Ligeti György: Sztereotípiák és előítéletek

forrás: http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-717/publikaciok/tpubl_a_717.pdf

Sztereotípiák és előítéletek Ligeti György 

A Kurt Lewin Alapítvány az elmúlt egy év során két országos reprezentatív adatfelvételt 1 végzett – Útkeresés, valamint Tolerancia címmel – azzal a céllal, hogy feltérképezze a diákok körében élő sztereotípiákat és esetleges előítéleteket néhány kisebbségi és nemzetiségi csoporttal szemben. Az alábbiakban amellett, hogy a legfontosabb eredményeket közöljük, bemutatjuk, hogy milyen, a megszokottól eltérő módszertani megközelítést alkalmaztunk az önkitöltős kérdőívekkel való attitűdkutatás területén. 

1. Előzmények 

Magyarországon jelentős hagyományai vannak az attitűd- és ezen belül is a csoportközi előítéletek kutatásának. A vizsgálatok túlnyomó többsége a különböző társadalmi csoportokkal (elsősorban a zsidósággal, cigánysággal, határon túli magyarokkal, szomszédos népekkel, melegekkel stb.) kapcsolatos érzelmi beállítottságokat kívánják mérni, s az elutasítást vagy elfogadást néhány társadalmi-demográfiai tényezőhöz kötni. Munkánk során e hagyományokra alapozva megkíséreltünk továbblépni a sztereotípiák és előítéletek feltárásakor. A kisebbségi ombudsman (Kaltenbach 2001) a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa megrendelésére végzett kutatásuk Emberi jogi és kisebbségi jogi ismeretek oktatása a pedagógusképző intézményekben című fejezetében a következő megállapítást teszik a pedagógusjelöltekkel kapcsolatban: 

„A hallgatóknak véleményt kellett nyilvánítaniuk néhány oktatási konfliktushelyzetről is. Az egyik ilyen vázolt szituáció az volt, hogy mit tenne, ha egy nem cigány gyermek szülei azt kérnék a pedagógustól, hogy ültesse el a gyermeküket a cigány gyermek mellől. A hallgatóknak több mint egynegyede határozottan elutasította a szülők kérését, jó egyharmaduk mérlegelné a konkrét helyzetet, hogy milyen pedagógiai érvek szólnak a szétültetés mellett és ellen. 12 százalékuk minden további nélkül teljesítené a szülők kérését, 2 százalékuk pedig eleve nem ültetné egymás mellé őket.” (Kaltenbach 2001, 3.2.2. alfejezet) 

Az oly sokat bírált Vásárhelyi-féle (2004) kutatás különböző típusú egyetemek történelem szakos hallgatóinak szakmai ismereteiről, néhány fontos történelmi eseménnyel kapcsolatos véleményéről, ideológiai és értékorientá- cióiról, beállítódásáról, valamint választott hivatásukkal kapcsolatos ars poeticájáról próbált képet alkotni. 2 Kérdései szinte kizárólag skálákat tartalmaznak, ezekre a kérdésekre rendkívül nehéz egzakt választ adni, ugyanakkor nem feltétlenül derül ki a válaszok mögötti okság sem. A TÁRKI3 Vélemény című vizsgálata meglehetősen alaposan körbejárja a kérdéskört, ám a kérdőív nem jut tovább a különböző skálákon, a kérdezettek nem fejthetik ki mélyebben a véleményüket. Szembetűnő például az olyan kérdés, mint „a cigányoknak több támogatást kell adni, mint a nem cigányoknak”, mely sem önmagában, sem a többi hasonló kérdés közé elhelyezve (egy többváltozós elemzést követően) nem ad információt a válaszadás okáról. A Kurt Lewin Alapítvány 2001-ben diákok és 2003-ban pedagógusok kö- rében végzett országos felvételei viszont már tartalmaznak olyan nyitott kérdéseket, melyek esetében a kérdezetteknek előre megadott válaszlista nélkül kell választ adniuk. E válaszok kódolása és tipologizálása azonban újabb módszertani kérdéseket vet fel.

2. Kérdőívszerkesztés 

Az első, a Veszprémi Egyetem Pedagógia-Pszichológia Tanszékével közösen végzett vizsgálat (Útkeresés)4 attitűdökre irányuló kérdései közösen szerepeltek olyan kérdésekkel, melyek különböző erkölcsi dilemmákat tárnak a kérdezett diákok elé, akiknek aszerint kell állást foglalniuk, hogy az adott helyzetben biztosan, valószínűleg vagy egyáltalán nem teszi azt, amit a kérdőívben olvashatnak. Az adatfelvétel ilyen módon alkalmas arra, hogy a diákok erkölcsi kérdésekben való állásfoglalását és attitűdjeit összehasonlíthatóvá tegye. Az adatfelvétel ráadásul két korcsoport körében (7. és 10. osztályosok) készült, ami lehetővé teszi annak megfigyelését, hogy a diákok erkölcsi gondolkodásmódjának fejlődésével vajon együtt jár-e attitűdjeik változása. Ez a kérdőív csak előre megadott válaszlehetőségeket tartalmaz, így kevéssé ad módot arra, hogy a diákok megfogalmazásával találkozhasson a kutató. A második (Tolerancia) vizsgálat kérdőívének5 megszerkesztésekor az volt a célunk, hogy a lehető legobjektívebb képet kapjuk a diákok különböző társadalmi csoportok (elsősorban a romák és a zsidóság) iránti attitűdjeiről. Szakítottunk tehát korábbi gyakorlatunkkal, amikor a kérdőív kitöltésekor csak rosszul vagy kevésbé rosszul „vizsgázhatott” a kérdezett, s számos nyitott kérdést tettünk fel, illetve képeket mutattunk be és történeteket vázoltunk a mintába került diákoknak. Módszertanilag a legproblematikusabbnak az tűnt, hogy a kérdőív kitöltésében részt vevő tanulók olvasás- és íráskészsége nem egyforma. Kérdezőbiztosainknak számos esetben segíteniük kellett a szakiskolák tanulóinak a kérdőívek elolvasásában és a kérdések értelmezésé- ben, ami köztudottan torzításokat eredményezhet. Ennek az adatfelvételnek az a sajátossága, hogy közösen készült az International School Psychology Association (ISPA) 23 országra kiterjedő nemzetközi diákjogi kérdéssorával. Ilyen módon a magyar adatok összevethetők a magyar középiskolások mintájának attitűdjeivel is. Jelen írásban csak a témánk szempontjából releváns kérdésekre adott válaszok megoszlását mutatjuk be, az ISPA-kutatás további eredményeivel másutt ismerkedhet meg az olvasó. A Tolerancia című vizsgálat során számos esetben nyitott kérdéseket tettünk fel a diákoknak, melyekre szabadon válaszolhattak (vagy megtagadhatták a válaszadást), s a válaszokat utólag kódoltuk. Ezzel az volt a célunk, hogy egy lépéssel közelebb hozzuk a kérdések teremtette helyzeteket a valósághoz, mint általában a kérdőíves vizsgálatoknál szokás. A kérdésekre adott válaszok ilyen módon természetesen nem összehasonlíthatóak: mivel a középiskolások nem egy előre megadott készletből választottak, hanem ön- állóan töltötték ki az üres helyeket, meg kellett teremtenünk az összehasonlítás lehetőségét. Egyfelől a mintába került diákok ahányan csak kitöltötték a kérdőívet, jószerivel annyiféle választ adtak, másfelől viszont a válaszok – előre kikötött szempontok mentén – kategóriákba voltak sorolhatók. Ilyen módon minden nyitott kérdésből készítettünk egy-egy tipológiát, mely alapján a válaszokat néhány, egymástól jól elkülöníthető csoportba sorolhattuk. Ezen felül pedig minden választ 1-től 5-ig osztályoztunk aszerint, hogy az mennyire tekinthető agresszívnak. Az osztályzást a kutatócsoport négy tagja végezte, az egyes válaszokhoz rendelt agresszió-érték e négy pontszám átlaga, mely számítási mód minden bizonnyal néhányakban megütközést fog kelteni, ám korántsem biztos, hogy inkorrektebb, mint más kódolások.

2.1. Képek és nevek 

A kérdezetteknek három ember képéről (a Tolerancia kérdőív 4. old.) kellett megmondaniuk, hogy azok szerintük – pusztán a kép alapján – milyen emberek lehetnek, vagy lesznek, ha felnőnek. Az első kép Giuseppe (Bepi) Colombo (1920–1984) matematikust, a NASA hajdani kutatóját ábrázolta, a diákok azonban nem tudták, ki az. A második kép egy körülbelül féléves csecsemő kislányt, míg a harmadik Ephraim Kishon Magyarországról elszármazott zsidó írót. A diákok nem tudták, kikről van szó, s elenyésző számban ismerték fel Kishont. Néhány oldallal később azt tudakoltuk a diákoktól, hogy szerintük milyen ember lehet Giuseppe Colombo, Kolompár Ramóna, illetve Ephraim Kishon – vagyis a korábbi képeken szereplő emberek nevei alapján kellett ítéletet mondani. A kérdezettek nem tudták, hogy a nevek azok az embereké, akiknek a képét korábban már láthatták. Az eredményekről a későbbiekben beszámolunk, most annyit bocsátunk előre, hogy a képek és a nevek megítélésében jelentősnek mondható eltérések mutatkoztak.

2.2. Kijelentések 

A Tolerancia kutatás kérdőíve tartalmaz két – a médiából ismert – mondatot. A diákoktól azt kértük, írják le róluk a véleményüket. Tisztában voltunk vele, hogy a diákok túlnyomó többsége nem találkozott a két konkrét mondattal, sem annak egyébként igen széles sajtóvisszhangjával. A két mondat Hegedűs Lóránt hírhedté vált írásából való. 6 Végül a kérdőívben szerepel két cigányellenes tartalmú vicc. A diákoknak ebben az esetben is le kellett írniuk a véleményüket, hogy mit gondolnak a viccekről. A válaszokat egyrészt egy-egy agresszió-pontszámmal láttuk el, másrészt tipologizáltuk aszerint, hogy a válaszadó egyetért-e azok tartalmával vagy sem, netán felismeri a viccekben rejlő súlyos leegyszerűsítést és gyengébb-erősebb bántó szándékot. A viccekkel kapcsolatos elemzések eredményeit a Sztereotípiák című alfejezetben ismertetjük. 

3. Eredmények 

3.1. Társadalmi távolság 

Az Útkeresés kutatás során (N=1 505) háromféle nemzethez tartozó fiatalokhoz kapcsolódó attitűdökre kérdeztünk rá. Az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt néhány héttel történt adatfelvétel három olyan szomszédos országban elő (elképzelt) fiataloktól való társadalmi távolságot mérte 7 , melyek közül egyik (Ausztria) már korábban uniós tagország volt, a másik (Szlovákia) Magyarországgal együtt csatlakozott, míg a harmadik (Románia) csak a későbbiekben válik uniós országgá.

