2016. szeptember 1., csütörtök

Vekerdy Tamás: Az értékszocializáció néhány kérdése (részlet)


Forrás: Mihály Ottó (szerk.): Iskola és pluralizmus. Budapest, 1989, Educatio. 133–149. o. 

Vekerdy Tamás AZ ÉRTÉKSZOCIALIZÁCIÓ NÉHÁNY KÉRDÉSE (részlet) 


Jóllehet a későbbiekben az értékszocializációnak – tulajdonképpen: az értékekre való szocializációnak, mivelhogy nem az értéket szocializáljuk, hanem a gyereket – néhány tartalmi problémáját is szemügyre kell majd vennünk (mint látni fogjuk éppen a hatékonyság szempontjából), mégis, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lehet a sikeres és hatékony intézményi – és részben családi – szocializáció titka, az értékek vonatkozásában is, akkor azt is mondhatjuk, kis túlzással, hogy az értékek tartalmi köre úgyszólván közömbös, és a hangsúly a hogyan-on van, tehát azt a módot és formát kell vizsgálnunk, ahogyan a közvetítés történik. Ennek a hogyannak egy igen hangsúlyos időbeli aspektusa is van. Mikor történik ez a szocializáció – azaz mekkora, hány éves gyerekről van szó. A gyerekek változó életkorával változnak szükségleteik és eredményes tanulási, szocializációs formáik. A szükségleteket itt azért kell hangsúlyozni, mert a legeredményesebb a szociális tanulás akkor, ha a gyereknek éppen életkorából és egyéni életútjából adódó szükségletének is megfelel! 

Az anya (és a szűkebb család) – egyes feltevések szerint – már magzati korban, puszta elfogadásával és a magzat felé forduló fokozott figyelmével szocializál. Meghökkentő példa: a szívdobogás magnetofonról bejátszott hangja az éhes újszülöttet annál tovább és annál sikeresebben nyugtatja meg, minél közelebb áll ritmusban és frekvenciában az anya szívhangjához. A magzati korban hallott anyai szívhang a magzat külvilágát jelentette – olyan külvilágát azonban, mellyel ő maga még szimbiotikus egységben élt. Ez a szimbiotikus egység csak lassan oldódik megszületés után is, az első életévekben. Ekkor a szocializálás már kettőt jelent: egyrészt az egység, az összetartozás hangsúlyozását, a szoptatástól a már úgyszólván magzati korban megkezdett kommunikáción át a játékig; másrészt az elengedést, vagyishogy hagyjuk, hogy a kisgyerek lassan elkülönített léte és külön lénye tudatára ébredjen. (E kétirányú mozgás kiéleződött konfliktusait figyelhetjük meg a három év körüli dackorszakban.) 

Az érték itt még maga a kommunikáció, a kapcsolat, illetve az ezekben megjeleníthető kölcsönös érzelmi állapot és mindkét részről a megújuló megerősítések kívánása és elfogadása. Világosan kell látnunk, hogy a későbbi szocializáció – és ezen belül az értékszocializáció – alapja, hogy ez a kommunikatív csatorna, a maga érzelmi örömeivel, mindkét póluson kiépüljön. Ezért nem kerülhetjük el azt a problémát, hogy az anya mennyire és meddig lehet jelen valóban intenzíven a gyereke életében. (Az anyát más felnőtt is helyettesítheti, ha ugyanilyen intenzitással és állandósággal van jelen.) A nyugati társadalmakban a nem kallódó gyerekek anyja néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt általában a legnagyobb gyerek tízéves koráig szüneteltette kereső foglalkozását, akkor is, ha diplomás volt (két-három gyerekes családmodellben számolva; USA) – a legújabb időkben úgy tűnik, ez az idő megnyúlt, egyes esetekben egészen a legnagyobb gyerek 17-18 éves koráig. Ez a problematika szorosan összefügg a bérstruktúrának azzal a kérdésével, hogy vajon egy bérből eltartható-e egy két-három gyerekes család, ha viszonylag szűkösebben is. Amíg ez a lehetőség nincs biztosítva (amely mellett az anya természetesen vállalhat részfoglalkozást, bedolgozást – de nem magyar módon! – stb.), addig a szocializáció és ezen belül különösen az értékszocializáció az intézményekben is rendkívül problematikus lesz, mivel az értékszocializációra fogékonyságot előkészítő stabil családi hátteret nélkülöznie kell. (Látni fogjuk, hogy a személyiség mint érték hogyan tolul fel, hogyan akarja megjeleníteni magát kamasz- és ifjúkorban, és hogyan sodródik személytelen és elszemélytelenítő túl korai szexuális kapcsolatokba az, akinek gyerekkori, kisgyerekkori előéletéből a szocializáló felnőtti jelenlét hiánya miatt az érzelmi igényesség kimunkálása hiányzik. És hogyan válik személyiségét védően „gátlásossá”, akarata ellenére is az, akit érzelmileg igényessé, érzelmi értékekre orientálódóvá szocializálnak. Mindez természetesen nem csak a partnerválasztás problémáit érinti, hanem a kábítószer, az alkohol és a kamaszkori öngyilkosságok alakulásának problémakörét is.) 

Azt kell tehát mondanunk, hogy kisgyerekkorban – értve most ezen az első három életévet – maga a felnőtti kongruens jelenlét szocializál, természetesen csak akkor, ha a kommunikatív és metakommunikatív csatornák nyitottak és működőképesek. Az óvodáskorba átlépve megjelennek az idegenek, a családon kívüli felnőttek és gyerekek, a gyerek mindennapos életének látkörében. A szocializáció tulajdonképpen ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig folyt, a hiteles minta követésével. Eddig is és most is az érzékelésének teljes egészében kiszolgáltatott gyerek spontán késztetéssel utánoz, de nem csak mozdulatokat, beszédet, magatartásformát, szokásokat és összeépülő szokásrendszereket, hanem belső – sokszor úgyszólván ki sem nyilvánított – habitusokat, magatartásformákat, állapotokat is. Ha a felnőttek által hangoztatott értékkövetelmények és elvek nincsenek összhangban saját belső érzelmi és gondolati tartalmaikkal, akkor ez a kisgyerek számára betegítő. (Lásd a double-bind jelenségét, mikor a gyerek környezetében élő felnőtt mást mond és nyilvánít ki, mint amit valójában érez és gondol; ez a magatartás a gyerekre nézve skizofrenogén – azaz: elmezavart okozhatóan erőteljes – természetű.) Emeljünk ki az óvodai életből egy példát a már úgyszólván verbálisan is folyó értékszocializációs folyamatra.

Az óvónő mesél. A mesében a legkisebb királyfi – akinek kardja sincs, akinek a mentéje is rongyos, akinek lovat se akar adni az apja, akit el se akarnak küldeni a tündér-királykisasszony kiszabadítására – mégiscsak elindul, rongyosan, gyalog, miután már bátyjai elvágtattak fegyveresen és aranyszőrű paripán, de egyikük se tért vissza. Egy rekettyés mellett haladva el, nyöszörgést hall. Hallották ezt a nyöszörgést az idősebb királyfiak is, de nekik sürgős dolguk volt, vágtattak a királylány kiszabadítására. A legkisebb királyfi nem tud elmenni a nyöszörgő mellett, megesik rajta a szíve, és bemászik, tüskés ágakon is átfúrva magát, a bokrok közé. Itt egy medve nyöszörög. Tüske ment a talpába, nem tud lábra állni. A királyfi kihúzza a tüskét, a medve hálából egy szőrszálat ad, azt fújja meg, ha bajba kerül. Hasonlóképpen jár a kisegérrel – akinek a farkára szikla esett – és a sasmadárral – akinek fiókáit kígyó akarta elrabolni – is. Végül is mindezek segítségével ő győzi le az óriást, a sárkányokat, ő hatol be a bevehetetlen várba, míg vitéz bátyjai tehetetlenné tévő fogságba estek. A mese, sorozatos ismétléseivel, sok mesében újra ismétlődő motívumaival – értékre szocializál. Sokféle értékre. Ezek közül most a szolidaritás értékét emeltük ki. A mese ért hozzá, hogy sajátos ritmizált szerkezetével, prozódiájának dallamvonalával, erőteljesen kimunkált, egyszerű képeivel a gyerek belső képteremtő tevékenységét megindítsa, ezen keresztül őt a történetbe, a mindig fordulatosan és sietve haladó cselekménybe érzelmileg a lehető legnagyobb mértékben involválja. A jó mese nem von le tanulságot, nem tudatosítja az értéket, amire szocializált. Pszichológiailag igen bölcsen jár el, mert amit fogalmi tanulságként verbalizálna, azt mihamarabb kisöpörné a felejtés a tudatból, míg az érzelmi struktúrák mélyebb – azt is mondhatnánk: szubkortikális – rétegeiben a ritmikusan, dallamosan és képi formában bevitt információk maradandó nyomokat hagynak, amint ezt a kamaszokkal és ifjakkal végzett klinikai munka egyértelműen bizonyítja.

Még egy fontos, centrális problémát megvilágító, az óvodáskorból a következő életkori szakaszba átívelő példa: A gyerekek mintegy ötéves koruk körül értik meg, hogy mi az a hazugság. Ekkor úgy fogják fel, hogy elsősorban a felnőttnek nem szabad hazudni. A másik gyereknek, az óvodástársnak szabad konfabulatív történeteket előadni, s ehhez még nemegyszer a megértő felnőttek segítségére is számítanak. (A konfabuláció, a valóság elemeinek összemesélése fantáziaelemekkel, a hetedik életévig, bár egyre csökkenő mértékben, de természetesnek tekinthető.) A 7-8. életév fordulója után, 9-10-11 éves korban a gyerek társkeresése – mely kisgyerek korában stabil módon elsősorban a körülötte élő felnőttekre irányult, vagy nagyobb testvéreire – most kortársai felé fordul. Ez a barátságok csapat- és bandaképző, indiántörzs-szervező, vérszerződést kötő ideje. Ez a gyerek már nem elsősorban a felnőttel szolidáris, hanem a vele egykorú csoporttársakkal. Kialakul a betyárbecsület, elsősorban egymásnak nem szabad hazudni, a felnőttnek, ha muszáj, lehet. Súlyos tévedés, szakmai tudatlanság a felnőtt részéről, ha a barátját tagadással vagy hazugsággal védő gyereknek – tíz-tizenegy éves gyereknek – ilyenfajta prédikációkat tart: 3 - Kisfiam! A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát! Aki hazudik, az lop is! Ilyen emberek kerülnek a kékfénybe! Ez a felnőtt szem előtt téveszti, hogy a gyerek etikai fejlődésének – és így értékinteriorizációjának – életkorának megfelelő szakaszát éli. Ezen át kell haladnia, hogy az igazság, igazmondás kiterjesztettebb, általánosított értékkategóriáit majd megragadhassa. (Ha ezek túl korán, in abstracto, fogalmilag kerülnek be a tudatába, és válnak szajkózott értékekké, akkor, feltehetőleg soha nem fognak valódi, személyes, érzelmileg is orientált tartalommal feltöltődni.) És természetesen nem csak az igazmondás, hanem a szolidaritás értékkategóriájának korhoz kötött megjelenítődéséről is van itt szó.

Még egy lépéssel továbblépve: a kamasz kiszakad a csapatból, önismereti problémáival vívódik, és ami közösségét illeti: klikk-képző, vagyis néhány kamasszal másokat kizáró, exkluzív, kellemetlen társulási formákat hoz létre és csak ezen belül szolidáris (többé-kevésbé). Az ötvenes évek jelszava – a klikkeket robbantani! – tulajdonképpen azt jelentette, hogy ne hagyjuk, hogy a kamasz az életkorának megfelelő, szűk közösségi társulásokat hozhassa létre. Az, hogy valaki – akár kamasz, akár nem – az egész osztályhoz, netán az egész iskolához tartozhatna mint közösséghez, természetesen ostoba, tudatlan és gonosz mese. Arról volt itt szó inkább, hogy semmilyen spontánul szerveződött kisközösségi formát ne tűrjünk el – későbbi életkorban, mint az állampolgári létezés egyedül természetes közösségi formáit –, hanem az alattvalók gleichschaltolt masszáját hozzuk létre, amely a parancsuralom tetszése szerint osztható, darabolható és önérvényesítésre képtelen. Ahogy a tízéves betyárbecsülete szolidáris védekezés a külvilág ellen, úgy a kamasz klikkje – és titka – is az. Ahhoz, hogy a mostani kamasz egykor majd érett individuum – vagy legalábbis egyre érlelődő individuum – lehessen, aki szabad választása szerint organikusan hozza létre a maga kisebbnagyobb közösségeit, most, „második születése” – a személyiség voltaképpeni születése – idején klikkeket kell alkotnia, ez az életkorának megfelelő közösségi forma, s ha ezt nem hagyjuk, nem tesszük lehetővé számára, akkor tulajdonképpen megfosztjuk attól, hogy ebben az életkorban „közösségi” lény is legyen.

Mind e fenti példákon az alakulásnak, a változásnak és az értékek életkorhoz kötött, ez alakulásokhoz – és az ebből fakadó szükségletekhez – kötött interiorizációjának folyamatait akartuk szemléltetni. Továbbá, e némileg hosszúra nyúlt és – bizonyára – megvetendően empirikus bevezetőre azért is volt szükség, hogy a gyakorlatban is konvertálhatóan érzékeljük az értékszocializáció „formai” problémáit, olyan problémákat, melyekkel a mai magyar gyakorlatban lépten-nyomon találkozunk, illetve amelyekbe beleütközünk. A gyereket tehát nem lehet általában, és nem lehet direkt módon „az értékekre” szocializálni („mondj igazat”; „légy közösségi lény”). Sikertelen lesz az értékszocializációs folyamat – intézményes keretek között –, ha nem ismerjük szakszerűen azt az útvonalat, melyet a gyerek fejlődése során – az értékek megközelítésében is – befut, s ha nem azt tesszük lehetővé számára, hogy ez utat – életkorából is fakadó testi, lelki, szellemi szükségleteket kielégítve, illetve: elégítve ki –, ahol erre van szükség, ráérősen bejárhassa.

