvek szerint kb. 30 év előtt, azaz 1775 táján, az akkor 17 év körüli Ignácz Pétert, aki Toponáron a kúthoz vitte a lovakat itatni, a katonák megfogták. Pétert az apja 100 rénes forintért váltotta ki. További sorsát nem ismerjük. 1805-ben azt tudakolták a szolgabírók a cigány tanúktól, hogy vannak - e rokonai.
Kalányos Miska görögkeleti vallású oláh cigányt , aki 1819-ben, mint katonaszökevény került Somogy vármegye törvényszéke elé, az "oláh bíró" pénzért adta el Horvátországban egy Bukovica nevű helységnek, amely katonának állította a legényt. Kalányos 1819-ben 27-28 éves, vagyis 1791-92-ben születhetett. Születési helye a baranyai Szenterzsébet falu. Katonának adása időpontját nem ismerjük (feltehetőleg 1810 körül), azt tudjuk, hogy 1813-ban szökött meg, s azt követően Szenterzsébeten tartózkodott, teknőket csinált az egyik kunyhóban.
Az 1779 körül született, Vejtiből (Baranya m.) származó, 1819-ben 40. évében járó Csonka Gyurit rokonai akadályozták meg abban, hogy szabadságról visszatérjen a katonasághoz. 1813-ban félévi szolgálat után betegeskedése miatt küldték szabadságra. Rokonai elvették a szabadságos levelét, 16 éven át Szentmártonban tartózkodott, teknőket csinált. A fát neki is a kunyhójába vitték a többiek. Csonka Gyuri is óhitű volt, vagyis görögkeleti, ő nem mondja magát oláh cigánynak a vallomásában.
Kalányos Mihály (nem azonos az előbbi hasonnevűvel) görögkeleti, „teknővájó oláh cigány” Erdélyben született 1792 táján, 1818-ban kb. 26 éves. Vallomásának részlete: "de mitsoda helyen születtem, mint hogy kicsinségemben onnéd elszakattam, nem tudom". Ő is szökött katona, a somogyi pandúrok fogták el. A másik Kalányos Miskához hasonlóan őt is Horvátországban adták katonának, 5 évet szolgált. Nem ment vissza szabadságról, mert megbetegedett, felgyógyulása után pedig Kalányos Jancsi és Gyuri szökött katonák unszolásának engedve itthon maradt. Arra a kérdésre, hogy hol tud még szökött cigány katonákat, ezt válaszolta: "az Elöljáró Czigányokat kell bé fogdozni, tűstént ellől fogják állítani, ha mindjárt az negyedik Vármegyébe megy is által [a szökött katona].
A somogyi törvényszék előtt 1819-ben három olyan cigány katonaszökevény is állt, akik egyáltalán nem tudták, hogy hol születtek. Ők feltehetően vándorcigány közösségben töltötték gyermekkorukat.
Öreg Kalányos György teknővájó, óhitű „oláh cigány” 1763 körül született, 1819-ben 56. éve felé járt. 1796-ban, 33 éves korában Boldogasszonyfán (Somogy m.) fogták meg katonának, 9 esztendeig szolgált, 1805-ben többed magával Itáliából jött haza szabadságra és nem ment vissza. Az iratok nem utalnak arra, hogy rokona lett volna annak a Kalányos Györgynek, aki 1819-ben kb. 30 éves, tehát 1789-re tehető a születési ideje. Életkoruk alapján nem kizárt, hogy a két Kalányos apa és fia, az idősebbik neve előtti "öreg" kitétel is erre enged következtetni. A fiatalabbik Kalányos 1813-ban, félévi katonáskodás után szökött el egyik társa biztatására a varasdi transzportházból. Azóta a somogyi Péterhidán tartózkodott és teknőket csinált. Az öregebbik Kalányos kihallgatása során nem beszélt arról, hogy 1805 óta hol tartózkodott. Bevallása szerint vagyona egy szekér és egy ló, talán faluzással tartotta el magát.
Nem ismerte születése helyét Kalányos Istók sem, aki 1819-ben kb. 45 éves, vagyis Mária Tezézia uralkodása idején született, 1774 táján. Ő is óhitű, de nem mondja magát oláh cigánynak. 7 év előtt szökött meg, "mivel sajnáltam az vélem levő öreg apámat Feleségemet, és gyermekeimet". A katonaságtól elhozott ruhákat az apja nyüstölte, szökése óta az erdőt járta és teknővájásból élt.