.......

http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-717/publikaciok/tpubl_a_717.pdf

Stereotypes and gypsies and another minotities- Andrea Duka

https://uj.kispest.hu/kispest/helytortenet/velunk-tortent/5786-ciganysag-es-eloiteletek20161021

 2016. október 25.

Cigányság és előítéletek Ezzel a címmel tartott interaktív előadást Duka Andrea Annamária 

október 21-én a Kispesti Kaszinóban a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület klubestjén.

Andrea jelenleg romológia (cigány népismeret) tanár a Lakatos Menyhért Általános Iskola és Gimnáziumban, e mellett fotóművész. 2006-tól különböző helyeken önkénteskedik hazai és nemzetközi szinten is, legutóbb Berlinben töltött egy teljes évet, ahol kelet-európai országokból érkező migráns családokkal foglalkozott, majd az Uccu Alapítvány oktatási koordinátora volt, ahol sokszínű munkakörén túl érzékenyítő, roma identitás órákat tartott több hazai oktatási intézményben és egyéb rendezvényeken. Mindezek mellett 2008-ban fiatal lányként elkezdett egy olyan kutatást, melynek fókuszában a roma telepek vannak (jelenleg 7 országból) Főként a romákkal szembeni sztereotípiák lebontása érdekében készített és készít olyan objektív fotókat, amelyeket többször kiállított, több nemzetközi és hazai fotóversenyen értek el szép eredményeket a képei.

Rendkívüli szakértelemmel vezette be a társaságot egy intenzív gondolatébresztő szituációs játékba, amin keresztül nagyon jó kedélyű családias hangulat alakult ki a kötetlen, de mégis irányított beszélgetésre. A sztereotípiákról és az ezekből fakadó előítéletekről beszélgettünk, illetve próbáltuk magunkban is megkeresni a megfelelő hozzáállást, a félelmek leküzdését, és ez által mindenkiben kicsit felébredt a felelősségérzet azok félé a csoportok felé, akiket előítéleteinkkel beskatulyázunk, ilyenek például a romák, zsidók, migránsok stb. a sort lehetne folytatni akár a végtelenségig. Reméljük, hogy a résztvevők másként fognak ez után az este után viszonyulni az ismeretlen csoportokhoz, és nem az előítélet, hanem inkább a megismerés motiválja majd őket.

A zene sem maradt el ezen az esten sem, a Bartók Béla Szakközépiskola növendékei újra eljöttek hozzánk, hogy megmutassák tehetségüket. Köszönjük a klubtagoknak, a régieknek és az újaknak is, hogy mindig aktív résztvevői a rendezvényeinknek. Külön kiemelve szeretnénk megköszönni Kállai Szilvia roma referens asszonynak, hogy eljött közénk újra, és megemlékező beszédet mondott az 56-os roma hősök tiszteletére, valamint szeretnénk megköszönni Fahidi Éva holokauszttúlélőnek, hogy rendszeresen megtisztel minket jelenlétével.


A következő rendezvényünkre is szeretettel várunk mindenkit, 2016. november 18-án 17.00- órától tartjuk a Kispesti Kaszinóban. Romák Felzárkóztatásáért Egyesület

Andrea Annamária Duka - Gypsies and prejudices

Andrea Annamária Duka - Gypsies and prejudices

MÓDSZERTANI FELADATGYŰJTEMÉNY EU TANÓRÁKHOZ - Non formal Education - 1 - D.A.A.

MÓDSZERTANI FELADATGYŰJTEMÉNY EU TANÓRÁKHOZ - Non formal Education
Pillar project  - Legyen tiéd európa

file:///C:/Users/Tan%C3%A1ri3/Downloads/Legyen%20tied%20Europa%20kiadvany%202016.pdf

http://www.nlcafe.hu/ezvan/20150516/nyocker-tura/

„Amikor megszületünk, vonót tesznek a kezünkbe. A sírba is a hegedűnkkel megyünk.”

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON!

A nyócker a gettó, sok ott a roma, akik hangosak, színes ruhákban járnak, és sok gyerekük van. Sokan jellemzik így Budapest híres-hirhedt VIII. kerületét. Én viszont kíváncsi, nyitott ember vagyok, így többet akartam tudni. Jelentkeztem az UCCU Alapítvány városi sétájára, ahol megpróbáltuk körbejárni a cigány kultúrát és identitást.

FODOR RÉKA2015. 05. 16.

A jó tető titka, hogy akár 44 % kedvezménnyel beszerezhető hirdetés

Még föl se költöztem Budapestre, de már kívülről fújtam, hogy a nyolcadik kerület a gettó, és hogy a Rákóczi tér környékén ácsorognak kuncsaftjaikra várva az örömlányok. Ilyen előítéletekkel – és nagyon kevés megtakarított pénzzel – érkeztem a fővárosba. Anyagi lehetőségeim miatt az első albérlet, amit megnéztem, épp a gettó szívében, a Magdolna utcában állt. Emlékszem, annyira ijesztő volt a közeg, hogy szinte menekültem a gangos, vasrácsokkal felszerelt, lepukkant házból. A „nyócker” városi sétán, gondoltam, szembenézek a félelmeimmel, és felülvizsgálom az előítéleteimet. 

A séta a Blaháról indult, ahonnan egy fotófelismerő játékot követően a csapat a Népszínház utcába kanyarodott. A „gettótúrára” gyerekes családok, városi bringás lányok, külföldi egyetemisták jöttek, sőt mint utólag kiderült, a svéd nagykövet is.

Duka Andrea Annamária - Uccu Alapitvány oktatási koordinátora és önkéntes sétavezetője

„Mi van a képen?” – archív fotók a Blaháról

Duka Andrea Annamária, az UCCU alapítvány önkéntese és oktatási koordinátora a túravezetőnk. Először egy zálogház előtt álltunk meg. A BÁV előtti beszélgetés során kiderült, a csoportunkból is van, aki került már olyan szorult helyzetbe, hogy hó végén kénytelen volt zaciba vinni az ékszereit. A kerületben viszont gyakori eset, hogy a fuxot ideiglenesen pénzzé teszik, így nem véletlen, hogy a környéken 5-6 zálogház is működik.

Ide jönnek, ha gyorsan kell a pénz

Gettó, drogtanya és a prostik

Budapesti viszonylatban a nyolcadik kerületi ingatlanok ára alacsony, albérletet is itt lehet legolcsóbban találni. Ennek oka főleg a környék rossz híre. A sétálóknak is az alábbi szavak ugrottak be a kerülettel kapcsolatosan: „rossz a közbiztonság”, „gettó”, „dzsungel”, „drogtanya”, „sok a cigány”, „itt árulják magukat a prostik”. Ez utóbbira a kerület beszédes utcanevei: Víg utca, Angyal utca, Gyorskocsi utca is emlékeztetnek. A múlt században ezekben az utcákban bordélyházak álltak – említi Marcsi, Andrea önkéntes társa.

Beszédes utcanevek

A múlt és a multikulti

Régen a nyolcadik kerület szántóföldi övezet volt, melyet az 1700-as évek után parcelláztak fel, és adtak el termőföldként. Vályogházak épültek, de azokat az 1838-as árvíz elmosta. Városias kinézetét az 1840-es évek után nyerte el, amikor a területet újjáépítették. A nyolcadik kerületet főleg kisiparosok lakták, az ország legrégebbi kalapos műhelye is itt található. A mezőgazdasági múltra emlékeztet a Dreher sörgyárak egykori székhelyének, a Polgári Serfőzdének a homlokzatát díszítő mozaikfríz is, melyet Róth Miksa készített.

Az épület homlokzatán a sörfőzés képei

A kerület lakossága ma már nagyon vegyes: eleinte zsidók lakták, majd a kereskedelem miatt egyre több cigány család is letelepedett itt, más nemzetiségű kereskedők mellett. Mára már arabok, kínaiak és törökök is sokan költöztek ide. A faji, nemzeti és kulturális sokszínűségben még egy pici bolt is jól megfér, ahol árpádsávos lobogó van kifüggesztve. 

A cigányzene Hungarikum

A séta során bekanyarodtunk egy kis utcába, ahol hangszerkészítő műhelyében meglátogattuk Farkas István hegedűművészt. Zenész családba született: „Amikor megszületünk, vonót tesznek a kezünkbe, és a sírba is a hegedűnkkel megyünk” – mondja mosolyogva.

Pista bácsi elhúzta a nótánkat

Az idős úr szerint a zene összeköt minket, ez híd a cigány és a nem cigány emberek között. Műhelye egyben a Reményi Ede Cigányzenész Szövetség irodája is. Reményi Ede zsidó származású zeneszerző és hegedűművész volt, aki a korábban főleg verbunkost játszó cigányzenészeket bevezette a klasszikus zene világába. Megismertette velük többek között Brahms és Liszt Ferenc műveit.

Farkas István elmesélte, hogy a kerület tele volt olyan éttermekkel, kávézókkal, ahol élő cigányzene szólt. Ma már alig találni ilyen helyeket. Pista bácsi úgy véli, most is lenne igény cigányzenére, de egyrészt nagy a konkurencia, az éttermekben is inkább betesznek egy CD-t, másrészt kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy-egy vacsorára tízezreket költsenek.

Megjegyezte azt is, hogy a média rossz fényt vet a cigányzenészekre, mert sokan azt hiszik, mindenki úgy él, mint amit a tévében láttak.

Cigány-e vagy?

„Mi jut eszetekbe arról, hogy cigány? Milyen képet láttok magatok előtt?” – kérdezte a csapattól a műhelyből kijövet Duka Andrea. „Hangosak”, „színes ruhákat hordanak”, „sok gyereket szülnek” – érkeztek sorra a válaszok.

„Miért szülnek sok gyereket? Tán nem bírnak magukkal, unatkoznak?” – provokált ismét kérdésével a túravezető. „A családi pótlékért” – mormogta egy úr, „a cigány kultúrában a gyerek érték” – kontrázott egy hölgy.

Egy családi fotó a Gallery 8-ból

„És tudjátok-e, mi a különbség a cigány és a roma között?” – kérdezett ismét Andrea. A válaszokban a politikai korrektségtől eljutottunk a cigány csoportokig. Megtudtuk, hogy Magyarországon főként beás-cigányok, romungrók (magyar-cigányok), és oláhcigányok élnek, valamint egy kis számban sintik (német-cigány). A hagyományokat leginkább az oláhcigányok őrzik, míg a romungrók elszakadtak a cigány életmódtól és szokásoktól.