Csak az az iskola tud hatékonyan szocializálni, – amelyik nem ideologikus célmeghatározások illúziójában él, hanem a gyerekek, szülők, tanárok személyisége által alkotott környezet realitásában, és képes e különböző csoportok alkuviszonyait realizálni. Ebből többek között az is következik, hogy az iskolaalapításnak szabadnak kell lennie (mind a pedagógusok, mind a szülők számára), mert ebben az aktusban – vagy a választásban – fejeződik ki legegyértelműbben a hely és az intézmény kongruenciája; ez esetben lesz hatékony a szocializáció, mert a családi háttér által is megtámogatott lesz. (Wiseman, 1972) A hetvenes évek vizsgálatai a hatékony értékszocializációt illetően úgy találták, hogy a pozitív szülői attitűd az iskolával szemben és az anyai gondoskodás a két legfontosabb háttéreleme, úgyszólván conditio sine qua non-ja. (Vesd össze a fentebb mondottakkal az anyai kommunikáció és a családi háttér fontosságáról!) Olyannyira így van ez, hogy a szülői attitűd és az anyai gondoskodás még a hátrányos helyzet esetében is fontosabb, mint az anyagi szükségletek szintje! (Wiseman, 1972; Pataki, 1976) Nincs értékszocializáció ott – e fentiek értelmében sem –, ahol nincs lehetőség az egyeztetésre! (Az ötvenes években kialakult iskolaszisztémában nem volt.) Ezért nem akart az ötvenes évek iskolája (és általában: a totális rendszerek iskolája) mit sem tudni a gyerek személyiségéről, a gyerek életkorához kötődő változásairól, szükségleteiről és a magával hozott értékviszonyokról. Mert nem akart egyezkedni! Ezért volt Freud ugyanúgy tilalmas, mint Piaget, Karácsony Sándor ugyanúgy, mint Vigotszkij vagy Rudolf Steiner. Ezért voltak a jelszavak a dominánsak – és ezért lehetett lényegtelen, mellékes – sőt zavaró a tanári személyiség. Holott az értékszocializációs folyamatban is a személyesség az egyik döntő hitelforrás. Ugyanakkor a személyesség az agresszió leghatékonyabb oldószere (Lorenz, 1982). Amíg az ismeretlen vagy idegen környezet okozta szorongás vagy agresszió fennáll, addig a szocializáció nem valósulhat meg. A tanár természetesen nem operacionalizálatlan jelszavak hangoztatásával szocializál, hanem viselkedésével (köszönés, folyosói magatartás, szóhasználat, hanghordozás – hogy csak a legelsőket, legkülsődlegesebbeket és órán kívülieket említsem itt), és az értékszocializáció vonatkozásában fokozottan áll, amit Bandura idéz: tanítani = mutatni, megmutatni (Bandura, 1969; Reichard, 1938). Hogy a magyar iskola az elmúlt évtizedekben hogyan szocializált valami egészen másra, mint ami elvi-eszmei célkitűzése volt, azt kitűnően nyomon követhetjük Hankiss és munkatársai 1982-ben publikált kutatásaiban: Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. A kétkötetes munkát a Szociológiai Kutató Intézet jelentette meg Műhelytanulmányok című értékszociológiai tanulmánysorozatában. Ebből megtudhatjuk, hogy a magyar társadalom értékrendje az utóbbi négy évtizedben úgynevezett negatív modernizációs folyamaton ment át, és elsősorban az egoisztikus „kaparj kurta, neked is jut” magatartást tenyésztette ki, azzal az ismerettel, hogy az ún. „társadalmi” elvárásokhoz – hipokrita módon – ezenközben alkalmazkodni kell. (A pozitív modernizáció, mely a nyugati féltekén zajlott le, ezzel szemben a vállalkozói individuum szabadságát munkálta ki, aki saját érdekeit nyíltan képviseli, és fennmaradásához valóban hatékonynak kell lennie, nem pedig korruptnak vagy „ügyes”-nek.) Ami sajátos és kiemelendő: a pozitív modernizáció több kontinuitást őriz a hagyományos értékekkel, míg a negatív modernizáció (és az ezt létrehozó társadalmi körülmények) az egyénre nézve is pusztító diszkontinuitást idéznek elő.

És itt egy fontos értékszocializációs problémához érkeztünk: a kontinuitás problémájához. Akár az angolszász, akár a japán példákat és utakat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a hagyományok akár tagadva ápolása erőt adó a valóban intenzív előrehaladásra. Míg a gyökerek elmetszése kiszikkadásra, pusztulásra ítéli az egész organizmust, akár az egyén, akár a társadalom vonatkozásában. És itt az értékszocializációnak egy olyan tartalmi problémájához jutunk el, amelyik – mint a fent elemzett formai követelmények – a hatékonyság kérdését érinti. Szegfű Gyula 1947-ben, Moszkvában írta Forradalom után című könyvét, amely aztán, még az utolsó pillanatban, Cserépfalvinál jelent meg. Ebben a könyvben Szegfű kíméletlen ítéletet mond a Horthy-rendszer felett, megértéssel viseltetik a Szovjetunió biztonsági igényei iránt, elkerülhetetlennek látja a társadalmi struktúra forradalmi átalakulását, de figyelmezteti a kommunista pártot: egy nemzet nem szakítható ki a maga értéktudatának kontinuitásából; illetve, ha ezt valaki mégis megkísérli, annak tragikus következményekkel kell számolnia. Szegfű úgy látja, hogy a magyarság kontinuus értékorientációja az irodalomban, a történelemben és a vallásokban hagyományozódik. Az egyoldalú, „átideologizált”, pártszerűvé torzított irodalom- és történelemoktatás (amelyről ma már tudjuk, hogy nemcsak Adyt, hanem József Attilát is el tudja idegeníteni, sőt meg tudja utáltatni a gyerekekkel néhány versük tendenciózus elemzésével – ahelyett, hogy személyiségük egészét mutatná fel, szerelmeiktől kezdve istennel vívott harcukon át, egzisztencialista individualizmusukon keresztül közösségkereső magyarságtudatukig, beleértve Ady úri büszkeségét és a „szocialista-középszerűséggel” való szembefordulását, József Attila mélylélektani kalandját és a párttal való szembeszegülését), valamint a vallási problémák vallásos türelmetlenséggel való kezelése azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy dezorientált, kiürült, értékek felé nem tájékozódó, de azokat nem is tagadó, életképtelen nemzedék fog felnövekedni. Ugyanígy teszi diszkontinuussá a nemzeti tudatot a mazsolázó válogatás a történelemben, a történelem egyes alakjai, eseményei, illetve eszmerendszerei töredékeiben.

A kontinuitás ugyanis magának az értékszemléletnek, értékátadásnak egyik immanens problémája; a kontinuum teszi lehetővé az érvényes szembefordulást is e kontinuum egészével vagy elemeivel. Természetesen helyes, ha tartalmilag az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát emeljük ki mint értéktételezést, amely mai, globális és elfogadható. De itt tulajdonképpen nem lehet megállni, még tartalmilag sem, hiszen ez önmagában a gyerek számára felszínes, verbális halmaz marad – még ha rokonszenves is. Emeljünk ki egy, az európai kontinuitásra jellemző problematikát. Ilyen például az individuum, a személyiség szabadsága, jogai, belülről való meghatározottságának védelme, a különbözőség és a jogi-politikai egyenlőség értékei… Világos, hogy Szókratésztől – akire Heisenberg azt mondja, hogy az ő gondolkodása nélkül nem volna modern fizikai gondolkodás –, aki magáról azt állította, hogy ő nem tud semmit, és ezért nem is tud tanítani, hanem csak egyfajta bábaművészet mestere, amellyel kiből-kiből az ő saját gondolatát tudja világra segíteni, és Jézustól, aki halálos botrányt okoz azzal, hogy azt állítja, hogy „isten pedig tibennetek van”, egyenes út vezet a reneszánszig és a reformációig, majd tovább az angol és francia forradalmon át húzódó nagy ívben Goethéig (aki meg is fogalmazza: „a legfőbb jó a személyiség”) és tovább Kierkegaardig és Marxig, Tolsztojon és Dosztojevszkijen át a modern lélektanig, Adyig és József Attiláig stb. Világos, hogy akkor fogunk a siker reményében a személyiség a személyesség értékeire szocializálni, ha ezt sem absztrakt fogalmakban közelítjük a gyerekekhez, hanem életkoruknak megfelelő, a szót talán ki sem mondó személyes élet- és működéstörténeteiben a történelemnek, az irodalomnak, a filozófiának, a hagyománynak (biztos, hogy érdekelné a tizenhét-tizenkilenc évest, hogy miért ábrándítja ki magából Kierkegaard Regina Olsent).

Ezt a személyiségproblematikát azután – mely eredendően a Nyugat, majd e század globálissá szerveződő problémarendszerében már az egész glóbusz problémája – ki kellene nyitnunk az archaikus, nagy keleti kultúrák annyira nem individuális – de például a Zen-buddhizmus rendszerében mégis az individuum legbelsőbb magváig elérkező – gondolatrendszere felé. Általában: más 6 tudatállapotok és tudatrendszerek felé (...) Bevonulna a teremtett lényekkel való együttérzés, a buddhista részvét gondolata, a lét mint szenvedés koncepciója, amely sajátos módon bukkan elő a tizenkilencedik századi nagy orosz regényirodalomban, másképpen Tolsztojnál és másképpen Dosztojevszkijnél. Ahogy a kisebb gyereket érzelmileg kellett involválnom a mesei, majd a mondai, majd a történelmi és irodalmi cselekménybe, s ott hagynom, hogy maga éljen át és tapasztaljon anélkül, hogy én kész értékítéletekkel lerohannám, úgy amikor e fenti személyiség-problematikával a kamasz- és ifjúkorig jutok, természetesen nem prédikálnom kell, hanem demonstrálnom, bemutatnom, képben, történetben is prezentálva a gondolati struktúrákig elvezetnem a problematikát, és kiszolgáltatva az ifjak életkorilag jogosult – és intenzív részvételüket egyedül lehetségessé tevő – kételyének, vitára bocsátanom. Kamasz- és ifjúkorban nem csak a világfájdalmas magányt, az exkluzív klikket, a támadó vitát, a megsemmisítő kételkedést kell formailag természetesnek tekintenem, mint olyan állapotokat és folyamatokat, amelyekben és amelyeken keresztül az értékszocializáció egyedül valósulhat meg, hanem egyenesen problematikára és konfliktuozitásra kell, kellene szocializálnom, nevelnem. Az értékszocializációs folyamatban a jó tanár ekkor – a kamasz- és ifjúkorú tanítványok között – kettős szerepet játszik el. Egyrészt: vallomástevő, aki legszubjektívebben megvallja saját hitét, világnézetét (akármi is legyen az) – másrészt élvezhető és érzékletes objektivitással mutatja és mutattatja be az övétől eltérő lehetséges álláspontokat.

Világosan kell látnunk, hogy a megnyilatkozó tanár kongruenciája – önmagával való azonossága – az, ami nevel, ami szocializál. Csak a személyesség szólítja meg a másik ember személyiségét, csak a kommunikatív viszony indíthatja meg a személyiségbe egyébként „beprogramozott” tendenciák fejlődését. (Mindenkit csak arra taníthatunk meg, amit úgyis tud, de arra viszont meg kell tanítanunk – mondja Aquinói Tamás, összhangban a modern intelligenciakutatásokkal.) A kongruens tanár a kommunikatív viszonyban akkor is értékre szocializál, ha nem „axiológiai” órát tart. Mint erre fentebb utaltunk, minden gesztusával, megnyilvánulásával. De – különösen rövidtávon szemlélve – a tanár nem feltétlenül arra az értékre szocializál, amit ő képvisel! Sőt! Éppen maga ellen hívja ki a kamaszból és az ifjúból a vitát és a kételyt (de persze adott esetben mégiscsak rajongást hív elő, különösen a kamaszkor vonatkozásában) – és mindez megint nem fog sokat mondani arról, hogy felnőttkorba érve a gyerekek milyen értékstruktúrát fognak a magukénak vallani. 

Az értékszocializációban a magatartás és viszonyulás formai elemei azok, amelyek nagy valószínűséggel hatékonyak lesznek; a tolerancia, a decentrálás, az autonóm viselkedésformák méltánylása – és így tovább. És a tartalmi elemek lesznek azok – például, hogy valaki ateista vagy deista, buddhista vagy katolikus, modern vagy posztmodern értékeket preferál –, melyek viszonylag nagy változékonyságnak vannak alávetve. És itt kell még egy pillanatra visszatérnünk a konfliktusra való szocializálás problémájához. A totalitárius ideológiák csak külső konfliktusokat ismernek, melyek harccal oldandók meg. Ugyanakkor azt a legkárosabb illúziót terjesztik, hogy az igazi élet – melyre ők vezetnek – konfliktusmentes és boldog. Földi paradicsom. (Gondolkodásmódjuk az úgynevezett chiliasztikus eretnekség tipikus, türelmetlen és tudatlan, belső konfliktust nem ismerő és el nem viselő gondolkodásmódja.) Kamaszok és ifjak megdöbbenve szembesülnek a ténnyel, hogy „a szerelem” nem maga a boldogság – még akkor sem, ha realizálódik –, hanem (a barátsággal és sok mással együtt) a létezésnek egy olyan kiterjesztett köre, amelyikben az öröm is és a fájdalom is több és intenzívebb. „Ahol élet van, ott ellentmondás van” – tanítja Jung, és még azt is hozzáteszi, hogy az individuációs processzus, a személyiség folytonos és szerencsés esetben le nem záródó érlelődése során számtalan olyan konfliktust kell megélnünk és magunkkal cipelnünk, melyekben az idő is csak látszólagos döntéseket hoz, mert a konfliktus magvát alkotó önellentmondás feloldhatatlan és személyiségünk leglényegéhez tartozik.