Tragikus és szomorú asszonysors Nyifa Katié, akit 1820 - ban bujaság, feslett élet, káromkodás és lopás miatt állítottak a somogyi törvényszék elé. Az asszony ekkor volt vallomása szerint kb. 46 éves, születési éve eszerint 1774. Éppen 1 évvel az 1773-as, a gyermekek sorsát is átfogóan szabályozó rendelet után született. Ennek jegyében is telt a gyermekkora, amelyről csak szilánkos ismereteink vannak. Saját szavaival: "az országban szanaszét nevelkedtem föl". Kati katonafeleség volt, követte a férjét Itáliába is. Amikor az ura meghalt, hazajött és Babai Józsi lett a "kurafi"-ja. Valamikor 1820 nyarán a Somogy megyei Osztopán faluban, amikor egy alapos italozás után hazatért, Nyifa Kati az ágyban találta Babait egy Kurta Panni nevű prostituálttal. Éktelen káromkodással illette őket, s a dologból lármás veszekedés lett. Babai védelmébe vette Pannit, s elverte Katit. Katinak a Pannival szembeni gyűlöletét egyrészt az táplálta, hogy Babai első számú "kurvája"-ként előjogokra tartott igényt, másrészt az, hogy Kurta Panni nem volt cigány. Neki is támadt: "minek kapsz a Czigányokba".
A szintén özvegy és sokgyermekes Kurta Panni egy osztopáni öreg cigányasszonynál lakott zsellérként, aki az ominózus eset idején éppen Kaposváron járt, a vejét látogatta meg a börtönben. Panni sérelmesnek tartotta Nyifa Kati fellépését, s feltehetően, hogy vetélytársnőjét eltávolítsa az útjából, panaszt tett a szolgabírónál, azt állítva, hogy Katinak semmi oka sem volt a veszekedésre, aznap nem is ment el otthonról, a részegség csupán kitaláció, hogy mentse magát. Panni bizonyára hazudott, mert az otthon tartózkodás verzióját csak vallomása után vetette fel, utólag jegyezték be a jegyzőkönyvbe is.
Nyifa Kati részegségével és szerelemféltéssel mentette magát. Annak ellenére, hogy a földig verte, ragaszkodott Babaihoz: "... de bár a' hohér pallosát erezzem Babaitul még sem maradok el, mert nékem kedves emberem, jó párom, jó gondviselőm, tsak akkora lölköm maragyon mint egy vad körtély, ha hirét hallom még is utánna megyek". (Nem tartozik e dolgozat témájához, de zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy ez a vallomás egyedülálló példa arra, hogy a halottak visszajáró szellemében való hit a múlt század első felében még a magyar cigányok között is élt).
Kati azt vallotta a törvényszéken, hogy gyatyamadzag-csinálásból tartja el magát, Babai pedig alkalmanként napszámos munkát vállal. Az ügyész nem hitt neki, meg is kérdezte: "Annak [Babainak] a' dolga, és a' te kereseted, ugyan elegendők e a' ti minden napi kenyeretek meg keresésére ?"
A válasz: "Ugy elég ha van eszünk, ha nints koplalunk".
Az ügyész több lopással is vádolta Katit, aki nem ismerte el a vádakat és ezt válaszolta: "Azt meg vallom hogy hat funtos koromtul fogva kurva voltam leszek is, de ezt [a lopásokat] tagadom ...".
Meglehetősen nehéz pontosan meghatározni, hogy Nyifa Kati hány éves korában lett prostituált. Hat font, hogyha az 1715:63. tc. által bevezetett bécsi mértékkel számolunk, 3,66 kilogramm. Az asszony szavai tehát szimbolikusak, arra utalnak, hogy egészen kicsi kora óta prostituált volt, átvitt értelemben „arra született”. Valószínűleg 12 éves kora táján, vagyis a nevelőszülőktől való elkerülés vagy elszökés után számára nem volt más alternatíva, mint a prostitúció.
Az életkor bizonytalansága nem változtat a viszontagságos élet végkifejletén. Az ügyész egyetlen magamentő szavát sem hitte el ennek a szerencsétlen asszonynak, s a törvényszék meghozta az ítéletet: "ezen istentelen gonosztévő érdemtelenné tévén magát Teremtőjének legfőbb ajándékára az életre, minthogy megjobbulásához is semmi reménység nem lehet, égbe kiáltó káromkodásaiért magának sokszorosan megérdemlett büntetésűl másoknak rettentő példáúl, elsőben ugyan istentelen nyelve testéből hohér keze által kiszakasztani, azután pedig hohér pallosa által az élők sorából kitöröltetni a' vádban elől adott törvények utmutatásánál fogva rendeltetik".