Korábban egy-egy cigánycsoporthoz foglalkozásokat is lehetett kötni, például a beások főleg fakitermeléssel és fafeldolgozással keresték a kenyerüket, a romungrók hagyományosan zenészek voltak vagy patkókovácsok és vályogvetők, az oláhcigányok pedig leginkább köszörűsök vagy másárosok (halászok). Európában nagyjából negyven cigánycsoport él, és a csoportok közt nyelvi eltérések is vannak. 

Andrea mesélt arról az élményéről is, amikor Walesben vándorcigányokkal lakott, és lakókocsival járták az országot. A nagy szabadságvágy, ami kívülről romantikusnak tűnt, a valóságban egyáltalán nem volt az.

Az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány célja, hogy párbeszédet kezdeményezzen roma és nem roma fiatalok között, ezzel csökkentse a diszkriminatív gondolkodást és fokozza az egymás elfogadására való hajlandóságot. A roma fiatalokból álló önkéntes moderátorok elsősorban általános és középiskolásoknak tartanak interaktív órákat a roma identitás és kultúra témájában.

Cigányok ideje

A séta közben beszélgettünk a cigányok legfontosabb ünnepeiről: a Herdeljezi vagy Ederlezi fesztiválról, amely során a tavaszt, az újjászületést és a roma kultúrát ünneplik (születést, szerelmet, halált, egyszóval magát az életet). Ezt főként a balkáni romák ünneplik, a magyarországi cigányok nem tartják.

A nemzetközi roma napot április 8-án tartják az 1971-es roma világkongresszus óta.

Május 16. a Roma Ellenállás napja: az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor romái 1944. május 16-án éjjel megakadályozták a „cigánytábor” kiürítését, és kövekkel, botokkal visszaverték a náci katonákat, akik a gázkamrákhoz terelték volna őket.

Ezt követően a táborból a munkaképes férfiakat és nőket elszállították, csak a gyerekek és az idősek maradtak. Őket augusztus 2-án kegyetlenül meggyilkolták. Ez a nap a cigány holokauszt, a „porrajmos” emléknapja.

Botlókövek az áldozatok emlékére

A holokauszt alatt kiirtott romák száma 220 ezer és 1,5 millió között lehet, pontos adatok nincsenek. Idegenvezetőnk szerint talán azért, mert míg a zsidó áldozatok elhurcolása ütemtervszerűen ment, addig a romákról nem mindig készült feljegyzés.

A sétán résztvevők közül sokakat felháborított, hogy ma Magyarországon az államigazgatásban vezető szerepet betöltő emberek állíthatják azt minden következmény nélkül, hogy innen nem vittek el romákat.

Romák nagyító alatt

A séta zárásaként a Mátyás térre, a Gallery 8-ba látogattunk, ez egy kortárs roma művészeti tér. Aktuális kiállításuk a „Roma test politikája”, amely etnografikus fotók feldolgozásával, újragondolásával próbál az előítélet ellen harcolni és a cigány identitást feltárni. Én egész biztosan más szemmel tekintek mostantól rájuk.

Tamara Moyzes fotómontázsa

Andrea Annamária Duka - egy élmény.... Nyócker sétáról

Duka Andrea Annamária - Uccu Roma Informális Oktatási Alapitvány oktatási koordinátoraként és önkénteseként reagál egy séta élménnyel.

https://demoblog.hu/demo-blog/seta-a-nyockerben-a-bizalom-kis-korei/

Séta a Nyóckerben. A bizalom kis körei.

DeMo-blog  2015.04.07

Az alábbi bejegyzést Duka Andrea írta az UCCU legutóbbi Nyócker sétájáról, amit ő maga vezetett. Andi az UCCU munkatársa, aki gyerek-foglalkozásokat tart, sétát vezet, intézi az alapítvány ügyeit. Ebben a bejegyzésben arról beszél, hogy mekkora jelentősége van a közvetlen párbeszédnek, a közös élményeknek. Mélyen hisz abban, hogy van értelme a roma és nem roma fiatalok közötti találkozásnak, párbeszédnek. Az UCCU roma fiatalokból álló önkéntes stábja elsősorban általános és középiskolásoknak tart interaktív órákat informális oktatási eszközökkel a roma identitás és kultúra témájában. A foglalkozások során arra törekednek, hogy a diákok minél több információra, és személyes tapasztalatra tegyenek szert a romákkal kapcsolatban és minél nyitottabbá váljanak egymás és a külvilág iránt. Hisznek abban, hogy valós tanulás csak párbeszéd, tapasztalás és aktív részvétel útján történhet.

„Szeretném megosztani veletek a mai VIII. kerületi sétaélményemet. Szuper volt! A diákok láthatóan nagyon jól érezték magukat, rendkívül aktívak voltak, bátran osztottak meg véleményt egymással. Sokat nevettünk, és persze komolykodtunk is :-). Amikor a tanáruk bejelentette, hogy muszáj visszaindulniuk az iskolába, könyörögtek, hogy még ne, beszélni akarnak. Nagyon oldott hangulat volt. Képzeljétek el, hogy a séta első 15 percében, rögtön az első utcában, ahol megálltunk beszélgetni, egy diák észrevette, hogy egy idős férfi fekszik az utcán. Azt hitte meghalt. Hívjuk a mentőket! – kiáltotta. Megfordultam: hűha tényleg! 5 méterről nem láttuk, hogy mi a helyzet. Mondtam nekik, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, én megnézem, hogy mi van vele. Elindultam a fekvő bácsi felé, és azt vettem észre, hogy 3 kicsit nagyobb termetű fiú elkísér odáig, nehogy „gáz” legyen a szituáció, ahogy mondták. Pár másodperc múlva már az osztály is ott termett velünk. Figyelmeztettem őket, hogy nem kell közelebb jönni, elegen vagyunk négyen. A fiú hívta a mentőket, és közben azt mondta hangosan: „Ne feküdjön már itt, hát megfagy ez a szerencsétlen itt a hideg kövön!”

Persze a mentősök nem vették fel a telefont. Hogy őszinte legyek, nem könnyebbültem meg, inkább az ösztöneimre hagyatkoztam, nagyon gyorsan azt néztem, mivel tudom őket lenyugtatni és visszalendíteni. Figyeltem, hogy hogyan lélegzik és miután biztos voltam abban, hogy a légzésével minden rendben, normális ütemben mozog a mellkasa, megállapítottam, hogy nincs nagy vész. Meg is mutattam, hogy mit figyeljenek. Megszólítottuk többször, de ő csak csak aludt tovább.  Sokszor tartottam már VIII. kerületi sétafoglalkozást, de ilyen intenzív élmények egyiknél sem értek. 
27 14 és 19 közötti fiú, és lány. Belépnek a Nyóckerbe, az ő saját „ismereteikkel”, és történik valami, amitől azonnal változnak és a bennük lévő előítéletek azonnal eltűnnek, mert nem azt nézik, hogy az a bácsi cigány, hanem azt, hogy „a szerencsétlen megfagy”.

Vagy az a bizalom, amit a tanároktól kapunk, amikor sétára visszük a diákjaikat, az egyszerűen szuper érzés. Mint ahogy az is, amikor a Zálogház előtt a diákoktól megkérdezem, kinek van a legdrágább telefonja, elkérem tőle, és azonnal licitet indítok, hogy nézzük meg kinek mennyit ér. Nem fél a kezembe adni, és erre még rápakolok egy lapáttal, hogy egyébként ügyetlen vagyok, próbálom majd nem leejteni. Persze odafigyelek, hogy véletlenül se. Az előítélet marad, nem változik azonnal, de beszélgetünk, folyamatos párbeszéd van, viccesen, komolyan, de van. Fogadást kötünk a Mátyás téren, hogy használnak-e cigány szavakat. Persze hogy használnak. Nekem ez a mai sétaélmény annyira nagyon sokat adott. Látni azt, hogy hogyan képes változni egy csoport semmi perc alatt úgy, hogy előtte még arról beszéltünk, hogy a cigányok ilyenek, meg olyanok, a másik percben viszont, amikor egy váratlan éles és komoly helyzet áll elő, eldobják az előítéleteiket, és onnantól már nem fontos, hogy ki fekszik ott, egyszerűen segíteni kell. Vagy nem engedik, hogy lányként egyedül menjek oda, jön a fiú is velem arra az esetre, ha gáz lenne. 

Nem vagyok egy kifejezetten érzelgős megosztós valaki, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell veletek osztanom. Most fogtam fel, most tudatosodott bennem és raktam össze minden kép- kockát a Nyócker sétánkkal, és az összes foglalkozásunkkal kapcsolatban. És annyira büszke és boldog voltam, és vagyok, hogy Úr Isten, mi Uccu–sok számtalanszor találkozunk hasonló felismerésekkel, és egymásnak sem mondjuk ki, hogy milyen élményeink vannak, hogy tényleg mennyire sok bizalmat kapunk az intézményektől, és a diákoktól egyaránt. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb dolog, ami történhet velünk. Ismeretlenül is akkora bizalmat kapunk 90 percre, amiért más napokig, hónapokig dolgozik. És ilyen megnyilvánulásoknak lehetünk a részesei. Ez azért szuper. Nem?”

Szalai Andrea - ÁTOK, FELTÉTELES ÁTOK ÉS TÁRSADALMI NEM ERDÉLYI ROMA KÖZÖSSÉGEK NYELVI IDEOLÓGIÁJÁBAN ÉS GYAKORLATAIBAN

Szalai Andrea  - ÁTOK, FELTÉTELES ÁTOK ÉS TÁRSADALMI NEM ERDÉLYI ROMA KÖZÖSSÉGEK NYELVI IDEOLÓGIÁJÁBAN ÉS GYAKORLATAIBAN 

http://www.nytud.hu/oszt/neuro/szalai/phdtezisek.pdf

1. Bevezetés A disszertáció két diszkurzív forma, az átok (armaje) és a feltételes átok (trušul) pragmatikai és társas funkcióit, használatát és az ezzel kapcsolatos nyelvi ideológiát vizsgálja Maros megyei gábor roma1 közösségekben. Az említett diszkurzív formák nemcsak az általam ismert erdélyi gábor roma közösségek, hanem – az etnográfiai és antropológiai szakirodalom adatai szerint – számos más roma etnikai csoport nyelvi gyakorlatában is használatosak. Ezért a disszertációban felvetett elemzési szempontok más roma csoportok nyelvhasználatának értelmezésében is hasznosíthatók lehetnek. Az elemzés egy 20 hónapos antropológiai nyelvészeti terepmunka tapasztalatain és a terepmunka során rögzített nyelvi adatokon alapul. Egy olyan roma etnikai csoport diskurzusstratégiáiba és nyelvi ideológiáiba nyújt bepillantást, amelynek romani változatáról, nyelvi és társadalmi gyakorlatairól egyaránt keveset tudunk. Gábor roma közösségekben az 1990-es évek végéig ugyanis nem végeztek hosszú távú, részt vevő megfigyelésen alapuló nyelvészeti vagy etnográfiai terepmunkát, és az e közösségekben beszélt romani változatot sem vizsgálták. (A dialektus dokumentációja jelenleg egy fonológiai tanulmányra /Gardner és Gardner 2008/, néhány folklórszövegre /Bari 1990/ és egy metanyelvi diskurzusként értelmezhető lassú dalra /Kovalcsik 1998, 1999a/ korlátozódik.)