Az értékszocializáció szempontjából is az lenne a fontos, hogy a tantárgyakban ne sok mindent tanítsunk a gyerekeknek, de hogy amit tanítunk, azt intenzíven (időben egy-egy dologgal 7 sokáig foglalkozva, érzelmileg mintegy benne élve) és a gyerek korához szabva (és ezáltal őt is involválva) tanítsuk. Ne huszonhat költőt és írót egy évben, hanem a tanár kedvenc három íróját és költőjét, és mindig, legyen szó akár irodalomról, akár Julius Caesar élettörténetéről, az adott anyagban benne rejlő személyiségre tekintve foglalkozzunk a témával, ami mindig azt is fogja jelenteni, hogy egyfajta egészre nézünk és irányítjuk a figyelmet, ami eleve immanens konfliktuozitást és problémastruktúrát jelent. Az értékszocializáció hatékonyságának problémájához tartozik a pedagógus személyiségének viszonylagos állandósága a gyerekek életében. Tudjuk, hogy az iskolába lépő gyerek nem tantárgyat tanul tárgyi érdeklődésből, hanem a tanítóhoz fűződő személyes viszonylatban és e viszonylat kedvéért utánoz. A fejlődés – a fejlesztés lehetősége – annál intenzívebb, minél nagyobb érzelmi biztonságot ad a tanító személyének állandósága. (Branan, 1972; Schuch, 1980) Ma, városi viszonyok között, egy nyolc osztályt végző gyereknek előfordulhat – a budapesti XII. ker. egyik átlagiskolájának adatai szerint! –, hogy kilenc és fél osztályvezető tanítója volt a nyolc év folyamán. Találkozhatunk épülő lakótelepen olyan elsőosztályossal a második félévben, aki már ezen a számon is túl van! Gyakorlóiskolák egy-egy osztályra specializálják tanítónőjüket, garantáltan elvágva a gyerek személyes kapcsolatait évente, s ezzel mintegy követésre bíztató mintát mutatva. A tantárgycsoportos oktatás tovább lazítja az érzelmi kontaktust, növelve a gyerekek számát és csökkentve a velük töltött időt egy-egy tanító viszonylatában. Mindezek a tények az értékszocializáció ellenében hatnak, abból a téves felfogásból fakadnak, hogy az iskola feladata, hogy megtanítsa a tantervben előírt szóbeli leckét. Nemcsak elmarad az értékszocializációs folyamat a személyes kontaktus megtörésével és hiányában – és a valóban fejlesztő együttlétre fordítható idő hiányában! – , hanem megindul a negatív értékszocializáció intenzív megvalósulása. (Vekerdy, 1986; Kósáné 1982) Ide tartozik az osztályfőnökök felső tagozatos problémája is. A hagyományos, nagy szakmai presztízsükre joggal büszke gimnáziumok – ciszterek, piaristák, református és evangélikus iskolák, zsidógimnázium – roppant gonddal választották meg a tízéves gyerekek leendő osztályfőnökének személyét. Lehetőleg olyan tanárt kerestek, aki az elkövetkezendő nyolc (egyes esetekben négy) évben a gyerekekkel maradhat. Gondoskodtak róla, hogy az osztályfőnök valamennyi tantárgyát saját osztályában mindenképpen tanítsa, és ha olyan év adódott, amikor nem lehetett volna elég órája saját tárgyaiból, akkor inkább nem szakos tárgyat adtak neki, csak hogy elég időt tölthessen az osztályával (s e megfontolásban tudatosan is a személyiség fejlesztésének és az „értékekre nevelés”- nek a szempontjait hangsúlyozták). Ezzel szemben a mai általános iskolában lényegében ismeretlen szempont az óratervkészítésnél, hogy egy osztályfőnöknek hány órája van a saját osztályával (vannak egyórás osztályfőnökök is!, de háromórás osztályfőnök már nagyon sok van). Arra sem fordítanak különösebb gondot – még ha a fluktuáció éppen nem nehezítené is ennek megoldását –, hogy az osztályfőnök négy éven át, ha csak lehetséges, ugyanaz legyen. Hasonló a helyzet a középiskolákban is. 

Ide tartozó további probléma, hogy a tanárok kötelező és nem kötelező túlórája lényegében kiiktatja a tanári személyiséget valamennyi órájáról, a túlórákon kívüli órákról is, és egy jelen nem lévő, fáradt és ennek megfelelően erőszakos rutiniét küld be a gyerekek közé. Hankiss és munkatársai (1982) imént említett könyvükben elemzik az anyagi és az emberi erőforrásokkal való pazarlás szisztémáját, ami a maradéktalan „államosítás” következménye volt, amely embert és gazdaságot egyaránt megpróbált kizárólag a központilag előírt tervek teljesítésére kényszeríteni. (Az iskola esetében lásd: tantervek.) Ennek következménye volt, hogy a valódi emberi erőforrások egyre inkább elrejtőzködtek, minden területen kényszerűen erősödött a teljesítményvisszatartás, és miközben folyt a munka és a teljesítmény dicsőítése (a munka nálunk „hősi tett” és becsület és dicsőség dolga lett, csak hogy ne kelljen érte fizetni). A természetes emberi védekezés következtében lazult a munkafegyelem, megindult a menekülés a maszekolásba; a munkaerő – a személyiség –, ahol csak tehette, igyekezett kiszökni a központi bürokrácia kontrollja alól. Valódi eredmények csak ott születtek, ahol a központosító-államosító-bürokratizáló program ellenére, valamilyen okból, ha csak még oly kicsinyke rés is nyílott az egyéni és a kiscsoportos érdekek érvényesítése előtt. (Ez vezetett a második erőszakos téeszesítő mozgalom ellenére a magyar „agrárcsodára”.) 8 Ugyanígy virágzottak fel országszerte a fizetett különórák és egyéb lehetőségek. Mindez azonban nem a weberi pozitív modernizációt, hanem az állami nyomás alatt a kelet-európai típusú modernizációt, és ezen belül elsősorban – Hankissék szavával – a hagyományos értékektől elszakadó, üres, elvadult individualizációt bontakoztatta ki. Mivel a társadalom továbbra is lényegében államosított volt, a gazdaság csak hiánygazdaság lehetett, melyben a teljesítménnyel szemben a pozíciók domináltak és tovább élt a személyi függőségek rendszere. Ez a szisztéma pedig állandóan mozgásban tartja a kontraszelekció, a protekcionizmus és a korrupció mechanizmusát, és ezzel demoralizálja, szétzilálja, erőtlenné teszi a társadalmat. (…) Több példán át is megvizsgáltuk a kisgyerekkor majd a kamaszkor és ifjúkor értékszocializációs feltételeit. Viszonylag kevesebbet beszéltünk a kettő közé eső iskoláskorról, a kilenc-tíz-tizenkét évesek korosztályáról, mert a szocializációs folyamat áttekintésébe e korosztályt illetően csak a kortársi közösségek szerveződése, barátságok kialakulása és a betyárbecsület érési foka esett bele. 

Ezt a hiányt most pótlandó hadd mondjuk el – a művészeti neveléshez kapcsolva mondanivalónkat –, hogy e korosztály szocializációjában és ezen belül értékszocializációjában a művészetnek, az általuk gyakorolt és magáért a tevékenységért, nem pedig a tevékenység eredményéért űzött művészi tevékenységnek kiemelkedő szerepe van. Általában: a tevékenység – voltaképpen a zenéléstől, a színjátszástól, a festéstől, a versírástól kezdve a barkácsoláson, sátorverésen, tábortűzrakáson, főzésen és gombvarráson, faragáson és más technikai tevékenységeken át a számháborúig – az, ami ezt a korosztályt valóban megmozgatni, érzelmileg és gondolatilag involválni és ezen keresztül szocializálni képes. Ennek az életkornak – mely kezdeti szakaszában metafizikus szorongásokkal konfrontálódik (Mérei-Binét, 1982) – autoritásra, családon kívüli orientáló felnőtt jelenlétére van szüksége. Aki kérdéseit megválaszolja – azoknak felbukkanási sorrendjében, a spontán kérdezés hevületében –, és nem a tananyag sorrendjében haladva. (Természetesen: nem autoriter nevelőre van szüksége, a szóhasználat ne tévesszen meg!) Ennek az életkornak az érdeklődése még rendkívül konkrét, technikai; nem törvényszerűségeket és struktúrákat akar áttekinteni – mint majd a kamasz és az ifjú –, hanem a konkrét, egyedi dolgot, esetet, élettörténetet akarja kézbe venni, elolvasni, eljátszani stb. Hősei már nem elsősorban a mesehősök, hanem a mondai, majd történelmi alakok. Nem János vitéz, hanem Toldi, majd Attila, Julius Caesar, Mátyás király és persze: az indián. És természetesen ugyanígy a XIX. század nagy magyar reformnemzedékének valóban – nem csak Jókai képzeletében! – jókais alakjai. Wesselényi tényleg sok nyelven beszélt, írt, olvasott, zseniálisan előrelátó, profetikus politikai műveket alkotott, nagyszerű szónok volt, kitűnően vívott, remekül lovagolt, ereje hatalmas volt, és valóban ő volt a százakat mentő árvízi hajós (...) Széchenyi „korlátairól” beszélni ennek vagy a még nagyobb korosztálynak elképesztő korlátoltságra és tudatlanságra vall. Konfliktuózus életutakat, nagy emberek önmagukkal vívott harcait, nagy barátok tragikus összeütközéseit ábrázolni – ezt igen. De merev, sarkított ítéleteket formálni, ezt nem. Manapság a túl korán felébresztett, és úgyszólván azonnal tévútra csábított kritikai szellem nemcsak azt öli el, amit kritikusan szemügyre veszünk, hanem gyilkolja a szemrevételező belső erőit is. Éppen az értékszocializáció ellenében hat – és az út máris elkanyarodik a negatív szocializáció zsákutcája felé. 

Irodalom:
Bandura, A.: Social-Learning Theory of Identificatory Processes. In: Goslin, D. A. (ed.): Handbook of Socialization Theory and Research. Chicago, Rand McNally and C,ompany, 1969. (Idézi: Pataki) Branam, J. M.: Negative human interaction. J. Couns. Psychol., 19., 1972

Collingwood, R. G.: The Principles of Art. OxfordClarendon Press, 1938. 

Getzels, J. W.: A Social Psychology of Education. In: G. Lindzey - E. Aronson (eds.): The Handbook of Social Psychology. Vol. 5., Addison Wesley, 1969. (In: Pataki) 

Hámori József: Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal... (Az emberi agy aszimmetriái.) Kozmosz könyvek, Bp, 1985. 

Hankiss Elemér - Manchim Róbert - Füstös László - Szakolczai Árpád: Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. I.-II. Bp., MTA Szociológiai Kutató Intézet. Ertékszociológiai és Alkalmazott Társadalomtudományi Elemzések Műhelye, 1982. Heisenberg, W.: A rész és az egész. Bp., Gondolat, 1983. 

Karácsony Sándor. A neveléstudomány társas-lélektani alapjai. III.: A társadalmi nevelés és a társas-lélek akarati működése. Első kötet: A magyarok kincse (Értékrendszer és axiológia). Bp., Exodus, 1944. 

Kósáné Ormai Vera: Gyermek- és ifjúkori devianciákhoz vezető szocializációs zavarok az iskoláskorban. Kézirat. Készült a Társadalmi beilleszkedési zavarok komplex elemzése című kutatási főirány Tudományos Tanácsának megbízásából 1982- ben. 

Lorenz K: Válogatott tanulmányok. Bp., Gondolat, 1977.

Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Bp., Gondolat, 1982.

Pataki Ferenc (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia. Bp., Gondolat, 1976. 

Reichard, G.A.: Social Life. In F. Boas (ed.): General Antropology. Madison, Wisc. C.D. Health, 1938. (In: Bandura.)

Rheingold, H.L.: The Social and Socializing Infant. In: D. A. Goslin (ed.): Handbook of Socialization Theory and Research. Rand McNally and Company, Chicago, 1969. (idézi: Pataki)

Schuch, B.: Das Schulkindalter. In: Spiel, W. (Hg.): Die Psychologie des 20. Jahrhunderts, XI-XII: Konsequenzen für die Püdagogik (1-2). Zürich, Kinder Verlag Ag., Zürich, 1980. 

Szegfű Gyula: Forradalom után. Bp., Cserépfalvi 1947. – Reprint kiadása: MTA Tört. tud. Int. –Gondolat, Budapest, 1983.

Vekerdy Tamás: Pszichológiai szempontok érvényesülése az iskolázás alapozó szakaszában. 1. Általános rész. Bp., OPI Iskolakutatási és -fejlesztési Központ, 1986.

Wiseman, S.: Environmental Handicap and the Teacher. In: W. D. Wall, – V. P. Varma (eds.): Advances in Educational Psychology. London, University of Londons Press, 1972. (Idézi: Pataki) 




2016. július 17., vasárnap

The Romani Holocaust Ian Hancock: O Porrajmos



O Porrajmos: The Romani Holocaust
 Ian Hancock 


To understand why Hitler sought to eradicate the Romanies, a people who presented no problem numerically, politically, militarily or economically, one must interpret the underlying rationale of the holocaust as being his attempt to create a superior Germanic population, a Master Race, by eliminating what he viewed as genetic pollutants in the Nordic gene pool, and why he believed that Romanies constituted such contamination. The holocaust itself was the implementation of his Final Solution, the genocidal program intended to accomplish this vision of ethnic cleansing. Just two “racial” populations defined by what they were born were thus targeted: the Jews and the Romanies1 . The very inventor of the term, Raphael Lemkin, referred to the genocide of the “gypsies” even before the Second World War was over2 .

It is also essential to place the holocaust of the Romanies3 in its historical context. For perhaps most Romanies today it lacks the special place it holds for Jews, being seen as just one more hate-motivated crisis— albeit an overwhelmingly terrible one—in their overall European experience. Others refuse to speak about it because of its association with death and misfortune, or to testify or accept reparation for the same reason.

The first German anti-Romani law was issued
in 1416 when they were accused of being foreign spies, carriers of the plague, and traitors to Christendom;

In 1500 Maximilian I ordered all to be out of Germany by Easter; Ferdinand I enforced expulsion and extermination orders in 1566;

In 1659 the mass murder of Romanies took place in Neudorf;

In 1710 Frederick I of Prussia condemned all males to forced labor, had the women whipped and branded, and their children permanently removed;

In 1721, Emperor Karl VI ordered the extermination of all Romanies, 220 | 2 years before the same directive was issued by Hitler;

In 1725, Friedrich Wilhelm I condemned all those 18 years and older to be hanged;

By the end of the 18th century anti-Romani racism had received establishment sanction from the Church and the Academy after Heinrich Grellmann published his treatise demonstrating their Asian origin. He wrote that in studying Romanies he felt a “clear repugnancy, like a biologist dissecting some nauseating, crawling thing in the interests of science,”4echoed in the words of the Lutheran minister Martinus Zippel: “Gypsies in a well-ordered state in the present day are like vermin on an animal’s body.”5 Acknowledgement of the physical and social differences of the Romanies was being increasingly incorporated into German scholarly and ecclesiastical attitudes.

In 1808 Johann Fichte wrote that the German “race” had been selected by God himself for preeminence among the world’s peoples;6 two years later, the German nationalist Jahn wrote that “a state without Volk is a soulless artifice, while a Volk without a state is nothing, a bodiless, airless phantom, like the Gypsies and the Jews;”7 the fact of non-territoriality marked both Romanies and Jews as asocials, populations who didn’t fit in;

In 1830, using the same techniques employed in the previous century, the Nordhausen city council attempted to bring about the eventual eradication of the Romani population by taking children away from their parents for permanent placement with German families; In 1835, Theodor Tetzner called Romanies “the excrement of humanity.”8 Robert Knox described them as the “refuse of the human race.”9

 In his influential 1855 treatise Gobineau argued that human beings could be ranked into higher and lower races, with the white “Aryans”, and particularly the Nordic people within them, placed at the very top: “Aryans were the cream of mankind,” he believed, “and the Germans, the cream of the cream—a race of princes.” This had particular impact upon the development of German philosophical and political thinking;

In 1863, Richard Liebich wrote about the “criminal practices” of the Romanies,11 and described them as lives unworthy of life, the first use of a phrase which was repeated in 1869 in an essay on Romanies by Kulemann, and which was later to have ominous significance.