FELHASZNÁLT IRODALOM
ACTON, Thomas A.: Egység a különbözőségben. In: Cigány néprajzi tanulmányok 2. Szerk.: Bódi Zsuzsanna Budapest, 1994. 89-98. p. Bindorferr Györgyi: Asszimiláció és túlélés. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Szerk.: Kovács Nóra és Szarka László. Bp. 2002. Akadémiai Kiadó. 11-31. p.
Bródy András: Lassuló idő. A gazdasági bajok magyarázatához. Budapest, 1984. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
BITTERLI, Urs: "Vadak" és "civilizáltak". Az európai-tengerentúli érintkezés szellem-és kultúrtörténete. Budapest, 1982. Gondolat Kiadó.
Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány etnikum újjászületőben. Tanulmány a családról és az iskoláról. Budapest, 1990. Akadémiai Kiadó.
Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány gyermekek szocializációja. Aula, Bp. 1998.
Hajdu Lajos: A honti emberevő per. Rubicon, 1996. 6. sz. 12 - 14. p.
Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közösségekben. Medvetánc, 1984. 2 - 3. sz. 209 - 226. p.
Havas Gábor: A cigány közösségek történeti típusai. Kultúra és Közösség, 1989. 4. sz. 3 - 17. p. Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI - XIX. századi történetéhez. Korunk, 1990. 7. sz. 888 - 896. p.
Nagy Pál: Magyarország cigány népessége a XVI - XVII. században. In: Pillanatképek a romák múltjából. [Győr, 1998.] Romológiai Kutatóintézet Közleményei 1. Felelős szerk.: Gémes Balázs. Szerk.: Bana József - Perger Gyula. 45 - 84. p.
Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, 1998. Kiadja a Társadalomtudományi Tanszék gondozásában a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója.
Nagy Pál: Levágott ujjak, megsebzett arcok. Magyarországi cigány emberek különös testi jegyei a 18 - 19. században. In: Ciganológia - Romológia. Szerk.: Forray R. Katalin. Dialóg Campus Kiadó. Budapest - Pécs, 2000.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon I. rész. Korai perek /1506/1534 - 1715). Pécs, 2000. PTE, BTK, Romológia Szeminárium. Gypsy Studies - Cigány Tanulmányok 1. Sorozatszerkesztő: Forray R. Katalin. 71 p.
Nagy Pál: Cigányperek a Dél - Dunántúlon 1796 - 1847. Szekszárd, 2001. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 6. Szerk.: Gémes Balázs. 350 p.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon II. rész. Korai perek (1715-1758). Pécs, 2002. Pécsi Tudományegyetem, BTK, Romológia Tanszék. Gypsy Studies - Cigány Tanulmányok. 9. Sorozatszerkesztő: Cserti Csapó Tibor. 154 p.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. Szerk.: Kalányosné László Julianna. 186 p.
Nagy Pál: Források a siklósi cigányok múltjából (1721-1830). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 8. Szerkesztő: Kalányosné László Julianna. 118 p.
OKELY, Judith: Cigány nők. Cigányfúró, 1996. 1. sz. 4 - 7. p.
Osztojkán Béla – Puskás Péter: Nyúzóvölgy. Valóság, 1983. 1. sz. 82 – 93. p.
Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest - Kaposvár, 1995. Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok 1. Kiadja az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Kulturális Antropológiai Tanszéki Csoportja és a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke.
Puskás Péter – Végh József: Előítélet és vérpad. /Az „emberevő” cigányok pere/. Mikszáth Kiadó, hn. 1998.
Soós István: Cigánygyerekek sorsa a 18. században. História, 1997. 5 - 6. sz. 25 - 27. p.
STEWART, Michael: Játék a lovakkal avagy a cigány kereskedők és a szerencse. Kultúra és Közösség, 1989. 4. sz. 21 - 40. p.
T. Papp Zsófia: A Széchényi-féle descriptio demográfiai adatairól. Különlennyomat a "Baranya" 1996 - 1997 évfolyamából.
Tóth Péter: Cigányok a Kárpát-medencében a XVIII. században. In: Történeti és néprajzi tanulmányok. Szerk.: Ujváry Zoltán. Debrecen, 1994. 45 - 57. p.
Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Budapest, 1907.
Zsupos Zoltán: Az erdélyi taxás fiskális cigányok csoportszerveződése a 18. században. In: Cigány népi kultúra a Kárpát - medencében. Cigány néprajzi tanulmányok 1. Bódi Zsuzsanna közreműködésével szerk.: Barna Gábor. Salgótarján, 1993. 38 - 43. p.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)