A kutatás kezdeti, tágan megfogalmazott célja egyrészt a társadalmi nem és a nyelvhasználat kapcsolatának, másrészt a közösségek nyelvre és nyelvhasználatra vonatkozó vélekedéseinek, azaz a beszélők saját, „laikus” nyelvi ideológiáinak vizsgálata volt. Bár a társadalmi nemek viszonyával kapcsolatos elképzeléseket, valamint a létrehozásukban, fenntartásukban vagy megkérdőjelezésükben szerepet játszó társadalmi ideológiákat2 (pl. testkép, tisztaság-tisztátalanság) és gyakorlatokat (öltözködés, térhasználat, tisztálkodás, munkamegosztás stb.) számos antropológiai kutatás vizsgálta roma közösségekben, e kutatások csekély figyelmet fordítottak a társadalmi nem és a nyelv/nyelvhasználat összefüggéseire. Legfeljebb néhány, főként a nyelvi tabukkal kapcsolatos kommentár erejéig érintették a témát. Az 1990-es években fellendülő romani nyelvészeti kutatások elsősorban a nyelvi struktúra (Elšík és Matras 2000, Matras 2002 stb.) és a strukturális változatosság földrajzi, tipológiai (Matras és mtsai 1997, Matras 2002, 2005 stb.) és kontaktológiai (Bakker és Cortiade 1991, Matras 1995, Matras 1998 stb.) aspektusai iránt érdeklődtek. Bár az utóbbi három évtizedben – jórészt éppen magyarországi kutatásoknak és kutatóknak köszönhetően – olyan munkák is napvilágot láttak, amelyek a nyelvhasználat egyes szocio-kulturális aspektusait vizsgálják,3 a nyelvet társadalmi kontextusban vizsgáló kutatások ma még a romani nyelvészet alulreprezentált területét jelentik. 

2. Hipotézisek, kutatási kérdések A terepmunka során saját nyelvi szocializációm tapasztalatai ösztönöztek arra, hogy a vizsgálat fókuszát a társadalmi nemi ideológiák diszkurzív aspektusaira, illetve a társadalmi nemi és a nyelvi ideológiák kapcsolatára szűkítsem (ld. Cameron 2005, Philips 2005). Elsősorban az a kérdés foglalkoztatott, hogy milyen nyelvi ideológiák és gyakorlatok járulnak hozzá a társadalmi nemek közötti viszonyok, és az azokat magyarázó-racionalizáló társadalmi nemi ideológiák létrehozásához és fenntartásához, és fordítva: hogyan alakítják a gender-ideológiák a nyelvi gyakorlatot és a nyelvi ideológiákat. Nem olyan nyelvi vagy diszkurzív formák azonosítása volt a célom, amelyeket a nyelvhasználók férfiakra vagy nőkre jellemző jegyeknek, azaz a társadalmi nem indexeinek tekintenek, hanem Ochs (1992: 334) javaslatát elfogadva azt igyekeztem megérteni, hogy egyes nyelvi vagy diszkurzív formák hogyan használhatók bizonyos pragmatikai funkciók (pl. viszonyulásjelzés, beszédaktusok, beszédesemények) kivitelezésére, és a kivitelezéshez kapcsolódó normák, preferenciák hogyan viszonyulnak a beszélők, referensek, címzettek társadalmi identitásaihoz és szerepeihez (pl. társadalmi neméhez). A részt vevő megfigyelés tapasztalatai hívták fel a figyelmemet két, a hétköznapi interakció különféle helyzeteiben, és a nyilvános, formális beszédesemények során is gyakran előforduló diszkurzív forma, az átok és a feltételes átok használatának változatosságára és társadalmi nemi összefüggéseire. Ennek hatására kezdtem el szisztematikusan megfigyelni és dokumentálni azok használatát különféle interakciós helyzetekben és beszédeseményekben. Az átok és a feltételes átok kiválasztásával két olyan diszkurzív forma vizsgálata mellett döntöttem, amelyek elsősorban nem társadalminemi identitások és relációk kifejezésére szolgálnak, hanem alapvetően pragmatikai funkciót látnak el: viszonyulás-jelzésre és a beszédaktusok illokúciós erejének módosítására (pl. erősítésére) szolgáló eszközök. E diszkurzív formák pragmatikai értékének létrehozásában és magyarázatában azonban jelentős szerepe van a társadalmi nemnek, továbbá a használat társadalmilag elfogadott módjait definiáló interakciós és interpretációs normák sem társadalminem-semlegesek. Ezért a dolgozatban a következő kérdéseket vizsgáltam: a) milyen pragmatikai és társas funkciót töltenek be ezek a diszkurzív formák a romák közötti interakcióban; b) milyen kapcsolat van az egyes átok- és feltételesátok-formulák nyelvi formája, pragmatikai értéke és társas funkciója között; c) hogyan hozzák létre és hogyan magyarázzák ezt a kapcsolatot a közösség tagjai a nyelvi ideológia segítségével, és mi a szerepe ebben a társadalmi nemnek; d) az alapvetően pragmatikai célokat szolgáló diszkurzív formák használata hogyan válik több tekintetben is társadalmi nemileg értelmezett (gendered) nyelvi gyakorlattá. ..... 

http://www.nytud.hu/oszt/neuro/szalai/phdtezisek.pdf 

Nagy Pál: Cigány csoportok és az együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15-20. században*

Nagy Pál: Cigány csoportok és az együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15-20. században*