The opinions of these scholars were having repercussions at the highest administrative levels for, just one year later, on November 18th, 1870, | 3 Imperial Chancellor Otto von Bismarck circulated a brief demanding the “complete prohibition of foreign Gypsies crossing the German border,” and which stated further that when arrested, they were to be “transported by the closest route to their country of origin.”

When Alsace and Lorraine were annexed by the German Empire in 1871, each was made responsible for the control of Romanies at the borders into other areas of the new Reich;

Charles Darwin, also writing in 1871, used racist language in referring to “the uniform appearance in various parts of the world of Gypsies and Jews . . . which contrast[s] sharply with all the virtues represented by the territorially settled and culturally advanced Nordic Aryan race;”

Basing his ideas on Darwin, Cesare Lombroso published his influential work L’Uomo Deliquente in 1876, which contained a lengthy chapter on the genetically criminal character of the Romanies, whom he described as “a living example of a whole race of criminals.” This was later translated into German and had a profound effect upon German legal attitudes;

 In 1890 or 1891 the Swabian parliament organized a conference on the “Gypsy Scum” (Zigeunergeschmeiß) and suggested means by which the presence of Romanies could be signaled by ringing church bells. The military was also empowered to apprehend and move Romanies on.

Under the directorship of Alfred Dillmann the Bavarian police established The Central Office for Fighting the Gypsy Nuisance in Munich in March, 1899. Relevant documents began to be collected, particularly those pertaining to legislation and “criminality,” and compiled into Dillmann’s Zigeunerbuch, in which Romanies were described as “a pest against which society must unflaggingly defend itself,”15 and special instructions were issued to the police by the Prussian government to “combat the Gypsy nuisance.” The crimes listed in Dillmann’s book consisted overwhelmingly of trespassing and stealing food. One year later a policy statement from the House of Commons in Vienna, capital of the AustroGerman Alliance, was sent to the Ministers of the Interior, Defense and Justice “concerning measures to reduce and eliminate the Gypsy population” (emphasis added).

Using Liebich’s phrase in the title of their book,16 psychiatrist Karl Binding and magistrate Alfred Hoche argued in 1920 for the euthanizing of those who were “Ballastexistenzen,” dead weight within humanity. Three populations were considered: those with gross physical disfigurements, those carrying hereditary diseases, and those in comas considered unlikely to recover. Romanies belonged to the second category, their genetically-transmitted disease being criminality; this rationalized the “preventative detention” of Romanies in Weimar Germany and was clearly racial: even if one had not committed a crime one was likely to do so eventually because criminality was a genetic, | 4 i.e. racial, characteristic;

By 1922 all Romanies in Baden were to be photographed and fingerprinted. The Bavarian parliament issued a new law “to combat Gypsies, nomads and idlers” and the Provincial Criminal Commission endorsed another dated July 16 1926 aimed at controlling the “Gypsy Plague;”

By 1927 legislation requiring the photographing and fingerprinting of Romanies had been introduced in Prussia, where eight thousand were processed in this way. Bavaria instituted laws forbidding any to travel in family groups, or to own firearms. Those over sixteen were liable for incarceration in work camps, while those without proof of Bavarian birth began to be expelled from Germany;

In further direct violation of the Weimar Constitution—which guaranteed equal rights for all citizens—after April 12 1928 Romanies in Germany were placed under permanent police surveillance. In the same year, Professor Hans F. Günther wrote that “it was the Gypsies who introduced foreign blood into Europe.”1

On April 16-17 1929, the Munich Bureau’s National Center jointly established a Division of Romani Affairs with the International Criminology Bureau (Interpol) in Vienna. Working closely together, they enforce restrictions on travel for all Romanies without documents, and impose up to two years’ detention in “rehabilitation camps” upon those sixteen years of age or older.

 On January 20 1933 officials in Burgenland called for the withdrawal of all civil rights from Romanies; in May a law was introduced to legalize eugenic sterilization. On July 14, Hitler’s cabinet passed a law against the propagation of “lives not worthy of life” (Lebensunwertesleben) called “the law for the prevention of hereditarily diseased offspring.” It ordered sterilization for certain categories of people, “specifically Gypsies and most of the Germans of black colour” (i.e. the Afro-Europeans resulting from liaisons with African troops during the First World War). Other laws issued in the same year that were intended to ‘Prevent Offspring with Hereditary Defects’ and for ‘the Reform of Habitual Criminals and Social Deviants,’ directly targeted Roma.

From January 1934 onwards they were being selected for transfer to camps at Dachau, Dieselstrasse, Sachsenhausen, Marzahn and Vennhausen for processing, which included sterilization by injection or castration. Two laws issued in Nuremburg in July forbade Germans from marrying “Jews, Negroes, and Gypsies.”

Starting on September 15 1935 Romanies became subject to the restrictions of the Nuremberg Law for the Protection of Blood and Honor, which forbade intermarriage or sexual relationships between Aryan and non-Aryan peoples (“ The Law for Marriage Health”). A telling policy statement issued by the Nazi Party read “In Europe generally, only Jews and Gypsies come under consideration as members of an alien people.”

The earliest Nazi document referring to “the introduction of the total solution of the Gypsy | 5 problem on either a national or an international level” was drafted under the direction of State Secretary Hans Pfundtner of the Reichs Ministry of the Interior in March 1936. In June and July, several hundred were transported to Dachau by order of the Minister of the Interior as “dependents of the Munich Bureau (of Gypsy Affairs).” In this year Dr. Hans Globke, Head of Service at the Ministry of the Interior for the Third Reich who served on the panel on racial laws, declared that “In Europe, only Jews and Gypsies are of foreign blood,” and race-hygienist Dr. Robert Körber wrote in an essay entitled “Volk und Staat” that “The Jews and the Gypsies are today remote from us because of their Asiatic ancestry, just as ours is Nordic.”

This sentiment was reiterated by Dr. E. Brandis in the same year, when he wrote that besides the Jews “only the Gypsies are to be considered as an alien people in Europe.”20 German romaphobia became transnational when Interpol established the International Center for Combating the Gypsy Menace, formerly the Bureau of Gypsy Affairs.

The main Nazi institution to deal with Romanies, the Racial Hygiene and Population Biology and Research Unit of the Ministry of Health, was established under the directorship of Dr. Robert Ritter at Berlin-Dahlem, the expressed purpose of which was to determine whether the Romani people were Aryans or subhumans (“Untermenschen”).

In Berlin, Romanies were cleared off the streets away from public view because of the upcoming Olympic Games, and placed in a toxic waste dump. Pamphlets were distributed to those attending the games promoting antigypsyism among the general public.

From 1937 onwards the Wehrmacht High Command began issuing decrees ordering the exclusion of all Romanies from military service for reasons of “racial policy”.

In his 1938 address to The German Association for Racial Research, Dr. Adolph Würth of the Racial Hygiene Research Unit said “the Gypsy question is a racial question for us today. In the same way as the National Socialist state has solved the Jewish question, it will also have to settle the Gypsy question once and for all. The race biological research on Gypsies is an unconditional prerequisite for the Final Solution of the Gypsy Question.” This was further supported by Dr. Kurt Ammon, who stated that the Nazi policy “views the Gypsy problem as being foremost a racial one.” Himmler thereafter put groups of Romanies at the disposal of a team of doctors for experiments on sterilization techniques. Ironically, the more Romani ancestry an individual had, the less threatening he was seen to be. Himmler’s suggestion that a number of “pure” Romanies be exempt and subject to the “law for the protection of historic monuments” for future anthropologists to study was mocked, and never implemented.

In March 1938 Romanies were prohibited from voting, and in that same month a letter to the “Imperial Leader of the SS” from Dr. Werner Best, Head of the Nazi Security Police addressed the “initiat[ion of the] Final Solution to the Gypsy problem from a racial point of view.”

 The first official publicly-posted Party statement to refer to the Final Solution of the Gypsy question (endgültige Lösung der Zigeunerfrage) was also issued at that time signed by Himmler, | 6 who also ordered the Bureau of Romani Affairs to be moved from Munich to Berlin.

Between June 12-18 1938 “Gypsy clean-up week” (Zigeuneraufräumingswoche, in French la Semaine d’Epurations des Tsiganes) was in effect, and hundreds throughout Germany and Austria were rounded up and incarcerated;23 in Mannworth three hundred Romani farmers and vineyard owners were arrested in a single night. In a parallel development to the 1938 Jewish expulsions, Romanies were expelled from the left bank of the Rhine in August. In that month too one Dr. Karl Hannermann wrote that “Rats, bedbugs and fleas are also natural occurrences in the same way as Jews and Gypsies. All existence is a struggle; we must therefore gradually biologically eradicate all these vermin.”24 After September 4 Romani children were forbidden to attend school.

 On December 8 1938 Himmler signed a new order based upon the findings of the Office of Racial Hygiene, which had determined that Romani blood was “very dangerous” to Aryan purity. Dr. Tobias Portschy, Area Commander in Styria, wrote in a memorandum to Hitler’s Chancellery that “Gypsies place the purity of the blood of German peasantry in peril,”26 and recommended mass sterilization as a solution.

An order released on December 14 1938 stated that persons could be incarcerated on the grounds of their being inherently, as well as habitually, criminal, i.e. whether they were actually engaged in criminal activity or not, depending upon “genetic makeup” and potential threat to Aryan security. By the end of this year, large-scale roundups of Romanies had begun. At Buchenwald, a special camp for “pure” Romanies was set up, and Romanies were incarcerated in camps in Nazi-controlled territories throughout Europe. Four hundred were sent to Taucha, others to Mauthausen, Gusen, Dautmergen, Natzweiler, Stutthoff, Flossenberg, Salzwed, Ravensbrück, Dusseldorf, Lackenbach, Westerbork, Malines and elsewhere. Individuals were categorized by percentage of Romani ancestry; if two of one’s eight greatgrandparents were even part-Romani, that individual had too much “Gypsy blood” to be allowed, later, to live. These criteria were twice as strict as those applying to Jews; if the criteria for determining Jewishness had been applied to Romanies, some 18,000 would have escaped death (18,000 was also the total number of Romanies in Germany at the time).25 Romani women married to non-Romanies and children over the age of 13 were sent to Dusseldorf-Lierenfeld to be sterilized. Five thousand German Romanies were concentrated in the Gypsy Section of the concentration camp at Łodź.

On March 1 1939 the Order for the Implementation of the Reich Criminal Police Department was issued, that stated “The decree of the Reichsführer SS of August 12 1938 orders the registration of persons living in the Reich territory who count as Gypsies. Once it has been established how many there are in the Reich territory, further measures can be taken.”27 Instructions for carrying out these orders were also issued in March, stating that “the aim of the measures taken by the state must be the racial separation once and for all of the Gypsy race from the German nation, then the prevention of racial mixing.” Every police headquarters was to set up a unit to monitor Romani matters, and one or more persons were to be permanently responsible for Romanies.

According to the minutes of a meeting organized by Heydrich on September 27 1939, Hitler instructed that German Romanies and Jews were to be moved by rail into Poland. That order came on October 16: “With regard to the transportation of the Gypsies, we advise that the first transport of Jews is leaving Vienna on Friday, 20 October 1939; four wagons of Gypsies are to be added to that transport.”28 This may not have taken place, but in December Hitler issued a new decree regarding these transportations, forbidding all “Gypsies and part-Gypsies” not already in camps from moving out of their areas, and trains were subsequently reported moving east “packed with Gypsies.”

In 1939 Dr. Johannes Behrendt of the Office of Racial Hygiene issued the statement that “All Gypsies should be treated as hereditarily sick; the only solution is elimination. The aim should therefore be the elimination without hesitation of this defective element in the population.”29 Justice ReichsMinister Thierack would later write to Bormann that he “intended to make the Reichsfuhrer SS responsible for the prosecution of Poles, Russians, Jews and Gypsies; Poles and Russians can only be prosecuted by the police if they lived in the area of the former Polish state prior to September 1st. Prosecution proceedings against Jews and Gypsies, however, should be taken without observing these reservations.”

 A memorandum from Leonardo Conti, Secretary of State for Health in the Ministry of Interior, to the Main Office of the Security Police, Kripo headquarters, and the Reich Health Department, Berlin sent on January  1940 read:

It is known that the lives of Romanies and part Romanies are to be regulated by a Gypsy law (Zigeunergesetz) . . . I firmly believe, now as before, that the final solution of the Gypsy problem (endgültige Lösung der Ziegeunerproblems) can only be achieved through the sterilization of full and part Romanies . . . I think that the time for a legal resolution of these problems is over, and that we must immediately try to sterilize the Romanies and part Romanies as a special measure, using analogous precedents . . . Once sterilization is completed and these people are rendered biologically harmless, it is of no great consequence whether they are expelled or used as labor on the home front.

The first mass genocidal action of the Holocaust took place in January or February 1940, when 250 Romani children in the concentration camp at Buchenwald were used as guinea pigs for testing the gas Zyklon B, later used for mass killings at Auschwitz-Birkenau. Nazis in Alsace complied with an order to round up “criminals, asocials, the sick, French nationalists and of course the Jews and the Gypsies.” In this year, Nazi statisticians Wetzel and Hecht estimated that “one hundred thousand Gypsies and others” were scheduled for deportation to Poland, and were shipped between May 15-18. | 8 In a speech delivered on February  1940 to top-level Nazi party officials, Himmler said “The Gypsies are a question in themselves. I want to be rid of them this year if it is at all possible. There are only thirty thousand of them in the entire Reich, but they do great racial damage.”

On April 27 1940 a joint order from NS Headquarters and the Chief of Police stated that “The first transport of Gypsies to the General Government will leave in the middle of May with 2,500 people.” The following day Reinhard Heydrich, chief of the Reich Security Main Office, sent out more precise instructions to chiefs of police and district governors in Germany in the so-called Umsiedlungserlaß for the “resettlement, arrest, and deportation of Romanies above the age of 17 from western and northwestern border zones.”

On May 18 1940 Romanies were deported from seven assembly centers in the Old Reich to Lublin, located in the General Government. The first transport included 2,500 German Romanies, selected as full families wherever possible. The transport included 1,000 from Hamburg and Bremen, 1,000 from Cologne, Düsseldorf, and Hanover and 500 from Stuttgart and Frankfurt. The deportation to Lublin proceeded as planned, although subsequent police reports revealed that a further 300 had been “evacuated,” bringing the total number of deportees to 2,800. In Austria, the deportations to Poland were planned for the second half of August 1940.

An ordinance dated February 11 1941forbade Gypsies and “part-Gypsies” from serving in the German army “on the grounds of racial policy.” In July the Chief Administrative officer of Oberwart issued the order for the prohibition of the use of public transport by Romanies.

In Hungary Romanies were being targeted in the Nazi sympathetic regime led by Admiral Horthy. Between 500 and 1,000 Hungarian Romanies were sent to concentration camps in Transcarpathia. On July 31 1941 Heydrich, who had been entrusted with the details of the Final Solution, included Romanies together with Jews: “The Einsatzkommandos received the order to kill all Jews, Gypsies and mental patients.”

On October 10 1941 he proposed that the German Romanies be sent to Riga with the Jews instead of being sent to Auschwitz and Chelmno in Poland. At the same meeting, the motion that Litzmannstadt (Łodź) be chosen as the final destination for non-German-born Romanies was approved, and between November 9-11 five trainloads each transporting a thousand Romanies left from Austrian transit camps at Hartburg, Fürstenfeld, Mattersburg, Roten Thurm, Lackenbach, and Oberwart for Łodź, where they were joined by a transport of 20,000 Jews.

Of the 5,000 Romanies deported nearly two thirds were children. In December and in January Romanies were taken from Łodź to Kulmhof (Chelmno), where they were among the first to be killed in mobile gas vans. On November 24 1941, repeating his official orders, the Commander of the Wehrmacht in Byelorussia stated “The Jews must disappear from the | 9 countryside and likewise the Gypsies must be eradicated.”

In early 1942 Romanies were selected for experimentation at Dachau and Buchenwald by Dr. Adolf Pokorny to see how long they could survive on sea water, claiming that they “must not only be conquered, but exterminated also.”34 That same Spring, one thousand Romanies were shot and buried alive in a single action on a collective farm near Smolensk.

Nazi death squads entered Greece in June, murdering hundreds of Romanies. In Serbia, Military Governor Harald Turner announced—prematurely—that “Serbia is the only country in which the Jewish Question and the Gypsy Question have been resolved,” warning that “one must not forget that the Jews and the Gypsies generally constitute a threat to security and, as such, pose a threat to peace and public order; it is the Jewish nature which is responsible for this war and, as for the Gypsy, by his nature he can never be a useful member of international society.”35 In Greece, fifty Romanies were murdered for each German casualty. In Croatia between 80,000 and 100,000 Romanies are estimated to have perished at the hands of the Ustaša, mostly at the Jasenovac camp.36

On July 31 1942 the Ministry of the Eastern Occupied Territories reaffirmed to the SS and police leaders in Riga the order that “the treatment of both Jews and Romanies was to be placed on equal footing (gleichgestellt).”37 Romanies were being exterminated at Majdanek, Belsec, Sanok, Sobibor, Chelmno and Treblinka.

In Bucharest a policy statement that “for Romania, the Gypsy question is as important as the Jewish” was published. In the minutes of a September 14 meeting Justice Minister Otto Thierack proposed that “Jews and Gypsies should be unconditionally exterminated.”38 A memo signed by Himmler requested data on Romani populations in Britain in anticipation of the eventual takeover of that country.

 On January 26 1943 the president of the National Criminal Police Association issued the following statement: “Political preventative custody can be ordered to stop any further children of mixed blood issuing from the willful continuation of sexual union between Gypsies and Gypsies of mixed race, and those of German blood.” In February the remaining Romanies were transported to Birkenau; the largest transport ever of Polish Romanies was brought to the same camp in March, and exterminated within the first month. Dutch Romanies began being transported to Auschwitz as well.41 A party bulletin entitled Maintenance of the Race and the Genotype in German Law stated that “Gypsies are of foreign blood, pursuant to German racial legislation; their political, biological, cultural and vocational separation from the German race has now been effected by means of the elimination of those of foreign blood in the same way as was [done] for the Jews.” In his memoirs, SS Officer Perry Broad, who worked in the political division at Auschwitz, wrote that ‘it is the will of the all-powerful Reichsführer to have the |  Gypsies disappear from the face of the earth.”42 He reiterated this elsewhere, saying “the Central Office knew it was Hitler’s aim to wipe out all the Gypsies without exception”.

The OSS reported on 20 October 1944 that “in Bulgaria, as elsewhere in Nazi dominated Europe, the Gypsies have been treated as an element which must be eradicated”.

 Eva Justin’s book dealing with Romani children appeared in 1944. In it she expressed the hope that it would serve as a basis for future race hygiene laws regulating such “unworthy primitive elements.” In May, when she had finished studying the children, they were all sent to Auschwitz and were killed there. In the early morning hours of August 2-3 2, 1944 nine hundred Romanies at AuschwitzBirkenau were killed and cremated in one mass action referred to as Zigeunernacht. On September 26 a further 200 Romanies, mostly children, were shipped to Auschwitz from Buchenwald, and gassed two weeks later.

Not one Romani was called to testify in behalf of his own people at the Nuremberg Trials that began in October 1945. Current estimates now indicate that between one and one and a half million Romanies died during the period 1933-1945. If this estimate is correct, between 50 and 75 percent of the entire Romani population in Nazi-controlled Europe had perished at the hands of the Nazis, victims of racially-motivated genocidal policy.

At the Nuremberg Military Tribunals in September 1947 former SS General Otto Ohlendorf told presiding Judge Michael Musmanno that in the killing campaigns, “There was no difference between Gypsies and Jews.” As late as this date, Romani survivors from the camps were afraid to show themselves publicly because pre-Nazi laws were still in effect which would have put them back into detention centers if they were unable to show documentation proving German birth.

Despite the overwhelming documentary evidence to the contrary, in 1951 the Württemburg Ministry of the Interior issued a statement that judges hearing restitution claims should bear in mind that “Gypsies were persecuted under the National Socialist regime not for any racial reason, but because of an asocial and criminal record.” Members of the shattered postwar remnants of the surviving Romani population lacked the wherewithal legally to challenge this statement, and no outside agency came forward to take up the Romani case.

A report was issued by the German Ministry of Finance in 1986 which concluded that “all those victimized by Nazism have been adequately compensated . . . the circle of those deserving compensation need not be extended any further.” Two years later, in February, the East German government announced its resolution to pay $100 million in war crimes reparations to Jewish survivors, but refused to pay anything to Romani survivors. Finally, on April 12 1990, the East German Government released a statement apologizing for the “immeasurable sorrow” the National Socialist regime had inflicted upon its victims, including Romanies, but “while the world celebrates the changes in Eastern Europe, the traditional Gypsy role of scapegoat is already being resurrected in countries like Romania and Hungary . . . Collective rights for | 11 minorities such as . . . Gypsies remains as elusive as ever.

Notes 
Recognition of this has been a long time coming. Luebke wrote that “[n]o comprehensive ‘Gypsy Law’ was ever promulgated” (David Luebke, The Nazi Persecution of Sinti and Ròma. United States Holocaust Memorial Museum Research Brief, 18 April 1990, 3), and Breitman that “[w]hatever its weaknesses, ‘Final Solution’ at least applies to a single, specific group defined by descent. The Nazis are not known to have spoken of the Final Solution of the Polish problem or of the gypsy (sic) problem” (Richard Breitman, The Architect of Genocide: Himmler and the Final Solution. Hanover & London: University Press of New England, 1991, 20). The fact that the concept of “race” has no scientific basis is irrelevant here, since Nazi ideology fabricated its own “racial” identities for Jews and Romanies and acted upon them. If we add the third group selected for elimination, the mentally and physically handicapped, then the “gene-pool pollutant” factor becomes all the more clear. One might consider too that male homosexuality was also documented by the Nazis as a “racially destructive phenomenon,” a further weakening genetic element in the proposed Master Race.

Raphael Lemkin, Axis Rule in Occupied Europe: Laws of Occupation, Analysis of Government, Proposals for Redress (Washington: Carnegie Endowment for International Peace, 1944).

Called O Baro Porrajmos (“paw-rye-mawss”) “The Great Devouring” in the Romani language. The Romani people are commonly, but inaccurately, referred to as “Gypsies,” a label based on the false assumption that they had come into Europe from Egypt. The Romani population, numbering some 12 million throughout the world, consists of very many subgroups, including the Sinti, the Roma, the Kalé, the Bashalde, the Romanichals and so on. Originally from northwestern India, they left that region a millennium ago as a result of Islamic expansion, and entered Europe for the same reason some 250-300 years later.

.....
Bio.....

2016. július 6., szerda

BABUSIK FERENC Magyarországi cigányság – strukturális csapda és kirekesztés


BABUSIK FERENC 
Magyarországi cigányság – strukturális csapda és kirekesztés

A cikk a magyarországi cigányság demográfiai szerkezetét, területi elhelyezkedését, egészségügyi helyzetét, iskolázottsági, szociális és gazdasági mutatóit, valamint a munkaerő-piaci kirekesztés kérdéseit összefüggő rendszerként vizsgálja. A cigányság korösszetétele jelentősen eltér a többségi társadalométól. Viszonylag magas a termékenysége, illetve a halandósága, átlagos élettartama tíz évvel rövidebb, mint a többségi társadalomé. A harmadik világbeliekéhez hasonló korszerkezet és magas halandó- sági arány a rossz egészségügyi mutatók eredménye, amelyek pedig a szegénységfaktorokkal magyarázhatóak. Az egy főre jutó munkajövedelem a roma népesség elképesztő megosztottságát tükrözi; a legalsó és a legfelső népesség-tized között több mint hússzoros a jövedelmi különbség, egyúttal a roma népesség alsó hét-nyolc tizede a létminimum alatt él, közel fele pedig mély nyomorban. A cigányság szegénységének, munkanélküliségének, alacsony iskolázottságának hátterében alapvető okként súlyos településszerkezeti, illetve azzal összefüggő gazdaságszerkezeti, vagyis strukturális hátrányokat találunk.. A cigányság többsége strukturális okokból következően halmozottan hátrányos helyzetű szegény, ráadásul etnikai hovatartozásából eredően sújtja a csoportot a kirekesztés. A strukturális hátrányok tényezői, a munkaerő-piaci kizáródás valamint az erős diszkrimináció egymást kölcsönösen erősítő folyamattá váltak. 

A magyarországi roma népesség problematikája, elsősorban a demográfiai, szociális, egészségügyi helyzet, az iskolázottság, a területi elhelyezkedés, valamint a munkaerő-piaci helyzet kérdései az egyik legalaposabban kutatott terület – egyrészt a hazai szegénység problémáján belül, másrészt a roma dekád országai közül is hazánk vezet a jelzett kutatások számát és eredményeit tekintve. Cikkünkben megkíséreljük a roma népesség fõ problémacsoportjait, illetve azok összefüggését, kölcsönös egymásra hatását tömören felvázolni. E tömör vázlat nyomán felismerhetővé válnak azok a fő összefüggések, melyek együttesen vezetnek a romák munkaerő-piaci kizáródásához, illetve e kizáródás tartós perzisztenciájához.

Ki roma? 
Statisztika, népességszám, demográfia Az első kérdés, amelyet a magyarországi cigánysággal kapcsolatban érdemes feltenni, az, hogy mekkora tömeget képvisel. E kérdés azonban korántsem független attól a következő, akár elsődlegesnek is tekinthető kérdéstől, hogy kit tekintünk cigánynak ma Magyarországon. A probléma lényege röviden a következő.

Az a kérdés, hogy kit tekinthetünk romának, túlmutat az etnikai identitás kérdésén, illetve szélesebb értelemben az etnicitás antropológiai aspektusain. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény megszületéséig az etnikai besorolás nem öndefiníciós alapon érvényesült. Ennek megfelelően az általános iskolák rögzítették a tanulók etnikai (cigány) hovatartozását, hivatalosan annak érdekében, hogy nyomon követhessék a cigány és a nem cigány tanulók iskolai előmenetelének különbségeit (a cigány tanulók „felzárkóztatása” érdekében). Az iskolákban a tanulók etnikai hovatartozását a pedagógusok ítélték meg – tehát a külső, más személy által hozott ítélet volt a döntő. Az 1993. évi, tehát legutolsó iskolai roma felvétel jelenti azonban máig az egyetlen, statisztikai értelemben vett érvényes alapját az országos roma népességbecsléseknek. A jogi szabályozás és a népességstatisztika szemléletmódja, elvárásrendszere gyökeres ellentmondásban áll egymással. Miközben vitathatatlan az emberek joga a szabad identitásválasztáshoz, a jogi szabályozás következtében – éppen mert az identitásválasztás szabad – mint az közismert, a magyarországi cigányságnak közel a fele nincs regisztrálva a népszámlálási adatok között. A Kertesi–Kézdi féle, máig a legalaposabbnak tekinthető roma népességbecslés olyan adatokon alapult, amelyek a mai jogi környezetben már nem tekinthetők legitimnek, nevezetesen az iskolai roma felvételek adatain, tehát az idegen személy által meghatározott etnikai besoroláson. 

A Kertesi–Kézdi féle népességbecslés elkészülte óta bizonyos időszakonként a népességszám változás forgatókönyvei alapján maximum extrapolálni lehet a romák lélekszámának változást. Ez az extrapoláció azonban képtelen követni a migrációt, per definitionen nem ismerjük, hogy a roma népesség területi eloszlása milyen törvényszerűségek szerint és milyen mértékben változik. A jelzett adatok szerint ma Magyarországon mintegy 620 000 roma él; a területi különbségekre utaló adataink, a megyei eloszlások azonban több mint egy évtizedesek. Mivel a lélekszám-becslés az ugyancsak egy évtizedes adatok extrapolációján nyugszik, megbízható népességbecslés a romákra vonatkozóan legfeljebb 2010-ig készíthető. Amennyiben a mai állapot, a jogi szabályozás és a népességstatisztika kívánalmai közti hasadás fennmarad, az évtized végétől kezdve nem fogjuk tudni, hogy hány roma él Magyarországon. 

...

Mindemellett azonban a cigányság demográfiai szerkezetéről, korstruktúrájáról viszonylag megbízható képpel rendelkezünk. Meglehetősen közismert, adatszinten azonban úgyszólván ismeretlen tény a roma és a többségi társadalom demográfiai szerkezetének eltérése, illetve az ebből fakadó következmények is köztudottak. A roma népesség a demográfiai fejlődés más szakaszában van, mint a nem roma többség. Az első demográfiai átmenet elmélete szerint a roma népesség még az ún. átmeneti fázis jegyeit mutatja. Fiatal a korösszetétele, magas a termékenysége, viszonylag magas a halandósága (lásd: 1. ábra) . A roma népesség várható élettartama átlagosan tíz évvel rövidebb, mint a többségi népességé. 