http://www.tte.hu/_public/ttorszkonf/nagypal2007.pdf


 A „cigány” fogalma a forrásokban és a szakirodalomban Az európai, illetve magyarországi történeti forrásokban a 16. század óta a „cigány” fogalma kétféle értelemben fordul elő: 1. Cigány az, aki annak született. Azaz beleszületett egy közösségbe, s ez teszi cigánnyá, akár belső, akár külső meghatározás alapján számít cigánynak az a közösség adott történelmi térben és időben. 2. Cigány az, aki azzá vált, illetve úgy néz ki. Ennek az értelmezésnek nem elsődleges és nem kizárólagos kritériuma a fizikai antropológiai kinézet (bőrszín, haj, stb.), a szociális karaktert, a társadalomban elfoglalt helyet kifejező vizuális jelek összességét foglalja magában. Ez gyakran a társadalom olyan tagjaira is kiterjesztődött, akik nem cigány közösségbe születtek. A történeti forrásokban sohasem határozták meg a „cigány” fogalmának differentia specificáját (megkülönböztető sajátosságait). Logikailag a legközelebbi nem-fogalom alkalmazásával írták körül és különféle karakterjegyeket társítottak hozzá attribútumként (elválaszthatatlan tulajdonságként). A megkülönböztethetőséget és egyediséget kifejező egzakt definíciók nem születtek, olyan időszakokban sem, amikor nem volt egyértelmű, hogy pontosan ki számít cigánynak. A vándorló, kóborló, csavargó kategóriájába nem csak cigányok voltak besorolhatók, miként az otthontalanság gyakorta előítéletes fogalmát sem lehetett kizárólagosan cigányokra vonatkoztatni. A 16. század óta, amikor a források cigányokról szóltak, gyakran olyan embereket is cigánynak neveztek, akik nem születtek cigánynak, másképpen szólva nem voltak „igazi” cigányok. Ugyanakkor gyakorta nem tudták, hogy valaki cigány, vagy ha tudták is, akkor sem sorolták feltétlenül a cigányok közé. A forrásokban cigányként megjelenő emberek és csoportok nem szoríthatók bele ugyanabba a modellbe, mert különböznek egymástól identitásuk kritériumaiban. Történeti szempontból tulajdonképpen nem egyetlen, hanem többféle cigány identitásról beszélhetünk, illetve a kritériumok összekapcsolódásának különös variációiról. A fogalmi kettősség, az ellentmondások sajátos társadalomtörténeti folyamatokkal magyarázhatók, s összefüggnek a cigányok gázsósodásának és nem-cigányok cigányosodásának kettősségével, valamint az akkulturációval és az asszimilációval. A forrásokban kimutatható kettősség átöröklődött a modern szakirodalomba, s megjelenik a „ki a cigány?” kérdésben megfogalmazott definíciós problémában is. A modern tudományok is megkíséreltek választ adni arra, hogy mi teszi cigánnyá a cigányokat, s a lehetséges válaszokból többféle paradigma (bizonyításra vagy összehasonlításra alkalmazott minta) alakult ki. A szakirodalomban az európai cigány történelem értelmezésének két alapvető tudományos paradigmája él egymás mellett: 1. A szenvedés- és üldözéstörténeti paradigma. E minta szerint a cigányokkal történt múltbeli események és változások par excellence üldözési szándék következményei, a cigányok asszimiláció tárgyai. A cigány történelem elsődleges rendező elve a cigányokkal * Elhangzott a Történelemtanárok (17.) Országos Konferenciáján 2007. október 14-én 2 szembeni, többféle formában megnyilvánuló ellenszenv. A cigány történelem az egységes etnikai képződményt alkotó cigány csoportok környezettel szembeni ellenállásának, a külső kényszerítések alóli menekülésének története. 2. Az együttélési modellek változásának paradigmája. Ebben az értelmezésben a differenciált, szegmentáris csoportokat, gyakran öntörvényű közösségeket alkotó cigányokat érintő események és változások a társadalmi és gazdasági rendszer belső mozgástörvényeinek tulajdoníthatók. A megvetés és az üldözés nem ok, hanem helytől és időtől függő következmény, amit a modernizációs időszakok, válsághelyzetek, nagy gazdasági átrendeződések kihívásaira új válaszokat keresve az együttélési modellek újjáépítésére való törekvés válthat ki. A magyarországi cigány történelem néhány alapkérdése A jelenlegi tudományos eredmények szerint a történeti Magyarország területén a 14. század végén jelentek meg cigányok. Erről nem magyarországi, hanem havasalföldi, 1390 és 1406 közé keltezhető forrásból van tudomásunk. 1399-ben pedig Liptó vármegyében ítélkeztek cigányok felett a nemesi ítélőszéken. Az első olyan adatot, amikor cigányokat letelepítettek, Hunyadi János, mint besztercei gróf 1455-ben kiadott okleveléből ismerjük. A Barcsay család számára engedélyezte, hogy erdélyi birtokaikra négy cigányt jobbágyként fogadjanak be. A cigányok magyarországi megjelenéséről és a migráció jellegéről a szakirodalomban a hármas hullámteória terjedt el. Ennek lényege, hogy a cigányok három nagy hullámban érkeztek Magyarország területére, a 15-16. században, a 18. század elején a török kiűzését követően, valamint a 19. század derekától az első világháborúig terjedő időszakban. A Coloccitól és más 19. századi szerzőktől átöröklődött elképzelések két szempontból is megtévesztőek: 1. Pontatlan kronológiát adnak és azt a látszatot keltik, mintha az említett három időszak között nem lett volna a Kárpát-medencében cigány migráció. 2. Tévesen ítélik meg a migráció jellegét és csoportspecifikumait. A Balkán és a Kárpát-medence, s ezen belül a román fejedelemségek és Erdély között a 14. század végétől a 20. századig kimutatható egy folyamatos mobilizáció, melynek keretében többféle etnikai csoport húzódott a Kárpát-medencébe. Politikai változások, háborús események, ínségek és járványok hatására időnként hullámszerűvé vált ez a mozgás, de a cigányok esetében alapvonása a kisebb csoportokban történő, lassú áthúzódás, amelynek elsődleges indikátora a piackövetés volt. A migrációval kapcsolatos legelterjedtebb téves klisé, hogy az oláh cigányok és a beások a 19. század második felében, illetve a 19-20. század fordulóján érkeztek Magyarországra. Miként a kárpáti cigányokra a 14-17. század közötti elnyújtott beköltözés a jellemző, az oláh és beás cigányokra a 18-20. század közötti, nem egyszerre, nem egyetlen irányból és nem egyetlen nagy csoportban történt beköltözés, amely szintén a nagyobb léptékű általános demográfiai folyamat részeként zajlott le. Oláh és beás cigány csoportoknak a 19. század második felében és a 20. század elején történt beköltözése egy olyan hosszabb folyamat része volt, amely a 18. század első harmadában kezdődött, s a 20. század későbbi időszakaiban is folytatódott. A magyarországi latin nyelvű iratokban a 18. század első harmadától fordul elő a „zingari valachi” elnevezés, amelynek jelentése oláh cigány, ám eredetileg a mai szakirodalomban oláh és beás cigányként ismert csoportokat is jelentette. A közös elnevezés mögött meghúzódó eltérő néprajzi karakter jól megrajzolható a források adataiból. Somogy megye 1768. évi cigányokról szóló statútumaiban pl. határozottan külön választva beszélnek a zingari valachi kategórián belül a különféle famunkákat végző (ex arboribus varia instrumenta 3 lignea, cochlearia, et lintres et alia conficiant), valamint a rézműves és üstcsináló (ahenarius) cigányokról. Az alapkérdések között kell szólnunk a magyarországi cigány történelem egészének értelmezéséről is. Az 1893. évi cigányösszeírást korszakhatárnak és egyedüli népességfelvételnek tekintve, a cigány csoportok korábbi történetéről gyakran úgy beszélünk, mint független vándorló, környezetükkel szemben álló egységes etnikum történetéről. Ebben a gondolkodásmódban az aktuálpolitikai és ideológiai megfontolások köszönnek vissza, valamint egy olyan történelemszemlélet, amely nem tulajdonít kellő fontosságot a forrásoknak, illetve – tévesen – a környezettel való konfliktusok termékeinek tartja azokat. Hasonlóan problematikus az a nézet, amelyik a cigányokról fennmaradt forrásokat nem tekinti hitelesnek, de legalábbis egyoldalúnak tartja, mivel nem a cigányok, hanem a környezetük hozta létre azokat. Az ún. történelem nélküli, illetve hosszú időn át írásbeliség és saját értelmiség nélkül élő népek történelmének kutatásából vett párhuzamok cáfolják ezt a vélekedést. Magyarország történelméből megemlíthetjük a besenyőket, a jászokat, s párhuzamként állítható a magyarság korai története is, amelyet szintén „külső” forrásokból kénytelenek rekonstruálni a történészek. A cigány csoportok nem alkottak egységes etnikai képződményt, történelmük nem egy nomád hajlamú, vándorló kisebbségnek a többségtől elválasztható története. A cigány csoportok a 15. század óta a magyarországi társadalom részeként, környezetükkel szimbiózisban éltek, világképük és viselkedésük eredetét erősen befolyásolták a helyi társadalomból érkező hatások. Gazdasági, társadalmi, jogi és kulturális szempontból is differenciált cigány népességről beszélhetünk. Az együttélési modellek korszakai A magyarországi cigány történelem korszakolásának többféle variánsa lehetséges. Kiválaszthatjuk a magyar történelem szokásos kronológiai határait (pl. a 10 kötetes Magyarország története sorozat alapján), vagy a cigányok múltjából ismert valamely eseményt, (Zsigmondnak tulajdonított menlevél, Mária Terézia, 1893-as összeírás, Pharrajimos, rendszerváltás - a szokványossá lett viszonyítási határok). Mindkét változat mechanikus és nem veszi figyelembe a cigány történelem egészének különösségét és sajátos fejlődéslogikáját. A cigány történelem legjellegzetesebb sajátosságai: nem szokványosak a tényei, a térbelisége, a ritmusa; a tradíciók, szabályok, erkölcsök, szokások, ismeretek átörökítése is különleges a szóbeliség miatt. Ebben a történelemben nincsenek nyomon követhető nagyszabású politikai, diplomáciai és háborús események, filozófiai rendszerek, vallási megrázkódtatások. A cigány történelem nem tagolható tehát belső eseményrend szerint, s nem olyan történelem, mint amit a tankönyvekből ismerünk (ez azt is jelenti, hogy a cigányságnak a tankönyvekben történő nagyobb súlyú megjelenése előfeltételezi a szemléletváltozást). A mechanikusan kiemelt évszámokhoz kötés helyett a cigány történelem egészének meghatározottságait jobban kifejező módszer az együttélést komplexen befolyásoló időszakok elkülönítése. Az elmúlt hatszáz évben öt olyan időszak mutatható ki, amikor felmerült nem-cigányok és cigányok együttélésének átfogó, össztársadalmi léptékű rendezésének szükségessége: 1. A 15-16. század a tartós együttélési feltételek megteremtésének időszaka. 2. A 18. század második fele a felvilágosult abszolutizmus civilizatorikus kísérletének időszaka. 4 3. A 19. század utolsó harmadában a polgárosodás, a modernizáció és a „humanitás követelménye” vetette fel azokat a kihívásokat, amelyek a központi kormányzatot is az integrációs utak keresésére késztette. 