Az ún. demográfiai átmenet fázisában tartó roma népesség várható élettartama, korösszetétele, illetve az egy főre jutó élve születések száma (termékenysége) összefüggő rendszert alkot. A többségi társadalomhoz képest relatíve magas átlagos gyermekszámot (átlagosan 3,2) nem lehet gazdasági érdekekkel vagy kulturális mintákkal magyarázni, ugyanakkor a demográfiai megközelítés valid magyarázóelvet nyújt, ugyanis a fiatal korösszetétel, a várható rövid élettartam és a magasabb gyermekszám az, ami összefügg; amennyiben – egy lehetséges demográfiai forgatókönyv szerint – növekedne a roma népesség várható élettartama, úgy csökkenne a termékenységi ráta is, tehát a roma alrendszer korösszetétele közeledne a teljes társadalom korösszetételéhez.

Mindebből az következik, hogy az elterjedt hiedelemrendszerrel szemben, mely szerint a romák magasabb gyermekszáma kulturális jegyeknek, illetve alacsonyabb szintű fogamzásgátlásnak köszönhető , a romák magasabb gyermekszámát a magasabb halandósági ráta és az ennek következtében beálló erős demográfiai pótlás okozza. A roma népesség rövidebb átlagos élettartama, ezen belül az idősebb korosztályoknak a többségi társadalomhoz viszonyított lényegesen alacsonyabb aránya közvetlen függvénye a romák egészségügyi mutatóinak. A teljes társadalom és a roma alrendszer eltérő demográfiai szerkezetének van egy olyan következménye, amely a morális és jogi szempontokon túl össznemzeti üggyé teszi a romák élethelyzetét. A demográfiai forgatókönyvek azt valószínűsítik, hogy amennyiben a jelen társadalmi-gazdasági folyamatok nem változnak mindent elsöprő mértékben, úgy 2050 körül a magasabb termékenységi ráta következtében a roma népesség mai hatszázezres lélekszáma egymillióra emelkedik, miközben a teljes társadalom termékenységi rátája tovább csökken. Erre az időszakra a roma népesség mai 6 százalékos aránya 10 százalékra emelkedik. Mindebből az is következik, hogy amennyiben a roma népesség élethelyzete nem javul mindent elsöprő erővel (ez a jelző lényeges; a folyamatot nem változtatja lényegesen a kicsi vagy az átlagos javulás), úgy a magyar társadalomra a szegénység bővített újratermelődése lesz jellemző. A helyzet tehát igen komoly. A roma népesség harmadik világot idéző szegénysége és az e szegénységből következő eltérő demográfiai szerkezete azzal a következménnyel jár, hogy amennyiben a jelen folyamatok nem vesznek száznyolcvan fokos fordulatot, úgy pár évtizeden belül a magyar társadalom jóval nagyobb hányada él majd mély szegénységben, mint jelenleg. Mindebből az is következik, hogy a mindenkori magyar kormányzatokat súlyos felelősség terheli; az egyenlő bánásmód érvényesítése mellett roppant komoly és hathatós erőfeszítéseket kell tennie a strukturális szegénység felszámolása érdekében.

Egészségi állapot, területi elhelyezkedés, lakó- és lakáskörnyezet

A romák egészségi állapotáról szóló ismereteinket elsőként néhány kismintás, parciális kutatás eredményét összefoglalva a Világbank bulletinje publikálta . Ezt követõen mind ez idáig két, a Delphoi Consulting által végzett kutatás foglalkozott a magyarországi romák igen rossz egészségi állapotának okaival. 2001-ben egy borsod megyei vizsgálat , majd 2003-ban egy ezt követő országos reprezentatív vizsgálat mutatta ki a romák egészségügyi helyzete, magas halandósági arányai és a szegénység egyes faktorai közötti szoros összefüggést. A magyarországi cigány népesség egyes, magas halálozási kockázatú betegségcsoportokban (tbc, daganatos megbetegedések, szív- és érrendszeri megbetegedések, magas vérnyomás) a teljes népesség átlagához képest 6–12 szeres arányban (!) beteg; ami egyúttal azt is jelenti, hogy vannak olyan betegségcsoportok (pl. a tüdő megbetegedései), melyek reprezentánsai között a romák lényegesen nagyobb arányban vannak jelen, mint a nem romák. A megbetegedések arányának oksági elemzése, a marginális, halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra vonatkozó nemzetközi szakirodalom adatait megerősítve azt mutatja ki, hogy a háttérben egy- értelműen szegénységfaktorok (szegregált lakókörülmények, lakásnak alig használható nedves épületek, a tiszta ivóvíz hiánya, munkanélküliség, rossz táplálkozás, alacsony iskolázottság, mélyen a létminimum alatti jövedelmek stb.) állnak.

A magyarországi cigányság jelentős hányada nemcsak szegény, de egyúttal olyan régiókban, illetve olyan településeken él, melyek konzerválják a szegénységet, illetve meggátolják a kiemelkedést. A következő oldal térképén nyomon követhető, hogy a cigányság túlnyomórészt az ország olyan területein él, ahol az egy főre jutó GDP átlag alatti, tehát az átlag alatti fejlettségű megyékben, illetve térségekben lakik. A cigányság települési elhelyezkedése emellett a következő képet mutatja: 17 százalék él ezer fő alatti aprófalvakban, 35 százalék él kétezer fő alatti, ugyancsak kistelepülésen, illetve a teljes cigány lakosság 65 százaléka él tízezer fő alatti településen. A magyarországi cigányság tehát alapvetően falusi, mezőgazdasági régiókban, illetve olyan területeken él, ahol a szocialista nagyipar összeomlása után megjelenő magas arányú munkanélküliséget nem váltotta ki a későbbi ipari-szolgáltatóipari vagy mezőgazdasági fejlődés. Egy korábbi kutatásunkban kimutattuk, hogy a cigányok által magasabb arányban lakott aprófalvak zöme „önhibáján kívül hátrányos helyzetű” település, tehát olyan, ahol a helyi szociális ellátórendszer működtetése is komoly gondokba ütközik. A fentiekben leírt strukturális hátrányt a következő település-demográfiai hátrány csak erősíti: ismert, hogy az elszegényedő falvak lakossága öregszik a fiatalok elvándorlásának következtében, egyúttal a helyi intézményrendszer is erodálódik, elköltözik az óvoda, iskola stb. Ezzel párhuzamosan az ingatlanok kiürülnek és leértékelődnek, amelynek következtében ide költöznek be a legszegényebb romák. A jelenség a legpregnánsabb módon a Csereháton figyelhető meg (BAZ megye), ugyanakkor azonban BAZ megye más területein, Baranyában és Somogyban stb. ugyancsak megfigyelhető, elsősorban azokon a területeken, melyeken egyszerre érvényesül az aprófalvas szerkezet, a helyi munkaalkalmak hiánya, illetve a hagyományosan magasabb roma lélekszám arány. Itt érdemes tehát megjegyeznünk, hogy a cigányság magas munkanélküliségének, inaktivitásának hátterében egyik okként roppant súlyos településszerkezeti, illetve azzal összefüggő gazdaságszerkezeti hátrány, nehezen orvosolható strukturális hátrány áll.

A magyarországi cigányok közel fele, 44,7 százalék él szegregáltan, ezen belül a jelentősebb hányad telepen vagy gettószerű körülmények között él (a roma népesség mintegy hatszázezres lélekszámát figyelembe véve, összesen közel 167 000 fõ él gettósodottan). Vegyes lakókörnyezetben, azaz lakóhelyi szempontból asszimiláltan él a romák ugyancsak közel fele (47,3%), míg a lakóhelyi szempontból teljes beolvadást jelentő környezetben elenyésző az arányuk (4,1%).

A lakóhelyek mérete és urbanizációs foka természetesen nagy mértékben befolyásolja azt, hogy milyen lakóhelyek alakultak ki az elmúlt évtizedek folyamán, illetve hogy milyen mértékben alakultak ki vagy maradtak meg „cigánysorok”, telepek. Szegregáltan, egyúttal nem gettósodott körülmények között Budapesten, illetve községekben közel azonos, átlagosan 19 százalékos arányban élnek romák, azonban Budapesten a gettólét alig jellemző (4%), míg a fővárost leszámítva az egyes településtípusokban igen jelentős ez az arány. Figyelemreméltó, hogy a magas urbanizációs fokot jelentő megyei jogú városokban is igen magas azon romák aránya, akik gettósodott körülmények között élnek. Míg Budapesten, illetve kisebb városokban, községekben a cigányság közel fele él vegyes lakókörnyezetben, addig a megyei jogú városokban ez az arány mindössze 40%.

A helyben elérhető (ivó)víz olyan alapvető tényezőnek számít, amelynek hiánya közvetlenül kihathat az élet egész területére. A vezetékes ivó- víz háztartáson belüli elérése egyúttal a közvetlen lakóhely infrastrukturális kiépítettségének függvénye is. A roma népesség húsz százaléka él olyan körülmények között, ahol sem vezetékes víz, sem telken belüli kút nem áll rendelkezésre. A lakóhelyek csatornázottsága „természetesen” a vízzel való ellátottságnál lényegesen rosszabb képet mutat, egyúttal közvetlenül összefügg a lakóhely szegregált vagy gettószerű mivoltával. Ezek azok a tényezők, melyek egyebek közt hozzájárulnak a romák mértéktelenül magas betegségarányaihoz.

Álljon itt még egy, az életminőséget közvetlenül meghatározó index, éspedig a lakás minősége, mely egyúttal közvetlen összefüggést mutat a család gazdasági aktivitásával, azzal, hogy milyen eséllyel találnak a családtagok munkát. A már jelzett 2003. évi országos roma felvételünkben a lakásminőséget két, egymással összefüggő konzisztens változóval mértük: az infrastrukturális ellátottsággal (van-e víz vagy kút, WC, csatorna), illetve azzal, hogy a lakás valamilyen szinten szükséglakás-e. Ezzel a módszerrel hat minőségi fokozatba soroltuk a roma népesség lakókörülményeit. A lakhatás minőségi kérdéseinek összefüggései alapján azután következtettünk arra, hogy bizonyos anyagi erő birtokában a családoknak mire van lehetőségük, mennyire képesek szabadon megválasztani lakóhelyüket. 

A roma népesség közel hatvan százaléka jó vagy tűrhetőnek tekinthető minőségű lakásban él, ezzel szemben közel negyven százalék rossz minőségűben, ezen belül húsz százalék a végszükséget jelentő, embertelen minőségű lakótérben tengődik. Az adatok világosan jelzik, hogy az életminőséget közvetlenül meghatározó lakásminőség a családtagok aktivitásától függ, pl. a két családfenntartó munkanélkülisége egyértelműen nagy eséllyel párosul az embertelenül rossz körülményekkel. Elemzésünk azonban azt is kimutatta, hogy a roma családoknak egy része munkavállalása ellenére röghöz kötött az értéktelen, igen rossz minőségű lakásában. Kimutattuk, hogy az éppen adott gazdasági aktivitási, illetve jövedelmi szint az időben nem oly mértékben állandó, mint maga a lakás: a jövedelem bizonytalanabb tényező. Ez az összefüggés a szegény rétegek körében ismerős konklúzióhoz vezet: nagyobb biztonságot nyújt, ha megmaradnak a rosszabb lakásviszonyok között, mintha változtatnak, mert tudják, hogy a jelenlegi (akár jobb) jövedelmi szint korántsem biztosíték a jövőre nézve.

A romák számára nyomott munkaerőpiac egyúttal azt is jelenti, hogy a magyarországi roma népesség egy része nemcsak településszinten konzervált nyomorban él, de egyúttal konzerválódik a rossz vagy épp embertelen lakáshelyzete is. A cigány népességet érintő strukturális hátrányok tehát a lakáshelyzetben, a lakó- és életminőségben ugyancsak konzerválódnak. A jelentős strukturális hátrányok közé tartozik, hogy a roma népesség jelentős hányada helyben nem fér hozzá az egészségügyi alapellátáshoz. Mivel tudjuk, hogy a romák magas betegségarányai közvetlenül a szegénységfaktoroknak köszönhetőek, e legszegényebb aprófalvak roma lakossága – mely a teljes roma lakosságból több mint százezer ember – különösen súlyos helyzetben van; egyszerre sújtják a szegénység, a magas betegségarányok, illetve az, hogy közvetlenül lakóhelyén nem fér bármikor azonnali orvosi ellátáshoz.

jövedelmi helyzettől független, csorbítatlan hozzáférés. A roma családokban gyógyszerekre fordított havi összeg szignifikánsan a család anyagi helyzetének függvénye; a legszegényebb és a legjobb helyzetű családok között ötszörös különbséget találunk. Mivel a szegényebb családokban egyes betegségek viszonylag gyakoribbak, aminek következményeként nyilván magasabbak lennének a gyógyszerköltségek, egyúttal a szegényebb családok jóval kevesebbet költenek gyógyszerre, ebből az következik, hogy a szegényebb családokban betegségeik ellenére nem tudnak megfelelően gyógyszerre költeni. Ez a problémakör ugyancsak strukturális természetű.


Iskolázottság és nemi különbségek

A 19 éves kor feletti magyarországi roma népesség egészében még közel harminc százalék nem végezte el az általános iskolát, és több mint harmada csak általános iskolai végzettséggel rendelkezik. A romák ötöde szakmunkásképzőt végzett, az összes érettségivel rendelkezők aránya mindössze 11,4 százalék. A felsőfokra való bejutás esélyei roppant korlátozottak.

Az iskolai végzettség korcsoportos áttekintése rávilágít arra, hogy ugyan az egyre fiatalabb korosztályok egyre nagyobb arányban fejezték be az általános iskolát, vagy szereztek valamilyen középfokú végzettséget, a felsőfokú tanintézetbe való bejutás esélyei nem változtak az évtizedek során. A férfiakhoz képest a nők lényegesen nagyobb arányban nem fejezték be az általános iskolát. A szakképzésben való részvételük hagyományosan alacsonyabb szintű, az érettségizettek aránya pedig némiképp magasabb, mint a férfiaké. Más felvételekből ugyancsak ismert kép szerint a felsőfokot végzettek többsége nő, noha az ilyen végzettségűek abszolút aránya roppant alacsony. 