4. Az 1950-es években újabb modernizációs csapda keletkezett, amit ellentmondásosan ugyan, de az iparosodás oldott meg, s az 1980-as évekig tartó, növekvő munkaerőpiaci integrációs folyamatot váltott ki. 5. A rendszerváltás 1990 óta tartó folyamatának neuralgikus pontja a cigányok/romák társadalmi helyzetének rendezése, amely minden korábbinál élesebb kérdéseket vet fel. A felsorolt időszakok a szimbiózis egy-egy új modelljét jelentik, amelyek Thomas Acton szerint addig élnek, míg a társadalom változásai alá nem ássák őket, s az újabb válsághelyzetek ismét új megoldások keresésére kényszerítenek. A közbenső időszakok az együttélés sajátos átmeneti periódusai, amikor spontán, helyi folyamatok a meghatározóak, s bár felhalmozódnak válságjelenségek és felvetődnek össztársadalmi vonatkozású kérdések, a szimbiózis alapfeltételei nem változnak. Az együttélés modelljét minden időszakban a gazdasági, társadalmi, jogi és erkölcsi feltételek komplexitása határozta meg. Ezek a feltételek úgy kapcsolódtak egymáshoz, mint négy olyan halmaz, amelyeknek mindegyike érintkezik valamennyi másikkal. Az együttélés feltételeinek sajátosságai A korai forrásokban kettős etnonímia jellemző: a 17. századig a cigányok megnevezésére párhuzamosan fordul elő azonos értelemben az aegiptiacus, pharaones (egyiptomi), valamint a zingarus, cyganus (cigány). Révay Péter és Thurzó György menleveleiben (1608, 1616), továbbá Szamosközy István és Istvánffy Miklós történeti munkáiban azt olvashatjuk, hogy az egyiptomiakat, illetve az egyiptomiak népét/nemzetségét a köznyelvben, a nép körében nevezik közönségesen cigányoknak, a művelt emberek tudós terminusa az egyiptomi. Csak gyanítható, hogy az elnevezés kettőssége identifikációs kettősséget is jelentett, s nem tudjuk, hogy összefüggött-e a migráció és a közösségszerveződés formáival. A 15-16. században cigányok és nem-cigányok kölcsönösen elfogadható szimbiózisa jött létre a Kárpát-medencében. Gazdasági alapját a cigányok munkaereje iránti igény jelentette. A cigányok befogadását elsősorban tanult mesterségük, a kovácsolás tette lehetővé. A cigány kézművesek nem a magyar kovácsmesterek hiánya, hanem a különleges technológia miatt váltak keresetté. A magyarságnak a honfoglalás előtti időkből megvoltak a fémműves hagyományai. A 15-16. században azonban a cigány kézművesek voltak az egyedüliek, akik szállítani tudták mesterségbeli tudásukat, s nem voltak műhelyekhez kötve. Az üllőjét és szerszámait könnyen szállító, a felesége kiegészítő munkáját is használó cigány iparos a nagy mezőgazdasági munkák idején helyszíni szolgáltatást tudott nyújtani, s azonnal megjavította a megrongálódott szerszámokat, így téve magát nélkülözhetetlenné a termelő munka folyamatosságának fenntartásában. Az együttélés társadalmi feltételeit a parasztosodás folyamata, a vajdai szervezet kiépítése és ezzel együtt a cigányoknak az adózás rendszerébe történt speciális bekapcsolása teremtette meg. A parasztosodás a jobbággyá válást jelenti, ahogy azt a 14. századtól, mint társadalmi állapotot (conditio) értelmezhetjük. A „rusticus”, mint földművelő foglalkozás a jelenlegi kutatási eredmények alapján atipikusnak mondható a cigányok esetében. A 16. századból, főként az Alföldről ismerünk néhány, magyar adózók között összeírt cigányt, akiknél nem zárható ki, hogy földművelő parasztok voltak. A róluk rendelkezésre álló adat azonban oly kevés, hogy nem vonhatunk le következtetéseket társadalmi folyamatokra. 5 Giovanandrea Gromo 1564-ben arról számol be útleírásában, hogy Erdélyben a székelyek a földet cigányokkal műveltetik. Egyetérthetünk Viorel Achimmal, hogy ezt kisegítő munkaerőként tehették. A 18. század előtt a cigányok úgy integrálódtak a feudális társadalom szerkezetébe, hogy sem központi, sem helyi szándék nem kényszerítette őket arra, hogy letelepült élelelemtermelővé váljanak. Egy sajátos szolgáltató-mozgó szisztémában racionálisan hasznosították a munkaerejüket, szabadon mozoghattak, nem várták el tőlük az állandó helyben maradást. A rendszer azonban nem volt homogén. A 16. század közepétől a cigányok társadalmi helyzetének három eltérő modelljét figyelhetjük meg a Királyi Magyarország, a hódoltság és az Erdélyi Fejedelemség területén. Többféle modell alakult ki a helyi társadalomhoz való viszony tekintetében is, attól függően, hogy egy-egy cigány közösség milyen feudális joghatóság alá került. Az uralkodói közreműködéssel is szavatolt, egyensúlyon alapuló együttélési modellen a 17. században, az általános európai válság századában keletkeztek az első repedések. A 17. század első harmadában, főként a felvidéki és nyugat-magyarországi vármegyék forrásaiban megjelenik cigány közösségek gyülevész rablóbandaként történő jellemzése, a 17. század végére pedig – mintegy száz esztendővel később, mint a nyugat-európai forrásokban – Magyarországon is kialakul a cigányokról egy új sztereotípia, az az elképzelés, hogy a cigány tolvajnép, amely különféle nemzetekből származó „dologkerülő és csalárd emberek söpredéke”. A gazdasági élet változásai is új kihívásokat hoztak létre. A 17. században a specializálódás következtében több fémműves tevékenység (kapaverés, kaszaverés, stb.) is önálló foglalkozássá vált, s amikor ezek céhes keretekbe szerveződtek, egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napjainkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent. A magyarországi (kárpáti) cigányok első társadalmasodó válasza a foglalkozásváltási kényszerhelyzetre a zenei pályákra történő áthúzódás volt. A 17. században indult el, a protestáns etika erős hatására is, az a folyamat, amely a reformkorban a megerősödő társadalmi igényektől indukálva a cigányzene széleskörű elterjedéséhez vezetett. A 17. században keletkezett kihívásokra, a török kiűzése utáni népességátrendeződéssel és az abszolutizmus megerősödésével összefüggésben, a 18. században kerestek össztársadalmi léptékű válaszokat. A legfelsőbb államigazgatás a társadalom intellektualizálásának szélesebb programján belül akarta az együttélés új formáit létrehozni oly módon, hogy a cigányok reszocializációval váljanak állandóan egy helyben lakó, kétkezi munkából élő adózókká. A szakirodalomban kialakult az a klisé, hogy a cigányok 18. századi történelme nem más, mint a róluk alkotott rendeletek története. Valójában a 18. század nagyon fontos társadalmi változások, a cigányok és nem-cigányok közötti kapcsolatok intenzívebbé válásának, az akkulturáció társadalmasodásának időszaka, s az együttélést a rendeleteknél erősebben befolyásolták a helyi hatásoktól inspirált spontán folyamatok. A 18. században megszaporodnak a vegyes házasságok, egyre gyakoribbak a cigányok és nem-cigányok közötti intim kapcsolatok, illetve a szociális helyzet hasonlóságából adódó egymásra utaltság sokszor meghatározóbb az etnikai különbözőségnél. Az akkulturáció apró jelei megnyilvánulnak az öltözködésben, a tárgyi kultúrában, a gyermeknevelésben, a népi vallásosságban. 6 A kapcsolatok erősödésével párhuzamosan a cigány csoportok differenciálódnak, s többféle közösségi típus él egymás mellett, amelyek nem értelmezhetők pusztán vándorlás és letelepültség erővonalai mentén. A történelmi realitás az volt, hogy a vándorlás és a letelepültség két szélső pontja között többféle közösségszerveződési- és életmódmodell létezett. Egy-egy közösség vagy család életében ezek a formák többször is válthatták egymást. A központi és a helyi politika egyik ellentmondása abban rejlett, hogy nem voltak kellő tekintettel a cigány csoportok differenciáltságára. A 18. században a „cigány” fogalmának kettős értelmezése karakterisztikussá vált. Mai szóhasználattal élve, az etnokulturális és a szociokulturális értelmezés jól kimutatható a forrásszövegekből, miközben direkt definíciók ebben a korszakban sem születtek. A források egy részében a „cigány” fogalma etnikai dimenzióban jelenik meg, ezt nevezem a latin nyelvű iratok alapján gens/natio típusú értelmezésnek. A magyar nyelvű iratokban a nemzet, nemzetség, törzsök kifejezések a megfelelői. Ebben a meghatározás típusban cigánynak lenni etnikai, nemzetiségi hovatartozást jelent. A források egy másik csoportjában a „cigány” fogalma szociális dimenzióban jelenik meg, ezt nevezem a latin nyelvű iratok alapján conditio/professio típusú értelmezésnek. A conditio megfelelője a magyar nyelvű iratokban az „állapottya” (társadalmi helyzete, társadalmi állása). A professio értelme: mesterség, foglalkozás, megélhetési mód. Ebben a meghatározás típusban cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelent. A 18. században ez a fogalomhasználat vált dominánssá. A 18. század végén a helytartótanácsi rendeletekben a cigánysághoz tartozást már kizárólagosan társadalmi helyzetként fogalmazták meg, amely meghatározott kritériumok szerint megváltozhat. 1794-ben helytartótanácsi rendelet mondta ki, hogy a becsületes, kétkezi munkából élő, magukat jól viselő és környezetük normáihoz alkalmazkodott cigányokat ki kell emelni a cigányok sorából, s ezt nyilvánosan ki kell hirdetni. Konkrét példát erre a Borsod vármegyei Sajóvámosról ismerünk 1797-ből, ahol néhány parasztosodott cigányról nyilvánosan kijelentették, hogy többé nem tekintendők cigánynak. Az említett esethez hasonlót Európa egyetlen más országából sem ismerünk. A jelenlegi kutatások alapján még nem rendelkezünk kellő ismeretekkel arról, hogy cigány emberek helyzetének ily módon történt megváltoztatása társadalmasodott-e, s nem tudjuk, hogy a parasztok közé átemelt családok gyermekei tartósan parasztok maradtak-e, s ha igen, akkor megszűntek-e cigánynak lenni. Helytörténeti és genealógiai kutatások sora lenne szükséges a jelenség alaposabb megismeréséhez. Annyit tudunk, hogy a gens/natio és a conditio/professio típusú értelmezés továbbélt a 19. században, s ez magyarázza, hogy ugyanazt a cigány családot hol a cigányok, hol a parasztok között találhatjuk meg, illetve ez ad magyarázatot, hogyha egy család valamely forrástípusban szerepel, egy másik forrástípusban pedig nem (ezzel találta magát szembe Szelényi Iván és Ladányi János a csenyétei cigányok esetében). A conditio/professio értelmezés arra is rávilágít, hogy az akkulturáció és a parasztosodás jelenségeinek értékelésében alapvető kritériumként kell figyelembe vennünk a társadalmi mobilitással való összefüggéseket. Arról, amit első ránézésre asszimilációnak vélünk, alaposabb vizsgálódás után kiderülhet, hogy reálisan a mobilitás egyik (némely esetben mesterséges) útja. A 18. században figyelhető meg konkrétan az a sajátos, 20. századig tovább élő jelenség, hogy cigány családok tudatosan igyekeztek magukat a környezetükkel nem-cigányként elismertetni, ennek érdekében feladni a független munka lehetőségét, elsajátítani a mezőgazdasági termelési technikákat és a paraszti gazdaság vezetéséhez szükséges ismereteket. A hazai kutatás nem fordított még elegendő figyelmet arra, hogy a Mária Terézia-féle úrbérrendezés a magyarországi cigányok történetében is vízválasztó volt. Különösen fontos lenne annak alapos kutatása, hogy a 18. század folyamán pontosan hol és 7 milyen arányban váltak cigányok telkes jobbággyá, illetve töredéktelkes házas zsellérré (a probléma többféle forrásból is kutatható: összeírások, uradalmi iratok). A cigányok úrbéres viszonyainak sajátos mezővárosi példája vizsgálható Siklóson. Az itteni cigányok számára a 18. század elején az úrbéressé válás az integrálódás útját, a tartós letelepedés lehetőségét jelentette. A cigányokkal 1768-ban kötött, majd többször megújított úrbéri szerződés bíráskodási autonómiát biztosított számukra (ellentétben a helytartótanács rendeletével), s a városon belül sajátos státust. A 18. századi, asszimilációs eszközrendszerrel dolgozó integrációs politikának sajátos társadalmi hatása érvényesült a cigány gyermekek nevelőszülőkhöz adásában. Több szerző is tévesen gondolta úgy, hogy ebben a kérdésben a vármegyék és a helytartótanács között ellentét lett volna, s a gyermekek szülőktől történt elvételét nem lehetett gyakorlatban megvalósítani. A vármegyei közigazgatásban kialakult razzia-szerű gyakorlatot Soós István mutatja be egyik dolgozatában Pozsony vármegye példáján. A vármegyei számvevők irataiban pedig fenn maradtak azok az összeírások, amelyekben kimutatták, hogy mely gyermekeket adtak nevelőszülőkhöz, kikhez kerültek és milyen családokból. A gyermekek elvételét mindenütt végrehajtották. A falusi és mezővárosi gazdáknak, iparosoknak kifizetődő volt cigány gyermekeket magukhoz venni. A szuloki (Somogy megye) német dohányos gazdák pl. egy gyermek után kapott tartásdíjból az egész évi robotot megválthatták földesuruknál. A nevelőszülői rendszer bevezetése a cigány közösségek rokonsági kereteinek felbomlását szolgálta, s arra a pedagógiai ideológiára épült, hogy a gyermekek szüleiktől gyökeresen különböző felnőttekké nevelhetők. Az elgondolás téves volt, s a rendszer csődöt mondott. Ugyanakkor hosszú időtartamban érvényesülő hatása volt, hogy a cigány csoportok karakterében felerősödött a szociokulturális meghatározottság, különösen az egyre nagyobb arányban romungróvá váló kárpáti cigányoknál. A nevelőszülőkhöz kiadott gyermekeknek, akik felnőttként a 18. század végén és a 19. század elején bukkannak fel a forrásokban, a legtöbb esetben hányatott sors jutott osztályrészül. Elveszítették eredeti közösségüket, újra pedig nem találtak. A lányok gyakran prostituáltak lettek, a fiúkat pedig szubkultúrákban, rablóbandákban látjuk viszont, akik egész életükben a sehova sem tartozás szindrómáját viselték magukon. II. József halála után hosszú átmeneti időszak kezdődött a cigányok magyarországi történetében. Amikor hosszú szünet után újra összehívták a rendi országgyűlést, az 1790-es évektől a reformkor végéig a cigányok helyzete az országgyűlések rendszeres bizottsági munkálatainak visszatérő kérdése lett. A magyarországi és erdélyi országgyűléseken elaborátumok egész sora született, de az elképzelések nem váltak politikai gyakorlattá, szisztematikus rendezésig nem jutottak el. Az országgyűlési politikában két merőben új felismerés született. Az egyik, hogy a cigányok társadalmi helyzetének javulását akadályozzák a cigány népesség eloszlásának területi egyenlőtlenségei. Egyazon területen az azonos tevékenységeket választók túlnépesednek, míg más területeken krónikus iparoshiány van. A másik felismerés, hogy a cigány életébe történő drasztikus, családot, rokonságot, hagyományt romboló beavatkozás nem járható út, visszájára fordul. Gyökeres változás történt a reformkorban a vármegyei politikában is. A 18. századi statútumalkotó, a cigányokat regulázni akaró gyakorlat helyébe új szemlélet lépett: a cigányok helyzetének az össztársadalmi problémák egészében történő átgondolása. Az 1830-as évektől a vármegyei közgyűléseken megfogalmazódó kérdés: a polgárosodásban és a modernizációban a cigányok megtalálhatják-e a helyüket, illetve nem lesznek-e gátjai a fejlődésnek? 8 Az új kérdésfeltevés relevánsan fejezte ki a cigányok életében bekövetkezett változásokat. A 18. század vége és a 19. század közepe között a cigány csoportok tovább differenciálódtak. A területi egyenlőtlenségek mellett megfigyelhető a vidéki és városi csoportok közötti különbségek felerősödése is. A városi muzsikus családok egy része (pl. Szegeden) a 19. század derekára polgárosodott és integrálódott, s már nem fogadta el, hogy cigánynak tartsák. Ezzel szemben az üstfoltozó és rostakészítő, sátoros vándorcigányok a legsanyarúbb nyomorúságban éltek. A differenciálódást a csoportkategóriák változásai is kifejezik. Az 1794-es erdélyi országgyűlésen a cigányokat négy csoportba sorolták: kincstári aranymosó cigányok, kincstári fiskális cigányok, magánföldesurak és községek joghatósága alá tartozó cigányok. Az 1842/43. évi országgyűlési tervezetben szereplő nyolc kategória a jogi helyzet, a foglalkozási megoszlás és az életmód differenciáltabbá válásáról tanúskodik: 1. Letelepedett, falvakban és a városokban mesteremberként élő, „rendes életmódot” folytató cigányok. 2. Csekély számban szintén letelepedett, úrbéres telekkel rendelkező, földművelésből élő cigányok. 3. Állandó lakással nem rendelkező, ám konvenciós cselédként „határozott életmódot” folytatók. 4. Kincstári aranyász cigányok. 5. Taksás fiskális cigányok. 6. Ideiglenesen megtelepedett cigányok, akiknek telke, földje nincs, a földesurak által épített kunyhókban laknak, „szabálytalanul” szolgálnak és alkalmi javadalmat kapnak. 7. Az előzőekhez hasonlóan a földesurak oltalma alatt álló, alkalmi és idényjellegű munkákra (sáncásás, házépítés, aratás) elszegődő cigányok, akik „lakukat szüntelenül változtatják”. Napszám vagy csekély taxa fejében a telet a földesúri erdőkben silány kunyhókban húzzák ki, tavasszal továbbállnak. 8. Sátoros cigányok, „kik a földműveléstől s általában a munkától iszonyodva nem csak vándor, hanem örökös kóbor életet folytatnak”. Rostakészítéssel és üstfoltozással foglalkoznak, „de nem annyira kenyérszerzés végett, mint többnyire csak ürügyül, mely alatt nyomorult éltöket jövendő mondások, hamis huszasok készítése s más hasonló nemü csalások által szokták fenntartani”. Bereg vármegye 1797. évi statútumában az állandó lakóhely megléte, a mozgás és a megélhetési mód alapján sorolták három csoportba a cigányokat: 1. Házakban laknak, tavasszal és nyáron családostól faluznak, majd visszatérnek a lakhelyükre. 2. Megtelepedettek, házakban laknak, kezük munkájából élnek (de nem mind mezei munkából), tarthatnak lovakat. 3. Sátrakban lakó kóborlók. A 19. század derekától a gazdasági fejlődéssel egyenes arányban egyre égetőbben merült fel egy új együttélési modell megteremtésének igénye. A modernizációs kihívás világméretű népességátrendeződéssel együtt jelentkezett. Több bizonytalan próbálkozás után „a czigányügy végleges rendezése” 1893-ban lett konkrét kormányzati célkitűzéssé. A 19. század végére a cigányok történetében egy fontos művelődéstörténeti fordulat is végbement. Egyrészt a cigányzene létrejöttével és a cigány muzsikusok híressé válásával. Másrészt az első alkotó cigány értelmiségiek megjelenésével, főként a szótárkészítés területén. Ezzel egyidejűleg megjelentek Kelet-Európában a roma önszerveződés csírái (1879: páneurópai roma konferencia) és megnövekedett a cigányok iránti tudományos érdeklődés (az ún. első ciganológus triász). 9 A dualizmus-kori rendezési szándék volt az első, amelyik az együttélés új modelljét tudományos alapokon akarta létrehozni, s tudósok közreműködésére számított. Az államigazgatás és a tudomány együttműködése az 1893-as cigányösszeírással valósult meg. Bármifajta kiszámítható politika alapfeltételének a cigányság demográfiai állapotának minél pontosabb ismeretét tartották. Az 1893-as összeírás, némely ellentmondásai ellenére, minden addiginál eredményesebb volt, s meghozta a szükséges tudományos eredményeket. Az eredmények tudományos feldolgozása bizonyította, hogy az együttélési modell újraalkotása, a cigányság helyzetének javítása nem épülhet arra a szűklátókörű ideológiára és közigazgatási gyakorlatra, amely a „cigányügy” rendezését egyszerűen a „kóborló” cigányok letelepítésének problémájaként értelmezte. Az 1893-ban összeírt 274940 fős cigány népességből 243432 fő állandóan letelepedettnek minősült, míg a huzamosabban egy helyben tartózkodók és a vándorcigányok kategóriájába tartozók együttesen is csak 29344 főt, azaz 10.7 %-ot tettek ki. Az összeírás 1895. évi kiadásának bevezető tanulmányában Herrmann Antal felhívta a figyelmet, hogy „különleges ethnikus jelenségekkel állunk szemben”. Ugyanakkor az adatok önmagukért beszélve bizonyították a cigány népesség heterogenitását és differenciáltságát, a területi különbözőségeket, a helyi társadalomból érkező eltérő hatásokat, s azt, hogy összességében a cigányság helyzetének okait a magyarországi gazdaság és a társadalom osztályszerkezetének sajátos viszonyaiban kell keresni. Most egzaktan, modern statisztikai eljárással nyert adatokkal alátámasztva egyértelműsödött az első ízben a 18. században megfogalmazódott, s azóta is érvényes felismerés: a neuralgikus pont a munkaerőpiac és az oktatás. Az 1893-ban tervezett további munkálatok nem valósultak meg szisztematikusan. A következő évtizedekben a „cigányügy” rendőri kérdéssé vált, s megmaradt a Herrmann által „cigányvadító közigazgatásnak” nevezett ördögi körben. Példa erre az 1916. május 20-án kihírdetett rendelet, amely szerint „legfontosabb feladat a kóborcigányok kóborlásainak megakadályozása”, amin az állandó lakóhellyel nem rendelkező cigányok kényszerletelepítését értették. Az ipari forradalom kedvezőtlen hatásai, az Eötvös-féle közoktatási törvényből, majd a Nagyatádi-féle földreformból való teljes kimaradás után a világgazdasági válság az 1930-as évekre a magyarországi cigányságot történelmének mélypontjára juttatta, amit tetőzött a roma holocaust (pharrajimos). A két világháború között a cigány népesség szociálisan tovább differenciálódott, a hagyományos életmód erősödő felbomlásával párhuzamosan nőtt a munkanélküliség, az iskolázatlanság és a nyomor. A debreceni Arany Bika Szállóban művészi párbajt vívó dolmányos prímások és az önmagukra emberevést valló szepsi cigányok nyomortelepe között mélységes szakadék húzódott. A magyarországi társadalom megosztottságainak a cigányságon belüli sajátos leképeződése a további kutatások fontos területe lehet. Az 1950-es években egy ideig úgy tűnt, különösen a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének 1957. évi megalakulásakor, hogy az együttélés új modellje a roma kulturális önszerveződésre épülve, sajátos nemzetiségi fejlődés alapján jöhet létre. 1946-ban, a Magyar Kommunista Párt folyóiratában, a Társadalmi Szemlében Kálmán András még határozottan jelentette ki, hogy a cigányság gazdasági helyzetének javításával együtt kell járjon „a cigányság nemzetiségi jogainak megadása”. Ez az ideológia, összefüggésben a szovjet nemzetiségi ideológia megváltozásával, néhány esztendő alatt a visszájára fordult. A Munkaügyi Minisztérium 1957. évi cigányokra vonatkozó felmérését feldolgozó Pogány György és Bán Géza már arra a megállapításra jutottak, hogy a cigányság népként való fejlődésére nincs lehetőség. 