A fiatal felnőttek generációjában az általános iskolát be nem fejezett nők aránya még mindig jóval magasabb, közel a duplája az alapfokú végzettséget nélkülöző férfiakénak. Mindkét nem esetében egyaránt az egyre fiatalabb generációk esetében javult annak az esélye, hogy befejezzék az általános iskolát, vagy valamilyen középfokú végzettséget szerezzenek. A férfiak esélyei – a nőkhöz képest – romlottak a felsőfokra való bejutás tekintetében, a nőknek pedig a középgenerációban volt nagyobb esélyük befejezni valamilyen felsőfokú képzést. Az általános iskola sikeres befejezésének akadályai ugyan meglehetősen közismertek, azonban ehelyütt célszerű néhány, tisztán demográfiai, illetve gazdasági összefüggésre felhívni a figyelmet. Elsőként arra, hogy a gyermekszülés, gyermeknevelés puszta ténye milyen radikális mértékben befolyásolja az iskolai fokozatok elvégzésének esélyét. Ezt a kérdést a 19–34 évesek körében érdemes áttekinteni, az idősebb generációk esetében ugyanis elenyésző azoknak a száma, akiknek nincs gyermekük.

A gyermeknevelés a nők esetében lényegesen nagyobb mértékben befolyásolja az iskolai fokozatok elvégzésének valószínűségét, mint a férfiaknál. Míg a gyermektelen nők töredéke az, aki nem fejezte be az általános iskolát, addig azon nők körében, akik gyermeket szültek, ez az arány meghaladja a huszonöt százalékot. A gyermek hiánya erősen befolyásolja az általános iskola utáni továbbtanulás mértékét: a gyermektelen nők több mint negyven százaléka érettségizett, és ebben a csoportban találjuk a felsőfokú végzettségűek többségét is. A férfiak esetében az, hogy van-e gyermekük, az általános iskola befejezését nem befolyásolja érdemben (elsősorban azért, mert valamivel későbbi életkorban lesz meg első gyermekük; a 19–25 éves korú férfiak 31,1 százaléka rendelkezik gyermekkel, a nőknek pedig 56 százaléka). A férfiak továbbtanulását azonban a gyermeknevelés (és az ezzel járó anyagi felelősség) épp úgy befolyásolja, mint a nőkét, azzal az ismert különbséggel, hogy a férfiak nagyobb eséllyel szereznek szakmunkásvégzettséget, mint érettségit. A családban egy főre jutó munkajövedelem mértéke igen erősen befolyásolja az iskolai fokozatok elvégzésének esélyét; a legmélyebb szegénységben élők közel negyven százaléka nem fejezi be az általános iskolát, míg a felső jövedelmi tizedbe tartozó családok fiatal felnőtt tagjainak 34 százaléka érettségit szerzett, és az átlaghoz képest igen magas arányban jutottak be felsőfokra. Az iskolai fokozatok elvégzésének esélye jövedelmi tizedenként emelkedik. 

A települések rangja (urbanizációs foka) és mérete jelentősen befolyásolja az iskola elvégzését. A budapesti romák töredéke nem fejezte be az általános iskolát és csak 10 százalék végzett csak általánost, ezzel szemben 16 százalék felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Az iskolai mobilitás lehetőségei Budapesten látványosan jobbak a romák számára, mint má- sutt – s ebben a „másutt”-ban az a szomorú, hogy a megyei jogú városok által kínált lehetőségek, fő arányaikat tekintve alig jobbak a nagyközségekénél. A megyei jogú városokban az általános iskolát el nem végzettek aránya átlagosan azonos a községek roma lakosainak arányával, a kisebb városokban ugyanakkor az iskolai végzettség szerkezete rosszabb, mint az egyéb településeken. Ez az aránykülönbség azonban nem a szegregációnak vagy gettósodásnak köszönhető, noha a szegregáltan élők iskolai esélyei lényegesen rosszabbak, a későbbiekben látjuk majd, hogy a nagyközségek lakossága él szegregáltabban, s nem a városlakó romák. A szegregáció, mint előző kutatásokból ismert, jelentősen rontja az iskolai továbbjutás esélyeit. A ma telepeken, gettókban élő romák több mint negyven százaléka nem fejezte be az általános iskolát, az asszimilált lakókörnyezetben élők esetében ez az arány „csak” húsz százalék. Hasonlóan, a szegregáció mértékének csökkenésével mindegyik iskolai fokozat elvégzésének esélye nő. A gazdasági aktivitás, illetve az elérhető jövedelmek elemzésénél látjuk majd, hogy a lakóhelyi szegregáció mértéke alapvetően az elérhető munkaalkalmakat és ezen keresztül az elérhető jövedelmeket befolyásolja, és ennek következtében az iskola elvégzésének esélyét. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a telepi, gettókban élő romák olyan iskolákba járnak, amelyek kisebb esélyt biztosítanak az iskolai sikerességre és a továbbtanulásra, hanem alapvetően a települési elhelyezkedés, a szegénység, illetve az iskolai végzettség kölcsönös meghatározottságáról is : a romák egy nem jelentéktelen hányada olyan településen, illetve térségben él, ahol nincs számára munkaalkalom. Ráadásul e térségek nem vagy alig fejlődnek (sok esetben visszafejlődnek), tehát nem is várható a munkaalkalmak bővülése.

Ehelyütt érdemes tehát kiemelni, hogy a roma népesség területi elhelyezkedése, mint alapvető strukturális hátrány, mélyen összefügg az alacsony nívójú képzettséggel, valamint a magas fokú munkanélküliséggel. E három faktor circulus viciosus módjára erősíti egymást; a képzetlen és munkanélküli családok esélytelenek a lakóhely változtatásra (pontosabban a még rosszabb körülmények közé való költözés a jellemző); ennek következtében a következő generációban újratermelődnek a hátrányok. A roma népesség esetében a strukturális, valamint az iskolázottsági hátrányok, illetve a munkaerő-piaci kizáródás egymást feltételező, illetve egymást erősítő folyamattá váltak. 

Gazdasági aktivitás és nemi különbségek

A teljes 19 éves kor feletti roma népesség negyede, 25,1 százalék foglalkoztatott, mindössze 5 százalék tanul „főállásban”, a maradék 70 százalék inaktív. Az inaktívak három legnagyobb csoportját a munkanélküliek, a segítő családtagok, illetve a rokkantnyugdíjasok teszik ki. Előző kutatásainkból ismert összefüggés, hogy az aktívak illetve a munkanélküliek többsége férfi, míg a háztartásban elsősorban a nők foglalkoztatottak. 

A nők háztartásban való elhelyezkedésének (pontosabban a háztartás belső munkaerőpiacára való szorulásának) fő okai a következők:
 – az előzõekben ismertetett demográfiai okokból következő, a népesség egészéhez mérten magasabb átlagos gyermekszám,
 – a helyben hozzáférhető óvoda hiánya, 
– a helyben hozzáférhető munkaalkalmak hiánya (a településszerkezetből, valamint a szegregációból következően), – az elhelyezkedést gátló diszkrimináció.

Magyarországon összesen 864 olyan települést találunk, ahol nincs helyben óvoda (elsősorban Baranya, BAZ, Somogy, Vas és Veszprém megyékben). E megyék óvodahiányos településeinek mérete igen kicsi – a legtöbb közszolgáltatást nélkülöző településekről van szó –, miközben roma arányuk az adott megye átlagos roma arányának a többszöröse. Összességében az óvodáskorú roma gyerekek mintegy ötöde (!) olyan településen él, ahol nincs közvetlen óvodai ellátottság. Ehhez járul az ilyen településeken élő romák nagyobb szegénysége, illetve a közlekedéshez való hozzáférés nehézsége. Az óvodából való kimaradás egyik oka tehát ismét strukturális természetű, e strukturális hátrány pedig összefügg a nők inaktivitásával, illetve az óvodából kimaradt gyerekek várható általános iskolai sikertelenségével. A foglalkoztatottak aránya együtt csökken, illetve a munkanélkülieké növekszik a szegregáció mélyülő fokozataival. A háztartásban foglalkoztatottak (elsősorban nők) aránya ugyancsak együtt növekszik a szegregáció mértékével. A településsoros adatokból tudjuk, hogy a roma népesség 67,6 százaléka községekben él, egyúttal elsősorban olyan régiókban, amelyekben a munkanélküliség az országos átlag feletti. A szegregáció növekvő mértékével együtt csökken a munkaalkalmak száma. Emellett a gettósodott vagy szegregált lakóhelyeken az alacsony munkaerőpiaci potenciált jelentő, iskolázatlanabb romák magasabb arányban élnek. E kettőből következik az, hogy a szegregáció mértékével együtt növekszik a munkanélküliségi ráta. Az elérhető munkahelyek számára vonatkozó megállapítást erősíti meg az aktivitási adatok regionális eloszlása is.

A foglalkoztatottak aránya a régiók fejlettségét követi. A legnagyobb arányban foglalkoztatott romákat a Nyugat-Dunántúlon találunk (57,6%), míg a legalacsonyabb foglalkoztatási szinttel a dél-alföldi régióban találkozhatunk (7,3%). A munkanélküliség szintjének alakulása ugyan alapvetően komplementer módon követi a foglalkoztatottakét, azonban az egyes régiók között jelentős különbségek vannak abban, hogy milyen okok miatt esnek ki a foglalkoztatotti státusból a romák. A közép- és nyugat-dunántúli régiókban az átlaghoz képest jóval kisebb arányban vonulnak (a nők) a háztartás belső munkaerőpiacára, egyúttal jóval átlag alatti a rokkantnyugdíjasok aránya is. Az iskolai végzettség alapvetően meghatározza a gazdasági aktivitást. A 19 éves kor felett főállásban tanulók elsősorban az érettségizettek közül kerülnek ki, 23 százalékuk tanulmányokat folytat. Az érettségivel rendelkező, egyúttal főállásban tanuló romák 78,7 százaléka felsőfokon tanul, a maradék hányadot elsősorban az átképzésben résztvevők teszik ki. (A legfiatalabb, 19–25 éves korú csoportban a felsőfokon tanulók aránya 89 százalék.) Mindez annyit jelent, hogy noha a felsőfokú végzettségű romák aránya még mindig elképesztően alacsony, illetve a legfiatalabb, 19–25 éves korúak csoportjában az érettségivel rendelkezők aránya is mindössze 22,5 százalék, azonban e fiatal és érettségizett csoport már megindult a felsőoktatás felé.

A képzésből már végleg kikerülő 35–48 éves korcsoportban az érettségivel rendelkezők 72 százaléka aktív dolgozó, és 12 százalék munkanélküli, velük szemben a szakmunkás végzettségűek 64 százaléka aktív dolgozó, és 32 százaléka munkanélküli. Látnunk kell, hogy a felsőfokú végzettség vagy az érettségi megléte (gimnáziumi, vagy szakközépiskolai végzettség) a romák esetén önmagában nem feltétlen biztosítéka a foglalkoztatottságnak; miközben korábbi kutatások és elemzések sora bizonyította azt, hogy a romák a nem romákhoz képest lényegesen több erőfeszítést tesznek az elhelyezkedés érdekében. A települések méretével illetve a szegregáció fokával összehasonlítva a képzettség és a foglalkoztatottság arányait, azt tapasztaljuk, hogy a középfokot végzettek jelentős hányada még Budapesten, illetve a szegregációmentes lakókörnyezetben élők esetében is munkanélküli, és hasonló mondható el az egyes régiók roma népességéről is. Egyedül a déldunántúli régió az, ahol az érettségizettek zöme munkát talált. A szakmunkás végzettség köztudottan alacsony munkaerőpiaci státust nyújt; az ilyen végzettségű romák 30–50 százaléka munkanélküli (függően a kortól, települési és regionális elhelyezkedéstől, illetve a lakóhely szegregációs fokától).

A rokkantnyugdíjasok magas aránya meglehetősen nyugtalanító, különösen, ha figyelembe vesszük arányukat a 49–62 évesek korcsoportjában. Ez az arány ékesen beszél a roma népesség igen rossz egészségállapotáról. Az aktív dolgozók arányát az iskolai végzettség határozza meg a legerősebben. Ahogy felfelé haladunk az időben, az egyre idősebb generációk iskolai végzettsége átlagosan egyre alacsonyabb, és ezzel összefüggésben magasabb körükben a munkanélküliek aránya. Az egyének gazdasági aktivitásán túl igen lényeges, hogy a szorosan vett család, az együtt élő (házas)felek gazdasági aktivitása milyen – ez határozza meg ugyanis a gyermekek, a következő generáció lehetőségeit. Amennyiben a családnak van gyermeke, úgy még ötven év felett is nagyobb valószínűséggel aktívak a házasfelek. Mindez arra utal, hogy a családok aktivitási szerkezetét – a lehetőségeken, a regionális sajátosságokon, a szegregációból adódó munkaerőpiaci depriváción túlerősen meghatározza, hogy a családnak, épp a gyermeknevelésből adódóan, többletforrásokra van szüksége. A gyermeknevelésből eredő forrásigény, illetve a nők gazdasági aktivitása között azonban jelentős ellentmondás feszül; a gyermeket nevelő nők nagy arányban vannak otthon, inaktívak, gyermeket nevelnek. Tudjuk, hogy ennek oka elsősorban nem a „roma kulturális sajátosságokban” keresendő, hanem sokkal prózaibb jelensé- gekben: a romák által nagy arányban lakott kistérségekben, illetve településeken nincs óvoda, vagy roppant alacsony az óvodai kapacitás, és a roma gyerekek kisebb eséllyel kerülnek be. 

A háztartások anyagi helyzete

A roma népesség zöme családban él, nem egyedülálló. Éppen ezért az életviszonyokat a családban elérhető jövedelmek befolyásolják alapvetően. A háztartástagok által, az állandó és alkalmi munkával együttesen megkeresett jövedelmek egy főre eső értéke az az index, amely meghatározza a család életnívóját, figyelembe véve az inaktívak magas arányát (akik vagy nem rendelkeznek munkajövedelemmel, vagy egyszerűen még nincsenek keresőképes korban).

Az egy főre jutó munkajövedelem a roma népesség elképesztő megosztottságát tükrözi; a legalsó és a legfelső népesség tized között több mint hússzoros különbség van, egyúttal a roma népesség alsó hét–nyolc tizede a létminimum alatt él, közel fele pedig mély nyomorban. Abban az esetben, ha a család gyermeket nevel, az egy főre eső munkajövedelem a gyermektelen családok hasonló jövedelmének fele–kétharmada. A hiányzó jövedelmeket ugyan pótolják a támogatások – elsősorban a gyermek után, illetve szociális támogatásként járók –, e támogatások mértéke a család inaktív tagjai számának növekedésével ugyancsak nő. Látjuk azonban, hogy a család egy főre eső összes bevétele egyrészt az inaktivitással csökken, másrészt a gyermeket nevelő családokban alacsonyabb.

Azon családokban a legmagasabb az egy főre jutó nettó megélhetés összege, amelyekben mindkét házasfél aktív dolgozó és nem nevelnek gyermeket. A gyermekneveléssel e családokban az egy főre jutó nettó megélhetés összege mintegy a kétharmadára esik vissza. Azon családok, amelyekben csak a feleség aktív dolgozó, az egy főre eső jövedelmek, illetve nettó megélhetési összegek rendre magasabbak, mint ott, ahol csak a férj aktív . Azokban a családokban a legalacsonyabb az egy főre jutó nettó megélhetés összege, ahol mindkét fél inaktív (tehát a bevételek nagyobb hányadát támogatások teszik ki), illetve gyermeket is nevelnek. A roma családok lényegesen jobban érdekeltek a munkával megszerezhető jövedelmek növelésében, mint az egyes támogatások (ezen belül a gyermek utáni támogatások) megszerzésében – noha ez utóbbiak nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek. 

Az eddigiekben a magyarországi roma népesség relatív és abszolút értelemben egyaránt halmozottan hátrányos helyzetének okai közül alapvetően a strukturális kérdéseket tárgyaltuk, valamint a strukturális hátrányok konzerválódásának, a következő generációra való átöröklődésé- nek mechanizmusait. A romák többsége azonban nemcsak alapvetően szegény, és strukturális okokból kirekesztett, de egyúttal roma is. Ez a látszólagos tautológia napjaink egyik legkomolyabb, a romákat alapvetően érintő politikai problémájára mutat rá, nevezetesen arra, hogy máig eldöntetlen (és minden esetben valamely adott politikai vagy kisebbségpolitikai tényező álláspontján múló) kérdés az, hogy a roma népesség helyzetét és a megoldásmódokat szegénység-kérdésnek vagy etnikai kérdésnek tekintik-e. Ez az eldöntetlenség, vagy ha tetszik, problémaelkerülési megoldás jól követhető „A roma integráció évtizede. Nemzeti cselekvési terv” elnevezésű kormányzati dokumentumban is. A cikk szerzőjének álláspontja szerint a kérdést nem lehet vagy-vagy alapon megközelíteni, mindkét szempont döntő. A cigányság többsége alapvetően strukturális okokból következően halmozottan hátrányos helyzetű szegény, másrészt etnikai hovatartozásából következően szegregációtól és kirekesztéstől sújtott. E két tényező pedig elemi módon erősíti egymást. 

Cigányellenesség, diszkrimináció, szegregáció, szolgáltatásokból való kizáródás

 
A magyarországi cigányellenesség általános szempontú kutatása a népesség egészére, életkori vagy foglalkozási csoportjaira vonatkozóan, hosszú ideje figyelmeztet arra, hogy egyrészt a „soft” cigányellenesség igen elterjedt és mélyen gyökerező szemlélet, másrészt a komoly kirekesztő hajlammal párosuló kemény cigányellenesség stabilan jellemző az ország népességének 17–21 százalékára. Harmadrészt pedig a „soft” cigányellenesség oka alapvetően az intolerancia, a vallásos gyökerű konzervativizmus, valamint a liberális értékszemlélet együttes elutasítása, negyedrészt a kemény, kirekesztéssel párosuló cigányellenesség oka az erős xenofóbia, az intolerancia, illetve az erős értékkonzervativizmus együttesen. Fentiekből következik, hogy az ország népességének cigányellenességére, mint értékszemléletre még hosszú távon számítanunk kell. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a manifeszt cigányellenesség következményeit – a diszkrimináció vagy a szegregáció bármely formáját – el kellene tűrnünk. 

Szegregáció az oktatásban


Az iskolai szegregáció kérdése az összes diszkriminációs probléma közül a legalaposabban körüljárt kérdés, kezelésére is ebben a szférában született a legtöbb megoldási módszer. Az iskolai elkülönítés legfontosabb formái: a „felzárkóztató” cigány osztályok létesítése, a normál, valamint a speciális tantervű általános iskolákban a fogyatékosnak vagy ún. más fogyatékosnak minősített cigány tanulók 5-7 szeres felülreprezentációja, végül pedig az „elcigányosodó” iskolák kérdése. Ez utóbbi jelenség egyrészt a többségi tanulóknak a magas roma arányú iskolákból való elvándorlásából fakad, másfelől a települési hátrány problémájához tartozik (apróbb falvak „elcigányosodása”; mint a szegregáció spontán – népmozgalmi – formája). Az oktatási kormányzat az utóbbi években komoly erőfeszítést próbált tenni a szegregáció csökkentése érdekében. Ennek során megszületett az integrációs kvóta intézménye, azonban már készült olyan kutatás , mely ennek alacsony hatékonyságát mutatta ki. A fogyatékos vagy más fogyatékos tanulók felülreprezentációjának problémáját az oktatási tárca (minden igyekezete ellenére) nehezen tudja kezelni, ennek hátterében ugyanis az ún. szakértői bizottságok rendszerének kérdése áll. Az oktatási tárca „Utolsó padból” programja mindenesetre esélyt nyújt arra, hogy középtávon meg lehessen akadályozni a cigány tanulók indokolatlan fogyaté- kossá nyilvánítását, és ezzel a szegregációját.  

Diszkrimináció az egészségügyben 

Az egészségügyben megnyilvánuló szegregáció és diszkrimináció kutatása nem túl régi keletű hazánkban. A kérdés elsőként az írott és elektronikus sajtó által közhírré tett botrányok nyomán jelent meg a szakmai közbeszédben. 1998-ban készült az első, jóllehet kismintás kvalitatív kutatás a roma nők egészségügyi intézményi helyzetéről. Az egészségügyi tárca 2003-ban finanszírozta két kutatásunkat, amely egyrészt a háziorvosok és védőnők körében, másrészt egy nagy mintás roma felvétel alapján volt hivatott vizsgálni az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés kérdéseit. E két kutatáson kívül nem készült más elemzés az egészségügyi ellátórendszerben megnyilvánuló diszkriminációról, s ez korántsem független az orvosi társadalom ellenállásától. A probléma tágabb összefüggéseiről és az európai helyzetről a European Roma Rights Center kiadványa szól. Az egészségügyi alapellátásban az etnikai alapú, valamint a szociális státus szerinti megkülönböztetés összefüggő jelenség. Az alapellátásban azon romák, akik egyúttal szegények, csökkentett értékű szolgáltatásokhoz férnek hozzá. Az alapellátás szereplőinek egy nem jelentéktelen hányada nincs tekintettel az érintettek anyagi teherbíró képességére, amikor elrendeli a gyógyszereket, s egyúttal nem ismerik a romák jelentősen magasabb betegségarányait, sem azok kiváltó okát. Nyílt diszkriminációval elsősorban az ügyeleti ellátás (éjszaka, hétvége stb.) során találkozunk. A romák mintegy ötöde számol be az ügyeleti kivonulás nyílt megtagadásáról. Az ügyeleti időben való kivonulás épp- úgy érinti a felnőtt betegeket, mint a gyermekeket. A kivonulás megtagadása az ügyeletes orvosok részéről elsősorban a lakhatási deprivációval: a szegregációval, valamint a zsúfoltsággal függ össze. Azon romák esetében, akik egyszerre élnek gettóban és zsúfoltan, a helyzet még rosszabb: az esetek negyven százalékában tapasztalják azt, hogy az ügyeletes orvos nem megy ki hozzájuk. Az orvosok egy része nem biztosítja az egyenlő hozzáférést az ügyeleti időben – mélyen csorbul a jog- és esélyegyenlőség elve. 

A szűréseken, tbc-szűrésen való részvétel mértékét egyértelműen befolyásolja az átélt megkülönböztetés. Azon nők, akik a diszkrimináció hiányát tapasztalják a szakrendelői, kórházi szinten, szignifikánsan magasabb arányban mennek el nőgyógyászati szűrésre, míg a cigányellenesség a szűrésektől szignifikánsan visszatartó tényező. A kórházi ellátási szinten érvényesülő szegregációt („cigány kórtermek”), illetve diszkriminációt eleddig nem vizsgálták Magyarországon. Informális hírekből, sajtóbotrányokból stb. ismert ugyanakkor, hogy elsősorban a szegregáció jelensége érvényesül, illetve a cigány és nem cigány betegek eltérő kulturális szokásrendszeréből fakadó konfliktusok jelennek meg (ez utóbbira pl. a „gyász-szoba” bevezetése lehet egy jó megoldás). Az egészségügy alap- illetve szakintézményi, kórházi szintjén érvényesülő szegregációt és diszkriminációt véleményünk szerint az önkormányzatok még a közvetett politika-gyakorlás eszközével is nehezen befolyásolhatják. Ennek oka egyrészt az egészségügy magas szakmai legitimációjában keresendő (közvetlen eseti vizsgálattal még soha, egyetlen intézmény esetében sem sikerült bizonyítani a jogsértést), másrészt az egészségügy átalakuló fenntartói és finanszírozási rendszerében. 

Diszkrimináció a munkaerőpiacon

A munkaerő-piaci diszkriminációt Magyarországon elsőként Kertesi Gábor elmélyült módszerekkel végzett utóelemzései tárták fel. Empirikus tanulmány azonban a roma munkaerő kizáródásáról nem állt rendelkezésre. A sors sajátos fintora, hogy a cikk szerzője ismét csak önmaga és kollégái munkájára hivatkozhat, ugyanis csak mi végeztünk ez ügyben immár három empirikus kutatást. A munkaerő-piaci kizáródás fő elemeit e kutatások nyomán jellemezzük. – A munkáltatók több mint nyolcvan százalékára nemcsak az jellemző, hogy alig alkalmaz romákat, de az is, hogy nem is szeretne alkalmazni, még abban az esetben sem, ha azok végzettsége megfelelő. – A romák munkaerő-piaci kizáródása – amennyiben a romák képzettsége megfelelő – nem a vállalkozások ágazati elhelyezkedésének és megkívánt képzettségi szerkezetének a következménye, hanem alapvetően a diszkriminációs mechanizmusoknak. – Vezető beosztásban a vállalkozások még felsőfokú végzettséggel sem alkalmaznak romákat. A romák esetén a megfelelő iskolai végzettség sem elegendő ahhoz, hogy a vállalkozások zöme ha nem is szellemi, de legalább fizikai munkára alkalmazza őket. A jelenség hátterében a diszkrimináció, méghozzá a nyílt változat jelenségét tudjuk kimutatni. – Azon vállalkozások, melyek alkalmaznak romákat, elsősorban fizikai munkára veszik fel őket. A bérek színvonala a romák esetében alatta marad az ágazati átlagoknak, illetve a többségi munkaerő átlagos bérszínvonalának. – A romák alkalmazásának hiánya valamint diszpreferenciája mögött elsősorban vezetői attitűdök, éspedig alig burkolt cigányellenes attitűdök állnak. A romák elutasításánál csak a fogyatékkal élők munkaerő-piaci kizáródása erősebb jelenség; őket csak a munkáltatók hibahatár alatti töredéke hajlandó alkalmazni. – Az elemzés kimutatja, hogy a romákkal szemben kizárólag nyílt munkaerő-piaci diszkrimináció nyilvánul meg. Velük és a fogyatékkal élőkkel ellentétben más társadalmi csoportokkal – pl. nőkkel – kapcsolatban a statisztikai diszkrimináció finomabb jelensége dominál. – Jelentős eltérés tapasztalható azon vállalkozások között, amelyeket többségiek, és amelyeket romák vezetnek vagy tulajdonolnak. Az előzőekben leírtak a nem roma vezetésű vállalkozásokra jellemzők. – A roma vezetésű vagy tulajdonosú vállalkozások alapvetően romákat alkalmaznak. Az ilyen vállalkozásokban az alkalmazott romák jellemzően az iskolai végzettségüknek megfelelő munkakörökben dolgoznak, átlagos ágazati bérek mellett. – A roma vezetésű vállalkozások munkaerő-piaci jelentősége többszörös: egyrészt munkát és megfelelő jövedelmet biztosítanak a helyi roma közösség tagjainak, másrészt a vállalkozó romák családja messze a roma népesség átlagos anyagi nívója felett él. Ezzel együtt a roma vállalkozók gyermekeinek iskolai végzettsége meghaladja az adott generációra jellemző átlagot. – Mindez annyit jelent, hogy a romák esetében – azon a nyomott munkaerőpiacon, amelyen egyszerre sújtja őket a területi-gazdasági hátrány, a romák lakta területekre jellemző általános recesszió, az 
alul iskolázottság hátránya, valamint az erős munkaerő-piaci diszkrimináció – a családi vállalkozások valamint az önfoglalkoztatás serkentése „királyi útnak” bizonyul. Bizonyítható, hogy a roma vállalkozások családtagjai nemcsak hogy jobban élnek a romák átlagánál, de el is indulnak a társadalmi felemelkedés útján. 

Összefoglalóan 

A magyarországi roma népesség zömének munkaerő-piaci kizáródása két alapvető tényező együttes fennállásának köszönhető. Az egyik tényező a strukturális hátrányok rendszere, a másik a környezet cigányellenességéből következő kemény diszkrimináció. A kormányzat akkor, és csakis akkor érheti el a roma népesség tagjainak társadalmi emancipációját, amennyiben azonos súlyú kérdésnek tekinti a strukturális hátrányok mindegyikének, valamint a cigányellenesség következményeinek felszámolását. E kijelentésben három implikált tartalom is rejlik. Egy: a strukturális problémák mindegyik területére, valamint a cigányellenesség következményeinek felszámolására az adott probléma súlyának megfelelő pénzeszközöket kell csoportosítani. Kormányzati szakértők feladata felmérni azt, hogy milyen eszközökkel, milyen módszerekkel és költségekkel lehet hosszú távon felszámolni pl. az alapvető, településszerkezeti hátrányt stb. Kettő: az ország lakosainak mentalitásában mélyen gyökerező és elterjedt cigányellenesség következményeit fel kell számolni, és ettől várható az ezt követő második-harmadik generációban a mentalitásbeli cigányellenesség csökkenése. A cigányellenesség következményeinek felszámolása többek között annyit jelent, hogy az oktatásban, a munkaerőpiacon, az egészségügyben, a szociális szférában stb. olyan mechanizmusokat kell elindítani, melyek következményeként alapvetően diszkreditálódik az az állampolgár, aki saját cigányellenességét manifeszt cselekedetként jeleníti meg. Ez tehát lé- nyegesen többet jelent, mint amit a mai jogi szabályozás lehetővé tesz. Három: az egyes problématerületek egyenrangúak, még abban az esetben is, ha súlyuk és felszámolásuk anyagi vonzata eltérő. Nem járható út az a mai gyakorlat, amely pl. az oktatásban igyekszik felszámolni a cigány tanulók szegregációját, ugyanakkor figyelmen kívül, egyúttal érintetlenül hagyja pl. az egészségügyi ellátórendszerekben a cigány származású kliensek csökkentett értékű ellátását.