10 Az ideológiai folyamatot, a Művelődésügyi Minisztérium által végeztetett újabb országos felmérést követően, az 1961-es párthatározat zárta le, amelyben kimondták, hogy a cigányság „bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot”. A problémák megoldásához a cigányság sajátos társadalmi helyzetét kell figyelembe venni. Az 1957-es és 1961-es felmérések reálisan tárták fel a cigány csoportok életének mindennapi gondjait. Az 1950-es évek közepén a mélypontról való elmozdulás az ország nagy részén még nem kezdődött el. A cigány lakosság zöme vidéki telepeken élt. A cigányok szociális helyzete, egészségi állapota, lakásviszonyai, kommunális ellátottsága rendkívül kedvezőtlen volt. A hagyományos mesterségek szerény, idényjellegű megélhetést nyújtottak. Állandó munkát elsősorban az ipatelepeken élő cigány férfiak végeztek, ekkor még csekély számban. Minden megyében jellemző volt a cigányok iskolázatlansága, szakképzetlensége, s a rendszeres munkavégzéstől való idegenkedés. Pogány és Bán már 1957-ben figyelmeztettek a hátrányos munkaerő-piaci megkülönböztetésre, különösen a nőkkel szemben. Az előítéletesség és a diszkrimináció más téren is erős volt: a cigánysorról faluba költözni akaró cigányokat a lakosok megfenyegették, a vegyes házasságot elítélték; a cigány gyermekek nem kaptak helyet az óvodákban és a napközikben; a kocsmákban nem szolgálták ki a cigányokat, vagy csak megkülönböztetett jelzésű poharakból. Az 1950-es évek közepéről ismert megyei jelentések arról számolnak be, hogy az akkori migrációban a kistelepülésekre költözés volt a domináns, az a népességátrendeződés, amely a ’80-as évekre a cigányság széleskörű foglalkoztatásához vezetett, a ’60-as években kezdődött el. Az 1950-es években a magyarországi cigányságnak többféle csoportosítása élt egymás mellett, amelyekben foglalkozási, nyelvi és erkölcsi kritériumok keveredtek, s kifejezték a cigány csoportok társadalmi és kulturális sokféleségét. A fogalomhasználat következetlenségeit, jól mutatja a „kóbor”-, illetve „vándorcigány” többjelentésű használata. „Kóbor”-nak, illetve „vándor”-nak többnyire a legnyomorúságosabb cigánytelepek lakóit nevezték, sok esetben pedig rendkívül képlékenyen értelmezték ezeket a fogalmakat. Az 1957. évi felmérés során a megyéknek arról is be kellett számolni, hogy területükön élnek-e vándorcigányok, ám semmilyen támpontot nem kaptak, hogy kiket kell ebbe a csoportba tartozónak tekinteni. Komárom megyében a máshonnan beköltöző, illetve beköltözni akaró cigányokat nevezték vándorcigányoknak. Somogy megyében a vándoriparral foglakozókat és a vándorkereskedőket. Csongrád megyében a makói járás területén kocsikkal vándorló cigányokat. Vas megyében azokat, akiknek volt saját lakásuk, de nyáron a megye különböző részeire vagy más megyébe is átvándoroltak. Tolna megyéből azt jelentették, hogy a „sátoros cigány fogalma lassan kivész”, a köszörűsök, üstfoltozók, vásári tolvajok tartoznak a vándorló kategóriájába. Az 1961-es párthatározatban a 200000 fős cigány népességet három csoportba sorolták. A klasszifikálás logikája sok tekintetben azonos az 1893-as összeíráséval, de nem a letelepedettség, hanem a beilleszkedettség a kulcsfogalom. A három kategória: 1. A beilleszkedett cigányok, a cigány népesség kb. 30 %-a. A magyarországi lakosság átlagos gazdasági és kulturális színvonalán élnek. 2. Beilleszkedésben levő cigányok, arányuk szintén 30 %. A települések határában putrikban élnek, többnyire alkalmi munkából, alacsony kulturális színvonalon. 3. A be nem illeszkedett cigányok, arányuk 40 %. Félig letelepedettek és vándorlók, gyakran változtatják a lakóhelyüket. Nagy részük nincs munkaviszonyban, írástudatlan, „kerüli a tisztességes munkát, máról holnapra él, illetőleg a társadalom terhére élősködik”. A történelmi fejlődés sajátos paradoxona, hogy az 1961-es párthatározatban, minden politikai és ideológiai ellentmondásosság ellenére, amikor számba vették a magyarországi 11 cigányság problémáit, s az aktuális feladatokat, az együttélés megteremtésének olyan kritériumait fogalmazták meg, amelyek napjainkban is érvényesek: • A cigánysággal szemben előítéletek, hátrányos megkülönböztetések érvényesülnek. A közhiedelem tévesen tartja a cigányok többségét bűnözőnek! Biztosítani kell számukra „az állampolgári jogok és kötelességek” érvényesülését. • A cigányság helyzetének megváltozásában alapvető kérdés a munkához jutás. A munkaadók többsége akkor is elzárkózik a cigányok alkalmazásától, ha munkaerőhiánnyal küzd. • A cigányok lakáshelyzete s a telepek kommunális ellátottsága kedvezőtlen, a cigány népesség egészségügyi helyzete „ijesztő”. • A társadalmi integráció egyik legnagyobb akadálya az iskolázatlanság. • El kell érni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől ne legyenek elkülönítve, munkához jussanak és javuljanak egészségügyi körülményeik. Meg kell akadályozni a „sértő, erőszakos, a faji megkülönböztetésből származó törvénytelen intézkedéseket, túlkapásokat”. Küzdeni kell a téves nézetek és előítéletek ellen. A reális szociális helyzetkép és feladat-meghatározás nem csupán a nemzetiségi fejlődés elvágása miatt volt megszületése pillanatától politikai-ideológiai ellentmondásban. Az 1961- es párthatározat a pedagógiai filozófiájában az átneveléses gyakorlathoz tért vissza, amely korábban a hazai és a nemzetközi gyakorlatban is tévútnak bizonyult. Gondolok itt a felvilágosult abszolutizmus 18. századi ideológiájára és az aboridzsini népesség tönkretételéhez vezető, 20. század eleji ausztráliai, erőltetett civilizatorikus átnevelési politikára. Az 1960-as évektől az 1980-as évekig a magyarországi cigányság helyzetében kedvező változások történtek. A cigány népesség teljesen átrendeződött, az ’50-es évekhez képest a migráció iránya megfordult, s a falvakból a városok, az iparterületek felé irányult. Ezzel párhuzamosan minden téren javultak a cigány népesség szociális és iskolázottsági mutatói. Az 1980-as évek derekára a cigány férfiak foglalkoztatási aránya meghaladta a 80, a nőké az 50 %-ot, köszönhetően annak, hogy az ipar a képzetlen munkaerőt is felszívta, a vidéki cigányság körében pedig utóparasztosodás ment végbe. A folyamat azonban ellentmondásos volt. Ismételten érvényesült a cigányság történelmében hosszú időtartamban jellemző paradoxon: a cigány csoportok korábbi kedvezőtlen helyzetükhöz képest, önmagukhoz mérten behozták lemaradásukat, de a többségi társadalomhoz viszonyítva tovább görgették az évszázadok óta gyülemlő történelmi hátrányokat. A ’60-as és a ’80-as évek között lezajlott változás nem járt együtt olyan mértékű emancipációval, integrációval és intellektualizálódással, amely elegendő lett volna ahhoz, hogy a létrejönni látszó, ám oly törékeny egyensúly a rendszerváltás bekövetkeztével ne roppanjon meg. Sőt, az alapvető tendencia a proletarizálódás volt, s az 1989/90-es változásokkal – a korábbi történelmi fordulókhoz hasonlóan – ismét egy sérülékeny cigány népességnek kellett szembe néznie. 1990 óta két, egymással párhuzamos folyamat zajlik: a fokozatosan felerősödő roma etnikai reprezentáció és az együttélés új modelljének immár összeurópai léptékben felmerülő megteremtése. Mindkét folyamat ellentmondásos, s nem csak egymással, hanem a rendszerváltás folyamataival is összefügg. A kormányzati cselekvési programokban a szociokulturális dimenzió érvényesül, s a Roma Évtized programban is, amelyben meglepő módon nincsenek kulturális prioritások. Az alapvető társadalmi problémák nem változtak: foglalkoztatás, oktatás, lakhatás, egészségügy. Visszatérő történelmi momentum az általános 12 népességátrendeződés is, amelynek fő tendenciája az 1950-es évekhez hasonlóan a leszakadó rétegek kistelepülésekre költözése. Ma még nem látjuk történelmi perspektívában a folyamatokat és a társadalmi átalakulás hatásait. Az 1990-es évek elején a holland K. Postma által attitűdvizsgálattal végzett interjús felmérés még azt igazolta, hogy a növekvő munkanélküliség és elszegényedés nem jár együtt az előítéletek és a diszkrimináció erősödésével. 1997-ben Erős Ferenc a cigányellenesség dimenzióit vizsgálva kétesélyesnek látta a folyamatokat, amelyek csökkenthetik, vagy felerősíthetik a cigányellenes attitűd egyes elemeit. Erős Ferenc szerint az egyik lehetséges fejlődési irány a társadalom multikulturális modernizálódása, amelyben a cigány identitás megőrződik, a cigányság pedig hátrányainak csökkenése mellett integrálódik. A másik lehetséges út a hátrányok és a diszkrimináció növekedése, a cigány identitás „sérült és fenyegetett” identitásként történő rögzülése. „A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha a társadalmi problémák úgy etnicizálódnak, hogy a társadalom képtelen a létrejött új identitásokat integrálni.” – mondja Erős Ferenc. Az utóbbi tíz esztendőben a kedvezőtlenebb alternatíva felé volt erősebb az elmozdulás. A magyarországi cigányság 15. század óta proletarizálódási folyamatként értelmezhető, nyugateurópaitól gyökeresen különböző történelmi útja a városi és vidéki gettósodásba látszik átmenni. Ugyanakkor nem dőlt még el, hogy a cigányság csoportjain belül mekkora szakadás következhet be, s a cigányság körében kialakuló elit szolidaritást vállal-e egymással, illetve beolvad-e a többségi társadalom elitjébe. Ezt történelmi léptékben akkor látjuk majd világosan, ha pontosabban megítélhető lesz a magyarországi társadalom egészén belüli átstrukturálódás, s eldől, hogy Magyarország gazdasága végleg leszakad-e az Európai Unió országainak többségétől. Az identitás átalakulása is többelemű folyamat. Az értelmezhetetlen és integrálhatatlan identitás rögzülése már megtörtént több olyan kistelepülésen, ahol az átlagosnál is fejletlenebb a gazdaság, műveletlenebb a helyi társadalom, s az utolsó 15 évben erőteljes volt a népességátrendeződés, amelynek keretében több helyen is koncentrálódott a megnövekedett arányú hátrányos helyzetű népesség. A szociális problémák etnicizálódása ezeken a helyeken a cigány fogalmának sajátos, korábbi történelmi időszakokból már ismert kiterjesztődésével jár együtt. Az identitás újfajta, határozottabb közösségi vállalása erősödött meg az utolsó két-három évben a fiatal roma értelmiség egy részében, amely minden eszközt megragad a politikában, a közigazgatásban, az oktatásban és a civil szférában a térnyeréshez és a többségi társadalom értelmiségével való egyenrangúságának bizonyításához. Ezeknek a roma fiataloknak a lendülete és frissessége a roma értelmiségen belüli generációváltást jelzi. A következő néhány év egyik fontos kérdése lesz, hogy az etnikai reprezentációt milyen irányban viszik tovább, s az identitásukat megpróbálják-e tudományosan meghatározni, így helyezve azt igazán új alapokra, vagy megmaradnak az idősebb nemzedékek misztikus kulturális ideológiáinál?